Kezdőlap Címkék Inotai András

Címke: Inotai András

Gazdasági szempontból nincs alapja a „válságnak”

A jelenlegi gazdasági folyamatok alapján alaptalan a nagy gazdasági válság jövendölése a makroelemző szerint. Semmi olyan nem történt, ami miatt június elején hirtelen erről kellene beszélni – mondta Oblath Gábor. Szerinte jelentős megszorításra készülhet a kormány, amit a külföldre akar rákenni.

Sokan kapták fel fejüket, amikor a hónap elején Kötcsén zárt „családi körben” arról beszélt Orbán Viktor, hogy újabb nagy válság közeleg a világban, sok országban magas az eladósodottság, eltűnik az olcsó pénz a piacról, meg itt a kereskedelmi háború.

Már akkor azt mondta a Független Hírügynökségnek Inotai András kutatóprofesszor, hogy Orbán hazug kommunikációval akarja elterelni a figyelmet az elmúlt nyolc év elhibázott gazdaságpolitikájáról.

Ugyanezt a véleményt fogalmazta meg most kérdésünkre Oblath Gábor. A Kopint-Tárki tudományos tanácsadója, elismert makroközgazdász szerint szakmája felől nézve értelmezhetetlen az orbáni fordulat és annak indoklása. Kockázatok mindig vannak a világgazdaságban, de főigazságként felvetni az általános krízist nem reális.

Makrogazdasági szempontból nincs értelme

– szögezte le.

Egyetért azzal a felvetéssel, hogy az Orbán által felsorolt körülmények mind ismertek jó ideje, az Egyesült Államok által bevezetett különvámok és az ezek nyomán kibontakozható világkereskedelmi háború veszélye is hónapok óta tudhatók.

Oblath inkább

arra tippel, hogy megszorításokra készül a kormány,

amely eredetileg – noha tagadta – neoliberális gazdaságpolitikát vezetett be. Brutális jövedelemátcsoportosítást hajtott végre a vagyonosok javára a szegényektől, de mára ezt jelentősen vegyítette a komoly béremelésekkel, amely szélesebb rétegek számára juttatott valamennyi pénzt.

Más kutatók is azt emelik ki, hogy mostanra Európa egyik legnagyobb jövedelem-újraelosztó gazdaságpolitikája lett a magyarországi. A két-számjegyű béremelkedéseknek pedig nincs fedezetük a gazdasági növekedésben. Ebből kell tehát visszavenni, máskülönben csak az adósság terhére tartható fenn ez az ütem.

Tulajdonképpen erre figyelmeztette a magyar kormányt az Európai Bizottság országjelentése, legutóbb pedig a pénzügyminisztereket tömörítő Ecofin is. Jelentős költségvetési korrekciót szorgalmaz, felszólította a magyar kormányt, hogy folytassa a strukturális hiány kiigazítását.

Úgy látják ugyanis, hogy – noha a célként kitűzött 3 százalék alatt van a büdzsé deficitje – a látható folyamatokkal nem lesz fenntartható a hiány. Ez a bruttó hazai termékre (GDP) vetítve mintegy másfél százalékos kiigazítást tenne szükségessé,

ami megközelítőleg 700 milliárd forint kiadáscsökkentéssel

(vagy bevételnöveléssel) érhető el.

Így látja ezt Vértes András, a GKI elnöke is. Úgy véli:

ezért is kezdtek el beszélni Orbán és emberei világgazdasági válságról

és erre való hivatkozással szükségessé váló magyar gazdaságpolitikai fordulatról. Osztja a véleményt Oblath Gábor is.

Ez azonban akkor igazán veszélyes a magyar gazdaságra nézve, ha megtörténik az, amit a kormány tervez, hogy még idén, legkésőbb jövőre lehívja és el is költi a 2021-ig tartó uniós ciklusban nekünk odaígért támogatás teljes összegét. Amint erről a napokban írtunk, a keret 94 százalékáról a kormány meghozta a döntést, de kifizetés eddig csak 14 százalékban történt. Jelenleg a pénz egy részét a költségvetés terhére előlegezi meg a kormány.

Az elemzői véleményekből legvalószínűbb okként az vélelmezhető, hogy ha nem marad jelentős uniós támogatási összeg, akkor

kiürül a kassza,

és a jelenlegi számítások szerint a magyar gazdaság növekedése a mostani 4 százalék körülinek felére (vagy az alá) fog zuhanni. Hasonlóan ahhoz, ahogyan 2016-ban, amikor a két uniós költségvetési ciklus váltása miatt éppen alig érkezett pénz, több, mint egy százalékpontnyit esett a GDP bővülése egy éven belül.

A „nagy válság” tükrében különös, hogy a kötcsei programhirdetés után beterjesztett 2019-es költségvetésben

nincs szó várható krízisről.

Változatlanul magas, 4 százalékot meghaladó növekedést irányoz elő a kormány, a tartalékok megnövelése mellett lényegében csak az egyszámjegyű szja elvetése árulkodik arról, hogy a kormány megváltozó széljárásra számít. Az igaz, hogy mindeközben folytatják az elmúlt évek gyakorlatát, a jóléti kiadásokra terhére végrehajtott költségvetés-átalakítást: jövőre az inflációt beszámítva reálértéken csökken az egészségügy és az oktatás pénze.

A megszorítás lehetőségét persze szóban elveti a kormány. Masszív és földrengésbiztos költségvetést állítottak össze – nyilatkozta nemrégiben Orbán. Arra is felhívta viszont a figyelmet, könnyen lehet, hogy a következő évek gazdasági válságban fognak telni, de azt szeretné, hogy ha így lesz, akkor se legyenek megszorítások, amihez pedig fegyelmezett gazdálkodás kell.

Az ellentmondásos kommunikáció abban is testet ölt, hogy a kormány iránti ellenségességgel egyáltalán nem vádolható Költségvetési Tanács (Kovács Árpád elnök, Domokos László számvevőszéki és Matolcsy György nemzeti banki vezető) se ír ilyen veszélyekről a 2019-es költségvetéshez kötelezően készített véleményükben. Sőt, idézik nemzetközi szervezetek (OECD, Európai Bizottság, Nemzetközi Valutaalap) előrejelzéseit, amelyekben a következő két évben

a világgazdaság növekedésének gyorsulását várják.

Erőteljesen „megjelenhetnek” veszélyt hordozó körülmények – írja a KT, megemlítve olyan tényezőket is, amelyeket Orbán hangoztat, ám tényként, de legalábbis közeli vészként nem számolnak ilyen rosszabbodással a külső feltételekben.

A kormánnyal kritikus elemzők persze mondanak hasonlókat, több problémára is felhívják a figyelmet (például a versenyképesség alig javulására,  vagy arra, hogy a beruházások között csak a közpénzesek növekednek, a magánszektoré nem). Ahhoz hasonlót, amiről most Orbán beszél(t), mély, átfogó válságot egyelőre nem látnak. Problémák persze vannak, elsősorban a miénkhez hasonló kicsi és a külvilági folyamatoknak erősen kiszolgáltatott országokra nézve, de ezek

apokaliptikus képet egyelőre nem festenek a falra.

Ami azt támasztja alá, hogy a költségvetési tervezet elkészítésekor se számoltak ilyen komolyan romló fordulattal a Pénzügyminisztériumban. Sőt, elődjében, a szintén Varga vezette Nemzetgazdasági Minisztériumban egy hónapja még olyan konvergencia-programot készítettek és adtak át az Európai Bizottságnak, amelyben négy évig a jelenlegi kedvező nemzetközi légkör fennmaradására alapozva folyamatos fellendülést irányoznak elő a magyar gazdaságban.

Újabb sakklépés a kereskedelmi háborúban

Mától kezdik el kivetni az amerikai termékekre azokat a külön vámokat, amelyeket az USA által az acél- és az alumíniumtermékekre bevezetett vámokat hivatottak ellensúlyozni. 2,8 milliárd dollár értékű amerikai termékekre kezdik el azonnal alkalmazni a plusz vámokat.

 A külön vámmal sújtott amerikai termékek jegyzékén acél- és alumíniumtermékek, mezőgazdasági áruk és több más áru szerepel. A vámok bevezetésével az EU a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szabályaiban biztosított jogával él.

„ Válaszunk kimért, arányos, és teljes mértékben összhangban van a WTO szabályaival.

Talán mondanom sem kell: ha az USA visszavonja a bevezetett vámokat, mi is megszüntetjük intézkedéseinket” – szögezte le Cecilia Malmström kereskedelempolitikáért felelős biztos.

Az EU az amerikai intézkedésekkel érintett acél- és alumíniumexport értékéből kiindulva végez ellensúlyozást az USA-val folytatott kétoldalú kereskedelemben – szögezi le a brüsszeli közlemény. Ez az érték 6,4 milliárd euró. Ebből az EU most azonnal 2,8 milliárd euró értékű exportot ellensúlyoz. A fennmaradó 3,6 milliárd euró értékű kereskedelem ellensúlyozására a későbbiekben, három év múlva, vagy – ha ez hamarabb bekövetkezik – a WTO vitarendezési eljárásának kedvező kimenetelét követően kerül sor.

A pénteken hatályba lépő végrehajtási rendeletmind az érintett termékeket, mind pedig a most azonnal vagy szükség szerint később alkalmazandó vámtételeket rögzíti.

A mai döntés az Európai Bizottság által korábban felvázolt hármas megközelítés egyik eleme.

Hasonló célja van az USA ellen a WTO előtt június 1-jén kezdeményezett jogi eljárásnak, valamint az európai piacot az amerikai piacról kiszoruló acéltermékek miatti zavaroktól megóvni hivatott védintézkedéseknek.

A védintézkedésekkel kapcsolatos eljárás március 26-án indult. A Bizottságnak kilenc hónap áll rendelkezésére annak eldöntésére, hogy szükség van-e védintézkedésekre. Ha a vizsgálat megerősíti a gyors intézkedés szükségességét, a határozat még nyár előtt megszülethet. Az alumínium tekintetében a Bizottság felügyeleti rendszert vezetett be az importra vonatkozóan, amely jelezni fogja, ha ebben az ágazatban is intézkedésre lesz szükség.

Donald Trump amerikai elnök egyoldalú intézkedésként 25 százalékos importvámot vezet be az acél és 10 százalékot az alumínium bevitelére. Trump szerint az elmúlt évtizedekben egyes országok tisztességtelenül kereskedtek ezekkel a termékekkel, ezért meg kell védeni az amerikai termelést az olcsó külföldi konkurenciától.

A kereskedelmi háború feszültté tette az USA és az EU, valamint Kanada viszonyát, amit a június eleji G7-csúcson és az azt követő nyilatkozatháborúban is megmutatkozott. Trump nem volt hajlandó aláírni a közös zárónyilatkozatot, majd Twitteren üzente:

„Sajnálom, nem engedhető, hogy a barátaink vagy az ellenségeink előnyhöz jussanak a velünk folytatott kereskedelemből. Az amerikai dolgozót kell az első helyre tennünk”.

Nem csak az EU léptet hatélyba ellensúlyozó válaszintézkedéseket. Kanada július elsejével helyezett lépéseket kilátásba, Kína 34 milliárd dolláros vámcsomaggal válaszolt Donald Trump 50 milliárd dolláros akciójára, s jelezték: még 16 milliárdnyi pakkról dönt majd, mert pontosan ugyanakkora csomagot küldenek vissza az Egyesült Államokba, mint amekkorát onnan kaptak.

Kína ugyanazt a módszert alkalmazza mint az Európai Unió: igyekszik olyan termékeket büntetni, amelyeket Trump kedvenc déli államaiban állítanak elő. Így a kínaiak csomagjában is benne van a szója, a whisky, a narancs és a szivar.

Az UNCTAD modellezte, hogy milyen mértékben emelkedhetnek a kereskedelmi háború nyomán a vámok a világban. Az egyes országok listája mellett egy térképet is készítettek:

Forrás: UNCTAD

Inotai András, közgazdász-professzor emeritus a Független Hírügynökségnek adott interjújábana többi között leszögezte: első lépésben még nincs nagyobb probléma, hiszen az országok oda-vissza kiszámítottan egyforma hatású lépéseket-ellenlépéseket hoznak; ilyen a kínaiak által az USA-val szemben már kivetett vagy az EU által az amerikai termékekre kivetendő vámok. Azonban akkor már minőségileg másról beszélünk, amikor ezek a korlátozások már nem csak a fogyasztói piacot érik el, hanem a globalizált termelési és értékesítési láncokat is kezdik szétzilálni. Remélem, kicsi ennek az esélye, de

FENNÁLL ANNAK A VESZÉLYE, HOGY ÖNGERJESZTŐ ÉS MEGÁLLÍTHATATLAN FOLYAMATOKAT INDÍT EL BELÁTHATATLAN KÖVETKEMÉNYEKKEL.

Nem beszélve a nemzetközi pénzpiaci hatásokról, a tőzsdék reakciójáról – amiről köztudott, hogy 90 százalékban múlik a  pszichológián és csak 10 százalékban a termelésen. Súlyos és kiszámíthatatlan válsághelyzetekben a legállatibb ösztönök törnek a felszínre. Ha valaki ilyen állapotban döntéshozatali pozícióban van, irdatlan károkat tud okozni a világnak, különösen, ha vezető országról van szó.

„Amerika elsőből könnyen Amerika egyedül marad lehet” – interjú Inotai András  közgazdász-professzor emeritussal

  • Ahol a kereskedelem végetér, ott kezdődik a háború”
  • Nagyon könnyen előfordulhat, hogy az „Amerika elsőből” „Amerika egyedül marad” lesz
  • Látványos protekcionista lépésekkel könnyű bebizonyítani, hogy „Amerikai az első”
  • A vége a globalizált láncok megbomlása lehet, majd tetemes áruhiányok alakulnának ki, annak minden politikai, társadalmi és biztonsági következményével együtt
  • Trump javaslata a G7-nek egy szabadkereskedelmi megállapodás létrehozására további bizonyítéka, hogy az elnök tökéletesen kiszámíthatatlan
  • A magyar kormány is nemzetbiztonsági kérdésre hivatkozva államosította az energiaszektor és a bankrendszer egy részét

Miért pont most gyújtotta meg Trump a kereskedelmi háború gyutacsát?

Emlékezzünk csak, Donald Trump már a választási kampányában meghirdette az „America First” politikát, ami az élet minden terén dominanciára való törekvést jelentett az Egyesült Államok számára, beleértve a gazdaságot is. És tőle magától (tweetjéből) tudjuk, hogy „a kereskedelmi háborúk jók, könnyen megnyerhetők, amikor egy ország (az USA) dollármilliárdok veszít gyakorlatilag minden olyan országgal szemben, amellyel kereskedik”. Ő pedig nem tett mást, mint megnézte a számokat, s importvám-emelésekről döntött minden olyan partner esetében, amelynek nagy a kereskedelmi többlete az USA-val.

S nem gondolta sem ő, sem a stábja tovább, hogy ebből mi következhet? Még a nagy protekcionista országok is óvatosabbak ennél napjainkban.

Érdekes, hogy Trump elnöki mandátumának a kezdete idején a Davosi Világgazdasági Fórumon a kínai elnök volt az, aki elsőként szállt síkra a világkereskedelem szabadsága, sőt további liberalizálása mellett. Szavai annál is inkább elgondolkodtatók, mivel Kína – miközben a világ legnagyobb kereskedelmi hatalmává vált (ha az Európai Uniót nem egy egységként vesszük), továbbra is jelentős protekcionista intézkedésekkel védi saját piacait.

Mondhatni persze hogy könnyű Kínának, amelynek gyakorlatilag minden kereskedelmi partnerével többlete van, s nem is kicsi.

Az EU-nak is jelentős deficitje van ugyan a kínai kereskedelmében, de az USA dupladeficitet kénytelen elszenvedni, mivel nem csak az ázsiai országgal, de az Európai Unióval is passzívumot termel. Másként fogalmazva:

az EU az USA-val folytatott kereskedelmének a többletéből kiegyenlíti a kínai viszonylatban keletkező passzívumát.

Akkor nézzük talán a tágabb képet is…

A világkereskedelem adatai igen impozánsak. Durván: folyó áron 85 ezer milliárd dolláros a világ GDP-je, ebből mintegy 25 ezer milliárd a világkereskedelem részesedése, aminek a 30 százaléka az EU belső és külső kereskedelme. Ez utóbbi kétharmada azonban vám- és akadálymentesen a tagok között bonyolódik, az egyharmad áll össze a harmadik országbeli partnerekkel folytatott kereskedelemből, ám azon belül is jelentős súlyt képviselnek a kölcsönös piacra jutási feltételeket ilyen vagy olyan módon, de könnyítő szabadkereskedelmi megállapodások. S még egy fontos adalék:

Trump a kereskedelmet pécézte ki magának, pedig az USA kereskedelmi deficitje a GDP-jének csupán a 2,9 százalékát teszi ki, miközben az államháztartási hiánya sokkal nagyobb hányadát.

Ez tavaly 3,5 százalék volt, az idén pedig szakértők legalább 1 százalékponttal nagyobbra prognosztizálják. Annak mérséklésével kellene inkább Trumpnak foglalkoznia, még akkor is, ha a hiány nagy részét a világ számos országa, illetve azok vállalatai amerikai kötvényjegyzésekkel fedezik.

Gondolom, a kereskedelmi protekcionista intézkedések könnyebben eladhatók odahaza, miközben a költségvetési megszorítások általában igen népszerűtlenek a szélesebb tömegek szemében. Tévedek?

Látványos protekcionista lépésekkel könnyű bebizonyítani, hogy „Amerikai az első”. Trump teszi ezt úgy, hogy három évtizeden át az USA volt a globalizáció vitathatatlanul legnagyobb nyertese, miközben az amerikai társadalom egy része most vesztesnek érzi magát a nagy kereskedelmi mérleghiány miatt.

Ezt nagyrészt magyarázza az USA-gazdaság versenyképességének gyengülése, a hazai fogyasztás és termelés között az előbbi javára kinyílt olló, valamint egész sor USA-vállalat külföldre települése. Mert ez is a globalizáció motorja és egyúttal terméke is.

És a protekcionista intézkedések nem fenyegetnek azzal, hogy még többen kerülnek majd a vesztesek közé az USA-ban? Hiszen az USA által bejelentett – egyelőre az acél- és alumíniumtermékek, továbbá a BMW-kre  kivetett – 25 százalékos importvám-emelés nem csak a behozott termékek árát érinti majd, de a partnerek által előre látható módon hozott válaszlépések az amerikai exportot is sújtják.

Ami előre látható: ennyivel fognak drágulni azok a termékek, amelyekbe acélból és alumíniumból készülő elemeket, részegységeket építenek be. Ha azt vesszük csak, hogy például egy gépkocsi több ezer részből áll össze, ezeket esetenként 100-200 helyről szerzik be, s ezek nem kis hányadában van e két alapanyag, akkor el lehet képzelni, hogy számtalan termék ára fog megugrani az importvám-emelkedés miatt, akár közvetlenül, akár az infláció közvetett hatásaként. Persze lesznek olyan termékek, amelyeket helyben, valamivel olcsóbban elő fognak majd tudni állítani, mint a vámmal sújtott importáruk, de akkor is emelkedni fognak a termelői és végső soron a fogyasztói árak is. Az intézkedés ráadásul pont Trump legfontosabb szavazói rétegét sújtja, hiszen kik veszik az olcsóbb importtermékeket? Azok, akik az elmúlt húsz-harminc évben a globalizáció vesztesei voltak, akiknek nem emelkedett a reáljövedelme, akik a régi életszínvonalon akarnak azonban élni, s ezért az olcsóbb importtermékeket vásárolják.

Pont ez, a Trumpot támogató szavazói réteg fog először szembesülni a drágulással.

De hát ez szembe fordítja majd őket Trumppal? Látjuk, itthon is az történik, hogy pont a leszakadó, az orbáni kurzus által negligált tömegek tartanak ki, azok, amelynek tagjai a legnagyobb áldozatai az elmúlt évek gazdaság- és társadalompolitikájának. Miért lenne másként az óceán túlsó partján?

Ez jórészt már pszichológiai kérdés. Az, hogy a vesztesek, a leszakadók egy multimilliárdosra elnökjelöltre szavaznak, ritkán fordult elő az elmúlt évtizedek demokratikus történelmében.

De lehet, hogy a 21. század – időlegesen és hatalmas károkkal – ezt a tapasztalatot is átírja.

Egyáltalán ésszerű lépés ez Trump részéről? Vajon hoz-e elegendőt a konyhára – akár dollárban, akár pszichológiai hatásban mérve – az „Amerika első” ilyen lecsapódása?

Mielőtt erre válaszolnék, szeretném felhívni a figyelmet egy olyan hatásra is, amellyel nemigen foglalkoztak eddig. Nem kis része azoknak az importtermékeknek, amelyeket most meg fognak vámolni, USA-cégek külföldre telepített termelésének a termékei. Az amerikai cégek a jobb feltételek miatt hoztak-hoznak létre külföldi termelőegységeket, ami számukra nem kis vállalati nyereséget eredményez(ett).

Így mondhatjuk, hogy Trump tulajdonképpen a külföldön termelő amerikai vállalatokat is megsarcolja.

Gondolom, nehéz számszerűsíteni a fenti jelenséget.

Hogy mennyire az, mondok egy hozzánk közelebb álló, magyar példát. Nekünk (is) hatalmas a kereskedelmi hiányunk Kínával szemben, ám azt már nem lehet pontosan megmondani, hogy az ázsiai országból vásárolt termékek mekkora hányada kerül a magyar fogyasztókhoz. Emellett mennyi kerül re-exportra, ami a szomszédos országokkal folytatott kereskedelmünkben, mint többletexport, és az esetek nagy részében mit jelentős külkereskedelmi többlet jelentkezik. Végül, de nem utolsósorban: mennyi kínai import hasznosul hazai és nemzetközi cégek által működtetett, de magyarországi termelési láncokban, ami jelentős magyar exportot eredményez. Vagy egy másik példa. Németország a legfontosabb exportpiacunk, a KSH szerint a magyar kivitel 27 százaléka irányul oda, mindenekelőtt autóipari termékek. Valójában azt már azonban nem tudjuk, hogy a magyar export mekkora százalékát értékesítik tovább harmadik országban már német exportként.

Olyan mértékben globalizálódott mára a nemzetközi gazdaság, hogy az emberek – beleértve a politikusokat is – képtelenek felfogni ennek mélységét és összetettségét.

Így azt sem, hogy milyen károkat tudnak okozni rövidlátó és rövid távú populista törekvéseknek engedelmeskedve. Nem csak termelési, de szolgáltatási, pénzügyi értéklánc-összefonódások is vannak, s a kereskedelmi korlátozásokkal, protekcionista intézkedésekkel mindezt veszélyeztetik, beleértve a termelést is. Ez pedig életveszélyes.

Mi lehet az eredmény?

Nézzük történelmi távlatból, s csak egy-két példán keresztül. 1929-33-ban volt a gazdasági világválság, abban az időben, amikor  a mainál szabadabb, valóban liberális volt a világkereskedelem, értelemszerűen persze tömegében  a mainak csak töredékét tette ki.

A válságra a politikusok válasza a nagy nemzeti elzárkózás, protekcionizmus volt. Jött Hitler, Mussollini, a második világháború. 

Vagy vegyük a 2008-as pénzügyi válságot, amikorra – szerencsére – a politikusok tanultak valamit a történelemből, s így senki sem merte korlátozni a világkereskedelem szabadáságát. Pedig akkor az EU GDP-je egy év alatt 4,6 százalékot esett, a kereskedelme pedig közel ötödével zuhant be. S láss csodát! Másfél év múlva a kereskedelmi forgalom már visszapattant a válság előtti szintre, a GDP pedig két évvel később (nálunk azonban jóval később). Hozzáteszem: a külkereskedelem – és tágabb értelemben a külgazdaság – továbbra is a gazdasági növekedés egyik hajtóereje, különösen kicsi és erőteljesen nyitott nemzetgazdaságok számára.

Trump szemmel láthatóan mindezt nem vette figyelembe, s elkerülhetetlennek látszik a kereskedelmi háború, a protekcionizmus erősödése. Mi jöhet Ön szerint?

Első lépésben még nincs nagyobb probléma, hiszen az országok oda-vissza kiszámítottan egyforma hatású lépéseket-ellenlépéseket hoznak; ilyen a kínaiak által az USA-val szemben már kivetett vagy az EU által az amerikai termékekre júliustól kivetendő vámok. Azonban akkor már minőségileg másról beszélünk, amikor ezek a korlátozások már nem csak a fogyasztói piacot érik el, hanem a globalizált termelési és értékesítési láncokat is kezdik szétzilálni. Remélem, kicsi ennek az esélye, de

fennáll annak a veszélye, hogy öngerjesztő és megállíthatatlan folyamatokat indít el beláthatatlan követkeményekkel.

Nem beszélve a nemzetközi pénzpiaci hatásokról, a tőzsdék reakciójáról – amiről köztudott, hogy 90 százalékban múlik a  pszichológián és csak 10 százalékban a termelésen. Súlyos és kiszámíthatatlan válsághelyzetekben a legállatibb ösztönök törnek a felszínre. Ha valaki ilyen állapotban döntéshozatali pozícióban van, irdatlan károkat tud okozni a világnak, különösen, ha vezető országról van szó.

Elég sötét a kép, amit fest.

Tovább gondolva a logikai sort, ha megbomlanak ezek a láncok, akkor elképesztő egyéb problémák keletkeznek: világszerte megugrik a munkanélküliség, miután leállnak a gyárak, mivel nem lesz szükség annyi importra, rengeteg meg nem termelt pénztől esik el a gazdaság a termelés, a szolgáltatások, a pénzügyi mozgások zsugorodása miatt, jelentős lenne az árdrágulás, hiszen olcsóbb importot kell drágább (vagy jelenleg nem is létező) hazai termékkel és szolgáltatással pótolni. Mivel pedig ez aligha megoldható, mindenütt tetemes áruhiányok alakulnának ki, annak minden politikai, társadalmi és biztonsági következményével együtt. Egy denveri professzor mutatott rá helyesen még a 2008. évi pénzügyi válság előtt:

„Ahol a kereskedelem végetér, ott kezdődik a háború”.

De hát azért van a Kereskedelmi Világszervezet (WTO), hogy kezelje és mederben tartsa a protekcionista törekvéseket.

Valóban a WTO lenne hivatott ezeket a kérdéseket elbírálni, de csak addig, amíg kereskedelemre hivatkozva születnek ezek a döntések. Ugyanis Trump az acél- és alumíniumtermékek, illetve a német autóipar bizonyos termékeinek az importját (BMW) nem kereskedelmi, hanem nemzetbiztonsági kérdésként kezeli. Ha ebből a szempontból kockázatosnak minősítik e termékek bevitelét, akkor a WTO szerint is lehet egyoldalú korlátozó lépéseket hatályba léptetni.

Ez sem valami elvont, elő nem fordult precedens: emlékezzünk csak arra, hogy a magyar kormány nemzetbiztonsági kérdést csinált, s erre hivatkozva államosította az energiaszektor és a bankrendszer egy részét! De hát mit várunk a populistáktól?

Ők könnyen túlteszik magukat a racionális tényeken, s egyszerű megoldásokat kínálnak bonyolult kérdésekre, olyanokat, amelyeket a nép kész elhinni, és fogalma sincs, hogy a páratlanul felgyorsult világban már rövid távon mekkora árat fog érte fizetni.

Milyen hatásai lehetnek magyar gazdaságra egy eszkalálódó protekcionista kereskedelmi háborúnak?

Szaladjunk végig a számokon: a magyar GDP négyötödét adja az export, amelynek közel 80 százaléka az Európai Unió belső kereskedelmének a része, és amelynek jelentős hányadát a multinacionális vállalatok termelik. Ezen belül az autóipar teljesítménye kiugró.

Ez olyan – 10-15 éve még nem létezett egyoldalú – szektorális függést jelent, ami eleve veszélyes.

Már csak azért is, mert az autóipar óriási változások előtt áll, s nem tudni, hogy a befektetők – a német cégek – számára mennyire marad értékes a magyarországi termelés, amikor belépnek az e-autók, az önvezető autók, a közel teljes digitalizáció, stb. Ahhoz, hogy Magyarország meg tudja majd őrizni stabilitását és nemzetközi gazdasági pozícióját, kezdettől fogva diverzifikált termelési-szolgáltatási szerkezetre kellett volna törekednie. A probléma nem a jelentős autóipari beruházásokkal van, hanem azzal, hogy más területeken elmaradtak a fejlesztések.

De hát pontosan ellenkezőleg, nagyobb nemzeti függetlenséget hirdet a mostani kurzus…

Történelmi bűnnek tartom a magyar társadalommal, a magyar emberekkel szemben, hogy az elmúlt években érkezett és egyelőre még tovább érkező, éves átlagban a magyar GDP 3-3.5 százalékát elérő uniós támogatásokat nem megfelelően használta fel az ország:

egy világra nyitott, nem EU-ellenes politikával számottevően meg lehetett volna erősíteni a magyar gazdaságot és – ami nem kevésbé fontos – a jövőorientált, világra nyitott és (ön)felelős társadalmi tudatot is.

Trump érdekes javaslattal lepte meg a hétvégi G7-es csúcson a partnereit. Ezt hogyan lehet értelmezni?

Trump ottawai javaslata, hogy a G7 között legyen szabadkereskedelem, további bizonyítéka annak, hogy az elnök tökéletesen kiszámíthatatlan, önmaga korábbi nézeteit és intézkedéseit egy legyintéssel cáfolja és ellentétébe fordítja. Hogyan lehet szabadkereskedelem, amikor éppen az USA rúgta fel a NAFTA, mint szabadkereskedelmi övezet alapszabályát, amikor vámokat vezetett be a kanadai és mexikói termékekre? Amikor felfüggesztette az USA és az EU közötti – és már ígéretes szakaszba jutott – transzatlanti kereskedelmi és beruházási partnerség (TTIP) tárgyalásait? Tovább menve: az amerikai elnök teljes tudatlanságát bizonyítja ez a szabadkereskedelmi „javaslat”, hiszen nem tud az USA ilyen egyezményt kötni a G7-tag Németországgal, Franciaországgal, Nagy-Britanniával, Olaszországgal, amelyek mind az Európai Unió tagjai, ami 28 országot tömörít szabadkereskedelmi és vámunióban.

Mi lehet a kiút abból a helyzetből, amelybe Trump szemmel láthatóan belavírozza a világot?

Az Európai Unió és Kína próbálkozik. Nem csak a WTO-nál, hanem úgy is, hogy kölcsönös kedvezményeket nyújtanak a kétoldalú gazdasági kapcsolatok intenzív fejlesztésére, hiszen ez a kétoldalú kapcsolat a világgazdaság és a világkereskedelem egyik legnagyobb ütőerét adja. Az Unió emellett felgyorsította a szabadkereskedelmi tárgyalásokat egy sor országgal. Lehetőség szerint összefoghatnak azok az országok, amelyeket most az USA meg akar sarcolni. S ez a helyes válasz.

Nagyon könnyen előfordulhat, hogy az „Amerika elsőből” „Amerika egyedül marad” lesz.

Inotai: Orbán hazug kommunikációja

Van valóságalapja az Orbán kiszivárgott kötcsei beszédében elhangzottaknak, de akkora világgazdasági válság nem várható, amiről szólt, inkább az elhibázott gazdaságpolitika felelősségét akarja eltolni magától – mondta Inotai András közgazdászprofesszor. Orbán a „kézifék behúzását” ecsetelte zárt körben.

Bár hivatalos információ nincs a vasárnapi kötcsei találkozón elhangzottakról, az atv.hu értesülése szerint Orbán Viktor arról beszélt, hogy újabb gazdasági válság jön kívülről, emiatt félre kell dobni az eddigi elképzeléseket.

A miniszterelnök szerint:

– újabb európai gazdasági válság jön,

– eltűnik az olcsó pénz a hitelpiacról,

– itt vannak az amerikai védővámok,

és ezek következtében:

– a 2022-ig tartó ciklusban megszűnik a pénzbőség a minisztériumokban, nem lehet dobálózni (tíz)milliárdokkal,

– Varga Mihály pénzügyminiszter „behúzta a kéziféket”,

– a demográfiai fordulat azért végrehajtható, amit a bankok és a multik finanszíroznak,

– a hiányt 3 százalék alatt kell tartani.

Kövér László pedig részletek említése nélkül arról beszélt, hogy a legnehezebb négy év jön, nem lehet a nagy ívű elképzeléseket végrehajtani.

Ez egybe vág a pénzügyminiszter múlt héten adott interjújában foglaltakkal, amely, ki nem mondva ugyan, de lényegében szakítás az eddigi (Kövért idézve) nagy ívű gazdasági tervekkel. És amellyel kapcsolatban az OECD figyelmeztette is a kormányt.

Mindazonáltal kérdés, hogy reális-e a szinte apokaliptikus helyzet, amely – ha a hiányt „kőbe vésettnek” feltételezzük –

jó eséllyel újabb megszorításhoz fog vezetni.

A témával egész életében foglalkozó Inotai András, az MTA Világgazdasági Kutatóintézet kutatóprofesszora (korábbi főigazgatója) szerint nem.

Természetesen van valóságalapja annak, amit Orbán mondott – fejtette ki Inotai. A német gazdaság némi lassulása érzékelhető jó fél éve, valóban kialakultak kapacitásfeleslegek a termelésben, s az is tény, hogy az amerikai protekcionista gazdaságpolitikának vannak súlyos veszélyei.

A közgazdászprofesszor szerint az acélra és az alumíniumra kivetett amerikai védővám nem fog abban a formában kiteljesedni, ahogyan ezt Donald Trump tervezi, de ezzel együtt ez ma az egyik legnagyobb bizonytalansági tényező a világban. Ezt szemlélteti a statista.com grafikája, amely több érintett ország „megtorlási erejét” mutatja be: azt, hogy mekkora összeggel képesek visszavágni az Egyesült Államoknak.

Amerikának is fájhat. Forrás: statista.com

E kis kitérő után Inotai András arról beszélt, hogy a magyar gazdaságot nem a felsorolt körülmények fenyegetik elsősorban, hanem az elmúlt nyolc év elhibázott gazdaságpolitikája: a rossz hatékonysággal felhasznált, részben ellopott uniós támogatások (nem mellesleg utóbbit próbálja meg most visszaszerezni az EU). A betonba öntött ezermilliárdok, amelyek fenntartására nem lesz pénz. Ez kerül nekünk sokba, nem a most nulla kamatú olcsó hitel valamelyest drágulása lesz az – sorolta a közgazdász.

A professzor azokkal ért egyet, akik szerint Magyarországot komolyan fenyegeti a forint leértékelődése és a kamatok elkerülhetetlen emelkedése. Ez ugyanis együttesen a most zajló ingatlanboomban részt vevők között fog pusztítani, rengeteg hitel bedőlhet be – mondta. (Erről itt írtunk részletesebben.)

„Én úgy látom, hogy ezt a felismerést, illetve ennek következményeit próbálja meg nemzetközi körülményekre kivetíteni, mintegy áldozatként beállítani az országot, eltolni magától a felelősséget”

– állítja Inotai András.

Van tehát alapja annak, amiről beszél, de cinikus, hazug kommunikáció ez, ahogyan szerinte volt igazság a menekültválságról elhangzottakban is, de semmivel se igazolható több nemzedék gondolkodásának megmérgezése – mondta.

Hol állunk a szakadék széléhez képest?

Ma már a lényegesebb információkat nem osztják meg a magyarokkal, nem véletlenül tartva attól – hiszen ez többször is bizonyítást nyert –, hogy ezek az infók elkerülnek keletre és a nemzetközi bűnözői körökbe, amelyek képviselői megjelentek a kormány vagy a kormány közeli körökben, és meg nem ítélhető, de valószínűleg jelentős befolyással rendelkeznek” – mondta Inotai András közgazdász, professzor emeritus, az MTA Világgazdasági Kutató Intézetének volt igazgatója. A nemzetközi színtéren otthonosan mozgó és tapasztalt szakember a Független Hírügynökségnek adott interjújában kiemelte: a hagyományos versenyképességi elemek mellett újabbak és még fontosabbak játszanak ma már szerepet, ilyen a társadalmi kohézió vagy az innovatív társadalomba történő befektetés, amely nem technológiai, s nem is gazdasági, hanem a legszélesebb értelemben vett társadalmi kérdés. Rendkívül gyorsan kellene tudni alkalmazkodni, de „sajnos – vagy legalábbis úgy látszik, hogy – a magyar társadalom számára ez (még) nem világos. Beleértve „politikusainkat” is” – mondja Inotai.

  

Volt a rendszerváltás előtt egy vicc arról, hogy a kapitalizmus a szakadék szélén van…s onnan néz le a szocializmusra. Már nincs szocializmus, a szakadékban sem vagyunk, de azt gondolom, jogosan merül fel a kérdés, hol vagyunk a szakadékhoz képest?

Erre egyértelmű választ nem lehet adni. És nincs is könnyű válasz a kérdésre. Egy ország sem homogén, nézhetjük a gazdaságot, a társadalmat, a régiókat, az embereket. Sőt, az egyes csoportokon belül is vannak különbségek. Vegyük a mai magyar társadalmat: jelenleg nagyon óvatos becslések szerint 1,3 millió ember tántorog a szakadék szélén, és teljesen marginalizálódott. Másik végletként pedig ott vannak az oligarchák, akik köszönik szépen, nagyon jól elvannak.

Szűkítsük a gazdaságra, azon belül is a versenyképességre. Mindig, amikor kijön egy-egy ehhez kapcsolódó jelentés, rangsor, akkor beleesünk vagy egy világvége hangulatba, vagy tapsikolunk örömünkben. Valójában hol áll az ország a versenyképesség terén?

Ami a leglényegesebb: soha nem szabad egy év adatai alapján ítélni, még ha ezek sok mindenről is árulkodnak. Az adott ország hosszabb távú fejlődését jelző versenyképességi jelentéseknek mindig a trendjét kell nézni, a több éves folyamatokat, ezeken belül pedig a pozitív és a negatív váltópontokat.

Bármelyik, általános vagy a gazdaság, tárdalom egy-egy oldalát vizsgáló  jelentést is nézzük,  mindegyik egy irányba mutat: egyértelműen a romló magyar versenyképességet jelzi.

Bármelyik ilyen – a gazdasági, a társadalmi helyzet különféle vetületeivel foglalkozó jelentéseket nézzük, legyen szó akár a davosi Világgazdasági Fórum globális versenyképességi jelentéséről, akár a Világbank által az üzleti környezetet górcső alá vevő Doing Business kiadványáról, a befektetési terepet vizsgáló UNCTAD- jelentésről (World Investment Report), vagy a boldogságérzet alapján rangsoroló, a Sustainable Development Solutions Network által évről évre kiadott World Happiness Report-ról. De hozhatom példaként azt a jelentést is, amelynek véglegesítésében én is részt veszek, a Bertelsmann Sustainable Governance Indicators dokumentumot, amely hetven indikátorral mutatja be a 41 OECD-tagország gazdasági, politikai és intézményrendszerét. Ferde képet nemigen lehet festeni ilyen sok mutatóra alapozva.

Ezek mindegyikénél azt látjuk, hogy jelentősen visszaestünk a korábbi évekhez képest, akár a pozíciót, akár az értékelési pontszámot illetően.

És még egy fontos dolog, ami elengedhetetlen, a fenntarthatóság: lehet átmeneti versenyképességet elérni, amit azonban egyik pillanatról a másikra könnyű elveszíteni. A kétezres évek elején még vezető szerepet játszottunk a régióban a külföldi működőtőke-beáramlásban. Külön elemzéseket igényelne, hogy miért tört meg a folyamat, miért nem sikerült az egyszerű bérmunkából – több lépcsőn át – továbblépni egy jóval magasabb hozzáadott értéket képviselő szintre, felnevelve jelentős hazai – elsősorban kis- és középvállalati – beszállítói hálózatot és kiváltani az import egy részét, miközben ezek a cégek nemcsak a hazai, de versenyképességük alapján a nemzetközi munkamegosztásba is szervesen bekapcsolódhattak volna. Miért nem jöttek létre – tisztelet a kivételnek – a versenyképes hazai termelők? Ezzel pedig megrekedt a felzárkózási folyamat a nemzetközi vállalatok globális és európai értékláncában.

Mégis, mi lehetett az oka ennek?

Az biztos, hogy voltak gazdaságpolitika hibák, s miközben a térségbeli versenytársak szép lassacskán felzárkóztak, addig nálunk egyfajta laza szemlélet alakult ki, elkényelmesített minket a tudat, hogy 2004-ben úgyis csatlakozunk majd az Európai Unióhoz, s egyfajta illúzió alakult ki, hogy azután minden megy majd magától.

2010 után pedig olyannyira kedvezőtlen irányban változott a magyarországi gazdasági, befektetési és termelési környezet,

hogy azt követően a magyar cégek is elkezdték vagy visszafogni új beruházásaikat vagy egyre inkább külföldön próbáltak terjeszkedni.

Milyen változásokat ró fel?

A többi között a teljesen bizonytalan jogszabályi környezet kialakulását, az egyre átláthatatlanabb, bizonytalanabb, korrupció által átitatott intézményrendszert, s azt, hogy politikai szinten nem hogy lenullázódott, hanem negatívba fordult a bizalmi tőke. Mert ne legyenek illúzióink! Egy nemzetközi nagyvállalat tőkekihelyezése nem száz százalékban gazdasági döntés, a bizalom is nagy szerepet játszik benne.

De hát ennek ellentmondani látszik, hogy azok a nagyok, amelyek korábban befektettek jelentek meg  – a Mercedes, az Audi hogy csak a legnagyobbak közül említsek példát –, folyamatosan fejleszt 2010 után is.

Ez igaz, de azt sem szabad elfelejteni, hogy számukra óriási versenyelőnyt biztosítanak azok a forint milliárdokban mérhető állami vissza nem térítendő támogatások, amelyeket ez a kormány biztosít a számukra. Csak a Daimler kapott vagy negyven milliárd forintot ily módon „ajándékba”. De ha azt nézzük, hogy hány uniós nagyvállalat hajtott végre komolyabb és jövőt megalapozó működőtőke-befektetést 2010 óta, akkor attól tartok, hogy nehezen találnék akár egyet is.

Ha volt is beruházás, azt fejlődő országok egyes cégei hozták, nagyrészt szakképzetlen vagy szalagmunkára betanítható munkaerő alkalmazásával, nem jelentéktelen környezetszennyezési kockázattal, és bármiféle szerkezetváltási képességgel.

Magyarul újabb (nagyrészt autóipari) zárványok keletkeztek. Amelyik nagy (európai) cég pedig már itt van, mindaddig itt is marad, amíg képes profitot termelni, hiszen ha áttelepedik máshova, ott újabb, akár előre nem látható kockázatokkal kell számolnia, mielőtt egyáltalán kitermelni az áttelepülés költségeit.

Ez azt jelenti, hogy a hazai autóipar biztonságban van, hiszen láthatóan jól megy a külföldi érdekeltségeknek?

Mindaddig igen, amíg lényegi változások nem következnek be a gépjárműiparban, illetve -piacon, ami komoly választás elé állítaná az európai és azon belül a német autógyártókat. Gondolok itt arra például, hogy a nemzetközi piacon megjelennek az európai vagy japán technológiával Kínában gyártott járművek, az elektromos autók, az önjáró személygépkocsik, stb.

Sajnos a magyar gazdaságot nem jellemzi a fenntartható versenyképesség szempontjából is nagyon fontos több lábon állás.

Pedig az olyan kicsi, nyitott országok számára, mint amilyen Magyarország, az egy lábon állás együtt jár nagyobb fokú sebezhetőséggel. Ezt akkor lehet csökkenteni, ha több ágazat is versenyképessé válik.

Azért a magyar gazdaság nem csak az autóiparból áll.

Tizenöt éve még el lehetett róla mondani ezt, akkor még számottevő volt az elektronika, a gyógyszeripar, a gépgyártás, az élelmiszeripar. Visszatérve az előző gondolatra: a kisebb rendű sebezhetőség, a nagyobb ellenállóképesség mindenképpen diverzifikáltabb szerkezetet igényel, amit az adottságok is befolyásolnak. Például a földrajzi elhelyezkedés: többnyire csak a nagyvállalatok képesek arra, hogy nagy távolságra szállítsanak. Éppen ezért fulladt teljes kudarcba a keleti, majd a déli nyitás, ami tetemes magyar adófizetői összegeket emésztett fel mindenféle értékelhető eredmény nélkül.

Ha a versenyképességet szem előtt tartó gazdaság- és/vagy társadalompolitikát akar egy kormányzat folytatni, akkor a hagyományos tényezőkhöz kell igazodnia?

Olyannyira nem, hogy több új versenyképességi tényező lépett a képbe, s kezdett el nagyobb szerepet játszani, mint a „klasszikusok”, az árak, az árfolyam vagy a szállítási költség. Ezek egyike az intézményrendszer hatékonysága a helyi önkormányzatoktól kezdve a regionális szervezeteken át a minisztériumokig, a kormányig; alapja az átláthatóság, a kiszámíthatóság, a korrupciómentesség. A másik új elem, ami egyre fontosabbá válik, a szociális kohézió.

Idejöhet éppen egy multinacionális cég, de idővel odébbáll, ha bizonytalan társadalmi környezetben kell működnie, amelyben növekvő feszültségek lappanganak, s szélesedik a lemaradók rétege.

Mindez és az esetlegesen kialakuló és állandósuló sztrájkok vagy akár erőszakos cselekmények fenyegetése sem segíti elő a hosszú távú tervezést. És ez nem csak a külföldi befektetőkre, piaci szereplőkre igaz. Az úgynevezett szociális kohéziós küszöb persze országonként nagyon eltérő, de egyre kevésbé elhanyagolható. Nem véletlen, hogy a külföldi nagyvállalatok már beépítették üzleti stratégiájukba és gyakorlatukba a társadalmi felelősségvállalást. Ugyanis ez a feszültségek mérséklésének egyik eszköze. És kiemelnék még egy vadonatúj versenyképességi kategóriát, amit egyébként a skandinávok hoztak be, az innovatív társadalomba történő befektetést (investment into the innovative society). Az innováció ebben a megközelítésben nem technológiai, s nem is gazdasági, hanem a legszélesebb értelemben vett társadalmi kérdés.

A társadalom felkészítése alapvető feltétele annak, hogy egy kis ország fenn tudjon maradni a 21. század nemzetközi versenyében.

Ha nem gazdasági és nem technológia kategória, akkor mit takar?

Annyit jelent, hogy

egy nyitott és nem zárt, egy szolidáris és nem a gyűlöletre épülő társadalom a cél, amely nagyra értékeli a szociális kohéziót, ahelyett, hogy a társadalom megosztására törekedne – számos jel alapján tudatosan és rendkívül felelőtlenül.

Továbbá jövőorientált és nem a múltban keresi a fellendülést, nyitott a problémákra, s nem fenyegetésként kezeli azokat. A kihívásokban elsősorban újabb esélyt és nem kockázatot lát, miközben vállalja az alkalmazkodás kockázatait és költségeit. Ez egy alapvetően alkalmazkodó képes(sé) tett társadalomban természetesen jóval könnyebb, mint egy elzárkózó, de „büszke” közegben.

Ahogy sorolta, próbáltam rávetíteni a magyar folyamatokra – nem derűlátó az eredmény. Ahogy nézem, nálunk ebből a szempontból a versenyképesség romlása megy végbe.

És akkor még külön is meg kell említeni a humántőkébe való befektetést, mint a versenyképesség egyik egyre inkább kulcsfontosságúvá váló elemét, amely három területen – az oktatásban, az egészségügyben és a kutatás-fejlesztésben követhető nyomon. Egyikben rosszabbul állunk, mint a másikban. Tény, hogy a mostani kormány intézkedései folyamatosan rombolták a fenntartható vagy éppen erősíthető versenyképesség fenti feltételeit. Miközben a szociális háló tudatos felfejtésével folyamatosan és felelőtlenül újratermelték a jövő számára is a kilátástalan szegénységben élő honfitársainkat.

Megfordítani a negatív folyamatokat e három ágazatban csak hosszú távon és nem kevés többletköltséggel lehet.

Első lépésként teljesen meg kellene változtatni a három területre szánt költségvetési források mennyiségét és minőségét. Vegyük példaként az oktatást: nagyon hosszú folyamat, amire ki lehet termelni a versenyképes munkaerőt, pedig most minden eddiginél nagyobb szükség lenne rá, hiszen az Ipar 4.0 vagy digitalizáció néven nevezett globális – s egyébként páratlan és beláthatatlan – műszaki forradalom 15 év múlva a maitól gyökeresen eltérő szerkezetű humán tőkét igényel. Erre a jövőbeni munkaerő-piaci keresletre már most készülnie kellene a teljes oktatási rendszernek, hiszen a mai alsó tagozatosok 15 év múlva fognak belépni a munkaerő-piacra.

És ellenkező esetben?

Olyan helyzetet eredményezhet, amely nagyon komoly gazdasági és társadalmi válságba torkolhat, amelynek sem az időpontját, sem a méretét, formáját nem lehet előre jelezni. Ahogyan a következő pénzügyi válságét sem, csak annyit lehet tudni, minden jel szerint lesz válság, illetve lesznek válságok a jövőben is

És akkor innen hova? Hogyan és mennyi idő alatt látja visszaszerezhetőnek a bizalmat?

Legalább egy fél generáció, de lehet, hogy még többre lenne szükség akár a legjobb esetben is. És nem is csak pénzkérdés a megoldása. A bizalom visszaszerzésének több szintje van: vissza kell állítani az állampolgárokét abban, hogy van az országnak jövőre. Ez főleg a fiatalok körében nagyon fontos felismerés és felelősség is kell(ene), hogy legyen. Nem kevésbé lényeges, hogy erősíteni kell a bizalmat a hatékony intézményrendszerben, a szakmai hozzáértésben, és – nem utolsósorban – a nemzetközi kapcsolatokban is.

Ön nagyon sokat forog nemzetközi közegben, hogyan látja, mennyire mély az a bizalomveszté Magyarországgal szemben. Hiszen az átlagember azt látja-csupán, hogy bár mintha egyre sűrűbben és hangosabba hallanának az ilyen véleményeket tükröző hangok, valójában általában kesztyűs kézzel bánnak velünk.

Én azt tapasztalatom, hogy még azok bizalmát is sikerült minimum megkérdőjelezni, akikkel számos magyar hosszú ideje nagyon szoros üzleti, s akár személyi, baráti kapcsolatokat ápolt vagy továbbra is ápol. Ezekben a körökben nem bírálnak ugyan, de egyre tartózkodóbbak, s nem tapasztalható a korábbi lelkesedésük. Emellett korábban folyamatosan új és új potenciális partnerek keresték a magyarokkal a kapcsolatot, de ma már nem. Úgy is fogalmazhatnék, hogy „lehúzták a redőnyt”. Mondok egy szemléletes példát: a hivatalos brüsszeli tanácskozásokon kívül gyakorlatilag nincsenek magas szintű kétoldalú kapcsolatai a kormánynak az uniós tagországokkal. És ugyanez vonatkozik a NATO-n belüli kapcsolatrendszerre is.

A lényegesebb információkat nem osztják meg a magyarokkal, nem véletlenül tartva attól – hiszen ez többször is bizonyítást nyert –, hogy ezek az infók elkerülnek keletre és a nemzetközi bűnözői körökbe, amelyek képviselői megjelentek a kormány vagy a kormány közeli körökben, és meg nem ítélhető, de valószínűleg jelentős befolyással rendelkeznek.

A nemzetközi bűnözői hálózatba??? Nem túl kemény megfogalmazás ez?

Ilyen hálózat tagjai között lehetnek nyugat-európaiak és amerikaiak is, akárcsak spekuláns pénztőkések vagy kifejezett „terroristák”. Ebbe a körbe tartozhat a letelepedési kötvényesek egy része, de a schengeni térségre érvényes magyar vízummal ellátott mintegy négyezer orosz (vagy magát annak valló) „jutalmazott” között is biztosan lehet ilyeneket találni. Ez nemzetbiztonsági kockázat – de nem kevésbé kockázat szövetségeseink számára is. De az „egy millió új magyar állampolgárra” való töretlen kormányzati törekvésnek is minden bizonnyal vannak kétes (esetenként kifejezetten bűnöző), de biztonsági szempontból egyáltalán nem ellenőrzött tagjai.

Dől a fa?

Soha nem volt egyenes. De hogy most éppen mekkora a dőlésszöge, nem tudom. A fáknak van egy olyan tulajdonsága, hogy hosszú ideig csak kicsit dőlnek be, és a külső szemlélő számára stabilnak látszanak.

Majd eljön az a pont, amikor a gravitáció győz, s akkor egy perc alatt kidől.

Ez sokszor magától következik be, de mi van akkor, hogy felgyorsítja a folyamatot egy szélvihar, esetünkben egy nemzetközi pénzügyi válság vagy akár az, hogy Brüsszel végül úgy dönt, hogy vissza kell fizetnünk a jogtalanul felhasznált uniós támogatásokat?

Erre lát esélyt?

Utólagos visszafizetésre kevesebb a példa, mint a még ki nem fizetett tételek visszatartására, de azért nem lenne egyedülálló. Már elkezdődtek egyes ilyen esetek vizsgálatai.

És mi lesz Ön szerint a választások után?

Azt mindenki látja, ha a jelenleg kormányzó párt alakíthatna kormányt – még ha nem is kétharmaddal, hanem sima többséggel –, akkor is ugyanezt folytatnák. És ne legyenek illúzióink! Még ha egy teljesen új színű kormány is alakulhatna, akkor is rengeteg ideig tartana, temérdek pénzt emésztene fel és óriási társadalmi költsége lenne a szükséges és egyre sürgetőbb változásnak. Páratlan államférfiúi és állampolgári felelősséget igényelne, hogy ilyen drámai folyamatok békés keretek között következzenek be. Mindez akkor, amikor az idő kevés, hiszen nincs idő cikk-cakkokra, az idő vesztegetésére ma, amikor minden drámai gyorsasággal változik a világban, amelyhez hasonlóan gyorsan kellene tudni alkalmazkodni.

Pedig aki a mai világban egyszer lemarad, nehezen tud kikecmeregni a gödörből, vagy, hogy visszatérjek a kiinduló kérdésre, a szakadékból.

Ez nem 1848-49, amikor a forradalom és szabadságharc leverése után húsz évvel volt lehetőség a kiegyezésre, amit történelmileg páratlan fél évszázados modernizációt tudott beindítani. Nem is 1956, ahol – egy kettéosztott és nagyrészt zárt világban – óvatos mozgástér-bővítéssel sikerült megtartani a felzárkózási esélyt. Egy annyira nyitott gazdaságú országban, mint Magyarország, rendkívül gyorsan kell tudni alkalmazkodni, és minden sikeres alkalmazkodás elmulasztása hatalmas társadalmi és gazdasági többletköltséggel jár. Sajnos – vagy legalábbis úgy látszik, hogy – a magyar társadalom számára ez (még) nem világos. Beleértve „politikusainkat” is.

Hogyan “csináljuk az új Európát” mi, magyarok? – 2018 (szubjektív) legjobbjai

A visegrádi országok története sikertörténet, ez a csoport az EU növekedésének a motorja…700-800 éve indultak el a siker útján, s  a jövő is fényesnek tűnik… voltunk már egyszer nagyon gazdagok… leszünk még egyszer gazdagok, fejlettek… életminőségben azonos vagy fejlettebb szinten leszünk, mint Közép-Európa fejlett országai vagy egyes nyugati országok – ezek Matolcsy György jegybank elnök szavai. De vajon a V4-csoporton belül hol áll a magyar gazdaság teljesítménye? Erről a jegybank elnök nem szokott beszélni – megkérdeztünk hát mást.

Igazi matolcsys elődást tartott Matolcsy György jegybanki elnök a Közgazdász Vándorgyűlésen Debrecenben, aminek a fókuszában térségünk, s ezen belül is a V4-ek pompás jelene és még inkább pompásabb jövője állt. Sok-sok ábrával, számmal, adattal állt elő, s nagyvonalúan – vagy inkább elnagyolva? – hasonlította a visegrádiak teljesítményét a dél-európai országokéhoz, s ezek alapján domborította ki a 2004-ben az EU-hoz csatlakozott 4 tagállam erejét az EU-n belül. Ám egy másik összehasonlítást nem tett meg: „elfelejtette” lebontani a négy országot jellemző mutatókat az egyes gazdaságok szintjére,

 

így nem kellett arról sem beszélnie, hogy a mutatók és a taglalt területek zömében a magyar gazdaság az elmúlt években szépen lemaradt, korábbi relatív térségbeli előnyét rendre elveszítette.

 

Megpróbáltunk a beszéd mögé nézni.

„Van persze olyan mutató, amelyben a magyarok élenjárnak, ez pedig a beérkező uniós pénzek nagysága, pedig a V4-ek általában is a legnagyobb haszonélvezői e forrásoknak” – emelte ki Inotai András közgazdász professzor.

Az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének volt vezetője a Független Hírügynökségnek hozzátette: az EU-s források felhasználásában már messze nem állunk ilyen jól, pl. sok rosszat el lehet mondani Kaczynskiról, a politikájáról, de egy biztos: nem tűrte a rendszerszintű lopást, ahogy az minőségében és legfelsőbb szinten megvalósított szervezettségének fokában nem jellemző a csehekre, valószínűleg még a szlovákokra sem.

Ugyanakkor Magyarországon gyakorlatilag az uniós források teremtették, majd szisztematikusan erősítették meg  a politikai maffia gazdasági hátterét – emlékeztetett, megjegyezve: sajnos az Unió ezt mindeddig szó nélkül eltűrte, pedig kellett tudnia róla.

„Mikor hallotta bármely Benelux-állam gazdaságpolitikusától, vezetőjétől, hogy ők, bár jóval gazdagabbak és a fejlett Európa centrumában helyezkednek el, Európa motorjai vagy azt, hogy ők változtatják meg Európa gazdaságát? Pedig hárman együtt valamivel nagyobb súlyt képviselnek az EU társadalmi termékében, mint a V-4. Ugyanakkor az uniós GDP 6 százalékát produkáló V4-ek, élükön a magyarokkal előszeretettel mondanak ilyeneket, pedig csak egy kicsit kell számolni ahhoz, hogy egyértelműen lássuk ennek a fonákságát” – szögezte le. És ha akár 5 százalékos is lehet egy-egy évben a V-4 átlagos növekedése, ez egy év alatt 6.3 %-ra változtatja a részarányt. De közben a további 94 százalék is nő, mondjuk 2 százalékkal. Vagyis a 94-ből 95.9 lesz. Tehát a 88 százalékpontos különbség (94-6) egy év alatt 89.6-ra nő.

„Ennyit a matematikai alapokról”.

Még ennél is súlyosabb az az állítás, hogy a V4 egy új Európát csinál, hogy nálunk a jövő, amely erős nemzetállamokra épül – s bizony erről, különféle hangszerelésben mind a négy tagállam szokott beszélni.

„Aki történelmet olvasott, az érti, legalábbis meg kellene értenie, hogy Európa múltja tele van magukat erősnek gondoló nemzetekkel miatt kirobbant háborúkkal. A 21. század  Európája nem erős nemzetállamokra, hanem erős Európára kell, hogy épüljön, s aki ezt aláássa, az biztonsági kockázatot jelent a globalizáció korában egyedül életképes egységes Európa számára – helyezte perspektívába a kérdést Inotai.

A V4-ek európai integrációja rendkívül mély, ha csak a kereskedelmi forgalmat jelző mutatót vesszük, azt látjuk, hogy a csehek, magyarok, szlovákok társadalmi termékének legalább 80 százalékát adja az export, és ennek mintegy négyötöde az EU-val bonyolódik. Alig alacsonyabb az „importfüggőségünk”. A lengyeleknél kisebb a részarány, miután maga is egy negyven milliós belső piaccal rendelkezik. Nálunk voltak ugyan elvetélt kísérletek az Orbán-kormány részéről a keleti vagy a déli nyitásra, de ezek egyetlen eredménye a feleslegesen elköltött és magánzsebekbe vándorolt milliárdokban fogható csak meg. Az az érvelés pedig, hogy mi megnyitottuk a piacunkat az EU számára, és ezért „tiszteletet, hálát”, és természetesen sok pénzt is érdemlünk, csak azt felejti el hozzátenni, hogy cserében szabad hozzáférést kaptunk egy 500 milliós európai piachoz.

Nem beszélve arról, hogy milyen szinten állna a magyar gazdaság és életszínvonal, ha Európa közepén próbáltunk volna bezárkózni.

Szúrópróbaszerűen rákérdeztünk Inotainál egyes olyan gazdasági mutatókra, amelyeket Matolcsy taglalt beszédében. Íme az általa adott gyorskomment:

Növekedés – 2004-ben még nálunk volt a csehek után a 2. legmagasabb GDP/fő – mára már a szlovákok és a lengyelek is lehagytak minket. Miközben a lengyelek a 2008-2009-es válságot is megúszták a gazdaság zsugorodása nélkül, nekünk csak 2015-ben sikerült elérnünk a válság előtti szintet,  Ami a cseheknek és a szlovákoknak is előbb sikerült.

Termelékenység– bizonyos területeken nálunk is van javulás, ami azonban nagyrészt a térségbeli multinacionális vállalatoknak és annak köszönhető, hogy ők és beszállítói bekapcsolódtak a globális értékláncba. Ám nálunk az ezen kívül eső szféra hátul kullog– a mezőgazdaság és a kkv-szektor. Az egységnyi kitermelésre vetített GDP/fő mutató egyben jelzi az életszínvonalbeli különbséget is: ami nálunk a legalacsonyabb a négy ország közül. A termelékenységre negatívan hat az elmúlt években fokozódó kivándorlás, amely lehetőséggel 2010 után félmillió magyar állampolgár élt. Habár azt szokták mondani, hogy a lengyelek nagyobb tömegekben próbáltak szerencsét az EU-tagság elnyerése után Európában, ez már 2004-től igaz.

Ugyanakkor van egy nagy különbség.

Nevezetesen hogy ott jelentős oda-vissza mozgás van, a hazatérők pedig sok esetben viszik magukkal a szélesebb ismereteket és a nyugati kapcsolatrendszert, ami – többek között – a termelékenységet is pozitívan befolyásolja.

Bérszínvonal– a legutóbbi két év reálbér-növekedése ellenére nálunk a legalacsonyabb a négy ország közül, ami az euróval szembeni jelentős és tartós forintgyengülésnek is tulajdonítható.

Ezen túlmenően a kétségtelenül támogatandó és fontos V-4 együttműködés mellett is látni kell, hogy a térség messze nem egységes. Csak néhány példa: Csehország az egyedüli, amelynek csak schengeni határai vannak, Szlovákia bevezette az eurót, a magyar-orosz és a lengyel-orosz kapcsolat – finoman fogalmazva – még köszönőviszonyban sincs egymással. Európa jövőjére nézve azonban veszélyes közös, bár országonként különböző erősségű vonás az európai identitás gyengülése és az avítt nacionalizmusra építő populizmus.  „Ezen a téren a magyar társadalom nem csak 2004-ben, a csatlakozásunkkor, hanem már 25 évvel ezelőtt is sokkal közelebb állt a 21. századi Európához, mint ma.

Matolcsy debreceni beszédében kifejtette, hogy a visegrádi országok története sikertörténet, ez a csoport az EU növekedésének a motorja. (Nem először és nem is utoljára domborította ezt a szempontot – azóta is többször – például egy krakkói konferencián Krakkóban is erről beszélt.) Debrecenben mutatókat sorolt, közte a GDP-dinamikát, az uniós belüli gazdasági súly növekedését, a növekedés szerkezetének egészséges voltát, azt, hogy nem eladósodásból finanszírozott a felzárkózás. A válságkezelést nevezte a legszemléletesebb eredményünknek, “hiszen a V4 gazdasági teljesítménye az egymást követő válságok közegében 25%-kal haladja meg a válság előtt szintet” – mondta, miközben a dél-európai országok még nem érték azt el. Ez annak is köszönhető – tette hozzá –, hogy nem követtük az ajánlott válságkezelési módokat. Matolcsy ennél a pontnál – mint ahogy mindvégig – mellőzte az egyes visegrádi országok teljesítményének a bemutatását, említését – talán nem véletlenül –, hanem csak az átlagos mutatókat hozta fel.
Matolcsy debreceni beszédének más szempontok szerinti elemzését itt olvashatja.

 

FRISS HÍREK

Szolidaritás...

Autódőzsi a ...

Zaklatás Dör...

Isten küldöt...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK