Kezdőlap Címkék Kulturkampf

Címke: kulturkampf

Élesedik a „Kelet-Nyugat” szembenállása az EU-ban

Az EU közel sem olyan egységes, pozitív és vonzó, mint az, az ellenzék választási kampányában szerepel. Brüsszelben is látják, tudják, hogy valami „félrement”. Különösen az utóbbi években mutatkozott meg a „kelet-nyugat” közti felfogás- és mentalitásbeli különbség.

1989-ben a „vissza Európához” volt a jelszó, ami napjainkra egyre kevésbé lett vonzó. Van egy, az EU-ra is, mint gazdasági közösségre jellemző, általános, égtáji és éghajlati különbség: az államháztartás, az állami kiadások kezelése, ami jól érzékelhetően kihatással van a kontinens északi és déli részére. Talán úgy fogalmazhatnánk, hogy a protestáns angolszászok (beleértve a skandinávokat és a germánokat) szemben a katolikus, mediterrán latinokkal, akikhez a „bizánci” keleti keresztény görögök is tartoznak. Hasonló a helyzet, mint az az amerikai kontinensen (Észak-Amerika vs. Dél-Amerika) tapasztalható.

Aztán itt vannak a politikai ellentétek, a galambok és a héják, akik Oroszországra és Kínára tekintenek, miközben az Unió bővítését szorgalmazzák.

No, meg az „öntudatosak” tábora, akik a nettóbefizetőkre és a nettó-pénzfelvevőkre osztják a tagságot. Valójában, senki sem akarja szétverni, megszüntetni ezt a politikailag gyenge, gazdaságilag erős Uniót. Ehelyett

egyfajta „Kulturkampf” (kultúrák harca, felfogásbeli különbség) tapasztalható, mely az európai értékek védelmére, megtartására törekszik – a maga módján.

10 évvel ezelőtt (2011) az Isztambuli Egyezmény néven az Európa Tanács egy átfogó nemzetközi egyezményt alkotott meg a nők elleni erőszakkal és családon belüli erőszakkal szemben. A kelet-közép európai országok (Lengyelország, Magyarország, Bulgária Csehország és Szlovákia) megkérdőjelezik az egyezményben foglaltakat. Pontosabban az abban szereplő EU-s előírásokat nem kívánják átvenni a nemzeti törvényeikbe. A nők elleni erőszak, a szexuális visszaélés, vagy a kényszerházasság elleni törvények a kelet-európaiak számára is magától értetődőek.

A nemzeti konzervatív kormányok és ellenmozgalmaik azonban képtelenek megérteni és elfogadni a „biológiai” nemiség (angolul sex) és a „társadalmi” nemiség (angolul gender) közti különbséget.

A volt szocialistas országok gondolkodásában csak férfi és nő létezik.

A lengyel parlament előtti törvénytervezet mottója: „Igen a családra – Nem a genderre”, magyarul: „a hagyományos értékek a kor szelleme (a homoszexualitás) ellen”. Bulgáriában már 2018-ban alkotmányellenesnek nyilvánították ezt a témát, így ott az Isztambuli Egyezményt kizárt, hogy elfogadják (ratifikálják).

Egész Kelet-Közép-Európában népességfogyás tapasztalható.

Nemcsak a jobb megélhetéssel kecsegtető elvándorlás miatt. A nemzeti konzervatív kormányok drága családtámogatási programokkal próbálják a „hagyományos családmodellt” népszerűsíteni, és a születések számát növelni. Ebbe a nemzeti konzervatív kormányok mellett az egyházak is besegítnek.  Miközben tudat alatt a homofóbiát terjesztik.

„Az egyneműek kapcsolatától kihal a nemzet”

szól a kormánypárti érvelés, ergo a volt szocialista országokban az egyneműek házasságát nem ismerik el (pl. özvegyi nyugdíj). Mi több, Magyarországon az alkotmány tiltja az egyneműek házasságát. Sőt, most már az örökbefogadást is.

Ugyanakkor Nyugat-Európa katolikus fellegváraiban: Spanyolország, Portugália, Írország engedélyezett az egyneműek házassága, valamint az örökbefogadás.

A kontinens másik nagy „kelet-nyugat” problémája a migráció (vándorlás) és a (politikai) menedékjog. Brüsszel évek óta képtelen közös európai megoldást találni. Az elvándorlás a felvevő, befogadó országokból (Olaszország és Görögország), a kontinens szociálisan fejlett jóléti társadalmai felé halad északnyugat irányba. Ez az iszlám országokból érkező menekültek fő vándorlási iránya is. Senki sem akar az iszlamofób nemzeti konzervatív volt szocialista országokban maradni.

A menekült státuszt megszerzett, legálisan befogadott, elismert menekülteket az EU szeretné a tagállamok között (egyenlően) elosztani, és ezzel nagy (anyagi) terhet levenni Olaszország és Görögország válláról.

Ezt a gondolatot, segítségnyújtást a keresztény konzervatív magyar kormány elutasította.

Orbán Viktor már 2016.10.07-én közölte, hogy a magyar alaptörvényt ki kell egészíteni, és bele kell írni, hogy a magyarokra senki sem kényszeríthet semmilyen kötelező betelepítési kvótát.

Az egykori szocialista országokból lett EU-tagállamokban gyakorlatilag minimális szimpátia sincs a menekültek irányába.

Az EU-n belüli (nép)vándorlásról is mélyen hallgat a teljes hazai média. Igaz, vannak internetes (Facebook) csoportok, ahol problémájukat egymás közt meg tudják beszélni, és ezzel a téma ki van lőve. Pártállástól függetlenül egyik tv-csatorna sem készít sorozatot az „újrakezdők” életéről, beilleszkedési problémájukról, gondjaikról, akárcsak tájékoztatási jelleggel.

Érdekes lenne a Magyarországon dolgozók lehetőségeit, mindennapjait is bemutatni.

Az 1989-es jelszó és gondolat a „vissza Európába” nemcsak a szovjet egypártrendszertől való elfordulást jelentette, hanem egy bizonyos „nemzeti forradalmat” is, a nemzetállami önállóság visszaszerzését.

Nyugat-Európában hitelesen és jól dokumentálták a háború utáni meneküléseket, elüldözéseket, befogadásokat, (divatos szóval) integrációkat. A Vasfüggönytől keletre ezek szinte tabutémák voltak. Még ma is azok. A kitelepítésről, legyen az nemzetiségi vagy osztályidegen, tudott a lakosság, de hová kerültek, hogyan fogadták őket, hogyan segítették az újra kezdést, a beilleszkedést, arról vajmi kevés ismeretünk van. Ezért

szinte nulla szimpátia az elüldözöttekkel, napjaink menekültjeivel.

Még a 200.000 fős ’56-os menekültek felemlegetésére is az a sztereotip válasz, hogy „az más volt”. A görög (és koreai) menekültek befogadásáról sem illik beszélni, mert az a Rákosi időben történt, amikor semmi jó, semmi emberséges nem történhetett.

Keleten a lakosság többsége úgy képzelte el a ’89-es „átállást”, hogy máról holnapra itt lesz a Kánaán, a Nyugat, a maga szociális jólétével és gazdagságával. Aztán mikor ráébredtek, hogy ez nem így van, elkezdték terjeszteni, hogy a „húsosfazék” közelében volt kommunisták kaparintottak meg mindent.

Majd az önjelölt nemzeti konzervatívok új ideológiával álltak elő. „Nem biztos. hogy jó átvenni a demokráciát, a piacgazdaságot vagy a jogállamiságot, mert az a hagyományos, nemzeti kultúra feladásához vezet(het)”.

Ez a gondolkozás az EU keleti felén, különösen Magyarországon (Orbán) és Lengyelországban (Kaczynski) elterjedt és népszerű. Orbán ezt azzal egészítette ki, hogy a 2008-as pénzügyi, majd a 2015-ös menekültválság a gazdasági és társadalmi liberalizmus következménye. Ezért az igazi európaiak nem Brüsszelben, Berlinben vagy Párizsban vannak, hanem

„mi” keresztény fehérek, kiknek küldetése a Nyugat megmentése. 

Ezt látva, tapasztalva, úgy tűnik a jelenlegi Európa (EU) elvesztette „értékközösség” jellegét, helyére a „jogközösség” lépett. Ennek keretében remélhetőleg, a közvetlenül választott Európai Parlament meg tudja majd védeni a jogállamiságot.

Beismerő vallomás: ismerem Ady Endrét!

Tisztelt Bíróság, Ügyészség, Állami Számvevőszék, Tisztelt Megfelelő aláhúzandó!

Megtörtem a tények súlya alatt és részletes, beismerő vallomást teszek. 1848-ban találkoztam először „a baloldal által készpénzen megvásárolt ember keresztény magyar típusával, Ady Endrével…” Remélem, jól idéztem a Magyar Idők cikkéből, nem szeretném, ha emiatt bajom esne.

Adyt akkor még nem Adynak hívták, és mint utóbb kiderült, nem is ő volt. Utána még többször összefutottunk, először a kiegyezéskor, 1867-ben, majd a Tanácsköztársaság idején, 1919-ben.

Tessék? Hogy ez nem lehet? Jó, hát akkor mondják meg az urak, hogy mikor és hol találkoztam az Ady nevűvel. Nekem mindegy, csak tudjam, hogy mi van. Akkor találkoztam vele, és ott, ahol az uraknak ez megfelel. Profi tanú vagyok, ahogy parancsolni tetszenek.

Azt a viccet ismerik az urak, amelyik úgy kezdődik, hogy két Ady utazik a vonaton? Azt mondja a Kohn a Grünnek…

Micsoda? Hogy ne vicceket meséljek? Hanem mondjak el mindent, úgy, ahogyan történt?

Most, hogy említeni méltóztatnak az urak, már kezdek emlékezni. Ürgebőr is volt, csőszkunyhó, jugoszláv békaemberek. Minden, ahogyan az meg van írva. Remélem, nem hagytam ki semmit.

Hogy miről beszélgettünk? Amiről mindig: azt mondta nekem az Ady nevű, hogy ártani akar a magyaroknak. Mondtam neki, hogy én is. Ennek nagyon megörült. Felvetette, hogy ártsunk együtt. Nekem először nem tetszett az ötlet, mert már hozzászoktam, hogy egyedül ártok.

De aztán mégis rávett valahogy. Volt nála ugyanis egy nagy halom papírpénz, tudta, hogy azzal engem mindig meg lehet győzni. Ahogyan öreg barátom, Woody Allen, úgy én is elmondhatom magamról: a kedvenc számom a sok.

Miután gondosan megszámoltam a pénzt, mert üzletben ugye nincs barátság, az Ady nevű azt mondta, hogy hozzunk létre egy háttérhatalmat. Én nem tudtam, hogy mi az, mert akkor még senki sem tudta, de nem akartam bunkónak látszani, ezért rábólintottam. Mint utóbb kiderült, ez jó ötletnek bizonyult.

Elkezdtük az ártást. Kezdetben kicsiben ártottunk, ezért először döcögősen ment az üzlet, ám idővel egyre jobban belelendültünk. Hamarosan Közép-Európa legnagyobb és legismertebb ártói lettünk, sőt, még a tengerentúlon is lettek referenciáink. Ma már, ha valahol ártani kell, szinte mindig minket hívnak. Ami, mondjuk így, nem csoda: mi álmunkban felébredve is bármikor képesek vagyunk ártani. Nemcsak a magyaroknak, bárkinek. (Legutóbb a hollandoknak ártottunk, és egy olaszországi megbízásunk is aláírás előtt áll.) Mi nem kedvtelésből ártunk, mint az amatőrök, hanem azért, mert ehhez értünk.

Nekem tisztelt urak, már az óvodában is az ártás volt a jelem, az Ady nevűnek meg a háttérhatalom. Végezetül szeretném megjegyezni, hogy bízom a Tisztelt Bíróság, Ügyészség, Állami Számvevőszék, Tisztelt Megfelelő aláhúzandó nagylelkűségében, és remélem, találnak enyhítő körülményeket a számomra.

A miniszterelnök, aki elkésik a vacsoráról

Az imént jött a hír, hogy a Csedzsura (Jeju, koreai sziget délen) csempészett közel ötszáz jemeni állampolgárságú menekülő közül 23 kapott ideiglenes tartózkodási engedélyt, oktatásban, ellátásban, lakhatásban részesülnek, addig maradhatnak, amíg az országukban nem javul a helyzet. 7 ember kérelmét elutasították, a többieké még feldolgozás alatt. Ez azért hír, mert Dél-Korea Jement hivatalosan nem fogadja el háború sújtotta területként, mindenki arra számított, hogy kiutasítják őket, de nem így történt, habár az ideiglenességet igencsak hangoztatták az indoklásban.

A gyermekeim mesélték, hogy sokat beszélnek politikáról a holland, és más európai országból érkezett egyetemisták, sokszor esik szó Magyarországról, Koreáról alig, alig tudnak valamit a Kpop-on kívül.

Orbán Viktort szánalmas figurának tartják a diákok, akinek diktátor hajlamai vannak, ugyanakkor sokan vannak akik Judith Sargentinit sem kedvelik, a zöld párti politikus nagy pártolója a bevándorlásnak, és természetesen a menekültek befogadásának, ám ez a két dolog ott sincs a gyerekek fejében teljesen tisztázva, a gazdasági bevándorlókból pedig egyszerűen elegük van, ezt a véleményüket nem is rejtik véka alá, az okok meglehetősen nyilvánvalók, és kézzelfoghatóak a kábítószer kereskedelmen keresztül, a bandaháborúkon át széles a paletta.

A fiatalok nem píszí-k, a hollandok különösen nem azok, sokallják a német tanulókat az egyetemen, és azt a szokásukat, hogy mások jelenlétében is németül beszélnek egymással, holott az tilos. Megmondják a véleményüket bármiről, de magukról is, az öniróniájuk irigylésre méltó.

A gyerekeimet ázsiainak látja majd minden európai, úgyhogy ők nem élik meg közvetlenül a magyarokkal szembeni ellenszenvet, ami létezik Hollandiában is, bár a mértéke korántsem olyan magas, mint Nagy Britanniában.

Az angol barátnő mesélte a lányomnak, hogy ő nem is érti, hogy bírják az Angliában élő magyarok a rájuk nehezedő nyomást, rasszizmust, kettős mércét, holott jóformán csak olyan munkát kapnak, amit egyetlen angol sem akar elvégezni, a kislány részletesen elmondta, mekkora a különbség a valóság, és Anglia külső megítélése között, hogy az ottani fiatalok nem mennek egyetemre, hogy a társadalmi különbségek szinte áthidalhatatlanok, hogy a kis kelta halászfaluból, ahonnan ő származik, ő az egyetlen akinek diplomája lesz, és, hogy ezért a közösség nem néz fel rá, sokkal inkább kiközösíti, mert nem áll be a sorba, a korabeli, helyi fiatalok közé, hogy hányan élnek segélyből munka helyett, közben azt kiabálják, hogy a kelet-európaiak elveszik a munkájukat, mennyire romboló az emberi tudatlanság.

Azt tapasztaltam, hogy a dél-hollandok igen érdeklődőek az európai politikát illetően, és igen tájékozottak is.

A felnőttek persze óvatosabban fogalmaznak, de amit Orbán Viktor, és csapata művelt vita, illetve válasz gyanánt az Európai Parlamentben a Sargentini jelentés kapcsán, az finoman szólva is a mi szégyenünk.

Ugyan, ha megkérdezik honnan jöttem, azt szoktam válaszolni szemrebbenés nélkül, hogy Koreából, amire a németek pislognak, de nem mernek kérdezni, a hollandok viszont visszakézből érdeklődnek, hogy a DNA származásomat ha lennék szíves elárulni. Olyankor persze megmondom, hogy magyar vagyok, mi a túrót tehetnék, ez van.

Igaz, amit mindenki állít, hogy az Európai Parlament állásfoglalása nem a magyar emberek ellen irányul, hanem a magyar kormány ellen, de ettől még nagyon ciki, hogy az ember szülőhazájának a miniszterelnöke elkésik a vacsoráról, majd a terített asztal közepére csinál, és azt megpróbálja magyar határvédő virtusként eladni a többi vendégnek, és a házigazdának.

Ez, a hétköznapi életben, az ott élő magyarok életét nehezíti meg, mert a hétköznapi európai velük találkozik, és nem Orbán Viktorral, ráadásul úgy tudják, hogy demokratikusan lett megválasztva, háromszor egymás után, amit képtelenek felfogni, erre vonatkozik a legtöbb kérdés. Az én kérdéseim is erre vonatkoznának ha a helyükben lennék.

Általában az ilyen megkülönböztetés alól mentesülnek azok, akik évtizedek óta élnek az adott országban, őket valahogy a környezetük már elkönyvelte, és, mint személy ítéli meg, nem mint csupán származást hordozó valakit

Az tehát, hogy ez nem érinti a magyarokat, egész egyszerűen nem igaz, dehogynem érinti, persze ettől még jogos.

Másrészt vigyázni kell Orbánnal, mert amint azt mindig mondom, a diktátor hajlamú emberek lehetnek ugyan roppant bunkók, de többnyire nem ostobák, ahogy egyik kedves ismerősöm említette, remekül megtanulták a hatalomtechnikát.

Ezt pedig, könnyen elképzelhető, hogy a rosszkedvű, bevándorlóellenes közhangulatú Európában meglovagolja majd a nagy határőr, és mondjuk kilép, vagy kidobják a pártcsaládjából, de ezer örömmel várják a szélsőjobbon, ahová illik is, és ő ezt tudja, be fog lépni. Ez persze akkor következhet be, ha áprilisban már gyengébb lesz a mérsékelt vonal, és erősödik a szélsőjobb, ami erősen sanszos a jelen fényében, ahol még Svédországban is képes volt a szélsőjobb összeszedni 17%-ot.

Ez persze vagy bekövetkezik, vagy nem. A nagy általánosság azt mutatja, hogy 2o% fölé nemigen megy a szélsőjobb támogatottsága egyetlen társadalomban sem, de ezt előre megmondani persze nem lehet, egy jól időzített terrortámadás például eldönthet mindent.

Mivel Orbánnak a szélsőjobbhoz sokkal több köze van jelenleg, mint bármi egyébhez, az, ha abban a pártcsaládba talál otthonra a Fidesz, az Magyarországon is változást fog eredményezni, mégpedig jelentős retorikai változást, és a már megkezdett folyamatok felerősödését, (kulturkampf, civilek elleni szankciók, nyílt közvetlen hatalomgyakorlás, azaz diktatúra, a lopás mértékét nemigen lehet már fokozni, az vélhetőleg így is maximumon fut) a közhangulatban a „nagymagyarkodást”, mert, hogy bántanak bennünket Európában, „ahová a Józsi is jár hentesnek, de csak feleannyit keres, mint a német aki mellette dolgozik”. Hogy ez igaz? Igaz hát, csak nincs köze sem az orbáni politikához, sem Sargentinihez, viszont az egyszeri ember hol fog különbséget tenni? Sehol.

Még a lényegesen tájékozottabb holland sem tesz különbséget, majd épp a Fidesz propaganda által agymosott honfitársaink fognak?

Egy volt ismerősöm, aki egyébként egy kedves, középkorú asszony, nem is igazán buta, és mégis, ma reggel olvastam, amint vitázik egy barátommal, hogy „ez pont olyan igazságtalan, mint Trianon, és Európa megtámadta a magyar népet, meg a Soros, aki az egész hátterében áll, és ők azok, akik nem akarnak nemzetállamokat, betelepítéssel erőszakosan keverni akarják a népességet az „arabokkal”, mert ez a nagy terv”. Komolyan mondom, hogy épp csak a szabadkőműveseket nem említette, Ismertem azt a hölgyet online, tényleg nem rosszindulatú, helyesen ír, szabatosan fogalmaz, átlagember. Egyszerűen csak elhitte, amit oly sokszor hallott, és most úgy érzi, hogy meg kell védenie a hazáját, a népét.

Még csak nem is igazán Fideszes, igen sok rendszerkritikus megjegyzése volt, míg ismerősök voltunk.

Mivel arra esély sincs, hogy a sokat emlegetett hetes cikkelyt élesítik Magyarország ellen, ugyanis oda már nem elég a kétharmad, Orbán nyugodtan felveheti a hátba támadt határőr ország hős vezetőjének szerepét Magyarországon, népszerűbb lesz vele, mint valaha, attól kezdve lesz csak valódi népmesei hős, és/vagy isten figura, ahogy arra egy másik barátom rávilágított, miszerint sok helyen Orbán a népmesei legkisebb fiú, akinek ha sikerült, nekik is sikerülhet, vagy szakrális figura, a valójában nem igazán vallásos nép istene. Egy korábbi magyar felmérés szerint az utca emberének hetven százaléka hisz a reinkarnációban. Erre azért nehéz lenne a kereszténységet ráhúzni egy, az egyben még akkor is, ha a kellékei azok.

Ezt követően nem is kell majd nagyon erőlködnie, a nép helyette fogja elvégezni a piszkos munkát, megbélyegezni mindenkit aki segít az elesetteken, a menedékkérőkön, a hajléktalanokon, bárkin. Talán a kutyákon még szabad, de csak azzal a kitétellel, hogy előtte el kell átkozni a kitett kutya gazdáját, és a legválogatottabb halálnemeket kérni rá a Facebookon.

A nyomás fokozódni fog, a könyvkiadást szerintem nem érdemes bántani, így is haldoklik, de a terjesztést már igen, ott se legyen eltérő gondolat, vannak még páran, akik olvasnak.

Az egészségügy nem azért nem javul, mert nem tudna javulni, azért nem, mert el kell pusztuljon az a néhány millió ember, akinek Orbán azt ígérte, hogy nem hagyja őket az út szélén. Persze, hogy nem, belelöki őket az árokba, az ő szempontjából ballasztot jelentenek.

Nem nagyon kell ezért márt most sem messzire menni, csak összehasonlítani mondjuk a borsodi romák kilátásait, a borsodi nem romákéval, aztán a Budai fehérekét, a borsodi fehérekével, hatalmas különbségek vannak, tessék független statisztikákat olvasni. Pl. Eurostat.

A kollaboráns kisebbségiekkel az fog történni, ami minden Júdással történik miután megkapta az ezüstpénzeket, vagy a lelkiismeret végez velük, vagy a hatalom, vagy a sajátjaik. Az ilyeneket egyik oldalon sem tartják megbízhatónak.

Az ellenzéki tüntetésből jól lehet majd látni, vajon hány embert képes ez a dolog megmozgatni, és ebből mi csapódik le vidéken hírként.

Orbán csatát vesztett, nem vagyok benne biztos, hogy nem fog a javára válni, és bár azt hiszem Magyarország EU tagságát nem fenyegeti egyetlen oldalról sem veszély, a határok nyitottak maradnak, az anyaország mentális állapota a Sargentini jelentés  magyar hatalom általi felhasználásával csak romlani fog rövid távon, pedig már így is katasztrofális helyzetben van.

Kulturkampf – nyolc éve, és most

Föl kellene háborodni a Magyar Idők szellemi verőlegényei által véghez vitt kulturkampfon. Normális országban ez lenne a természetes. Ha az ember felháborítót, gyalázatost és vérlázítót tapasztal, felháborodik. Felemeli a szavát, megszólal és tiltakozik.

Egy nem normális, értékrendjét veszített országban azonban más a helyzet. Olyan helyen, ahol mindennap van ok felháborodni, idővel értelmét veszti a felháborodás. Megszokja az ember, ha háborog, olyan, mintha fel sem volna háborodva azon, hogy beleszállnak mindenkibe, aki nem úgy ír, táncol, énekel, mint ők. Ők akarják megmondani, hogy ki a jó író, táncos, pop-zenész.

Nem ma kezdődött persze ez sem. Évekkel ezelőtt, 2010. októberében a Demokratában egy Pozsonyi Ádám nevű illető. „Harcra fel“ címmel tett közzé egy alávalóságot, a náci könyvégetők „leghaladóbb“ hagyományait követve.

Azt írt akkor ez a kiváló illető, hogy kis, három-négyfős csoportokat kellene alakítani, és kilopni a ballib hazaárulás és ízléstelenség fekélygócait a könyvtárakból. Vagy, ha ez nem megy, akkor a szerző úr azzal is beérte volna, hogy a könyvkommandók tépjék ki a lapokat a könyvekből, firkálják össze azokat, szóval, ahogy ő fogalmazott, tegyék a szellemi mérgezésre alkalmatlanná őket.

Még egy kis versikét is fabrikált a költőnek sem utolsó harcos polihisztor. Azt ajánlotta a könyvkommandósoknak, hogy ajkukon csatakiáltással rontsanak rá a ballib fekélygócokra: „Spiró ótvar, Konrád átok, Nádastól meg mindjárt hányok.”(Esterházy akkor valamiért kimaradt, talán vele nem jött volna ki a rím.)

Ezen kellett volna már akkor is felháborodni. De mi már nem háborodunk fel semmin. Már túlságosan sokszor voltunk felháborodva – Dunát lehetne rekeszteni a felháborodásainkkal.

A Demokratáról nincs mit mondani. Legyen elég annyi, hogy Bencsik András főszerkeszti. Hogy ő az egypártrendszer idején a Népszabadság pártrovatánál bomlasztotta a rendszert – legyen az ő dolga, számoljon el a saját lelkiismeretével, vagy az elvbarátaival. A Magyar Idők főszerkesztője, Gajdics Ottó a Nyíregyházi Főiskola utolsó KISZ titkára volt.

Ezek ugyanazok.

Meg kellene kérdezni Áder Jánost, hogy mit szól mindehhez. Nem mintha bárki is azt hinné, hogy Áder János bármit is mondana az ügyben. De talán mégis meg lehetne próbálni. Legalább a hivatalától megkérdezni, írásban, mert máshogy nyilván nem megy, hogy akkor most elnök úr szerint, hogyan kell érteni ezt a kultúrharcot? Meg az egykori tréfás kis versikét?  Spiró Ön szerint is ótvar, elnök úr? Konrád valóban átok? Nádastól úgyszintén hányni tetszik?

Nem azért kellene megkérdezni, mintha bármi újat is megtudnánk tőle. Hivatalától, ha válaszolnak az újságírónak egyáltalán, semmitmondó, kioktató reagálásra lehet számítani. Inkább csak úgy, magunk miatt kellene kérdezni. Hogy legalább időnként tudjunk a tükörbe nézni.

Egyébként meg nem vagyok felháborodva én sem. Inkább csak undorodom.  Ótvar, ami van. Átok. Mindjárt hányok.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!