Kezdőlap Címkék Kultúra

Címke: kultúra

Amunra felfedezése: Az ősi rejtélyek és a modern kaszinó élmények

0

Az online kaszinók világában egyre gyakrabban találkozhatunk olyan platformokkal, amelyek a történelem és a kultúra elemeit ötvözik a modern technológiával. Az egyik ilyen különleges online kaszinó az Amunra, amely az ókori Egyiptom mitológiáját és rejtélyeit használja fel, hogy izgalmas és egyedi játékélményt kínáljon a játékosok számára.

Az Amunra nemcsak a játékok sokszínűségével, hanem a történelmi és kulturális háttérrel is magával ragadja a látogatókat, különleges világot teremtve az online kaszinózás szerelmeseinek.

Az Amunra történelmi inspirációi

Az Amunra névadója Amon-Ré, az ókori Egyiptom egyik legfontosabb istene, aki az ég, a nap és az isteni hatalom megtestesítője volt. Az Amunra kaszinó célja, hogy a játékosokat az ókori Egyiptom titokzatos és varázslatos világába kalauzolja, miközben az online játékok modern izgalmát kínálja. A kaszinó platformján található játékok mindegyike ezt az egyedülálló atmoszférát tükrözi, legyen szó nyerőgépekről, asztali játékokról vagy élő kaszinó élményekről.

A történelmi elemek és a mitológiai utalások révén az Amunra kaszinó nemcsak szórakozást nyújt, hanem kulturális értéket is közvetít. A játékosoknak lehetőségük van arra, hogy megismerkedjenek az ókori Egyiptom szimbólumaival és történeteivel, miközben részt vesznek a különféle játékokban. Ez a történelmi kontextus még élvezetesebbé teszi a játékélményt, hiszen a játékosok nemcsak a szerencséjükre, hanem a tudásukra is támaszkodhatnak.

A modern kaszinóélmény

Az Amunra kaszinó nemcsak a történelmi és kulturális háttérrel, hanem a modern technológia alkalmazásával is kiemelkedik a többi online kaszinó közül. A platform fejlett grafikai megoldásokat és felhasználóbarát felületet kínál, amely lehetővé teszi a játékosok számára a zökkenőmentes és élvezetes játékot. Az Amunra kaszinó különös figyelmet fordít a játékosok biztonságára és adatvédelmére is, biztosítva ezzel a biztonságos játékélményt.

A kaszinó játékai között megtalálhatók a legújabb és legnépszerűbb nyerőgépek, valamint az élő osztós játékok, amelyek valós kaszinó élményt nyújtanak. Az Amunra kaszinó rendszeresen frissíti játékportfólióját, hogy a játékosok mindig új és izgalmas élményekkel gazdagodhassanak. Az online kaszinó így nemcsak a történelmi és kulturális érdeklődésű játékosok számára kínál vonzó lehetőségeket, hanem azoknak is, akik a legújabb technológiai megoldásokat keresik.

Az Amunra vonzereje

Az Amunra kaszinó különleges helyet foglal el az online kaszinók világában, mivel ötvözi az ókori egyiptomi mitológia varázsát a modern kaszinójátékok izgalmával. Az Amunra célja, hogy minden játékos számára felejthetetlen élményt nyújtson, legyen szó a történelem iránt érdeklődőkről vagy az online játékok szerelmeseiről. Az Amunra egyedülálló koncepciójával és innovatív megközelítésével a jövőben is jelentős szerepet játszik majd az online szórakoztatás terén, tovább gazdagítva az online kaszinók kínálatát és élményvilágát.

Orbán kultúrája

Orbán megkérdeztette magától a kormánytévé újságírója által, hogy mit gondol a magyar–ír meccsen a térdeléssel kapcsolatban történtekről, az írek letérdeléséről és a magyar nézők általi kifütyüléséről.

Világos választ adott.

„Nekem van határozott véleményem. Megmondom őszintén, ezzel a térdelősdivel a legkevésbé sem szimpatizálok. Szerintem semmi helye az ilyesminek a sportpályákon, a sport az másról szól. Egyébként is az ilyen gesztusoknak az értelme kultúrafüggő. Az a kulturális kontextus határozza meg, hogy mit helyes és mit nem helyes tenni, amely egy-egy nemzetnek a történelmében kifejlődött. Valószínűleg mi egészen másképpen gondolkodunk az ilyen gesztusokról, mint ezek szerint a britek vagy az írek. Ugye a magyar kulturális összefüggésben három esetben engedett meg sőt várt el az ilyen gesztus.

A magyar ember az a jóisten előtt térdel le, a hazája előtt térdel le, és ha megkéri a szerelmének a kezét, akkor még az a harmadik eset.

Minden más esetben ez Magyarországon egészen egyszerűen kultúraidegen.

(…) Az is igaz ugyanakkor, hogy nem véletlenül terjed ez a gesztusrendszer ilyen gyorsan, mert van e mögött egy ilyen valóságos morális történelmi megfontolás. Végül is, ha megnézzük, hogy kik találták azt ki, vagy hogyan jött ez be itt az életünkbe, akkor azt fogjuk látni, hogy alapvetően volt rabszolgatartó országok találták ki. Mi magyarok nem látjuk ennek a súlyát meg a terhét, mert Magyarország sosem volt rabszolgatartó ország. De ha belegondolnak, hogy milyen nehéz erkölcsileg és történelmileg szembesülni egy országnak a saját rabszolgatartó múltjával úgy, hogy a rabszolgák leszármazottai ott élnek közöttük, hát az azért egy nehéz, egy komoly morális teher. De ezeket

a terheket mindenkinek, minden népnek magának kell elhordoznia.

Ezeknek a terheknek az elhordozásában mi, akik nem voltunk rabszolgatartók, nem tudunk nekik segíteni, hiába hozzák fel ezt a terhet a futballpályákra, ez nem szabadítja meg őket ettől. Ezt nekik maguknak le kell rendezni a saját kulturális összefüggésrendszerükben és a saját történelmükben kialakított módszerekkel. Ez nem megoldás szerintem, úgyhogy én a szurkolókkal értek egyet…”

Orbán és az íreket kifütyülő szurkolók valóban más kultúrát képviselnek, mint az írek, angolok, franciák, osztrákok, finnek és mások.

Két tekintetben is.

Az egyik: Orbán kultúrája az önzés kultúrája. Abban is, hogy a hátrányos megkülönböztetés áldozatai nem érdekelnek bennünket, legyen szó színesekről, elesettekről, rokkantakról, munkanélküliekről, melegekről, menekültekről. Az, hogy nem engedünk be menekülteket az országba, az, hogy tagadjuk a jóléti államot és támogatni csak azt vagyunk hajlandók, aki gazdaságilag aktív (dolgozik), vagy az volt, ugyanehhez a kultúrához tartozik.

Magyarországon valóban nem volt rabszolgatartás, csak jobbágyság volt, nincstelenség volt, és az egykori jobbágyok utódai Magyarországon is itt élnek velünk, a nincstelenség itt van velünk,

és Orbán kultúrájában „akinek amennyije van, az annyit is ér”, ahogy egyik leghűségesebb követője fogalmazta, és ez tetten érhető Orbán politikájának minden elemében.

A másik: Orbán kultúrája a nemzeti kizárólagosság kultúrája, azt a hagyományt követi, amelyet az Extra Hungariam non est vita, et si est, non est ita szállóige képvisel, s amelyet a Fidesz a Trumptól magyarított Nekünk Magyarország az első szlogennel hirdet nap mint nap. A mai nyugati világ abból indul ki, hogy nemcsak saját államunk lakóiért vagyunk felelősek, hanem közösen felelősek vagyunk az egész emberiség sorsáért. Ez jelenik meg abban, hogy az EU régi tagjai támogatják a felzárkózásban az új tagországokat, az Európai Unió támogatja az afrikai országokat.

A genfi egyezmény szerint a biztonságos országok menedéket nyújtanak a háborús övezetből vagy elnyomó rendszerekből jövő menedékkérőnek. Ez a kultúra Orbántól és követőitől idegen.

Nem volt ez mindig így, amikor az ellenzéki Fidesz a kínai követség előtt tibeti zászlóval tüntetett, akkor még Orbán is a nyugati kultúra alapján állt és tudta, hogy a tibetiek elnyomása a mi ügyünk is. Ma az ujgurokat sújtó elnyomás nem érdekli, és megakadályozza, hogy magyar tüntetők kínai vezető közelébe jutva tiltakozhassanak, vagy hogy az EU közös nyilatkozatban ítélje el azt. A letérdelés sem azért idegen tőle, mert a magyarok nem voltak rabszolgatartók és nem voltak gyarmataik. Az osztrákoknak ugyanígy nem, a finneknek ugyanígy nem, sőt az íreknek sem. Azért idegen tőle a letérdelés, mert csak a saját magyarországi hatalma érdekli.

A szolidaritás fogalmát csak a magyar kisebbségek és az üldözött keresztények tekintetében ismeri, de abban a tekintetben is csak azért, mert hatalompolitikájának nemzetieskedő és kereszténykedő oldalát támasztja vele alá,

maguk a kisebbségben élő magyarok és a világ távoli pontjain nehéz helyzetben élő keresztények (vagy akár a keresztény örmények) egyáltalán nem érdeklik.

Az oltási politikában is az eltérő kultúrák jelennek meg. Az Európai Unió közösen szervezi meg a vakcinabeszerzést és a vakcinák engedélyezését, hiszen a járvány elleni védekezés közös ügy, és ezen a beszerzés hibái sem változtatnak. A COVAX a világ szegény országait igyekszik vakcinával ellátni, mert szervezői tisztában vannak vele: a járvány csak akkor lesz igazán legyőzve, ha nemcsak Európában és Észak-Anerikában oltják be az embereket, de Afrikában és Latin-Amerikában is.

Orbán ezzel szemben a maga választási kampányát építi arra, hogy megbízható ellenőrzés nélkül forgalomba hozott orosz és kínai vakcinával gyorsítja fel az oltási kampányt, nem törődve sem azzal, hogy vagy félmillió idős magyar talán csak látszólag élvez védettséget,

és azzal sem, hogy a két keleti nagyhatalom a maga külpolitikai befolyásépítő törekvései érdekében vonja el saját lakossága elől a Magyarországra szállított vakcinamennyiséget. Extra Hungariam non est vita.

Magyarország 1989-ben a nyugati kultúra mellett döntött. A magyarok egy része mindig is a nyugati kultúrához vonzódott, a „vigyázó szemetek Párizsra vessétek” kultúrájához, Széchenyi és Petőfi kultúrájához. Orbán egy másik, szintén létező magyar kulturális hagyományhoz tér vissza.

„A kultúra nemzeti alap”

Amit most megszavaznak, nekünk csak diktátum lesz – mondta Karácsony Gergely a kultúra melletti tüntetésen. Pintér Béla szerint ha egy színház nem kormánykritikus vagy ellenzéki, akkor kurva unalmas.

Megtöltötte az utcát a Madách téren összegyűlt sok ezer ember a kulturális életet elfoglalni akaró törvényjavaslat elleni tüntetésen, amelynek összefoglaló mondta az volt, hogy „a kultúra alap, a kultúra nemzeti alap”. Jordán Tamás, a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatója szerint

olyan készülődik a magyar kultúra ellen, amivel szemben minden tiszta lelkiismeretű embernek fel kell lépnie.

Mácsai Pál, az Örkény István Színház igazgatója névadójukat idézte, aki szerint a dolgokat létre kell hozni, meg kell csinálni és cselekedni kell, különben napjaink, pillanataink, szándékaink, álmaink szétgurulnak, füstbe mennek, szerte fosztanak. Arról is ír, hogy meg kell őrizni a józan gondolkodásunkat, nem szabad idomulni. Meg kell maradni annak, akik vagyunk és meg kell őrizni derűnket, nyugalmunkat és humorunkat.

Pintér Béla, a Pintér Béla Társulat alapítója a törvényjavaslat módosítása miatt kérdőjellel látta el korábban megírt mondatait. „A magyar kormány mégsem szünteti meg a független színházak éves támogatását? Most egy pillanatra lehullt a lepel, mégsem döfik a kést a szívünkbe? A függetlenek mégis kapnak néhány fillért? Nem a Nemzeti Színházat és Mága Zoltánt gazdagítják?”

Majd arról beszélt, hogy „eddig is hozzánk jártatok, ha sírni vagy nevetni akartatok. A kormánypropagandában elviselitek a hazugságokat, a színházban már ti sem”. „Ha egy színház nem kormánykritikus vagy ellenzéki, akkor kurva unalmas”.

Mégsem mészároltok le bennünket meg a Katona József Színházat?

„Megijedtetek, hogy eljöhet a perc, mikor felelni fogtok a magyarok Istene előtt? Hogy bűnhődni fogtok, a pokolban kipeckelt szemmel kell néznetek Balázs Péter rendezéseit, meg a Bayer-showt? Mégsem fogtok bűnhődni, mégsem vagytok gyilkosok, a magyar kultúra gyilkosai?”

– kérdezte.

Nagyon nem örül annak, hogy itt kell állnia és arról beszélnie, hogy kik veszélyeztetik szabadságunkat – kezdte beszédét Karácsony Gergely. A színpad, ahogy a kultúra, nem a politikusoké, hanem a művészeté és a közönségé – mondta.

„Amikor a színház szabadságát védjük, akkor a város szabadságát védjük.”

Amit a parlamentben megszavaznak, az csak nekik lesz törvény, nekünk diktátum – szögezte le a főpolgármester. Ez a diktátum azonban a kormánypárti polgármesterek, színházba járók számára is diktátum lesz – folytatta. Szerinte ez a törvényjavaslat Budapestnek szól azért, hogy megtorolják, hogy október 13-án

a fővárosiak kiemelték fejüket a mocsárból, és arra szavaztak, hogy visszavegyék a szabad városukat.

Értjük a diktátum üzenetét, de visszaüzenünk. Azt, hogy nem engedjük színházainkat, megvédjük szabadságunkat – mondta Karácsony. Zárásképpen azt mondta, hogy küzdelmes évek jönnek, tudjuk, mi vár ránk, sokszor kell itt állnunk megvédeni a szabadságot. A szabad Budapest nem engedi elvenni a szabadságot.

A tüntetés végén ismét elskandálta a tömeg, hogy „a kultúra alap, a kultúra nemzeti alap”.

Elhunyt Konrád György

Elhunyt Konrád György. A nemzetközi hírű író 87 éves volt. Páratlanul gazdag életút végén péntek délután otthonában súlyos betegségben érte a halál.

Életének 87. évében elhunyt Konrád György Kossuth- és Herder-díjas író, esszéista, szociológus – tudatta a család pénteken az MTI-vel. Konrád Györgyöt hosszan tartó, súlyos betegség után otthonában érte a halál pénteken délután. Temetéséről később intézkednek.

Konrád György a magyar próza világszerte egyik legismertebb alakja, művei egyebek mellett angol, cseh, dán, finn, francia, héber, holland, német, norvég, olasz, orosz, spanyol és szerb nyelven jelentek meg.

1933. április 2-án született Debrecenben.

A nemzetőr

A budapesti egyetemen 1956-ban szerzett tanári oklevelet.

Az 1956-os forradalom alatt egyetemi nemzetőr volt, a bukás után évekig állástalan.

Az évtized végén tagja lett a Belvárosi Kávéház írói asztaltársaságának. 1959 és 1965 között ifjúságvédelmi felügyelő volt Budapesten, ennek élményéből született első regénye, A látogató. Utána 1973-ig városszociológusként gyűjtött tapasztalatokat. Azokban az években több szaktanulmányt publikált Szelényi Ivánnal, közülük a legjelentősebb Az új lakótelepek szociológiai problémái címmel jelent meg.

Második regényének, A városalapítónak kiadását 1973-ban politikai okokra hivatkozva elutasították, végül 1977-ben erősen megcsonkítva jelentették meg. 1973 nyarán ügyészi figyelmeztetésben részesült, állását elvesztette. A következő nyáron Szelényi Ivánnal megírta Az értelmiség útja az osztályhatalomig című történetfilozófiai esszét, amelynek kéziratát a hatóság lefoglalta, a szerzők ellen államellenes izgatás címén eljárást kezdeményezett.

A belső emigráns

Szerzőtársa a zaklatások elől kivándorolt,

Konrád a belső emigrációt választotta.

1973 és 1988 között csaknem folyamatosan publikációs tilalom alatt állt, művei, mint A városalapító, A cinkos, Kerti mulatság először csak külföldön jelenhetett meg. Az ország határain túl valamennyi műve megjelent,

regényeit egy tucat nyelvre fordították le,

1983-ban Herder-díjjal ismerték el. 1990 óta főként esszéket írt. A nyolcvanas évek végére a külföldi közvélemény előtt a mai magyar széppróza legismertebb képviselőjévé vált.

1987-ben és 1988-ban az amerikai Colorado College-ban világirodalmat tanított. Az 1980-as években részt vett a demokratikus ellenzék munkájában, majd 1988-ban a Szabad Demokraták Szövetségének egyik alapító tagja lett. 2009 nyarán – az új vezetéssel való szembenállása miatt – kilépett az SZDSZ-ből.

Konrád György 1990 és 1993 között a Nemzetközi Pen Club elnöke, 1993 óta alelnöke volt. 1997 és 2003 között a Berlin-Brandenburgi Művészeti Akadémia elnöke.

Megszámlálhatatlan elismerés

Munkásságáért 1990-ben Kossuth-díjat, 1991-ben a Nemzetközi PEN Club irodalmi békedíját kapta. 2001-ben neki ítélték a Károly-díjat, az egyik legkiemelkedőbb német európai elismerést, 2003-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét vehette át. 2004-ben Budapest díszpolgára lett. 2007-ben Franz Werfel emberi jogi díjjal tüntették ki. 2014-ben megkapta a zsidó-keresztény párbeszéd ösztönzésén fáradozó német egyesületek munkáját összefogó Német Koordinációs Tanács Buber-Rosenzweig-érem kitüntetését. 2015-ben Petőfi-emléklap a helytállásért elismerést kapott a XXI. Század Intézettől és a Terror Háza Múzeumtól. 2015-ben Radnóti Miklós antirasszista díjat kapott.

Ismertebb esszékötetei közé tartozik Az autonómia kísértése, az Antipolitika, az Ölni vagy nem ölni, Az újjászületés melankóliája, a Várakozás, az Áramló leltár, A közép tágulása (2004), Az író és a város, a Csodafigurák – Arcképek, pillanatfelvételek, az Inga, a Harangjáték, a Zsidóságról. Fenn a hegyen napfogyatkozáskor című önéletrajzi regénye 2003-ban, Kakasok bánata című regénye 2005-ben jelent meg.

A kormányzati oldal szellemi ürességéről

A minap Demeter Szilárd kormányszemély – korábban az Előretolt Helyőrség nevű fiatalosan hetyke újságnak talán főszerkesztője, manapság a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetője – azt nyilatkozta Kásler HR- és kultuszminiszterrel szinkronban, hogy „kulturális erőközponttá” tenné az intézményét, amire vonatkozóan tett is néhány utalást – amelyek leginkább az orwelli szellem kaszárnyaépületét idézték fel.

Ennek kapcsán rövid revíziót tartottam magamban ama kultúra fölött, amelyből ez az erőközpont kisarjadhatna, de más egyéb nem jutott eszembe, mint az agresszió és az üresség pénzzel kitömött hangadóinak eltökélt tábora a parlamenti padsorokban, egy tucat online magazinban és ugyanennyi közpénzen kistafírozott ún. kulturális intézményben. Ezek tanításai kereszténységről, nemzetről, Európáról stb. méltán foglalják el majd helyüket – ha némileg visszaesik a politikai felhajtóerejük – a közéleti gondolkodás képzeletbeli vicclapjában.

A Mandiner nevű egyik ilyen magazin, amelyet a feltartóztathatatlan fasizálódása miatt már eltiltottam a saját cikkeim újraközlésétől, korábban – amíg figyeltem – egyre-másra szólaltatott meg egymásnak teljesen ellentmondó – illetve csak egy dologban, az ún. liberalizmus, valójában a progresszivista baloldal elítélésében egyetértő -, vegyesen középszerű és szerény képességű, nem magyar gondolkodókat, akik az utóbbi évtizedben már végighaknizták Európa radikális és szélsőjobboldalának politikai, média- és alapítványi intézményeit és most eljutottak Magyarországra is. (Az adónkból.)

A sok vendég után, mellett és továbbiak előtt a Mandiner azonban váltig adós bármiféle koherens „magyar”, „nemzeti”, „jobboldali” vagy „konzervatív” gondolat (filozófia, ah!) kimunkálásával, de akárcsak megtermékenyítésével is. Ennek olyasmire kéne választ adni, aminek tudását minden politikai rezsimtől elvárjuk: pl. mit tekint igazságosnak? Mit jól elrendezett társadalomnak? Mi a demokrácia ideális formája és mi az állam funkciója benne? Lehet-e a vallásnak szerepe az állami és közintézményekben? Mi az állampolgári jogok és kötelességek alapja és formája? Hova tartunk? És még néhány tucat a politikai közösségre és a nemzetre vonatkozó kérdés. Ezekről a rezsim hallgat. És a Mandiner (stb.) a rezsim része.

A lap fasizálódása az eszköz voltából következik.

Mivel a rezsim kulturálisan dekódolhatatlan és ideológiailag – leszámítva az etnikai agressziót – mindennek ellentmond, amit magáról állít, értelemszerűen marad egyrészt az inkompatibilis gondolkodók felvonultatása, másrészt a csendes beletörődés az értékelhető saját ideológiai álláspont fölöslegességébe, a szellem politikával – konkrétan a politikai voluntarizmussal és agresszióval való – való felülírásába. A mély barbarizmus és a sekélyes relativizmus egyfelől, a politikával szembeni megalkuvás másfelől a szalonfasizmusnak adott menlevél (a gát felnyitása) a gondolkodásban.

És ha ez a szerkesztőség képtelen alkotni, akkor más (nem sorolom a szellemi tarlókat, de ide kell érteni a Pázmányt, az MMA-t, az NKE-t, csupa szimpatizáns közeget, amelyeknek ha bevallatlanul is, dolguk volna a rezsim magas színvonalú szellemi legitimációjával – vagy a tudományos-szellemi integritás jegyében annak elismerésével, hogy nem tart igényt ilyesmire) kivált képtelen lesz. Egy ilyen közegben a nevezett Demeter aspirációja az erőközpontra megvalósulhat ugyan (hiszen láttuk már ennek példáit az élet más zugaiban is tündöklő tehetségű rezsimszolgák kezei alatt, kár lenne azt gondolni, hogy Demeter egyedül áll a vártán), de az is biztos, hogy semmi „kulturális” nem lesz benne – legalábbis, amíg kultúra alatt azt értjük, amit az elmúlt kétszáz meg kétezer évben (colo, colere, colui, cultus). Agresszió, az igen.

A szellem emberei, a művészek, a tudósok addig maradnak a szellemé, amíg a szellemük normáját a művészet stb. és nem a politika jelenti.

Az ízlésük – ad absurdum – egybeeshet a politikáéval, de nem miatta és belőle vannak. Ezzel szemben a kormányzati kultúrpolitika egyre inkább megrendelőként tekint a kultúrára: a művészetre és a tudományra – már amennyire érdeklik, és még mindig túlságosan érdeklik ezek. Kiváltképp nem akarom felsorolni mind azokat a váteszeket, látnokokat, fél- és egészen őrülteket vagy csak egyszerű nyerészkedőket, akiknek a markain összesen tíz- és százmilliárdok folytak már szét a „nemzeti kultúra” védelme és megerősítése, egyre inkább meg – árulkodóan – a hatékonysága ürügyén (noha igaz, ami igaz, „erőközpontot” még senki se álmodott ide), elég az hozzá, hogy az égvilágon semmilyen kimutatható hasznuk nem volt és nincs.

A nemzet nem gazdagodott vagy erősödött általuk, legfeljebb a nemzet nevében eljáró bitangok.

Ahol a szándékolt értelem politikai, ami megmutatkozik a hatalmi terminológia („védelem”, „megerősítés”, „erőközpont”, „hatékonyság”) transzferálásában, ott a kultúra politikaivá válik, megrendelésre dolgozik a megrendelők politikai esztétikája szerint. A „nemzeti” művészet és tudomány egyre inkább ebbe a logikába engedi magát belekényszeríteni. Drukkoljunk a kitartásuknak.

Az a szomorú, sivár közeg, amelyben végső soron nemhogy a kultúra nem terem meg (elvégre ezt nem lehet csak úgy odalopni valahova, ahogyan egyebeket ellopni máshonnan), de Demeter-szerű lények válnak egzisztenciális és szellemi autoritássá, akiknek „akaratuk”, nota bene „meggyőződésük” van olyan kérdésekben, amelyeknek szegről-végről közük van Berzsenyihez, Bartókhoz és Esterházyhoz, élénken fémjelzi azt, hova jutott szegény hazánk. Az a szellemi reneszánsznak szánt orbánista kulturális program, amely az antikommunizmusból eredezteti a saját legitimitását, de az akarat és a hatalom kultuszán keresztül mára közelebb jutott a kommunizmus kiaszott szelleméhez, mint bármi más a rendszerváltás óta, valójában olyan üreshalmaz, amelyet műveletlen, felkapaszkodott, vagy csak egyszerűen gyáva karrieristák üzemeltetnek minden valamikori magyarnak, nemzetinek és kereszténynek nevezhető gondolat szégyenére.

Magyar Helikon – Déli kávé Szele Tamással

Kérem, a mai kávé mellett megint kultúráról folyik majd a szó. Kultúráról, tudományról, a múzsák ligeteibe látogatunk, Árkádiába megyünk, a líra, a szépség, a bölcsesség honába, nimfácskák táncolnak a szent ligetekben, bölcsek tanítják az ifjakat, dalnokok zengik a hőskölteményeket, és minden este lakomát tartanak, valamint áldozatot Dionüszosznak és Aphroditének.

Vagy nem.

A magyar Parnasszus és Helikon kicsit másképp néz ki, bizony, sem nem olyan hedonista, sem nem olyan tökéletes, ahogy azok a felelőtlen görögök elképzelték, azonban legalább tekintélyes, igen tekintélyes, még ha botladoznak is kicsit a magyar múzsafiak verslábai, mondatai.

Ott van például Fekete Péter, aki mondhatnánk hivatásos múzsafi, hiszen kultúráért felelős államtitkár. Ő bizony saját Wikipédia-oldala szerint magyar színházi rendező, előadóművész, cirkuszművész, korábban bűvész volt, a Békéscsabai Jókai Színház korábbi és a Szarvasi Vízi Színház művészeti igazgatója, a Magyar Teátrum színházi lap főszerkesztője volt. 2002 és 2004 között a Nemzeti Színház oktatási és külkapcsolati igazgatója volt. 2007-2015 ig a békéscsabai színház igazgatója. Miniszteri biztosként 2011-ben a megyei előadóművészeti intézmények átadását felügyelte, 2012-ben a Nemzeti Színház majd 2015-ben a Pesti Magyar Színház vezetőváltásával kapcsolatos ügyeket vezette, 2015-től a nemzeti cirkuszművészeti stratégia kidolgozásáért felel, felügyeli, irányítja a magyar cirkuszművészet megújítási folyamatát, készítette elő az épülő új Nemzeti Cirkuszművészeti Központot. Művészi, rendezői alkotó munkáját a Fővárosi Nagycirkusz igazgatójaként az ott futó produkciók rendezéseiben mutatta meg.

Most meg államtitkár – valódi reneszánsz ember, olyan sokoldalú, mint egy tetrakontaoktaéder, ami egy mértani idom, van neki negyvennyolc oldala, hetven éle, huszonhat sarka. És hát ne bántsuk, csak mert államtitkár: neki is élni kell valamiből.

De mikor felejtett el magyarul?

A 444 vette észre, milyen érdekes mondatokat oszt meg a saját, hivatalos Facebook-oldalán: van, ami csak nyelvi szempontból döcög, de olyan is akad, ahol már a gondolat suta… lássunk pár példát.

„Mi is a kultúra: életforma, a napjainkat átszövő, a környezetünkből és a múltunkból merített életminőség, amely a művészetekből, a közösség életéből, de leginkább gyökereinkből, tradícióinkból táplálkozik.”

Hát, elképzelem, ahogy merítjük az életminőséget. De itt még valamit lehet érezni, ha érteni nem is abból, mit akart mondani a költő.

„A képrögzítés és a belőle fejlődő videó elsöprő utat tört magának és csakhamar helyet követelt a művészeti ágak között is.”

Talán elsöprően törte az utat: elsöprő út nincs. De különben itt fogalmi zavarok is vannak: a videózás a képrögzítés egyik formája, és a rögzített mozgóképes alkotásnak szinte mindegy, milyen formátumban van rögzítve: tehát a videózás műszaki szempontból különbözik inkább a filmtől (igaz, egyes lehetőségek mások benne).

„Képletesen szólva, kakashintát építünk, és államtitkárként ott állok a hinta közepén, s nem engedem, hogy ledőljön a hinta valamelyik oldala. S miközben faragjuk, építjük hintáink mindkét felét, kezet nyújtunk a hinta szárán egyensúlyozóknak, az arra felkapaszkodni vágyóknak. De azon kell lennünk, hogy közben ne lökjünk le arról senkit. Csak keveset faragjunk, minél többet építve befogadjunk. Nagy ez a hinta, sok hely van rajta, vagy ha kicsi, a hintánk szárait hosszabbítsuk meg, s ne a szereplőket taszítsuk le róla. Emeletre építsük a libikókát, és ne a pincébe, hiszen világraszóló értékeinket magasra kell emelnünk.”

Gyönyörű gondolat, derék a szándék: de elképzeltem, amint építi a libikókát az emeleten és semmiképp sem a pincében… aztán felkeltem a földről, ahová fetrengős röhögés miatt kerültem. Sir, ön megalkotta a huszonegyedik század eddig legszebb magyar képzavarát!

De lépjünk tovább, felső fokokra, vár minket a hét görög bölcs!

Illetve nem ők, csak a Debreceni Egyetem vezetősége. Tudós egy testület, annyit elmondhatok: tudós és türelmes. Többeket ölelt már kebelére, díszdoktori címmel jutalmazván őket: például Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin is díszpolgára az egyetemnek, nem is csodálkozom, hogy tegnap megszavazták ezt a díszdoktori címet Matolcsy Györgynek. Kell az a jegybank elnökének, mint egy falat kenyér, de még jobban kell az egyetemnek, amint látom. Érdekes a cím megadásának indoklása.

„A „doctor honoris causa” címre való felterjesztés az intézmény Gazdaságtudományi Karáról érkezett, az előterjesztésben pedig olyan szervilis mondatok szerepelnek, mint hogy a Matolcsy által vezetett unortodox gazdaságpolitikai irányváltás tette lehetővé a növekedési fordulatot, továbbá az ő intézete készítette elő a Fidesz gazdaságpolitikáját, aminek legfontosabb vállalása egymillió új munkahely megteremtése volt – a laudáció szerint ez a vállalás már teljesült is. Hangsúlyozták, hogy Matolcsy és az általa vezetett MNB több szálon kapcsolódik az egyetemhez, s a jegybankelnök díszpolgári címe hozzájárulhatna ahhoz, hogy az intézmény „komoly támogatóra, kiterjedt kapcsolatrendszerre és erős szakmai háttérre” találjon.” (Népszava)

Itt, úgy érzem, ígéret is lehetett egy komoly támogatásra – ne feledjük, ez a cím az egyetemnek annyiba kerül, mint a papír, amire az oklevelet nyomtatják, de sokat hozhat a konyhára. A jegybankelnökök hálás természetűek ilyen esetekben, bár ha a doktori és habilitációs tanácsnak lett volna egy csepp humora, nem közgazdaságtanból avatják Matolcsyt díszdoktorrá, hanem fantasztikus irodalomból, annak legalább volna is némi alapja.

De Matolcsy is jól jár, ugyanis utolérte Szijjártót!

A mi Péterkénkről tudni kell, hogy ő már tavaly október óta díszdoktora a kazah Kazguu Egyetemnek, a címet Talgat Narikbajev, az egyetem rektora adta át neki Asztanában. Egyszóval, nem lehetett tűrni, hogy az a tacskó Szijjártó díszdoktor legyen, a tapasztalt és mélybölcsességű Matolcsy meg nem. Tenni kellett az ügyben, és tettek is. Még jó, hogy kéznél volt a Debreceni Egyetem: most már a jegybank elnöke elmondhatja, hogy egy alma matere van Putyinnal, míg Szijjártónak ez csak akkor sikerülhet, ha Putyint is kinevezik díszdoktornak Asztanában.

Ilyen az élet, Petike.

Matolcsy esetében különben értesítettem a Magyar Pintyszövetséget, díszpintyi kinevezése jövő hétre várható.

És a zene, a színpad világa? Arról megfeledkezünk?

Dehogy feledkezünk, nem is hagyná a kiváló Mokka, mely oly érzékenyen figyeli szellemi életünk híreit. Tegnap reggel például helyszíni tudósításban számoltak be arról, hogy Oszter Sándornak elromlott a kazánja, és így csak 13-14 fok van a házában. Fával lehet ugyan fűteni, de az fárasztó.

Erdő mellett nem jó lakni, mert sok fát kell hasogatni, mondhatnánk a pórul járt Oszternek, de ez mitől kulturális hír?

Egyáltalán, mitől hír?

Épp most néztem meg, nálam a konyhában nyolc fok van, igaz, csak főzni járok oda, tehát ki lehet bírni. De ez sem hír, tél van, ilyenkor ez természetes.

Hát azért hír, mert a kormánymédia beszámol róla. Hírt csinál belőle. Ugyanígy lehetne hír, hogy az utcákon emberek járkálnak, és levegőt lélegeznek be. Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van, soha sincsen jó idő, mindig esik az eső. Ez már négy-öt hír a kormánymédiának, ha ügyesen gazdálkodnak vele, sok terhet veszek le a vállukról, mert nekem jó a szívem.

És miért színházi hír? Mert Oszter Sándor eredetileg színművész.

Miért zenei hír?

Mert ebben a hidegben nem lehet zongorázni náluk.

Mondjuk akkor lehetne tudományos hír is, mert ráksejt-burjánzást sem lehet kutatni, sőt, hadront ütköztetni sem, ugyanis a hideg aközben is kellemetlen.

Lehetne sporthír is, mert úszni sem lehet a házban, mivel nem medence.

A Lánchídon sem lehet biciklizni, mert nincs rajta pedál.

Esze tokja annak a zseninek, aki ebből hírt csinált, annyit mondok

Oszteréknek legalább annyira magánügye a kazán, mint bárki másnak volna, ha a hideggel kapcsolatos híreket akarnak közölni, ugyan tessenek már utánajárni, az idei télen hányan fagytak meg már, mert nincsenek egyértelmű adataink, hol ennyi fagyhalálról ír a statisztika, hol annyiról. De egy is sok.

Ja, fagyhalál nincs a TV2-n. Az náluk nem hír.

Akkor tessék tovább sopánkodni, hogy 14 fokban nem jó zongorázni.

Egyszóval van kultúra, van magyar Helikon, Parnasszus, Árkádia – csak a kormány elfoglalta bősz myrmidónjaival, és most ilyen.

Ám – láthatjuk – a Fidesz mégis egy nagy, és sokoldalú párt.

Nekik mindenre van egy-egy alkalmatlan emberük.

Követeljük a visszatérést a Horthy-korszak kultúrpolitikájához!

0

A minél gyorsabb átmenet érdekében a következő hevenyészett támpontokat adjuk:

„Konzervatív barátaim közül többen kérdezték, hogy ha ez az én művészettörténeti és esztétikai meggyőződésem, akkor miért nem léptem fel hatalmi eszközökkel az irodalmi és művészeti modernizmus ellen? Azért nem, mert hiábavaló lett volna és mert ehhez nincs is jogom.

Hiábavaló lett volna, mert a szellem története egész világosan mutatja, hogy valahányszor az állam hatalmi eszközökkel akar beavatkozni irodalmi vagy művészeti vitákba, e kísérleteknek sorsa kudarc lett és nevetségbe fúlt. A szellemi világban az állam szükségképpen brutális kezétől érintetlenül az erősebb gondolatnak kell szabadon győznie. De saját egyéni ízlésem egyoldalú érvényesítéséhez nem is volna jogom. Ez az, amiről meg szoktak feledkezni. Más a magánmecénás és más a kultúrpolitikus. A magánmecénás, aki saját pénzén vásárol, olyan képekkel akasztja tele termének falait, amelyeken örömmel legelteti szemét. Saját pénzén teszi, a saját gyönyörűségére és e közben senki sem korlátozhatja. A kultúrpolitikus ellenben közpénzekkel sáfárkodik, az ízlések megoszlanak, nem lehet tudni, milyen lesz a jövő idő esztétikai értékelése s ezért nincs joga a saját egyoldalú ízlését az államhatalom eszközeivel másokra ráoktrojálni.”

Klebelsberg K. (Nemzeti Újság, 1929. jan. 13., újraközölve: uő.: Küzdelmek könyve, Athenaeum 1929)

Béndek Péter

A fenti cikket a kultúrharcot hirdető fideszesek figyelmébe ajánljuk!

Beismerő vallomás: ismerem Ady Endrét!

Tisztelt Bíróság, Ügyészség, Állami Számvevőszék, Tisztelt Megfelelő aláhúzandó!

Megtörtem a tények súlya alatt és részletes, beismerő vallomást teszek. 1848-ban találkoztam először „a baloldal által készpénzen megvásárolt ember keresztény magyar típusával, Ady Endrével…” Remélem, jól idéztem a Magyar Idők cikkéből, nem szeretném, ha emiatt bajom esne.

Adyt akkor még nem Adynak hívták, és mint utóbb kiderült, nem is ő volt. Utána még többször összefutottunk, először a kiegyezéskor, 1867-ben, majd a Tanácsköztársaság idején, 1919-ben.

Tessék? Hogy ez nem lehet? Jó, hát akkor mondják meg az urak, hogy mikor és hol találkoztam az Ady nevűvel. Nekem mindegy, csak tudjam, hogy mi van. Akkor találkoztam vele, és ott, ahol az uraknak ez megfelel. Profi tanú vagyok, ahogy parancsolni tetszenek.

Azt a viccet ismerik az urak, amelyik úgy kezdődik, hogy két Ady utazik a vonaton? Azt mondja a Kohn a Grünnek…

Micsoda? Hogy ne vicceket meséljek? Hanem mondjak el mindent, úgy, ahogyan történt?

Most, hogy említeni méltóztatnak az urak, már kezdek emlékezni. Ürgebőr is volt, csőszkunyhó, jugoszláv békaemberek. Minden, ahogyan az meg van írva. Remélem, nem hagytam ki semmit.

Hogy miről beszélgettünk? Amiről mindig: azt mondta nekem az Ady nevű, hogy ártani akar a magyaroknak. Mondtam neki, hogy én is. Ennek nagyon megörült. Felvetette, hogy ártsunk együtt. Nekem először nem tetszett az ötlet, mert már hozzászoktam, hogy egyedül ártok.

De aztán mégis rávett valahogy. Volt nála ugyanis egy nagy halom papírpénz, tudta, hogy azzal engem mindig meg lehet győzni. Ahogyan öreg barátom, Woody Allen, úgy én is elmondhatom magamról: a kedvenc számom a sok.

Miután gondosan megszámoltam a pénzt, mert üzletben ugye nincs barátság, az Ady nevű azt mondta, hogy hozzunk létre egy háttérhatalmat. Én nem tudtam, hogy mi az, mert akkor még senki sem tudta, de nem akartam bunkónak látszani, ezért rábólintottam. Mint utóbb kiderült, ez jó ötletnek bizonyult.

Elkezdtük az ártást. Kezdetben kicsiben ártottunk, ezért először döcögősen ment az üzlet, ám idővel egyre jobban belelendültünk. Hamarosan Közép-Európa legnagyobb és legismertebb ártói lettünk, sőt, még a tengerentúlon is lettek referenciáink. Ma már, ha valahol ártani kell, szinte mindig minket hívnak. Ami, mondjuk így, nem csoda: mi álmunkban felébredve is bármikor képesek vagyunk ártani. Nemcsak a magyaroknak, bárkinek. (Legutóbb a hollandoknak ártottunk, és egy olaszországi megbízásunk is aláírás előtt áll.) Mi nem kedvtelésből ártunk, mint az amatőrök, hanem azért, mert ehhez értünk.

Nekem tisztelt urak, már az óvodában is az ártás volt a jelem, az Ady nevűnek meg a háttérhatalom. Végezetül szeretném megjegyezni, hogy bízom a Tisztelt Bíróság, Ügyészség, Állami Számvevőszék, Tisztelt Megfelelő aláhúzandó nagylelkűségében, és remélem, találnak enyhítő körülményeket a számomra.

Elmaradnak a Billy Elliot előadásai

0

Ókovács Szilveszter az Operaház főigazgatója levélben tájékoztatta a Billy Elliot musical stábjának tagjait, hogy a darab további előadásai elmaradnak. Írásunk végén az Operaház  időközben megérkezett közleményét olvashatják.

A musicalt a tavalyi előadások után idén kedden kezdték újra játszani az Erkel Színházban, ám a főigazgató közlése szerint a negatív kampány miatt a jegyértékesítés nem úgy alakult, ahogyan szerették volna, ezért nem lesznek további előadások.

A Billy Elliot című, Sir Elton John által jegyzett darab hányattatásaival a Független Hírügynökség is foglalkozott. Jelesül azzal, hogy június elsején a Magyar Idők újságírója, N. Horváth Zsófia a melegség propagálásával vádolta meg a darabot akkor még csak felújítani szándékozó Erkel Színházat.

Érdekessége a cikknek, hogy a Magyar Idők kritikusa úgy írt a darabról, mintha a cikk egy jelen idejű kritika lenne, vagyis, most látta volna. Miközben a Billy Elliot-ot a mostani előadások előtt csak egy évvel korábban lehetett látni.

Ókovács Szilveszter válaszcikkben védte meg az előadást, pontosabban azt igyekezett elmagyarázni a Magyar idők újságírójának, hogy a darab nem a melegséget propagálja, és az operairodalomból hozott példák segítségével bizonygatta, hogy a férfi és női szerepek felcserélése az opera világában természetes dolog és nem számít ritkaságnak.

A maesteszinhaz.hu nevű last minute színházjegyeket áruló portál még ma is hirdeti az előadás megmaradt jegyeit, s amint a mellékelt képen is látható, ma a déli órákra már nem sok jegy maradt.

Kerestük az ügyben az Opraházat, de a sajtósuk jelenleg szabadságon van, telefonon nem hajlandóak nyilatkozni. Azt viszont megerősítették, hogy tényleg lemondják az előadásokat, és a napokban eltüntetik a honlapról is. Sem portáljukon sem a Facebookon   nincs egyelőre tájékoztatás arról, hogy az előadások elmaradnak.

Cikkünk megírása után megérkezett az Operaház közleménye. Az előadásokat megtartják, csak elmaradnak. Íme a közlemény szövege:

Közlemény: nem, az Opera megtartja a Billy Elliot 29 előadását

A Magyar Állami Operaház biztosítja nézőit arról, hogy megtartja Billy Elliot című produkciójának 29 előadását – miközben az összesen 44 db, június-júliusra tervezett alkalomból 15-öt törölni volt kénytelen az elmúlt hetek sajtóvitái nyomán. Félreértések elkerülése végett aláhúzzuk: az előadásokat nem a sajtóvita miatt hagyjuk el, hanem a sajtóvita nyomán visszaesett érdeklődés miatt.

Aki bízik az Opera érvelésében, még több mint 20 előadásra válthat jegyet – akár ma is, hisz kedd óta napi két előadásban újra táncol Billy. Egyes bennünket támadó portálok tájékozatlansága, szándékos félrevezetési kísérlete és hamis információinak cáfolataként csak hivatalos lapunkat, a www.opera.hu oldalt ajánlhatjuk, ahol minden előadás értékesítési helyzetére rálátnak a kedves látogatók, és természetesen vásárolhatnak is. (Itt jegyezzük meg, hogy szakmai gyakorlat szerint minden előadás emeleti szektorai zárva vannak – tehát még nincsenek eladva –, azokat akkor nyitjuk meg, ha az előadások földszinti, jól látó helyei már elfogytak.)

A Billy Elliot-produkció két éve megy, eddigi 90 előadását 101 ezren látták. Ezúton is köszöni nézői bizalmát a Magyar Állami Operaház

Ókovács Szilveszter

főigazgató

Magyar Állami Operaház

www.opera.hu

A keresztény kultúra megvédése

A kormány az én kottámból játszik. Igaz, még nem is tudtam az alaptörvényről – nem is tudhattam, mert nem is létezett – amikor sok évvel ezelőtt megírtam, hogy be kellene tiltani a vércsoportokat. Meg a napi középhőmérsékletet. Valamint az emberi butaságot. Mindenki legyen okos, legyen szép. És jó, mindhalálig.

Igaz, ezt viccnek szántam, mert valóságnak akkoriban kicsit durva lett volna.

Aztán megérkeztünk 2018-ba. Amikor is beleírják az alaptörvénybe, hogy a keresztény kultúra védelme minden állami szerv számára kötelező feladat.

Bármit is jelentsen ez.

Mindenki, aki itt él, a keresztény értékeket védi. Akár tud róla, akár nem. Még nem találkoztam olyan emberrel, aki azt mondta volna, hogy magasról tesz a keresztény kultúrára. Olyan politikussal, aki azzal kampányolt volna, hogy fenébe a keresztény kultúrával, védje meg, aki akarja!

Mondjuk, nem ártana tudni, hogy mit kell értenünk keresztény értékek alatt.

Van ugye a tízparancsolat, abban sok minden benne van. Egyedül az nincs benne, amit az Emmi újdonsült minisztere, Kásler Miklós mondott. Hogyha betartanánk a tízparancsolatot, azzal a halálos betegségek háromnegyedét megelőzhetnénk.

Reszkessetek halálos betegségek!

Azt is meg lehet kérdezni, hogyan lehet észrevenni, ha támadják a keresztény kultúrát? Olyan darabokat játszanak egy színházban, ami nem tetszik a regnáló hatalomnak? Valaki olyat mond a tévében, olyat ír egy újságban, amitől valamelyik főembernek rosszkedve lesz?

S ha már mindezeket tisztáztuk – csak vicceltem, mert az ilyen dolgokat csak diktatúrában szokás tisztázni – akkor az a kérdés is felvetődik, hogy egy állami szerv hogyan védje meg a keresztény kultúrát? Mondjuk egy minisztérium. Vagy a NAV. A keresztény kultúrának kedvező adózási rendszert vezet be? A keresztény könyvek áfája egyszámjegyű, a többié kettő, vagy annál is több? Mi az, hogy keresztény könyv? Keresztény ember írta? Keresztény ember olvassa?

Mi van akkor, ha az állami szerv, hiába írták bele a gránitszilárdságú alaptörvény hetedik módosításába, nem védi meg a keresztény kultúrát? Azt mondja, hogy megvédi, aztán mégsem. Mi lesz a büntetése az állami szervnek? Börtönbe juttatják, vagy csak pénzbüntetéssel sújtják?

Talán közelebb visz a fentiek megértéséhez a következő anekdota. (Nem tudom, beletartozik-e a keresztény kultúrába, de tanulságos.)

Élt egyszer e honban egy Kellér Dezső nevű konferanszié, kabarészerző és nem mellesleg számos sláger szövegének írója. Aki, zsidó származása miatt, abban a „megtiszteltetésben” részesült, hogy munkaszolgálatosként szolgálhatta az akkori munkaalapú társadalmat.

Ásás közben az egyik sorstársa felismerte Kellért, és szólt az őket őrző keretlegénynek, hogy ha lehet, vigyázzon erre a kis nagy emberre, ne essék a szükségesnél nagyobb bántódása. Már csak azért is, mert olyan ismert és kedvelt slágerek szövege fűződik ugyanis a nevéhez, mint például a Néha fáj a szívem, de én letagadom, a Jó a kék szemébe nézni, a Nem tudom az életemet hol rontottam én el, vagy a Jaj, de jó a habos sütemény…

A keretlegény odament Kellérhez, egy ideig nézte, majd kifakadt: a krisztusát neki, hát miért nem lehetett ezeknek a daloknak a megírását egy rendes keresztény magyar emberre bízni?

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK