Kezdőlap Címkék RMDSz

Címke: RMDSz

Az RMDSZ haldoklása

„Az, hogy ma a romániai magyar párt ismét egy – lehet, hogy két – képviselőt küldhet az Európai Parlamentben, persze letagadhatatlan siker, de meglehet, ez volt az utolsó, amit a párt magáénak mondhat. Az a morális ár, amit ezért most megfizet, feltárja: nem a maga jogán, politikai erejénél foga küldheti ki képviselőjét Brüsszelbe, hanem egy korrupt, a Fidesztől semmiben sem különböző párt kegyéből. Kérdés, hogy a trükk, melyre most már az egész világ figyel, végrehajtható lesz-e a következő parlamenti választáson? Mert ha nem, akkor az erdélyi magyar politikai képviselet búcsúzni fog a román parlamenttől is. És ezzel beteljesül Orbán Viktor álma: mehet a szabadrablás Erdélyben is, épp úgy, ahogy az már egy ideje Magyarországon folyik.” – újabb Diplomácia Jegyzet Ara-Kovács Attilától.

Az európai parlamenti választásokat követően iszonyatos politikai botrány bontakozott ki Romániában. Nem a nagy román pártok viselt dolgai állnak jelenleg a viták kereszttüzében, hanem a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a kormányzó szociáldemokraták közös üzelmei. Ez utóbbiak, vagyis a Román Szociáldemokrata Párt (PSD) immáron bizonyított módon voksokat szerzett a magyar szervezetnek, hogy az egyáltalán bejusson a parlamentbe. Első ránézésre számos tanulsága van az esetnek.

Bebizonyosodott – amit az RMDSZ mindig is tagadni akart –, hogy tökéletesen mindegy, ki áll az ország élén, segíti annak hatalmon maradását saját befolyásának biztosítására.

Tulajdonképpen nem lenne ezzel semmi baj, ha normális viszonyok között zajlana a szomszédos állam társadalmi élete, de már egy ideje messze vagyunk attól, hogy bármilyen normalitásról beszéljünk. A román „szociáldemokraták” pártja a Fidesz klónja, azzal a nem csekély különbséggel, hogy nincs kétharmada, s bár a gátlástalanságuk elképesztő, van néhány közintézmény, amely alkalmanként figyelmezteti erre őket. Liviu Dragnea, a román Orbán Viktor jelenleg börtönben ül, s egy ilyen üdvös fordulatról a magyar lakosság zöme egyelőre csak álmodozhat.

Bebizonyosodott az is, hogy ezzel a manipulációval az RMDSZ túlment egy határon, ami Európából szemlélve már nem megengedett. Eddig okkal mondhatta magról az RMDSZ, hogy a legeurópaibb romániai párt, ezt követően ilyesmivel már azoknál sem házalhat, akik számos – anyagi, politikai, nacionalista-indulati – megfontolás alapján eddig bármilyen döntését elfogadták. Az RMDSZ pont olyanná vált, mint bármelyik balkáni szervezet, s ezzel akaratán kívül lélekben is hozzácsatolta Erdélyt ahhoz az Európában nem kívánt, zagyva világhoz, ami valaha ugyan a Landstrassénál kezdődött (Metternich), de sok magyar remélte, hogy mégsem.

Persze lehet az esetet némi megértéssel is szemlélni:

az RMDSZ nagyon nehéz helyzetben van, mert nem csak a nagy romániai pártok azok, amelyek árgus és nem feltétlenül jó szándékokkal követik működését, de ugyanezt teszi a Fidesz is.

Orbán kezdetben – a rá jellemző nemtelen egyszerűséggel – meg akarta fojtani a pártot, épp úgy, ahol a többi határon túli magyar szervezetet is, hogy helyükbe saját hűbéri pártokat állítson. Ez számos helyen igen gyorsan sikerült, de Erdélyben, ahol a fideszes kamupártok – Erdélyi Magyar Polgári Párt, Erdélyi Magyar Néppárt – sorra elbuktak, ez nem ment könnyen, egész addig, míg az RMDSZ vezetése, meghallván az idők szavát, maga is be nem hódolt. Ha ebből a perspektívából szemléljük a dolgokat, ez a romániai szavazatvásárlási botrány a lojalitásért, illetve befolyásért cserébe, nem is elsősorban román találmány. Az elmúlt évtizedek során számos esetben előfordult Magyarországon, hogy aztán a módszert a Fidesz vigye tökélyre. Sejtvén a magyar kormányzó párt és a román szociáldemokraták intim viszonyát, még az sem zárható ki, hogy az ötlet Orbán Viktor részéről kapott biztatást vagy végső jóváhagyást.

Az RMDSZ részéről ma már messze nem a sikerről szól az össze történet, hanem a túlélésről.

Van ennek egy érthető és van egy vállalhatatlan oldala. Érthető, mert a párt vezetői okkal azt hiszik, hogy Bocskai István örököseikét két szörnyűségtől, a budapesti Fidesztől és a bukaresti politikai elvtelenségektől tudják majd messze tartani Erdélyt. Önmagukban ezt szajkózzák biztatásként és önigazolásként, és ez feledteti velük, hogy Bocskai hajdan volt sikere épp úgy az utána következő korok teremtette illúzió maradt. Az egykori erdélyi fejedelem legfeljebb ideig-óráig elodázta Erdély leszakadását Európától, megakadályozni azt képtelen volt.

Az, hogy ma az RMDSZ ismét egy – lehet, hogy két – képviselőt küldhet az Európai Parlamentben, persze letagadhatatlan siker, de meglehet, ez volt az utolsó, amit a párt magáénak mondhat. Az a morális ár, amit ezért most megfizet, feltárja: nem a maga jogán, politikai erejénél foga küldheti ki képviselőjét Brüsszelbe, hanem egy korrupt, a Fidesztől semmiben sem különböző párt kegyéből. Kérdés, hogy a trükk, melyre most már az egész világ figyel, végrehajtható lesz-e a következő parlamenti választáson? Mert ha nem, akkor az erdélyi magyar politikai képviselet búcsúzni fog a román parlamenttől is.

És ezzel beteljesül Orbán Viktor álma: mehet a szabadrablás Erdélyben is, épp úgy, ahogy az már egy ideje Magyarországon folyik.

Új szövetséget! – valóság vagy ijesztgetés

Megdöbbenéssel olvastam a kormánypárti Magyar Nemzetben megjelent „Új szövetséget!” című vezércikket. Feltűnő, hogy nem jegyzik a szerzőt, ellentétben a „Helyzet” nevű új rovat(?) többi cikkével, amiket a kormánypárt egy-egy elismert kiválósága írt. Ez az egyetlen írás, mely alatt szerzőként maga a kormánylap neve (Magyar Nemzet) szerepel, tehát a vezető párt (Fidesz) és kormánya (Fidesz-KDNP) álláspontját képviseli.

Az világos, hogy elkezdődött az EU parlamenti választási kampánya, és ennek része a vezető magyar párt kinyilatkoztatása, mely szerint az Orbán Viktor vezette Fidesz új irányt keres, ill. jelölt ki a jövőre nézve, amennyiben az európai néppárt kizárná sorából, vagy olyan helyzetet teremtene, mely távozásara kényszerítené a magyar kormánypártot. Hogy ebből mennyit ért és ismer a hazai választó, egyelőre nem tudni. Egy biztos, az ellenzék megnyugodhat, Magyarország vezető pártja és kormánya nem szándékozik elhagyni az Uniót, a felzárkózásra szánt pénzek eddigi forrásait. Sőt, mintha új ambíciókat adna

Orbánnak a kialakult európai és világhelyzet, elvégre a nacionalizmuson alapuló populizmus mindenhol feltörekvőben van. Viszont ellentétben a hazai felfogással, a populizmus politikai oldaltól függetlenül dekadens, haladásellenes.

Az utóbbi években a hagyományos parlamentáris (szociáldemokrata) baloldal vesztette a legtöbb szavazatot és szavazót világszerte. Ennek issza levét a magyarországi ellenzék is, mely sok kis pártra szakadt, és elveszítette az amúgy is évtizedek óta gyenge szakszervezetekkel a kapcsolatot.

Az utóbbi időben, mintha valami elindult volna a hazai sztrájkmozgalmak terén, de az is valójában nacionalizmuson alapszik, hiszen a külföldi cégek (multik) ellen irányul.

A magyar (Orbán holdudvarú, pl. Mészáros, stb.) tulajdonú vállalatoknál miért nem sztrájkolnak? Ott annyival jobban fizetik az alkalmazottakat, mint a „multiknál”? Eszerint Magyarország valóban jobban teljesít.

Ugyancsak tény, hogy a magyar ellenzék sehol sem lenne a Jobbik nélkül. Ez némileg hasonlít a német belpolitikához, ahol a legnagyobb ellenzéki párt az AfD (Alternatíva Németországért). A német helyzet azonban annyival másabb, hogy ott a pártok a választás kimenetelétől, eredményétől függetlenül, előre tudomására hozzák választóiknak, hogy kivel hajlandók koalícióra lépni. Világszerte ismeretlen az a magyar gyakorlat, hogy még a választás napja előtt „visszalépnek” a másik „javára” – anélkül, hogy a választó tudná, valójában kire is szavaz, szavazott. Tényleg, a hazai ellenzék által a szolidaritás és az összefogás jegyében meghonosított visszaléptetési cirkuszt a májusi EU-választáson is alkalmazni fogják az Orbán leváltására szövetkezők? Tudunk már valamit is az EU-választás magyarországi lebonyolításáról? Miben tér el, ha egyáltalán eltér, a bevett hazai gyakorlattól, ami rendszeresen elősegíti a Fidesz kétharmados győzelmeit?
Egyáltalán, mit tud az átlagmagyar az EU-ról, annak szervezeti felépítéséről? Sokszor hallani, hogy a „Fideszt már rég ki kellett volna rúgni a Néppártból”. Csakhogy nem egy pártról (a Néppárt) van szó, hanem egy parlamenti frakcióról (EPP), mely a néppárti értékeket szem előtt tartó, hasonló gondolkodású európai pártok csoportosulása.
A Néppárt saját meghatározása:
Az Európai Néppárt csoport (frakció) a legnagyobb és legrégebbi csoportja (frakciója) az Európai Parlamentnek. Gyökereink Európa alapító atyáihoz (Robert Schuman, Alcide De Gasperi és Konrad Adenauer) vezet vissza, és tagjai az EU tagállamaiból tevődnek össze.
(The Group of the European People’s Party (EPP Group) is the largest and oldest group in the European Parliament. Our roots reach back to Europe’s Founding Fathers – Robert Schuman, Alcide De Gasperi and Konrad Adenauer – and our Members come from all of Europe’s Member States.)

Tehát, a Magyar Nemzet vezércikkében szereplő Helmut Kohl-ra, mint “alapító atyára” még csak utalás sincs! Kohl nagy érdeme, hogy “jó időben, jó helyen” volt, és felismerte azt a történelmi pillanatot, amit a Vasfüggöny (a berlini Fal) lebontása jelentett. Egyesítette Németországot! Egy olyan labilis ideológiai pillanatban, amikor hónapokon át szovjet csapatok állomásoztak egy NATO ország (a volt NDK) területén, és Nyugat-Németország fizette az alakulatok és családtagjaik áttelepítését (új kaszárnyák építését) a Szovjetunióba. Az eurót is Kohl forszírozta, mint az egységes Németország valutáját. Hamis (hazug) az az állítás, hogy “A néppárt mára a beteg liberalizmus kiszolgálója lett….” Kohl ugyanis a szabaddemokratákkal (FDP) kötött koalícióval lett kancellár, és a francia szocialista Mitterranddal közösen építették (az egyesülő) Európát, melynek jelképei lettek. Magyarországon eleve elképzelhetetlen a “nagy koalíció”, azaz a két legnagyobb (bal- és jobboldali) párt közös kormányzása.

Ezek után, lássuk a Néppárt (EU) frakció tagjait: (kattints rá!)
Mint látható, Magyarország két párttal képviselteti magát: a Fidesz 10, a KDNP, pedig 2 mandátummal, azaz összesen 12 parlamenti képviselővel vesz részt a Néppárt munkájában. Romániát három párt is képviseli az európai Néppártban, az egyikük az RMDSZ. Szlovákiát két magyar párt is képviseli! A legtöbb néppárti képviselőt Németország adja 34-et, amiből 5 bajor (CSU).

Bármennyire is örülnének a kárörvendő Orbán-ellenesek, a Fidesz kényszerű vagy önkéntes távozásának, az mindenképp sajnálatos lenne, a májusi választások utáni európai parlamentáris erőviszonyok szempontjából. A Néppárt szavazatvesztése jelentősen csökkentené az EU-pártiak táborát és arányát az euroszkeptikusokkal szemben.
Ennél is

sokkal nagyobb baj lenne, ha az Orbán vezette Fidesz-KDNP a radikalizálódás útját választaná. De, ami még ennél is szomorúbb lenne, ha a várható választási eredmények azt jeleznék, hogy a (magyar) nép nagy részének ez tetszik.

A vezércikkben van még egy bökkenő. Az ijesztgetésen kívül nem egyértelmű az orbáni vízió. A Néppártnak (EPP) hátat fordítanak. OK. Viszont, helyette melyik frakcióhoz akarnak csatlakozni? Az olasz Salvini (Északi Liga), az osztrák FPÖ, valamint a francia Le Pen az ENF frakcióban van, míg a lengyel PiS (Jog és Igazságosság) az EKR-hez (Európai Konzervatívok és Reformisták) tartozik. Vajon melyik EP frakcióba (ENF vagy EKR) ülne át a Fidesz? Esetleg Orbán és a Fidesz kedvéért egy új frakciót alakítanak?
Lássuk a 750 fős jelenlegi EP összetételét:
(az alábbi felsorolásból vajon hány átlagmagyar ismeri az EP frakciókban működő magyar pártokat?)

Parlamenti többség (477):
EPP (217) Néppártok
(két magyar tagja van: Fidesz, KDNP)
(alelnök: Gál Kinga – Fidesz)

S&D (190) Szocialisták és demokraták
(két magyar tagja van: MSZP, DK )
(alelnök: Niedermüller Péter – DK)
ALDE (70) Liberálisok
(két magyar tagja van: Magyar Liberális Párt, Momentum Mozgalom)

Parlamenti ellenzék (273):
EKR (74)
GUE-NGL (52)
Zöldek (50)
EFDD (45)
ENF (39) – a „kemény mag”, az euroszkeptikusok frakciója, vezetőjük: Marine Le Pen
(egy magyar tagja van: Magyar Nacionalista és Konzervatív Párt – mely a Jobbikból lépett ki)
Független (14)

Hogy a jelenlegi helyzet mennyire fog megváltozni a májusi EP választás után, nem tudni, de sejteni lehet, hogy jobbratolódás várható, mivel feljövőben van a nacionalizmus, ami a múltban is Európa egysége ellen dolgozott. Az első világháborút követően kezdte Európa nyugati fele felismerni az európai egység fontosságát. Az alig 29 éves Richard Coudenhove-Kalergi 1923-ban jelentette meg “Páneurópa” című könyvét, mely megalapozta a Páneurópa mozgalmat és eszmeiséget. Célja egy olyan európai közösség létrehozása volt, mely politikai és gazdasági érdekközösségként megakadályozhatja egy újabb világháború kirobbanását. Már a 30-as évektől a mozgalom hirdetői között megtaláljuk Otto von Habsburgot, Konrad Adenauert, vagy Albert Einsteint is.
A Vasfüggöny árnyékában a Páneurópai gondolat volt az alapja az Európai Gazdasági Közösségnek (EGK) is. Tagja csak olyan ország lehetett, mely elért egy bizonyos gazdasági (jóléti) szintet. Ezt az elvet és gyakorlatot zavarta meg 1989, a kétpólusú világ és jelképe, a Vasfüggöny megszűnése, a szovjetrendszer felbomlása. A gazdasági feltételeket háttérbe szorította a politikai átalakulás, a gazdaságilag harmat gyenge volt szocialista országok felvétele. Egy önvédelmi mechanizmus jött létre, mely a fejlett (jóléti) társadalmakat (EGK) az euró zónába tömörítette, az újonnan felvetteknek, pedig előírták a felzárkózást, amihez jelentős anyagi támogatást biztosítottak.

A felzárkózás (30 év távlatából) keveseknek sikerült. A sikertelenek a nacionalizmusban és a politikai kalandorságban próbálják megtalálni a kiutat, miközben az európai, páneurópai gondolatot sutba vetik.

Helyette középkori romantikába menekülnek és mint a “keresztény Európa megmentői” tetszelegnek. Jólétről, jóléti társadalomról manapság nem esik szó. Sőt, az eddig jólétben éltek is úgy érzik hanyatlásnak indult megszokott életük, életszínvonaluk. Remélhetőleg a májusi választás majd választ ad merre is haladjon az egységes Európa.

A részeges, az akasztó és a szekus

0

Az értelmiség nagy létszámban szólt hozzá az RMDSZ által bemutatott, Erdély jövőképét vázoló dokumentumhoz. Ja, nem, bocs. Arról nagy a csend.

Annál nagyobb volt a pironkodás és az ájuldozás az RMDSZ politikusainak egy része által arccal, névvel felvállalt képes üzenet miatt, amely a Másnaposok szövetsége – együtt a magyarok ellen címet viseli. Persze, semmiképpen nem beszélhetek általában az erdélyi magyar értelmiségről, hiszen nincs lehetőségem az általános hangulatot felmérni, azt viszont látom, hogy a Facebookon amúgy is hangos és kritikus véleményformálók egy emberként ugrottak a plafonig. Az ellenzők oldalán a fő üzenet arról szólt, hogy a Szövetség kampányfogása olcsó, túl mélyre ment, gyűlöletet szít, kihasználja a védtelen embereket, és erre eddig csak a Fidesz hírhedt stratégái vetemedtek. Minden bizonnyal ez így is van. A másik oldalon, viszont látható a tízezres nagyságrendű megosztás és lájk.

A napokban egy nyilvános beszélgetésen is elmondtam, hogy megértem az RMDSZ lépését, még akkor is, ha én nem mertem volna ennyire meredeket lépni. Az idők során a Szövetség szerepelt már negatív kampányok hátterében, de nem az első sorában. Érdemes azonban megnézni, hogy mi lehetett az „RMDSZ fejében”, amikor kitalálta és útjára indította ezt a képes üzenetet. Általában a kommunikáció, ezen belül pedig a politikai kommunikáció az elmúlt években nagyon leegyszerűsödött: egy-két szavas szlogenek és a mögöttük lévő, az érzelmekre és kevésbé az értelemre ható, tőmondatokban megfogalmazható üzenetek irányítják a tömegeket. Tudatosan fogalmaztam ilyen csúnyán, hogy irányítják a tömegeket, de gyakorlatilag erről van szó. Amikor százezrek vonulnak az utcára egy hashtag zászlaja alatt, akkor keveseket érdekel, hogy miről szól egyik vagy másik, az igazságszolgáltatás törvényi hátterét módosító tervezet, a lényeg, hogy

„Dragnea és a bandája lopott, és meg akarják úszni”.

Vagy: „Kövesi egy hős, Nagy Zsolt, Markó Attila, Horváth Anna ügye sajnálatos tévedés, ők a járulékos veszteség”. De mi tudjuk, hogy „Dragnea és a bandája lopott, és meg akarják úszni”. Ugye, milyen egyszerű a politikai kommunikáció? Éjszaka, mint a tolvajok – zengett az utca hónapokon keresztül. Érthető, rövid hívószavak, amelyeket az általam emlegetett, Facebookon jelen lévő értelmiségiek gyakran ünnepelve vesznek át, osztanak meg. Nem populizmus, nem morálisan aggasztó, ha valaki boldogan megoszt egy bejegyzést, amelyben az áll, hogy

az RMDSZ ellopja a magyarok pénzét, a politikusai korruptak,

hiszen „ezt mindenki tudja”. Teljesen rendben van, ha egy Dragnea-Toader-Tăriceanu fényképes üzenet díszeleg a falakon, hiszen „ők a rosszak”. Amikor viszont ugyanabban a stílusban, ugyanazzal a céllal – mármint az emberek érzelmeire hatva érni el eredményt –, de számukra nem tetsző üzenettel találkoznak, akkor elkezdődik a sopánkodás. Valószínű, hogy az RMDSZ kommunikációs stábja számára is könnyebb lett volna kiadni egy közleményt, amelyet a bullshit-generátor ír, tele olyan lózungokkal, hogy „megdöbbenéssel vettük tudomásul”, „érthetetlen, hogy a 21. században”, „határozottan ellenkezünk”, és „minden eszközzel megvédjük”. Minden bizonnyal

a francot sem érdekelte volna,

és két nappal a kongresszus után már az óriási ledfalakra sem emlékezett volna senki. Hat napnak kellett eltelnie, hogy megjelenjen az első érdemi írás az RMDSZ kongresszusán ismertetett, Vitaindító Erdély jövőjéről című dokumentumról (» Kelemen Attila Ármin: Miért félkész az RDMDSZ jövőkép-dokumentuma?). Igen, mert ez több oldalnyi szöveget tartalmaz, mint ahány betű van a Másnaposok szövetsége – együtt a magyarok ellen képen. A mindannyiunk jövőjét vázolni próbáló dokumentumot el kell olvasni, meg kell rágni, meg kell érteni, és nehezen lehet egy Facebook-üzenetben lereagálni. A másik, a piros-fekete, a részegessel, az akasztóval és a szekussal viszont üt. Mellbe ver. Érzelmeket gerjeszt. Egy pillantás elég ahhoz, hogy megértsd, és még egy pillantás, hogy felháborodj vagy szeresd. Formailag ma, 2019-ben ennyiről szól a politikai kommunikáció.

Megér egy misét az is, hogy mikor dobta be a Szövetség az elhíresült fényképes üzenetet: választási kampányban. Vagyis „háborúban”. Egy olyan időszakban, amikor a szereplők többet engednek meg maguknak, az eszközök szélesebb tárházához nyúlnak, mert győzni akarnak. Van egy kedvenc gondolatom, amit a politikaikampány-szakirodalomból vettem át:

a kampányban azt kell mondani, amit az emberek hallani akarnak. Miután megválasztottak, azt kell csinálni, ami nekik jó.

Az RMDSZ kampánystratégái profibbak annál, hogy ne mérték volna fel az ezzel a lépéssel járó veszélyeket és veszteségeket. Nagyon jól tudták, hogy kik lesznek a leghangosabb ellenzők, ki az a színész, nyelvész, újságíró vagy éppen EU-s bürokrata, amelyik kiborul, melyik az a médiaorgánum, amely hadjáratot indít. Fel kellett tudják mérni, hogy mennyit hoz és mennyit visz egy ilyen döntés. És vállalták az üzenethordozó terjesztését. Pontosabban, sokan vállalták, sokan nem, és nem egy olyan esetbe botlottam, hogy a cirkusz láttán a politikus törölte a bejegyzést.

Erről szól a politikai felelősség: a választás napján az emberek, pecséttel a kezükben (vagy akár a távolmaradásuk révén) ítélkeznek fölötted, politikai szereplő fölött.

Közéjük tartozik az is, aki 30 év után először nem szavaz rád, és az is, akit éppen ezzel a lépéssel győztél meg. A legtartalmasabb programfüzet, a legszebb plakát, a leghitelesebb jelölt és a legjobb beszéd sem képes megnyerni a választást. A választást az egyszerű és agyonismételt üzenetek nyerik meg.

A 4,99 százalékos eredménynél a Majális utcai kampányközpontban nem fogják veregetni egymás vállát, hogy Istenem, be szép kampányt folytattunk, csak az eredményeinkről, a közösségünk céljairól, törekvéseiről beszéltünk, milyen kár, hogy nem sikerült. Amíg mindenkinek egy szavazata van, a négy elemi osztályt végzett választónak és az egyetemi professzornak is, addig jobb 6,5 százaléknál kinyitni az ablakot, kiszellőztetni, hogy menjen ki a Másnaposok szövetsége által okozott kellemetlen bűz, és neki lehet fogni azt csinálni, ami az embereknek jó.

Kovács Péter/Transzindex

Brexitek és ki-be lépés a sötétbe

0

A tömegparanoiának az a típusa, melyet módszeresen és intézményesen igyekeznek kialakítani, ránk erőltetni, a hatalom elszabadult bajnokai, semmi máshoz nem vezethet, mint gyors válsághoz: rövid távon lehet ugyan alternatív tényekre, összeesküvés-elméletekre és poszt-igazságokra építeni “alternatív valóságot”, hosszú távra viszont nem.

A politikai kitalált világ mindenkor tartalmaz szimbolikus elemeket, utópiákat, és/vagy légvárakat, délibábos elemeket, de alapjáraton, mégiscsak a valósághoz igazodik, mégha egyidőben különféle értelmezései is léteznek a valóságnak, az érdekeknek, politikai meggyőződéseknek és elkötelezettségeknek, vagy, ha úgy tetszik ízlésnek, stb., megfelelően. Ami a brexitkor és Trump megválasztásával, de még előtte Putyin föllépésével és azután az Orbán őt utánzó politikai manővereivel, egész stílusával, stb., történt azt egyelőre nehéz értelmezni (még megfelelő kifejezést találni a “megnevezésére” is problémás), saját kontextusában. Magyarán előzmény nélküli, hogy országos politikaként megjelent és teret nyert a nyíltan vállalt hazugságokra, féligazságokra, stb., alapuló propaganda keretében. Ami történik az olyan mértékben rendszerellenes – és nemcsak a demokráciáról, vagy annak nyugati válfajáról, hanem a hagyományos autokráciákhoz mérten is az –, hogy vagy csak elévült összehasonlítások keletkeznek, vagy értetlenség övezi a jelenséget.
Paradox módon és éppen a keretezés és a tisztán analitikus fogalmak hiányában meglehet nem a politológia, vagy a politikai szociológia, hanem a filmművészet eszközeivel lehet jobban megérteni, vagy legalábbis megsejteni, hogy például a brexit, hogyan is volt lehetséges. A legújabb erről szóló film, már alcímében fölveti a kérdést, hogyan is lehetséges a polgártalan háború (Uncivil war)? Vagyis, hogyan lehetséges profi, de etikátlan és gátlástalan módszerekkel, fekete PR-el (black PR), azaz lejárató hadjáratokkal, minden ízében kontrollált politikai kommunikációval, összeesküvés-elméletekkel és hazudozással, sok, nagyon sok, érdekből elkövetett hazudozással, milliókat megvezetni. A film érdekessége, hogy nemcsak a felelőtlen és populista-demagóg politikusokat mutatja emberközelből, és valójában nem is az ők paranoiája a film témája, hanem a háttéremberek ténykedése, torz lelki alkata, a spin-doktorok világának etikátlansága, a kampány-gépezet hátterének feltárása. És persze a környezet, a közhangulat, az “ellenfelek” téves húzásai, a megtévesztő gépezet fogaskerekeinek naivsága és hiszékenysége, másfelől pedig a paranoid bizalmatlanság, a poszt-modern politika működésének módozatai, és a populista politizálás többi kellékei is sorra megjelennek. Erénye a filmnek, hogy – bár sematikusan – megmutatja, hogy a politikai mezőnyben a fikcióból, hogyan lesz hihető valóság, hogyan lehet kósza ötlettől elindulva az alternatív valóság fogyaszthatóvá kozmetikázott (hogy egy másik filmre utaljak, Truman-show-szerű) kulisszáit létrehozni.
A politikai valóság PR termék, és mint minden piacra dobott áru, megtévesztő tulajdonságokkal rendelkezik, csak így eladható, azzal az illúzióval, hogy a fogyasztó általa egyféle identitást, sőt szabadságot vesz meg. A film jól mutatja, hogy a (brit) szabadság jelképévé bármikor egy éppen gyakorlati/racionális értelemben elhibázott döntés válhat, s ha ez nem ment volna, majd kitalálnak mást, a “tartalom-szolgáltatók” és spinnelő hadsereg. Van a boltban sokféle áru és megannyi kütyű, s persze hálózat, azt elterjeszteni: a politikai bolt legfőképpen illúziót árul és ebből van biza elegendő mindenfele, csomagolás kérdése az egész. A függetlenség és szabadság illúziója, minden bizonnyal még a britek pénztárcájához mérten is igencsak megterhelő lesz, de sebaj, legfentebb majd visszakéredzkednek az unióba, lesz brex-in, ha úgy adódik, vagy más spin-doktorok jönnek divatba, jobb ajánlattal. Az infokalipszis idején, “annak van igaza, akinek a legtöbben hisznek”, és ezt az abszurd kijelentést is rengetegen elhiszik, a kritikai gondolkodás válsága, illetve a racionálisan fölfogható információs zuhatag feldolgozhatatlanságából származó krízisnek a korát éljük.
Paradox módon a Brexit. The Uncivil War, a maga eszközeivel és lehetőségeivel élve, nagyon jól kifejezi azt is, ami valóban a brexit mögött áll, azt, hogy Nagy-Britannia EU-s karrierje kezdettől fogva bizonytalan volt, bukásra volt ítélve. Sőt, ahogy egy meggondolandó cikk fogalmaz: az EU prosperitásához éppen arra van ma szükség, hogy Nagy-Britannia kilépjen. És valóban hosszan lehetne sorolni az örökös kifogásokat, a kerékkötést, amit a szigetország EU-s karrierje során elkövetett, az örökös ellenzékiséget, a szembenállást a kontinentális Európa szinte minden kezdeményezésével, az örökös kivételezettség kikövetelésétől, rengeteg Európából jövő projekt megvétózásáig, stb., stb. Az tűnik igazságnak, hogy a királyság soha nem gondolta hosszú távra a közösködést, soha nem vált identitásának elemévé az egyre inkább integrálódó EU, és ezért, végső soron, a brexit egyfajta “szerves fejlődés” eredménye, amit propagandisták jól becsomagoltak és végül áruként eladtak. (Ahogy a szerző, Eoin Drea, fogalmaz:”Britain never understood that contributing to the EU’s budget is not a commercial transaction, it is about investing in peace, stability and growth right on your doorstep”.)
A populizmus sajátja, hogy miközben elitellenességgel tüntet, a “kitalált nép nevében”, éppen maga termel ki egy autokratikus elitet, mely kénye-kedve szerint manipulál(hat). Jönnek is a megváltó politikusok, a földszintes messiások, akik ugyan nagyon is elkötelezettek valami mellett, de maguk sem tudják – hogy a hatalmon és az abból eredő mámoron kívül – miben is hisznek. Híveket toboroznak, szerveznek, fanatizálnak, ejtenek foglyul nem létző célok, alig körvonalazódó projektek megvalósításához, a kicsit hétköznapi, kicsit horrorszerű, de váltig hangoztatott megváltáshoz, mely egyszercsak minden bizonnyal jön, vagy nem jön (ahogy Orbán Viktor fogalmazott “bármi megtörténhet” politikai krédója megvalósítása nyomán). Tehetik, mert többségben vannak azok, akik hinni szeretnének, az álhírek, konteók és sulykolt hazugságok fogyasztói, akik fogyasztani akarnak, és kéznél van a hálózat, mely szinte rögtön reagál, a kommentariátus, és a troll-sereg, akik ugrásra kész várják a bizarr, groteszk és abszurd ötleteket is, hogy eladják. A fogyasztói kedv állandóan nő és egyre inkább kielégíthetetlen, és a politikai mezőny egyre inkább árupiac, a szórakoztató-ipar része, az információs források pedig infotainement-el, szórakoztató álhírekkel, konteókkal és igazság-utáni tartalmakkal szórakoztatják a nagyérdeműt, egyszóval fake news-t zabálni dívat. És, ahogy mondani szokás, ha egyszer egy üzlet beindul, hát csak a “fennvaló” ha megállítja, és az álhíreknek egyre kiterjedtebb piaca van.
Korunk jelszava a wisful-thinking lehetne, a racionálisan megalapozott, tényszerűen igazolható alapon hozott döntések helyett, a vágyálmok világa. Az akár bevallottan hamis logikára és kiindulópontokra épülő okoskodás, a bombasztikus-álvalóság, a generalizált Hollywood, vagy még inkább Disneyland, mely immár az elsődleges valóság helyére került. A látszólagosba, a hiperreálisba, a sokszorosan közvetített és végletesen eltorzított valóságba vetett (vak)hit – ahogy azt Jean Baudrillard mondaná – előbbre való a valós-valóságnál. És a brexit jelenleg is folyó sztorija azt is jól megmutatja – függetlenül az “eredménytől”, azaz a kilépés végső feltételeitől –, hogy nincs visszaút, a kilépés wisful-thinkigre épülő illúziója, ha egyszer valóságként tűnik föl, akként is viselkedik, visszafordíthatatlan folyamatot indít be. Nem élhetünk abban az illúzióban – és egész Európa sem –, hogy semmi sem történt, a brexit és Nagy-Britannia sorsa, annak kezelése, lereagálása az EU szintjén, legkevesebb, modellje lesz annak, ami más tagállamokkal történhet, pozitív vagy negatív értelemben egyaránt. Észleljük vagy sem, az EU és benne minden tagállam, sőt a világrend(etlenség) alakulásának szempontjából is fordulóponton vagyunk (“történelmi időknek” szokták mondani az ilyesmit), és előre kellene menekülnünk. A baj, hogy nem látszik merre van az előre, az viszont igen, hogy egyre többen a múltban vélik fölfedezni a jövőt, és a visszafordulás, a “konzervatív forradalom”, a szélsőségesség nyer teret, képes kihasználni a ”káosz” (itt hoax) adta lehetőségeket.

Most a költségvetésről folyik nálunk egyfajta PR hadjárat, egészen biztos, minden hiteles, és szakmai fórum azt mondja, hogy nem lesz 5.5%-os gazdasági növekedés ebben az évben, de mert Dragnea and Co. érdeke ezt követeli, hát erre épül az idei – nagyon is megkésett – országos büdzsé. És ha a valóságot hajlítják a whisful-thinkig szerint, azaz az illúziók írják a büdzsét egészen biztosan bukás és krízis lesz a vége, de mintha ez nem érdekelné a hatalmon levőket és csatlósaikat, menetelnek a zsákutcában. Nem kétséges, hogy a Fidesz itteni fiókpártjai támogatják a hoax-ot, a hazug büdzsét, és propagandát. Most ott tartunk, hogy a rommagyar politikai formáció azt mondja, majd jövőre fogja megszavazni az idei költségvetést, hiszen először meg akarja látni, hogy teljesülnek-e a benne foglaltak (sic!). Azt mondja a fiókpárt képviselője ugyanis, hogy “a PSD-től kapott ígéretek teljesítésén múlik, hogy az RMDSz támogatja-e a költségvetést”, értik ugye? Én érteni vélem, hogy hülyének néznek – a PSD-ALDE kormány támogatását rég eldöntötték, részben-egészben, éppen Budapesten – viszont a méret még a nekirugaszkodott hazudozás PR-jében is számít, és még sajtó sincs ki visszakérdezzen, hogy miért?

Magyari Nándor László

A titkosszolgálatok hosszú árnyéka

0

„Bár mind a román baloldal, mind a jobboldal prominens politikusai között ott találjuk a volt titkosszolgálat, vagy annak valamelyik utóda embereit, érdekes módon eddig ez nem számított tömegeket megmozgatni képes témának, sem pedig a közszereplői karrier akadályának.” – Ara-Kovács Attila Diplomáciai jegyzete

Furcsa politikai cirkusz van kibontakozóban Romániában, bár aligha fog meglepni bárkit is, ha az indulatok pár nap után új témát keresnek és találnak majd maguknak. Egy erdélyi kötődésű román politikus nemrég PLUS néven új pártot alapított. A napokban Kolozsvárra utazott, ahol egy konferencia keretében a magyar-román együttélés kihívásaival, illetve a közös célok azonosításával foglalkoztak. Az egyébként sikeres rendezvény utóéletét egy leleplező cikk zavarta meg, melyben a szerző, Marius Oprea azt fejtegette, hogy a PLUS alapítói között olyan volt állambiztonsági (Securitate – a ceauşescui időszak hírhedt titkosrendőrsége) tiszt is volt – illetve annak rokonai –, aki az ő meghurcoltatásában, kihallgatásában is részt vett.

Aki ismeri Romániát, azt meglepte, hogy a leleplezés ekkora port vert fel, nem csak román, de magyar részről is. Elvégre egyáltalán nem példa nélküli az eset, ráadásul a leleplezett volt állambiztonsági tiszt, Alexandru Iordache 1992 óta egy jól menő kolozsvári ügyvédi cég tulajdonos-vezetője, a politikába eddig nem ártotta magát. Igaz, minden jel arra utal, hogy múltja természetes kapcsolatot teremtett közötte és az új titkosszolgálat (SRI) között, s bár arról nincs információ, hogy ismét alkalmazták volna az egykori őrnagyot, az tény, hogy egy nemrég megjelent publikációjában, a volt Securitatét inkább legitim profi intézménynek, semmint politikai bűnözők testületének tartaná.

A PLUS-t tehát azzal vádolni, hogy az okkal elátkozott Securitate által alapított párt lenne már csak azért is furcsa túlzás, hisz az ország jelenlegi – szinte valamennyi pártot megjárt – külügyminisztere, önmaga által is elismerten 1989 előtt nem csak fontos külügyi, de belbiztonsági funkciókat is betöltött. Arról nem is beszélve, hogy az erdélyi magyar katolikus egyház – egyébként igen tehetséges – mai főjogásza volt az egyik legundorítóbb magyar besúgója a Securitaténak.

Ha csak egy kicsit is elemelkedünk a most folyó vitáktól s megpróbálunk a múlt helyett némileg a jelen perspektívájából megítélni a helyzetet, gyorsan átlátható, hogy mi táplálja az indulatokat s mi az, amiben a PLUS kihívást jelenthet, teljesen függetlenül egyes tagjainak nem épp makulátlan múltjától s az ezzel kapcsolatos jogos morális felháborodástól. Egy ilyen perspektívából kitűnhet: kinek jó és kinek nem, ha elindul egy olyan párt, mely különös hangsúlyt fektet az erdélyi realitásokra.

Romániában egyébként némileg hasonló pártfragmentáció megy végbe, mint Magyarországon: a hagyományos pártok ideológiai, érzelmi és program muníciói kimerültek, egyetlen nagy moloch-párt ragadta magához a kezdeményezést, nem politikai és még csak nem is ideológiai eszközökkel, hanem maffiamódszerekkel, vagyis az anyagi összefonódások-lekötelezettségek és pozíciók révén, no meg vaskos populizmussal tartva egyben támogatóinak táborát. Ez nem egy jobboldali, hanem éppenséggel egy baloldali párt, a Szocialista Internacionálé, valamint az Európai Parlament S&D frakciójának tagja – egyébként pont olyan populista-nacionalista politikát folytatna, mint a Fidesz, mellyel egyébként kitűnő kapcsolatokat ápol –, és ha kétharmada lenne, illetve hozzá tudott volna nyúlni a demokratikus intézményekhez, akkor ott is nagyjából a magyarhoz hasonló rendszer működne. A Román Szociáldemokrata Párt számára első pillantásra nem feltétlenül előnytelen a PLUS megjelenése, hisz az tovább darabolja az amúgy is nagyon megosztott ellenzéket. Ugyanakkor mégis kihívás, hisz a szocdemektől elpártolók, illetve azok az erdélyi románok, akik kifejezetten egy erdélyi román párt hiánya miatt nem tudtak eddig kire és mire szavazni, most megtalálhatják benne a helyüket.

Órománia és Erdély távolodni látszik egymástól, legalábbis a politikai kultúra terén mindenképp, s ennek már évekkel korábban erdélyi románok is hangsúlyt adtak. A választásokon a Kárpátokon túli területek szinte kivétel nélkül bevörösödnek – ott a baloldal testesíti meg azt, amit itt a Fidesz –, míg Erdély bekékül. Ez utóbbiban egy sokkal nyugatosabb kultúra dominálja a politikai teret, sőt, meglepő módon az etnotradícionalitásban bennrekedt vidékei is inkább ezt a nyugatosodást támogatják annak dacára, hogy például a Székelyföld kulturálisan sokkal közelebb áll Románia más, elmaradottabb régióihoz, mint a Nyugathoz. A PLUS, azáltal, hogy az eddigi román pártokhoz képest sokkal nagyobb hangsúlyt kap programjában a román-magyar együttélés „finomhangolása”, nyilvánvalóan nem csak a magyarokat kívánja megszólítani, hanem azokat a románokat is, akiket megrémít az utóbbi évek politikai hisztériája, mely perspektívaként inkább a Kelet-Balkánon jelöli ki Románia helyét és nem az unión belül, annak szerves részeként.

Egyébként igaz az, hogy Magyarországon, miként Óromániában is a magyar-román normális együttélési és összefogási kezdeményezések teljességgel ötödrangúnak számítanak, politikai tőkét nem képviselnek; de Erdélyre épp ennek az ellenkezője igaz. Különösen most, miután a Fidesznek befeküdt RMDSZ gyakorlatilag elveszítette hajdani politikai befolyását. A PLUS alapítója, Dacian Cioloş jól érzett rá erre, ám neki is be kell látnia, hogy efféle üzenetei kizárólag Erdélyben találnak majd hálás fülekre. Ott viszont nagyon is. Az RMDSZ-ből kiábrándult magyarok akár tömegesen inkább rá fogják adni szavazataikat, semmint egy olyan magyar pártra, melynek vezetői Orbán Viktor személyes kitartottjai. Következésképp az RMDSZ-nek egyáltalán nem fűződik érdeke ahhoz, hogy a PLUS sikeres legyen.

A magyar párt egyébként – nem függetlenül attól, hogy milyen kapcsolatokat ápol Budapesttel – bár magát polgáriként és jobboldaliként aposztrofálja, most épp a szocdem kormány szekerét tolja. Persze tudjuk, a maffiakötelékek nem bonthatók meg oly könnyen, mi több: büntetlenül sem.

És akkor még nem beszéltünk a jobboldali, hol nacionalista, hol liberális – hol pedig egyszerre mindkét – színben tündöklő jobboldalról, mely eddig méltán tekintette igazi otthonának Erdélyt. E hosszan agonizáló pártok számára a PLUS – feltéve, hogy sikeres lesz – akár a kegyelemdöfést is jelentheti.

Bár mind a román baloldal, mind a jobboldal prominens politikusai között ott találjuk a volt titkosszolgálat, vagy annak valamelyik utóda embereit, érdekes módon eddig ez nem számított tömegeket megmozgatni képes témának, sem pedig a közszereplői karrier akadályának. Például a korábbi köztársasági elnök, Traian Băsescu zavaros titkosszolgálati múltjával mindenki tisztában volt már az első pillanattól fogva, ahogy megjelent a politikai horizonton, ám ez mégsem hátráltatta pályáját, s maradéktalanul kitöltötte intrikákban bővelkedő mindkét elnöki ciklusát.

Mindemellett persze Dacian Cioloş lehetett volna óvatosabb is, amikor pártalapításba kezdett. Eddigi működése alapján – volt miniszter, aztán miniszterelnök, végül hazája uniós biztosa – inkább egy tisztességes agrárszakembernek számít s nem profi politikusnak. Ennek is betudható óvatlansága. De hát e történet a legjobb példa rá: Romániában még harminc év után sem lehet úgy politikai pástra lépni, hogy az ember pályájára olykor rá ne vetülne a Securitate hosszú árnyéka.

Kibékülni a hétköznapokban kell

0

Szóval december 1-je, ahogyan azt ma ünneplik, nem a mi ünnepünk, de azért tiszteletben tarthatjuk, és akkor járunk el helyesen, ha nem kapcsolunk hozzá, olyan, a populista politikai diskurzust szolgáló képeket és attitűdöket, melyek nem oda tartoznak. Senkitől nem lehet eltagadni, hogy nemzeti ünnepet jelöljön ki és azt megünnepelje, ez önmagában nem irányul mások ellen, a román éppúgy nem, mint a magyar, szerb, szlovák, vagy lengyel.

Az már úgy szokott lenni, hogy az ember a szülinapját “szerettei körében”, pezsgővel, vagy anélkül szokta megünnepelni, ritkán megy a szomszéd haragosához, éppen aznap megbékülni.

És persze hasonlóan minden analógiához – hogy stílusosan mondjam – a nemzeti ünnepek, olyanok, mint a családi ünnepek és évfordulók, ezek sem a kibékülésről szólnak, de sokkal inkább a győzelemről, valami rendkívüli megvalósításról. Van, ahol a családias hangulat, a meghittség és nem a grandomán külsőségek adják az ünnep lényegét, mint ahogy pl. Finnországban egy ultramodern könyvtár felavatása a századik nemzeti évforduló ünnepének központi mozzanata. Ja, és a könyvtár kulcsrakész, használható, látogatható, sőt múltat és jövőt egybefonó, szemben a “nemzeti katedrális”-nak mondott épületmonstrummal Bukarestben, mely múltba révedő giccstorzó, egyelőre “fölszentelt” építőtelep. Szákrámentum a kőművesállványon, félig aranyozott, félig csupasz és mindenestől giccses épített milliő, óriási és ezzel távol áll a máramarosi kis fatemplomok csöndes és semmiben sem hivalkodó meghittségétől, éppen, mint Makó Jeruzsálemtől. Ettől már csak egy fokkal nevetségesebb a fölnagyított “hármas facebook” jel, mely Gyulafehérvárt “ékesíti” a centenáriumtól kezdődően, ami leginkább egy antiműemléknek néz ki, és azt üzeni: “ne is nézzetek ide, itt a semmi helye van”. Persze, még ezek is jobbak, vagy legalábbis kevesebb történelemhamisítással van átitatva, mint a pesti, jogosan kontesztált, turulos.

Más kérdés, hogy mi magyarok azon ritka népek közé tartozunk, akik elbukott forradalmakat, elvesztett csatákat és kivégzéseket tudunk évente megünnepelni: ez a mi extravaganciánk. Minden esetre március idusán mi sem azzal vagyunk elfoglalva, hogy szomszéd népekkel kötendő béke hírét közvetítsük, vagy kerekasztalbeszélgetéseket tartsunk a megbékélésről. Inkább igyekszünk sajátosságunkat/magyarságunkat, történetünket, teljesítményeinket, együvétartozásunkat éltetni. Ha még inkább átéljük az ünnepet, akkor alapító mítoszokat igyekszünk újraélni, “azokat az időket“, amelyekben nemzetünk hősei “először” követték el azokat a tetteket, melyek a profán időn kívüliek, és azóta is meghatározóak közösségi életünkben. Hát így van ezzel más is.

Ezért úgy érzem, hogy téves koncepció – elhibázott diagnózis és prognózis – alapján asszociálta először a rommagyar mainstream politika, a tavaly ősztől kezdődően, a román centenárium évét a “kötelező nacionalista” megnyilvánulásokkal, melyek ellenünk irányulnának és politikai kommunikációs meggondolásból (sic!), indított útjára egy azt ellensúlyozandó projektet. Kelemen Hunor jelölte ki elsőként az irányvonalat, abból kiindulva, hogy az idei év olyan lesz, amikor magyarellenes nacionalista támadások várhatók (“neki politikusként el kell viselnie a támadásokat, de félő, hogy olyan magyarellenes hangulatot teremtenek, amit nem tudnak kezelni”), másrészt meg a kibékülés témát hozzákapcsolta az évfordulóhoz, amiből egyelőre semmi sem lett. Szóval sem eltúlzott nacionalista gesztusok nem történtek, ami volt az a megszokott trendeken belül maradt, sőt – különösen a politikai/közéleti vitákat tekintve – a románság (nemzet-e még/már egyáltalán? Fölépült-e már az a nemzetállam, melyről oly sokat ábrándoztak, de amelynek még körvonalai is ködbe vésznek, mint félkész katedrális tornyai? Van-e elég kötőanyag, vagy Kőműves Kelemen/Mester Manole legendája, mind ismétlődik itt?) – megosztottabb, mint ‘89 után bármikor, ezért nincs “igazi ünnep” sem.

Sem Kelemen Hunor, sem a Fidesz itteni fiókpártjai nem gondolták komolyan azt a kommunikációs fogást sem, hogy – elvben a gyulafehérvári nagygyűlésen 1918-ban elfogadott kisebbségpolitikai “ígéretekre” alapozva, melyekről Szilágyi N. Sándor joggal veti föl, hogy nem is igazán “ígéretek” – a centenáriumi év a román-magyar megbékélésről szóljon. Azzal a leütéssel, hogy itt román nacionalista kirohanásokra kell számítani, és ezzel azt üzenve, hogy de ők, mármint a Fidesz fiókpártjai, aztán megvédik a rommagyarságot (ami populista politikai húzásnak még éppen elmegy, gyakorlati haszna viszont nulla), valójában elejét vették mindenféle megbékélést célzó párbeszédnek. Ha ilyesmire készültek volna, először is alkalmat keresnek a párbeszédre, olyan fórumot, mely erre alkalmas, de egyáltalán, legalább jelezték volna a “román félnek”, de minden esetre a többségnek és annak a hatalomnak, melyhez a fő pártot parlamenti együttműködési paktum köt, hogy ez a szándékuk. Minden bizonnyal nem is tették viszont elindítottak egy projektet, “Ezer év Erdélyben száz év Romániában” címmel, mely éppen hogy a történelmi elsőbbség, a ius soli, elvére utal és nem az esetleges megbékélési alapot mutatja föl. Egy ilyen tervnek – mondjuk az Adenauer-De Gaulle nevével fémjelzett 1963-as francia-német megbékélési egyezményhez hasonlóan – nem a múltbeli sérelmek fölsorolására, hanem a jövőbeni közös tervek vázolására kellene, hogy hangsúlyt fektessen. Ezzel szemben indult egy új többé-kevésbé történeti portál és elkészült három része egy jó és hasznos – helyenként és egyes történészek megszólalásában informatív és eredeti is – történeti dokumentumfilmnek, mely viszont csak a magyar szempontot követi (azért még hiánypotló!) és a párhuzamos román-magyar historiográfiai valóságot tükrözi. (Gondolom sok rázós rész fog még következni, hiszen még csak a “kicsi magyarvilág”-nál tart a történeti vázlat, és kicsit úgy számol be a negyvenes évekről, mintha háború és annak borzalmai nem is lettek volna, csak árvalányhajas, kakastollas, “jó magyarvilág”).

Azután meggyőzik a magyarországi politikai mainstreamet, hogy támogasson egy magyar-román megbékélést, vagy legalábbis indítson el egy diplomáciai támogatottságú folyamatot, ezirányban. Magyarán az, hogy a jelenlegi magyar és román hatalom egyetérteni látszik az illiberalizmusban, a Romániába is begyűrűző EU-ellenességben és az idegengyűlöletben, nemhogy nem a jó irány, hanem a viszonyok további megromlását készíti elő. A román nemzeti ünnep meg nem ünneplése, legalább a diplomáciai szokásrend és a jószomszédi, közös EU és NATO-tagsági szolidaritást jelölő minimális szinten, eltávolít mindenféle megbékéléstől. Való igaz, hogy Magyarországnak és nekünk erdélyi magyaroknak sincs ünnepelnivalónk az impériumváltás századik évfordulóján. De – ahogyan azt ismét csak Szilágyi N. Sándor fejti ki, egy román portálon megjelent esszéjében ajánlja – elkezdhettünk volna arról beszélni, hogy az ünnepet nem román nemzeti ünnepnek, hanem “Románia ünnepének” kellene nevezni. Így talán minden nem román nemzetiségű állampolgár – ugyan különféleképpen, vagy más más hőfokon, de – inkább magáénak érezhetné az ünnepet.

Szóval december 1-je, ahogyan azt ma ünneplik, nem a mi ünnepünk, de azért tiszteletben tarthatjuk, és akkor járunk el helyesen, ha nem kapcsolunk hozzá, olyan, a populista politikai diskurzust szolgáló képeket és attitűdöket, melyek nem oda tartoznak. Senkitől nem lehet eltagadni, hogy nemzeti ünnepet jelöljön ki és azt megünnepelje, ez önmagában nem irányul mások ellen, a román éppúgy nem, mint a magyar, szerb, szlovák, vagy lengyel. Ha meg megbékélni akarunk, akkor viszont ne a nemzeti ünnepnapon böstörögjünk, hanem a hétköznapokban építkezzünk, keressük a közös pontokat, amire jövő épülhet, és erősítsük azokat a szálakat, melynek révén egy nagyobb egységbe tömörülve – és az EU ilyen egység lenne, legalábbis szándéka szerint – közös jövőt képzelhetünk és azután tehetünk érte. Azután meg kimondható, hogy “La multi ani!”, nem von ez le semmit magyarságunkból, de hozzátesz európaiságunkhoz.

Magyari Nándor László

Hattyúdal és pártokrácia

0

Miközben, a rommagyar mainstream politikai elit, és az értelmiség nagy része is, megkötötte a maga különalkuját, akárcsak Ceauval tette ’67 után, mostanra már teljesen Orbán és Dragnea kompatibilis, egyek az illiberalizmusban, a hibrid putyinista rendszer igenlésében.

Ami ezidáig csak eufemizmusnak tűnt, az hogy a Dragnea and Co. vállalkozása – és ne legyenek illúzióink, a rommagyar politikai párt, mely mára csak a Fidesz végeken újratermelt alteregója – a megboldogult, “létezett” kommunista pártok mintájára működik, egyre nyilvánvalóbb realitás. Az átmenet végül visszavezetett – és ez nemcsak helyi nyalánkság, hanem regionális valóság – a nomenklatúra-pártok, új nevükön a klienteláris, elvtelen és amorális pártlojalitáson, ugyanakkor elkeseredett belső káder-harcokon épülő korrupt és kilátástalan, pártokráciához, az ismétlődő “nyolcvanas évekhez”. A jelenlegi román és benne rommagyar politizálás megértéséhez leginkább – a szovjet pártvezérek budoárjába vezető – a felmelegített kremlinológia lenne alkalmas, modernebb és módszeresebb, valamint tudományosabb eljárások hatástalanok. Az a helyzet, hogy a politológia kipróbált analitikus fogalmaival, megragadhatatlanok azok a folyamatok, melyek az elbukott nyugatosodási kísérletek, az orosz hibrid-háborús befolyás, a demokratikus hagyományok hiánya stb., stb., nyomán régiószerte létrejöttek. Az eddig is csak áhítozott, mégis úgy ahogy demokratikus politizálásnak, az áttetsző és racionális kategóriákkal elmondható, sőt számonkérhető politikai diskurzusoknak és a velük járó tényszerűségen és korrekt tájékoztatáson alapuló médiának, rövid úton, befellegzett. A történelem igen rövid ciklust követően ismétli magát, és ezt a stílus, a politikai elit ízlés(telenség)e jelzi a leginkább.

Bár meg kell hagyni, hogy Dragnea sanyarú mosolya és cinikus, “smekker”-kedése, amint “központi bizottsági” gyűlésről kijövet a médiát froclizza, vagy Iordachenak a parlamentnek egyébként sem nevezhető, sokkal inkább nagy nemzetgyűlésnek tűnő plénumában történt, duplán felmutatott középső ujja, mégiscsak mulatságosabb, mint elődjeik karlengetése és a Ceau-féle nagynemzetgyűlés ütemes tapsa. A nyolcvanas évek ismét itt vannak, kissé talán emberarcúbb, kicsit flitteresebb, de annál kilátástalanabb, a határok még nyitottak, és ez persze nagy különbség, csak az utolsó oltsa majd le a villanyt.

A pártvezérek vadászatainak képei viszont semmit sem változtak és a kamarillapolitika, a kulisszák mögötti egyezkedések, a hübéresi-vazallusi rendszer, a közvagyon korrupt hálózatok és klienteláris összefonódások szerinti szétosztása, ugyanúgy megy, mint az átkosban. És a káderpolitika, a kontraszelektált, félművelt-félanalfabéta pártelit kiválasztása, elő-, valamint leléptetése is a régi, amint az a hetek óta húzódó, végre (elvben) megtörtént kormányátalakítás látható/bemutatott képeiből kiderül. A román kormány (és csatolt részei) újra, és ismét csak nyíltan felvállalva a(z utód) “párt” nyúlványa, a pártvezér játékszere, kénye-kedvének kiszolgáltatott végrehajtó “élcsapata”, hajlékony gerincű, sőt az “imádott vezér” akaratát kitaláló, annak elébe menő kliensek hevenyészett gyülekezete. Hevenyészett, hiszen szűk két év alatt három “saját kormányt” fogyasztott el a hatalom, és mintegy ötven minisztert menesztettek (“rémaniáltak”, hogy ezt a minden ajkon ott levő kifejezést se feledjük el), csak gazdáik által tudott okok és meggondolások alapján. Ezt biza megirigyelhetné az exdiktátor, de akár Sztálin is, a kremlini modell él és virágzik, legalábbis egyelőre.

Egyébként nincs is itt semmi látnivaló, csak Dragnea – sztálinista mintára – éppen leszalámizta párton belüli ellenfeleit. Egyesek (Adrian Tuțuianu, Marian Neacșu, Paul Stănescu, volt alelnökök, a legbelsőbb hatalmi kör tagjai) kicsit kellemetlenkedtek, végül khm …. lábuk közé húzott farokkal, elvonultak (még szabadon megtehették), végül Gabriela Firea Bukarest főpolgármestere maradt “félellenzékben”, de ő sem érzi nagyon jól magát, a tisztogatás folytatódni fog. A káderek forgatása – éppen, hogy rendszert ne lássanak a “rendszerben”, hogy emlékeztessék őket kiszolgáltatottságukra, hogy megalázásuk képeit felidézzék, hogy tudják hol a helyük stb. – központi szinten megtörtént (persze alacsonyabb szinteken még sok mozgás várható). A Daddy minden módszert bevetett, amit egy klasszikus sztálinista vezér pártján belül eljátszhat: kihasználta a párt kiskirályainak gyengeségeit és hiúságait megosztva és egymás ellen kijátszva azokat – ha kell, akár feloszlatott helyi szervezetet (lásd. Ilfov); a háborgók csoportját felszalámizta, funkciókat biztosított a megtérőknek (Ecaterina Andronescu, Nicolae Bădălău), viszont a pártból is elzavarva, funkcióiktól megfosztva a makacsabbakat; a háttérben, titkos „előgyűléseken” dolgozta meg a központi bizottságban szavazattal bírókat, fenyegetve és mézes madzagot húzogatva; a területi pártstruktúrák kontrollját az ideiglenesen kinevezett – és nem a párt szabályzatának megfelelő, választásokon kijelölt – kiszolgáltatott területi vezetőkön keresztül kontrollálja, és persze kulcspozíciókat juttat a szó nélküli lojálisaknak. A hozzáértés, a szakmaiság – az eddigi munkaügyi miniszter fogja vezetni, ha igaz, a szállítási minisztériumot, egy közismert exminiszter közismert divatboy a fejlesztési miniszter élére kerül, és egy matektanár fog a kultúra ügyeivel foglalkozni, miniszteri rangban – már formálisan sem szerepel a miniszterek kinevezési kritériumai között.

A román és rommagyar pártokráciának, mely egyre inkább minden álca nélkül mutatja arcát, semmi köze a demokratikus hatalomgyakorláshoz, de a kormányozhatóság alapfeltételeit is kikezdi. A múlt rendszer éppen az ilyenfajta tehetetlenségbe bukott bele, nem lehetett folytatni, mert mindenestől illegitim volt, nem lehetett folytatni, mert erőforrásai (a külföldi kölcsönök is, visszatérítésük megszállott politikája is) kimerültek, nem lehetett folytatni, mert társadalomellenes volt. És itt vannak a nyolcvanas évek, ami nem világos, hogy az elején tartunk és még elhúzódik, vagy már a végén? Dragnea rendszerét ugyanolyan meggondolásokból, mint a ceausizmust – persze a megváltozott viszonyok mellett – nem lehet folytatni, csakhogy közel-e az újabb ’89? A keleteurópai nyomorúság része, hogy akárhányszor nekilendül a „nyugatosodásnak” előbb-utóbb elakad, megijed, frusztrálttá válik és visszafordul (erre mondja Ady, hogy Magyarország „Komp-ország, komp-ország, komp-ország”). A megrémült elit pedig folyton rosszkor „zár össze”, úgy tesz mintha minden kormányváltás mindenkor rendszerváltás lenne, mintha nem lenne alternatívája, ezért a rövid ciklusok, a gyakori visszatérések, a rendszer redundanciája és körforgása, egyhelyben toporgás és forradalminak tűnő fellángolások.

Miközben, a rommagyar mainstream politikai elit, és az értelmiség nagy része is, megkötötte a maga különalkuját, akárcsak Ceauval tette ’67 után, mostanra már teljesen Orbán és Dragnea kompatibilis, egyek az illiberalizmusban, a hibrid putyinista rendszer igenlésében. Viszont van még „másik román társadalom”, civil ellenzék, csak az kétséges elég erős-e, hogy elzavarja a korrupt hatalmat? A történelem ismétli önmagát, most már csak reménykedhetünk, hogy Marxnak van igaza, vagyis ami egyszer, mint tragédia kerül színre, az másodszorra komédiaként áll elébünk. Akárhogyan is, tapsolunk, nevetünk vagy könnyezünk, az előadás sponzorai és elszenvedői mi magunk vagyunk, és nem mindegy, hogy mi marad miután a függöny legördül.

Azután meg, az a kérdés, hogy mit érlel annak az EU-nak a sorsa, melyet – legalábbis a dolgok mai állása szerint – Dragnea kötélen rángatott bábja Viorica Dăncilă fog vezetni? Nem nehéz kitalálni: megérett a pusztulásra, és végzetét elkerülni, aligha áll módjában!

Magyari Nándor László

Becsúszunk a diktatúrába?

1

Románia még nem Magyarország, a Dragnea-Tariceanu and Co. által vezérelt kormánypártok, a Fidesz itteni fiókpártjának támogatása mellett is megbukhatnak, ezért az illiberális rezsim bevezetéséért elkövetett rossz pozicionálás, a kettős kiszolgáltatottság semmiféle perspektívát nem nyújt a rommagyar közösségnek. Ne feledjük a hibrid, de inkább autokrata rezsimek, lényegében, egyetlen kötőanyagot (ha úgy tetszik „ópiumot a népnek”) kínálnak az etno-nacionalizmust.

Egyre több a jele annak, hogy a jelenlegi román hatalom és csatolt részeként a Fidesz itteni fiókpártjai, elkötelezték magukat az illiberalizmus mellett. A magyar-lengyel, de az orosz és török, és egyéb autokratikus rendszereket kiváló útnak látják arra, hogy korrupt ténykedéseiket elrejtsék, hogy a politikai korrupciót, a klientelizmust és a demokratikus intézmények, különösen a fékek és ellensúlyok rendszerének leépítését, a kormányzás fő szabályává tegyék. Az illiberális demokrácia – Fareed Zakaria által használt – eredetileg analitikus fogalmának legújabb kori politikai karrierjét, nehéz néhány szóban összefoglalni, de egy kis kitérőt kell tegyünk, hogy az elemzett jelenséget jobban megértsük.

Eredeti jelentése szerint a fogalom abból indul ki, hogy a politikai nyugaton régóta működő – nemcsak az illető államok alkotmányában, hanem az EU alapszerződésében is törvényesített – demokráciák kontextusban használták a liberális kifejezést, jelezve, hogy nem a többség diktatúrájáról, hanem a kisebbségi jogokkal alkotmányos védelmét, a fékek és ellensúlyok rendszerének működését jelezték vele. (Ebben a részben Bozóki András jó és közérthető elemzését használom, melynek címe is igen kifejező: A hibrid rezsimek egyik típusa: “illiberális demokrácia”). Eredetileg a szó eleji (nem magyaros) fosztóképzővel ellátott illiberalizmus a nyugati típusú demokrácia hiányosságára utal és ez abból is kiderül, hogy milyen államokat/rezsimeket szoktak az illiberális demokráciák osztályba sorolni. Azután pedig – látva azokat a fejleményeket, melyek éppen térségünkben az elmúlt években zajlottak és amelyekkel szemben értetlenül állt, mindenekelőtt Európa, de általában a politikai nyugat – Orbán Viktor 2014-ben, éppen Tusnádon használt kifejezése, miszerint „illiberális demokrácia” fölépítésébe kezdett, új karrier felé indította a kifejezést. És bár kezdetben az Orbán-közeli értelmezők megpróbálták valamiféle „konzervativizmusként” újra definiálni az illiberális demokráciát – ami azért is abszurdnak tűnt, mert egyfelől példaképként említett rezsimek világosan jelezték az irányt, ami az eredeti kifejezésnek felelt meg, másrészt meg fura, ha nem abszurd az államot/rendszert az egyik klasszikus ideológia, illetve politikai filozófia „ellenében” átalakítani, stb. – igen gyorsan fölhagytak ezzel. Magyarán lelepleződtek, hiszen kiderült a rezsim az autokráciák fele vette útját, ez az EU-tag Magyarország vagy Lengyelország esetében példátlan fejleménynek számít, egyetlen európai ország sem szakított még a liberális demokráciával, egyik sem indult el az autokrácia és diktatúra fele. Nálunk a kimagyarázással – tulajdonképpen a manipulatív célú félremagyarázással, Székely István pártideológus és fő politikai tanácsadó, amikor azt mondta: Orbán „az államról való nyilvános beszéd liberális felfogását (whatever this mean) kívánja megváltoztatni konzervatív értékekre alapozott közbeszéddel”.

Az illiberalizmus-viták ezután az körül forogtak, hogy mennyiben tekinthetők az ilyen rendszerek – köztük a legbefolyásosabb a putyini Oroszország, a legfurább viszont az EU-tag, orbáni Magyarország, mely „visszafordult a nyugatosodás útjáról”, keleti irányt vett, stb. – még egyáltalán demokráciának, és mennyiben a diktatúrák „puha”, vagy legalábbis vértelen (azért el ne feledjük az oroszországi és török ellenzékiek és újságírók gyanús halálát és vegzálásukat) változatai. Én azt a nézetet osztom, hogy ha létezik egy kontinuum, melynek egyik végén a „fejlett” liberális demokráciák, másikon pedig a diktatúrák vannak, az illiberális demokrácia valahol ezen a vonalon, de arccal a diktatúrák fele haladó autokratikus, úgynevezett hibrid rezsimek.

Visszatérve a román és benne a rommagyar politikai mezőnyhöz, világos, hogy Dragnea-Tariceanu és Kelemen Hunor minden igyekezete ellenére, hogy elrejtse terveit, a hibrid rezsim irányába vezetik az országot. A magát baloldalinak mondó PSD programjában sehol nem szerepel az autokrácia, viszont az egész jogrendszer és intézményeinek átalakítása, mely végső soron a korrupt politikusoknak kedvezne, ebbe az irányba viszi a kormányt: a fékek és ellensúlyok leépítése, a jogállam gyengítése, az (i)gazságszolgáltatás politikai megszállása stb. a hibrid rezsim felé menetelés. Az ALDE – szembe menve saját pártcsaládjának politikai filozófiájával – vezéreinek magán-, valamint hatalmi érdekeit követve megy a hibrid irányba. A Fidesz itteni fiókpártjai pedig budapesti elvárásnak megfelelően, az orbán-rezsim klienseként az illiberális állam, a hibrid, az autokrata rendszer transzmissziós szíjának szerepébe kormányozták magukat.

Kétségbeesett és kilátástalan a kettős kiszolgáltatottság az a rossz pozicionálás, mely minden más mellett a kisebbségi politizálás elárulását, és ellehetetlenítését eredményezi. Kelemen Hunor – immár egymagában, a nevetségesség határán védi Orbán Viktor rezsimjét, manipulál és átlátszó módon próbálja félrevezetni az arra még fogékonyakat. Azt állítja: “Én ugyanis azt mondtam, hogy az illiberalizmus Romániára nem veszélyes, mert Romániában soha nem volt liberális demokrácia. Az elmúlt 100 esztendőben, de hadd beszéljünk csak az elmúlt 29 esztendőről, Romániában liberális demokrácia úgy, ahogy azt a nyugati világ a második világháborút követő fél évszázadban megismerte, nem létezett. Mint ahogy nem létezett kereszténydemokrácia és szociáldemokrácia sem”. Nincs gond az első állítással, hogy Ro-ban nem volt/nincs “liberális demokrácia” – és itt a politikus is a nyugati, jelző nélküli demokrácia torzulásaként/ellentéteként értelmezi az illiberálist, viszont csúsztat, amikor a végén mégiscsak a kereszténydemokrácia és a szociáldemokrácia mellé helyezi, ahol más a jelentése és egyszerűen a liberalizmusra próbál utalni. A dolog az orbáni eredeti kijelentést magyarázni, mentegetni akaró jobboldali populista és manipulatív eljárás leképződése, a megtévesztési szándék pedig nyilvánvaló.

A csatlós politika szép példája, abban a kontextusban, amit Szijjártó Péter bukaresti és kolozsvári látogatásáról tudni lehet. Budapestet és Bukarestet az illiberalizmus, a hibrid rezsim irányába való tájékozódás, az EU-ellenesség, és ebben – egy marék aranyért – a Fidesz itteni fő fiókpártja közvetít. Egyfelől azt üzeni a magyar külügyminiszter hangján Orbán Viktor, hogy a bukaresti illiberálisok számíthatnak rá, ha az EU büntetéseket helyez kilátásba ellenük („Magyarország sem fog semmilyen politikai alapon, elfogult nem kormányzati szervezetek véleménye alapján elindított politikai támadást támogatni Románia ellen” – mondta a külügyér – egyben utalva azokra a konteókra, melyeket a magyar kormány központilag irányított módon propagál). De ezért cserébe elvárásai vannak, kisebb részt a rommagyarság jogaival kapcsolatosak, nagyobb részt energetikai üzletek megkötését várja a jelenlegi román kormánytól, és a fiókpártnak is ígér, ezt-azt. Csakhogy, a román kormányok egyelőre változékonyak, a választási rendszer még működik és a mostani ígéretek betartása, enyhén fogalmazva föltételesek. A rommagyarság kettős kiszolgáltatottága viszont marad. A székelyföldi mezőgazdaságba – állítólag – beforgatott klienteláris ingyenpénz (bár ne lenne igazam) percek alatt elenyészik, és akkor majd hova állunk?

Románia még nem Magyarország, a Dragnea-Tariceanu and Co. által vezérelt kormánypártok, a Fidesz itteni fiókpártjának támogatása mellett is megbukhatnak, ezért az illiberális rezsim bevezetéséért elkövetett rossz pozicionálás, a kettős kiszolgáltatottság semmiféle perspektívát nem nyújt a rommagyar közösségnek. Ne feledjük a hibrid, de inkább autokrata rezsimek, lényegében, egyetlen kötőanyagot (ha úgy tetszik „ópiumot a népnek”) kínálnak az etno-nacionalizmust. Ha Románia abbe az irányba fordul az végletesen megronthatja a román-magyar viszonyokat, ellehetetlenítheti az egész rommagyar közösség helyzetét. És akkor? Vajon a kettős kiszolgáltatottságba, marék aranyért, és egy kis hatalomért, az egész közösséget vezető vezéreink vállalják majd a felelősséget tetteikért? Az előzmények ismeretében én ezt nagyon kétlem. Márpedig a rommagyar kisebbséget leváltani nem lehet, elfogyni viszont elfogyhat, és akkor vége az illiberális szirénhangoknak, bezárható a kísértések apró kis boltja.

Magyari Nándor László

A többség zsarnoksága is zsarnokság

0

Dragnea, Tăriceanu és Kelemen félrevezettek, kihasználták az egyéb programpontokra adott szavazatainkat arra, hogy elinduljanak a diktatúra útján, az EU-ellenesség útján, a nihil fele, hogy parlamenti többségüket a liberális demokrácia, a hatalmi ágak szétválasztásának leépítésére használják. Mi más ez, ha nem árulás?

Fölösleges szépíteni, a Velencei Bizottság jelentése a Btk., és az (i)gazságszolgáltatást érintő törvények módosításáról, a legpesszimistább várakozásokat igazolja: az egész eljárás elhibázott, káros és a korrupció elleni harc fölpuhítását, megvádolt és elítélt korrupt politikusok mentegetését szolgálja, és a jogállamiság alapjait kezdte ki, ellentétes nemcsak az EU szellemével, hanem összeegyeztethetetlen annak jogrendszerével is (persze nevetséges is, ahogy pancser, harmad-negyedrendű “jogászkodók” összetákolták és a parlamenten – a Fidesz itteni fiókpártjának tapsikolása mellett – áterőltették, de a rekeszizmot próbára tevő jellegével nem foglalkoztak az ET-t tanácsoló szakértők). A jelentés tartalma minden bizonnyal átkerül az ET november 13-án esélyes Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmusának jelentésébe (MCV), és onnantól a labda a román térfélen pattog, illetve válaszúthoz érkezik az ország. Ha nem visszakozik a módosítások terén, hiszen a mintegy háromszáz módosításból usque 65%-ról mondta ki az AB, hogy alkotmányellenes, és most a VB az egészet elhibázottnak nyilvánította, akkor nemcsak megbüntetik érte, hanem egész európai karrierjét kockáztatja.

Kérdés, hogy még ér-e annyit Románia európai útja, mint Dragnea and Co. szabadsága, illetve néhány hasonszőrű megmentése, és a válasz ma egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy úgy mondjam kétesélyes. Ha marad a jelenlegi klikk, akkor a diktatúra, a keleti típusú despotizmus bevezetése borítékolható, Románia, jó esetben, visszasüllyed az Iliescu-éra szürke zónájába, vagy akár a volt szovjet régió szintjére és kilátástalanságába. Olyan Moldávia-szerű, alig fungáló, korrupt és kilátástalan páriaállammá leszünk, az amúgy is már-már elviselhetetlen mértékű elvándorlás pedig, még jobban meglódul.

Nevezzük a többség zsarnokságának, vagy az állam egyik alapvető intézményrendszere az (i)gazságszolgálatás megszállásának, illetve foglyul ejtésének, az obskurus politikai érdekeknek való kiszolgáltatás egyre gyorsabban folyik. A lényege a dolognak, bármennyire is igyekeznek leplezni, a diktatúra fele araszolás, a “törékeny demokrácia” fokozatos fölszámolása. Iliescu örvendhet, a sajátos demokrácia építménye, populista és demagóg jellegében megerősödve – rövid intermezzot követően – visszatért, ráadásul egy olyan pillanatban, amikor az EU sebezhetősége és az úgynevezett korszellem ennek a kurzusnak kedvez, hátszelet biztosít.

De nem csak Iliescu, akár Ceausescu is széles mosollyal dőlhetne hátra bársonyszékében ha látná, hogy politikai utódjai milyen szigorúan követik kettős beszédét, egyet mondanak Brüsszelben/Strasbourgban és mást itthoni használatra, fűt-fát ígérnek odakint, és a zsarnokság programját folytatják idehaza. Ja, és a demagógia, amit hajtogatnak az is a múlt rendszert idézi: a “belügyekbe való be nem avatkozás” (“Néámésztékúl űn tréburilijj interné”, ahogy Ceau szájából hangzott, ugyanez), ami több, mint álságos, EU és demokrácia-ellenes. A zsarnokság, ha többségi akkor is zsarnokság, úgy működik, hogy választásokon populista ígérgetéssel megszerzett parlamenti többséget egészen más, soha ki nem fejtett, társadalom-ellenes, kisebbségi, vagy csupán egy szűk oligarcha rétegnek kedvező, illetve titkos politikai célok és programok áterőltetésére használják. Mert ki emlékszik olyan választási ígéretre akár a PSD, akár az ALDE vagy a Fidesz itteni fiókpártja (leánykori nevén RMDSZ) programjában, amellyel szembemennek, nemcsak az EU-s normákkal, hanem saját európai politikai pártcsaládjuk elvárásaival is; ki mondta, hogy szavazzunk a korrupció-ellenes föllépések és szabályozások elbojkottálására; a korrupt politikusok fölmentésére, az (i)gazságszolgáltatás, vagy a liberális demokrácia eszméjének és jogi környezetének tönkretételére? Dragnea, Tăriceanu és Kelemen félrevezettek, kihasználták az egyéb programpontokra adott szavazatainkat arra, hogy elinduljanak a diktatúra útján, az EU-ellenesség útján, a nihil fele, hogy parlamenti többségüket a liberális demokrácia, a hatalmi ágak szétválasztásának leépítésére használják. Mi más ez, ha nem árulás?

Hazug és manipulatív a nemzeti függetlenségre hivatkozva építeni a diktatúrát, a demokráciáktól idegen – sokszor egyenesen nevetséges, (lásd. a korrupció új szabályozása, mely csak közvetlen rokonok esetén merülhet föl) – módon átírni az egész (i)gazságszolgáltatási rendszert, akkor, amikor Románia az EU tagjaként elfogadta, hogy a közösségi jogszabályok, a nemzetiek előtt vannak, esetenként akár fölülírják azokat. És ezért hiteltelen, a Toader-Iordache-Nicolicea(-Márton?) féle védekezési kísérlet, amivel belföldön manipulálnak. Vagy amikor a Velencei Bizottság véleményezését relativizálják: hazudnak és félrevezetnek mégpedig az ország számára végzetes ügyben, a nihil fele való lépkedés legfontosabb lépcsőfokán.

Az most a kérdés, hogy a civil tiltakozók utcára vonulása, az elnöki föllépés, és a nyugati, illetve EU-s nyomás elég lesz-e megállítani a diktatúra robogó vonatját? És félő, hogy nem: a megfáradt, és a nyári csendőrségi föllépés, valamint a gyülekezési jog korlátozását követően megfélemlített civilek nem lesznek képesek konzisztens és hosszan tartó megmozdulásokat szervezni. Az események mögött kullogó államelnök, reaktív, megkésett megnyilvánulásai elégtelennek bizonyulhatnak, illetve az átpolitizált Ab további kényszerű intézkedéseket fog előírni számára (éppen holnap esedékes a főügyész menesztése, és kényszerű kinevezések várhatók az igazságszolgáltatás élére), föllépése hatástalan marad. A nyugati, EU-s nyomás és kényszerintézkedések nehézkesen, hosszas procedúrákat követve fejt ki hatást, amikor már késő lehet Romániát megtartani az eddigi útján. Ellenzék meg lélegeztetőgépen, alig hallhatóan sustorog, lényeges kivétel a még gyenge USR, ami viszont, ha nem is képes hatékonyan, de bíztató módon és határozottan lép föl.

Ne legyenek illúzióink, a kialakuló diktatúra kisebbségellenes lesz, még akkor is, ha egyéni ízlésük, illetve ízléstelenségük alapján, budapesti nyomásra, ál-vezetőink a hatalommal menetelnek, olyan rejtett projektet követnek, mely a nihilbe vezet. Megmaradni az államot foglyul ejtő, diktatúrát bevezetni próbáló, EU-ellenes PSD-ALDE hatalom hálójában, végzetes lehet hosszútávú megmaradásunk szempontjából. Jöhet majd Márton Árpád és Csoma Botond megbolondítani az arra még hajlamosakat, szépeket hazudni a törvénymódosításokról (jelszó: mindenki hülye csak ők a helikopter, akárcsak a Toader-Iordáche-Nicolicea trió teszi. Érdekes, hogy most éppen hallgatnak és még csak altatni sem igyekeznek a népet, a módosítások vitájában oly nagy mellénnyel, kioktatólag és félrevezető módon nyilatkozó vezéreink. Felébredt volna, valamiféle öntudat, van-e még lelkifurdalás azért, amit tettek/támogattak? Magam kétlem, de ki fog derülni), a kocka el lesz vetve.

Vízválasztó napok-hetek ezek, és rosszak az előjelek, menetelés jöhet a semmibe, a cseppet sem vidám múlt fele, és túl sokan lapítanak.

Magyari Nándor László

Egy taps, oszt jónapot?

0

Jól illusztrálja ezt, ami a Fidesz fő fiókpártjának országos gyűlésén (leánykori nevén, amikor még tartalma is volt – SZKT) történt, amikor is – az utóbbi időben példátlan módon – éles kritika hangzott el a szervezetnek a referendummal kapcsolatos álláspontját illetően. Markó Béla ugyanis demagógnak nevezte a szövetség egy részének szájából, és a klérus többsége részéről, a referendum kampányában elhangzott poszt-igazságokat, téves logikára épített, gyűlöletkeltő és megfélemlítő kommunikációs panelleket, stb. A jelen lévők tapsát követően a nagyfőnök, Kelemen Hunor viszont azt szögezte le, hogy “a belső referendumvitából (sic!, vagy bármit is jelentsen ez) megerősödve jött ki az RMDSZ”.

Az utóbbi két év közpolitikái már a kormányozhatóság alsó határát súrolják, és már nem az elképzelt demokrácia (illetve a poszt-demokrácia), hanem az állam szétzüllesztésének a veszélye fenyeget, a működésképtelenség. (Amire utalok, az a “gouvernmentalité” – Foucault bonyolult fogalomhasználatában. Foucault fogalma egyszerre utal a konkrét, szervezett és informális hatalom gyakorlási technikákra, és ami lényegesebb egyfajta kormányzási/kormányzati, de széles körben elterjedt mentalitásra: a kormányzás szellemére. És éppen erre utalok magam is, amikor azt mondom, a jelenlegi román kormányzás eltérítette és egyetlen személy /illetve néhány társa/ magánérdeknek rendelte alá – melyhez a Fidesz itteni fiókpártjai is lecsatlakoztak – a liberális demokráciákra jellemző, ha úgy tetszik a jó, azaz hatékony és elfogadható, a közérdeket szolgáló kormányzást). Az állami apparátust nem az államraison, a közjó szolgálata, a követhető, számonkérhető projektek irányítása, hanem elsősorban az inercia, a személyes leköteleződések, érdekek és klienteláris viszonyok, valamint a bürokrácia folyamatos fizetés- és jövőbeli nyugdíjemelésének, a megvásároltságnak a reflexei motiválják. Botrányos ámokfutásának végéhez közeledik az a hatalomtechnikai eljárás, mely kezdettől fogva kiszervezte a döntést a kormány, sőt a parlament hatásköréből és informálisan, de szemmel láthatóan és biztosan helyezte egyetlen, ráadásul elítélt, személy kezébe. Egyre többen, beleértve EU-s fórumokat (Velencei Bizottság, GRECO, EP, EB stb.), veszik észre, hogy a román kormányok az elmúlt két évben szinte kizárólag a vezető kormánypárt elnökének meg-, illetve fölmentésével van elfoglalva, minden eszközzel, minden áron, minden más elé sorolva ezt a célt.

Magyarán a román kormányok két éve egyetlen – elakadt verkliként forgó – kormányrendeleten, mégpedig a szerencsétlen számmal ellátott 13-as rendeleten dolgozik. Forgatja azt színére és fonákjára, teszi-veszi, passzolja oda-vissza kormány és parlament, elnöki hivatal, Alkotmánybíróság stb. között. Az abszurd történet miatt buktak kormányok, voltak példátlan méretű tüntetések, melyek közül az utóbbit botrányosan verte szét a karhatalom, és tartunk ott, hogy a még érvénybe sem lépett, úgymond igazságügyi törvényeket módosítani kell; elmélyült az ellentét kormány és elnök között; a parlamentet tulajdonképpen az Alkotmánybíróság kontrollálja; ezért tartanak értelmetlen, érvénytelen és eredménytelen referendumot, miközben Románia egyre inkább elszigetelődik az EU-n belül is és képtelen forrásokat lehívni, stb., stb.

A politikai kultúrának olyan klímája, olyan közhangulat alakult ki, amelyben a lakosság egy része – és az a kérdés, hogy a választásokon megmutatkozó nagyobbik része-e? – simán elhiszi az alternatív tényeket, a “hazugság művészetének” termékeit, olyan nevetséges dolgok esetében is, mint a Dragnea meggyilkolására készülő merénylőket, vagy a mindenféle igazolhatatlan, megalapozatlan összeesküvés-elméletet az igazságszolgáltatás és titkosszolgálatok összejátszásáról. Ennek eredményeként a minden hájjal megkent, korrupt hatalmasok tűnnek áldozatnak, és nem az esetlegesen tévesen elítélt nincstelenek, azok, akik még ügyvédet sem engedhetnek meg maguknak, és persze csak a politikusokat “vegzáló” ügyészek és bírók a rossz fiúk, az “ellenség”, a korruptak az áldozatok.

Ma úgy tűnik Románia útja az illiberális demokrácia, az alternatív tények és poszt igazságok kapujába, a “mentsük meg Dragnea-t” történeten keresztül vezetett el, és kétséges, hogy van-e visszaút, vagy a lejtőn nincs már megállás. És meglepő módon, hogy erősebb kifejezést ne használjak, nemcsak az egyébiránt tapasztalt Tăriceanu és zsebpártja csatlakozott, támogatta a romlás útján a hatalmat, hanem – láthatatlan hasznok miatt, vagy ami még rosszabb, balgasága okán – a rommagyar pártok is felültek erre a vonatra. És száguldanak Illiberáliába, folyamatos hazudozások és a tények nyilvánvaló ignorálásával, populista és demagóg narratívák társaságában. Az is nyílt titok, hogy ebben az utazásban budapesti sugallat (sőt utasítás) is közrejátszott/ik, és mégis. Ha voltak illúzióink azzal kapcsolatban, hogy a kisebbségi politizálás valamiféle védelmet nyújt populista demagógia ellen, mára ezek joggal párologhattak el. A Fidesz itteni fiókpártjai éppen úgy letértek a racionálisan elképzelhető és végső soron egyedül hatékony kisebbségi politizálás, mint Dragnea a hatékony és tisztességes kormányzás alig gyakorolt, útjáról. Idegengyűlöletre, más kisebbségek diszkriminációjára, EU-ellenességre – miközben jogokat kérünk éppen tőle -, intoleranciára, kizárólagosságra csak többségi diktatúra épülhet, hatékony kisebbségpolitika nem.

Az alternatív tényekre, a poszt-igazságokra, (magyarán a hazudozásra) épülő politikai kommunikáció, szinte kötelező módon, a sajtószabadság és a gyülekezési jog korlátozásával jár és egy ilyen társadalmi, mediatikus környezetben a vitakultúra végzetesen lehanyatlik. Még akkor is, ha manipulatív céllal “mintegy fölszólítják” az értelmiséget, a médiamunkásokat, hogy “tessenek vitázni”, ez csupán zajkeltés. Jól illusztrálja ezt, ami a Fidesz fő fiókpártjának országos gyűlésén (leánykori nevén, amikor még tartalma is volt – SZKT) történt, amikor is – az utóbbi időben példátlan módon – éles kritika hangzott el a szervezetnek a referendummal kapcsolatos álláspontját illetően. Markó Béla ugyanis demagógnak nevezte a szövetség egy részének szájából, és a klérus többsége részéről, a referendum kampányában elhangzott poszt-igazságokat, téves logikára épített, gyűlöletkeltő és megfélemlítő kommunikációs panelleket, stb. A jelen lévők tapsát követően a nagyfőnök, Kelemen Hunor viszont azt szögezte le, hogy “a belső referendumvitából (sic!, vagy bármit is jelentsen ez) megerősödve jött ki az RMDSZ”. Úgy tűnik az elnök úr csupán zajt keltett, miközben két, a demagóg szövegelésben élenjáró társa “legalább” mellébeszélt, terelt, ötölt hatolt, ál-érzelmeire, fóbiáira apellált, Kelemen Hunor meg sem próbált érvelni a demagóg minősítés ellen, egyszerűen és azonmód eltekintett Markó Béla fölszólamlásától (magasan tett rá), úgymond “megerősödve jött ki belőle”. Kérdés most már, hogy a demagógia a kisebbségi politizálást szolgálja-e, vagy csupán az elnök úr hallása erősen szelektív?

Az az igazság, hogy egyfelől a referendum (melynek témájában kialakult valódi vita már elzavart egy pártelnököt, de jó irányba is terelte a pártot) tovább gyűrűző vitája már-már az implózióval, a beomlással fenyegeti a Fidesz itteni fő fiókpártját, nem megerősíti, hanem szétbomlasztja azt is, ami még működött. Másfelől pedig, semmiféle érdembeli vita nem alakult ki, a megszólalók elbeszéltek egymás mellett, a klientelizmus, a kiszolgáltatottság és kölcsönös zsarolhatóság még összefogja a vezérkart, de a kéve megoldatott. Harmadszor, és ez a legfontosabb következmény, a székelyföldi hallatlan abszenteizmus, a bojkott “választása” az, hogy nem sikerült a mozgósítás (bár a kelemeni poszt-igazság szerint a részvétel “a megszokott határok közötti”), a politikai reprezentáció mély válságát mutatta meg. Válaszúton van a rommagyar politizálás és ma a politikai kultúra klímája, az előkészületek, a zsarolások, és érdekek stb., a rossz döntés irányába mutatnak.

Magyari Nándor László

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK