Roncsgyár 1. – Safarov cellaszomszédja voltam

0
2354
RY

„Megyek haza, Arkadas! Most mondta a követségről az ember, aki itt volt nálam, hogy megegyeztek a magyar kormánnyal, és egy-két éven belül hazamegyek!”
Pár órával később, valószínűleg, amikor átgondolta azokat, amiket a követség embere mondott neki, nem volt olyan vidám – állapítja meg Yugovich a Roncsgyár című most megjelenő könyvében.
„Eladtak, Arkadas! Eladtak, mint egy tevét vagy egy biciklit!”

Robert Yugovich (írói álnév) egy kalandos életutat megjárt, a vajdasági Topolyáról származó férfi, akinek élete még fiatal korában kezdett bonyolódni. Húszéves sem volt, amikor katonakötelesként részt kellett vennie a délszláv háborúkban, ahonnan lelépett, és Magyarországon próbált munkát, megélhetést találni. Nem nagy sikerrel. Viszont megismerkedett a bulik környéki drogfogyasztással, -terjesztéssel. Innen ívelt fel alvilági karrierje, úgyhogy az ezredforduló tájékán már egy nemzetközi kábítószeres (ecstasy) maffia második embere lett Amszterdamban.

A maffia és a magyar hatóságok

A bűnszervezet vezetésében, 2006 körül komoly nézeteltérések támadtak, ami náluk egymás „kiiktatásával” szokott járni. A nem magyar állampolgár Yugovich a magyar szervekhez fordult, hogy bizonyos ellenszolgáltatások fejében minimális büntetésben részesüljön.

Egy vele készült, meg nem jelent interjúban, amelyet megosztott a Facebook oldalán, erről a következőket írja:

„A rólam kialakult képet viszont nagy arányban a magyar hatóságok és a média alkotta. Valójában a hollandiai szervezetünk több tagjával közösen döntöttünk arról, hogy kiszállunk. A stratégia része volt, hogy valamelyikünk feladja magát. Megegyeztünk a magyar hatóságokkal, hogy olyan információkat kapnak tőlünk, amelyek segítségével megnő a tekintélyük a nemzetközi porondon. Cserébe minimális büntetést ígértek, de később ezt nem tartották be.”

Yugovich szerint a magyar hatóságok átverték azzal, hogy azt állították: vérdíj van kitűzve a fejére.

„El akartak zárni a nyilvánosságtól, túl sokat tudtam. Államtitok volt a létezésem is, de teljesen nem dughattak el, álnéven publikálhattam. Például 2012-ben, amikor már futottak a könyveim, interjút adtam a RTL Klubnak a börtönben. A kérdéseket előre egyeztetni kellett, nem beszélhettem akármiről. Az interjút azért adtam, mert a nyilvánosság nyújt egyfajta védelmet, és jól jött az ismertség a könyvek eladásához.”

Yugovich, az általa említett megállapodások ellenére, súlyos, 9 éves börtönbüntetést kapott, amit magánzárkában töltött le az utolsó napig. 2016-ban szabadult. Szellemi épségét azzal próbálta megőrizni, hogy könyveket írt a cellában. Eddig három jelent meg, az Olja címűt magyarul és szerbül is kiadták. A napokban a nyomdából kikerülő Roncsgyár egyik legizgalmasabb része a baltás gyilkosként elhíresült Ramil Safarovról szól, akivel cellaszomszédok voltak.

A Safarov történet

„Ramilt – vagy, ahogy egymást hívtuk kölcsönösen, „Arkadast” (ami törökül barátot jelent) – 2009-ben hozták a Gyűjtő B épületének alagsorába, a 7-es cellába. Egy tucat fekete kutya kíséretében, kéz-, lábbilinccsel megvasalva. Egy fejjel magasabb volt valamennyi kísérőjénél.”

A Roncsgyár oldalain Yugovich részletesen beszámol arról, hogy egészen 2010-ig, az örmény kollégáját Budapesten álmában baltával feldaraboló Safarovot nem kímélték a börtönben.

„A cellájának kamerájából jól látták, hogy mikor imádkozik, és ekkor zavarták, hogy ne tudja a napi ötszöri imáját végigcsinálni. Hetente többször végeztek zárkaellenőrzést nála, és ezek alkalmával arra próbálták kényszeríteni, hogy vetkőzzön le meztelenre. Idegen férfiak előtt meztelenre vetkőzni egy muszlim férfi számára a legmegalázóbb dolog. Homoszexuális tartalmú képeket és cikkeket dugdostak be a cellájába, vagy éppen örmény napi- és hetilapokat.”

„2010-ben Ramilnak meghalt az édesanyja. Kért plusz fél órát, hogy hazatelefonálhasson. Nem kapott. Eljött a barátnője, Sebnem, meglátogatni. Hat év után az első látogatója. Kérte, hogy kapjon az egy óra beszélő helyett két órát, mégiscsak messziről jött, és nagyon ritkán van beszélője. Nem kapott. Kapott viszont plexis beszélőt.”

Yugovics szerint a „fülkeforradalom” után pár hónappal, szinte egyik napról a másikra változott meg Ramil sorsa. Olyan kiváltságokat kapott, amelyekkel nem sok magyarországi fogvatartott büszkélkedhetett.

„Ramil értetlenkedve állt az új osztályvezető előtt – aki egyáltalán nem illett ebbe a közegbe, mert túl rendes fickó volt, főleg elődjével összehasonlítva – amikor az tudatta vele, hogy mostantól mindennap zuhanyozhat, hétfőtől-péntekig mehet az edzőterembe, naponta 30 percet telefonálhat, korlátlan mennyiségű csomagot kaphat, kérhet be nagyképernyőjű lapos tévét stb., ami hétköznapi fogvatartottnak nem jár.”

A Roncsgyár szerzője leírja, hogy ezt követően egyre sűrűbben járt be hozzá, és egyre hosszabb ideig beszélgettek az Azerbajdzsán Nagykövetség egyik emberével.

Nemsokára ki is derült mi lett ennek az eredménye.

„Megyek haza, Arkadas! Most mondta a követségről az ember, aki itt volt nálam, hogy megegyeztek a magyar kormánnyal, és egy-két éven belül hazamegyek!”

Pár órával később, valószínűleg, amikor átgondolta azokat, amiket a követség embere mondott neki, nem volt olyan vidám – állapítja meg Yugovich a Roncsgyár című most megjelenő könyvében.

„Eladtak, Arkadas! Eladtak, mint egy tevét vagy egy biciklit!”

Yugovich magyarázata:

„Nem értettem, miről beszél, de aztán elkezdte részletezni, hogy ez nem egy szokványos, jogszabályok alapján történő kiadatás, hanem a háttérben igen magas érdekek húzódnak meg. Ekkor értettem meg, miért van szükség még egy-két évre, ha a kormány jóváhagyta a kiadatását. Normális esetben egy-két hónap a lefutási idő, legfeljebb fél év. A magyar kormánynak feltételei voltak. Ha nem lettek volna, akkor az egész eljárás egy-két hét alatt lezajlik, és nem lenne szükség egy-két évre. A magyar félnek gazdasági érdekei voltak Ramil kiadatását illetően, míg a másik oldalon, azeri részen, politikai. Ramil a második legkedveltebb személy volt az országában, és az ellenzék az év emberének is megválasztotta.  Ahogy közeledtek az azeri választások, egyre szaporodtak a tüntetések, és az elnöki trón megingott, főleg, hogy azt a regnáló elnök az apjától örökölte. Alighanem tisztában volt az elnök azzal a ténnyel, hogy ha meg akarja őrizni elnöki posztját, valami nagyot kell dobnia. Ez a nagy valami csak egyetlen dolog lehet: Ramilt haza kell hozni, ha törik, ha szakad. Az ellenzék aduját kell kijátszani kormányoldalon!”

Yugovich szerint a magyar kormány sem tétlenkedett, gyorsan telepakolta az általa uralt médiát és sajtót, hogy Ramil Safarov magyar könyveket fordít azeri nyelvre. A magyar sajtó – írja Yugovich – úgy tálalta, hogy Ramil már olyan jól megtanult magyarul, hogy kiválóan fordít. Az igazság az volt, hogy Ramil úgy beszélt magyarul, mint egy apacs indián angolul: „Én lenni rézbőrű főnök, te lenni sápadtarcú halott.”

Ramil olyan magyar szerzők alkotásait fordította azerire, amelyek már megjelentek törökül, és törökből fordította azerira. Ami olyan, mintha szlovákról fordítanának csehre, vagy szerbről horvátra, ukránról oroszra. Majdnem, hogy ugyanaz a nyelv, csak keveset kellett változtatnia a szövegen.

A laptop

„Idővel Ramil újabb kiváltságban részesült. A magyar történelemben elsőként kapott a börtönben saját laptopot!”

Yugovich a már említett meg nem jelent, de a Facebookra feltett interjújában erről a következőket mondta:

„Ő nem internetezhetett, de én egy magyar hatósági szervtől kaptam egy laptopot, mobilinternet-kapcsolattal. Ők nem akartak közvetlen kapcsolatba lépni Ramillal, ezért azt akarták, hogy segítsem Ramil kiadatását és külső kapcsolattartását. Az egykor Nagy-Britanniában tanult Sebnem (Safarov mennyasszonya, majd felesége) akkoriban az azerbajdzsáni ellenzék egyik vezéralakja volt, ő szerkesztette a kiadatását követelő weboldalt. Amit Ramil angolul leírt egy papírra, én beírtam a gépbe, és elküldtem Sebnem e-mailjére és visszafelé is így működött. Amikor 2011-ben már biztossá vált a kiadatás, kölcsön is adtam Ramilnak a laptopot. Az őröknek valószínűleg fentről szóltak, hogy ne szóljanak bele abba, ami köztem, a “Szerb” és a “Baltás” között zajlott.

„Amikor a kiadatás már célegyenesbe került, el akarták venni tőlem a laptopot. Ez ellen én fellázadtam. Nem akarták, hogy kommunikáljak a külvilággal, nehogy bármit mondjak a kiadatás körülményeiről. A Tanúvédelmi Szolgálat azt állította, hogy fogalmuk sem volt róla, hogyan volt nálam másfél éven keresztül egy internetkapcsolattal rendelkező laptop. Erre hivatkozva a családomat kitették a tanúvédelmi programból, el kellett hagyniuk a védett lakást is. Emiatt a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán pert nyertem a magyar állam ellen, később még kettőt a fogva tartásom körülményei miatt is. Nyolc és fél évet töltöttem 6 négyzetméteren, napi 1 óra sétával, heti egyszer öt perces, hidegvizes fürdéssel. Ezzel és a családom sorsával azt akarták elérni, hogy idegileg tönkre menjek és valami olyat kövessek el a rácsok mögött, ami miatt tovább bent tarthatnak. De 2016-ban szabadultam.”

Yugovich a Független Hírügynökséggel is közölte, hogy vannak bizonyítékai azokról a dolgokról, amelyeket a most megjelenő, Roncsgyár című könyvében kitálal.

„Az igazam bizonyításához nem kell más, csak egy független igazságszolgáltatás. Szándékosan nem vettem fel a magyar állampolgárságot, mert ha Magyarországon bárki bármikor beperel, jogomban áll egy független európai bíróságnál kérni az ügyem elbírálását. Nem ismerem el a magyar igazságszolgáltatást függetlennek, mert egyértelműen párt érdek alapon üzemel. De ezen kívül is bebiztosítottam magam az évek során dokumentumokkal. A Szafarov kapcsán folytatott elektronikus levelezésem például teljes egészében nálam van merevlemezen, mert szabadulásom után – ki tudja miért, talán gondatlanok voltak – visszaadták a laptopom…

Yugovich, immár négy könyv szerzője, főleg Topolyán él, ahol a stílszerű Jail nevű szórakozóhely tulajdonosa.

Ramil Szafarov, azeri katonatiszt a NATO Partnerség a Békéért program keretében részt vett egy, a budapesti Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen 2004 elején tartott angol nyelvtanfolyamon, amin Gurgen Margarjan örmény tiszttel szomszédos szobában volt elszállásolva. Szafarov éjszaka baltával lefejezte az alvó Margariant.
2004-ben Azerbajdzsán diplomáciai képviseletet hozott létre Budapesten, kizárólag Szafarov védelme érdekében.
2006 tavaszán a bíróság előre kitervelt módon, különös kegyetlenséggel és aljas indokból elkövetett emberölés bűntettéért legkorábban 30 év múlva felülvizsgálható életfogytiglanra és Magyarországról 10 évre való kiutasításra ítélte a baltás gyilkost.
Hazájában Szafarovot hősként ünnepelték, többször kérték a hazaszállítását, amit a magyar állam rendre elutasított, majd 2012 augusztusában váratlanul változtatott az álláspontján és (örmény civil szervezetek tiltakozása ellenére) augusztus 31-én átadta az azerbajdzsáni hatóságoknak.
Szafarovot hazaérkezése után Ilham Alijev elnök azonnal kegyelemben részesítette. Szerzs Szargszjan örmény elnök ezután bejelentette, hogy hazája minden diplomáciai és hivatalos kapcsolatot megszakít Magyarországgal.
A büntetés-végrehajtás átadása nem sokkal azután történt, hogy Orbán Viktor miniszterelnök, majd Szijjártó Péter külügyi és külgazdasági államtitkár is Azerbajdzsánba utazott egy lehetséges gazdasági együttműködésről tárgyalni, napokkal a döntés előtt pedig olyan sajtóértesülések jelentek meg, amik szerint az azeri állam 2-3 milliárd euró értékben vásárolna magyar államkötvényt.
Novruz Mammadov, az azeri elnöki hivatal osztályvezetője szerint a döntés Orbán Viktor azerbajdzsáni tárgyalásai során született meg.
Egy befolyásos azeri politikus fiának Budapesten nyitott bankszámlájára több részletben több mint kilencmillió dollár érkezett 2012-ben, éppen akkor, amikor a magyar kormány furcsa körülmények között kiadta az azeri baltás gyilkost – derült ki 2017-ben.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..