Kezdőlap Címkék Schmidt Mária

Címke: Schmidt Mária

Történelemóra

Egy remekbe szabott interjú végén, Soros György apropóján, Schmidt Mária az alábbiakat mondja a riporternek: “Tudja, az apját, Soros Tivadart katolikusként regisztrálták 1916-ban, miután hadifogságba esett. Nem tudom, hogy tényleg zsidó-e. Miért térne vissza a zsidó hitre valaki a ’30-as években? Soha nem viselkedett zsidóként, egy rejtély a számomra.”

Ennyit mondott a történészasszonynak vélt pártpropagandista. Egy rejtély a számára.

Akkor hát segítsünk neki megfejteni ezt a rébuszt! Mondjuk el a Terror Háza Múzeum főigazgatójának, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanárának, a Szabadság téri szárnyas ótvar éceszgéberének, a Sorsok Háza projektért – minden ellenkező híreszteléssel szemben, s a változatlanul hatályban lévő kormányrendelettel összhangban – felelős Közép- és Kelet-európai Történelmi és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány elnök asszonyának, hogy kis kezicsókolom, picinyt rosszul tetszik feltenni a kérdést. Ugyanis, tetszik tudni, a 30’-as években tündérlak Magyarhonban nem az volt a módi, hogy valaki fogta magát, aztán visszatért a zsidóságba, vagy nem tért vissza a zsidóságba, azt majd én döntöm el alapon. Viszont az volt a módi, hogy – meglehet, kissé udvariatlanul – meg sem kérdezték a jelölteket, hanem, tetszik tudni, megmondták nekik, kedves elnök asszony, hogy kikeresztelkedés ide, oltáriszentség oda, mik is ők valójában, mert azt majd mi döntjük el

(„Wer bei mir Jude ist, bestimme ich!” – „Az, hogy ki a zsidó, én mondom meg!”).

És ha elnök asszonynak elkerülte volna a gondos, a múltat objektíven pásztázó történészi figyelmét, halkan jelezném, hogy remek Reiseführerek, iránymutatók és tájékozódási felületek álltak a hőn szeretett hatóság rendelkezésére, amelyekkel magabiztosan és minden felesleges és kukacoskodó vitát elkerülve hozhatták meg bölcs döntéseiket: ott voltak például a nürnbergi törvények néven rendkívül népszerűvé vált jogszabályok, így például az Állampolgársági törvény (1935. szeptember 15.), amely Soros Tivadar bácsi dilemmájára biztos kezű eligazítást nyújtott, amennyiben legalább 3 zsidó nagyszülővel rendelkezett (teljesen zsidó), vagy 1 zsidó szülővel vagy 2 zsidó nagyszülővel (elsőfokú keverék), vagy 1 zsidó nagyszülővel (másodfokú keverék). Aztán szépen sorjában jöttek a magyarországi zsidótörvények is, amelyek közül már az első volt szíves deklarálni, hogy az 1919. augusztus 1. után kikeresztelkedetteket is zsidónak nevezte meg, aztán a második (1 szülő vagy legalább két nagyszülő zsidó, a három generáció óta megkeresztelkedetteket nem érintette a törvény), majd huss, egyszeriben kisurrant a harmadik zsidótörvény is, a törvényalkotó vigyázó szemét immár a nürnbergi törvényekre vetve, szigorúan a náci terminológia szerint (két nagyszülő esetében már zsidó).

Hát így volt ez, kérem szépen. Így volt ez Soros Tivadar bácsival, meg a kis Soros Gyurival is, aki bizonyára csak a gyerekek megszokott bújócskáját játszotta, amikor rejtőzködnie kellett.
Ha pedig önmagát a korszak nagy szakértőjének tekintő hölgy mindezt nem tudja, akkor számomra ennek oka az igazán nagy rejtély. S akkor most megsúgom neki: nemcsak a Soros-családdal, hanem még nagyon-nagyon sokakkal volt ez így akkoriban.

Gábor György

The Jerusalem Post – “Schmidt Mária, a bűzlő borz”

1

A hevesen vitatott magyarországi Sorsok Háza Holokauszt Múzeum gennyedő seb, amely megmérgezi a kapcsolatokat Orbán Viktor és a zsidó világ között – írta a lap.

A cikk ismerteti a terezett múzeum történetét, azzal, hogy az eredeti cél szerint az intézmény a zsidó gyerekek második világháborús sorsára koncentrált volna. A Mazsihisz a történelmi hűség érdekében bevonta a tervezésbe a Nemzetözi Zsidó Holokauszt Múzeumot, a jeruzsálemi Yad Vasemet és a washingtoni Amerikai Holokauszt Emlékmúzeumot. Csatlakozott Randolph Braham, a magyar zsidóság történelmének legfőbb tekintélye.

A magyar kormány a projekt feletti ellenőrzés biztosítása érdekében kinevezte Schmidt Máriát a szakértői tanács élére – írta a szerző. A magyar zsidóság történetére kitérve a szerző emlékeztetett a két világháború közötti időszakban hozott zsidóellenes törvényekre, arra, hogy ezek révén a kormány zsidó tulajdont foglalt le, és lépésről lépésre elszigetelte a zsidóságot a magyar társadalomtól. „1944-ben a magyar csendőrök – a német náci szövetségesekkel való buzgó együttműködés utolsó lépéseként – félmillió zsidót kényszerített marhavagonokba, és szállított a kormány közvetlen utasítására Auschwitzba, a haláltáborba. A magyarok együttműködése annyira buzgó volt, hogy Adolf Eichmannak mindössze 150 németre volt szüksége ahhoz, hogy asszisztáljon a folyamathoz.

Eichmann az ellene lefolytatott jeruzsálemi perben kifejtette: a magyarok soha nem voltak elégedettek a deportálások tempójával, és még gyorsítani akarták azt. A magyar nyilaskeresztesek további százezer zsidót öltek meg a fosztogatás és gyilkolás országos orgiájában,

1945-ben aztán megkezdődött a szégyenletes atrocitásban való magyar cinkosság minél jelentéktelenebb színben való feltüntetése. A magyar szakértők elkezdték kisebbíteni a magyarok szerepét a gyilkosságokban, nem tagadták a holokauszt megtörténtét, mint sokan mások, hanem a magyarokról a náci Németországra igyekeztek hárítani a felelősséget. Szerintük kizárólag a németek voltak felelősek mindenért, miközben a magyarok szorgosan mentették a zsidókat. Ezt a narratívát nagy ellenállással fogadták a holokauszt-történészek szerte a világon, és a magyar túlélők is felháborodtak a történelem tisztára mosásán, fertőtlenítésén” – írta a szerző.

Braham professzor úgy látta, hogy Schmidt Mária az első számú hamisító, aki azt állítja, hogy a zsidók halála a háború másodlagos, szándékolatlan, mintegy kollaterális következménye volt. Schmidt narratívája szerint a Sorsok Háza Múzeumnak a zsidók szenvedései mellett a többiek kommunizmusban átélt szenvedéseire is kell koncentrálni. „Schmidt kinevezése a bizottság élére olyan volt, mint a közmondásos bűzös borz, amelyik tönkreteszi az egész pikniket. Hamis és félrevezető narratívája láttán a szakértők elhatárolódtak a projekttől. A kormány felháborodott azon, hogy nem tud zsidó partnert találni a projekthez, és elhalasztotta a megnyitást, amíg sikerül egyetértésre jutni a narratívát illetően.

A múzeum évek óta üresen áll, mivel a világ egyetlen elismert holokauszt-történésze sem kíván részt venni a kialakításában, és feszengést okozó tényező lett Orbán Viktor és történelemhamisító csapata számára.

Itt lépett be a képbe a Chabad zsidó csoport, hogy megmentse a kormányt az ügyben. A brooklyni székhelyű, orosz eredetű haszid csoport nem olyan régen megjelent Magyarországon, és fennállása rövid ideje alatt ambiciózus és politikailag ravasz vezetője, Köves Slomó számos fontos és jól jövedelmező kapcsolatot épített ki Orbán Viktor kormányával. Ő nyerte el a teljes sokmillió dolláros projektet, nyomban bejelentette, hogy nincs problémája Schmidt Mária narratívájával, és az intézmény hamarosan megnyílik.

Orbán Köves Slomó személyében végre talált egy zsidó partnert, Köves pedig rabbiként kósernek nyilvánította a projektet. Köves rabbi interjúkban hevesen cáfolta, hogy bármi összefüggés lenne az Orbánnak (és Schmidtnek) nyújtott felháborító támogatása és a magyar kormánytól kapott pénzek között.

Köves rabbi némi sürgetésre vállalta, hogy válaszol néhány kérdésre – írta a szerző, ismertette a kérdéseket és a kapott válaszokat, és megállapította: „Köves rabbi határozatlan, kitérő válaszai megerősíteni látszanak azokat a vádakat, amelyek szerint egy ilyen projektben nem alkalmas a szakképzett felügyelő szerepére. Sokak szerint

Köves Orbán hasznos vagy épp morálisan gátlástalan idiótája

s azon igyekszik, hogy tisztára mossa a magyarok szerepét a 600 ezer zsidó barbár legyilkolásában. A kevésbé nagyvonalú bírálók szerint a rabbi eladta a lelkét az ördögnek” – írta Axel Sternberg történész, aki Magyarországról származik, és szoros kapcsolatokkal bír az országban.

Ara-Kovács Attila

Bréking (fék)nyúz, 2019. április 3. – Tudósítás a másik valóságból

0

A Fidesz közölte velünk, hogy a pécsi bevándorláspárti ellenzék végérvényesen leírta magát. Az MTI-től azt is megtudhattuk, hogy a kémügyben Gyurcsány emberei – bár a bíróság jogerősen felmentette őket – valójában az orosz titkosszolgálattal működtek együtt. Schmidt Mária elmagyarázta, hogy Orbán legádázabb ellenségei is kénytelenek belátni, politikája és gazdaságpolitikája sikeres volt. Ma az MTI híreiből válogattunk.

A pécsi bevándorláspárti ellenzék végérvényesen leírta magát

A pécsi ellenzéket pusztán a hatalom megszerzése vezérli, amikor az egység hamis látszatát keltik és ezzel becsapják a pécsieket – közölte a Fidesz városi szervezetének elnöksége, miután a helyi ellenzéki pártok közös indulásról állapodtak meg.

A pécsi bevándorláspárti ellenzék végérvényesen leírta magát, hátat fordított a választóknak, hiszen a pécsieket megtévesztve, szemfényvesztő, hazug politikával csapja be az embereket.

A Gyurcsány-párt képviselői, az azonos akolból származó posztkommunisták, az elmúlt két évtizedben nyíltan antiszemita hangulatban politizáló jobbikosok, a baloldalt az elmúlt években következetesen szemen köpő LMP és a már embrionális állapotban is botrányt botrányra halmozó Momentum célja nem más, mint a zavarkeltés, a káosz előidézése
– közölte a helyi Fidesz. (MTI: Pécsi Fidesz: az ellenzéket pusztán a hatalom megszerzése vezérli)

Gyurcsány emberei az orosz titkosszolgálattal működtek együtt

Befejeződött az úgynevezett kémügy iratainak minősítését áttekintő felülvizsgálat, amelynek eredményeként a minősítés megszűnt, az iratokból a Legfőbb Ügyészség (LÜ) kivonatot tett közzé. Ebből kiderül, hogyan működtek együtt Gyurcsány emberei az orosz titkosszolgálattal.

A kémügyben a Gyurcsány-kormány idején titokminiszteri pozíciót betöltő Szilvásy Györgyöt és a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) két akkori főigazgatóját, Galambos Lajost és Laborc Sándort, továbbá egy civil személyt a bíróság a nyilvánosság kizárásával lefolytatott tárgyalássorozatot követően korábban már jogerősen felmentette.

Az LÜ közleményében felidézte, a Budapesti Katonai Ügyészség 2011. december 5-én kémkedés és bűnpártolás bűntette miatt emelt vádat négy férfival szemben, mert szerinte közreműködtek abban, hogy az Orosz Föderáció Biztonsági Szolgálatának megbízottjai információszerző tevékenységet végezzenek Magyarországon.

A Polgári Nemzetbiztonsági Szolgálatokat irányító miniszter és az NBH főigazgatója a parlamentben megbeszélést tartott az Orosz Föderáció Biztonsági Szolgálatának helyettes vezetőjével. Ennek során szóba került, hogy az NBH-ból információk szivárognak ki, ezért az orosz szervezet képviselője felajánlotta, hogy általa irányított szakemberek poligráfiás vizsgálattal segítenek a kiszivárogtató felkutatásában.

A titokminiszter – tudva azt, hogy ez információszerző tevékenységet jelent – élt a felajánlással, és arra utasította az NBH főigazgatóját, hogy működjön együtt az Orosz Föderáció megbízottjaival. (MTI: Kémügy – Legfőbb Ügyészség: befejeződött az iratok minősítésének felülvizsgálata)

Schmidt Mária: Orbán politikája és gazdaságpolitikája sikeres volt

Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója szerint a mai liberalizmus legfőbb jellemzője az, hogy a gazdaságot a politika fölé helyezi, ezért születtek a 2008-as pénzügyi, hitelezési válságra adott nyugati válaszok a liberális rendet irányító menedzseri, közgazdasági, pénzügyi és piaci szakértők elképzelései és érdekei mentén.

A történész a Ki nyeri a XXI. századot? – Egy évtizeddel a gazdasági válság után címmel, a XXI. Század Intézet szervezésében tartott szerdai budapesti konferencián arról beszélt: ez a liberális terápia nem vette figyelembe a válság politikai és társadalmi következményeit, célja pedig csak a válság előtti status quo visszaállítása, a pénzügyi, gazdasági szakértői elit hatalmának, befolyásának és gazdasági erejének átmentése volt. A főigazgató szerint azóta azonban kiderült, hogy a liberális rend megbukott politikailag, társadalmilag és gazdaságilag is. Úgy vélte, Orbán Viktor miniszterelnök vezetésével Magyarország más utat választott azzal, hogy a gazdasági és pénzügyi válságra politikai választ adott, ezzel pedig “kiverte a biztosítékot” Washingtonban, Berlinben és Brüsszelben.

Azt mondta, Orbán Viktor a válságkezelést nemcsak gazdasági, hanem politikai kérdésnek tekintette és a csődöt okozó élcsapat cseréjében volt érdekelt, valamint abban, hogy a válság terheit ne kizárólag a munkából élőkre terheljék, ahogy az a fejlett országokban történt, hanem a válságot okozó piaci szereplőkre is. Schmidt Mária szerint tíz évvel a válság kitörése után Orbán legádázabb ellenségei is kénytelenek belátni, hogy politikája és gazdaságpolitikája sikeres volt. (MTI: Schmidt Mária: a mai liberalizmus a gazdaságot a politika fölé helyezi)

Mária történelme – Déli kávé Szele Tamással

Kérem, mától kezdve minden másképpen volt, tartja a pesti, kávéházi szólás, és valóban ez a helyzet. Schmidt Mária újabb támadást intéz a magyar történelem és annak oktatása ellen, csak most már komoly anyagi háttere is van hozzá – meglehet, esztendőre már nem is lesz história, csak az ő verzióit lesz szabad ismerni mindenről. Pincér, duplát, keserűen!

A hét bel- és külpolitikai viharai közepette valószínűleg keveseknek tűnt fel az Átlátszó pár nappal ezelőtti írása, mely fényt derít arra, hogy:

„Egymilliárd forintot fordít az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékévhez kapcsolódóan pedagógus-továbbképzésre az ahhoz tartozó szolgáltatások nyújtásával együtt az ismét kormánybiztossá kinevezett, Terror Háza Múzeum főigazgató, Schmidt Mária vezette Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány (KKETTK).

Az uniós közbeszerzési értesítő legfrissebb számában megjelent tájékoztató szerint a munkát a Prekog Alfa Szolgáltató és Tanácsadó Kft. nyerte el. Az egyedüli pályázóként nyertessé vált cégnek 5 ezer fő számára kell az akkreditált továbbképzések előkészítését, megszervezését és lebonyolítását elvégeznie.

Emellett a vállalkozás feladata „filmkészítés: négy (4) mintaóra filmen történő elkészítése, valamint egy (1) db, a program egészét bemutató werkfilm elkészítése és a továbbképzéshez kapcsolódó képzési helyszín, szállás és étkezés, valamint technikai és oktatási kellékek és kiegészítő szolgáltatások biztosítása.”

A képzés egy fő esetében 112 ezer forint, amihez hozzájön a képzési helyszín és szállás biztosítása fejenként 33 ezer forintért, valamint az étkezés, ami 30 ezer forint/fő.”

A közalapítvány a nettó egymilliárd forintos keretösszegű szerződést még 2018. szeptember 24-én kötötte meg a felnőttképzésre szakosodott Prekog Alfával.

Mondjuk az a kormány részéről érthető, hogy ezt a feladatot a terrorházmesternőre bízta

Elvégre történésznek mondja magát, és ne feledjük, micsoda érdemei voltak Dózsa László (1942- ) valamint Pruck Pál körül, tehát van köze 1956-hoz is, ha nem is a legdicsőbb – de attól kell tartanunk, ez nem egy alkalmi továbbképzés-sorozat, hanem a magyar történelemoktatás átprofilírozásának kezdete.

Történt ugyanis, hogy az említett hölgy még tavaly november huszadikán írt egy bejegyzést az általa szerkesztett „Látószög” nevű blogra. Híresen jól fizető hely az arra kiválasztottaknak, százezres honoráriumokról regéltek a rossz nyelvek írásonként, mikor indult. De még az átalányban kötött szerződések is szépek az NTVA blogcsaládjánál: Lánczi Tamás (Századvég) például havi bruttó 380 ezer forintot kap, mint blogggazda, ezen felül pedig a posztokért – nem pontosított összegű – egyedi díjazásban részesül. Prőhle Gergely helyettes államtitkár és Szita Károly polgármester egyaránt bruttó 250 ezer forintot kap fixen azért, mert összefogja saját blogját, de mindketten plusz pénzt vehetnek fel, ha posztokat is írnak. A sor végén Bunford Gerda politológus hallgató áll, neki havi bruttó 70 ezer a díjazása. A Látószög blog főnöke, a Terror Háza igazgatója, Schmidt Mária viszont díjazás nélkül vállalta a pozíciót.

No, de mit írt Schmidt Mária akkor, díjazás nélkül?

„A történelem oktatásának elsődleges célja szerintem öntudatos és büszke magyar polgárok nevelése. Múltunk megismertetése és értő elemzése révén minden tanuló erőt meríthet nemzetünk nagyjai, hősei és példaképei tetteiből, melyeknek eredményeként több mint ezer éve megmaradtunk és megőriztük nemzetünket itt a Kárpát-medencében. A diákokat jogos önbizalommal kell felvérteznünk, és azzal a tudattal, hogy nem kell senkivel szemben kisebbségi érzést táplálniuk, mindenkivel szemmagasságból beszélhetnek.”

Mylady. A magyar polgár már most is büszke és öntudatos, a kelleténél is inkább, de mondjuk nincs is nép, amelynek tagjai ab ovo, származásukból kifolyólag többek lennének más népek tagjainál, ez hülyeség. Lehet, hogy Johnnynak, mivel amerikai, olyan alkotmánya van, ami messze a legjobb a világon, és ez a történelméből fakad, ugyanis az Alapító Atyák messze koruk legbölcsebb emberei voltak – de hát mi gátol minket abban, hogy nekünk is legyen ilyenünk? Butábbak, gyávábbak nem vagyunk mint a jenkik – akkor mi is? Ja: maga meg a magához hasonlók. És hát ilyenek régen is voltak, most is vannak, lesznek is tán. Ha van okunk kisebbségi érzésre más népekkel szemben, az in saecula saeculorum a magyar uralkodó réteg és a politikai vezetőink. De menjünk tovább.

„1. Szakítani kell azzal az időrendiségre alapozott történelemtanítással, ami az őskortól indulva vezet el minket a huszadik századig.”

Valójában már szakítottunk is, ugyanis a mindennapi gyakorlat azt mutatja, hogy fejlődésünk iránya a huszonegyedik századtól tart az őskor felé, legalábbis az utóbbi kilenc évben. De komolyan mondom, édes néném, magának vannak ötletei. Tanítsuk mondjuk a történelmet először a közepétől napjainkig, aztán az elejétől a közepéig, én is amondó vagyok, a végén meg fordítsuk meg. Nehogy véletlenül legyen benne valami logika: előbb fedezzék fel az emberek Amerikát, utána a hajózást.

„2. Szakítani kell azzal a szemlélettel, ami a nyugat-európai, francia, brit történelemre súlyoz, azt érzékeltetve, hogy az általuk bejárt úthoz képest mi késésben, sőt eltérésben vagyunk.”

Tényleg idegesítő lehet,

hölgyem, hogy ezek a nációk mindenféle fontos dologgal foglalkoztak az évszázadok hosszú során át, miközben a mi eleink csak pipáltak és kivetették az úrbért, bár bizony ez sem teljesen igaz: de hát mit csináljunk, nem lehet utólag átrakni a Bastille ostromát a Vérmezőre vagy a trafalgari csatát a Hortobágyra. Szóval, ha nem lehet, inkább ne is tanítsuk. Azt kicsit nehéz lesz megmagyarázni Pistikének, honnan jött mihozzánk a reneszánsz, a reformáció, a polgárosodás vagy a gőzmozdony, de nem is kell: adta a Magyarok Istene. És kész.

„5. Általános iskolában kizárólag magyar történelmet tanítanék, egyetemes történelmet pedig csak annyiban, akkor és azt, ami a magyar történelem szempontjából releváns. A magyarság érdekeinek érvényesítését, érdekképviseletét használva mérceként.”

Ez az, kérem, így és nem másként. Mert hogy magyarázom meg Pistikének, hogy mondjuk Bethlen Gábor 1626. március 1-jén feleségül vette György Vilmos brandenburgi választófejedelem húgát, Brandenburgi Katalint, és 1626-ban belépett a protestáns hatalmak westminsteri szövetségébe? Pistike első kérdése az lesz, hogy mi az a protestáns? Tudod, Pistike, az egy felekezet, tudod, Luther, Kálvin, Zwingli… ja, nem tudod, ugyanis azt majd csak középiskolában tanítják. Vagy mit mondok neki Mátyás király reneszánsz udvaráról? Janus Pannoniusról, Galeottoról? Hogy a reneszánszot is majd később mondom el? Mit mondok Baross Gáborról, a vasminiszterről? Hogy ő találta fel a gőzmozdonyt, mert Stephensonról még nem tanult Pistike?

Nagyon szép lesz, érdekelne, miféle magyar történelmet lehet tanítani a világ többi részétől függetlenül, de szerintem semmifélét. Vegyük csak az augsburgi vereséget: a vesztes magyarok elemista tananyag, a győztes németek csak a középiskolában kerülnek elő. Ha csak úgy nem módosítjuk az esetet, hogy Lech mezején a markolábokkal huzakodtak eleink, ugyanis a markoláb feltétlenül magyar. Amint a fűzfán fütyülő rézangyal is.

„Először tehát a célokat és az alapelveket kellene tisztán látnunk. Minden további lépés ebből, ez után következik.”

A népmesék szintjére száműzné a história tudományát

Bizony ám. Csak éppen a vázolt alapelveket követve nem történelmet kapunk, hanem valamiféle rémálmot, minden logika és időrendiség nélkül. Az efféle történelemoktatás végképp a népmesék szintjére száműzné a história tudományát, tele volna különösebben meg nem indokolt csatákkal és hadjáratokkal, melyeket dicsőségesen elveszítünk, vagy ha kell, utólag megnyerünk, a fene sem értené, mi miért történt, az események okai harmadlagosak (sem) lennének – tulajdonképpen eltűnne minden okság, minden összefüggés, a dolgok történnek és kész.

És ha átdolgoznák köcsögdudára, valamint nádi hegedűre, táncos formában elő is lehetne adni az egészet, regölés útján.

Igen: Schmidt Mária feltalálta a regölést, mint történelemtudományi módszert. Semmi szükség a valódi történelem ismeretére.

1956. amúgy is „megosztó” téma, már nem egy, nem két, hanem huszonkét értelmezése is van az akkor történteknek, kis túlzással minden magyar kormány azzal kezdi a regnálását, hogy kidolgoz egy 1956-koncepciót, és azt teszi félig-meddig hivatalossá – épp ebben a témakörben volna a legnagyobb szükség a politikamentes, tárgyilagos, tudományos felfogásra, kutatói hozzáállásra.

Ez válik lehetetlenné Schmidt Mária továbbképzéseinek köszönhetően – és miért csak 1956-ról lehet tartani ilyen fejtágítót?

Lehet azt bármiről.

Figyelmezzenek szavamra: fogunk mi még győzni Mohácsnál.

Az időrendiség teljes mellőzésével a történelemtudományból.

Már indulnak a továbbképzések!

Schmidt Mária extázisa – Déli kávé Szele Tamással

Hát kérem, vajmi ritka eset, hogy az ember kávétól essen extázisba, úgyhogy ezt nyugodtan szürcsölgethetjük. Meg merném kockáztatni, hogy Schmidt Mária tegnapi, felzaklatottnak nevezhető lelkiállapotát sem más okozta, csak a túláradó érzelmek, melyek kicsiny, ám kizárólag Orbán Viktorért dobogó szívéből fakadtak, elöntvén a Terror Házát pincétől padlásig.

Szerencsére nem kellett hívni a tűzoltókat a szivattyúval, túlélte mindenki.

Egyszóval az történt, hogy tegnap volt a Kommunista Diktatúrák Áldozatainak Emléknapja, aminek a jogosultságát máig akad, aki vitatja, mások ellenkező nézeten vannak, én ebbe a vitába nem mennék itt és most bele: maradjunk a tényeknél. Ezt az emléknapot, mint még annyi mást, a mostani kormányzatnak köszönhetjük, tehát nem igazán szokta még meg pusztáink dolgos népe, még nem ölt ünneplőt a reggelén, nem erősíti lelkét féldeci pálinkával a pitymallatban, nem megy a templomba gyászmisére, meg hát elvileg erről csakis a középfokú tanintézményekben kéne megemlékezni, de ott kötelező módon. Majd meglátjuk, hogyan szokjuk meg, már, ha megszokjuk, mert van egy csomó jeles nap, ami csak a naptárban kiemelt, lehet, ez is ilyen marad.

A Terror Háza ugyan nem középfokú tanintézmény, sőt, tanintézménynek sem igen mondanám, meg kissé egyoldalúan láttatja az eseményeket, ámde tegnap mégis tartottak benne egy megemlékezést, „rendhagyó történelemórával” egybekötve, mert hát ez is kiváló alkalom kifejezni az alázat és rajongás érzelmeit a kormány és főleg annak feje iránt – nem is véletlen, hogy nem volt túl népes a rendezvény. Ezen mondott csodás beszédet Schmidt Mária, csodásat, de legalábbis meglepőt. A beszéd kikerült a saját blogjára is, mellyel örök hálára kötelezett, ugyanis nincs az a pénz, amiért én odamentem volna, felveszem, itthon lehallgatom, sok óra munkával leírom és utána még kezeltetem is az epémet, melyet ez a munka bizonnyal megviselt volna. De így megvan, az utolsó betűig.

Ha eksztatikus, felfokozott lelkiállapotról beszélek, azt csakis a szerző védelmében teszem

Az ugyanis elképzelhetetlen, hogy valaki nyugodt, kiegyensúlyozott állapotában megírja ezt a beszédet és utána még el is mondja többek jelenlétében. Ahhoz valami különleges, felzaklató élmény kell, mondjuk eszébe jutott a szerzőnek a kormányfő, esetleg rápillantott a képére is, melyet ízléses arany keretben mindig magánál hord, elöntötte az érzelmek vihara – és hát ez lett belőle. De lássuk a medvét, lássuk, miről beszélek!

„A kommunizmus hazugsága alig hetven év alatt világszerte százmilliónyi áldozatot követelt, miközben magasztos célokkal, nemes jövőképpel próbálta elhazudni és leplezni valódi természetét.”

Ne menjünk bele a véralgebrába. Annak a rendszernek, amely különben kicsit sem volt kommunista, maximum időnként vagy annak, vagy szocialistának hívta magát, tényleg voltak áldozatai, de a mennyiséget eleven ember nem képes eldönteni – és hát attól is függ, mit nevezünk kommunistának, mert ha Pol Pot az, ő jelentős tételért felelős, a kínai Kulturális Forradalom is, a Gulág-rendszer is, bár ezeket minden vezette, csak nem egy marxista eszmeiség. De idáig még érthető a beszéd, másképp nem is nagyon lehetne elkezdeni.

„A politikai ellenfeleket előbb karanténba zárta, aztán felszámolta politikai képviseletüket, vagyis pártjaikat, mert (…) hazugsága kizárólagosságot követelt magának! Az emberi közösség tagjait „hívőkre” és alsóbbrendű „hitetlenekre” osztotta. A választópolgárokat ostobának és átnevelendőnek tekintette.”

Bátor kormánykritika, szó szerint így van – ja, a kommunizmusra tetszett mondani? Ejnye, majdnem félreértettem…

„Épp harminc éve omlott össze a kommunista hazugságok kártyavára. Nem magától. Mi romboltuk le. Az áldozatok milliói mellett nekünk hőseink, mártírjaink is vannak!”

Nono. Nono. Összedőlt, mert kifutott minden pénzéből, de hogy pont Schmidt Mária és társai rombolták volna le? Inkább a világméretű folyamatok, ők annyiban vettek részt ezekben, amennyire a kisegér segít az elefántnak a hídon a dübörgésben.

„Annál elkeserítőbb, kedves Barátaim, hogy most az Európai Unió és a világ mindenkori kommunistái csuklóztatni akarnak bennünket, az egykori szocialista országok viharedzett polgárait! Azzal vádolnak bennünket, hogy nem vagyunk elég demokratikusak (nekik), nem értjük a szabadság lényegét, hogy kirekesztők, homofóbok vagyunk, és persze rasszisták, hogy nem tiszteljük a sokszínűséget, az európai értékeket.”

Helyben vagyunk, kérem, indul az uniózás

De előtte kis történelmi lecke, lányoknak és fiúknak egyaránt, ha valaki esetleg nem emlékezne a rendszerváltás eseményeire, valamint bőséges talpnyalás.

„Igen, és az a beszéd, amelyet egy huszonöt éves fiatalember tartott ott! Még a bátrak közül is sokan behúzták a nyakukat. Ruszkik haza! Szabad választások! Az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc szelleme tért vissza! Ezúttal pedig győzött is.”

Hát kérem, önöknek peche van. Ugyanis ott voltam, sőt, aljasul jól emlékszem az eseményekre. A szovjet csapatok kivonása a beszéd elhangzásának pillanatában már tartott, és a szabad választások megtartása is eldöntött tény volt: a huszonöt éves Orbán Viktor evidenciákat követelt Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén, olyasmiket, amiket már megkaptunk, és ezzel legalább nem kockáztatott túl sokat. Ráadásul a szervezők kérése ellenére emelte be a szovjet csapatok ügyét a beszédbe, előzőleg megígérte, mint mindenki más is, hogy erről nem fog beszélni. Aztán mégis beszélt.

„Tudom, hogy ezt követően nálunk nem volt sem történelmi igazságtétel, sem jóvátétel, amit én a kezdetektől hibának tartottam, de azt, hogy ennek mekkora lesz az ára, arra csak most kezdünk rádöbbenni. Azt az árat fizetjük ugyanis, hogy a kommunisták teret kaptak a demokratikussá vált hazai közéletben.”

Nénémasszony, eszemadta: és tessék mondani, hogyan ne kaphattak volna?

Mondjuk, aki párttag volt, azt örökre eltiltják a nyilvánosságtól? Sok embert kellett volna szilenciumra ítélni, annyit mondhatok, közöttük például Kövér Lászlót is. Aki köztudottan Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézete ifjúságkutató csoportjának segédmunkatársa volt. Márpedig ez párttagság nélkül lehetetlen lett volna. Különben mostanság nem lennék a bőrében, mert 1987 és 1988 között pedig Soros-ösztöndíjasként a közép-európai társadalmi mozgalmak kutatásával foglalkozott, úgyhogy kétfelől is foltos a múltja… de tényleg, ki a kommunista, ki mennyire kommunista, ha már erről van szó? Vagy azt majd megmondja maga? Nem egy egzakt meghatározási módszer.

„Képviselőink az európai politikában olyan nyugati politikusokkal kényszerülnek egy asztalhoz ülni, akik nem egyszerűen tagadják a kommunizmus bűneit, hanem a kommunizmushoz kísértetiesen hasonlító eszmerendszerrel és módszerekkel igyekeznek egyneműsíteni Európa polgárait.”

Hölgyem, magának vagy a térképe rossz, vagy az iránytűje tört el. Kelet nem Nyugaton van, jó emberek, gyűjtsünk már össze egy kis pénzt ennek a szegény, eltévedt igazgatónőnek, mert ez jéghegyek között hajózik és pálmafákat keres, sosem fog hazatalálni…

„Ma van a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja. Ez az emléknap olyan, mint egy gyilkos vírus elleni oltóanyag. Magunkat és az utánunk következő nemzedékeket tesszük általa immunissá a totális diktatúrák mérge ellen. Ebben az oltóanyagban százezrek szenvedése állt össze ellenanyaggá. Ezért nem kaphat el bennünket újra a kommunista ragály. Üzenem hát innen Budapestről, van elég adagunk, hogy egész Európát kigyógyítsuk!”

Azt meghiszem. Szép is lenne, valahol ezzel is kísérletezik a módszereiben bizony bolsevik orbáni eszmerendszer: baloldal-ellenes lózungokkal, üres frázisokkal, hazugságokkal és kimérákkal akarná maga alá gyűrni, igazgatni akár egész Európát is. Persze az nem fog menni, de az Unió megtorpedózása talán sikerülhet, ha összefognak a hasonszőrű populistákkal széles e kontinensen: itt is láthatjuk, mi a tétje az uniós választási kampánynak, mi forog kockán. Európa sorsa.

Hogy ne sok kicsi, szuverén Orbán pöffeszkedjen minden tagállam élén.

Nagy lelki hevületében lemondott a Figyelőről is

Hát rendben, ez a beszéd lement, olyan volt, amilyen, másféle nem is nagyon lehetett volna, de Schmidt Máriának nem volt elég ennyi tegnapra. Hazament, és nagy lelki hevületében lemondott a Figyelőről is a KESMA javára – illetve, annak szerkesztését nyújtotta át a médiaholdingnak, selyempárnán, ezüst tálcán, hófehér, habos ruhácskában, térdet-fejet hajtván. Ugyanis tegnapig a lapot mégis a szerkesztőbizottság irányította – rosszul az igaz, de valami látszat-autonómiájuk mégiscsak volt. Hát most már nincs. Íme az idevágó nyilatkozat.

„A mai nappal a Figyelő szerkesztőbizottsága lemond és átadja a lap irányítását az új tulajdonosnak. Köszönjük, hogy munkatársaink segítségével ilyen színvonalas és korszerű lapot tudtunk létrehozni. Öröm és megtiszteltetés volt a közös munka. Köszönjük olvasóink támogatását, biztatását, kitartását. Minden erőnkkel igyekeztünk azt megszolgálni.

A Figyelő jövőjéről az új tulajdonos fog határozni. A mi munkánk itt befejeződött. Jó mulatság, férfimunka volt!”

Hát, azért olyan nagyon jó mulatságnak nem nevezném az elmúlt évet: például, amikor listázták Soros György állítólagos hazai kiszolgálóit, vagy – fél évvel megelőzve az intézmény elleni frontális kormányzati támadást – a Magyar Tudományos Akadémia kutatóit vették célkeresztbe „liberalizmusuk” miatt.

Férfimunkának sem nevezném, de most már minden függetlenségüket elvesztették, nem, mintha eddig sok lett volna.

Aztán Schmidt Mária jó étvággyal megvacsorázhatott – feltételezem, hogy ezt tette – lefeküdt ágyacskájába és elaludt, mint aki jól végezte dolgát.

Végül is: ez a dolga.

És ha ez, akkor jól végezte.

Gondolkodók I.

Sorotzatunknak egyetlen célja, hogy bemutassuk az egymástól eltérő véleményeknek nem az a céljuk, hogy legyűrjék a másikat, hanem, hogy együtt, közös belátással közelebb jussanak az igazsághoz.

Gábor György

Szóval az a helyzet, hogy a történettudomány koromsötét éjszakai égboltján Andics Erzsébet egy vakítóan fényes üstökös volt Schmidt Máriához képest.
Schmidt Mária megint kilökött magából valamit, úgy hülyeség az egész, ahogy azt papírra vetette, a tények nem stimmelnek, a történetinek szánt állításai tévesek (jó eset), felületesek (eufemizmus), avagy totális tudatlanságról és felkészületlenségről tanúskodnak (realitás).
Schmidt történésznek látszódni kívánó módon, valójában megbízásra termelő udvari ideológiafabrikálóként tegnap arról talált írni (Kínai Fal Kelet- és Nyugat-Európa között), hogy a jó kurva anyját a Nyugatnak, amelynek azért nélkülözhetetlen Kelet-Európa, mert mi szolgáltatjuk a Nyugat felsőbbrendűségének élő bizonyítékát. (Hát, ami azt illeti, a te ténykedésed láttán, nem alaptalanul!) Minden baj a felvilágosodással kezdődött – tudatja az olvasóval Schmidt Mária. Imigyen ír: „A felvilágosodás francia nagyjai tehát megfigyeléseket végeztek, de szívesen adtak tanácsot is térségünk uralkodóinak, nem csupán a tisztes fizetségért, hanem azért is, mert civilizációs küldetésüknek tekintették, hogy fényt vigyenek a sötétségben élőkhöz, Keletre. Voltaire Nagy Frigyessel és Nagy Katalin cárnővel foglalkozott és eligazította őket a korszerű uralkodás rejtelmeiről. Rousseau Lengyelország, Diderot az egész térség számára készítette el civilizációs tervét. Kelet-Európa a felvilágosodás sztárjai szerint két világ: Európa és Ázsia, vagyis a civilizáció és a barbárság között terül el. Ezeket a világokat szerintük egyfajta kínai falnak megfelelő választóvonal határolja el egymástól. A falon túli részt a szláv nyelv és jellem testesíti meg. Kelet-Európa tehát, ahogy ők látták és láttatták, a zűrzavar földje, szervezetlen, elmaradott, ugyanakkor festőien falusias, egyben menthetetlenül barbár. Olyasmi, mint egy hatalmas néprajzi múzeum. Egyértelműen alacsonyabb rendű civilizáció, amit felettébb érdekes módon fehér bennszülöttek laknak. Ez a felvilágosodás időszakából származó kép olyan erősen rögzült a Nyugat retinájában, hogy a mai napig meghatározza azt, ahogy minket látnak, ahogy rólunk gondolkoznak, ahogy velünk beszélnek, bánnak.”
Hát, kedves Marcsi, egy nagy túróst! Nem az a bajom, hogy a nagy teljesítési teperésedben a legminimálisabb önkontrollodat is elveszejted, midőn gúnyosan azt írod, hogy a felvilágosodás nagyjai tisztes fizetségért adták a tanácsokat az uralkodóknak, irgum-burgum, még ilyet, miközben te tisztességtelen fizetségért bocsátod áruba szellemi kapacitásod vészesen hanyatló végtermékeit a földanyai kebleden önfeledten pihegő imádott hatalom számára.
Ez persze szakma ugyan, de még nem a történész területe. Ám amit gondolatfutamod kiindulásának szántál, az már a történész munkáját illethetné, csakhogy nem lévén történész, nagy igyekezetedből mindössze ideológiailag átfestett hazug és ostoba sorokra futja.
Ugyanis nem így volt, éppen ellenkezőleg! Ha olvastál is volna, s nemcsak nevekkel dobálóznál, akkor tudnád, hogy a francia felvilágosodás számára egyfajta eszme- és erkölcskritikai alapvetésként jelent meg, hogy a saját elviselhetetlen „barbár” világunkat (bizony, elsősorban a franciát, meg az angolt, meg az itáliait stb.) egy máshonnan, a „barbárságból” jött ember tiszta, „civilizált” tekintetével bírálja, vagyis barbárság és civilizáció helyet cserél. Ha olvastad volna Montesquieu Perzsa levelek c. regényét, tudnád, miről beszélek. Ha olvastad volna Voltaire Vadember c. kisregényét, ugyancsak tudnád, miről beszélek. De ha a gimiben rávetted volna magadat legalább Voltaire Candide-jának elolvasására, akkor talán emlékeznél, hogy a mű végén a szereplők a „létező világok legjobbjaként” csődöt mondó Nyugatról elmenekülve a „keleti” Törökországban találnak menedéket, s itt látnak neki a munkának, kertjük művelésének, hogy messze tartsák maguktól a három nagy bajt, az unalmat, a bűnt és a szükséget. És ha nem Orbán ánusza körül legyeskednél folyton-folyvást, hanem olvasgattál volna egy kicsit, mielőtt írásba rendezed ostobaságaidat, ráakadhattál volna a bon sauvage-ra, a jó vademberre, aki személyében hordozza a nyugati civilizáció kritikáját, s elolvashattad volna a Pótlás Bougainville utazásához c. Diderot-munkát, ahol megtapasztalhattad volna, milyen a tahiti vadember és így tovább.
Aztán nem ártott volna ismerni egy picinykét mondjuk Diderot és Nagy Katalin cárnő levelezését, ha már szóba hoztad kapcsolatukat, információkat begyűjteni kettejük viszonyáról (egészen Diderot könyvtárának sorsáig), mielőtt marhaságokat írsz le.
Aztán tudhattál volna Montesquieu magyarországi utazásáról, s itt szerzett benyomásairól (járt a pozsonyi országgyűlésen, járt több városban, többek között Besztercebányán és Körmöcbányán, megemlített több várost (Eszék, Temesvár stb.), dicsérte a magyar termőföldeket, és cseppet sem nézte le az országot. Montesquieu A törvények szelleméről írt főművének XV. könyve X. fejezetében viszont, minthogy ismereteket szerzett az országról, Magyarországot Csehországgal és Németországgal együtt említi, mint ahol fennáll még a szolgaságnak egy meglehetősen ősi állapota, a jobbágyság. (És, tudod Marcsi, még javában fennállt!)
És ha tényleg történész lennél, mielőtt akár csak egy sort is leírsz, utánanéztél volna akár Montesquieu, akár Rousseau vagy Voltaire magyarországi (de akár lengyelországi) recepciójának, s rögtön megtapasztaltad volna, hogy minden fordítva történt, mint ahogy azt Andics Erzsébetesen te most összehordtad. Tudnál Rousseau-nak a lengyel alkotmányos rendszerről írt munkájáról, tudnál Esterházy Józsefnek az alkotmánytervezetéről, amelyben Montesquieu-t követi az államhatalmi ágak elválasztásának gondolatát felidézve (erre így utólag is felhívhatnád szeretett főnököd figyelmét), ismerhetted volna Gróf Batthyány Alajos neves pamfletjét (Ad amicam aurem), amelyben – szintén Montesquieu nyomán – a törvényhozó hatalom (vis legislativa) és a végrehajtó hatalom (executiva potestas) egy kézben való egyesülésének veszélyeit tárta fel (erről is beszámolhatnál szeretett vezérednek), tudnál Hajnóczy József törvénytervezetéről (Ratio proponendarum in comitiis Hungariae legum), amelyben a francia politikai gondolkodás eredményeit hasznosítja stb., stb., stb., s persze már rég elolvastad volna Cassirernek A felvilágosodás filozófiájáról írt könyvét, hogy ne hordj annyi marhaságot össze a felvilágosodásról. És nem mellesleg Mária Ludassy oeuvre-jét is melegen tudom ajánlani.
Ha az írás előtt ez nem jött össze, legalább a publikált szöveg után olvasgassál egy kicsit! Vigyázó szemedet vesd a történelmi tényekre, dokumentumokra, még akkor is, ha estve jött a parancsolat, viola-szín pecsét alatt, s neked írnod kellett, mindegy, hogy mit, csak hazugság legyen, tömény gyűlölködés és az ukáz legfőbb forrásának alázatos visszaigazolása.
És a fentieket nem azért írtam le, mert a nagyszünetben többször letörted a pacsnim végét és megetted.
A bosszúállás – talán emlékszel – kettőnk közül nem az én nagy műfajom.

Petőcz György

Gyuri, élvezetes az írás, mint a korábbiak is, de azért van egy kis insomma-érzésem. Tudod, mert olaszos vagy, amikor az olasz azt mondja, hogy insomma…(értsd: ’a fene tudja…’). Az a bajom, hogy a könnyű csontra ugrasz. Naná, S.M. nem történész, soha nem volt történész, hanem az indulatait, kisebbrendűségi érzéseit, egy túldimenzionált ego személyes kudarc-érzéseit kompenzálta, projektálta történeti tárgyú kutakodásba, s keresett rájuk felmentő magyarázatot. Egész holokauszt-kutatása mögött ez rejlik: nem az igazság lehetőleg tárgyilagos megkeresése, hanem a számára sérelmesnek érzett, saját egóját a jelenben veszélyeztetni látszó mítoszok – amiket ő mítoszoknak tekint – leleplezése és lerombolása. A holokauszt de-emfatizálása, a zsidó sors és szenvedés de-heroizálása. Mindez túl hamar és leleplezően rövidre zárva a saját generációjában tapasztalt állítólagos politically correct kritikájával. S ezt kiegészítve, vagy ennek gyökerében megint az ambíciókkal, sértettségekkel, pozícióharcokkal.
Ugyanakkor a műveltségi tűzijáték, írásod bukéja, sokszor ugyanolyan kábítószer, mint bármi más. Nem csak arról van szó, hogy a történeti narratívák sokfélék, és a te Candide vagy Montesquieu-olvasatod sem az egyetlen lehetséges felvilágosodás-igazság. Félre ne érts, nem S.M. begőzölt hülyeségeit akarom védeni. De azért tény, hogy Edward Saidnak is volt mondanivalója a felvilágosodás-projektről, a Nyugat mélyről jövő orientalizmusáról. S erről, a nézőpontok különbözőségéről, az idegenség-élményről életrajzi könyvet is írt, nagyon jót (Out of Place). S az EU-s intézményekbe bekerült fiatal magyarok is sokat tudnának beszélni a nagy országokból származó hivatalnokok bennfentes és fensőbbséges attitűdjéről, és azokról az első évekről, amikor a fő probléma saját személyes elfogadtatásuk volt.
S itt van az insomma-érzetem. S.M. nem megfizetett bér-ideológus, mint írod, hanem abszolút önjáró, meghatározó személyiség, aki a komplexusait hivatalos ideológiává és politikai döntésekké tudja avanzsáltatni. Meghatározó személyiség. (Szerintem a CEU elüldözése is az ő rendezetlen érzelmi világában és történelmi gyökerű komplexusaiban gyökerezik. By the way, akiket az ilyesmi érdekel, nézze meg a múlt év egészen biztosan legnagyszerűbb magyar filmjét, a Nagyi projektet!) S.M.-nek bizonyos elit-problémái vannak. Az érdekes az, hogy ezek a személyes elit-prpoblémák, és az azokból fakadó történelemszemlélet és demagógia találkozik a történelemírás hálójából mindig kiesett, viszont maguknak szerepet kívánó tömegek vágyaival. A fidesz-fiúk olyanok, olyan rétegekből jönnek, akikről soha nem szólt a történelem. Mert a felvilágosodás-inspirálta közbeszéd jogokról, áldozatokról és bűnösökről szólt. Az áldozatok és a bűnösök utódai „valakik”. A többség azonban senki, akikről nem szólnak a legendák, a szerecsenmosdatások, a tragikus „hibák” magyarázatai,a történetek, és nem érdekesek. S itt találkozik S.M. a fidesz-fiúk vágyaival. Közös bennük az elit-gyűlölet, egy bizonyos értelmiségi generáció utálata. Ha úgy tetszik, egy bizonyos felvilágosodás-diskurzus elutasítása.
Erről szól S.M. írása. Mindig minden írása erről szól.

Gábor György

Gyuri, köszönöm a reakciót, élvezettel olvastam, habár sok mindenben nagyon másként gondolkodunk S.M. tevékenységét, megítélését, szerepét és pályáját illetően. Érdekes és megengedem, nagyjából igaznak tűnő pszichologizáló leírásod sok mindenre adhat választ, de nem mindenre. S. M. történészként van elkönyvelve, így definiálja önmagát, így definiálja őt a környezete, s egy-egy publintása után folyamatosan azt hallgathatjuk, hogy a “történész asszony” így vagy úgy gondolta stb. Én tehát az írásait nem egy pszichózisnak tekintem (nem is vagyok pszichológus vagy pszichiáter), hanem egy történész (“történész”) megnyilatkozásának. De akkor vegyük komolyan, lássuk a medvét! S ha hibát találok a textusban, akkor nem azt mondom, hogy íme, frusztrációjának legfrissebb manifesztációja, vagy hogy ez tiszta libidó stb., hanem az orra alá dörgölöm, s azt mondom, hogy már megint nem olvastad a szakirodalmat, nem ismered a forrásokat, gőzöd sincs a tényekről és így tovább.Nekem úgy tűnik, hogy a pszichózis emlegetése (legyen az bármilyen) óhatatlanul felmentésül szolgálna a történészi dilettantizmusára, holott gondold csak el, hány történeti vonatkozású intézetnek, múzeumnak, miegymásnak a legfőbb vezetője, parancsnoka, irányítója és éceszgébere. Ugyancsak nem értünk egyet abban, hogy S.M. nem megfizetett bérideológus, hanem – mint írod – “abszolút önjáró, meghatározó személyiség.” Bérideológus, meg is van szépen fizetve, és szépen meghálálva, s teljes félreértés részedről, ha azt hiszed, hogy felsőbb engedély vagy jóváhagyás nélkül önjárogatna itt vidáman és önfeledten. Egy frászt! Amit műveltségi tűzijátéknak nevezel, s mint ilyent, kábítószernek, az persze nem az, hanem egy olyasfajta szakmai kritika, amit én (s még jó páran széles e hazában, legyenek történészek, filozófusok, irodalmárok, szociológusok, művészettörténészek, nyelvészek etc., etc.) komolyan vettem, komolyan veszünk. A “hibajegyzéket” csak az látja műveltségi tűzijátéknak – már megbocsáss – akinek sosem volt része szakmai bírálat megírásában vagy szakmai bírálat megkapásában. És hidd el, ez még itt mind semmi, hiszen ezen a felületen nincs lehetőség alaposabb, elmélyültebb és filológiailag jobban alátámasztott bírálatra, kritikára. Azt pedig végképp nem értem, hogy miért hívod fel a figyelmemet arra, hogy sokféle történeti narratíva lehetséges. Egyrészt az utóbbi tíz-tizenöt év során minden szakmai munkám valahol erről szólt, s a Flavius Josephus-monográfiám lényegét éppen ez jelentette. Csak azért, mert éppen ma került a kezembe, idézem neked Gyáni Gábor nemrég megjelent könyve utolsó tanulmányának legutolsó mondatát: “S akkor még nem is említettük a Kisantal Tamás, a Gábor György és mások nevével fémjelzett metatörténeti vizsgálódásokat, melyekben eminens szerep jut a posztmodernnel összekapcsolt narrativitáselméleti tudásnak és gondolati isnspirációnak.” (Gyáni Gábor: “A posztmodern és a magyarországi történetírás”, in: Gyáni Gábor: Nemzeti vagy transznacionális történelem, Kalligram, 2018. 433.) Ezt nem önfényezésnek szántam, hanem annak jelzéséül, hogy ha valamivel, hát a történeti narratívák sokféleségével tisztában vagyok. És magam is hosszan tudnám sorolni a felvilágosodással kapcsolatos új és legújabb szakirodalmat, de erre most nincs szükség. Csak jelzem, hogy az én narratívám, amely minthogy én nem a felvilágosodás korszakával foglalkozom, hanem jóval korábbi időszakkal, szóval az én narratívám természetesen sok más, avatott felvilágosodás-kutató narratívájával megegyezik, így például azon történészekével, akik a felvilágosodást egy sajátos nyugati (főként francia, angol és részben német) filozófiai, jogfilozófiai, eszmetörténeti és antropológiai irányzatnak tekintik, s amelyben az orientalista érdeklődés határozott politikai és kultúrkritikai akcentust hordoz. Mindezzel nem kell egyetértened, természetesen lehet neked is saját (vagy másoktól átvett) narratívád. Ahogy S.M. esetében is lehet önálló, akár kedvedre pszichologizáló narratívád is. Ismételten kösz a megjegyzést!

Sztarenki Pál

Tisztelt Szülők!. Gábor Gyuri gyermekük már megint precízen és okosan fogalmaz! Továbbá elegáns fiú,: hiszen tudását és ha kell, a pacsniját is megosztja önfeládozóan az arra mindig áhítozóknak.. 🙂 Amíg engedjük, szívesen olvassuk írásait! ( Netuddki:-) )

2018 legjobbjai – Csaba László: 2-3 év múlva robbanás lesz

 „Magyarország ma tele van halmozódó feszültséggel, de ez nem az idén április 8-án fog robbanni. Hogy mikor, nem tudni, szerintem 2-3 éven belül” – állítja Csaba László, egyetemi tanár, akadémikus. Orbán egykori tanácsadója a Független Hírügynökségnek levezette, hogy nálunk miért nem alakulhat ki putyini rendszer. „Az, hogy a Fidesznek ilyen agresszív a kampánya, az, hogy azt sulykolják, hogy sorsdöntő a mostani választás – nos, ez nem más, mint, hogy tudatában vannak saját gyengeségüknek” – véli. Már nincs mit elosztani, nincs mit ígérni – tisztára a nyolcvanas évek köszönnek vissza, amikor ideológiailag kiürült a rendszer, szervezetileg nem működött már normálisan, az elnyomó szervek nem működtek, az önkényuralom kultusza pedig hiányzik. Pedig 2010-ben adódott egy esélye Orbánnak, de ő egy tál lencséért eladta. Hogy miért? Csaba László szerint minden lépésre, fordulatra van egyenkénti magyarázat, de az egész folyamatra nincs.

 

Sokan mondják, hogy csak magunkat hibáztathatjuk amiatt, hogy ott tart az ország, ahol. Ön is egyike azoknak az értelmiségi szakembereknek, akik egy ideig Orbán-pártiak voltak, de csalódniuk kellett.

Nincs kire mutogatni amiatt, hogy itt tartunk. Nincs mentség, mert 2005 és 2010 között világossá vált, hogy Gyurcsány Ferenc egy hamiskártyás, hiteltelen, okos, de hiányzik minden más, a kormányzáshoz szükséges képessége, ahogy Széchenyi mondta anno: „sok a politicus, de kevés a státusférfiú”.  De azért az akkori Fidesz messze nem a mai Fidesz volt – akkor egy olyan nagykoalíció-jellegű kormányzásban hittek, amilyet Németországban a CDU-CSU folytatott, s sokan dolgoztunk is ennek előkészítésében. Az még egy nagyon más társaság volt – csak néhány név az akkori Széll Kálmán Körben és a Baross Körben folyó műhelymunkában aktívak, az azok köré szerveződött fideszesek közül: Csák János, Martonyi János, Járai Zsigmond, Navracsics Tibor. Az ő elveik, elképzeléseik nem mutattak a NER, s még kevésbé a 3. Orbán-kormány gyakorlata irányában. Hogy csak egy példát említsek: Csák János szerint nincs olyan konzervatív párt, amelynek nincsenek vállalkozói kapcsolatai, ugyanis ha nincsenek, akkor az már nem is konzervatív párt. Akkor még Matolcsy személyiségjegyében sem a központi hatalom építése volt a meghatározó.

Abban az időben elképzelhetetlen lett volna, hogy eljön egy olyan idő, amikor ha valaki elindul a Fidesz ellenében képviselő-jelöltnek, akkor elveszíti az állását. Még csak azt sem mondanám, hogy ismét eljött az idő, mert ilyen korábban már régóta nem volt

– ha valaki nem tetszett, legfeljebb nem léptették elő, nem kapott meg egy ösztöndíjat, de az állását nem veszítette el. De 2006 tájékán sem mutatott semmi ilyen irányba. Hogy mást ne mondjak, akkor még Lámfalussy Sándornak nagy befolyása volt a Fideszre, személyesen Orbán Viktorra – ez azonban olyan 2012 táján teljesen megszűnt.

Miben látja a legnagyobb különbséget az akkor Orbán-féle és a mai Orbán-féle Fidesz között?

A legellentmondásosabb az, hogy akkor egyértelmű volt például a kiállás a kisebb állam, az euró mielőbbi bevezetése, a Washington és Brüsszel irányában folytatott politika, a szomszédokkal való jó kapcsolat kialakítása mellett, s különösen nem volt kérdés az, hogy az országot az euro-atlanti együttműködés keretében kell előre vinni. De megfogható jelei is voltak annak, hogy ezt komolyan is gondolják: például Járai azzal kezdte pénzügyminiszterségét 1998-ban, hogy 600 főre csökkentette a minisztérium állományát – ma 2600-an vannak. De említhetném az MNB-t is – a 2001-ben jegybank-elnökké kinevezett Járai alatt 400-ra mérséklődött a létszám, ma, Matolcsy alatt már kétezer körüli. És akkor még nem beszéltem a minőségről:

mindkét egyetemen ahol tanítok, rendszeresen találkozom olyanokkal, akik már a közigazgatásban, a kormányban dolgoznak. Hogy mást ne mondjak: nagyon kilógnak – s nem pozitív értelemben – a hallgatók közül.

Az egész országban óriási baj van a közigazgatás személyi állományának minőségével.

Visszatérve a Fidesz elképzeléseinek, terveinek megváltozására: Ön miben látja a pálfordulás okát?

Őszintén mondom, nem tudom. Csak elképzeléseim vannak. Kornai Jánossal – akit egyébként mentoromnak tartok – volt is ezzel kapcsolatosan egy vitánk: szerinte Orbán 2009-es kötcsei beszédében már előre jelezte azt, ami később be is következett, s ezt ő – mármint  Kornai – 2010-ben meg is írta. Szerintem pedig ezt nem lehetett előre tudni, már csak azért sem, mert

2008 és 2013. közepe között élethalál harc folyt a Fidesz lelkéért. A vezérnek már akkor sem – ahogy soha nem – volt programja a saját hatalmának a kiépítését leszámítva, s nem lehetett tudni, mi lesz a kormányzás tartalma.

Mi, akik akkor kvázi értelmiségi holdudvarként igyekeztünk segíteni a Fidesznek abban az időben, azt gondoltuk, hogy a kormányzás majd középről folyik, miközben – a német CDU-CSU mintájára – lesznek „szájalók” mindkét szélen. Kiegyensúlyozott kormányzásra, az állami újraelosztás 10 százalékpontos mérséklésére 40 százalékra, a kisebb állam kiépítésére, az euró bevezetésére való törekvésre, a nagy magánvállalatok mellett a támogatott kis- és közepes vállalati kör boldogulásra számítottunk, s önkéntes gazdaságpolitikai korlátozásra. Ez a vonal akkor még jelen volt – egy néppártról beszélünk –, de

arra nem lehetett számítani, hogy eljön az idő, amikor a haveri kör támogatása lesz a központi kérdés.

Meddig tartott ennek a korábbi vonalnak az érvényesülése a Fidesz-kormányban?

Korábban még Varga Mihállyal közösen tartottunk a Fidesz-frakció számára gazdaságpolitikai előadást, 2012-ben pedig Kötcsén. Akkor még nem lehetett látni, hogy az év végén összeveszünk a Nemzetközi Valutaalappal és Brüsszellel. Az előadásunk zárt volt, utána Balog Zoltán beengedte a sajtót, s elmondta, hogy miről volt szó. Óriási balhé lett belőle: mint utóbb kiderült, Balog kapott rendesen a vezértől, aki – mint közölte: éppen az ellenkezőjét akarta annak bejelenteni, amiről mi Vargával az előadást tartottuk. Pár nap múlva egyébként tényleg be is jelentette…

Emiatt mondta tehát azt Kornainak, hogy nem lehetett előre látni, merre vesz irányt Orbán?

Pontosan. De Kornai szerint azért lehetett látni, mert ő már öt-hat helyen megélt ilyen fordulatot. Azt beismerem, hogy  a mi vitánkban Kornai akkor rendkívül borúlátónak tűnő helyzetelemzése helyesnek bizonyult. Ebben fontos az, hogy „bizonyult”, mert állítom továbbra is, nem lehetett előre látni. Ez olyan volt, mint egy fallabda-játék: jobbra-balra, le-fel pattog a labda, időnként mandinerre fut.

Ismét adódik a kérdés: miért? Mi lehetett a pálfordulás oka? S miért pont akkor? Miért nem előbb, miért nem később?

Akkor tűnt először úgy, hogy nyerésre állnak a gazdaságban. 2013-ig volt egy – földrajzi, politikai és gazdasági okokból összetevődött – kényszer, amely megszabta, hogy merre kell vinni az országot.

De 2013-ban elmúltak viharfelhők: elkezdtek jönni az uniós pénzek – ekkor kezdődött a radikális jobbra csúszás és – ezt nem én találtam ki – a Fidesz elkezdett a Jobbik kottájából énekelni.

Ironikus módon a Jobbiknak így maradt a jobbközép-, kisgazdapozíció.

Mindezt a hatalomért? A pénzért?

Nehéz megmondani az okot. Egyfelől fenn maradt a nagyon rövid  távú szempontok uralma is. De olyan azért nincs, hogy büntetlenül lehessen ezt folytatni: Peron argentin elnök  csinálta, hogy a mieinknek mindent szabad, másokra pedig lesújtunk a törvény teljes szigorával. S mi történt? Mára Latin-Amerikai harmadik leggazdagabb országából Argentína a harmadik legszegényebbé vált.

2010-ben adódott egy esélye Orbánnak, de egy tál lencséért eladta ezt.

S nem lehet jól megmagyarázni…persze minden lépésre, fordulatra van egyenkénti magyarázat, de az egész folyamatra nincs.

Ahogy mondta, ez a Fidesz azonban már nem az a Fidesz. Az emberek, a holdudvar is más…

Hol volt akkor Habony Árpád? Andy Vajna? Mészáros Lőrinc? Soha meg nem fordultak a Széll Kálmán Körben. Ahogy Rogán Antall vagy Lázár János sem. Nem volt ott Papp Dávid vagy éppen Schmidt Mária – ez utóbbi kvázi szilenciumban is volt akkoriban, szervezett ő is beszélgetéseket, de azok le voltak tiltva, nem volt szabad oda járni. Van, aki a maiak közül egyszer-egyszer jelen volt, hiszen az egyfajta forgószínpad volt  – ilyen például Garancsi István, akiben azonban  nem lehetett a jövő emberét látni. Magyarázatra szorul, hogy az akkori szellemi kapacitásból, személyi nívóból hogyan jutottunk el  a maiig. Akkor még előfordulhatott, hogy a kiszemelt miniszter, Tulassay Tivadar (akit felesége az utolsó pillanatban fenyegetett meg, hogy ha pozíciót vállal abban a kormányban, akkor negyven év után elválik tőle) visszalépése után már másnapra találtak helyette egy másik orvosprofesszor-jelöltet a Nemzeti Erőforrás Minisztérium, a NEFMI élére, Réthelyi Miklós személyében, aki szintén messze nem a Mészáros-féle színvonalat képviselte.

Persze nincs új a nap alatt: elég végignézni a Szovjetunió Kommunista Pártja Politikai Bizottságának történetét, annak vége tájt.

Ön ismeri Orbánt, az ő személyiségéből adódik pártjának ez a fajta fejlődéstörténete?

Egyfelől Orbánt teljesen összetörte a 2002-es választások eredménye. Valóban senki nem értette, hogyan veszíthetett az akkori kormány. Külföldi befektetőknek tartottam előadást akkortájt, és ők is értetlenül kérdezték tőlem: hogyan lehet ilyen dinamikus gazdasági növekedés mellett elveszíteni a választásokat. A politikában persze nagyon fontos a pénz, de nem minden: a politikai üzenet is fontos, s

Orbán akkor azt üzente hogy a haza nem lehet ellenzékben, ők örökkön örökké hatalomban lesznek. Erre a jövőre szóló üzenetre nem voltak vevők a magyarok, ők ezt nem akarták. Ebbe Orbán beleroppant.

És persze nem esett jól neki a 2006-os vereség sem. Ráadásul, amikor 2010-ben végre visszakerült a hatalomba, akkor válsághelyzet volt  a görögök miatt. Kormányzásának első másfél évében szinte észre sem vették Orbánék, hogy kormányon vannak és nem ellenzékben. De 2012. második felében – 2013. elejére végleg elmúlt a veszély, sikerült gazdasági és politikai téren egyaránt a felszínen maradni, s kétharmaduk is volt, akkor nekifogtak a nagy változtatásoknak.

Miért voltak ilyen merészek? Mert azért azok voltak.

Fontos, hogy azt látták: az őszes „csínyük” nem váltott ki nagy viharokat – gondolok ez alatt  a súlyos megszorításokra, az alkotmánybíróság hatáskörének az elvételére, az alaptörvényre – amely Sólyom László szavaival, önmaga ellentétévé vált, s amely nem pusztán elvi kérdésként fogalmazza meg például, hogy Mária országa vagyunk – az ilyen és hasonló kitételeknek komoly, operatív, hatalompolitikai jelentőségük van. Vagy ott van a választási törvény, amely mellett szintén szó nélkül ment el az ellenzék és a társadalom. Az előbbire csak annyit: 2014-ben mondta nekem egy bennfentes a következőket:

„amikor a választási törvényt kiegészítették a pártfinanszírozás tilalmával, akkor kilóra megvettük a pártokat, látatlanban aláírták annak fejben, hogy az ötszörösére növelik a pártok állami támogatását. Ebben az MSZP és a Jobbik állt az élen”. 

És akkor még nem beszéltem a bankrendszer, az energetikai ágazat, a közigazgatás, az MNB, az Állami Számvevőszék, a média és a külszolgálat komplett megszállásáról.  Szerintem evés közben jött meg az étvágyuk, miután látták, hogy a súlyosabb dolgokat idehaza és külföldön is lenyelték. Így visszamenőleg azért látjuk: már azon is el kellett volna gondolkodni, hogy két évig nem volt vezetője az Állami Operaház balettkarának pusztán amiatt, mert Orbán nem ért rá ezzel foglalkozni. Akkor ez extremitásnak tűnt – ma ez a normalitás.

Tehát Orbán nem eleve azzal tért vissza a hatalomba, hogy ezeket végigcsinálja? Pedig emlékszem, 2010-ben azzal kezdte a választások másnapján tartott nemzetközi sajtótájékoztatóját, hogy „Ma másként kelt fel a nap”.

Ez egy folyamat volt. Kevés olyan van, mint III. Richárd.

Orbán nem határozta el, hogy egyeduralkodó lesz.

Látva azt, amivé fajult a kormányzás, Ön szerint mi jöhet?

Visszatekintve azt mondom, hogy jó, hogy átélhettem a nyolcvanas éveket. Mert ugyan elvesztegetett évtized volt, de az is mutatja, hogy tévesek azok a nézetek, melyek szerint a NER 2030-ig, vagy mások szerint 2047-ig fennmaradt.  Ez már nem egy zárt társadalom, ezzel nem lehet azt megtenni: félmillió magyar külföldön él és dolgozik, az Internet mindenki számára elérhető,  pénzt gond nélkül, egy gombnyomással, akár telefon segítségével is ki lehet vinni az országból… Bankok, cégek, és (szemben sokak nézetével – legutóbb például az Eötvös Körben volt egy eléggé szerencsétlen beszélgetés erről) nem csak államilag kistafírozott burzsoázia van ma Magyarországon. A legfelső és a mikrovállalkozások által képviselt alsó réteg között van a középréteg, a Fidesz vagyonszerző csapata, de ez nem képezi le a teljes társadalmat.

Pestiesen szólva: és akkor mi van? Ebből mi következik?

Sokat akar a szarka de nem bírja a farka: ha fennállna az, ami egyébként a Kádár rendszerben három évtizedig fennállt, nevezetesen, hogy a gazdaság elfogadható ütemben bővül, amiből vissza lehet osztani, akkor sokáig fenn tudna maradni a rendszer. De a magyar gazdasági csoda csak statisztikai látszat! Nincs mögötte tartalom – akármilyen számokat ragadunk ki, lemaradásunk egyre nagyobb a régión belül is. És ne feledjük:

dollárban a gazdaság ma körülbelül annyit termel évente, mint tíz évvel ezelőtt. Csak éppen ezt 750 ezer emberrel több állítja elő. Akkor hol van a termelékenység?

De a jelek szerint ez sem izgatja túlságosan a magyarokat?

Ez a látszat, de szerintem robbanás valóban nem lesz. Az egy – hogy úgy mondjam – marxista tévképzet, hogy nem lehet így sokáig elevickélni. Sok ország elvan egy gyenge vagy alig növekedéssel – ilyen Japán, Olaszország, Portugália, de például a franciáknál sincs igazán növekedés, vagy vegyük Bolíviát, Venezuelát és Argentínát.

A gazdaságok kitermelnek annyit, hogy ne legyen éhínség, hogy a felső rétegnek mindig jusson valami – ez a politikai kapitalizmus modellje.

Kiváltképpen, ha emellé még társul egy tömény propaganda is, nem?

A propaganda lepereg az emberekről.

Én ezzel azért vitatkoznék, lásd migránsozás.

Ennek egy bizonyos körben van csak szerepe és foganatja: azokhoz szól, akik még megmaradtak hithű Orbán-hívőknek. Bár a szavazóbázis menetközben szépen lecserélődött: az egykori, képzettebb városi szavazóbázist felváltotta a képzetlen vidéki tömeg.

Ugyan szerintem a kerítés egy téves a stratégia, de azért egyelőre bejött, s megnyerte Orbánnak a 18-as választást.

Sokan tartanak attól, hogy ezzel még tovább erősítik majd a hatalmukat és az ország megszállását.

Szerintem nem, a 2022-es választást nem nyerik meg, sőt – ha ismét a történelmi példák felé fordulunk: az MSZMP XIII. Pártkongresszusa 1985-ben változatlan személyi összetételben szavazta meg a párt irányító testületeit, majd két évre rá már vissza kellett hívni Grósz Károlyt.

Magyarország ma tele van halmozódó feszültséggel – a szegregációval kezdve a regionális különbségeken, az elvándorláson és a nem működő jóléti rendszereken át egészen a közigazgatásig –, de ez nem az idén április 8-án fog robbanni.

Mi fog történni Ön szerint, és mikor?

Egy történettel válaszolnék: 1988-ban a budapesti amerikai nagykövetség fogadására voltam én is hivatalos, s mielőtt beléptem volna az épületbe odalépett hozzám egy alacsony úriember, hogy ilyen slendrián külsővel, felhajtott inggallérral nem lehet egy fogadásra bemenni, s megigazította azt. Bauer Tamástól kérdeztem, hogy ki volt ez az ember, mire ő azt válaszolta: Magyarország következő miniszterelnöke, Antall József. Vagy egy másik példa arra, hogy milyen váratlan dolgokkal kell gyakran szembesülnünk: amikor kiadták Franciaországban Nagy Imre összes beszédét, írását, a 12 kötetre rúgó sorozatban nagyítóval keresték azokat a megnyilvánulásokat, amelyek előrevetítették későbbi szerepét. Nem találtak ilyeneket. Ő attól lett Nagy Imre, hogy tudta, hova kell állni, s elmondta az ikonikussá vált szavait: Honfitáraim! Magyarok! Magamhoz kérettem Andropov urat….”

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ezek az emberek szinte a semmiből jöttek elő… Soha nem tudhatjuk. Csak azt tudjuk, hogy amikor a feszültségek halmozódnak, akkor egy merev test egy ponton túl nem bírja tovább és eltörik.

S amikor nincs mivel betömni az emberek száját – mert hogy nem nagyon lesz, akkor a feszültség egyre fokozódik.

És a putyini rendszer kialakítása? Nincs ennek veszélye, ha ismét nyer a Fidesz?

A putyini rendszer magyarországi meghonosításához legalább három olyan feltétel hiányzik, ami Oroszországban adott. Nekünk nincs olajunk és gázunk, amelyet könnyű kitermelni, a pénzt ellopni és Svájcba vinni. Nálunk nem áll rendelkezésre bevethető belbiztonsági, titkosszolgálat – a Phareon-ügy is mutatja a magyar titkosszolgálatok színvonalát, nálunk nem lehet úgy elbánni a politikai ellenfelekkel, mint ahogy Putyinék tették például Navalnijjal és Nyemcovval. Emellett a magyar – szemben az orosszal – , ahogy már korábban volt szó róla, nem zárt társadalom, áradnak az információk.

Bizonyos tekintetben ez utóbbit vitatom: a média nagy része kormány által irányított, tehát azt az információt juttatja el a népnek, amit akar.

Ezzel pedig én vitatkozom. Nem csak azért, mert az internetet nem tudják kontrollálni, hanem azért is, mert szerintem kevés emberhez jut el a médián keresztül terjesztett propaganda.

A hírpiacon a kormánymédiában megjelenő piaci hirdetések aránya, tulajdonképpeni nem léte azt mutatja, hogy alig nézik, olvassák azokat. Én olyan 5 százalékosra tenném az M1 részesedését.

Hiszen, ha nézettebb, olvasottabb lenne a kormány- és kormányközeli média, akkor a piaci szereplők ott hirdetnék termékeiket, szolgáltatásaikat. De nem teszik.

Mégis mindent átsző a propaganda…

Az, hogy ilyen agresszív a kampányuk, az, hogy azt sulykolják, hogy sorsdöntő a mostani választás – nos, ez nem más, mint az, hogy tudatában vannak saját gyengeségüknek. Már nincs mit elosztani, nincs mit ígérni – tisztára a nyolcvanas évek köszönnek vissza, amikor ideológiailag kiürült a rendszer, szervezetileg nem működött már normálisan, az elnyomó szervek nem működtek, az önkényuralom kultusza pedig hiányzik.

A minap egy általam is kedvelt étteremben jártam, ahol a pincérnő azzal fogadott: „Mondja, meddig maradnak ezek még itt?”. Hangosan, mindenki füle hallatára, félelem és szégyenkezés nélkül szegezte nekem a kérdést.

De mondok mást, a nyolcvanas években, ha az ember beült egy taxiba, szidták neki a rendszert – ma is szidják az Orbán-kormányt. Ezzel együtt sem számítok arra, hogy a választásokat elveszítik. Arra azonban igen, hogy amikor a gazdasági és a politikai erózió eléri a kritikus pontot – ez két-három éven belül be fog következni –, akkor jönnek majd a váratlan eredmények. Olyanok, mint amilyenek már elő-előfordultak, például Várpalotán, Ózdon, Veszprémben. Amikor ez országos folyamattá válik – nos, akkor lesz a váltás. Új felállásban – csak éppen azt nem tudjuk a még, milyenben.

Múltmásító Mária történelmet ír

0

Orbán Viktor a 2010-es választások előtt más országot ígért a magyaroknak. Azt mondta, hogy a választás másnapján olyan országban ébredünk, amelyre rá sem ismerünk majd. Igaza lett: 2010 óta nem Magyarországon, hanem Másországban élünk.

Akkor még csak a jelenről és a jövőről beszélt Orbán, múltról kevés szó esett. Azóta tudjuk, hogy semmi sem változik olyan gyorsan, mint a múlt. Folyamatosan és egyre gyorsabb ütemben, csak kapkodjuk a fejünket, nehogy lemaradjunk néhány brosúrával. Minden megmásítható. Szó, szöveg, történelem, bármi.

6.50 körül különösen érdekes.

A Don kanyarban nem hős magyar katonák vívtak honvédő háborút a hazánkra támadó ellenséggel, hanem az ország akkori vezetésének, főként Horthy Miklós kormányzónak a felelőtlenségéből és cinizmusából következően, szerencsétlen áldozatokat küldtek a sokszoros túlerőben lévő szovjet csapatok ellen a biztos halálba. Határainktól sok ezer kilométernyire, megfelelő fegyver, az életben maradáshoz szükséges felszerelés nélkül.

Mostanában Nagy Imrét, valamint 1956 valódi hőseit tüntetik el a Vértanúk teréről.

A hazaárulóból hős lesz, a barátból gonosz összeesküvő, ellenség, az üldözőből üldözött. A múltmásítók a nemzet kihagyó emlékezetére utaznak. Ha valaki, ők tudják, hogy milyen a magyar ember. Ha megkérdeznék a magyar embert, már arra sem emlékezne, melyik volt az a párt, amelynek képviselői az Antall kormány idején kivonultak a parlamentből, amikor bejelentették a Trianon emléknapot. Hogy kik voltak azok, akik zajos hisztériát csaptak, amikor az akkori kereszténydemokraták valamelyike szólásra emelkedett. Kik voltak azok, akik csuhások és térdre, imához! bekiabálásokkal botránkoztatták meg a többieket.

Ha nem csak mikrofontartó állványokat engednének a Belső Párt tagjainak közelébe, akkor valamelyik valódi újságíró már rég megkérdezte volna ezeket a tisztességtelenségben megőszült, nagyon középkorú hölgyeket és főleg urakat: tessék mondani, hogy is van ez? Mikor méltóztattak kegyelmetek igazat mondani: akkor, vagy most? (A helyes válasz: sem akkor, sem most).

A Belső Párt tagjai korábban mindenről másként gondolkodtak: gazdaságról, kultúráról, versenyről és vallásról, keletről és nyugatról. Talán csak a hatalom és a pénz iránt érzett lojalitásuk nem változott.
Ma tényleg más országban élünk, mint nyolc évvel ezelőtt. Más lett a jelenünk, a jövőnk is megváltozott, a Belső Párt élharcosai jelenleg a múltunk megmásításán munkálkodnak.

Ne legyenek illúzióink: ha rajtuk áll, meglesz az is.

A hagymát is hagymával!

A harmincas években készült Hyppolit a lakáj című feledhetetlen filmben Kabos Gyula, a felkapaszkodott kispolgár felháborodásával teremti le az asszonya urizálása miatt a családhoz került inast: „Mindennap végig fogja nézni, hogy én nem szmokingban eszem a vacsorát, hanem ingujjban. És a libasülhöz hagymát eszek. Mindenhez. Még a hagymához is hagymát eszem!”

Ez jutott eszembe arról a pökhendi kijelentésről, amellyel a miniszterelnök a parlamentben visszautasította az ellenzék korrupciós vádjait. Szerinte nincs abban semmi rendkívüli, ha kedvenc sportjának hódolva valamelyik általa naggyá tett oligarcha magángépét veszi igénybe, hogy elkísérje a Vidit Bulgáriába, vagy most Londonba, és ha sokat macerálják, akár még a csapat vidéki meccseire is repülővel utazik majd.

A felkapaszkodott kisember a hagymához is hagymát eszik. Ne mondja meg neki senki, milyen szabályok szerint kellene élnie az életét. Ő már harminc éve is így utazott a csapatával – állítja -, de akik emlékeznek a harminc évvel ezelőtti, szakállas, lobogó, fehéringes fiatalemberre, azok pontosan tudják, hogy  Orbán Viktor akkoriban jó, ha vonattal, a másod osztályon, vagy valamelyik barátja rozzant Trabantjával ment el a fehérvári csapat mérkőzéseire. Ha ugyan akkoriban nem a MÁV Előre volt a favoritja.

Már csak azért sem utazgathatott három évtizede magángépekkel, mert a rendszerváltás környékén Garancsi még ugyanolyan „csóró” volt, mint ő, aki örült, ha el tudta tartani önmagát. Ugyan repkedhetett volna Csányi Sándor kisgépével, mert az OTP-vezérnek már akkor is volt „légi járműve”, de talán nem túlzás azt állítani, aligha hívta meg ilyen fuvarokra a fiatal fideszest, sőt, a titkárnője sem nagyon kapcsolta főnökének a hívásait.

Persze azóta nagyot fordult a világ. Az egyszerű alcsúti legénynek jól megszaladt, és ma már megengedheti magának, hogy csettintsen a leggazdagabb vazallusainak, hoci-nesze, kellene a gépetek! És pattan Csányi is, Garancsi is, megtiszteltetésnek veszi a milliárdos Schmidt Mária, ha beülhet egy rövid londoni kirándulásra a világ egyik legdrágább kisgépébe.

Ez az egész hajcihő, ami kibontakozott a parlamentben a miniszterelnök körül, vihar egy pohár vízben. És ha sokat zaklatjuk a felcsúti kisvasút miatt, akkor azt is meg fogja hosszabbíttatni akár Bécsig, vagy akár Londonig. Semmi nem fog történni, minden marad a régiben, és ha nem is harminc éve, de még harminc évig a mások magángépével fogja kísérgetni a magyar foci botlábú csillagait.

És jegyezzük meg: korunk Tóbiása nem fog szmokingban vacsorázni, és ha számon kérik, a hagymát is hagymával eszi…

Bréking nyúz, október 2. – Tudósítás a másik valóságból

0

Valamit tudhat Muránnyi András: szemmel láthatóan kiverte a biztosítékot, hogy elszegődött a Párbeszéd kommunikációs újságírójának. S nem is csak egy cikkben megy neki a kormánypárti média. Meglepő támadást olvashatunk Ungár Péter ellen a Magyar Időkben – igaz, csak amolyan viccelődőset, mégiscsak Schmidt Mária fiárl van szó. S ha már Murányi és Ungár: jó apropót kínálnak arra, hogy jól megadja Gábor a független sajtónak.

888.hu – A független hatalmi ág vergődése

Úgy látszik, a független és szabad sajtónak nem tűnik föl, hogy épp a független és szabad sajtóból igazol valaki egy párt kommunikációs igazgatói posztjára.

Nem sokkal a Tarháló Párt igazolásának híre után érkezett az, hogy az Index is tarhálni kezdett. Úgy tűnik, a tarhálás a liberálisok, függetlenek védjegyévé vált.

A „független“ sajtó önképe szerint a polgárok megbízásából dolgozik. Ezt a tételt már tesztelte a politis.hu, de sajnos elvérzett rajta.

Úgy tűnik, a polgárok nem kívánnak áldozni a „független“ sajtóra.

A második legfontosabb tétel az, hogy a média a „negyedik hatalmi ág“. Ebből a perspektívából Murányi hatalomból hatalomba jet skizett, legalább a szférát nem hagyta el. Ám a fékezős-ellensúlyozós metafora szerint a hatalmi ágak egymást kell, hogy ellenőrizzék, különben zsarnokság vagyon. Ha a média hatalmi ág, akkor ellenőrzésre szorul, méghozzá a többi hatalmi ág által.

Ezt az ellenőrzési kísérletet azonban toporzékolva, hisztériázva utasította el a „független“ média, hiszen ha ellenőrzik, megszűnik a függetlensége.

Így lesz a média független hatalmi ág, egyedül a világon, kivonva magát a fékezős-ellensúlyozós logika kényszerítő érvei alól.

Hogy a független sajtó sorsa mi lesz, azt – ezt tanultuk a haladóktól! – majd a Piac eldönti.

Figyelő – Mellébeszélésre szerződtette a párbeszéd az exfüggetlenobjektív újságírót

A balliberális (saját terminológiájuk szerint „független”) újságíró egyik legjobb példája Murányi András. A haladó újságíró annyira „független” és „objektív”, hogy simán leigazol egy párt kommunikációs igazgatójának. Igaz, a két beosztás között legfeljebb a fizetés a különbség.

Ha Murányi a saját felfogása szerinti „függetlenség” jegyében látja el feladatait a Párbeszéd kötelékén belül, akkor a párt kommunikációjában nem várható nagy változás, de számára mindenképpen előnyös, hiszen legalább jól megfizetik az „oktatásegészségügy” skandálásáért.

De akármekkora sztárgázsit kap a „függetlenobjektív” újságíróból átvedlett kommunikációs szakember, lendülete már most megtörni látszik. „Mibe keveredtem!” – gondolhatta magában Murányi tegnap az ATV stúdiójában az Egyenes Beszéd című műsor vendégeként. Rónai Egon műsorvezető ugyanis úgy nézett rá, mint egy jószívű tanítóbácsi a nem túl éles elméjű diákjára.

Csak kedvesen mosolygott és közben szókratészi kérdésekkel próbálta rávezetni a zoom.hu exhírigazgatóját, hogy mekkora hülyeséget csinált.

Magyar Idők – Erre költi a pézét Ungár Péter

Ungár Péter, az LMP házi milliárdosa korán felismerte a média erejét. Vásárolt és alapított néhány hírportált, köztük az azonnali.hu-t.

A tartalomelőállítási színvonal meredeken emelkedik, nem kidobott pénz az a sok százmillió forint, amit Ungár az online-ra áldoz. A csupa nagy nevekből álló szerkesztőgárda napról napra erőteljesen tematizálja a közvéleményt, az elsöprő erejű publicisztikáikról zeng a közösségi média, az azonnali.hu már most az egyik legmeghatározóbb médiumnak számít.

Nézzük, miért: Itt van például ez a tényfeltáró cikk, a maga nevében hiánypótló alkotás, a mindenhova f…szokat rajzoló facebookos csávók nélkülözhetetlen tevékenységéről.

Az interjú komoly népművelői kérdéseket feszeget: lehet-e szórakoztatni az internet emberét indokolatlan f..sz rajzolással? És kiderül, hogy igen. A gimis szintű humor átlépi a generációk és a társadalmi különbségek szakadékait, és behatol oda is, ahova nem várnánk.

Ha eddig kétségünk volt, mire veri el a lóvét Ungár Péter, merre tart a médiabirodalma, most már minden világos.

Úgyis mondhatnánk, minden fa..a!

FRISS HÍREK

Tovább romlo...

Biztos: Várh...

Érkeznek az ...

1 milliárd a...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK