Címke: orbán

Jó kis találós kérdést adott fel nekünk Tusnádfürdőn a miniszterelnök, hiába no, ahogy ezt belga rajongóinak mondta, a politika egy kicsit showműsor is. Ő ennek igyekszik mindig eleget tenni; beszédeit, felszólalásait még évek múlva is elemzik. De persze nem úgy, Arany János módjára – „gondolta a fene”, az ő beszédeiről lehet bármit gondolni. És gondolnak is; ki így, ki úgy interpretálja. Hívei feltöltődnek általa, megtanulják a következő hónapok kötelező leckéit, ellenfelei viszont különböző megfejtésekkel szolgálnak, többnyire olyannal, amelyek rávilágítanak Orbán Viktor gonosz terveire.

Most nagyjából itt tartunk, már ami az ellenzék értelmezését illeti; az Orbán-pártiak – tekintve, hogy ők sem tudják pontosan mit is akar az ő főnökük, kimerülnek abban, hogy a nagyszerűségét dicsérik.  Tényleg: mit is harangozott be Székelyföldön Orbán Viktor? Mit üzent haza, amikor a szeptemberi nagy változásokat jövendölte? Hogy nem viccelődött – mint a belga fiatalokkal – az egészen biztos. Hogy készül valamire, az is biztos. De mire, mely területeken? Mit akar még elfoglalni? Hol talál még olyan területet, amelyet még nem vett birtokba? Mi innen úgy látjuk, hogy sehol. Ő – és vele együtt ők – úgy, hogy még van bőven mit meghódítani. Mi innen úgy látjuk, hogy – például – a média 90-95 százaléka már az övék, és ami nem szinte az is; csak elhatározás kérdése, mikor teszik a földdel egyenlővé, vagy domesztikálják, ő – ők úgy látják, hogy fele-fele arányban van elosztva. És az így igazságtalan. (Az 50-50 százalékot Stefka Istvántól hallottam; szerinte a kilencvenes évek elején 95 százalék balliberális volt, mostanra egyenlítődtek ki az erőviszonyok. Azt persze nem mondanám, hogy Stefka egy orákulum, de arra mindenképpen jó, hogy a hatalomnak tetszőt mondjon. Akkor van bajban, ha a hatalomnak ez a fele-fele nem tetszik… Szurkoljunk neki.)

Lépjünk el egy kicsit a médiától – hogy aztán visszatérhessünk oda -, és próbáljuk megfejteni a találós kérdést. Mit akar még uralma alá vonni a kormányfő? Azt tudjuk, hogy a bírósággal elégedetlen; kész a terv a bekebelezésére. A civileket már maga alá gyűrte, az országgyűlés, a Fidesz, vagy a KDNP – mindegyik az ő játékszere. Ha így megy, lassan nem lesz mire törvényt hozni, minden az ő képét és hasonlatosságát mutatja.

Akkor térjünk tényleg vissza a sajtóhoz. Kétségkívül vannak még szabad szájak. Stefkának, Bencsiknek, Bayernek és többinek túl sok is van belőlük. Szerintük tökéletes a sajtó szabadásga, hiszen – lám – én is itt azt írok, amit akarok, nem fog holnap elvinni a fekete autó. És valóban: senki meg nem tudj akadályozni, hogy ide írjam a gondolataimat, akár azt is, hogy szerintem nincs sajtószabadság. Kétségtelen, hogy az állapotok nem diktatórikusak, csakhogy a sajtószabadság fogalma is másként értelmezendő egy kvázi demokráciában. Itt fontosak a demokratikus paravánok, a látszatok, és ezek talán szeptember után is megmaradnak. Pénz ugyanúgy nem fog jutni a „szabadszájúaknak”, bátor hirdető sem akad, olykor a terjesztés sem meg zökkenőmentesen, de abban a rezervátumban, ami kiszabatott nekik ellehetnek. Adatokhoz nem jutnak hozzá, tényfeltárásra nem nagyon lesz módjuk, de a véleményüket – mint most én – bátran közreadhatják. Tudom, soha nem fogom meggyőzni a jobboldaliakat arról, hogy ez nem egyenlő a sajtószabadsággal, legfeljebb akkor, ha ők maguk kerülnének hasonló helyzetbe.

A kérdés továbbra is él bennem: mit tehet még Orbán annak érdekében, hogy még jobban maga alá húzza a médiát? Mire számíthatunk?

Mindenek előtt talán a Sajtókamara felállítására. Volt már ilyen, működését 1939-ben kezdte meg, és tudjuk: a Horthy-korszak restaurációja nem csak a Szabadság téren kívánatos. Van ugyan most is érdekvédelmi szervezet a szakmának, a MÚOSZ, de azt, mint kommunista csökevényt sikerült teljesen szétzilálni, és egyszerű civilszervezet státuszba gyömöszölni. Félreértés ne essék: nem kívánom vissza azt az időt, amikor a hatalom része volt a MÚOSZ – épp úgy, mint a sajtókamara-  azt azonban igen, hogy a hatalomtól függetlenül, de a szakmára mégis erős befolyással bírva végezze a munkáját. Ilyen helyzetben sosem volt az újságírók szervezete; vagy kiszolgálta a hatalmat, vagy légneművé vált. Olyanná, mint mostanság. Orbán nem ilyet akar. Azt akarja, hogy olyan szervezet jöjjön létre, amelyet az ő emberei irányítanak – lásd mint Szöllősi György, hajdani felcsúti alkalmazottja – és olyan jogosítványokkal rendelkezzenek, amelyekkel képesek megrendszabályozni az ideológiailag tévelygőket, sőt adott esetben megvonni tőlük a megszólalás lehetőségét is. A kamara, amelynek ötlete valamikor az év elején bukkant fel, egyértelmű céllal jön létre: karámba szorítani a nyomtatott sajtó munkatársai mellett immár interneten működőket, a blogolókat, tehát mindenkit, aki befolyásolhatja a nyilvánosságot. Az irány, mondják, egyértelműen a fehérorosz rendszer, ahol mindezt már meg is valósították. (Ez az orbáni rezsimben nem ijesztő hivatkozási alap, ellenkezőleg: ki lehet jelenteni, hogy van hely Európában, ahol ilyen módszert alkalmaznak.)

Mondanám: a szakmának ellen kellene állnia, de már a gondolat is naiv, hiszen az újságírást ma – mint fentebb említettem már – több mint kilencven százalékban – nem fele-fele! – a kormányhoz hű emberek képviselik, így illúzió arra gondolni, hogy bármilyen állami akaratot meg lehetne fékezni. Vagyis, ha a hatalomban lévők megpróbálják bedarálni az RTL-t – egyesek szerint a német tulajdon miatt ez nem fog sikerülni, -, vagy az indexet átállítani – Simicskától ez megtörténhet -, akkor ezt simán keresztül tudják vinni, nem fognak semmilyen ellenerőbe ütközni. Az újságírás olyan állapotban van ma Magyarországon, ahol nincs semmiféle szakmai összetartás, nincsenek etikai szabályok. A szakmának nincs egyetlen közös ügye sem, a politika végtelenül megosztotta őket; a többség a túlélésre játszik. Azok az orgánumok, amelyek politikailag semlegesnek mondják magukat, igyekeznek távolt tartani magukat minden esetleges megmozdulástól, nehogy baj legyen. A kormányhoz húzók – á lá Bayer Zsolt – legszívesebben a szakadékba löknék azokat, akik a rezsim ellen írnak, a többiek, pedig megélhetésük érdekében igazodnak. Azt is mondhatnánk: nincs hova alámerülniük, ha meg akarnak élni. Ebben pedig nem fog nekik segíteni a sajtókamara, sőt: minden esetleges kilengésüket meg fogja torolni. És ehhez lesz felhatalmazása is. Nem az ősz lesz nehéz tehát számunkra; a jövőnk.