Ma csak egy normális hétfő van itt Koreában, természetesen itt nincs ünnep, érdekes módon a Magyar Nagykövetségen sincs, ugyanis a szükséges nyolc diplomatából mindössze kettő van meg, kicserélnek majd mindenkit, és pénzt is csak október 23-a megünneplésére kaptak, akkor nagy fogadás lesz, amennyire egy családi ház emeletén lévő, körülbelül 6o nm.-es nagykövetségen ez egyáltalán lehetséges, bár lehet, hogy a fogadást máshol tartják, nem tudom. Kétségtelen, hogy hamarosan itt lesz a harminc éves évfordulója a két ország diplomáciai kapcsolatfelvételének, ami azért is érdekes, mert Dél-Koreának is az első ország volt Magyarország a vasfüggöny mögül, ahol nagykövetséget nyitott, és Magyarország is az elsők között tartja számon Dél-Koreát azon országok közül, amellyel diplomáciai kapcsolatra lépett, és nem a szocialista táborból került ki. Akkor nyílt a mostani nagykövetség, az épület azóta sem változott, nagykövetek, konzulok, és egyéb munkatársak viszont gyakran. Személy szerint nekem egyik garnitúrával sem volt különösebb problémám, mindegyik korrektül végezte a munkáját, bár a kiszabott illetékek, és díjak mértéke idővel a csillagos ég magasába emelkedett, hiába, tudjuk, Magyarország jobban teljesít, az illetékeket, és díjakat pedig ott szabják meg, nem a nagykövetségen.
Láttam tegnap egy kedves barátnőmnél a budapesti tisztavatás főpróbájáról egy képet. Olyan, piros alapon keresztes, hosszúkás, alul cakkos vagy tépett zászlók lógtak mindenfelé, mint egy középkori filmben, gondoltam küldik őket keresztes háborúba, kereszténységben most úgyis olyan nagyon erősek vagyunk ha jól hallottam, hogy épp éheztetjük a határon rekedt menekülteket, mert az olyan roppant keresztényi dolog. Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon az én buddhista magyarságom mennyire képes a regnáló hatalom elképzelését megvalósítani, attól tartok semennyire, ezért aztán távol is tartom magam Magyarországtól, nehogy zavart okozzak a mátrixban, mindazonáltal nem venném rossz néven, ha az ott élő, valamilyen oknál fogva szintén kilógó honfitársaim mégiscsak megtennék, mondjuk helyettem is.
Visszatérve Koreára, azért itt is történnek érdekes események, ma például a szétszakított családok találkoznak Észak-Koreában egymással, a Kümgáng hegy egyik resortjában, két éjjelre, és három napra. Ez a mostani találkozó már nem lesz olyan tragikus, mint a 25 évvel ezelőtti, alig él már néhány közvetlen érintett, a legtöbb aki utazik, közvetett rokon, az élők is 1oo éves kor körül vannak, olyankor a találkozás, a búcsúzás is más értelmet nyer már, mint fiatalabb korban, azt hiszem. Szimbolikus jelentősége azért mindenképp van a dolognak, hiszen ezt a találkozót erősen forszírozta Dél igen rég óta, azonban Észak nemet mondott egészen addig, amíg létre nem jött az első találkozó Mun Dzse In déli elnök, és Kim Dzsong Un északi diktátor között. Már akkor augusztusra ígérte Kim, és ma reggel kilenc busz útra is kelt, az ígéret szerint.
Szeptemberben Pompeo megint Északra megy, fel szeretnék gyorsítani a leszerelést, Mun elnök is Északra látogat, a végleges békeszerződést szeretnék Kimmel aláírni, ami ellen Kínának nincs kifogása, Amerikának nem annyira tetszik az ötlet. Nagy lesz a forgalom Pjanjángban a jövő hónapban, mert Si Dzsin Ping, örökös kínai csá.. izé, párttitkár is Észak-Koreába látogat, nem tetszik neki, hogy Kim nem engedi be a turistákat, holmi teltházra és renoválásra hivatkozva.
Trump sem szeretne kimaradni a buliból, úgyhogy ő meg azt erőlteti, hogy Kína, Észak-Korea, és Amerika csúcstalálkozzon, mert (és ebben bizony igaza van) Kína jóindulata nélkül a Koreai-félszigeten nemigen lesz egyhamar béke, amerikai katonák hazamenetele, és szabad közlekedés, meg az ENSZ szankciók megszüntetése sem, márpedig ez így most veszélyes pálya Kimnek, és mindenkinek, mert ott épp akkora az aszály, a hőség, mint itt, épp úgy tönkrement a termés, csak ott nincs miből pótolni, és az éhező, békét, prosperitást ígéretként kapott nép csak egyszer lesz nagyon dühös, de az átírhatja mindenki elképzelését a békés átmenetről, háború és halál pedig van elég a világban, nem kéne még egyet ostobán kiprovokálni.
Jön egy tájfun, igen, igen nagy, és ennek nincs „a”, „b”, és „c” útvonala, mint az eddigieknek, ma reggel azt mondta a meteorológus, hogy ez bizony telibe kap bennünket, nagyon erős, és a felettünk lévő tűzforró, magas nyomású levegő miatt, vélhetőleg csak erősödik, mire ideér. Izgi lesz a 28. emeleten egy olyan tájfun, ami amúgy is párját ritkítja Korea történetében.
Közben két újabb rejtélyre derült fény a lakásban. Az egyik egy keskeny fiók a sütő mellett, hermetikusan elzárva mindentől, tetején egy nyitható tolóajtóval, alul egy tálcával, és egy karral középtájt. Ez idáig csak néztük, és fogalmunk sem volt, vajon mi lehet az, mígnem a gyermek kiderítette, hogy az bizony rizstartó, és adagoló egyben. Így aztán beleöntöttük a rizst, a kölest, és az édes rizst, persze előtte alaposan összekevertük őket, lezártuk a tolóajtót, meghúztuk a kart, és láss csodát, egy személyre való rizs esett a kihúzható fiókba. Nagyon tetszik, azóta azzal szórakozom, amikor sokat huzigáltam, visszaöntöm felül. Egy szem sem megy mellé, ami nagyon jó, mert rizsre lépni hasonló élmény a legóra lépéshez, pláne, hogy Koreában senki sem megy cipőben a lakásba, azaz a mezitlábas élmény garantált. A másik, a konyhai mosogató baloldali pedálja. Azt tudtam korábban is, hogy a pedálos vízcsap takarékos, higiénikus, és kényelmes, az ember rálép, a víz elindul, még egyszer rálép, a víz eláll. Csakhogy ebben a lakásban baloldalon is van egy pedál, azt nem tudtam mire való, hiába nyomogattam, nem jöttem rá, mígnem a férjem kiokoskodta, hogy az a még takarékosabb forma, azaz addig folyik a víz, amíg az ember a lábát rajta tartja. Most annak is nagyon örülök, majdnem annyira, mint a rizsadagoló szekrénynek. Közben a légkondi magától bekapcsolt a nappaliban, ahol kikapcsoltuk, ez az AI rovására írandó, ami viszont a nyitva lévő ablakokat nem csukta be, úgyhogy mégsem tökéletes, majd elkérjük tőle a villanyszámla összegét hó végén, mert jó néhány órán át hűtöttük a 28. emelet környékén a kinti levegőt, és a hűtő számítógépe is felvillan, ahányszor csak elsétálok mellette, mondhatni csalogat, hogy gyere, rendelj valamit, hallgass zenét, de legalább törölgess meg, úgyhogy megtörölgettem, biztos neki is van lelke alapon.
Ma főztem először rendes ételt, ugyanis a férjem még hozott ezt, azt a csangdzsui lakásunkból, és közben vásárolt egy csige (amolyan igen sűrű leves) főző alkalmatosságot, ami nagyon hagyományos, és agyagból van, persze nem lehet vele indukciós főzőlapon főzni, de itt nem is kell, nem dísznek van az elszívó, se ételszag, se meleg nincs főzéskor a lakásban, úgyhogy ma abban készült a késői ebéd, vagy a korai vacsora, még nem döntöttük el. Bejelentkeztünk szedzsongi lakosnak, én el se mentem, a férjem öt perc alatt lezavarta a dolgot a személyes jelenlétem nélkül is, és kaptunk egy koreai zászlót ajándékba, hogy ki tudjuk tűzni ünnepek alkalmával.
A lányunk tegnap szerencsésen megérkezett Hollandiába, nemsokára kezdődik az egyetem, ő sem fog unatkozni azt hiszem, anyám is örül, hogy láthatja végre. A héten mi még a földszinten rendezkedünk, aztán ha a tájfun lehűti majd a levegőt, jön az emelet, és a tetőterasz berendezése, de az már csak nekem, a férjemnek a dolgos hétköznapok következnek a tedzsani iroda új vezetőjeként.
