Kezdőlap Címkék Rendszer

Címke: rendszer

Bozóki András: Orbánt a hatalom igézete ejtette foglyul

0

A politológus-professzor szerint az elmúlt száz évből hetvenet három meghatározó politikus uralt, a mostani rendszer azonban nem a 20. századi autoriter rendszerek receptjét másolja, hanem az elnyomás szelektív, társadalmi rétegekre szabott, kezdetben puhának tűnő, de egyre szigorodó formáit követi.

Ez a pragmatikus elnyomás azáltal tartható fenn, hogy erőteljes és egyoldalú propagandával társadalmi támogatást tud szerezni az éppen aktuális célcsoportokkal szembeni diszkriminációhoz. Az effajta eljárás első ránézésre esetlegesnek tűnik, de az akció végére mindig világossá válik rendszerszintű mivolta.

Bozóki Andrásnak a Mozgó Világ folyóiratban megjelent tanulmányát a hvg.hu ismertette. A professzor a Száz év talány – Horthy, Kádár, Orbán című írásában egyebek között azt hangsúlyozza, hogy Horthy Miklós a királyt, Kádár János a forradalmat, Orbán Viktor pedig a rendszerváltást árulta el. Orbán fordulatai ismertek, 93-94 táján liberálisból konzervatív lett (ma már a konzervativizmustól is elszakadt, nacionalista, etnicista, populista lett), a második fordulat 2003-ból való, ez szervezeti fordulat, ekkor módosult a Fidesz alapszabálya, Orbán egyeduralkodó lett pártjában. A harmadik fordulat a közelmúltból, 2010-ből való, Orbán elkezdte lebontani a liberális demokráciát.

Hármójuk közül a professzor szerint csak Orbán használta fel hatalmát maga és családja meggazdagodására. Nagy különbség közöttük, hogy Horthy távol tartotta magát a napi politizálástól, Kádár a fontos kérdésekben maga döntött már, de Orbán az, aki folyamatosan a frontvonalban van, minden hatalom nála összpontosul.

22 mondat Magyarországról

Nem szeretjük Orbán rendszerét, de képesek vagyunk együtt élni vele.

Tudjuk, hogy milyen ez a rendszer: csalásra, lopásra, hazugságra épül.

A rendszer is tudja rólunk, hogy milyenek vagyunk.

Ismer bennünket, hisz ő is belőlünk való.

Mi teremtettük, a saját gyönyörűségünkre.

A mi virágunk, mi szakajtottuk, most meg szagolhatjuk napestig.

A rendszer megtűr bennünket, mert mi is elviseljük őt.

Nem kívánja, hogy szeressük, még csak úgy sem kell tennünk, mintha kedvelnénk.

Neki az is elég, ha nem látványosan utáljuk, beéri azzal, ha nem megyünk ki túl sokan, és túl gyakran az utcára.

Kiegyeztünk ezzel a világgal: addig jó, míg Orbán él.

Ő úgy tesz, mintha elhinné, amit mi hazudunk, mi pedig azt játsszuk, hogy elhisszük, amit ő hazudik.

Ez a Nemzeti Együttműködés Rendszere, ki lett találva jól: aki nem lop egyszerre, nem kap rétet estére.

Ránk épül ez a rendszer, mert tudja, hogy ránk lehet építeni.

Megbízhatóak vagyunk, fásultak, nem lázadók.

Az előző átkosban sem volt erre mentség, legföljebb magyarázat: az oroszok strázsáltak felettünk.

Most nincs szükségünk smasszerekre, magunk vagyunk a saját kápóink.

Körbekerítettük magunkat, még jóval azelőtt, hogy kerítés épült volna a határon.

Megszoktuk Orbánt, és nem lázadunk ellene.

Megvetjük és lenézzük.

Megvett minket, ezért megvet és lenéz bennünket.

A morgás joga megmaradt – ha jut mellé pörkölt és uborka, miénk itt a világ.

Ne zavarjátok köreinket, köszönjük, megvagyunk.

Egy NER-kompatibilis ország

Sokan és sokszor leírtuk már azt a jelenséget, amit legutóbb Vajda Mihály filozófus a 168 órában jobbágymentalitásnak nevezett. Vagyis, hogy ez az ország azért nem lázad az orbáni önkény ellen, mert kompatibilis a Nemzeti Együttműködés Rendszerével, elfogadja azt, betagozódik.

Orbán Viktor zseniálisan – ugyanakkor gátlástalanul – érzett rá arra, hogy mi kell az embereknek. Nyugalom, biztonság, és főleg egy olyan vezető, aki mindezt biztosítja a számukra. Lehetne ez a vezér akár baloldali is, de történelmileg úgy alakult, hogy liberális korszakát elhagyva Orbán a jobboldalon találta meg politikai identitását.

MTI Fotó: Veres Nándor

Bölcs vezető kell a magyaroknak. Olyan, aki nem csak gondoskodik róluk, de gondolkodik is helyettük. Ezért élesztik újjá mostanában a Horthy-kultuszt és igyekeznek úgy emlékeztetni az egykori kormányzó által vezetett országra, hogy akkor béke volt és biztonság. A Kádár-rendszer történelmileg még túlságosan közeli, azzal nem volna trendi előhozakodni, bár annak a lényege, igaz, más ideológia mentén, ugyanarról a populista tőről fakadt.

Az 1956-os forradalom leverése után alig fél évvel, „negyedmillió fővárosi dolgozó” vonult fel május elsején Budapesten, miközben a dísztribünön Kádár János és más prominens elvtársak integettek nekik.

Erre érzett rá zseniálisan Orbán és néhány barátja. Mondjátok, hogy mit akartok hallani, és én elmondom nektek!

Ez egy ilyen ország. Nem kívánnánk csökkenteni Orbán „érdemeit”, vagyis a felelősségét, de az az igazság, hogy nem Orbán alakította ilyenné Magyarországot, hanem ő érezte meg, hogy az ország lakosainak mire van szüksége. Az ország lakosainak többsége egy nagy, gondoskodó államot szeretne, élén egy igazságos vezérrel. Olyannal, aki megvédi az ország polgárait a vélt, vagy valós veszedelmekkel szemben. Aki igazságot oszt, megjutalmazza azt, aki jó, és bünteti azt, aki rossz. Aki jó, annak megsimogatja a fejét, aki nem, az kokit kap, vagy sallert.

A bölcs és igazságos vezér megmondja mindenkiről, hogy mikor jó hazafi az illető, rendes polgár, családapa, jó gyerek, szülő. Legújabban már – szellemi verőlegényei révén – azt is ő dönti el, hogy ki a jó író, táncos, popzenész, vagy éppen filozófus.

Orbán zseniálisan ismerte fel azt az amúgy szabad szemmel is jól látható jelenséget, hogy a magyarok többsége nem a szabadságot szereti, hanem a szabadságharcot. A szabadság a többség számára nem érték. Miért is lenne az, amikor nem harcoltunk érte. Vágytunk rá, mert azt hittük, hogy a jólét is eljön vele. De nem jött el – főleg nem automatikusan és nem mindenkinek. Ezért aztán meg is orroltunk a szabadságra, őt okoltuk azért, hogy nem lett több a pénzünk, nagyobb a lakásunk, újabb az autónk.

És akkor most meg kell állapítanunk, hogy bár sokan és sokszor leírtak már a fentiekhez hasonló mondatokat, nem változott semmi. Miért is változott volna, amikor ezek az írások többnyire csak azokhoz jutnak el, akik e nélkül is tudják, hogy milyenek vagyunk. A többség nem olvassa ezeket a cikkeket, vagy ha igen, még meg is bántódik, amiért azt feltelezik róla, hogy ő nem szabadságszerető. Az emberek ugyanis szeretik magukat bátornak és harciasnak gondolni, talán nincs is olyan honfitársunk, aki úgy vélekedik magáról, hogy ő megalkuvó, opportunista, olyan, aki bármikor, bárhova szívesen betagozódik.

Klasszikussal szólva: a helyzet reménytelen, de nem komoly. Jelenleg annak a felismerésénél tartunk, hogy Kádár és Horthy népének Orbán kell. Kiindulási alapnak elfogadható, most már csak azt kellene kitalálni, hogyan lehet ezen változtatni.

Akkor hát, mostantól itt élünk

Éltünk mi már ilyen országban. Negyven évig tartott az előző átkos, a mostaniról még nem tudni, meddig bírja. Igaz, az előzőről sem lehetett tudni, hogy meddig tart. Azt gondoltuk, hogy örökké úgy lesz, ahogyan volt. Elfogadtuk, megszoktuk, beletagozódtunk, ahogyan kell.

A miénk volt az is. Az ország, amit örökül kaptunk, és az élet, ami nekünk jutott. Egy szót sem szólhattunk, mert még így is mi voltunk a legvidámabb barakk. Jobb dolgunk volt, mint a románoknak, a bolgároknak, a keletnémeteknek, a cseheknél is boldogabbak voltunk, a szlovákokról nem is szólva.

Nekünk volt a legnagyszerűbb diktátorunk mind közül. És a legvidámabb barakkunk.

A rendszer rossz volt, cinikus, de elviselhető. Hagyta, hogy együtt éljünk vele. Tudtuk, mit várnak el tőlünk ahhoz, hogy békén hagyjanak bennünket. Ismertük a szabályait, magunkban megvetettük és lenéztük. Nem hittünk benne, és a hatalom pontosan tudta, hogy nem vesszük komolyan. Hogy kiröhögjük a háta mögött. Nem várta el tőlünk, hogy higgyünk benne. Azt várta el egyedül, hogy tegyünk úgy, mintha rendben volna az, ami van.

Tapsolni sem kellett, elég volt az is, ha csöndben voltunk. És aki nem szólalt meg, vagy nem mondott olyat, amit ne lett volna szabad, mondhatott ezen kívül bármit. Ismertük a kiskapukat, és éltünk is ezzel a tudásunkkal. A hatalom is tudta rólunk, hogy időnként túljárunk az eszén, és amikor csak tehetjük, megszegjük a szabályokat – ilyenkor becsukta mindkét szemét, és hülyének tettette magát.

Tudtuk, hogy hazudnak nekünk, a hatalom is tudta rólunk, hogy tudjuk róla: egyetlen szava sem igaz. Mindenki hazudott mindenkinek, de ez nem zavart senkit, mert ez tartotta össze a rendszert, amely olajozottan működött – egészen addig, amíg össze nem omlott.

Most megint ott vagyunk, ahol egyszer már voltunk. Közben persze volt némi kalandunk a demokráciával, kokettálhattunk a szabadsággal, játszhattunk egy kicsit köztársaságost.

Itt élünk. Nem megyünk, nem menekülünk. Maradunk itt, mert menni már nincs merszünk, és egyszerűbbnek látszik, ha előkeressük az egyszer már bevált régi játékainkat. Abban reménykedünk, hogy a hatalomnak nem kell, hogy szeressék: megelégszik azzal is, ha tartunk tőle. Rá szavazunk, vagy valaki másra, végső soron neki az is mindegy. Van neki szavazója nélkülünk is épp elég. Kevéssel beéri, a fő, hogy maradhasson még valameddig.

Idétlen időkig, vagy, ha lehet, egy kicsivel még annál is tovább.

Kis magyar tüntetéstan – 1. Nem tetszik a rendszer

Volt egyszer egy Milla. Emlékszünk még rá? Tízezrek énekelték a Szabad sajtó útján, hogy nem tetszik a rendszer. Az utca még megvan, a neve sem változott, ám a szabad sajtó csak nyomokban. Aztán jött Sándor Mária, a feketeruhás nővér, majd a Tanítanék mozgalom kockás inges tanárai hívták közös esernyő alá az embereket. Mi volt még? Az alábbiakban – és a következő cikkben – áttekintjük az elmúlt évek jelentősebb tüntetéseit. Volt belőlük bőven: 2010 és 2018 között közel 200 kisebb-nagyobb demonstrációt tartottak országszerte.

 

Már a második Orbán-kormány első éve, 2010 is bővelkedett ellenzéki megmozdulásokban. A kormány sem aprózta el, megalakulása után igen hamar lépett a magánnyugdíjpénztári megtakarítások elvonása ügyében. Az ez elleni tiltakozáson néhány ezer ember vett részt, aminek többek között az volt az oka, hogy a demonstráció szervezői – és ez a későbbi tüntetéseknek is visszatérő témájává vált – ragaszkodtak ahhoz, hogy a pártok ne „repüljenek rá” a megmozdulásra. Azt kérték, hogy a politikusok legföljebb magánemberként, pártzászlók és transzparensek nélkül jelenjenek meg.

Budapest, 2011. március 15.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

A 2011-es év már mozgalmasabb volt. Januárban folytatódott a médiatörvény-elleni tiltakozás, megalakult az Egymillióan a magyar sajtószabadságért (Milla) csoport. Március 15-én több tízezer (egyes becslések szerint ötvenezer) ember vonult a Szabad sajtó útjára.

Áprilistól a rendvédelmisek demonstráltak több munkahelyet, egyenlő bérezést, a megszorító intézkedések beszüntetését és párbeszédet követelve. Itt tettek szert néhány éves ismertségre a független rendvédelmi dolgozók vezetői, Kónya Péter és Árok Kornél, valamint Juhász Péter, aki ma is aktív politikus, az Együtt elnöke.

Júniusban „bohóctüntetést” szerveztek. Ennek előzménye, hogy Szijjártó Péter, akkor még, mint a miniszterelnök szóvivője, bohócoknak titulálta a rendvédelmi dolgozók tüntetéseit, mire ők válaszul bohócjelmezbe öltözve szavazófülkét állítottak, és jelképesen visszavonták a Fidesz-KDNP-re leadott szavazataikat.

Október 23-án “Nem tetszik a rendszer” néven újabb, az eddigieknél nagyobb és keményebb hangvételű tüntetés volt a kormány egyre növekvő hatalma és intézkedései ellen.

BohócBudapest, 2011. június 16.
MTI Fotó: Szigetváry Zsolt

Az újév első napjai a rendszerint hideg időjárás miatt sem kedveznek a tüntetéseknek, ám vannak kivételek. Miközben 2012. január másodikán a kormány meghívott vendégei az Operaházban ünnepelték az alkotmány helyébe lépett alaptörvényt, odakint az utcán minden korábbinál nagyobb tüntetés szerveződött. A szervezők százezres tömegről beszéltek, a kormánypárt sajtójának kommunikációjában néhány ezer emberről volt szó.

Ami biztos: a tüntetők teljesé szélességében elfoglalták az Andrássy utat, a sor az Operaháznál kezdődött, míg a vége valahol az Oktogonnál volt. A kormánytagok, és meghívott vendégeik végül egy hátsó bejáraton hagyták el az „ünnepség” színhelyét.

Ez a demonstráció nemcsak azzal vonult be a köztudta, hogy minden korábbinál többen tüntettek az alaptörvény ellen, de azzal is, hogy a kormánypárti sajtó – élükön a köztévé híradójával – látványos bukással végződő hírhamisítási ügybe keveredett. A tüntetést ugyanis megpróbálták jelentéktelennek beállítani, mégpedig úgy, hogy miközben az utcáról bejelentkező riporter beszélt, háttérként olyan képeket mutattak, ahol csak néhány ember lézengett.

(Csak részben tartozik témánkhoz, de ezt követően szaporodtak el az internetes sajtóban a mémek, vagyis a humoros fotók és rövid bejátszások. Sajtótörténészek dolga lesz az újfajta politikai humor kialakulásának bemutatása és elemzése.)

Az erős felütés után a tavasz is mozgalmasra sikeredett. Miskolcról indult az „Éhségmenet”, melynek résztvevői egy heti gyaloglással jutottak el a fővárosba, ahol munkát és kenyeret követeltek, és elkezdődtek a diáktüntetések. Több ezer egyetemista vonult fel, foglalt el egyetemi termeket, tüntettek és fórumoztak a keretszámok csökkentése, a hallgatói szerződésnek nevezett röghöz kötés és a felsőoktatás szétrombolása ellen. Március 15-én a Milla által szervezett nagy tüntetésen alternatív államfőnek avatták az ismert rappert, Dopemant.

Október 23-án, az 1956-os forradalom évfordulóján ismét tüntetett a Milla. Ezzel egyidőben a kormányhoz közeli Civil Összefogás Fórum (CÖF) a békemenetek nevezett rendezvényen ugyancsak több tízezer embert vitt ki az utcára. A kormány tájékoztatása szerint a CÖF megmozdulásán 150-400 ezer, míg a Milláén alig 20 ezer ember vett részt. Ez a sajátos számháború nagy felháborodást keltett, mert nyilvánvaló volt, hogy a közlés nem teljesen fedi a valóságot. Az internet népe ismét humoros mémekben fejezte ki nemtetszését a torzítások ellen.

A történetnek politikai vonzata: is van: a Milla (Juhász Péter), a Szolidaritás (Kónya Péter) és Haza és Haladás Mozgalom (Bajnai Gordon) részvételével megalakult az Együtt 2014.

Levélváltás arról, hogy miért nem vagyunk dühösek

Kaptam egy levelet. Márti, aki olvasta néhány korábbi írásomat, és abból arra következtet, hogy én tudok válaszolni a kérdésére, arról érdeklődik, hogy miért nem vagyunk dühösek. Érteni ugyan én sem értem, de megpróbáltam megmagyarázni.

Kedves Péter,

elég sűrűn felmerül bennem mostanság, hogy miért nem dühösek az emberek? Miért nem dühösek annyira, hogy összefogjanak? Akárhányszor kint vagyok egy tüntetésen az olyan, mintha én haragudnék egyedül azért, amit az országgal és az emberekkel tesznek. Ott állok a rendőrökkel szemben, az egy ötvenes magasságommal és kiabálok, hogy változást akarunk. De egyre többször érzem azt, hogy szinte egyedül vagyok ezzel. Az ismerőseim között rengeteg az okos, értelmes ember, mégis sűrű-sötét hallgatás van, ha bármit posztolok, mondok, kiabálok. Pedig pont az a véleményük, ami nekem. Én ezt nem értem. Mitől félünk annyira? Mért nem vagyunk már igazán dühösek? Megköszönöm, ha írsz erre, biztosan naiv vagyok vagy nem elég okos, vagy nem is tudom, de borzasztóan elkeserít ez az egész, ami itthon folyik. Mit gondolsz, mi a fene van az emberekkel? Előre is köszönöm, Márti.

 

Kedves Márti,

választ vársz tőlem, de nem tudom, hogy mit mondjak. Mert még magamról sem tudom, hogy dühös vagyok-e egyáltalán. Azt tudom, hogy utálom, ami van és undorodom. De a düh az más.

Dühösnek kellene lennem? Lehet, hogy az vagyok, csak nem tudok róla? Ki számít dühösnek? Aki káromkodik? Kukákat borogat? Kirakatokat tör be?

Hol végződik a felháborodás, és hol kezdődik a düh?

És milyen alapon beszéljek mások nevében? Hogy ők, akiket nap, mint látok az utcán, miért nem dühösek? Vagy ha dühösek, akkor miért nem úgy, hogy azt te vagy én is észrevegyük?

És van még egy kérdés. Nem mellékes, inkább alapvető: hogy kire kellene dühösnek lennünk? Első megközelítésből persze jön a válasz: hogy Orbánra és társaira. Szétlopták az országot, lebontották a jogállamot. Megmásítják a múltunkat, ellopják a jelenünket, felélik a jövőnket.

Egyszerű, mint a faék.

Értem én, hogy rájuk kellene dühösnek lennünk, de én inkább – megint a magam nevében beszélek – megvetem és lenézem őket. Ha valakire dühösnek kell lennünk, akkor azok mi magunk vagyunk. Amiért hagytuk, hogy ez legyen. Hagytuk, hogy terrorista honfitársaink túszul ejtsék a hazánkat, megvezessenek bennünket, becsapjanak, átvágjanak.

Már akit, tudom. Mert voltak sokan, akik kezdettől fogva látták, hogy mi készül. Nem voltak okosabbak másoknál, de volt merszük szembenézni a valósággal. Merték tudni, hogy a fekete nem fehér, a kicsi nem nagy, a diktatúra nem demokrácia.

Szóval, hogy a hazugság nem igazság.

Sokan csalódtak a szabadságban. Szerintem azért, mert nem harcoltunk meg érte. Készen kaptuk, az ölünkbe pottyant, és ezért azt hittük, hogy a jólét is eljön vele. Volt idő, amikor még irigykedve néztük a nyugaton élők autóit, csodáltuk őket, amiért a miénkénél szebb házakban laktak, és jobb helyekre utaznak. Azt hittük, hogy ha eljön a szabadság, mindez nekünk is meglesz. Nem így történt, és ezért most a szabadságra haragszunk. A diktatúrát választjuk, mert volt már benne részünk és a vége annak is egészen kibírható volt.

A mi diktátorunk volt a legjobb mind közül, mi pedig szabadabban éltünk, mint a tábor többi barakkjának lakói. A románok, a bolgárok, a keletnémetek.

Pontosabban: kevésbé elnyomottabban.

Mi volt az eredeti kérdés, kedves Márti? Hogy miért nem vagyunk elég dühösek?

Csak azt tudom, hogy lenne rá igény.

Múltmásítók

Irigylem azokat az embereket, akik a rendszerváltozás után születtek. Akiket nem terhelnek a múlt bűnei, akiknek soha életükben nem kellett egyetlen kompromisszumot sem megkötniük. Tisztakezűek és ártatlanok, mint a ma született bárányok.

Félreértések elkerülése végett: nem a fiatalokra gondolok. Hanem azokra a hatvanasokra, hetvenesekre, akiknek meglehetősen szelektív a memóriájuk. Akik a rendszerváltozás óta úgy emlékeznek korábbi énjükre, hogy ők már akkor is…

Azokra gondolok, akik most úgy gondolnak akkori önmagukra, hogy valójában csak 1990 után születtek. Ők imádkozták ki a rendszerváltozást, miattuk dőltek le a falak, nyíltak meg a határok.

Léteztek már korábban is, de élni csak 1989 után kezdtek. Kádárék alatt nem vettek levegőt, nem volt anyagcseréjük. Nem utaztak a villamoson, nem vezettek autót, nem is volt erre szükségük, mert nem jártak sehová.

Nem gyűlöltek, nem szerettek.

Úgy volt ez az ország 1989-ben, mint 1945 után: akkor a partizánok kerültek elő valahonnan, s hirtelen kiderült, hogy a háború előtt és alatt tulajdonképpen tízmillió magyar ember harcolt a fasizmus ellen, és várta tárt karokkal a felszabadító Vörös Hadsereget.

Kis ország vagyunk, földszintes hőseink vannak. A kilencvenes évek elején visszaemlékezések tucatjait lehetett olvasni arról, ki hogyan vészelte át az elviselhetetlen negyven évet. Lemerültünk, és kibekkeltük őket, mondta a Harmadik Magyar Köztársaság első miniszterelnöke.

Egy nagyon titokban elnyomott és észrevétlenül félreállított sajtómunkás pedig arról számolt be, hogy az üzemi étkezdében rendszeresen elfoglalta a vállalati párttitkár helyét, az pedig nagy mérgesen kénytelen volt másik széket keresni magának.

Kis országnak kis hőstett dukál.

Egy másik hős, a foglalkozására már nem emlékszem, egyszer Dombóvár felé utazott, amikor felszállt a vonatra két szovjet katona.
– Ez a vonat megy Pápára? – kérdezték oroszul a szovjet katonák.
– Da – válaszolta halált megvető bátorsággal a magyar versenyző.
Közben meg nem odament a vonat, hanem éppen az ellenkező irányba. Fifikás nép a magyar, nem lehet vele kukoricázni. Vége is lett a Varsói Szerződésnek hamar. Kis ellenállásokból áll össze a nagy egész.

Biztosak lehetünk abban, hogyha majd elmúlik ez a mostani rémálom, akkor a jelenlegi rendszer kiszolgálói is találnak majd a „munkásságukban” olyan mondatokat, vagy inkább félmondatokat, amelyekkel azt igyekszenek igazolni, hogy ők belülről bomlasztottak. És elmagyarázzák, hogyha nem ők szolgálják ki ezt a rendszert, akkor helyettük kiszolgálja más. Úgyhogy mi, többiek, jobban jártunk, amiért ők szolgálták ki ezt a mostani rendszert, mert mások, akik náluk barbárabbak, még bárdolatlanabb módon tették volna ugyanezt.

Lengyelország és Románia is Patriot rakétákat vásárol Amerikától

0

Mihai Fifor román hadügyminiszter a szenátus védelmi bizottsága előtt elmondta: Románia 3,9 milliárd dollár értékben vásárol Patriot rakétákat az Egyesült Államoktól 2019-ben. A rakétákat 2020-ban állíthatják rendszerbe Romániában.

A hadügyminiszter az orosz fenyegetéssel indokolta meg a 3,9 milliárd dollár értékű fegyvervásárlást. Teodor Melescanu román külügyminiszter megígérte Rex Tillersonnak, az amerikai diplomácia vezetőjének, hogy Románia megveszi a rakétavédelmi rendszert, melyet a NATO fontosnak tart az orosz fenyegetéssel szemben. Washington számára két ország fontos térségünkben: Lengyelország és Románia.

Varsó nemrég jelentette be, hogy 10,5 milliárd dollárért vásárol rakétavédelmi rendszert az USA-tól

Erről még Trump elnök állapodott meg a lengyel vezetőkkel ,amikor júliusban Varsóban járt. A szerződés szerint Lengyelország 208 Patriot tipusú rakétát kapna az Egyesült Államoktól és egy teljesen korszerű rakétavédelmi információs rendszert. A washingtoni kongresszusnak még jóvá kell hagynia a szerződést, mert ilyen korszerű fegyverzetet enélkül nem lehet eladni más államnak. Mivel Lengyelország NATO szövetséges ezért aligha lesz akadálya annak, hogy az amerikai rakétavédelmi rendszert Lengyelországba telepítsék.

A lengyelek azért érzik szükségét a méregdrága amerikai rakétavédelmi rendszer megvásárlásának, mert

Oroszország nemrég Iszkander tipusú rakétákat telepített Kalinyingrád közelében.

Az egykori Kelet Poroszországból az orosz rakéták pillanatok alatt elérhetik a lengyel stratégiai célpontokat.

Nemrég az oroszok Belorusziával együtt nagy hadgyakorlatot tartottak Lengyelország határainak közelében és ez tovább növelte a gyanakvást Varsóban, ahol hagyományosan tartanak Oroszországtól. Lengyelország felosztásában nagy szerepet játszott Moszkva Nagy Katalin cárnőtől egészen Sztálinig. Lengyelország ezért maximális katonai együttműködésre törekszik az Egyesült Államokkal.

Szabaduljatok meg a gonosztól!

Szabaduljatok meg tőlem, barátaim! Elegem van magamból, elegem van abból, amit veletek és Magyarországgal tettem. Elegem van mindenből.

A legszívesebben visszacsinálnám az egészet Lennék az, aki voltam, pontosabban, az, akinek egykor mutattam magam.

Romlott, reménytelen és korrupt országot építettem nektek, most már, ha akarnám, sem tudnám visszacsinálni. Bebetonoztam a hatalmamat, mamelukokat neveztem ki minden posztra, és a rendszer már magától működik.

Sőt. Valójában már csak magától működik, beavatkozni szinte lehetetlen. Egyre félelmetesebb és visszataszítóbb lett minden. Pedig, én nem ezt akartam. Jó akartam lenni az emberekhez, adni nekik. Megsimogatni a fejüket, hátba veregetni őket, a vállukat lapogatni.

Azt szerettem volna, hogy szeressenek. Jobb országot akartam a magyaroknak, szebb jövőt.

Most meg itt állok előttetek, a magam nemzeti szotyialista valóságában. Egyre többen tudjátok, hogy milyen vagyok. Én is tudom, félek is magamtól ezért, mert fogalmam sincs, mire lehetek még képes.

Szabaduljatok meg tőlem. barátaim, mert rajtatok kívül jelenleg nincs erő, aki fel tudna engem tartóztatni. Pedig, lenne rá igény. Vissza kellene vezetni Magyarországot a normális államok világába, olyan hellyé kellene tenni, ahol nem csak keletről fúj a szél.

Elfoglaltam a sajtót, az alkotmánybíróságot, az ügyészséget, a rendőrséget. Mindenhol az én embereim ülnek, végtelen időkig bebetonozva, már én magam sem tudom elmozdítani őket. Nélkülem, akár az akaratom ellenére is működik a rendszer, önjáróvá vált a nemzeti együttműködés.

Az ellenzék gyenge és megosztott – ez is nekem köszönhető. Pedig én nem ezt akartam, ismertek engem,tudjátok, milyen vagyok. Harcolni szerettem mindig, igazi küzdők ellen izmozni a csatatéren.

Most, amikor mindezt már visszacsinálnám, nem megy. Már nem vagyok ura annak, amit létrehoztam, nem tudok parancsolni a magam kreálta teremtménynek. Tudom, sokan azt gondoljátok, hogy megőrültem. Pedig, a látszat csal, jól vagyok. Fel tudom fogni, hogy mi van, tudom, hogy én vagyok a felelős, és ezért szorongok, napról napra jobban.

Tegyetek végre valamit ellenem, barátaim!

A rendszer mára olyan lett, hogy törvényes úton nem vagyok leváltható. De ez már nem én vagyok emberek, nem az áll előttetek, akit láttok. Amikor utoljára vettem a bátorságot, hogy tükörbe nézzek, magam is megijedtem.

Tudom, a sajátjaim fognak eltakarítani, amikor majd elérkezettnek látják az időt.

Nem lesz jó ez senkinek, sem nekem, sem az országnak. Mert akik majd utánam jönnek, még nálam is könyörtelenebbek lesznek. Én nem vagyok könyörtelen barátaim, sem diktátor, bár tudom, hogy időnként annak látszom. Egy szerencsétlen, megtört futballista vagyok, akinek nem sikerült valóra váltani az álmait. Nem lehettem valódi labdarúgó, csak miniszterelnök.

Egy lebutított ország fura ura.

Ha jót akartok az országnak, szabadítsátok meg a gonosztól. Szabaduljatok meg tőlem, barátaim!

FRISS HÍREK

Milliókat ke...

A minisztere...

Diplomata ké...

A migránsok ...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!