Kezdőlap Címkék Sajtó

Címke: sajtó

A Fidesz le akarja győzni a szabad sajtót

A sajtószabadság világnapján „szívből gratulálunk” Kocsis Máténak, aki a minap bejelentette: a Fidesz célja az, hogy legyőzzék a szabad magyar sajtót. Kocsis azt is elmondta, a politikára háborúként tekint, amit meg kell nyerni.

Ebben a háborúban akarják tönkre tenni a még független magyar sajtót, amit néven is nevezett a Fidesz képviselője. Kocsis többek között az index.hu-t, a 444.hu-t, a hvg.hu-t, a 24.hu-t is ki akarja csinálni.

Sajnos láthatjuk, hogy a Fidesz komolyan beszél: az elmúlt években megszállták többek között az állami médiát, a TV2-t, az Origót, a Figyelőt és a teljes vidéki nyomtatott sajtót. Bedarálták a Népszabadságot, a Heti Választ, több országos rádióállomást és számos egyéb kritikus médiát.

 

Az illiberális állam a sajtószabadság leépítésével és a véleményszabadság súlyos korlátozásával jár – és ezt a kormánypárti képviselők immár nyíltan, büszkén hirdetik. A Magyar Liberális Párt célja, hogy megállítsa a Fidesz további rombolását. Ezért arra kérjük a sajtószabadság napján a liberális érzelmű szavazókat, hogy minél többen támogassák a még működő szabad magyar sajtót. Olvassák és osszák meg tartalmaikat, és adományaikkal segítsék őket!

Sajtónap Magyarországon – Déli kávé Szele Tamással

Ma mindenki március tizenötödikét ünnepli, óvatosan tessék közlekedni, mert minden sarkon áll egy-egy politikus és kokárdát pufogtat meg közhelyeket, mintha kínai újév volna, csak akkor a kínaiak nem kokárdáznak, hanem petárdáznak. Arról viszont nagyjából mindenki megfeledkezik, hogy ma volna a Magyar Sajtó Napja is.

Pedig így van, éspedig 1990 óta. Annak alkalmából tették mára ezt a jeles napot, hogy 1848-ban ezen a napon nyomtatták ki a magyar sajtó első szabad termékeit, a 12 pontot és a Nemzeti dalt. 1848. március 15-én hirdették ki a polgári sajtószabadságot, majd április 11-én törvénybe is foglalták, mely fordulatot jelentett a korábbi szigorú cenzúra időszakához képest. Most meg forgatjuk szépen visszafelé az Idő kerekét, térünk vissza a cenzúrához a sajtó szabadsága helyett, mely pedig a Tizenkét Pont közül a legelső volt ám, annyira fontos.

Nem üres vádaskodás ez. Bizonyítani tudom.

Történt ugyanis, hogy a MUOSZ nem feledkezett meg a Magyar Sajtó (és sajtószabadság) Napjáról, így aztán közleményt szeretett volna kiadni az MTI erre a célra rendszeresített Sajtószolgálatán keresztül, a következő szöveggel:

„Március 15.-e a magyar sajtószabadság napja. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) ezen a napon hivatalos levélben csatlakozik ahhoz a panaszbeadványhoz, amelyet az Európai Bizottsághoz nyújtottak be a kormánypárti média kormányzati reklámok útján történő tiltott állami támogatása miatt.

A magyar sajtó Európában példátlan működési anomáliáját szóvá tevő beadványt a Klubrádió állította össze a Mérték Médiaelemző Műhely és Jávor Benedek, a Párbeszéd EP-képviselője közreműködésével. Ez már a második panasz a Bizottság előtt az eltorzult magyar médiaviszonyok ügyében: az elsőt ugyanez a kör nyújtotta be 2016-ban a közmédia (az állami rádiók és televíziók, valamint az állami hírügynökség) minden észszerű határt túllépő, a közszolgálati feladatokkal nem indokolható, a magyar sajtópiacot súlyosan deformáló állami támogatása miatt.

A MÚOSZ azért csatlakozott a mostani panaszbeadványhoz, mert meggyőződése, hogy a magyar sajtószabadságra a legnagyobb veszélyt jelenleg a kormány szélsőségesen elfogult, kizárólag a politikai lojalitás szempontját követő és ezzel az állampolgárok pártatlan, sokszínű tájékoztatáshoz való jogát csorbító finanszírozási gyakorlata jelenti.”

Ez egy pontos és szakmai közlemény, ráadásul épp a megfelelő pillanatban.

Mit válaszolt erre az MTI?

„Tájékoztatom Önt, hogy az MTI OS-hez eljuttatott „Március 15.-e a magyar sajtószabadság napja.” kezdetű közleményük az OS Szabályzatának (http://os.mti.hu/szabalyzat) 14.2. pontjába ütközik ezért azt nem áll módunkban kiadni.
Felhívom továbbá a szíves figyelmüket arra, hogy a Szabályzat 15. pontja értelmében az MTI jogosult egyes közlemények közzétételét megtagadni, a közlemény közzétételének megtagadásáért semmilyen felelősséggel nem tartozik.”

Ha ez nem cenzúra, akkor nem tudom, mit nevezünk annak.

Szakmai szervezet szakmai közleményének letiltása, de miért is? Lássuk azt a bizonyos 14.2 pontot!

„A közlemény nem sértheti a közmédia szervezeteinek jó hírét és üzleti érdekeit, nem irányulhat a közmédia bármely szervezete vagy annak munkavállalója ellen.”

Hát, egy bíróság előtt ez az érv nem nagyon állná meg a helyét, sőt, csak ártana a helyzetnek. Ugyanis lássuk csak, mi is rontja a közmédia szervezeteinek jó hírét és üzleti érdekeit? Az, hogy állami hirdetéseket közöl? Én tudom, hogy szégyen, de maguk is ennyire restellik, tessék mondani? Meg akarják tiltani, hogy beszéljenek róla? Hátha akkor nem veszik észre az emberek? Azért ez, sajtóban, aminek a lényege a nyilvánosság, elég reménytelen kísérlet, uraim… A független sajtóban, egészen pontosan a Vasárnapi Híreknél volt még főszerkesztő is, aki felállt a székéből, mert nem volt hajlandó Karácsony ünnepén sorosozó hirdetést bent hagyni a lapban – Kertész Anna volt, tavalyelőtt decemberben, tisztelet és dicsőség a nevének! – de azt nem gondoltam volna, hogy ez maguknál is szégyen, nem dicsőség…

Egyszóval, kívánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.

Azért a MUOSZ sajtónap alkalmából csak kiosztotta a szakma elismeréseit – Magyar Sajtódíjat kapott idén Doros Judit, Nagy József, illetve a Szabad Pécs szerkesztősége. Földes Anna-interjúdíjat Bíró Marianna, aki jelenleg az Index munkatársa, Aranytoll díjat Balogh Mária televíziós újságíró, az MTV volt munkatársa, Emőd Pál gazdasági újságíró, Gáti Julianna, a HVG egyik alapítója, egészségügyi újságíró, M. Lengyel László külpolitikai újságíró, a Népszabadság volt és az MTI jelenlegi munkatársa, Ocskay Zoltán autós újságíró, a Veterán Autó és Motor felelős szerkesztője, Tanács István, a Népszabadság volt szegedi tudósítója, Urbán Tamás fotóriporter és Fodor István határon túli magyar újságíró, a vajdasági Magyar Szó nyugalmazott munkatársa.

Nekik ezúton is szeretnénk kifejezni kollegiális gratulációinkat.

Nekik igen, de volt pár olyan díjeső is tegnap, amihez a legjobb indulattal sem bírunk gratulálni – nem is tudunk, ugyanis a padlón fetrengünk a röhögéstől.

Bizony, a kormánymédiának is sajtónap volt, nem csak az ellenzékinek meg a függetlennek.

Így aztán olyan díjparádét láthattunk, amilyent még soha: hogy finoman fogalmazzak, kormányoldalon demokratizálódott a díjosztás, és már nem csak a legkülönbek és legtehetségesebbek kaphatnak.

Sőt, ellenkezőleg.

A közmédia nyolc elismerést nyújtott át saját dolgozóinak, mely ceremóniát a Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. vezérigazgatója, Dobos Menyhért nyitotta meg a lehető legabszurdabb beszéddel:

„Bábeli zűrzavarban élünk, az álhírek világában, ebben a helyzetben a közmédiának példát kell mutatnia és ez óriási felelősséget jelent.”

Példát is mutat, sztahanovi műszakban termelik az álhíreket, valóságos sajtóper-dömpinget váltottak ki, és még soha ennyi pert el nem vesztettek, mint idén. De lássuk, kik érdemelték ki a díjakat?

Malya Lilla kapta a Maszák Hugó-díjat belföldi tudósításért
Novotny Zoltán a Knézy Jenő-díjat sportújságíróként
Mosonyi Szabolcs és Bagladi Erika természetfilmesek vehették át az ismeretterjesztői díjat, a Tőkéczky László-díjat, amellyel a Széchenyi-díjas történésznek, egyetemi tanárnak állítottak emléket.
Bordi András bemondó lett a helyes nyelvhasználatot elismerő Wacha Imre-díj kitüntetettje. Bordi András egyúttal a közmédia főbemondója cím birtokosa is lett.
Peller Mariann, a Virtuózok producere lett a zenei díjas, a korábbi Magyar Rádió egykori zenei igazgatója, a Zeneakadémia hajdani főigazgatója nevét viselő Dohnányi Ernő-díj idei nyertese.
Muci Attila balkáni tudósító kapta külföldi-külhoni tudósítói díjat, az Egyesy Géza-díjat.
Németh Zsolt az M1 igazgatója lett a közéleti újságírói díj, a Herczeg Ferenc-díj idei kitüntetettje.
Jankovics Marcell rendező, író, grafikus kapta a közmédia életműdíját, a Csoóri Sándor-díjat.

Váljék egészségükre, kérem, ezek azok a díjak, amiket akkor se irigylünk, ha pénz is jár velük, nem csak a szégyen. De, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, lehet fokozni. Lehet tetézni. Most jön csak a feketeleves!

Gajdics Ottó, a Jótollú

Gajdics Ottó, a Szabad Föld hetilap főszerkesztője vehette át az első alkalommal odaítélt, a Médianéző Központ által alapított Jótollú magyar újságíró díjat csütörtökön Budapesten!

Hogy micsoda a Gajdics? Jó tollú? Újságíró? A címből csak annyi igaz, hogy magyar, az kétségbevonhatatlan, de a többi egyszerűen nevetséges.

A ceremónia se lehetett akármilyen, felszólalt Mráz Ágoston Sámuel, a Nézőpont Csoport vezetője az eseményen és azt mondta: „hisszük és gondoljuk, hogy Magyarországon a sajtó szabad.” Hangsúlyozta: napjainkban is megesik, hogy nem kapják meg a nekik járó elismerést, a kellő figyelmet az azt kiérdemlő teljesítmények.

Boros Bánk Levente, az elismerést alapító Médianéző Központ igazgatója arról beszélt: vannak, akik megfellebbezhetetlenül akarják megmondani, mi a minőségi újságírás, a valódi teljesítmény, de beindultak az ezzel ellentétes irányú változások.

Így van, igazat szólott felebarátunk a Médianéző Központból (micsoda egy magyartalan, sületlen elnevezés, magyarul a médiát figyeljük vagy vizsgáljuk, írjuk, olvassuk, hallgatjuk, de nézni csak akkor nézzük, ha audiovizuális, ez az angol „media-watching” tükörfordítása lesz). Bizony beindultak a minőségi újságírással és a valódi teljesítménnyel ellentétes irányú változások, pont a kormánymédia részéről, ha ezért járt a kitüntetés Gajdicsnak, akkor kiérdemelte – ugyanis az ő tevékenységének tényleg semmi köze az említett kritériumokhoz.

Különben meg mit csodálkozunk? Logikus a dolog: jómadárnak jó toll jár.

A díj elnevezését még az elcsapott KESMA-elnök, Varga István ihlette, ugyanis ő mondta ki egy őszinteségi rohamában (vagy hideg számítással, ez már sosem fog eldőlni), hogy akármennyit is forgatja a kormánysajtót, az „igényes, és jó tollú újságírók inkább a másik oldalon vannak”.

Ezt nem tűrhette a Médianéző, ezért alapított ilyen nevű díjat.

Kifejezetten jómadarak számára.

No, egyelőre itt tart a magyar sajtó, viharban hajózunk, mások már el is süllyedtek, a tehetségtelenek onnét, alulról lövöldözik felfelé a torpedóikat, hátha sikerül elsüllyeszteni, megszüntetni azt a pár, maradék, még szabad ladikot, ami most a szabad magyar sajtó.

Annyi se legyen.

Pincér, egy duplát kérek, ha valamikor, hát ma mindenképp a kávé a nemzeti italunk.

Hiszen az egész március tizenötödike, szabad sajtóstól, mindenestől egy kávéházból indult el.

A Pilvaxból.

Mától megszűnik a Hír TV híradója

0

Na jó, lesz híradás a Hír TV-ben is, csak azt nem ők készítik, hanem a „remek” Echo TV stábja. A látszat kedvéért más olvassa majd be a híreket, de a szöveg, a tartalom teljesen azonos lesz. Újabb szintet lépett a pártállami média építése.

A Hír TV dolgozóinak egy részét tegnap átküldték az Echo TV Angol utcai székházába, ugyanis mától ott fognak dolgozni – tudta meg a 24.hu. Mintegy 30 munkatárs rendelkezési állományba került, később akár ki is rúghatják őket.

A híradók összeolvadásának tökéletes jelképe, hogy a két televíziónak már közös mikrofonlabdája is van, ezt a Média1 vette észre.

A két csatorna persze már tavaly nyár óta, vagyis a Hír TV simicskátlanítása és erőteljes fideszesítése óta együttműködik és egyre jobban hasonlít egymásra. Aztán mindkét televízió bekerült a fideszes médiaholding alá. Mindez érthető is, hiszen ha ugyanazt a propagandát kell közvetíteniük, felesleges párhuzamosan annyi embert foglalkoztatniuk és fizetniük…

Az igazi kérdés: hogyan folytatják

Ezzel ugyanis nyilván nem ér véget a sajtó egységesítése, totális alárendelése a propagandának. Azt már régóta láthatjuk, hogy a megyei lapok esetében – a helyi hírek kivételével – teljes az azonosság, és a kormányközeli országos lapokban is mindenütt ugyanazok a fontosnak tartott hazugságok és propaganda szólamok jelennek meg.

A fideszes vezérkar azonban rendszeresen szokott sajnálkozni, amiért szerintük túl nagy a „ballibsi”, értsd ellenzéki vagy független sajtó, szerintük még mindig libsi túlsúly van a médiában, pedig már rengeteg lapot, portált, rádiót és televíziót beszántottak, lenyúltak vagy gazdaságilag függő helyzetbe kényszerítettek. Egyértelmű, hogy ezt folytatni fogják.

A hatalom célja a teljesen egységes, pártirányítású egykori szovjet, vagy mai észak-koreai sajtóra emlékeztető média kiépítése a NER országában is.

Nem írunk, nem olvasunk – Déli kávé Szele Tamással

Hát, kesernyés lesz ez a mai dupla, annyit mondhatok: az jut eszembe, így fecserészés közben, mi is a dolga az újságírónak? Mint a neve is mutatja: az, hogy írja az újságot, híreket találjon, válogassa ki, mi a fontos, mert a Manyika néni kandúrmacskájának nyávogása kevésbé az, mint mondjuk egy áremelés – és az, hogy ne hazudjon, ne is lopjon. Az nagyon fontos.

Az olvasónak meg értelemszerűen az a dolga, hogy olvasson. Illetve nem dolga, hiszen nem ezért fizetik: az olvasó, mikor épp nem olvas, épp olyan privát polgár, mint a sajtómunkás, mikor nem ír. Ez jó esetben viszonylag világos.

Most két esetről fogok mesélni, az egyikben az olvasók nem olvastak, a másikban az író nem írt. Ami azt mutatja, hogy vannak bizonyos anomáliák a szakma környékén. De az sem megoldás, hogy napalmmal bombázzuk le, aki tévedett…

Az első eset sajátos, ám érthető. Az Index egyik munkatársa kapott egy fényképet. Sok minden szokott lenni fényképeken, ezen most az volt, hogy a Bátor Tábor irodája előtt állt egy nagy Audi, TABOR–1 rendszámmal. Olvasó küldte be, azt kérdezte, hogy lehet-e köze a karitatív szervezetnek ehhez a kissé drága géperejű járműhöz.

Persze, hogy nem volt!

A Bátor Tábor egy példamutató, csodálatos jótékonysági szervezet, adna Isten ezerennyit, egy alapítvány, ők maguk így határozzák meg magukat:

„A Bátor Tábor Alapítvány élményterápiás táborokat szervez súlyos, krónikus betegséggel élő gyermekek és családjaik számára. A programok célja a gyermekek önbizalmának növelése, önmagukba vetett hitük megerősítése. Ezzel támogatjuk gyógyulásukat és elősegítjük beilleszkedésüket a hétköznapokba.

Közhasznú alapítványként működünk, programjaink ingyenesek a résztvevők számára. Működésünk költségeit magánemberek és vállalatok felajánlásaiból fedezzük.”

Persze, hogy nem vesznek Audikat. Minden lépésük átlátható.

De ezt senki nem is állította.

Indexes kolléga tisztességgel felhívta őket, ők becsületesen megmondták, hogy semmi közük a batárhoz, kolléga közben még dolgozott az ügyön, kiderült, hogy teljes és tökéletes véletlen egybeeséssel van dolgunk: valóban létezik egy ilyen magánrendszám, és hát véletlenül a kocsi aznap tényleg a Reiter Ferenc utcában parkolt egy kicsit. Szimpla, félreérthető helyzet volt, ami tisztázódott is.

És a kolléga ezt írta meg, így.

Világosan megmondta, hogy a kocsinak nincs köze az alapítványhoz, ez csak véletlen egybeesés volt. A Sorsnak néha nagyon hülye viccei vannak, én is láttam már a BOND-007 rendszámot a Körúton, mégsem gondoltam, hogy Őfelsége Ügynöke vezeti a kocsit. Van ilyen, azért az életünknek nem minden mozzanata törvényszerű, sőt, nem mondanám logikusnak sem a világ dolgait. Leírta az Index, szépen, pontosan, hogy nem, ez nem az alapítvány kocsija.

Azonban olyan ciklon kerekedett belőle a közösségi oldalakon, hogy az még egy cirkálót is felkapott volna és megpörgeti a kéménye körül.

De idézzük az Indexes kollégát, Rovó Attilát!

„Ebből egy olyan posztot írtam, amit végig kell olvasni az utolsó betűig, mert a végén a lényeg, és amit megpróbáltam érdekessé írni, hogy ne egyetlen buta mondatból álljon, miszerint „FIGYELEM, EZ NEM A BÁTOR TÁBOR AUDIJA”. Amiben szándékaim szerint semmi irónia, cinizmus, célozgatás, tudatalattira ható sunyi sugalmazás nem volt, csak egy érdekes véletlen rögzítése. Amiről álmomban sem gondoltam, hogy aláásná egy ilyen segítő munkába, régóta működő szervezetbe vetett bizalmat. (…)

Nagyon durva „hoppá-élmény” volt, hogy rengetegen végigolvasás nélkül, első benyomásra értelmezték a dolgokat: látták a fotót, a címet, tehát én azt írtam, de minimum sugalltam, hogy az Audi a Bátor Táboré. Ennyi volt, ami átment. Hogy nem olvasták el, azt onnan tudom például, hogy kaptam olyan levelet, hogy miért a Bátor Tábor megkérdezése nélkül posztoltam, illetve láttam a kommenteket, hogy „igazán utánajárhatott volna, mielőtt megírja”.

Másrészt nagyon sokan hátsó szándékot feltételeztek. Mert – idézek egy olvasóval való levelezésem második köréből – „nem úgy tűnt, hogy ez egy érdekes és véletlen parkolásról szólt”. Egy másik: „miért nem hittem el, hogy ha azt mondják, hogy nem az ő autójuk?” És mert – figyelem! – olvassak Facebook-kommenteket, és majd rájövök.

Harmadrészt sokkoló volt azzal szembesülni, hogy egy ilyen ártatlannak szánt cikkről hány ember gondolja azt, hogy végleg kicsinálja szerencsétlen Bátor Tábort. „A kérdésfeltevése már elég, hogy nagyon-nagyon sok emberben kétséget ébresszen a BT tisztességes működése felől”, a cikk „a Tábornak vélhetően számokban kifejezhető károkat” okozott, írták nekem olvasók.”

És ez nagyon elkeserítő. Mert azt mutatja, hogy nem olvassák el az emberek, ami oda van írva. Napi keserve az online újságírónak, hogy bizony sokan küldik el az édes mamájába, mert csak az írás címét és az illusztrációt nézik – még az az enyhébb eset, mikor reklamálnak, hogy „miért nem erről vagy amarról írt?” „De hiszen erről-amarról szól az írás, tessék elolvasni!” „Miért, van írás is?” Igen, a kedves közönség jelentős része nem tudja, hogy ha rákattint a címre, akkor meg fog jelenni egy írás… Azt már nem mondom, mikor a képet kifogásolják, a témaválasztást vagy egyszerűen csak az a baj, hogy élünk. Az mindennapos. De hogy valakit azért támadjanak, méghozzá sokan, és tanult emberek, aminek az ellenkezőjét tette…

Tessék mondani, mikor szoktunk le az olvasásról?

Mikor felejtettük el ezt a tudományt?

Hát ilyen az, mikor az olvasó nem olvas.

Most lássuk azt, milyen, mikor az író nem ír?

Az is cifra. Történt pedig, hogy 2018. február 23-án a Mediaworksnél dolgozó bizonyos Szilvási Zsuzsa írt egy cikket a szoljon.hu-ra, amiben Mészáros János fotóriporter képével illusztrálva beszámolt arról, miszerint: „Áldatlan a helyzet a járhatatlanul saras utcák miatt Túrkevén.” Mondjuk szerintem az utcák nem sarasak, hanem sárosak, de van itt ennél nagyobb baj is. Mint a Comment:com észrevette, az írás tökéletesen szövegazonos az e hét csütörtöki, a mezőtúri sárhelyzetről beszámoló tudósítással, amit bizony ugyanaz a szerző követett el, de legalább az idei írás tartalmaz egy hivatkozást is a tavalyira, mely szó szerint azonos vele, hátha valaki szeretné kétszer elolvasni ugyanazt (kivéve a helységneveket).

Ilyenkor a sajtómunkás leül Babilon vizeinél, és sír kínjában.

Mert olyan van, tényleg van, hogy ha saját magunktól idézünk, azt nem is biztos, hogy feltüntetjük – ha már egyszer megírtam valamikor, hogy mondjuk milyen a burmai hegyi törzsek szokásrendszere, és ez azóta nem változott, azt a bekezdést átemeli az ember, nem lopott, nem plagizált, másodszor is csak ugyanazt tudná írni. De hát bekezdést lehet, egész írást nem! Arról már nem is szólva, milyen különös véletlen, miszerint a mezőtúri és a túrkevei interjúalanyok szó szerint ugyanúgy fogalmaznak, mintha csak összebeszéltek volna…

Szóval, ezt hívjuk buktának. A munkát nem lehet megúszni, itt bizony a kollegina hazudott, a második anyagra ki sem ment, abban bízott, hogy senki sem fogja észrevenni. Egy-két bekezdést talán nem is vettek volna észre, de ez túl nagy kamu volt ahhoz, hogy átcsússzon.

Lett is következménye, ami szintén elszomorító

Szintén a Comment:com számol be róla:

„Nevének elhallgatását kérő informátorunk szerint péntek reggel megjelent egy HR-es a szolnoki Új Néplapnál, behívta az újságírónőt a főszerkesztő Király Ernőhöz, aki ott helyben felmondott neki. Utána behívták az egyik szerkesztőt (a nevét forrásunk nem árulta el), és közölték vele, hogy mivel aznap (a nyomtatott lapok átfutási ideje miatt ez február 13-ra értendő) ő volt a szerkesztő, az ő sara, hogy ez a cikk megjelent nyomtatásban és kikerült az online felületre is (és okozott nagy kárt a cégnek), így két lehetősége van, vagy közös megegyezéssel távozik vagy ki van rúgva. A szerkesztő a közös megegyezés mellett döntött.”

A kollegina kirúgását értem, vele mást nem is nagyon lehetett volna tenni. Olyan ez, mintha a boltos vizezné a tejet, kocsmáros a bort, aki hírt hamisít, azt bizony ebrúdon kell kivezetni a laptól. De a szegény szerkesztőt szívemből szánom. A HR-es talán nem tudja, mennyi írást olvas el csak naponta is egy szerkesztő, mennyi szöveget kell naponta átnyálazzon, betűről betűre, kijavítania az elütéseket, hibákat, tévedéseket… Igen, talán emlékezhetett volna esztendő távlatából is – ha egyáltalán ő szerkesztette volna. De nem szerkesztette, mert a nyomtatott Új Néplapot és az online szoljon.hu-t külön szerkesztőség készíti, neki semmi köze nincs az online tartalomhoz.

Elbocsátás? A mai világban, mikor alig van munka?

A kétkezi sajtómunkás esetét nem vitatom, de szegény szerkesztőt most nagyon megmérték…

Hát, tetszik látni, ilyen az, mikor az olvasó nem olvas, az író nem ír.

Mi lesz ebből, kérem, mi lesz a magyar sajtóból?

Erkölcsi magaslatok – Déli kávé Szele Tamással

Erkölcsről, morálról mindig szép és fennkölt dolog beszélni, még kávézás közben is. Vannak a morálnak magaslatai, kérem, voltak római hősök, tántoríthatatlan bölcsek, kitartó igazságkeresők, megannyi példakép. Meg vannak politikusok, akik megmondják, mi is az a morál és ki felsőbbrendű. Sőt, ezt egészen komolyan is gondolják. Ne tessenek röhögni.

Mert azt elképzelni sem bírom, hogy Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter viccelt volna, mikor a Magyar Hírlapban tegnap azt nyilatkozta:

„Remélem, hogy a jó újságírók a jobboldalon dolgoznak. Az biztos, hogy ezen az oldalon újságírónak lenni önmagában morális fölényt jelent.”

Mondja még egyszer, Sajókám, magának káprázatos a humora, még ha tagadja is! „Morális fölényt”? Tessék már mondani, mire fel? Ahhoz is külön féléves szeminárium kéne a kormánysajtó munkatársainak, hogy körülbelül elmagyarázzák nekik a morál fogalmát!

Na jó, lássuk, hogyan jutott idáig az interjú. A tisztelt kollegina ugyanis azzal a kérdéssel kezdte a beszélgetést – érzésem szerint némi osztályharcos éllel – hogy:

„–  Magyar Narancsot, Figyelőt, Népszavát és Magyar Hírlapot is találtam a minisztériumba járatott sajtótermékek között. Ezek szerint ön mindkét oldalról szívesen tájékozódik?

–  Ez régen így volt, de töredelmesen be kell vallanom, hogy mostanában – mivel kevesebb időm van, mint bármikor korábban – nem olvasok rendszeresen lapokat.”

Mégsem vallhatja be, hogy szokott újságot olvasni

A lelkes agitátor írásában feljelentheti, és hát buktatott már nagy embereket a Magyar Idők is: akkor már inkább mondjunk valami szépet a kormánymédiáról, míg meg nem orrolnak.

A másik lehetőség rosszabb, mármint az, ha tényleg így is gondolja, ahogy mondja.

Belátom, sosem fogok eljutni egy Stefka István vagy egy Pilhál György, esetleg egy Bayer erkölcsi szintjére, már csak azért sem, mert ez lehetetlen volna, ellenkezne a természet megszokott törvényeivel, ugyanis nem fel kéne ehhez nőnöm, hanem le. De azért akkor is, ezt a sztahanovi kultúrbrigádot morális fölénnyel vádolni… jó erős épületben folyhatott a beszélgetés, nem szakadt le a plafon. Még akkor sem, mikor a miniszterelnökséget vezető miniszter elkezdte részletezni.

„Egy-egy erősebb megjegyzés a mi oldalunkról is elhangzik, viszont az a kocsmai stílus, amely az ellenzék részéről általánossá vált, nálunk nem szokás. Még ha valaki nem is feltétlenül híve a kormánypártoknak, de meghallgatja mondjuk a miniszterelnök évértékelő beszédét, nem nehéz belátnia, hogy van egy világos eszmei alapokon nyugvó kormányzás, egyértelmű célokkal, értékrenddel és ennek megfelelően meghozott döntésekkel.”

Nos, kérem: meghallgattam, volt hozzá pechem, és az a nézetem – minden kocsmai modor mellőzésével – hogy őszintén aggódom a kormányfő mentális állapota miatt. Szerintem nem ártana specialistához vinni, ha még nem késő, ugyanis teljesen elszakadt a valóságtól. De ha már az erős megjegyzéseknél tartunk, szabadjon jeleznem, miszerint ezekből és a kötőszavakat kivéve szinte csak ezekből áll Bayer Zsolt terjedelmes életműve, akit a magyar trágárság megújítójaként fog majd ünnepelni a kései utókor, mármint ha el nem felejtik érdemei szerint teljesen és tökéletesen. Nem egy-egy erősebb megjegyzésről van szó, hanem kötetekről.

Nézzük az erkölcsi fölényt

De ne kukacoskodjunk, önöknél ez a fentebb stíl. Hanem hát vegyük szépen elő a kormánymédiát, sosem késő tanulni, nézzük meg a ma reggeli lapokat, tanuljak már egy kis erkölcsi fölényt.

Azt írja például a 888-ban a mértékletességéről és finom, kissé franciás stílusáról ismert Szentesi Zöldi László „A malacbanda végnapjai” címmel, miszerint:

„Elegendő csak X.-re, Y.-ra és Z.-re gondolni, akiknek politikai nanométerrel segítették a világra kerülésüket a sorozatgyártáskor.”

Bocsánat, a politikusok nevét betűkkel helyettesítettem, ugyanis, habár sokra magam sem becsülöm őket, pontosan tudom, hogy a becsületsértés továbbadása híresztelés útján bűnrészesség, és pereskedjen a Szentesi Zöldi, én most kihagyom ezt a mulatságot. A mondat viszont önmagában is megmutatja a morális fölényt. A nanométert még értelmezni kéne, az ugyanis egy fogalom, egy mértékegység, a méter milliárdodrésze, nem egy eszköz, a gyakorlati dolgokban kissé járatlan szerző bizonyára a mikrométercsavarra gondolhatott, ami viszont különös lenne egy szülőszobában, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon, de ne követeljünk lehetetlent: még gondoljon is valamire? Nem elég, ha ír?

Ugyanabból a lapból:

„Sivalkodik egy svéd miniszter, amiért a magyar kormány magyar gyerekeket akar”.

Még szerencse, hogy képtelen vagyok felvenni a versenyt ezzel a stílusművészettel. Hát hogyan nézne ki, ha azt írnám:

„Egy magyar miniszter a kormánysajtó morális fölényéről sivalkodik”?

Jó, vegyünk másik lapot, ezzel nem volt szerencséje. A Magyar Nemzetben az ezer vihart látott Pilhál György mesél 2015 zűrzavaros nyaráról.

„Egy öttagú iraki család nyolc hónapja van bezárva a tompai tranzitzónába – sikong a Magyar Helsinki Bizottság.”

Biztos, hogy sikong az a bizottság? És tessék mondani, ha nem tetszik majd maguknak valamelyik döntésük, az ENSZ Biztonsági Tanácsa is sikongani fog? Vagy inkább sivalkodni, esetleg ajvékolni? Nem bírnak maguk szabadulni ettől a kifejezésrendszertől, uram. De lássuk a tapasztalt mocsári hajós további gondolatait.

„Emlékszem, 2015 nyarán a jogvédők azon háborogtak, hogy Józsefváros polgármestere azzal állt elő: a hívatlan vendégek feldúlták a frissen felújított II. János Pál pápa teret. „Sátrakat építenek, tüzet raknak a parkban, szemetelnek, őrjöngenek, lopnak, késelnek, rongálnak. (…) De meg fogjuk védeni a közvagyont és a józsefvárosiak biztonságát.” Helsinkiék szerint Kocsis Máté kijelentése „felzaklatta a kerületben tábort verő bevándorlókat”, akiknek arcáról ezek után egy csapásra eltűnt a korábbi jókedv. (Ettől kezdve már a megbántottak keserűségével gyújtogattak és késeltek a parkban…)”

Hát, történetesen két saroknyira lakom a helyszíntől, sőt, 2015 nyarán is itt laktam. Sajnálom, baj van: nem volt késelés. Nem volt gyújtogatás sem. Némi felfordulás volt, de nem nagyobb, mint egy rockfesztivál esetében lett volna és össze sem hasonlítanám a kényelmetlenséget azzal, amit a tér rendezése okozott. Természetesen lehet, hogy tévedek, engem akkor halálra késeltek, a bérházat is porig égették és én most a Pokolból írogatok, de ezt a lehetőséget felettébb valószínűtlennek találnám.

A másik lehetőség azonban az, hogy Pilhál hazudik és rágalmaz. De ezt fel sem tételezném arról, aki önmagában morális fölényben van.

Jó, ez most így sikerült neki. Menjünk át az Origóra. Azt írja ott bizonyos Márkos Imre Örs, miszerint:

„A hazai balliberális pártok és az általuk kitartott fake news média után az internacionalista baloldal, illetve a sajtóorgánumaik is frontális támadást indítottak Magyarország és a magyar kormány ellen…”

Ugyan, kérem, hol van még november negyedike, mely dátum – ha nem méltóztatna emlékezni – bizonyos szovjet megszállásról nevezetes? Akárhogyan fülelek itt a Baross téren, sehogy sem hallom a harckocsik motorjának robaját, márpedig testvéri tankok nélkül Magyarország elleni frontális támadás elképzelhetetlen. Pedig mintha mégsem lennénk hadiállapotban… de aki morálisan fölényben van, biztos jobban látja. A piedesztáljáról.

Akkor olvassunk Demokratát! A címlapon aranyos kisgyerek mosolyog, a szalagcím:

„New York államban a szülés pillanatáig lehet abortuszt végezni! Vigyázzunk rájuk, mert a sátán megérkezett!”

És senki sem szólt a Jaggernek? Pedig ő sátánilag érdekelt volna – legalább a Bulgakovot tessék értesíteni… Ja, ő meg meghalt már. De mit mond a cikkajánló?

„Január végén örömünnepet tarthattak New Yorkban a demokraták, feministák és állatvédők. Az ünneplés oka: az állam törvényhozása úgy döntött, az anya a szülés pillanatáig eldöntheti, megtartja, vagy abortálja a gyermekét. A rettenetes törvényváltozás várhatóan új lendületet ad az orvosi kutatásoknak is, az intézeteknek nem kell megküzdeniük az állatkísérletek ellen harcoló állatvédőkkel.”

Nos, kérem: mindebből egy szó sem igaz

Annyi történt, hogy egy új törvény szerint a 24. hét után is sor kerülhet az abortuszra, ha az anya egészsége veszélybe kerül, vagy ha a magzat nem életképes. Illetve még a törvény sem új, már évek óta meghozták, ám az eddigi republikánus többség nem engedte érvénybe léptetni. De ha nekem nem hisz, íme az eredeti szövege:

„Abortions are illegal if they’re performed after the first 24 weeks of pregnancy, unless the fetus isn’t viable or the abortion is necessary to protect the mother’s health.”

Nem jön, hogy elhiggyem, uram, de a Demokrata hazudik, mint a vízfolyás.

Zárszóként: azt elhiszem, hogy ön szerint „ezen az oldalon újságírónak lenni önmagában morális fölényt jelent.”

Tudom, bennem van a hiba.

De valahogy képtelen vagyok lenőni önökhöz.

Szóljon, ha erkölcsi magaslatuk elérte a bolygó középpontját.

Sajtópiaci rémálom

Nem kellemes dolog az, amikor a sajtó saját magáról kell szóljon, kérem tisztelettel, nagyon nem kellemes: amint a hírekbe bekerülni is csak az ostoba ember fantáziájában öröm. Mert bizony, ahogy az angol mondás tartja: „good news – no news”, a jó hír nem hír, abban meg semmi élvezet, ha rossz hírek szólnak saját magunkról, a sajtószakmáról úgy általában.

Persze, aki jó híreket akar olvasni, nyissa meg az Origót vagy a Magyar Nemzetet, ott nem panaszkodnak a sajtómunkások, egy rossz szavuk sincs – csak éppen nem is mondanak igazat. Lassan már álmukban sem, sőt, akkor sem, ha kérdeznek. Hej, nagy átok mirajtunk ez a sajtópiaci átrendeződés, a kormánybefolyás növekedése, még nagyobb a média világméretű krízise – amire szinte oda sem tudunk figyelni, pedig világtrend – annyira lefoglalnak minket a helyi bajaink.

Első sorban is, zuhan az olvasottság,

kormányoldalon meredeken zuhan (ez azért nem olyan rossz hír), független oldalon lassabban, de minálunk sem növekszik. Lássuk a számokat!

„Február elején publikálta IV. negyedéves gyorsjelentését a Magyar Terjesztés Ellenőrző Szövetség (MATESZ), a hazai lapok értékesítési adatait hitelesítő szervezet.

Az országos politikai napilapok közül a Magyar Hírlap utoljára 2014 első negyedévében hitelesítette értékesített példányszám adatait. A 2010-ben még 15 ezer példányban fogyó napilapból ekkor már kevesebb, mint 8 ezer példányt adtak el a naponta. (Összehasonlításképp: a Népszabadság a bezárása előtti hónapokban átlagosan napi 37 ezer példányban fogyott.)

A NER által egyedüliként meghagyott, sőt, újabban jelentősen támogatott ellenzéki napilap, a Népszava értékesítése 2010 és 2016 között 18 ezerről napi 10 ezerre zuhant, ám a Népszabadság bezárása után hirtelen növekedésnek indult, és 2018 második negyedévétől már tartósan 21 ezer felett volt az értékesítés volumene.

A Magyar Nemzet 2010-ben még 50 ezer körüli példányszáma csaknem negyedére zuhant, és 2018 áprilisában történt bezárása előtt már a 13 ezret sem érte el naponta. A most már Magyar Nemzet néven megjelenő, és az állami hirdetéseket mágneseként vonzó Magyar Idők (amely listaáras hirdetési bevételének 75 százaléka állami) sosem hitelesítette értékesített példányszámát, így annak nagyságrendjéről legfeljebb becslések létezhettek. Ugyanez mondható el a szektába KESMA-ba tagozódott és szintén kormánybarát Lokálról és a Ripostról is.

A kormányfő kedvenc sportnapilapja, a Nemzeti Sport is folyamatosan veszít olvasótáborából. 2010-ben még közel 70 ezer, 2018 végén már alig több mint 30 ezer példányt adtak el a lapból. A bulvárnapilapok közül a Blikk 2010 második negyedévében még a 200 ezres napi eladást is meghaladta, de 2018 végén már a 80 ezret sem érte el. A Bors 80-90 ezer példányban fogyott 2010-ben, 2018-ra ez 50 ezer alá apadt.

Ami a hetilapokat illeti: a HVG 30 ezer fölött tudta stabilizálni eladott példányszámát. A168 Óra példányszáma 2 év alatt 13 ezerről 10 ezerre csökkent. A Magyar Demokrata immár több éve 10 ezer körül stabilizálta példányszámát, és ez nem változott 2018-ban sem. A 2018 tavaszán megszüntetett Heti Válasz szintén heti 10 ezres eladásokat produkált a legutolsó időszakban” – írja a HVG.

Márpedig ezek akkor sem jó jelek, ha az anyagi veszteség leginkább a kormányé:

azt is mi fizetjük, csak megpörgetik az adónkat háromszor a fejük fölött, és attól elveszíti közpénz jellegét. De mindenhol bajban van a print sajtó, az egész világon, évtizedek óta, az nem újdonság – az újdonság az, hogy már az online sem áll jól, a legkomolyabb amerikai lapoknál is nagy leépítések zajlanak. Elbocsátottak 200 embert a Buzzfeedtől (ez 15 százalékos leépítést jelent) és 250 embert a Vice-tól (ez 10 százalékot). 7 százalékos leépítés volt a Verizonnál, ami a Yahoonak és a Huffington Postnak is tulajdonosa, és 400 állás szűnt meg a Gannett Companynél, aminek tulajdonában ezernél is több városi lap van Amerika-szerte.

Miért? Két oka van: az első a Facebook algoritmus-változtatása, ami a hírfolyamban hátrébb sorolja a „vállalati” és sajtótartalmakat a magánszemélyek posztjainál, a második meg az, hogy nem csökken a piac, hanem a növekedés állt meg, elérte saját határait, az eddigi módszerekkel többet már nem nagyon lehet produkálni – és a nagy amerikai online tartalom-előállítók állandó növekedésre voltak berendezkedve. Ez állt most le. Ettől még cégek, lapok nem fognak megszűnni, csak stagnál majd a piac.

De jó lenne, ha nálunk csak stagnálna…

Arról, hogy nálunk mi lesz, Uj Péter festett pesszimista képet a szombati Népszavában. Az egyik nagyon fontos dolog, amit megtudhattunk tőle, az volt, hogy szerinte rövidesen eldől az Index és az RTL Klub sorsa – mármint oly módon, hogy mennyiért és mennyire kerülnek a kormány karmaiba, mert az, hogy oda kerülnek, már nem is kérdés. Jelen helyzetben csodákra lenne szükség ezeknek a médiumoknak a függetlenségéhez, hiszen a kormány semlegesíteni akarja őket, és ha van ember a magyar sajtóban, aki ért az Indexhez, az pont Uj Péter – azért reméljük, hátha mégsem lesz igaza. (De igaza lesz…)

A másik lényeges hír a sajtópiacon az, hogy még idén pénzbe fog kerülni a 444. Idézzük pontosan!

„Ráadásul az idei év nálunk is nagyon komoly lesz, mert fizetőssé fogunk válni, így az lesz a helyzet, hogy ott lesz a kormánymédia a maga fél-, vagy álhíreivel a másik oldalon pedig zárt tartalmak lesznek – mert szinte biztos, hogy a HVG is fizetős lesz valahogyan, és nem tudom, a 24.hu még meddig tudja tartani magát. A magazin típusú tartalmak már ott is előfizetésesek lesznek.” (Népszava)

Márpedig ha ezek a lapok fizetősek lesznek, akkor vége a független sajtónak

A magyar olvasó abban a tévedésben él – de legalább meg is van róla győződve! – hogy neki ingyen járnak a hírek és szívességet tesz, ha elolvas valamit. Ebben valóban volt valami (nem túl sok) 2010-ig, amikor a képlet egyszerű volt: az online lapot ingyen adták, a szerkesztőséget eltartották a hirdetések és mindenki jól járt. Író, olvasó, találkozó, mindenki.

2010-ben azonban egyrészt lezuhantak a Google-hirdetések piaci jutalékai, másrészt teljesen átrendeződött a magyar hirdetési-hirdetői piac. Politikai hitbizománnyá vált a reklám, hűbérbirtokká, amit csak nagyurak kaphatnak és a leghűségesebb katonák. Ilyen viszonyok között az ingyenes hír- és tartalomszolgáltatás luxus, és csak azért nem hagyta abba mindenki, mert tisztában vagyunk azzal, hogy senki sem lenne hajlandó megérteni, miért kerül pénzbe holnaptól az a hír, ami tegnap még ingyen volt?

Azért, mert nincs hirdető és nem is lesz.

Nos, ezt az érvet minden olvasó számára kényelmesebb lesz nem megérteni vagy szándékosan félremagyarázni, mint fizetni – mondjuk – évi ezer-ötezer forintot. Ugyan, kérem: olcsóbb lesz inkább majd kapzsisággal, árulással vádolni a sajtót. Fogadjunk, hogy a (mindkét oldali) politikusok fogják először elkiabálni magukat ebben az értelemben, náluk érthető is lesz a harag, ők ugyanis az ingyenes reklámfelületüket veszítik majd el ily módon. De a kommentszekciók törzstrolljai sem lesznek boldogok, oda a névtelen gyalázkodás lehetősége, maximum a közösségi oldalakon vitézkedhetnek majd, bár cikkek alatt ott sem: nem lesznek megosztott cikkek, illetve azokat csak az előfizetők olvashatják majd.

Magyarországon először és utoljára az Élet és Irodalom művelte ezt sikeresen – érthető ugyan a 444 döntése, de ha a többi online lap is erre kényszerül, a sajtó Magyarországon szerepet fog váltani, már nem jut el tömegekhez az üzenet, csak az előfizetőkhöz, és ők nem fognak tömegével tülekedni.

Ellenben a kormánymédia továbbra is ingyenes lesz – tehát sokat nő majd a befolyása.

Az országnak nem fog jót tenni az online sajtó fizetőssé válása, az már bizonyos – de az országnak az sem tenne jót, ha a még független lapok munkatársai hazafiasan éhen vesznének az idei év folyamán.

Nem tudom, mi lenne a jó megoldás, egyelőre maradjunk annyiban: meglátjuk, mi lesz.

Nehéz idők jönnek, annyit mondhatok.

Sajtóperekről és jéghegyekről – Déli kávé Szele Tamással

Kérem, így kávé mellett nincs is jobb egy kis jogászkodásnál. Meg nem csak a jogról lesz szó, hanem arról is: tulajdonképpen ki hazudik és mennyit? Mert ugye a kormányoldal nem szűnik meg szajkózni, miszerint a független sajtó sorosista álhíreket terjeszt, a függetlenek a kormánymédia híreit találják finoman szólva is manipuláltaknak… hol az igazság?

Most speciel nem középen van.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk ugyanis, hogy egzakt számok állnak a rendelkezésünkre. Márpedig ez a sajtó esetében ritka: egyfelől, az álhíreket megszámolni azért is lehetetlen volna, mert ízlés kérdése, ki mit nevez annak, másrészt meg annyi van belőlük, hogy csak győzze leltározni őket az ember. De csak kell lennie valami egzakt mérőszámnak, ami megállapítja, mennyire tárgyilagos és igazmondó egyik, avagy másik oldal.

Kérem tisztelettel: van ilyen. Ez az elvesztett sajtó-helyreigazítási perek száma. Az Átlátszó évente kikéri a Fővárosi Törvényszéktől ezt az információt, lapokra, sajtótermékekre lebontva.

Nincs okunk kételkedni a bíróság elfogulatlanságában

Induljunk ki abból, hogy ha egy írást a bíróság marasztal el, arról jogerősen kijelenti, hogy valótlan állításokat híresztelt, akkor az valóban álhír is, főleg, ha a verdikt helyreigazítási perben hangzik el. Nincs okunk kételkedni a bíróság elfogulatlanságában, ha a már meghozott ítéletekről van szó. Előfordulnak hibák, magam is tanúsíthatom, de nem azért, mert a bírói testület különösebben részrehajló volna, inkább ügymeneti, eljárásjogi gondokról számolhatunk be. Néha nem vesznek tekintetbe egyes beterjesztett bizonyítékokat, máskor inkább a törvény betűjét nézik, nem a szellemét, megint máskor rövidek a beterjesztési határidők – sajnos egyetlen jogrendszer sem tökéletes, de azért nagyjában-egészében mégis elmondható, hogy ha egy írást a bíróság elmarasztalt, helyreigazítani ítélt, akkor az hazugság is volt. (Bizonyos hibahatárok elfogadásával).

Persze előfordul tévedés is a sajtóban, hajjaj, de még mennyire, olyan is, hogy a sajtómunkást szándékosan félrevezetik – mindjárt meg is látjuk az arányokat.

De mire jutott az Átlátszó?

Arra, hogy 2018-ban összesen 109 sajtó-helyreigazítási pert vesztett a 888, a közmédia, a Lokál, a Magyar Idők, az Origo, a Pesti Srácok, a Ripost és a TV2 együttvéve.

Ez sok vagy kevés?

Ahogy vesszük. Tekintve, hogy a független sajtó egyes nagyobb orgánumai, a 444, az Index, a (választás után bezárt) Magyar Nemzet, az RTL Klub és az Átlátszó összesen 14 helyreigazítási pert vesztett el tavaly részben vagy egészben, nagyon sok. Ez a tizennégy eljárás átlagosan nem egészen három sajtópert jelent médiumonként független oldalon, ami bizony reális: évente háromszor elképzelhető, hogy téved a szerkesztőség. És ezek viszonylag nagy létszámú cégek, sok alkalmazottal, megannyi hibalehetőséggel.

De hogy áll a kormánysajtónál a perek megoszlása?

Mert nem homogén, kérem. A dobogó legfelső fokán az Origo áll, amely ellen 58 kereset indult és 34 esetben marasztalták el. Az ezüstérem a Riposté, 38 keresettel, 22 elmarasztalással, a bronz a Magyar Időket illeti, ellenük 31 keresetet adtak be és 14 alkalommal marasztalták el, kötelezték helyreigazításra őket. Az élbolyt követi a Lokál (23 kereset, 11 ítélet), a TV2 (21-7), a Pesti Srácok (16-11), a 888 (14-8) és legvégül következik a közmédia, a maga hat keresetével és két ítéletével.

Láthatjuk itt is: elindul egy álhír az Origótól, és szépen, fokozatosan szétoszlik a piramis csúcsától lefelé, ugyanis ezek az ítéletek gyakran ugyanazon hír esetében születnek, amit átvettek egymástól a lapok. Persze az átvétel nem tilos, de elég faramuci a jogállása: az a helyzet, hogy ha én átveszek vagy idézek egy írást (mint most is az Átlátszóét) akkor ugyan köteles vagyok feltüntetni a forrását, de hiába nem én írtam, hiába jelölöm meg, honnét vettem, csak felelős vagyok a híreszteléséért, ha történetesen nem igaz (kivéve, ha azt írom róla, hogy nem hiszem, bár néha akkor is).

Ez időnként nagyon érdekes eredményekkel jár, például láttam már ítéletet egy, az MTI-től átvett hírrel kapcsolatban, melynek esetében az MTI tévedett volt: a másodközlő, forrást megjelölő lapot elítélték miatta, a forrást, tehát az MTI-t magát – nem. Szóval, vannak érdekes dolgok a magyar jogrendszerben, ebben az esetben azért született ilyen különös verdikt, mert csak természetes személynek lehet megsérteni a jó hírnévhez való jogát, a felperes pedig nem nyújtott be keresetet az MTI ellen, csak a másodközlő lap ellen.

Ahol pedig nincs kereset, eljárás sincs.

De ne vesszünk el a részletekben:

mindig ilyen arányokban veszítgette a pereket a kormánymédia?

Nem.

2017-ben összesen 53 sajtó-helyreigazítási pert vesztett a 888, a közmédia, a Lokál, a Magyar Idők, az Origo, a Pesti Srácok, a Ripost és a TV2. A független sajtó pedig – a korábban említett szereplőkkel – összesen hat helyreigazítási pert bukott el abban az évben.

2016-ban még érdekesebb volt a mérőszám: a kormányközeliek még csak 18 esetben vesztettek. Hát mi történt itt pár év alatt?

Két dolog. Az egyik világos: tavaly választási év volt, amire már tavalyelőtt elkezdtek készülni, ezt mutatja a 18 perveszteség megugrása 53-ra, aztán a tavalyi 109-es rekordot nyilvánvalóan az országgyűlési képviselő választásoknak köszönhették. A másik, hogy megindult és mostanra majdnem teljessé is vált a kormánymédia centralizációja, ami nagyon veszélyessé teszi a munkát, hiszen elveszett a szerkesztőségek autonómiája. Ha tavalyelőtt kaptak egy hírt, amiről látszott, hogy hamis lehet, akkor még megtehette a főszerkesztő, hogy nem közli, de most akkor is meg kell jelennie – amennyiben a központból érkezett – ha teljes képtelenség.

Az álhírek károsultjainak legtöbbje nem is ad be keresetet

De ne tessenek azt hinni, hogy ezzel végére is értünk a témának. Ezek csak az elvesztett helyreigazítási perek adatai, a valóság ennél sokkal szomorúbb. Az álhírek károsultjainak legtöbbje ugyanis nem ad be keresetet, mert vagy nem tud magáról az álhírről, vagy nem áll módjában.

Nem pereskedik a migránsnak, harcosnak rágalmazott menekülő, aki jó eséllyel nem is olvassa, miket írnak róla (csak az Origón 1997 cikk tartalmazza a „migráns” kifejezést), nem pereskedik az élősködőnek bélyegzett hajléktalan, mert nem is látja az írást, nem pereskedik a koldusszegény közmunkás, nem pereskedik a legtöbb meghurcolt ember, és hát – nem pereskedik Soros György sem, mert annál nagyvonalúbb.

Ez csak a jéghegy csúcsa

Akkor kiktől származnak ezek a keresetek?

Többnyire megrágalmazott politikusoktól. Ők viszont pereskednek, jó kedvvel, bőséggel, meg is tehetik, fontos is nekik. Tehát mi most egy irányszámot látunk, mintegy a jéghegy csúcsát: nem 109 álhír jelent meg, hanem ennyinek a kapcsán sikerült pert veszteni kormányoldalon! Ahol ekkora a csúcs, ismervén a sajtó természetét, vajon mekkora lehet maga a teljes jéghegy?

És nem volt szó a profi álhír-oldalakról sem, a mindenegybenről és társaikról, felsorolni is nehéz volna őket, hiszen ellenük a legritkább esetben indul eljárás – ők ugyanis ismeretlen tettesek. Speciel a mindenegyben az egyetlen közülük, amit lehet is névhez, tulajdonoshoz kötni, de még az ő tulajdonosi mivoltát sem tudnám bíróság előtt minden kétséget kizáróan bizonyítani. Nagyon vigyáznak arra, hogy névtelenül működjenek, a szürke zónában, ami érthető is a részükről: mivel alig írnak igazat, ha nevesíthetőek volnának, ki sem jöhetnének a bíróságról, annyit kéne ott üljenek… és akkor még nem beszéltünk arról, hogy a bevételeik jelentős része amúgy is adócsalásból származik.

Vagy felperes nincs, vagy alperes

Tehát láthatjuk: a magyar álhírek esetében a legtöbb alkalommal azért nem indul eljárás egy-egy orbitális hazugság miatt, mert vagy felperes nincs, vagy alperes. Ha ezeket az ügyeket objektív szakmai bizottság vizsgálná minden esetben, amikor kétely merülhet fel, megszámlálhatatlan esetben kéne ezer és egy szamárságot visszavonatni. De természetesen egy ilyen bizottság felállítása lehetetlen volna Magyarországon, ugyanis vagy minden politikai párt és mozgalom kéne delegáljon bele egy szakembert – tulajdonképpen valami ilyesmi akart lenni a Médiakuratórium, csak nem álhír-ellenes céllal hozták létre – vagy senki sem fogadná el semlegesnek a döntéseit. És ha minden erő képviseltetve volna benne, akkor félő, hogy nem lenne kevesebb az álhír, ellenkezőleg, még több is lehetne, ugyanis a politikailag elkötelezett szereplők viszonossági alapon dolgoznának: „én átengedem a te álhíredet, te átengeded az enyémet” jelszóval.

A megoldást magam sem tudom, bár minden nap töprengek rajta: de a számarányok, ez az inkább jelképes 109-14-es viszony megmutatja: az igazság sajnos ebben az esetben nagyon nem középen van.

Hatalmas jéghegy az, amiből ennyi látszik.

És sokkal súlyosabb a jobboldala, mint a bal.

Fel fog borulni.

Na, akkor tessenek majd vigyázni, amikor borul.

Zuckerberg pallosa – Déli kávé Szele Tamással

Így, kávé mellett abban azért megegyezhetünk, hogy a hírben az a legfontosabb: igaz-e vagy sem. Márpedig manapság egyre kevesebb hír igaz, a csapból is szamárságok vagy hazugságok jönnek, nem is csoda, hogy felhorgadt a Facebook vezetősége, és bejelentették: eddig és ne tovább. Jó ez nagyon – vagy mégsem?

Első sorban jó. Hiszen az álhír minden formájában veszélyes, már maga a létezése is erodálja a sajtó hitelességét. Ahhoz időtlen idők óta hozzá van szokva az újságolvasó, hogy minden sajtótermék kicsit elfogult, ezzel nincs mit csinálni, de hazugságokat akkor sem szabad közölni. A hír legyen szent, utána már szabad a vélemény. De mikor az ember azt olvassa, hogy a fél magyar színházi élet nyílt leveleket ír Orbán Viktornak, tele helyesírási hibákkal, és ezeket hat különböző (bár a felszín alatt egymással szoros szimbiózisban élő) orgánum is átveszi és egymásra hivatkoznak, a hitelesség kedvéért, nyilván a sajtóban rendül meg a bizalma. Az egészben. Úgy, ahogy van, pedig a rendes lapok nem érdemlik ezt.

Vegyünk egy példát

Pörög-forog pár napja a közösségi oldalakon egy hír, miszerint a gonosz demokraták New York városában engedélyezték volna az abortuszt egészen a szülés pillanatáig. Szörnyülködik, aki látja. Hát, ez bizony hazugság, onnét tudom, hogy utána jártam. Bárki utána járhatott volna, ha rászán tíz percet: az igazság az, hogy New York államban, tehát nem városban 2006 óta engedélyezett az abortusz a terhesség 24. hetéig, egy perccel sem tovább, a 24. hét után csak akkor, ha a magzat életképtelen vagy az anya szervezete életveszélybe kerül.

„The law also addresses late-term abortions. Under New York’s Reproductive Health Act, they can be performed after 24 weeks if the fetus is not viable or when necessary to protect the life of the mother.” (CNN)

Az ám, csakhogy mikor ezt a rendeletet meghozták, az állam törvényhozásának republikánus többsége nem engedte érvénybe léptetni, most, hogy demokrata lett a többség, hatályos lett. Világos, hogy mi történik: egyes republikánus körök álhírt terjesztenek a politikai ellenfeleikről, aminek Magyarországon az ő szempontjukból a világon semmi fontossága vagy jelentősége nincsen, nálunk már másodlagos felhasználás zajlik. Reciklálták az uraságoktól levetett hazugságot.

Nem egy ilyent tudnék mondani, hanem naponta tízet. És hát az álhír fegyver, propagandaeszköz is: jól láthatjuk, ha olyan országok hazugságait olvassuk, amelyek messze vannak tőlünk. Ki volna képes elhinni, hogy Hillary Clinton egy washingtoni pizzéria alagsorában gyermekeket eszik? Tökéletes szamárság, mivel nem vagyunk érintettek az ügyben, látjuk is – de ez az álhír komoly szerepet játszott Trunp megválasztásában. Ugyanis az amerikaiak közel voltak, érintettek voltak és sokan elhitték. Ha valamelyik magyar politikusról mondanák, nálunk is akadna, aki elhiszi, pedig azok sem zsenge kisdedekkel táplálkoznak.

No, ennek akar véget vetni egyszer s mindenkorra a Facebook,

úgy is, mint a világ legnagyobb közösségi oldala és sajtómegosztó felülete. Lássuk a hírt.

„A jövőben sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a hamis híreket közlő oldalak és csoportok egész hálózatának felkutatására a Facebook. A cél, hogy gyökérénél fogva szüntessék meg a problémát, a lelőtt oldalaknak pedig nehezebb legyen feltámadniuk.

A Facebook korábban több változtatást is életbe léptetett annak érdekében, hogy elejét vegye a valótlanságot közlő oldalak, illetve a Facebook szabályzatába ütköző tartalmak terjedésének. Bár az igyekezet dicséretesnek mondható, a problémát teljesen nem sikerült megszüntetni. Ennek leggyakoribb oka az, hogy a szabályszegő oldalak előbb-utóbb visszatérnek, az üzemeltetők ugyanis újabbakat hoznak létre, hogy aztán (némileg más név alatt, de) ugyanúgy folytassák tevékenységüket.

Ezt elégelte meg most a Facebook, ugyanis bejelentették: a jövőben nem csak a hamis információkat terjesztő vagy a szabályokat súlyosan megsértő oldalakat és csoportokat fogják szankcionálni, azokat sem kímélik majd, amelyek kapcsolódnak a szolgáltatás törvényeit megsértő hálózathoz. A Facebook szerint ezzel gyökerestül sikerülhet kiirtani minden olyan oldalt és csoportot, amelyet korábban egy-egy probléma (például gyűlöletbeszéd, vagy erőszakra utaló tartalmak terjesztése) miatt jelentettek a felhasználók.

Azt nem árulták el, milyen új eszközzel vagy elv alapján vizsgálják majd az oldalakat, hogy kapcsolódnak-e valamilyen hálózathoz, de azt ígérték: a művelethez sokkal több tényezőt fognak figyelembe venni, mint korábban. Ennek egyike lehet az adminisztrátorok „szemmel követése”, ugyanis sok problémás oldal azonos kezelőkkel dolgozik. Az ő szankcionálásukkal pedig a szabályszegésre készülő többi csoportot is sikerülhet feltartóztatni, még azelőtt, hogy egy problémás bejegyzést élesítettek volna.” (HVG)

Jó döntés, okos döntés. Veszélyes döntés.

Ugyanis az igaz, hogy – mint fentebb említettem is – az álhírlapok hálózatként működnek, úgy hitelesítik magukat, „egymást eszik”, mint a kannibálok, ha valakit megölnek a minden-egyben.com-on, két perc múlva megölik a nephangján vagy a hungarian timesban is, és senkit sem zavar, hogy él. Csak az a baj, hogy a normális sajtó is hasonlóan működik: egymás információit használjuk fel, hitelességi alapon, ha valami megír teszem azt, a HVG, abban megbízok és idézem, nyilván, ha az Origo írja meg, óvatosabb leszek az információval. De egy lapnak sincs annyi pénze és embere, hogy Kuala Lumpurtól Rhode Islandig mindent kiküldött munkatárssal ellenőriztessen. Soha nem is volt. Erre találták ki például a hírügynökségeket is. Persze, ha egy hírügynökség elkezd hazudozni, annak vége is a piacon, ők abból élnek, hogy igazat kell mondjanak. Cifrázás nélkül. Nehéz is a munkájuk.

Tehát látjuk, hogy a „hálózatként működés” nem az álhír-sajtó, hanem általában a sajtó ismérve. Szoktam is kesernyésen mosolyogni, ha az Origo – vesszőparipájuk nekik ez! – az „ellenzéki Soros-sajtó hálózatáról” ír, azon az alapon, hogy egyik lap hírt vett át a másiktól. Hát hiszen ők is ezt művelik, csak más forrásokkal. Sőt, még csak ők igazán.

A sok helyen azonos adminisztrátorok követése már szerencsésebb ötlet. Ugyanis bukott meg nálunk, Magyarországon is álhírlap-hálózat, és azt bizony egy személyben ugyanaz a tanítónő csinálta… viszont ezt a módszert meg nem egyedül a Facebook találta ki, hanem a magyar, álhírek ellen küzdő FakePalm-csoport is. Ez jó technika, hiszen végső soron az álhírek szerzőjét egy dolog érdekli: a bevétel és annak meg hozzá kell eljutnia, másra nem bízhatja a kényes munkát. Így tényleg el lehet kapni a selymát: más kérdés, hogy maximum a közösségi oldal büntetheti, ha magyar, mert a mi joggyakorlatunkban ugyan vagyon erre paragrafus, csak alkalmazni igen nehéz, majdnem lehetetlen – példa még nem is volt rá.

Az ám, de az sem mindegy, kinek mi az álhír!

Ha Orbán Viktort kérdezem, ő maga nevezte az egyébként hiteles és minőségi újságírást űző Indexet „fake news-gyárnak”, de mit várok attól, akinek a kedvenc lapja a Demokrata, kedvenc rádióműsora a Vasárnapi Újság? Az egy dolog, hogy tévedésből miniszterelnök egy ideje, az megint más, hogy mennyire ért a sajtóhoz. Neki és a híveinek az az álhír, amit nem szeret, de bizony ellenzéki oldalon is sok példát tudnék mondani erre a habitusra. Ha ők elkezdenek jelentgetni mondjuk tízezren egy valódi újságot, annak az új rendszer szerint annyi is, olvashatunk hírek helyett szíriuszi szittyákról a 888-on.

És mi a gyűlöletbeszéd? Kevés olyan magyar politikus van – mindkét oldalon – akit hiteles személynek találnék én magam, személy szerint, talán azért is, mert a legtöbbjüket így vagy úgy, de ismerem. Nehezen tudnék velük egyetérteni fontos kérdésekben, kivéve talán a bableves fűszerezését. De lehet, hogy abban sem. Mármost, ha én valamelyikről egy szokásos fenenagy okossága kapcsán azt írom minden trágárság nélkül, hogy újból elsült a feje, az gyűlöletbeszéd vagy csak egészséges kritika?

Szerintem kritika, a bírói gyakorlat is szabályozza a közszereplők bírálatát, tehát jogilag épp nem lehet bajom belőle, de ha valamelyik fanatikus hívük jelenti az írásomat a Facebooknak, letilthatnak – ugyanis a Facebook nem bíróság és nincs köze a joghoz, csak a saját törvényeit fogadja el. A moderátorok lehet, hogy nem tiltanának, ha elolvasnák a cikket – no, de a moderálást legnagyobb részét végző robotok, algoritmusok már igen. Az ellen meg alig van apelláta.

Akkor hol a megoldás?

Valljuk meg őszintén: nem tudni.

Talán a tények tisztelete felől kéne hozzákezdeni a dologhoz, amint írtam is, az információ, a hír legyen szent, a véleményen már pofozkodhatunk… az már más kérdés.

Talán több emberi moderátorra volna szükség, és több önmérsékletre is a felhasználók részéről, meg egy kis józan paraszti észre.

Hazudni – amint Deák Ferenc mondta vagy nem mondta volt – márpedig nem szabad.

De lassan kezd maga lenni a Pokol, hogy a tényeket látják sokan relatívnak, nem a véleményeket.

A Facebook egyre nagyobb, nehezebb, élesebb pallosokkal szurkálja a ködöt – és csodálkozunk, hogy nem jár sikerrel.

Elfújni kéne, jó urak… nem szurkálni.

Bréking (fék)nyúz, 2019. január 15. – Tudósítás a másik valóságból

0

Bencsik András tudatta velünk, hogy az O1G azt jelenti, Orbán egy géniusz. Az Origo pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy Ujhelyi István EP képviselő és Sneider Tamás Jobbik-elnök is a képviselői irodaház rendkívül olcsó menzáján étkezik. Soros kezében van a sajtó is, mint azt a Magyar Idők feltárta.

Bencsik András: az O1G azt jelenti, Orbán egy géniusz

Bencsik András rájött, hogy mit jelent az O1G és ezt az Echo TV Sajtóklubjában meg is osztotta velünk:

„…mondjuk ki hangosan, a fekete mágiát változtassuk fehérré, hogy Orbán Viktor egy géniusz, az O1G ezt is jelenti, és én azt javaslom, hogy ezzel zárjuk, hogy maradjon meg minden nézőben, hogy van úgy, hogy a rossz cselekedet is egy jó választ vált ki”. (Echo TV: Sajtóklub)

Ujhelyi is olcsón eszik

Miközben a teljes hazai ellenzék napokig azon hisztériázott, hogy miért olyan olcsó a menza a budai Várban, ahol Miniszterelnöki Kabinetiroda dolgozói étkezhetnek, addig a birtokunkba került fényképekről kiderült, hogy Ujhelyi István Európai Parlamenti képviselő és Sneider Tamás Jobbik-elnök is a képviselői irodaház rendkívül olcsó menzáján étkezik (itt olcsóbb az ebéd, mint a Miniszterelnöki kabinetirodán).

Korábban Gyurcsány Ferenc bukott le, hogy sorban állt a 780 forintos menüért, miközben párttársai ételhordóval bohóckodtak a Várban. (Origo: Gyurcsány után Ujhelyi és Sneider is lebukott a filléres menzával)

Soros kezében van a sajtó is

A Soros-alapítvány vezetői a migrációs nyomás erősödésével rendszeresen írtak különböző jelentéseket főnöküknek. Nem csupán a migránsok számáról vagy összetételéről, de arról is folyamatosan beszámoltak, hogy miként tálalják ezt a nemzetközi közvélemény elé úgy, hogy az emberekben szánalmat ébresszenek a menekültek iránt. Dokumentumok tanúskodnak arról is, hogy a valóságtól eltérő adatokat közöltek a médiában a bevándorlási válságról. (Magyar Idők: Sorosék a sajtót is manipulálták)

Halottgyalázó élmunkások

Illenék valami emelkedett témával foglalkozni az év vége alkalmából, a világegyetem tágulásától a kategorikus imperatívuszig, különös tekintettel mindkettőnek a török tévésorozatokra gyakorolt hatásával, csak hát ez mégis hírlap, hírrel foglalkozik, vagy a hír visszhangjával, légyen bár az év utolsó napja, akkor is. A hír pedig most is az, ami tegnapelőtt: eltávolították Nagy Imre szobrát a Vértanúk teréről.

Nyilván nem tőlem tetszenek megtudni, de lássuk, mi következik ebből a tényből? Nézetem szerint elsősorban szimbolikus jelentősége van, a Fidesz mindig imádta a szimbolikus politizálást, most azt üzeni ezzel Orbán Viktor, aki szó szerint fél lábával Nagy Imre koporsójára hágva emelkedett a magyar politikába, hogy most már semmi szüksége sem indokokra, sem elődökre, kidobja az ősök viaszképmását, mint egy hitehagyott római patrícius, mától indoklás nélkül tesz, amit akar.

Mondjuk ez sok jót nem jelent, de lényeges változást sem a dolgok menetében.

Undorítóbb azonban, hogy a kormánysajtó keselyűi már köröznek Nagy Imre emléke fölött: két nap alatt három írásban gyalázták a mártír-miniszterelnököt. Mondjuk három hónappal korábban még magasztalták volna (sőt, tették is), de a következetesség luxusát ők nem engedik meg maguknak, ők nem vitorláznak a sajtó vizein, hanem viszi őket a szél, és bárhová is érkeznek, utólag mindig tudják, hogy épp oda indultak. Csak ennek jó vége nem szokott lenni, mármint az efféle elvtelen tányérnyalásnak, de hát lássunk példákat!

Az első keselyűmadár Nagy Imre sírján Bálint Botond volt, a Pesti Srácoktól, aki szerint „Óriási hibát követünk el, ha megbocsátunk Nagy Imrének!” Már a cím erős: tessék elképzelni ennek az embernek az akaraterejét, önfegyelmét, mellyel ezt a bizonnyal szívéből fakadó véleményét harminc éven át titkolta! De most, most végre kiírhatja magából, enyhül a sajgó, eleven seb, mely mindvégig lelkében égett (ja, akkor is, amikor október 23-i vezércikket írt).

Azt mondja: „Ha jól tudom, vagy jól sikerült a nyomok eltüntetése, vagy Nagy Imre saját kezűleg nem ölt.” Jól tudja, uram, nem ölt, ellenben képzeljük el ugyanezt a mondatot Kalkuttai Teréz anyával: rá is pont annyira és ugyanolyan sértően érvényes, mint Nagy Imrére. De folytatja:

„Nagy Imre bűneit semmiféle gesztus, semmiféle hőstett nem teheti jóvá, nem teheti meg nem történtté. Óriási hibát követtünk el, amikor megbocsájtottunk neki. Ezzel a megbocsájtással azt mondtuk, hogy voltak rendes kommunisták is. Hogy a kommunisták meg tudnak változni, hogy van megbocsájtás a kommunistáknak.”

Érdekes világképe lehet az úrnak. Ugyanis abban az időben, őszintén vagy sem, majd’ minden felnőtt magyar állampolgár így vagy úgy kommunistának mondta magát, de legalábbis szimpatizánsnak, illetve ha mégsem, akkor kellemetlen helyen tartózkodott, meglehetősen sokáig. Ezen épp Nagy Imre enyhített volt. Nagyon nehéz volna azt mondani, mondjuk Kövér László vöröskatona nagyapjáról, miszerint bölcs előrelátással helyezkedett így 1919-ben, hogy majd később belülről bomlaszthassa a rendszert. Hogy Nagy Imre kommunista volt? Igen, a maga módján. Hogy ezért lehetett miniszterelnök? Nos, azt maga sem gondolja komolyan, hogy ha Nagy Imre nincs, Hruscsov Mindszenty bíboros miniszterelnökségét támogatta volna…

Igen, Nagy Imrével a legnagyobb bajuk a mai keselyűknek a világnézete. Tegnap még nem volt baj, ma az: rövidesen meggyalázzák majd Angyal István és a többi, 1956-ban bevallottan baloldali forradalmár emlékét. Már várom, mikor veszik elő az igen rosszemlékű Fehér Könyvet annak bizonyítására, hogy 1956-ot voltaképpen a volt tőkések, földesurak és az egyház (melyik egyház? Valamelyik, mindegyik, bármelyik) követte el, senki más – ugyanis érdekes módon a mai magyar rezsimnek most épp úgy érdeke ezt állítani, mint annak idején Kádárnak.

De menjünk tovább. Hosszú, unalmas, ámde legalább méltatlan írás a Mandineren, „Rövid kurzus Nagy Imréről” címmel. Azért hosszú, mert a cím jelzi, hogy rövid. Bezony ebben is Nagy Imre a két lábra állt patás Ördög, több ok miatt azért is, mert – amnesztiát adott a politikai elítélteknek. Hát, amint látom, szerzőnknek semmi sem elég, az amnesztiát is sokallja. Akkor azonban nem tudom, kettőjük közül ki is a sztálinista: ő vagy Nagy Imre? Idézzük:

„Az 1953-as amnesztia nem vonatkozott a legtöbb politikai elítéltre. A szabadon engedettek nem kapták vissza ingóságaikat, nem térhettek vissza lakóhelyükre. (…)1954 őszétől kezdték szabadon engedni a koncepciós perekben elítélt kommunistákat és szociáldemokratákat.”

És csak őket? Szerzőnek ajánlanám figyelmébe bizonyos Faludy György „Pokolbéli víg napjaim” című kötetét, ugyanis Faludy is akkor szabadult, onnét (Recskről) szabadult, de valahogy a leglazább kategorizálás mellett is képtelenség őt akár kommunistának, akár szociáldemokratának nevezni. Költő, író, műfordító, az volt, de pártember soha. Ezzel a magvas gondolattal azt a Faludyt kommunistázta le a Mandiner, aki annyi csodás átkot szórt a sztálini terrorra. És ha lenne a Mandinernek orosz verziója, abban Szolzsenyicint kommunistáznák.

De jöjjön még egy nagy durranás jobbról, megint a Pesti Srácoktól, egyenesen az öregágyúból, ugyanis megszólaltatták a harci tarackok legrozsdásabbikát, Stefka Istvánt is. Ő már világosan bemutatja a baloldaliaktól mentesített 1956 hivatalos ikonosztázát:

„Pongrátz Gergely, Tóth Ilona, Hegedűs László, a mentős, Wittner Mária, Regéczy-Nagy László, Obersovszky Gyula újságíró, Tollasi Ilona,  Végvári Vazul, a szerzetes, Pákh Tibor, Mansfeld Péter…”

Mondtam, hogy Angyal István ki fog esni a kegyekből. A jellemes voltáról és elveihez minden áron való ragaszkodásáról roppant kevéssé ismert Stefka most is brillírozott: ha halottgyalázás esetén egyáltalán használható ez a kifejezés. Kommunistázás, a mártír emlékének sárba tiprása… nincs is már gyomrom elemezni.

Az ember elmereng a honi politika játékain. És ha holnap valamiért nem Nagy Imrére kell haragudni, hanem másra? Mondjuk Hunyadi Mátyásra? Róla mit írnak majd? Hogy gyanús származású, vaskezű feudális önkényúr volt, aki kíméletlenül adóztatta népét? És ha netán Kossuth kerül majd a célkeresztbe? Előszedik a Zemplén megyei árvaszék homályos pénzügyeit?

Elő bizony. Pocsék emberek aljas írásai, amiket csak részben pénzért, nagyobb részt inkább külön jutalom, karrier, hatalom reményében követnek el.

De a dolgok logikája mégsem csorbul.

Az Orbán-rendszer szembefordult Nagy Imre és 1956 emlékével.

Kik álltak melléje?

(Igaz, a legtöbben már korábban melléje álltak).

A Kádár-huszárok.

Mondom én, lesz itt még új kiadása a Fehér Könyvnek is.

Ha csak csoda nem történik az új esztendőben.

Csodát kívánok 2019-re, mindannyiunknak.

Más úgysem segít rajtunk.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK