Közhelyszámba megy már az „ingyenes” magyar egészségügy sanyarú sorsa. Most például meglehetősen felajzotta a közvéleményt egy civil kezdeményezés. Arról van szó, hogy a beteg gyerekek kórházi ápolása idején legalább az egyik szülő ott lehessen folyamatosan a gyermeke mellett. A szülők (főként az anyák) ezt évtizedek óta úgy tudják megoldani, hogy éjszakára a kórtermekben a földön, vagy a folyosókon kucorognak.
Orosvári Zsolt kezdeményezésére civil gyűjtés indult, hogy összecsukható tábori ágyakat vegyenek ezeknek az anyáknak, ne a földön kelljen „pihenniük”. A kórházak vegyesen fogadták az akciót, a legnagyobb gyermekkórház, a Heim Pál nevű intézmény azonban hivatalosan elutasította az ágyak felállítását.
Minden tiszteletem a civileké, hiszen bizonyították: a „magyar” nem érzéketlen, és szolidáris is. Sokmillió forint gyűlt össze a célra, és helyenként már demonstrálnak a szülők és szimpatizánsaik az ágyak használata mellett.
Sajnálom, de ez az akció szemléletes példája annak, amikor „a pokolhoz vezető út jószándékkal van kikövezve.”
Talán azért más a véleményem, mert ilyen ügyben évtizedekkel ezelőtt magam is érintett voltam. Akkor – ’82-’83’-84-ben – még ahhoz is az intézmény szemhúnyása kellett, hogy a hivatalos látogatási időn kívül ott maradhassunk a gyermekeink mellett. A nővéreknek is könnyebbség volt, hiszen az ember nemcsak a saját gyerekének vitt egy pohár vizet, ha már ott volt, figyelt a többire is. Én megtehettem, hogy mindennap bent vagyok a gyerek mellett, egy vidéki anyuka viszont csak úgy, hogy az éjszakát is ott töltötte, széken, földön kuporogva.
Ez egy országos hatókörű, klinikai kórház volt, az átlagosnál jobban ellátva. A gyerekek négy és hatágyas kórtermekben feküdtek: szinte kivétel nélkül mozgásképtelenek voltak. (A fiamnak pl. a műtét után öt hétig a lábára sem volt szabad állnia, a műtéti seb gyógyulása után még otthon is ölben kellett a WC-re, fürdőkádba vinni.)
Namost. Abba a hatágyas kórterembe egy tábori ágyat talán be lehetett volna szuszakolni, – hatot semmiképp. Akkor ki dönti el, hogy melyik gyerek aludhat az anyukája közelében, és melyik nem? És ez csak az egyik gond.
Sajnos a gyógyítás nem egy fáklyásmenet. Biztosan szerencsés, ha egy fájdalmas kezelés, beavatkozás – pl. gerinccsapolás – közben az anyuka versenyt sír a gyerekkel? (Mi szülők sem vagyunk angyalok.)
De még rosszabb is van. Abban a kórteremben feküdt egy tündöklően szép és okos kislány: a fiúk csak hercegnőnek hívták, a gyerekeket néha esti mesével vigasztalta. A „hercegnő” olyan 6-8 éves lehetett – és halálos, menthetetlen beteg volt. Nem voltak rajta sebek, gyönyörűen mesélt, szavalt, énekelt – csak éppen a kis testét halálos kór gyötörte: napról-napra esett össze, hervadt el. A szülei, nagyszülei váltakozva voltak mellette. Intelligens, fegyelmezett emberek voltak, akik nem ragadtatják magukat látványos érzelemkitörésekre. De a kórterem többi kis betege az elfojtott zokogást is érezte, meglegyintette őket a gyász hideg szele. És milyen a gyereklogika? Úgy hiszi a gyerek, hogy ő a kórház, a vizsgálatok, meg a szurik és a kezelések miatt beteg. Úgy képzeli: ha otthon lehetne, nem is lenne beteg.
Egy-egy nehezebb nap után az ápolóknak nehéz munkájukba került, hogy beadják az injekciót, átkötözzék a sebét a tiltakozó betegeknek. És tessék elképzelni, milyen hatással lehet a többi kisbetegre, ha valamelyik szülő sikoltozva átkozódik gyermeke szenvedéseit látva…
Kétségtelen. A gyerek gyógyulását is segíti, ha maga mellett tudhatja az anyukáját. (Ahogy az anya is szeretné folyamatosan a betege kezét fogni, ölelgetni. Bár ez műtött gyerek esetében nem is kockázatmentes.) De ehhez nem kell alvás idején is ott lenni: pont elég, ha a jóéjtpuszit ő adja, és reggel az ő szavára ébred a gyerek.
Így hát a kórtermekbe erőltetett ilyen-olyan fekhelyek szerintem inkább ártanak, mint használnak. Sokkal jobb megoldás lehetne a gyermekkórházak közelében néhány „szülőszállás” – akár régi nővérszállókban, vagy más, bérelt lakásokban. Ahol az anyának módja van rendszeresen tisztálkodni, 1-2 órát magában eltölteni, hogy erőt gyűjtsön beteg gyermeke bátorításához. Mert a betegnek – akár gyerek, akár felnőtt – nem látványos szánakozásra van szüksége, hanem konkrét segítségre, pl. az evési és egyéb szükségleteihez. És persze támogatásra, hogy lelkileg el tudja viselni elesettségét – ehhez pedig nem jó „mankó” egy idegileg, fizikailag kimerült szülő. Nem tud biztonságot sugallni.
És hogy teljes legyen a szívtelenségemről kialakított kép: semmiképpen nem adnám ingyen ezeket a szállásokat. Az a 3000-4000 forint, amibe egy ilyen szállás éjszakánként és fejenként kerülne, a túlnyomó többség által kifizethető. A rászorulóknak meg a szociális segélyalapból lehetne ehhez pénzt adni. Az egészségügyi kasszába befizetett pénzeknek a gyógyításban van a helyük – beleértve a műszereket, gépeket, az orvosok, ápolók fizetését, meg a kórtermek kifestését is.
Heppiend? Van. Annak a kisgyereknek, akivel átéltem hasonló helyzetet, már a gyereke se olyan kicsi. És három súlyos műtét, meg évekig tartó egyebek után talpra állt. Sose lesz olimpiai bajnok sprinter, de jó munkája van, el tudja tartani a családját (néha engem is), sőt, nem is sántít.
Tanulság? Talán annyi. Amikor az orvos elmondta, mi a baj a gyerekkel, hozzátette: egyelőre nem tudják, mitől van ez a csontbetegség. (Ez a szakorvos, akinek soha el nem múló hálám, már 1984-ben elment Angliába. Nagyon értett a gyerekekhez is, valahogy mindegyikkel megtalálta a hangot, pedig soha nem gügyögött. A 8 éves fiammal például konkrétan megbeszélte a problémáit, sőt, amikor kérdezősködtem, azt mondta: megbeszéltük Gáborral, majd ő elmondja, mi a teendő.) Az azonban biztos, hogy jóval gyakoribb, mint ahogy sejtenénk. A legtöbben – még orvosok is – rálegyintenek az ilyen panaszokra, majd kinövi. Aztán ezek a panaszok durvulnak el 40-45 éves korra annyira, hogy kerekesszékbe kényszerül a beteg. Akkoriban Magyarországon kötelező és ingyenes volt a csecsemőkori ortopédiai szűrővizsgálat. Na, például szívesebben költenék arra, hogy országszerte elérhető legyen ortopédiai – és másféle – szakvizsgálat (orvossal), mint egy amúgy is nehéz helyzet további súlyosbítására, csakhogy az a „szép lelkem” megnyugodjon.
A 41 éves Sonia Acevedo Portoban egy kórház gyermekrák osztályán dolgozott. Mint egészségügyi dolgozó megkapta a Pfizer-BioNtech védőoltást, majd két napra rá meghalt. A vizsgálat megindult …
