Kezdőlap Címkék Securitate

Címke: Securitate

Újraírni 1989-et

„A román jobboldal mozgolódik, s megpróbálja a belpolitikában is megsemmisíteni a politikai ellenfél hitelét és legitimitását. És eközben láthatóan örömmel fizeti meg annak árát, hogy saját hatalmi játékán keresztül új, hatékonyabb formában újjáéled az a „mély állam”, amelynek töretlen befolyása volt az ország 20. századi történelmére, s mely megakadályozta, hogy megvalósulhasson egy valódi, európai civilizációs váltás.”

Hiába a nagyszabású álmok arról, hogy Kelet-Európa államai ilyen vagy olyan formációban társítsák erejük, s hallassák nagyobb nyomatékkal hangjukat az unión belül és kívül, az efféle kísérletek – hívják ezt V4-nek, Intermariumnak vagy épp Észak-Balkáni Együttműködésnek – mindaddig csődbe jutnak, amíg ezek a népek gyakorlatilag semmit sem tudnak egymásról. Bár a környező államokban élő magyar kisebbségek hozzásegíthetnék volna például Magyarországot, hogy hitelesebb képe legyen a térségről, ez elmaradt, sőt egyre távolabb kerülünk egymástól.

Az 1989 után bejárt történelmeink is jobbára nagyon különböznek. Egyvalami van, melyben osztozik az unióhoz csatlakozott Kelet-Európa valamennyi állama: elitjének és közösségi tudatának egyre fokozódó válsága mindenütt tapasztalható.

Nem csak az érdektelenség okozza ezt, hanem a helyzetek kuszasága és a kibontakozás megjósolhatatlan, néha egészen abszurd iránya is. A napokban hozta nyilvánosságra a bukaresti katonai ügyészség, hogy hűtlenséggel, árulással és összeesküvéssel vádolja Ion Iliescut, az 1989-es úgynevezett forradalom levezénylőjét; azt az embert, aki összehangolta a fegyveres erők és a civilek azon követelését, hogy számolják fel Nicolae Ceauşescu rendszerét s állítsák Romániát egy demokratikusabb pályára.

A vádirat aprólékosan elemzi azokat az intenciókat, amelyek állítólag mozgatták a „forradalmi összeesküvést”.

Ceauşescu jó két évtizeddel 1989 előtt fordulatot hajtott végre, s a két legfontosabb erőszakszervezetet, a hadsereget és a titkosszolgálatot (Securitate) megtisztította a korábbi, nem hozzá kötődő elemektől. Iliescuék – állnak most a vádakban – reaktiválták ezeket a „sztálinista relikviákat”, akik 1989 után feltűntek az úgynevezett Nemzeti Megmentési Front élvonalában. Ezzel – sugallja az ügyészi irat –

Iliescuék ismét a szovjetekhez akarták kötni az államot, annál is inkább, mert a forradalmi napokban állandó érintkezésben állt a Nemzeti Megmentési Front és a KGB.

Ezek a gyanúsítások persze nem újkeletűek, mindössze eddig – az összeesküvés-elméletek kedvelőin túl – senki sem vette őket komolyan. És az is nóvum, hogy a katonai ügyészség adja most mindehhez a maga hivatali tekintélyét. Az is észbontó, hogy efféle vádakat Iliescuék fejére épp a Ceauşescuhoz leghűbb elit olvasott a forradalom alatt és után, annak kockázata nélkül persze, hogy rajtuk kívül azt bárki is komolyan vegye. Ugyanilyen abszurd, hogy az ügyészi dokumentum egy elszigetelt kört vádol árulással, miközben ha csekély bizonyíték is került elő az 1989-es események hátteréről, az viszont az elmúlt három évtizedben egyértelműen bebizonyosodott: a hadsereg és a Securitate erői álltak a lövöldözések mögött, melyek valamivel több, mint ezer halálos áldozatot követeltek, nem pedig a rendszer megdöntését megszervező, Iliescu által vezetett viszonylag kis, bár befolyásos csoport. A mostani ügyészi vádirat viszont nem átall szembe menni ezekkel a bizonyítékokkal és ártatlan áldozatot csinál Ceauşescuból, ugyanakkor felmenti mind a Securitatét, mind pedig a hadsereget.

Marian Lazăr katonai ügyész a hét elején már arról beszélt egy sajtótájékoztatón, hogy tudatos provokáció volt Nicolae Ceauşescu utolsó beszédének megszakítása s a televíziós közvetítés leállítása, mely – szerinte – szintén hozzájárult a rendszer megdöntéséhez.

Akkor válnak az ügyészségi vádak igazán abszurdakká, amikor Iliescut a szovjet kapcsolat rehabilitálásával vádolják.

Iliescu és a Nemzeti Megmenti Front valóban számos óriási hibát elkövetett. És persze csak olyan erőkre támaszkodhatott, amelyeket a minden ízében megnyomorított román társadalom felkínált nekik. Igaz az is, hogy megjelent legalább három (!) egykori prominens sztálinista is a színen, viszont ők gyorsan el is tűntek. Ezzel szemben a fordulat hangadói között olyan agilis fiatalok is feltűntek, akik már egy vadonatúj generációt képviseltek – ilyen Petre Roman, aki egy ideig a kezdet miniszterelnöke is volt –, s akikről így utóbb elmondható: aligha lehetett közük a szovjetekhez, egyrészt azért, mert inkább nyugati kapcsolataik voltak a meghatározók, másrészt Gorbacsovnak esze ágában sem volt a régi – képtelenül költséges – módon összetartani a szovjet befolyási övezetet.

A legérdekesebb nyilvánvalóan az, hogy milyen politikai csoportosulás áll a vádirat mögött és, hogy milyen politikai megrendelést teljesít a katonai ügyészség? A nyilvánvaló válasz erre az, hogy a megrendelők a magukat ma jobboldaliként definiáló politikai csoportosulások, illetve Klaus Johannis államfő. Az ennél valamelyest adekvátabb válasz: a megrendelő a szellemében és befolyásában máig élő titkosszolgálati „mély állam”, valamint e struktúra bábja, Johannis.

Pinterest, 1989. december 21, Bukarest. Ceauşescu utolsó beszédét mondja, de a tömeg belefojtja a szót. December 25-én már halott.

Magyarországgal szöges ellentétben, Romániában máig él a biztonsági szervek – elsősorban a titkosszolgálatok és a hadsereg – által átörökített struktúra. (Erről itt már írtam.) Nem személyi feltételei maradtak meg ennek, hanem inkább annak széleskörű nemzetvédelmi legitimitása. Ahogy az elvakult fideszes tömeg retteg a nemlétező migránsoktól, úgy retteg az elvakult román jobboldal a magyaroktól, hogy azok egyszer visszaveszik Erdélyt, melyet csak nemzetvédelmi eszközökkel lehet és kell megakadályozni. És bár e tekintetben Ceauşescu óta alapvető változások történtek, a rettegés megmaradt, mert jól hasznosítható a politikai identitás-teremtésben, főként a jobboldalon, de nem csak ott.

A jelenleg is kormányzó román baloldalt iszonyatos – de tegyük mindjárt hozzá: megérdemelt – csapások érint az utóbbi időben.

Pár napja függesztették fel a Szociáldemokrata Párt (PSD) tagságát az Európai Parlament S&D frakciójában, nem véletlen reflexióként arra, hogy március végén az Európai Néppárt felfüggesztette a Fideszt. A román jobboldal tehát mozgolódik, s megpróbálja a belpolitikában is megsemmisíteni a politikai ellenfél hitelét és legitimitását. És eközben láthatóan örömmel fizeti meg annak árát, hogy saját hatalmi játékán keresztül új, hatékonyabb formában újjáéled az a „mély állam”, amelynek töretlen befolyása volt az ország 20. századi történelmére, s mely megakadályozta, hogy megvalósulhasson egy valódi, európai civilizációs váltás.

Most pedig a román politikai elit és részben a civil társadalom is tapsol mindennek.

Ha más okok miatt is, Magyarországon ugyanez történik, még ha itt nem is léteznek „mélyállami” struktúrák. De a Fidesz minden megmozdulása azt sugallja: van kereslet rá.

Ara-Kovács Attila

Temetetlen múlt

0

„Szembeötlő, hogy ott, ahol a diktatúra különösen durva eszközökkel tartotta fenn saját hatalmát, az állambiztonsági iratokat később kutathatóvá tették, a besúgók nevei pedig javarészt ismertek lettek. Ott viszont ahol az elnyomás kevésbé érvényesült, az iratok máig nem kutathatók teljes egészükben, a besúgók neve pedig titokban maradt.” – Ara-Kovács Attila Diplomáciai jegyzete.

Pár hete közöltem egy cikket egy frissen alapított romániai pártról, s arról a botrányról, mely azt követően tört ki, hogy kiderült: a párt alapítói között a volt román titkosszolgálat, a Securitate egyik tisztje s annak rokonsága is feltűnt. A cikkemet is többen kommentálták. Volt, aki osztotta véleményemet, mármint, hogy teljesen felesleges egy új pártot annak fényében megítélni, hogy soraiban olyanok is akadnak, akik harminc évvel korábban az akkori diktatúra támogatói és haszonélvezői voltak. Mások vitatták ezt, és meggyőző érvekkel mutattak rá: a volt állambiztonsági hálózat sok mindent megőrzött – főként személyes kapcsolatok formájában – régi struktúráiból, s ezeket hatékonyan használják fel az érintettek saját gazdasági és politikai hatalmuk fenntartására.

A vita számomra elsősorban azért volt igen tanulságos, mert – egyebek mellett – rávilágított a magyar és román társadalom között mutatkozó érdekes eltérésekre. Elsősorban arra, hogy a két társadalom egészen másként reagál a múltra, s ennélfogva másként működteti azokat a struktúrákat, amelyeket 1989 előttről megörökölt.

Magyarországon a pártállam – a szomszédos országokhoz képest – puha diktatúrát tartott fenn. Sokakat ugyan megfigyeltek, de az ilyesminek a ’70-es évektől fogva csak bizonyos esetekben voltak következményei. A polgároknak nagyobb mozgásterük volt viszonyulni a rendszerhez, és a legtöbb esetben ekkor már lehetőség nyílt arra is, hogy elutasítsák az együttműködést a biztonsági szervekkel.

Romániában ez egészen másként alakult: gyakorlatilag mindenkit megfigyeltek, s már a másként-gondolkodás gyanúja is elég volt ahhoz, hogy a rendszer lecsapjon, ekként előzve meg olyan helyzeteket, melyeket feltétlenül el akart kerülni.

Ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy míg Magyarországon nem annyira a javarészt már rég kimúlt volt titkosszolgálati tiszteket övezi társadalmi megvetés – adott esetben gyűlölet –, hanem azokat a besúgókat, akik a tapasztalat szerint nem éltek a lehetőséggel, hogy elutasítsák az együttműködést, s ezzel morális gyengeségüket, becstelenségüket bizonyították. A volt államapparátus embereivel szembeni elnézőbb társadalmi megítélést minden bizonnyal segítette az is, hogy a volt struktúrákból, sem szervezetileg, sem az emberi kapcsolatok terén nem maradt fenn igazából semmi. Ami visszamaradt a múltból, az néhány volt besúgó (ügynök), akik keresték és többnyire megtalálták ugyan a helyüket és számításaikat valamelyik befutó politikai párt környékén, de a velük szembeni megvetés az elmúlt harminc évben nem csillapodott. Különösen, hogy az adott pártokon keresztül ezek a volt besúgók elérték, hogy a titkosszolgálatok iratai mind a mai napig ne kerüljenek nyilvánosságra.

Romániában viszont általános a vélekedés, hogy ritka nagy szerencse és morális szilárdság, sőt áldozat kellett ahhoz, hogy az ember visszautasítsa az együttműködést a Securitatével, mely köztudottan nem válogatott az eszközökben. Bizonyíték nincs rá, csak erre utaló nyomok, hogy a társadalmi megvetés talán ezért kevésbé jutott ki a volt besúgóknak. Még olyan esetben is igaz ez, amikor ritka aljasságokra képes személyről van szó. (Évekkel korábban Könczei Csilla leleplezett egy sokáig „Rusz Péter” fedőnéven működő, igen buzgó besúgót, de a társadalom inkább humorizált a leleplezésen, sehogy az eset súlyának megfelelően felháborodott volna.)

Viszont máig élő gyűlölet érzékelhető a volt titkosszolgálati tisztekkel szemben, s ők retteghettek 1989 karácsonya utáni hónapokban a lincseléstől, nem pedig a besúgók, akiket általában még akkor is áldozatoknak tekintettek, ha ez utóbb túlságosan is nagylelkű gesztusnak bizonyult velük szemben.

Egyébként szembeötlő, hogy ott, ahol a diktatúra különösen durva eszközökkel tartotta fenn saját hatalmát – Romániában, Kelet-Németországban, Csehországban – az állambiztonsági iratokat később kutathatóvá tették, a besúgók nevei pedig javarészt ismertek lettek. Ott viszont ahol az elnyomás kevésbé érvényesült, így Magyarországon és Lengyelországban, az iratok máig nem kutathatók teljes egészükben, a besúgók neve pedig általában titokban maradt.

A romániai társadalmi érzékenység feltehetően arra a tapasztalatra reagál, hogy a mára kiépült politikai – és gazdasági – viszonyok közepette, valamilyen formában még mindig él az angol nyelvű szakirodalomban deep state, vagyis mély államként emlegetett struktúra. Ott sajátos módon – inkább az orosz viszonyokhoz hasonlóan – nem a volt kommunista párt, nem is egy szélsőjobbos retropárt (mint amilyen a Fidesz), hanem a titkosszolgálati kapcsolatrendszer örökíti tovább a múltat.

Az aktuális romániai fejlemények épp a napokban igazolták ezt megint. Ugyanis az Európai Ügyészség élére jelölték azt a Laura Codruţa Kövesit, aki korábban a korrupcióellenes különleges ügyészséget (Nemzeti Korrupcióellenes Igazgatóság – DNA) vezette, s minden jel szerint idővel ennek a deep state-nek a túszává vált. De ez a történet megéri, hogy külön cikket szánjunk neki a jövőben.

A titkosszolgálatok hosszú árnyéka

0

„Bár mind a román baloldal, mind a jobboldal prominens politikusai között ott találjuk a volt titkosszolgálat, vagy annak valamelyik utóda embereit, érdekes módon eddig ez nem számított tömegeket megmozgatni képes témának, sem pedig a közszereplői karrier akadályának.” – Ara-Kovács Attila Diplomáciai jegyzete

Furcsa politikai cirkusz van kibontakozóban Romániában, bár aligha fog meglepni bárkit is, ha az indulatok pár nap után új témát keresnek és találnak majd maguknak. Egy erdélyi kötődésű román politikus nemrég PLUS néven új pártot alapított. A napokban Kolozsvárra utazott, ahol egy konferencia keretében a magyar-román együttélés kihívásaival, illetve a közös célok azonosításával foglalkoztak. Az egyébként sikeres rendezvény utóéletét egy leleplező cikk zavarta meg, melyben a szerző, Marius Oprea azt fejtegette, hogy a PLUS alapítói között olyan volt állambiztonsági (Securitate – a ceauşescui időszak hírhedt titkosrendőrsége) tiszt is volt – illetve annak rokonai –, aki az ő meghurcoltatásában, kihallgatásában is részt vett.

Aki ismeri Romániát, azt meglepte, hogy a leleplezés ekkora port vert fel, nem csak román, de magyar részről is. Elvégre egyáltalán nem példa nélküli az eset, ráadásul a leleplezett volt állambiztonsági tiszt, Alexandru Iordache 1992 óta egy jól menő kolozsvári ügyvédi cég tulajdonos-vezetője, a politikába eddig nem ártotta magát. Igaz, minden jel arra utal, hogy múltja természetes kapcsolatot teremtett közötte és az új titkosszolgálat (SRI) között, s bár arról nincs információ, hogy ismét alkalmazták volna az egykori őrnagyot, az tény, hogy egy nemrég megjelent publikációjában, a volt Securitatét inkább legitim profi intézménynek, semmint politikai bűnözők testületének tartaná.

A PLUS-t tehát azzal vádolni, hogy az okkal elátkozott Securitate által alapított párt lenne már csak azért is furcsa túlzás, hisz az ország jelenlegi – szinte valamennyi pártot megjárt – külügyminisztere, önmaga által is elismerten 1989 előtt nem csak fontos külügyi, de belbiztonsági funkciókat is betöltött. Arról nem is beszélve, hogy az erdélyi magyar katolikus egyház – egyébként igen tehetséges – mai főjogásza volt az egyik legundorítóbb magyar besúgója a Securitaténak.

Ha csak egy kicsit is elemelkedünk a most folyó vitáktól s megpróbálunk a múlt helyett némileg a jelen perspektívájából megítélni a helyzetet, gyorsan átlátható, hogy mi táplálja az indulatokat s mi az, amiben a PLUS kihívást jelenthet, teljesen függetlenül egyes tagjainak nem épp makulátlan múltjától s az ezzel kapcsolatos jogos morális felháborodástól. Egy ilyen perspektívából kitűnhet: kinek jó és kinek nem, ha elindul egy olyan párt, mely különös hangsúlyt fektet az erdélyi realitásokra.

Romániában egyébként némileg hasonló pártfragmentáció megy végbe, mint Magyarországon: a hagyományos pártok ideológiai, érzelmi és program muníciói kimerültek, egyetlen nagy moloch-párt ragadta magához a kezdeményezést, nem politikai és még csak nem is ideológiai eszközökkel, hanem maffiamódszerekkel, vagyis az anyagi összefonódások-lekötelezettségek és pozíciók révén, no meg vaskos populizmussal tartva egyben támogatóinak táborát. Ez nem egy jobboldali, hanem éppenséggel egy baloldali párt, a Szocialista Internacionálé, valamint az Európai Parlament S&D frakciójának tagja – egyébként pont olyan populista-nacionalista politikát folytatna, mint a Fidesz, mellyel egyébként kitűnő kapcsolatokat ápol –, és ha kétharmada lenne, illetve hozzá tudott volna nyúlni a demokratikus intézményekhez, akkor ott is nagyjából a magyarhoz hasonló rendszer működne. A Román Szociáldemokrata Párt számára első pillantásra nem feltétlenül előnytelen a PLUS megjelenése, hisz az tovább darabolja az amúgy is nagyon megosztott ellenzéket. Ugyanakkor mégis kihívás, hisz a szocdemektől elpártolók, illetve azok az erdélyi románok, akik kifejezetten egy erdélyi román párt hiánya miatt nem tudtak eddig kire és mire szavazni, most megtalálhatják benne a helyüket.

Órománia és Erdély távolodni látszik egymástól, legalábbis a politikai kultúra terén mindenképp, s ennek már évekkel korábban erdélyi románok is hangsúlyt adtak. A választásokon a Kárpátokon túli területek szinte kivétel nélkül bevörösödnek – ott a baloldal testesíti meg azt, amit itt a Fidesz –, míg Erdély bekékül. Ez utóbbiban egy sokkal nyugatosabb kultúra dominálja a politikai teret, sőt, meglepő módon az etnotradícionalitásban bennrekedt vidékei is inkább ezt a nyugatosodást támogatják annak dacára, hogy például a Székelyföld kulturálisan sokkal közelebb áll Románia más, elmaradottabb régióihoz, mint a Nyugathoz. A PLUS, azáltal, hogy az eddigi román pártokhoz képest sokkal nagyobb hangsúlyt kap programjában a román-magyar együttélés „finomhangolása”, nyilvánvalóan nem csak a magyarokat kívánja megszólítani, hanem azokat a románokat is, akiket megrémít az utóbbi évek politikai hisztériája, mely perspektívaként inkább a Kelet-Balkánon jelöli ki Románia helyét és nem az unión belül, annak szerves részeként.

Egyébként igaz az, hogy Magyarországon, miként Óromániában is a magyar-román normális együttélési és összefogási kezdeményezések teljességgel ötödrangúnak számítanak, politikai tőkét nem képviselnek; de Erdélyre épp ennek az ellenkezője igaz. Különösen most, miután a Fidesznek befeküdt RMDSZ gyakorlatilag elveszítette hajdani politikai befolyását. A PLUS alapítója, Dacian Cioloş jól érzett rá erre, ám neki is be kell látnia, hogy efféle üzenetei kizárólag Erdélyben találnak majd hálás fülekre. Ott viszont nagyon is. Az RMDSZ-ből kiábrándult magyarok akár tömegesen inkább rá fogják adni szavazataikat, semmint egy olyan magyar pártra, melynek vezetői Orbán Viktor személyes kitartottjai. Következésképp az RMDSZ-nek egyáltalán nem fűződik érdeke ahhoz, hogy a PLUS sikeres legyen.

A magyar párt egyébként – nem függetlenül attól, hogy milyen kapcsolatokat ápol Budapesttel – bár magát polgáriként és jobboldaliként aposztrofálja, most épp a szocdem kormány szekerét tolja. Persze tudjuk, a maffiakötelékek nem bonthatók meg oly könnyen, mi több: büntetlenül sem.

És akkor még nem beszéltünk a jobboldali, hol nacionalista, hol liberális – hol pedig egyszerre mindkét – színben tündöklő jobboldalról, mely eddig méltán tekintette igazi otthonának Erdélyt. E hosszan agonizáló pártok számára a PLUS – feltéve, hogy sikeres lesz – akár a kegyelemdöfést is jelentheti.

Bár mind a román baloldal, mind a jobboldal prominens politikusai között ott találjuk a volt titkosszolgálat, vagy annak valamelyik utóda embereit, érdekes módon eddig ez nem számított tömegeket megmozgatni képes témának, sem pedig a közszereplői karrier akadályának. Például a korábbi köztársasági elnök, Traian Băsescu zavaros titkosszolgálati múltjával mindenki tisztában volt már az első pillanattól fogva, ahogy megjelent a politikai horizonton, ám ez mégsem hátráltatta pályáját, s maradéktalanul kitöltötte intrikákban bővelkedő mindkét elnöki ciklusát.

Mindemellett persze Dacian Cioloş lehetett volna óvatosabb is, amikor pártalapításba kezdett. Eddigi működése alapján – volt miniszter, aztán miniszterelnök, végül hazája uniós biztosa – inkább egy tisztességes agrárszakembernek számít s nem profi politikusnak. Ennek is betudható óvatlansága. De hát e történet a legjobb példa rá: Romániában még harminc év után sem lehet úgy politikai pástra lépni, hogy az ember pályájára olykor rá ne vetülne a Securitate hosszú árnyéka.

FRISS HÍREK

Soros nyitot...

Vereséggel a...

tévhitek fogságában

Utat keres a...

Orosz támasz...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK