Címke: Ludassy Mária

Sorotzatunknak egyetlen célja, hogy bemutassuk az egymástól eltérő véleményeknek nem az a céljuk, hogy legyűrjék a másikat, hanem, hogy együtt, közös belátással közelebb jussanak az igazsághoz.

Gábor György

Szóval az a helyzet, hogy a történettudomány koromsötét éjszakai égboltján Andics Erzsébet egy vakítóan fényes üstökös volt Schmidt Máriához képest.
Schmidt Mária megint kilökött magából valamit, úgy hülyeség az egész, ahogy azt papírra vetette, a tények nem stimmelnek, a történetinek szánt állításai tévesek (jó eset), felületesek (eufemizmus), avagy totális tudatlanságról és felkészületlenségről tanúskodnak (realitás).

Schmidt történésznek látszódni kívánó módon, valójában megbízásra termelő udvari ideológiafabrikálóként tegnap arról talált írni (Kínai Fal Kelet- és Nyugat-Európa között), hogy a jó kurva anyját a Nyugatnak, amelynek azért nélkülözhetetlen Kelet-Európa, mert mi szolgáltatjuk a Nyugat felsőbbrendűségének élő bizonyítékát.

(Hát, ami azt illeti, a te ténykedésed láttán, nem alaptalanul!) Minden baj a felvilágosodással kezdődött – tudatja az olvasóval Schmidt Mária. Imigyen ír: „A felvilágosodás francia nagyjai tehát megfigyeléseket végeztek, de szívesen adtak tanácsot is térségünk uralkodóinak, nem csupán a tisztes fizetségért, hanem azért is, mert civilizációs küldetésüknek tekintették, hogy fényt vigyenek a sötétségben élőkhöz, Keletre. Voltaire Nagy Frigyessel és Nagy Katalin cárnővel foglalkozott és eligazította őket a korszerű uralkodás rejtelmeiről. Rousseau Lengyelország, Diderot az egész térség számára készítette el civilizációs tervét. Kelet-Európa a felvilágosodás sztárjai szerint két világ: Európa és Ázsia, vagyis a civilizáció és a barbárság között terül el. Ezeket a világokat szerintük egyfajta kínai falnak megfelelő választóvonal határolja el egymástól. A falon túli részt a szláv nyelv és jellem testesíti meg. Kelet-Európa tehát, ahogy ők látták és láttatták, a zűrzavar földje, szervezetlen, elmaradott, ugyanakkor festőien falusias, egyben menthetetlenül barbár. Olyasmi, mint egy hatalmas néprajzi múzeum. Egyértelműen alacsonyabb rendű civilizáció, amit felettébb érdekes módon fehér bennszülöttek laknak. Ez a felvilágosodás időszakából származó kép olyan erősen rögzült a Nyugat retinájában, hogy a mai napig meghatározza azt, ahogy minket látnak, ahogy rólunk gondolkoznak, ahogy velünk beszélnek, bánnak.”

Hát, kedves Marcsi, egy nagy túróst!

Nem az a bajom, hogy a nagy teljesítési teperésedben a legminimálisabb önkontrollodat is elveszejted, midőn gúnyosan azt írod, hogy a felvilágosodás nagyjai tisztes fizetségért adták a tanácsokat az uralkodóknak, irgum-burgum, még ilyet, miközben te tisztességtelen fizetségért bocsátod áruba szellemi kapacitásod vészesen hanyatló végtermékeit a földanyai kebleden önfeledten pihegő imádott hatalom számára.

Ez persze szakma ugyan, de még nem a történész területe. Ám amit gondolatfutamod kiindulásának szántál, az már a történész munkáját illethetné, csakhogy nem lévén történész, nagy igyekezetedből mindössze ideológiailag átfestett hazug és ostoba sorokra futja.
Ugyanis nem így volt, éppen ellenkezőleg! Ha olvastál is volna, s nemcsak nevekkel dobálóznál, akkor tudnád, hogy a francia felvilágosodás számára egyfajta eszme- és erkölcskritikai alapvetésként jelent meg, hogy a saját elviselhetetlen „barbár” világunkat (bizony, elsősorban a franciát, meg az angolt, meg az itáliait stb.) egy máshonnan, a „barbárságból” jött ember tiszta, „civilizált” tekintetével bírálja, vagyis barbárság és civilizáció helyet cserél. Ha olvastad volna Montesquieu Perzsa levelek c. regényét, tudnád, miről beszélek. Ha olvastad volna Voltaire Vadember c. kisregényét, ugyancsak tudnád, miről beszélek. De ha a gimiben rávetted volna magadat legalább Voltaire Candide-jának elolvasására, akkor talán emlékeznél, hogy a mű végén a szereplők a „létező világok legjobbjaként” csődöt mondó Nyugatról elmenekülve a „keleti” Törökországban találnak menedéket, s itt látnak neki a munkának, kertjük művelésének, hogy messze tartsák maguktól a három nagy bajt, az unalmat, a bűnt és a szükséget.

És ha nem Orbán ánusza körül legyeskednél folyton-folyvást, hanem olvasgattál volna egy kicsit, mielőtt írásba rendezed ostobaságaidat, ráakadhattál volna a bon sauvage-ra, a jó vademberre, aki személyében hordozza a nyugati civilizáció kritikáját, s elolvashattad volna a Pótlás Bougainville utazásához c. Diderot-munkát, ahol megtapasztalhattad volna, milyen a tahiti vadember és így tovább.

Aztán nem ártott volna ismerni egy picinykét mondjuk Diderot és Nagy Katalin cárnő levelezését, ha már szóba hoztad kapcsolatukat, információkat begyűjteni kettejük viszonyáról (egészen Diderot könyvtárának sorsáig), mielőtt marhaságokat írsz le.
Aztán tudhattál volna Montesquieu magyarországi utazásáról, s itt szerzett benyomásairól (járt a pozsonyi országgyűlésen, járt több városban, többek között Besztercebányán és Körmöcbányán, megemlített több várost (Eszék, Temesvár stb.), dicsérte a magyar termőföldeket, és cseppet sem nézte le az országot. Montesquieu A törvények szelleméről írt főművének XV. könyve X. fejezetében viszont, minthogy ismereteket szerzett az országról, Magyarországot Csehországgal és Németországgal együtt említi, mint ahol fennáll még a szolgaságnak egy meglehetősen ősi állapota, a jobbágyság. (És, tudod Marcsi, még javában fennállt!)

És ha tényleg történész lennél, mielőtt akár csak egy sort is leírsz, utánanéztél volna akár Montesquieu, akár Rousseau vagy Voltaire magyarországi (de akár lengyelországi) recepciójának, s rögtön megtapasztaltad volna, hogy minden fordítva történt, mint ahogy azt Andics Erzsébetesen te most összehordtad. Tudnál Rousseau-nak a lengyel alkotmányos rendszerről írt munkájáról, tudnál Esterházy Józsefnek az alkotmánytervezetéről, amelyben Montesquieu-t követi az államhatalmi ágak elválasztásának gondolatát felidézve (erre így utólag is felhívhatnád szeretett főnököd figyelmét), ismerhetted volna Gróf Batthyány Alajos neves pamfletjét (Ad amicam aurem), amelyben – szintén Montesquieu nyomán – a törvényhozó hatalom (vis legislativa) és a végrehajtó hatalom (executiva potestas) egy kézben való egyesülésének veszélyeit tárta fel (erről is beszámolhatnál szeretett vezérednek), tudnál Hajnóczy József törvénytervezetéről (Ratio proponendarum in comitiis Hungariae legum), amelyben a francia politikai gondolkodás eredményeit hasznosítja stb., stb., stb., s persze már rég elolvastad volna Cassirernek A felvilágosodás filozófiájáról írt könyvét, hogy ne hordj annyi marhaságot össze a felvilágosodásról. És nem mellesleg Mária Ludassy oeuvre-jét is melegen tudom ajánlani.

Ha az írás előtt ez nem jött össze, legalább a publikált szöveg után olvasgassál egy kicsit! Vigyázó szemedet vesd a történelmi tényekre, dokumentumokra, még akkor is, ha estve jött a parancsolat, viola-szín pecsét alatt, s neked írnod kellett, mindegy, hogy mit, csak hazugság legyen, tömény gyűlölködés és az ukáz legfőbb forrásának alázatos visszaigazolása.
És a fentieket nem azért írtam le, mert a nagyszünetben többször letörted a pacsnim végét és megetted.

A bosszúállás – talán emlékszel – kettőnk közül nem az én nagy műfajom.