Kezdőlap Címkék Horthy Miklós

Címke: Horthy Miklós

Gulyás megerősíti a hamisítást

A csütörtöki kormány-sajtótájékoztatón a Magyar Hang munkatársa – hivatkozva a Mi Hazánk megemlékezésére és Lázár János kenderesi zarándoklatára – rákérdezett Horthy értékelésére, és a következő választ kapta Gulyás Gergely minisztertől:

„Ha a magyar közéletben lennének értelmes viták, akkor az ember késztetést érezne arra, hogy elmondja a saját véleményét. Ilyenek nincsenek, de miután Ön láthatóan igényt tart erre, ezért én szívesen elmondom a sajátomat. A huszadik századi magyar történelemben számtalan olyan fontos történelmi szereplő van, akinek a megítélése joggal ellentmondásos. Ráadásul a közéleti vitáink is úgy alakultak, meg a társadalmi vitáink jelentős része is, hogy a két oldal csak a saját igazságát hajlandó újra és újra megismételni anélkül, hogy a másik igazságára tekintettel lenne. De Horthy Miklós kapcsán a hivatalban levő miniszterelnök illetve Antall József miniszterelnök szerintem mindent elmondott, ami igaz, és ami az ő történelmi szerepének a megértéséhez hozzásegít. Hangsúlyozom, hogy ez egy történelmi vita, de mégis csak

az a helyzet, hogy Horthy Miklósnak komoly érdemei vannak abban, hogy a trianoni országcsonkítást követően, 1920 után ez az ország talpra tudott állni. És valóban, nem lehet csak úgy mondjuk a Bethlen-korszak konszolidációjáról elismeréssel szólni, hogy tagadnánk azt, hogy akkor Horthy volt ennek az országnak a kormányzója.

És az is igaz, amit a miniszterelnök úr is elmondott talán tavaly éppen a Netanjahu-látogatáskor, hogy az sem vitás, hogy 600 ezer magyar zsidó honfitársunkat ez az állam a második világháború során nem volt képes megvédeni.”
Azért írtam le ezt a hosszabb részt Gulyás Gergely válaszából, mert jól illusztrálja azt a Lázár kapcsán tett korábbi megjegyzésemet ezen az oldalon, hogy

a Fidesz mai magja olyan emberekből verbuválódik, akik jobboldali–nacionalista világszemléletet képviselnek, s követendő példaként tekintenek a Horthy-korszakra. Csak így lehet ugyanis megismételni azt a vérlázító történelemhamisítást, hogy a magyar állam „nem volt képes megvédeni” zsidó állampolgárait.

Az ezt megelőző, két és fél évtizeden át tomboló irredentizmus és állami antiszemitizmus ezeknek a főembereknek rendben volt. Az, hogy a magyar államot ebben a szellemben „állították talpra”, hogy annak a „talpra állításnak” szerves része volt mondjuk a frankhamisítási botrány és a marseille-i merénylet magyarországi előkészítése és így tovább, és így tovább, Gulyásnak és Orbán hozzá hasonló főembereinek nem probléma. Elvégre ők ugyanúgy ellenségként tekintenek a nyugati demokráciákra, a liberális közgondolkodásra, mint Horthyék, és persze szomszédainkra, az „utódállamokra” is.
Ugyanúgy önkényuralmi rendszereket illetve törekvéseket választanak szövetségesül, mint Horthyék. Továbbá tudatosan építenek az akkorihoz hasonló éles társadalmi különbségekkel jellemezhető világot.
Ugyanúgy fonódik össze náluk is a magyar állam a nagy egyházakkal, szakítva a kiegyezés utáni korszak liberalizmusával. Ez mind hozzátartozott a Horthy-féle „talpra állításhoz”.
Erre a mintára építik a maguk rendszerét. Csak miheztartás végett.

Orbánabb Orbánnál

Sokakat foglalkoztatott az elmúlt napokban, hogy Lázár János virágot vitt Horthy Miklós sírjához Kenderesre, és azt találta mondani, hogy Horthy hős katona és igaz magyar hazafi volt.

(A legszebbet erről is TGM írta) Sokunk számára magától értetődik, hogy Horthy sem hős katona nem volt, sem igaz magyar hazafi.
A kérdés az, hogy miért tette ezt Lázár, akivel a kormányból való kiválása óta sokan elkezdtek valamilyen értelemben rokonszenvezni. Lázárról régóta rebesgetik, hogy Orbán utódlását ambicionálja. Igyekszik önálló politikusi profilt építeni, kijelentve például egy ízben, hogy ő nem foglalkozik a focival. Amióta nem kormányzati politikus, Lada Niva Autóval közlekedik Hódmezővásárhely környékén. Ez a profilépítés ugyanakkor markánsan a nacionalista, irredenta irányba megy.

Olyanokat mondott a kormány sajtótájékoztatóján, hogy reméli, hogy nem véglegesek Magyarország mai határai. Arról beszélt, hogy a régió legütőképesebb hadseregét kell létrehozni. Újjá akarta építeni a magyar hadiipart.

Jól illeszkedik a Fidesz hatalomgyakorlásába, hiszen hozzá kapcsolódik a dohánypiac erőszakos újraelosztása és a Norvég Alappal folytatott kötélhúzás. Azzal érvelt akkoriban, hogy ne osszanak itt pénzt a magyar kormány egyetértése nélkül.
Ambícióihoz mindenekelőtt a mai Fidesz mai magja számára kell lehetséges alternatívának lennie. A mai Fidesz mai magja pedig olyanokból jött létre az elmúlt másfél-két évtizedben, akiknek már régen nincs, de nem is volt közük a három évtizeddel ezelőtti, világra nyitott, liberális Fiatal Demokraták Szövetségéhez, hanem egy nacionalista, szegényellenes, a nyugati világgal szemben gyanakvó pártban csináltak karriert és emelkedtek vezető pozícióba. Lázár maga is közéjük tartozik.
Horthyt magasztaló gesztusával az ő szemükben akar elfogadható lenni, ha majd valamikor felmerül az utódlás kérdése. A focihoz való vonzódást kivéve minden tekintetben ugyanazt képviseli, mint Orbán, csak olykor durvábban, szókimondóbban, nem lekerekített, hanem kihegyezett gesztusokkal.
Erre példa kenderesi zarándoklata is.

Orbán Viktor, a horthysta

Nem elég, hogy a mai magyar kormány mindent megtesz Horthy Miklós rehabilitálása érdekében, sőt, mintha legalább részben a Horthy-rendszer újjáépítésén fáradozna, Orbán Viktor személyesen is magasztalta a volt kormányzót.

A hvg.hu szúrta ki, hogy Bernard-Henri Lévy francia filozófus budapesti látogatása után a Le Point című hetilapnak felidézte az Orbán Viktorral folytatott beszélgetését. Orbán ezek szerint ezt válaszolta egy kérdésre:

„Én lennék az első, aki dicséri Horthy kormányzót? Része a magyar történelemnek. Nem ő szabadított meg minket Kun Bélától?”

Szerintem viszont Orbán Viktor most megbukna történelemből.

Kun Bélát, pontosabban a Tanácsköztársaságot nem Horthy, hanem a Tiszán átkelő, majd Budapestet is elfoglaló román hadsereg, magyarán az elvesztett háború buktatta meg. Persze Horthynak és híveinek volt köze a vörös terrort felváltó fehér terrorhoz, de ez nem olyan dicséretes dolog.

Ennél is fontosabb azonban, hogy Orbán az egyik legnagyobb hazaárulót magasztalja.

Sok évvel ezelőtt írtam erről egy cikket, ami már kétszer is megjelent, ezt most mégis kénytelen vagyok felidézni, hiszen az ismétlés a tudás anyja.

Horthyék döntései és balvégzetű tevékenységük következtében megtizedelték az akkori Magyarország lakosságát.

A megtizedelést tessék szó szerint érteni, a lakosság egy tizede belehalt a kataklizmába. A tatárjárás és a török hódoltság óta nem érte ekkora vérveszteség a nemzetet.

Nem csak a mostanában Horthyval kapcsolatban szinte kizárólag emlegetett holokausztra kell gondolni, hanem a Dón-kanyarban bekövetkező katasztrófára és a többi háborús veszteségre is. Persze, Horthy éltetői arra hivatkoznak, hogy a háborúról nem ő tehet, de a valóság az, hogy ő magára vállalta a hadba lépés felelősségét.

Magyarország hadat üzent a fél világnak, az Egyesült Államoknak, a brit birodalomnak és a Szovjetuniónak. Ha a következmények nem lennének olyan tragikusak, ezen csak röhögni lehetne: nem láttak még az urak világtérképet?

Ezzel még Hitlert is sikerült meglepni, aki akkor nem kérte Magyarország bekapcsolódását a háborúba. Nem kétséges, később nem lehetett volna elkerülni a háborút, akár egy megszállás következtében, de ez csak jóval később következett volna be és akkor valóban a külső körülményekre, nem pedig a magyar vezetésre hárult volna minden felelősség. Mást ne mondjak, a Szovjetunió később megszállta az országot és ez súlyos következményekkel járt, de nem szabad elfelejteni azt sem, hogy nem a Szovjetunió támadta meg Magyarországot 1941-ben, hanem pont fordítva.

Azzal, hogy Horthy önként és dalolva, idő előtt bekapcsolódott a háborúba, magára vállalta a felelősséget az ezzel járó veszteségekért. A mentegetők azzal is elő szoktak hozakodni, hogy a deportálások a német megszállás következményei. Ez egyszerűen nem igaz, a magyar hatóságok közreműködése nélkül ezt nem lehetett volna véghez vinni, a „munka” zömét éppenséggel a magyar csendőrség végezte. A zsidókat megkülönböztető első törvények sem 1944-ben születtek, a Horthy-rendszer sajnálatos módon úttörő volt ebben.

A cikkre várhatóan reagáló antiszemita trollok kedvéért írom csak ide, a deportálások igenis a nemzetet tizedelték. És nem csak azért, mert magyar állampolgárokról volt szó, hanem azért is, mert a deportáltak jó része ráadásul magyar volt még az ő fogalmaik szerint is (csak éppen szakszervezeti vagy ellenzéki aktivista, netán zsidónak minősített, ám magát magyarnak tudó honfitársunk). Abba pedig belegondoltak-e, milyen szerepe volt a deportálásoknak az észak-erdélyi városok elrománosodásában, a magyarság arányának drámai csökkenésében?

Ezzel el is értünk a másik főbűnhöz: a Hitlerrel való szövetkezés, a meggondolatlan hadba lépés lehetetlenné tette a trianoni határok etnikai alapon történő korrekcióját a háború után.

Pedig a szovjetek meg is üzenték Horthynak: ha nem lép be ellenük a háborúba, a végén támogatni fogják a határok újragondolását. Ezt az ajánlatot Horthyék figyelmen kívül hagyták és csatlakoztak a szovjetek elleni támadáshoz. Súlyos árat kellett aztán a háborút lezáró békekötéskor fizetni ezért, Trianonból semmit sem lehetett visszacsinálni, sőt Pozsony közelében még néhány falut át kellett engedni.

Maga Trianon egyébként nem személy szerint Horthy, hanem korábban kormányzó eszmetársai bűne. Lehet, hogy most megpróbálnak bűnbakot csinálni Károlyiból, aki köztársasági elnökként valóban követett el hibákat, de a határok kérdése akkorra már lényegében régen eldőlt. A bűn azoké, akik megakadályozták a kiegyezést a nemzetiségekkel, és akkor is háborúba vitték az országot. Éppenséggel Károlyi volt az egyik olyan politikus a dualizmus korában, aki ez ellen fellépett. Horthyék írták aztán alá a Trianoni szerződést, de ebben valóban nem volt játékterük.

A ma kérdése viszont az: ha ezt gondolom Horthyról, vajon mit gondoljak azokról, akik most ünneplik?

Bozóki András: Orbánt a hatalom igézete ejtette foglyul

0

A politológus-professzor szerint az elmúlt száz évből hetvenet három meghatározó politikus uralt, a mostani rendszer azonban nem a 20. századi autoriter rendszerek receptjét másolja, hanem az elnyomás szelektív, társadalmi rétegekre szabott, kezdetben puhának tűnő, de egyre szigorodó formáit követi.

Ez a pragmatikus elnyomás azáltal tartható fenn, hogy erőteljes és egyoldalú propagandával társadalmi támogatást tud szerezni az éppen aktuális célcsoportokkal szembeni diszkriminációhoz. Az effajta eljárás első ránézésre esetlegesnek tűnik, de az akció végére mindig világossá válik rendszerszintű mivolta.

Bozóki Andrásnak a Mozgó Világ folyóiratban megjelent tanulmányát a hvg.hu ismertette. A professzor a Száz év talány – Horthy, Kádár, Orbán című írásában egyebek között azt hangsúlyozza, hogy Horthy Miklós a királyt, Kádár János a forradalmat, Orbán Viktor pedig a rendszerváltást árulta el. Orbán fordulatai ismertek, 93-94 táján liberálisból konzervatív lett (ma már a konzervativizmustól is elszakadt, nacionalista, etnicista, populista lett), a második fordulat 2003-ból való, ez szervezeti fordulat, ekkor módosult a Fidesz alapszabálya, Orbán egyeduralkodó lett pártjában. A harmadik fordulat a közelmúltból, 2010-ből való, Orbán elkezdte lebontani a liberális demokráciát.

Hármójuk közül a professzor szerint csak Orbán használta fel hatalmát maga és családja meggazdagodására. Nagy különbség közöttük, hogy Horthy távol tartotta magát a napi politizálástól, Kádár a fontos kérdésekben maga döntött már, de Orbán az, aki folyamatosan a frontvonalban van, minden hatalom nála összpontosul.

A zaccos kávé jelenség

A Független Hírügynökség (fuhu.hu) főszerkesztője keresett meg, hogy olvasta blogomat és örülne, ha Horthyról írt (hatrészes) írásomat, blogbejegyzésemet, közreadhatná, mert érdekesnek találja. Sőt, még azt is hozzátette, hogy a függetlenség jegyében direkt kívánatos minél több szempontot ismertetni, bemutatni. Ezzel a megjegyzéssel nem tudtok mit kezdeni, legfeljebb magyarázatként „arts poetica”-mat közreadni. Mesterem Ekecs Géza (Cseke László) volt, akitől megtanultam a jelzők nélküli újságírást, méghozzá olyan köznyelven, amit „Mari néni is megért”. Majd a hallgatóra (olvasóra) bízni annak eldöntését, hogy abból mit tart számára fontosnak, érdekesnek. Még valami! Ne az igazságot (mely szubjektív), hanem a valóságot (ami objektív) közvetítsük, elvégre hírközlők vagyunk.

.
Különben ez volt a SZER (Szabad Európa Rádió = RFE – Radio Free Europe) sikerének titka. Magam részéről ezt még két rádióállomás műsorának figyelésével egészítettem ki: a BBC World News és az AFN (American Forces Network). Az AFN valójában az amerikai fiatalsághoz szólt és szól, hiszen hallgatósága a világ minden táján állomásozó amerikai katonák. (Lásd „Good Morning Vietnam”) A BBC titka viszont a valóban pártatlan hírközlés, amiben nagy gyakorlatuk van. Az egykori birodalom valamennyi (angolul beszélő, értő) tagját el kell érni és tájékoztatni például egy indiai-pakisztáni háború idején, anélkül, hogy bárki is részrehajlást, elfogultságot észlelne. No, erre képtelen a magyar hírszolgáltatás (és a hazai gondolkodás). Lásd Churchill híres beszédét Singapore elestekor 1942-ben, és a magyar híradásokat a szovjet frontról egészen 1945-ig. Amikor a magyar hírközlők jelentették, hogy „csapataink rendületlenül törnek előre, de taktikai okokból átmenetileg 200 km-t ki kellett üríteni.” A pártállami propaganda ennél finomabban követte a valóságot, amikor csak féligazságokat közölt, azt, amit az érdeke megkívánt. Lásd Bajcsy Zsilinszky Endre élete, akiből valóságos bátor kommunistát csináltak 1945 után, mivel fegyverrel állt ellen az őt elvinni készülő Gestapo embereinek, majd a nyilasok kivégezték.
Arról már mélyen hallgatott a pártállami propaganda, és a mai „baloldal”, hogy 1910-ben a Békéscsabán élő család nézeteltérésbe keveredett Áchim L. Andrással, a Magyarországi Parasztpártot megalapító politikussal, akit Bajcsy-Zsilinszky Endre és testvére, Zsilinszky Gábor, Áchim lakásába behatolva, egy verekedéssé fajult szóváltás közben két pisztolylövéssel halálosan megsebesített. Az esetet önvédelemnek minősítették, a bíróság felmentette.

Az I. világháború után Bajcsy-Zsilinszky az ellenforradalmi szervezkedések középpontjába került és 1918-ban tevékenyen részt vett a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) megalapításában, emiatt később Bécsbe kényszerült emigrálni. A Tanácsköztársaság idején elfogták, de megszökött és Szegedre menekült. Itt publicisztikáival segítette a keresztény nemzeti gondolatot. Támogatását élvezték a nacionalista erők, valamint a Gömbös Gyula által vezetett néppártiak.

A proletárdiktatúra bukása után Budapesten a Szózat című napilap főmunkatársa, majd főszerkesztője lett.

Ugyancsak a Wikipédiából:

Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt
Utolsó vezető Gömbös Gyula
Alapítva 1924. november 13.
Feloszlatva 1928. szeptember eleje
Pártújság Szózat

Ideológia
antikommunizmus, antiliberalizmus, antikapitalizmus
Politikai elhelyezkedés szélsőjobboldal
Parlamenti jelenlét 1926 – 1928
A Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt (MNFP), vagy rövidebb nevén Fajvédő Párt egy szélsőjobboldali magyarországi párt volt. Önmagát „fajvédő pártként” definiálta és a kortársak is így nevezték.
A Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt egyik prominens tagja volt az annak ideológiai alapját adó Fajvédő kiáltvány (1924) szövegezője, Bajcsy-Zsilinszky Endre is.

Ez jutott eszembe, amikor blogbejegyzésem kiegészítéseként olvastam a fuhu.hu.-n „A korszak arca” című „pontosítást”.

Eleve meglepett, hogy a „Horthy korszak 1938-1945 – a Magyar Királyság megszűnése” című hatrészes értekezésemet két, (sokkal előbbi!) 1920-as, történelmi eseménnyel kívánta „pontosítani” a szerző. Arról nem is szólva, hogy írásom a Holokauszt 70. évfordulójára készült (1944-2014), amire később még visszatérek.

Lássuk a “pontosításra” kiragadott két példát 1920-ból. A Népszava két bátor újságírójának (Somogyi Béla és Bacsó Béla) brutális meggyilkolása, valamint a numerus clausus elfogadása.

„…..lehet, hogy Horthy maga személyesen nem vett részt a kegyetlenkedésekben, gyilkosságokban. Sőt, biztos: de nem csak tudott róluk, hanem irányította is őket, mint a Somogyi-Bacsó gyilkosság esetében láthattuk is….” – ezek a sorok a féligazságokra alapuló pártállami propagandára emlékeztetnek. Maga a brutális gyilkosság tény. Azt az akkori budapesti rendőrség könnyűszerrel és hamar felderítette. A felháborodás nagy volt, a korabeli lapok szerint Horthy is megdöbbent. És, ez nem képmutatás! Hiszen Ostenburg és társai gaztette (1920. február 17.) veszélybe sodorhatták a 12 nap múlva (március 01.) esedékes kormányzóválasztást. Ezt a körülményt kifelejtette a „pontosító” cikk. Pedig feljegyzések, jegyzőkönyvek vannak arról a kihallgatásról, amire Horthy a különítményeseket hívta felelőtlen tettük miatt.

A pontosítás részeként szívesen olvastam volna a Vízművek területén állott emlékmű, valamint az utcanevek rendszerváltás utáni sorsáról.

Apropó, Ostenburg. A pártállami propaganda (és a mai „baloldali” történetírás) elfelejti megemlíteni ennek a különítményesnek későbbi tetteit. Például, hogy személyéhez fűződik a ma is oly büszkén emlegetett és viselt Sopron „a leghűségesebb város” (Civitas fidelissima) elnevezés. A Tanácsköztársaság bukása után Ostenburg lett Sopron csendőrparancsnoka. Trianon (1920. június 04) után egy évvel, 1921. augusztus 28-án, pedig megtagadta Sopron kiürítését, ezzel lehetőséget teremtve arra, hogy a város végül Magyarország része maradhasson. A csendőrszázadainak segítségével a nyugat-magyarországi felkelés eredményeképp jött létre 1921. november 4-én a rövid életű Lajtabánság. A második királypuccs alkalmával (1921. okt. 20–23.) különítményével Sopronban állomásozott. IV. Károly királyhoz csatlakozott, aki Sopronban ezredessé nevezte ki. A „gárda vadászezred” elnevezést IV. Károly adományozta a csendőrzászlóaljnak 1921. október 21-én. A budaörsi csata után rövid ideig fogságban volt, majd 1921. október 25-én amnesztiában részesült.

Hasonlóan nem teljeskörű a numerus clausus bemutatása. A fejléc illusztrációban is jól olvasható, hogy a diszkrimináló törvény 1920. szeptember 24-én lépett életbe. Megint kimaradt egy (fontos) dátum: 1920. június 04., azaz „Trianon”, melyre szinte azonnali válasz volt a kor szellemére jellemző „szegedi gondolat” megtestesítője: a numerus clausus.

Egyszerűen nem igaz az az állítás, hogy „…A történelemtudomány Európa első zsidótörvényének nevezi a numerus clausust…”

Karsai László definíciója sokkal helytállóbb, miszerint „…ez volt az első világháború utáni Európa első antiszemita törvénye…” – (Beszélő 2007. március, Évfolyam 12, Szám 3 » Befejezetlen múlt) majd ugyanott: „…nem Horthy kezdeményezte a numerus clausus törvény beterjesztését, legfeljebb jóváhagyólag tudomásul vette…”

Érdemes megnézni (a neten is megtalálható!): kik szavazták meg a (magyar) numerus clausust? Az országgyűlési jegyzőkönyv szerint a parlamenti vita valóban „zsidózásba” torkollott. A szavazáson azonban pl. nem vett részt Gömbös Gyula, mert a törvény szövegét „gyengének” tartotta, mivel az egyértelműen nem nevezte meg a „zsidókat”. Ugyanakkor a törvényt megszavazók között két képviselőt is találtam (későbbi budapesti főpolgármesterek), akik a szavazás után 25 évvel (1945), mint „zsidómentők” vonultak be a főváros történetébe. Mintegy bizonyíték, hogy a Holokauszt nem egyenes következménye a numerus clausus-nak.

Már csak azért sem, mert a 30-as években járhatott egyetemre Radnóti (Szeged) és Ságvári (Debrecen) is. Sőt, Ságvári 1935-ben a Magyar Izraeliták Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületének keretében létrehozott Haladó Diákok Pártja (HDP) egyik vezetője lett. 1936-ban az államtudományok doktorává avatták.

Amiről viszont nemcsak a pártállami propaganda, de a magyar történetírás is hallgat, az a hírig. Trianont követően az izraelita vallású diákokat társaik nem engedték vizsgázni, pontosabban agyba-főbe verték a vizsgára várót, és így akadályozták meg tanulmányai befejezését.

Jellemző a velünk élő a pártállami propagandára, hogy az 1942-ben történt újvidéki vérengzés említésekor még ma is elhallgatják, hogy az összes hadviselő fél közül egyedül Magyarország, személy szerint Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke rendelt el saját hadseregének egységei ellen lakossággal szemben elkövetett atrocitások miatt vizsgálatot.

Ugyancsak nem ildomos idézni a Petőfi körben 1956-ban (talán Háy Gyulától származó, és) elhangzott megállapítást, miszerint „Rákosi több kommunistát végeztetett ki, mint Horthy egész kormányzósága alatt”. És nem ildomos emlékezni az 1993. szeptember 04.-i Horthy újratemetésre, ahol (kissé viccesen) azt figyelték, hogy ki vesz részt rajta hivatalosan, és ki magánemberként. Mindenesetre akkor valami konccenzus volt a parlamenti pártok között. (vajon mára hova tűnt?)

Az akkori Magyar Hírlap szerint Horthy Miklós újratemetésének előestéjén „a zuhogó eső ellenére több mint ezer ember” vett részt a Vérmezőn a Demokratikus Charta rendezvényén. A szervezők szerint ez nem ellen-újratemetés, csupán végső búcsú a Horthy-korszaktól.

Konrád György író, a szervezet szóvivője így fogalmazott: “Szabad akaratunkból veszünk búcsút a rendszertől, amely egymillió embert küldött a halálba.”

A kenderesi újratemetésen mintegy 50.000 fő vett részt, hány volt közülük a Főkormányzó híve, tisztelője és hány a „kíváncsiskodó”, nem tudni. Mindenesetre az arány 1.000 vs. 50.000 jól mutatja, hogyan érez egy ország, annak népe. Ez mutatkozott meg az 1990-es első szabad választáson is, ahol a piacgazdaságot hirdető és támogató SZDSZ alul maradt a nép-nemzeti MDF-fel szemben, aminek miniszterelnök jelöltje egy horthysta kormánybiztos fia volt (ifj. Antall József).

Mint az elején jeleztem, a Horthy-ról szóló hatrészes értekezésemet a Holokauszt 70. évfordulójára (2014) készítettem. Meggyőződésem, hogy az antiszemitizmus borzasztó mélyen itatja át a magyar lelket. A nagyvilágban sehol sem tapasztaltam azt, amit Magyarországon, hogy bármilyen, egyszerű hétköznapi beszélgetés, társalgás közben szóba ne jöjjön valami „zsidó” téma.

Elárulom, hogy egy lelkem mélyén szunnyadó történet vezetett ennek a hatrészes blogbejegyzésnek (A Horthy korszak 1938-1945 – a Magyar Királyság megszűnése) megírásához.

Szomszédunk, pontosabban Apámék szomszédja, volt Zámbó Laci, akivel még a háború alatt került barátságba, mert hasonló volt a gondolkozásuk. Pártállásról, párttagságról nem esett szó, annyira nem voltak bizalmas kapcsolatban. Történt, hogy Lacit kinevezték háztömbbizalminak. Így az ő feladata lett a házban élő „zsidók” összeszedése és elkísérése a Józsefvárosi pályaudvarra.

Az „út az ismeretlenbe” nevű csapatjáték résztvevői izgultak, hogy időben odaérjenek, nehogy bajuk legyen. Laci pedig nyugtatta őket, hogy nem lesz semmi baj. Bízzanak benne. A kis csapat aztán (gyalog) elindult. Kb. délután hatra értek a Józsefvárosi pu.-ra, ahol közölte az ott szolgáló katonával: „Meghoztam a zsidókat.” Mire a katona: „Maga megőrült? A vonat már rég elment”. “Akkor most mit csináljak?” – kérdezte Laci. „Itt ugyan ne hagyja ezeket! Vigye vissza ahonnan hozta, aztán holnap hozza ide időben!” Laci még kért valami igazolást, elvégre ő volt a háztömbbizalmi. A kis csapat tagjai pedig tudták, hogy többé nem mehetnek vissza lakásaikba.

Laci a háború után a kommunista párt segítségével helyezkedett el, borbély lett a Köztársaság téri Pártházban. Az 1956. október 30-án ott történtek nagyon megviselték. A november 04-i szovjet beavatkozást követően a párt felhívására az elsők között jelentkezett fegyveres karhatalmi rendfenntartásra („pufajkás”). Egy ilyen járőrözés közben érte a halálos lövés Csepelen. A golyó hátulról fúródott belé, tehát nem tűzharcban halt meg. Temetéséről a párt gondoskodott, ahol többen éltették (részben illegális) munkásmozgalmi munkásságát, miközben felesége a koporsóra borulva, zokogva kiabálta: „Mindig mondtam, hogy hagyd a francba a zsidókat! Sosem hallgattál rám!”

A Holokauszt 70. évfordulójára írt hatrészes blogbejegyzésemet ezzel fejeztem be:
Mindezek ismeretében nem lehet, és nem szabad Horthy Miklós kormányzósága utolsó hat évében (1938-44) történtek felelősségét egyetlen személyre hárítani. Persze, így utólag, könnyű okosnak lenni, és megmondani, hogy mit tehetett volna. Itt érzem a történészek felelősségét, ill. felelőtlenségét, akik mai ésszel, és a történelmi anyag teljes ismeretében próbálják elmagyarázni a 70-75 évvel ezelőtti események összefüggéseit, mozgatórugóit.

Azzal vádolják Horthyt, hogy nem csinált semmit a náci megszállás és a vidéki deportálások ellen. Ez a vélekedés valójában súlyos önkritika, és egyúttal annak tudatalatti beismerése, hogy a magyar nép „vezér” nélkül, önállótlan, cselekvésképtelen. Ami, valószínűleg a jellegzetes magyar mentalitásból fakad, miszerint mindig kell valaki vagy valami, amire, akire a felelősséget hárítani lehet. Elvégre, mi – alapjába véve – jók vagyunk, a jelen történései, bűnei pedig eleve megbocsátva, hiszen a Himnuszunkban is benne van:

„Megbűnhődte már e nép,
A múltat s jövendőt!”

A Holokauszt év keretében, és hetven év távlatából Horthy felelőssége eltörpül amellett, amit a magyarság többsége nem tett honfitársai megmenekülése érdekében, még akkor is, ha a nemzettestből való kitaszítás folyamata a Kormányzó hivatali idejére esik.
Nincs nemzeti bűntudat. Sosem volt.

A Horthy korszak I.
A Horthy korszak II.
A Horthy korszak III.
A Horthy korszak IV.
A Horthy korszak V.
A Horthy korszak VI.

Egy korszak arca – Déli kávé Szele Tamással

No, a mai kávé mellé súlyos témát választottam – súlyosat, van min töprengeni. A hét folyamán kiváló kollégám nagyívű sorozatban, valóságos történelmi tablóban mutatta be Horthy Miklós korát lapunk hasábjain. Távol álljon tőlem, hogy vitassam álláspontját, sok szempontból egyetértek vele – de szeretnék néhány dolgot pontosítani.

A sorozat – nyilván, mivel magával a korral foglalkozik – említ egyes epizódokat, ámde nem igazán részletezi őket, én ezek egyikén-másikán keresztül szeretném bemutatni a Horthy-rendszernek, tehát nem is csak és kizárólag magának a valamikori kormányzónak, inkább a rendszerének az arcát. Mert az alakját kiváló kollégám tökéletesen bemutatta. De az arc vonásai még kissé életlenek.

Hogyan jött Horthy?

Mindenki tudja: fehér lovon, háta mögött a Nemzeti Hadsereggel, Budapesten a román királyi hadsereget váltotta le a fegyverbarátság jegyében (ez utóbbit nem szokás emlegetni).

Eredetileg tengerésztiszt volt, az osztrák–magyar flotta altengernagya, korábban Ferenc József szárnysegédje, aki ultrakonzervatív nézeteit sosem rejtett véka alá – habár világlátott ember volt, és kiváló sportoló, mégis megátalkodott antiszemitának vallotta magát, annak ellenére, hogy néhány zsidó ismerősével – főként a gazdagabbakkal – fenntartotta a társadalmi érintkezést. Ellensége volt mindennek, ami liberális, ami demokrata vagy ami baloldali – így a Tanácsköztársaság összeomlása után keresve sem találhattak volna nála megfelelőbb személyt a magyar ellenforradalmi csapatok és később az állam vezetésére. Még a Tanácsköztársaság idején csatlakozott a francia megszállás alatt álló Szegeden zajló ellenforradalmi szervezkedéshez, és 1919. május 31-én gróf Károlyi Gyula szegedi ellenforradalmi kormányában hadügyminiszter lett. 1919. július 5-én, a szegedi színházban Horthyt a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) díszelnökévé választották. Az antant nyomására Károlyi kormányát leváltották, Horthy pedig kimaradt az új, P. Ábrahám Dezső vezette ellenkormányból. Ehelyett 1919. július 13-án fővezéri kinevezést kapott, amellyel a Nemzeti Hadsereg élére állt (az alakulat létrehozását még Horthy hadügyminisztersége előtt kezdte meg Gömbös Gyula honvédelmi államtitkár kommunistaellenes tiszti különítményekből).

A Tanácsköztársaság bukása idején, 1919 augusztusának elején József főherceg vette át a kormányzást, ám hamarosan le kellett mondania a tisztségről, mert az antant-hatalmak nem nézték jó szemmel a Habsburg-család bármely tagjának politikai szereplését. Horthy Miklós 1919. augusztus 18-án a Szövetséges Katonai Misszió előtt jelentette be, hogy amint arra engedélyt kap, négy napon belül tényleges haderővel rendelkezik, és helyreállítja a rendet Magyarországon. Csapataival az antant engedélyének birtokában a Dunántúlra vonult, főhadiszállását pedig Siófokon rendezte be. Halsey E. Yates ezredes augusztus 24-ei jelentése az első, amely Horthy fegyveres erejéről beszámol: 8000 katona géppisztolyokkal és 19 tábori ágyú alkotta a haderőt.

Horthy deklarálta, hogy nem tartozik felelősséggel a budapesti Friedrich-kormánynak, ennek ellenére rendszeresen részt vett a kormányüléseken. A Dunántúlon saját katonai igazgatást vezetett be, körzetparancsnokai teljhatalommal bírtak. Kemény cenzúrát vezettek be, ellehetetlenítették a polgári igazgatás kiépítésére irányuló törekvéseket és az igazságszolgáltatásba is beavatkoztak. E körülmények között zajlott a egyebek között a Prónay Pál, Ostenburg-Moravek Gyula és Héjjas Iván nevével fémjelzett fehérterror, amelynek kegyetlenségeit az antant képviselői is szóvá tették.

Horthy helyesen ismerte fel, hogy a zűrzavaros helyzetben kizárólag egy összefogott fegyveres erő képviselhet reális hatalmat (felismerte azt Károlyi Mihály vagy Kun Béla is – csak nekik nem volt elég katonájuk): George Russel Clerk brit diplomata végül vele állapodott meg arról, hogy a román kivonulás után a Nemzeti Hadsereg vegye át az ellenőrzést Budapesten. A katonai diktatúra felállításának tilalmát Horthyval elfogadtató Clerk-misszió eredményeként 1919. november 16-án, miután a román hadsereg gondos ellenőrzés mellett távozott a kifosztott Budapestről, Horthy a viseletéről „darutollasnak” nevezett haderő élén bevonult a fővárosba. Főhadiszállását ideiglenesen a Gellért Szállóban rendezte be, a különítményesek pedig több saját központot alakítottak ki saját maguknak.

Rémuralom következett, amit a történelem „fehérterror” néven ismer. Jóllehet, a Pesti Izraelita Hitközség már korábban delegációt menesztett a főparancsnokság főhadiszállására, Siófokra, ahol barátságosan fogadták őket és Horthy nyomatékosan biztosította a küldöttséget, hogy nem enged Budapesten pogromot rendezni – de mégis megrendezték, bestiális kegyetlenséggel. A Tanácsköztársaságért egyértelműen a magyar zsidóságot tették felelőssé, akadtak ugyan a fehérterrornak kivételesen nem zsidó áldozatai is, de csak elvétve – ezek a pokoli napok égették bele a magyar köztudatba a zsidókat a kommunistákkal azonosító, máig ható kényszerképzetet. A fehérterror bűncselekményei folytatódtak a budapesti bevonulás után is. A Nemzeti Hadsereg tagjai kereskedőket fosztogattak, a nyílt utcáról hurcoltak el embereket, akiket a különítmények szállásain kínoztak, sokukat meg is gyilkolták. Számos nemi erőszakot is elkövettek.

Hogy érzékeltessük a különítményesek bestialitását, tekintsük a Népszava két munkatársának, két újságírónak, Somogyi Bélának és Bacsó Bélának a mártírhalálát. Somogyi a lap vezetője volt és mielőtt brutálisan megölték volna, számtalan fenyegető levelet kapott a „nemzeti oldal” vehemens képviselőitől. A visszaemlékezések szerint, nyugodt, kiegyensúlyozott ember volt, akit a folyamatos fenyegetések nem tudtak eltéríteni attól, hogy újra és újra beszámoljon lapjában, a Népszavában, a horthysta terrorkülönítményesek kegyetlenkedéseiről. Beniczky Ödön belügyminiszter pár évvel később így idézte fel a történteket: „egy, a Népszavában megjelenésre szánt cikk kefelevonatát a cenzúráról átküldték a fővezérség Gellért szállóbeli szállására, ahol egy esti társaság előtt, amelyben a fővezér is jelen volt, felolvasták. Általános megbotránkozást keltett, többen a vezérkar tagjai közül megjegyezték, hogy a gaz Somogyi Bélát a Dunába kell tenni. Horthy Miklós fővezér úr azután e kijelentéssel bontott asztalt: Nem beszélni kell itt, hanem cselekedni! Nemes verseny indult meg e kijelentésre a Prónay- és az Ostenburg különítmények között.”

„Ostenburgék azonban maguknak vindikálták az elsőbbségi jogot. Miután már több ízben hiába várták és lesték a kedvező alkalmat, a Conti utcai „Népszava” szerkesztőségéből az esti órákban hazamenő Somogyi Bélának a lefülelése – egy napon végre sikerrel járt. Ezen akciót négyen végezték. Kovarcz Emil autóval várta és nyomon kísérte a Népszínház utcába Soltészt, Megait és Lehrert [az Ostenburg-különítmény tisztjei], akik Somogyi Bélát és az őt kísérő Bacsó Bélát az utcán felszólították, kövessék őket az autóba, mert le vannak tartóztatva. Ennek a jelenetnek csupán egy cukorkaárus volt a szemtanúja, akit harmadiknak szintén betuszkoltak ebbe a nagy, hatüléses gépkocsiba, nehogy a jelenetnek még hírmondója is legyen. A kocsit azután, amelynek födele fel volt húzva, a Teréz körúton, azután a külső Váci úton végig Kovarcz a megyeri csárda felé vezette. De előzőleg a vámsorompóhoz érve, mely le volt eresztve, nem állott meg, hanem azt áttörve, továbbment. Az ott álló őrség a kocsi után lőtt, a golyó azonban csupán a sárhányót horzsolta. A megyeri csárda után és a fővárosi vízművek között, közel a Duna-parthoz, megállottak. A delikvenseket leszállítva a Duna felé vezették őket, ahol néhány revolverlövéssel őket elintézték és holttesteiket a Dunába hajították. Ezzel azután, mint akik ügyüket jól végezték, visszamentek a kocsihoz… [amelyet] a Rottenbiller utcai garázsban helyeztek el. Ennél az akciónál a következő furcsa eset adta magát elő: a cukorkaárus, akinek valami bajonettszúrást adtak, de rosszul – halottnak tetette magát, de amint a tisztek elmentek, felkelt a csekély vízből és hazaszaladt. Félelmében sohase jelentkezett – nem is tett panaszt, nehogy még egyszer megöljék” (Forrás: Balogh S. Éva: A Somogyi-Bacsó gyilkosság: „ennek a húsvéti tojásnak a fővezér is örülni fog” in: Galamus.hu)

Hát kérem, ilyen volt a Horthy-korszak hajnala. Azt kell mondanunk: lehet, hogy Horthy maga személyesen nem vett részt a kegyetlenkedésekben, gyilkosságokban. Sőt, biztos: de nem csak tudott róluk, hanem irányította is őket, mint a Somogyi-Bacsó gyilkosság esetében láthattuk is.

Jóllehet, 1920-21-re valamelyest konszolidálódott a helyzet, Horthyt kormányzóvá választották (a parlamenti szavazáson állig felfegyverzett különítményesek jelezték jelenlétükkel, milyen voksot is várnak el a képviselőktől), a rendszer nem adhatott mást, csak mi lényege – meghozták a numerus clausus („zárt szám”) törvényt, aminek értelmében a nemzetiségek csak etnikai arányuknak megfelelően nyerhettek felvételt felsőoktatási intézményekbe (a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra. (1920. évi XXV. törvénycikk 3.§.) Ettől remélték a magyarországi zsidóság távoltartását az értelmiségi szakmáktól, és habár 1928-ban Bethlen István miniszterelnök a „faji kvótát” kivette az eredeti törvényből, de a felvételi gyakorlatában továbbra is irányadó maradt, ám a „népfajok arányairól” szóló kitétel egyértelműen a zsidó diákokra utalt. A történelemtudomány Európa első zsidótörvényének nevezi a numerus clausust.

És ezt a törvényt – egészen az 1942. évi XV. törvénycikkig a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól – még huszonkét hasonló követte. Ennyi törvényt hozott Horthy rendszere a tulajdon polgárai ellen, akiknek mindössze annyi volt a bűnük, hogy zsidónak születtek.

Lehet tekinteni Horthyt, a politikust, Horthyt a vezetőt vagy Horthyt a katonát, nem is vitatom, hogy ilyen aspektusai is vannak a kérdésnek. De semmiképpen sem feledkezhetünk meg arról, hogy maga a Horthy-korszak egyfelől kegyetlen erőszakban fogant, másfelől végig markáns antiszemitizmus hatotta át, melynek körülbelül 445 ezer halálos áldozata lett. Ha a közhangulat, a közszellem és a törvénykezés, maga az államigazgatás nem lett volna pregnánsan zsidó- és kisebbségellenes, jóval kevesebben válnak mártírrá. Alapvetően ugyanis a magyar szervek lelkes segítsége nélkül képtelenség lett volna ennyi embert deportálni. Eichmann kétszáz fős kommandója számára mindenképpen.

Akkor is a szavakkal kezdődött. Meg a törvényekkel. És azzal, hogy izraelita honfitársainkat a magyar állam – az első numerus clausus-törvény révén – nemzetiségnek tekintette, felrúgva ezzel a kiegyezés összes eredményét. Aki manapság erre törekszik, akár félresikerült hitbuzgalomból, akár önös anyagi vagy politikai érdekből, az ide vezető utat kövezi szándékával, melyről abszolút nem érdekes, hogy jó vagy rossz.

A végeredmény ismert.

Hát ezen merengjünk egy kicsit. Vagy inkább sokat.

Tényleg csak néhány ecsetvonással szerettem volna árnyalni a képet.

Ráhelyezni a korszak arculatát a vászonra.

A Horthy korszak III. – a Magyar Királyság megszűnése

Antiszemitizmus volt, van és lesz. Kétezer éve velünk élő kór, jelenség. Amit valójában ellene tenni lehet, sőt kell, mi több kötelességünk: megakadályozni, hogy állami szintre emelkedjék.

Épp olyan, mint a kommunizmus, melynek eddigi állami szintű megvalósítása (a proletárdiktatúra) ugyancsak sok szenvedést okozott. Napjaink Horthy-ellenesei sokszor és előszeretettel idézik a kormányzó egyik magánlevelét, pontosabban annak egy önvallomással felérő félmondatát: „…..én egész életemben antiszemita voltam….” Magát a levelet, annak apropóját, keletkezésének körülményét, és lényegét már elhallgatják a lelkes „antifasiszták”. Idézet Horthy magánleveléből, melyet 1940. október 14-én írt Teleki Pálnak:

“Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem. Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden-minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidó kezekben legyen, és hogy a magyar tükörképe – kivált külföldön – a zsidó.

Azonban, minthogy a kormányzat egyik legfontosabb feladatának az életstandard emelését tartom, tehát gazdagodnunk kell, lehetetlen a zsidókat, kiknek minden a kezükben volt, egy-két év leforgása alatt kikapcsolni, és hozzá nem értő, leginkább értéktelen, nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkre megyünk.

Ehhez legalább egy emberöltő kell. Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk.”

Ezt akár Nagy Imre is írhatta volna az ’50-es évek elején, ha az antiszemita helyett a kommunista szót, fogalmat helyettesítjük be. A zsidók helyett pedig kulákokat, kapitalistákat, imperialistákat, stb. írunk. Ha valami valóban zavaró, és félremagyarázható(?) az, az utolsó mondat vége: „még szükségünk van rájuk”. A levél megírását követő idők, események (mai) ismerete, végkifejlete természetesen más fénybe állítja Horthy 1940 őszén írt (bizalmas) szavait. Miközben nem szabad elfelejteni, hogy a kormányzó nyilvánosság előtt beszédeiben soha sem használta a „zsidó” szót, sohasem tett negatív megjegyzést a nemzet ezen tagjaira. Ezt az országgyűlési képviselőkre, meg kormánya tagjaira hagyta. Valóban úgy próbált viselkedni, mint egy alkotmányos monarchia első embere, a király helyettese, akinek a Királyság minden állampolgára egyenlő, és az államigazgatást a (demokratikusan) megválasztott képviselők és kormány, ill. kormányfő látja el. Ergo, ha rosszul megy az országnak, vagy a lakosság egy részének, akkor azért a mindenkori politikai vezetés a felelős, nem pedig az államfő. Az államfő csak kivételes esetben gyakorolja hatalmát, és pl. leváltja miniszterelnökét és újat nevez ki.

Az önvallomásszerű Horthy levél 1940 őszén, vagyis már a bécsi döntés (augusztus 30), azaz Észak-Erdély visszacsatolása után, és túl a kormányzó látványos fehérlovas városlátogatásait követően, Teleki miniszterelnöksége idején íródott. Ekkor már Hitler elfoglalta Párizst, létrehozták a varsói gettót, és a Horthy levél keltének másnapján (október 15.) került a mozikba (már, ahol) Chaplin híres filmje, a Diktátor. Az akkorra kialakult magyar belpolitikai helyzettel kapcsolatban „A Holokauszt Magyarországon” nevű web-oldal az első (1938) és második (1939) zsidótörvényről ezt írja.

“…Az első két zsidótörvény érzékeny anyagi veszteségeket okozott a zsidóságnak, különösen a kis- és középpolgárságnak. Országszerte több mint 90 ezren vesztették el állásukat, a családtagokkal együtt körülbelül 220 ezer ember életkörülményei jelentősen romlottak. A törvények egyikét sem hajtották azonban végre maradéktalanul. Kiépült az illegális alvállalkozások és a “strómanság” rendszere, ezért az állásukat vesztettek közül sokan így-úgy meg tudták tartani egzisztenciájukat. (A “stróman” vagy “aladár” olyan nem zsidó családtag, ismerős vagy barát, akinek a vállalatot, boltot, üzemet papíron a nevére írták, így a cég mentesült a zsidótörvények hatálya alól. A stróman jó pénzt kapott szolgálataiért, a céget tovább irányító tulajdonos pedig fenn tudta tartani magát és családját.) Mindez gyakran a hatóságok hallgatólagos beleegyezésével történt, hiszen a fellendülő hadigazdaság fő megrendelőjeként az állam nem engedhette, hogy az ipari és kereskedelmi forgalomból ténylegesen kikapcsolja a zsidó nagyvállalatokat és szakembereket….”

„…..a családtagokkal együtt körülbelül 220 ezer ember életkörülményei jelentősen romlottak…” Ez a számszaki megállapítás az 1949-es államosítás idején is helyt áll, sőt 1956-ban az országot elhagyók száma is ilyen nagyságrendű volt. Csakhogy érzékeljük az érintettek tömegét.

Hasonló a helyzet a numerus clasus-szal is, hiszen az elv és gyakorlat a felszabadulás után ismét tért nyert. Ráadásul parlamenti vita és kihirdetett törvény nélkül, származási alapon nem vették fel az egyetemekre az „osztályidegen” fiatalokat. Mily véletlen, akkoriban „osztályidegenek” voltak, manapság „idegenszívűek”. A Horthy korszak kezdetén az eltanácsoltak, kirekesztettek külföldön tanulhattak. A fasiszta Olaszországban ösztöndíjat is kaphattak a („zsidó”) magyar fiatalok. Szilárd Leó életrajzában írja, hogy a magyarországi antiszemitizmus elől (hasonló sorsú társaival együtt, pl. Teller, Wigner, Neumann, Gábor Dénes, stb.) Németországba ment, ahol 1933-ig nyugodtan végezhette tanulmányait. Ez a lehetőség, a külföldön tanulás, a Magyar Népköztársaság idején nem volt megadva az osztályidegennek megbélyegzettek számára. Sőt az országot sem hagyhatták el!

A hírhedt náci propagandafilm „az örök zsidó” (Der ewige Jude) azzal kezdődik, hogy kaftános, pajeszos, szakállas zsidókat mutat, majd ugyanazok a férfiak megborotváltan, fehér ingben, nyakkendővel, frissen vasalt öltönyben láthatók, mondván a gyűlölendő zsidó, gyűlölendő maradt. Ez az asszociáció és gondolatmenet napjainkban ismét megfigyelhető, mint azt a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor, pártja kongresszusán hangoztatta:

“….Magyarországot és a magyar embereket a volt kommunisták adták a spekulánsok, a bankok és a multik kezére. Ez az igazság. A pufajkát öltönyre cserélték, de a mentalitás ugyanaz. …” (Orbán beszéd a Fidesz 25. kongresszusán 2013. szeptember 28.)

Mintha a fajelmélet is újraéledne. Az első világháború után az addigi (1867-1918) asszimiláció sikertelenségét jelezte, hogy a parlament fokozatosan nem tekintette a magyar nemzet részének, tagjának az izraelita vallásúakat, hanem hivatalosan “lezsidózta”, majd kivetette a nemzettestből. Azaz kirekesztette. Ez a szellem napjainkban is továbbél. Orbán Viktor miniszterelnök a parlamentben nem a nemzet és annak minden tagja mellett állt ki, hanem a “zsidait” védte meg.

A kabinet “garantálja, hogy ebben az országban minden kisebbség biztonságban élhet. Meg fogjuk őket védeni, ideértve a Magyarországon élő zsidó kisebbséget is” – mondta a kormányfő közel két évvel ezelőtt (Orbán Viktor felszólalása a Parlamentben 2012. április 10.). Azért a jelenlegi magyar államvezetésnek illene tudnia, hogy Magyarországon NINCS “zsidó” kisebbség, csak izraelita vallású magyar (állampolgár). Igaz, ezzel a közel 150 éves jogi helyzettel a hazai “zsidóság” sincs tisztában 1989 óta.

Megdöbbentő, hogy napjainkra Magyarországon megszűnt az izraelita vallás. És ezzel szabad utat adtak a fajelmélet alapját képező antiszemitizmusnak, a zsidózásnak. Még az identitászavarral küszködő mai asszimilált fiatalság is. Akik ezzel szembeköpik saját elődjeiket. Hiszen a fajelmélettel jött elő és terjedt el a “zsidó” és “zsidózás” a ’20-as évektől, és torkolt a bevagonírozásba. Azt sem veszik észre, hogy a szó, fogalom “zsidó-törvény” is pejoratív! Az akkori kor (antiszemita) köznyelvi elnevezése. A törvények között sem található így meg! Egy kiközösítő, lenéző, gyűlölködő kifejezést és jelzőt honosítottak meg ’89 óta! Különösen bántó, amikor a magyar miniszterelnök megvédi a zsidókat. Eszerint ezek a honfitársak NEM magyarok !!! Annak ellenére, hogy hivatalosan, mint kisebbség, nemzetiség NEM létezik Magyarországon!

Emlékeztetőül, 1867-ben a (nagy-)magyarországi zsidóságot a Kiegyezés részeként, egyetlenegy törvénnyel a magyarság részévé tették.

1. § Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak nyilváníttatnak.

2. § Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet, ezennel megszüntettetik. (1867, XVII. törvénycikk.)

I. Ferenc József császár és apostoli király egy tollvonással államilag elismert vallássá nyilvánította legalább félmillió állampolgára hitét, és ettől a pillanattól a „zsidó” szó többé nem létezett. Egységesen az izraelita (és nem zsidó, héber vagy mózeshitű) felekezet elnevezés lett hivatalosan (és törvényileg) elfogadva. Eszerint beszéltek magyar, német vagy más anyanyelvű, izraelita vallású magyar állampolgárokról.

Érdemes egy pillantást vetni az 1910-ben, tehát a Monarchia idején, a népszámlálási eredmények alapján (gróf Teleki Pál szerkesztésében) készült Magyarország néprajzi térképére. Az ott található jelmagyarázatban felsorolt népek, nemzetiségek között NEM szerepel a „zsidó”!

Az első világháború kitörését megelőző boldog békeévekben (1867-1914) Magyarországon már az izraelita vallású magyarok harmadik generációja cseperedett fel. Igaz magyarok. Olyannyira magyarnak érezte magát az itt élő emancipált zsidóság, hogy megvetette és elvetette, mind a galíciai („pajeszos”, „polisi”) haszid (orthodox) menekülteket, mind a palesztinai kivándorlásra buzdító, agitáló (neológ) cionistákat. Joseph Roth a fanyar humorú, jó szemű és jó tollú kiváló osztrák író „Juden auf Wanderschaft” (Zsidók vándorúton) címmel írta meg a kelet-európai zsidók helyzetét miután 1927-ben beutazta a főbb helyeket. Ebben az alig százoldalas beszámolójában, esszéjében mindössze négy mondatot szentel kishazánknak. Ime:

„…Magyarországról elvből kiutasítják a keleti zsidókat. Egy magyar zsidó sem karolná fel őket. A magyar zsidók többsége magyar nacionalista – Horthyval együtt. Vannak magyar nacionalista rabbik is……”

1938-ra nemcsak a hazai, de a nemzetközi helyzet is gyökeresen megváltozott. Mi is történt? Dióhéjban és folyamatában.

Az 1920-ban bevezetett numerus clausus miatt nemzetközi tiltakozás bontakozott ki, és azzal fenyegetett, hogy megakadályozza az ENSZ elődjétől, a Népszövetségtől, kért hitel megadását a Bethlen-kormánynak. Ekkor az izraelita magyarok siettek kormányuk segítségére, és a tiltakozás leállítását követelték, mondván a numerus clausus belügy, az ellene való külföldi tiltakozás csak a hazai antiszemitizmust fokozza, miközben a bankhitelre az egész országnak és nemzetnek szüksége van. 1924. májusban megalakult a Magyar Nemzeti Bank, 1924 júliusában pedig megindult a népszövetségi hitel folyósítása.

Erre, mintegy válaszul, lépett ki Bethlen pártjából Gömbös Gyula, aki Bajcsy Zsilinszky Endrével megalapította fajvédő pártját. A Trianon miatti nacionalizmus hozta létre a rasszizmus sajátos magyar formáját, a fajvédelmet. Az értelmező szótárak szerint a rasszista = fajgyűlölő, a magyar változat azonban nem gyűlöl senkit, hiszen csak sajátjait (a „magunkfajtákat”) “védi”. Ugyanakkor (elvben) minden más népcsoportot ellenségnek tekintett, akiktől félti, védi („fajtiszta”) nemzetét. Így került a pártba a németellenességéről ismert Bajcsy-Zsilinszky Endre is.

A bethleni konszolidáció sikerét, valamint az antiszemitizmust mellőző Mussolini vezette fasiszta Olaszország eredményeit látva, 1928-ban Gömbös feloszlatta saját pártját és visszatért Bethlen pártjába. Ekkor hangzott el híres mondása: „(eddigi) politikámat revideálnom kell”, azaz Gömbös belátta, hogy az ország gazdasága, annak fellendülése a „zsidók” és a „zsidó tőke” nélkül nem megy.

És valóban, a 30-as évek elejére úgy nézett ki „visszatér a Monarchia-beli aranykor”. Sorra nyíltak a „zsidó” üzletek és vállalkozások. A numerus clausus is „enyhült”, ekkor járt egyetemre Radnóti és Ságvári is. Igaz, mindketten vidékre (Szeged, Debrecen), de a továbbtanulás, az egyetemi végzettség megszerzése már nem ütközött akadályba. Az izraelitáknak nem kellett Prágába, Berlinbe vagy a fasiszta Olaszországba menni, ahol még ösztöndíjat is adtak! Ugyancsak ekkor indult egy (újabb) magyarosítási hullám, amire jó alkalom volt Trianon 10. majd 15. évfordulója, hogy ezzel is bizonyítsa az izraelita magyarság a nemzethez való tartozását, kötődését. (a többi nemzetiség ezt kényszermagyarosításként élte meg)

Folytatás: A Horthy korszak IV. ( út a Holokauszt-hoz )

A Horthy korszak I. – a Magyar Királyság megszűnése

Horthy és a nagyvilág   1938-1945

A “baloldal”, de különösen az “antifasiszták”, no meg az Orbán-ellenesek láthatóan kitörő lelkesedéssel fogadták a budapesti amerikai nagykövetség tavaly (2013) novemberi közleményét, melyben mélységesen elítélik “a Jobbik által rendezett szégyenletes eseményt, amelyen (…) november 3-án felavatták Magyarország második világháború alatti vezetőjének, a náci-szövetséges Horthy Miklós mellszobrát.”.

A figyelmes olvasónak azonnal feltűnik, hogy Horthy elítéléséről nincs szó. A fenti idézetben az áll, hogy “a náci-szövetséges Horthy, Magyarország vezetője volt a második világháború alatt, idején” (Nazi ally Miklos Horthy, Hungary’s leader during World War II.). Tehát nem a kormányzó személye és cselekedetei állnak a tiltakozó, elítélő nyilatkozat középpontjában, hanem a (mell)szoborállító és avató Jobbik.

Az amerikai diplomácia remekül megkerülte az esetleges konfliktusforrást, Horthy személyének megítélését.

Pedig jó volna néhány dolgot tisztázni, a sokat hangoztatott, de sohasem alkalmazott “szembenézés a múlttal” címén, amiről a magyar közvélemény, mint sok minden másról, erről sem akar igazán (és őszintén) hallani. Ugyanakkor ennek hiánya nemcsak a múltat, de a jelent is (nagyon) megosztja és az ellenségkép gyártással mérgezi a demokráciát, a társadalmi megbékélést. (lásd gróf Károlyi Mihály megítélése). Amiről szeretünk megfeledkezni: 1920 és 1945 között Magyarország király nélküli királyság volt, azaz épp olyan monarchia, mint a világ és Európa többi királysága azzal a (kis) különbséggel, hogy nem a király, hanem helyettese, a régens, a kormányzó állt az ország élén.

1945

A második világháború után egyetlen uralkodónak sem vizsgálták háborús bűnösségét, élén a japán császárral. Horthy is ebbe a kategóriába tartozott és tartozik. A modern királyságokra, az alkotmányos monarchiákra, jellemző, hogy az államfő nem szól bele a napi politikába, nem ő kormányoz, hanem a nép által megválasztott parlamenten keresztül a miniszterelnök. A király nélküli Magyar Királyságban azonban a kormányzó nevezte ki a miniszterelnököt anélkül, hogy minden egyes alkalommal új választásokat írtak volna ki. Maga, a választási rendszer sem felelt meg a mai, modern nyugati demokráciák gyakorlatának. Az 1920 óta fennállt rendszer külső és belső kritikusai elsősorban a (nagybirtokosi és egyházi) földtulajdoni viszonyokban látták a társadalmi problémák legfőbb okát. No meg a városi munkásság szociális helyzetében, körülményeiben. Mindkét szélsőség (nyilas és kommunista) ezen akart változtatni, méghozzá gyorsan és radikálisan. Az első világháborút követően a jobboldalt Európa szerte a fokozódó antiszemitizmus itatta át, a nacionalizmust pedig Európa közepén a fajelmélet fertőzte meg. Ebben a politikai légkörben Magyarországon a konzervatív és antikommunista Horthy értékrendje és eszmevilága a jobboldalnak kedvezett.

Nem véletlen, hogy amikor az amerikai hadsereg Bajorországban (München melletti Schloss Hirschberg) kiszabadította Horthyt a nácik (SS) fogságából a korabeli filmhíradó így számolt be:

“…Horthy admirális, Magyarország egykori diktátora, elveszítette Hitlert, amikor országa átállt a másik oldalra. A 77 éves Horthyt az SS őrizte egy kastélyban, ahonnan az amerikaiak szabadították ki…”

A kastély (Schloss Hirschberg) a náci külügyminisztérium vendégháza volt. 1943 őszén itt helyezték biztonságba Mussolinit és családját, miután a szövetségesekkel fegyverszünetet kötött olaszok fogságából kiszabadította az Otto Skorzeny vezette náci kommandó. Horthyt 1944. október 18.-tól SS őrség tartotta fogva, állandó felügyelet alatt. Az erdőben eldugott kastélyt 1945. május 01-én az amerikaiak harc nélkül vették birtokukba. Ezt követően a magyar államfőt internálták és csak 1945 decemberében engedték családjához a közeli kisvárosba, Weilheim-be. Internálása alatt tanúként hallgatták meg a nürnbergi perhez. Itt jegyzendő meg, hogy nem a jól ismert főbűnösök perében (1945. november 20 -1946. október 01.), ami a nemzetközi katonai bíróság előtt zajlott, hanem az úgynevezett “minisztériumok perében”. Az amerikai megszállási zónában ugyanis három éven át az Egyesült Államok katonai bírósága 12 – egymástól független – háborús bűnös pert folytatott le, mely során a vádlottak padján összesen 185 személy ült. Közülük 35-öt felmentettek, 20 halálos ítélet született, amiből 12-t végre is hajtottak.

A Wilhelmstrasse-i per (Wilhelmstraßen-Prozess) a külügyminisztérium és a birodalmi kancellária utcájáról kapta a nevét, ahol fontos állami épületek, ill. hivatalok voltak. Ebben a perben huszonegy személy ellen indult eljárás háborús bűntett vádjával, akik a háború előkészítésében és lefolyásában, mint a német gazdasági elit és az állambiztonság funkcionáriusai, vettek részt.

A vádlottak között volt a náci külügyminisztérium fontos diplomatája, az államjogász Edmund Veesenmayer, akinek (titkos) feladata volt Dél- és Kelet-Európa államainak szétesésének elősegítése, illetve nácibarát kormányok hatalomra juttatása. Ezenkívül Jugoszlávia, Szlovákia és Magyarország zsidó lakosságának megsemmisítő táborba szállítását volt hivatott megszervezni.

Az SS dandárparancsnok és elsőszámú követ Veesenmayernek, a Harmadiki Birodalom teljhatalmú magyarországi meghatalmazottjának peréhez kellett Horthy tanúvallomása.

Napjainkban Horthy ellenzői előszeretettel mutatnak fel és hivatkoznak egy képre, amelyen tengerész egyenruhában, egy nyitott (cabrio) Mercedes-ben látható Magyarország kormányzója Németország diktátora társaságában.

A kép még békeidőben, 1938 augusztusában, Észak-Németországban készült. Húsz évvel az első világháború befejezése után Európában a versailles-i békeszerződés, vagy inkább békediktátum felülvizsgálata került előtérbe. A győztes európai nagyhatalmak kerülték a nyílt (fegyveres) konfliktusokat Közép-Európában, elvégre a világégés még túl közel volt, és senki sem akart (újabb) háborút a 1918-20-as határok megváltoztatása miatt. Az egyetlen komoly változás 1935-ben történt, amikor a hitleri Németország népszavazást kért az ENSZ elődjétől, a Népszövetségtől, a franciák által megszállt Saar-vidék hovatartozásáról. Mivel a versailles-i szerződés 15 év elteltében határozta meg az esetleges hovatartozás felülvizsgálatát, így annak helyt adtak. A francia közigazgatású Saar-vidék 1933 után a náciellenes németek menedéke lett. Mégis, a népszavazáson a németajkú lakosság nagy többséggel a Németországhoz (mint anyaországhoz) tartozás mellett döntött. Egyes vélemények szerint ettől kapott vérszemet a fiatal náci vezetés a “merjünk nagyok lenni” gondolattal, és építette be programjába az elvesztett területek visszaszerzését. A 30-as évek közepére a német gazdaság is beindult, ami ugyancsak hozzájárult a propaganda sikeréhez, hiszen a megbélyegző “Made in Germany” felirat az árukon ekkorra már a minőség jelképe lett.

1938

1938-ra megváltozott az európai politikai helyzet. A vesztesek, így Magyarország gazdasága is stabilizálódott, fellendülőben volt. A bethleni konszolidáció ekkorra érett be, aminek egyik jele az erős pengő volt. Sok optimizmusra azonban nem volt ok, hiszen az év elején az Anschluss-szal (1938. március 12.) közös magyar-német határ lett Hegyeshalomnál. A saar-vidékihez hasonló osztrák népszavazásban Hitler nem bízott, annak ellenére, hogy az osztrákok csodálták az addigi német gazdasági eredményeket, és többségük örömmel csatlakozott egy prosperáló nagy nemzeti, német (nyelvű) birodalomhoz. A rizikó azonban fennállt, hogy esetleg az osztrák nemzeti érzés felülkerekedik. Ezért, küldte a náci külügy Veesenmayert Bécsbe a bevonulás, pontosabban a behívás előkészítésére. Ausztria végül is “csatlakozott”. A nemzetközi porondon hozzácsatolása (Anschluss) a náci birodalomhoz önkéntes alapon történt. Tehát nem “bekebelezés”, vagy tartománnyá (Gau) tétel volt, hanem egy folyamat része, mely a versailles-i békeszerződés fokozatos érvénytelenítésére, és a német nyelvterületek egységének megteremtésére törekedett.. (zárójelben: a jól bevált trükköt két év múlva (1940) Sztálin is alkalmazta a balti államoknál, amelyek “kérték felvételüket” a Szovjetunióba).

A következő terület a Csehszlovákiához tartozó közel 4 millió németajkút számláló Szudéta-vidék megszerzése volt. Ez már keményebb diónak látszott, hiszen Csehszlovákia a versailles-i szerződés (francia) szülötte, azaz határait az első világháború győztes nagyhatalmai (Franciaország és Nagy-Britannia) katonai védelmi szerződésekkel garantálták. A nagynémet Birodalom álmának megvalósításához Hitlernek eltökélt szándéka volt Csehszlovákia megtámadása, amihez szövetségeseket keresett. Hogy az ügynek megnyerje a magyar államfőt, Hitler szabályosan körbeudvarolta a versailles-i (trianoni) szerződés másik nagy vesztesét. A Führer 1938. augusztus végén (20-26) hívta meg a magyar államfőt Németországba, melynek keretében Kiel-ben vízrebocsátottak egy hadihajót, ami a Prinz Eugen nevet viselte. Ez volt Horthy hajójának is a neve még a Monarchiában. A hajókeresztelőt Horthy felesége végezte, majd városnézés, bankettek stb. követték egymást. Hitler közölte, hogy közös katonai fellépést szeretne Csehszlovákia ellen. Horthynak nem tetszett az ötlet, mert 1921-ben alakult meg a “kis Entente”, melynek tagjai (Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia) kölcsönös katonai segélynyújtásra szövetkeztek egy külső (magyar) támadás esetén. Ha Hitler mellett Magyarország is megtámadja Csehszlovákiát, akkor a déli és délkeleti magyar határszakasz védtelenül marad. Ugyanakkor reménykeltőnek tűnt egy náci támadás, amiből a többi csehszlovákiai kisebbségek is profitálhatnak. A kormányzó, királyokhoz méltó és hasonló, tengerész egyenruhában vett részt a számára rendezett fogadásokon, miközben Ribbentrop náci külügyminiszter és Imrédy magyar miniszterelnök Berlinben tárgyaltak. Hitler annyira Horthy kedvébe akart járni a világsajtó előtt is, hogy Hamburgban együtt mentek ki a pályaudvarra, ahol elbúcsúztatta vendégét. Majd felszállt egy másik vonatra, amelyik gyorsabb volt, és Berlinben már a Führer fogadta a Hamburgból érkező magyar kormányzót.

Két hónappal később, 1938. október 29-én a Szudéta-vidék megszerzésében eltökélt Hitler (nem a Birodalom, hanem a “mozgalom” fővárosába) Münchenbe hívta az első világháború három győztesét (Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország) még egy utolsó megbeszélésre. A meghívottak örömmel jöttek, hogy talán mégis csak sikerül megmenteni Európa békéjét. A Müncheni Egyezmény azonban valójában megnyitotta az utat a következő világháború és a történelemben páratlan Holokauszt felé. A két európai nagyhatalom (Nagy-Britannia és Franciaország) béketörekvése (és egyben meghátrálása) Hitler szemében a tehetetlen, gyenge ellenséget jelentette, akik nemcsak az 1919-20-ban megalkotott és a versailles-i békeszerződésekkel megpecsételt “új világrendet”, a népek önrendelkezési jogát jelentő nemzetállamok létezését árulták el, de gyakorlatilag a saját állammal nem rendelkező zsidóság védelméről is lemondtak. Hiszen a menekülés útját elvágták. Pontosabban a várható menekülthullámra egyetlen ország sem volt felkészülve. Nagy tömegek befogadására senki sem vállalkozott. Pedig 1938. július 6-15 között a svájci Évian-ban még konferenciát is rendeztek a német (kb. 450.000) és osztrák (kb.200.000) üldözött zsidók befogadására. A konferencia teljes kudarcba fulladt, ami végül is megnyitotta az utat a Holokauszt felé. Itt jegyzendő meg, hogy a magyarországi első zsidótörvény 1938. május 29-én lépett hatályba. Ezt megelőzően az Anschluss után egy héttel Magyarország törvényt fogadott el, hogy azokat a zsidó származású, de születésüknél fogva egykori magyar állampolgárokat (elsősorban burgenlandiak), akik Ausztriából menekülni próbálnak, ne engedjék át az új német-magyar határon. Ekkoriban kért kihallgatást Horthytól az Anschluss miatt Bécsben üldözötté vált világhírű zeneszerző Kálmán Imre is. A magyar útlevéllel rendelkező Kálmánnak Horthy azt tanácsolta, hogy ne térjen haza, mert ismerve az országban uralkodó közhangulatot és a politikai viszonyokat, kormányzói hatalma ellenére sem tudja garantálni az operett-király egzisztenciáját.

A versailles-i békeszerződés 1938 őszi “módosításából” (Müncheni Egyezmény) Magyarország is profitált, hiszen a győztes nyugati nagyhatalmakat (Entente) ettől kezdve nem érdekelte Európa kis nemzeteinek további sorsa. Azokról már nem egyezményt kötöttek, hanem döntéseket hoztak a Harmadik Birodalom egyik délkeleti városában, Bécsben, amit Berlin és Róma belátására bíztak. Horthy angolbarát miniszterelnöke, Teleki Pál, csak arra törekedett, hogy Magyarország kimaradjon a fegyveres konfliktusokból, az európai háborúkból.

A náci külügyminisztérium, az Anschluss-t sikeresen előkészítő ügynökét, Edmund Veesenmayert, 1938 novemberétől rendszeres felderítő és bajkeverő munkával bízta meg. Először Pozsonyba küldték, hogy egyengesse Tiso államelnöki hatalomra kerülését. Majd 1939 augusztusában már Danzig-ban (Gdansk) találjuk a német-lengyel ellentétek fokozása érdekében. 1940 nyarán a diplomata Veesenmayert Nagy-Britanniában küldik, ahol az írek lázadását próbálja megszervezni a britek ellen. 1941 áprilisában, a Jugoszlávia elleni támadás idején, Zágrábban szervezi a független Horvátország nácibarát kormányát. 1943-ban többször jár Magyarországon és Berlint (személyesen Ribbentropot és Hitlert) figyelmezteti, hogy a magyarok ki akarnak válni a tengelyhatalmak közül.

Magyarország, Teleki haláláig (1941. április 03.) a béke szigete volt Európában. Igaz, az 1938-ban, majd 1940-ben visszacsatolt területeken bevezetett magyar közigazgatás nem volt mentes a diszkriminációktól, mindenekelőtt a kommunistákkal és zsidókkal szemben, de a (cseh)szlovákok és románok is megérezhették a mindennapi életben. Különösen a volt állami alkalmazottak, hivatalnokok, tanítók, rendőrök stb. Ez azonban már belpolitika. Hazánk megítélése a világban 1941 áprilisáig mindenképpen pozitív volt.

Teleki öngyilkosságában szerepet játszott a berlini magyar nagykövet Sztójay Döme (1927-ig Dimitrije Sztojakovich) is, aki mint meggyőződéses náci Berlinből igyekezte befolyásolni a magyar kül- és belpolitikát. Telekit még el sem temették, amikor április 6-án hajnalban hadüzenet nélkül megindult a náci hadigépezet, a balkáni hadjárat (Jugoszlávia és Görögország megszállása). Ebben a németek mellett magyar és olasz egységek is részt vettek. Ez volt a második eset, hogy Magyarország fegyveresen szerezte vissza a trianoni békeszerződésben elvesztett területének egy darabját (Muraköz, Dél-Baranya és Bácska). Előzőleg 1939. március 14-én – félve a ruszin kormány Hitler általi elismerésétől – a magyar csapatok több ponton átlépték a “Bécsben megállapított határt, majd másnap megkezdték előrenyomulásukat a Kárpátok gerince felé.”

Teleki halála jelzésértékű volt az háborúellenesek számára, főleg a náci, nyilas ideológiát elvetők és megvetők körében vált világossá, hogy az ország nem kerülheti el a nagy világégést. Ugyanakkor a (végső) győzelemben hívők reményei nagyon megnőttek. Hiszen 1941 nyarán valóban úgy tűnt, hogy ideológiától függetlenül Németország legyőzhetetlen. Kontinentális Európa a németek lába előtt hevert. Már csak a kapitalista Szabadvilág utolsó európai védőbástyája, Nagy-Britannia dacolt a más-más megfontolásból, de világuralomra törő két diktatúra (náci és szovjet) ellen. A magyar állami és katonai vezetés történelmi lehetőséget látott a pillanatnyi helyzetben. Az ország lakosságának többsége is elhitte azt a 20 éve (1920-1940) sulykolt antiszemita és antikommunista felfogást, miszerint az első világháború elvesztéséért, majd az ország területének megcsonkításáért a zsidók és a kommunisták a felelősök, ezért a Szovjetunió elleni hadjárat igazságos. Ezt csak fokozták a kezdeti sikerek, hogy a tengelyhatalmak oldalán Magyarország nyerésre állt a katonailag harmatgyenge proletárdiktatúrával szemben.

Való igaz, a nyugati parlamentáris demokráciák első perctől (1917. nov. 07.) az emberiségre (no meg a kapitalista világra) veszélyes ideának és szervezkedésnek tartották a szovjetrendszert és (proletár)diktatúrát. Hasonlóan veszélyesnek ítélték meg a 16 évvel később (1933. január 30.) hatalomra került hitleri nemzeti-szocializmust és diktatúrát is. 1940-re a két diktatúra közül a Nyugat-Európára támadt náci Németország tűnt a kapitalista világra veszélyesebbnek. Ebből a hódító háborúból maradt ki Magyarország, Teleki Pálnak köszönhetően. Amikor pedig ez az antidemokratikus, fajgyűlölő diktatúra rátámadt (katonailag) harmatgyenge szövetségesére – különösen Nagy-Britanniából nézve – félő volt, hogy Moszkva eleste esetén senki és semmi sem állíthatja meg a hitleri hadigépezetet az egész világ, de legalábbis Európa meghódításában. Ezért döntött úgy a nácik ellen Európában már csak egyedül harcoló Nagy-Britannia, hogy a Szovjetuniót meg kell segíteni. Ennek tanúbizonysága Churchill híres beszéde a Szovjetunió náci megtámadásának hírére, és a “grúz ördögnek” nevezett Sztálin azonnali katonai és hadtápi megtámogatására: “Ha Hitler elfoglalja a poklot, akkor legalább teszek egy kedvező lépést az Ördögnek itt a parlamentben.”

Horthy és (kisebbségben lévő) bizalmasai csak 1943-ban eszméltek fel, hogy a rossz oldalon állnak, pontosabban, hogy a háborút Németország elveszítette.

Folytatjuk  Horthy korszak II.    ( 1943-1945 )

A legismertebb holokausztkutatónak sem tetszik a Sorsok Háza

0

Randolph Braham szerint a kormány a Horthy-korszakot akarja rehabilitálni. Levelében Schmidt Máriát „ádáz nacionalista holokauszt-torzítónak” nevezi.

A magyarországi holokauszt legelismertebb kutatója, az amerikai történészprofesszor Randolph Braham Heisler Andrásnak, a Mazsihisz elnökének írt egy nyílt levelet abból az alkalomból, hogy a kormány nemrég bejelentette: hamarosan megnyílik a Sorsok Háza. Az intézmény az Egységes Magyar Izraelita Hitközség (Köves Slomó egyháza) tulajdonába kerül.

Braham most azt írta: köszönetét és háláját fejezi ki „azért a bátorságért, amellyel a holokauszt magyarországi fejezetének történelmi integritását” Heisler és a Mazsihisz több vezetője megvédte. Mint írja, nagy érdeklődéssel követi a szervezet „folyamatos és megalapozott ellenszegülését az úgynevezett Sorsok Háza megnyitása ügyében, „amelyet látszólag „a holokauszthoz kapcsolódó múzeumként” képzelt el és tervezett a Terror Háza igazgatója ‒ aki

egykor holokauszttudósnak indult, ám végül ádáz nacionalista holokauszt-torzítóvá vált.”

Braham szerint „ez a holokausztmúzeum része annak a hosszú távú történelemtisztogatási tervnek, amelyet az Orbán Viktor által vezetett kormány kezdeményezett a Horthy-korszak rehabilitációja végett. Ennek a kormánynak az intézkedései világosan jelzik a szóban forgó korszak története megtisztításának (azaz meghamisításának) a kurzusát.”

Azt is írja: emiatt az Orbán-kormány törölni akarja a tankönyvekből és a kollektív emlékezetből azt a tényt, hogy „Sztójay Döme kormányának tagjai ‒ valamennyiüket, alkotmányosan, Horthy Miklós államfő nevezte ki ‒

meghatározó szerepet játszottak a magyar zsidóság megsemmisítésében.

Még az SS-t is meglepte az a buzgóság, lelkesedés és sebesség, amellyel ezek a vezetők a „végső megoldást” valóra akarták váltani ‒ még a gyorsan előrenyomuló szovjet erők megérkezése előtt.”

Braham szerint magától értetődő, hogy ha ez nem tükröződik a múzeumban, akkor a zsidóság vezetői ezt ellenezni fogják, „még akkor is, ha arra egy rabbi „kóser” jóváhagyási pecsétjét is rányomták” – ezzel Köves Slomóra utal.

Mint írja: „Ünnepélyes felelősség ez, amelyben mindannyian osztozunk, nemcsak a holokauszt történelmi integritásának védelme, hanem a mártír áldozatok emlékének megőrzése érdekében is.

A Mazsihisz korábbi közleménye szerint a kormány becsapja a Mazsihiszt és Izrael kormányát, amikor a magyar zsidóságot képviselő szervezet hozzájárulása nélkül kívánja átadni a Sorsok Házát. Karsai László történész az üggyel kapcsolatban néhány napja a Független Hírügynökségnek azt mondta: a Sorsok Háza koncepciója történelemhamisító.

Randolph L. Braham a magyarországi holokauszt legnagyobb kutatója. Véleménye fontos, igazodási pontot jelent sokak…

Közzétette: Heisler András Mazsihisz elnök – 2018. szeptember 25., kedd

A Fidesz visszaélt a többségével – Jeszenszky Géza interjú

Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere, az Orbán-kormányok előbb washingtoni, majd oslói nagykövete nem szeretné, ha a Fidesz nyerné meg a választásokat, de ha igen, akkor is koalícióra kényszerüljön. A volt diplomata, külügyér a Független Hírügynökségnek adott interjújában elmondja: Orbán Viktor becsapta őket, még 1996-ban, többek között ez is közrejátszott az MDF megszűnésében. Ezzel együtt csak 2014 után, lemondva oslói pozíciójáról, szakított vele, mert vállalhatatlannak tartotta azt, amit a norvég civil alappal tett a kormány. Jeszenszky úgy látja:  mind bel-, mind pedig külpolitikailag rossz irányba mennek a dolgok Magyarországon, az ország tekintélye óriásit zuhant.  Amit pedig az agg Sorossal művelnek, az kifejezetten gusztustalan.

 

Jól érzékelem-e, hogy még mai is létezik egyfajta MDF-tudat?

Én ezt nem érzékelem igazán, van ugyan néhány barátom, ismerősöm az egykori MDF-ből, akivel olykor találkozom – Bod Péterrel például elég gyakran -, de élő MDF-tudatnak ezt nem nevezném, miközben örülnék, ha lenne ilyen, főként az egykori Magyar Demokrata Néppárt, vagyis az MDF-ből kivált tagok között. Természetesen bennem él egy eszményi kép az egykori MDF-ről, amelynek én is alapítója voltam, arról a pártról, amelyre rányomta bélyegét Antall József. De lehet, hogy ez csak ábránd, hiszen tudjuk, a biológián túl a csábítás is működött; az egykori párt valamikori vezetői és tagjai politikailag eléggé szétszéledtek.

Szükségszerű volt az MDF szétesése?

Nem vagyok determinista történész, soha nem hiszem azt, hogy valami szükségszerű volt. Voltak tendenciák, amelyek valószínűsítették, hogy az MDF rámehet a rendszerváltozásra, de ez nem volt belekódolva a pártba. Még akkor sem, ha az alapító csapat meglehetősen heterogén társaság volt. Antall József tette az MDF-et egy határozott arcélű, jobbközép párttá, és ezt nem osztotta mindenki. Ma van egy, a rendszerváltást kutató intézet, amelynek vezetője, Bíró Zoltán, mondhatom azt, hogy gyűlölettel viseltetett Antall iránt. Ami fakadt részint a világnézeti különbségből, féltékenységből, és abból is, hogy Antallnak egyenes vonalú politikai pályája volt, Bírónak kevésbé, az ő életrajzában vannak kínos elemek, például az MSZMP tagság.

Belenyúlt-e Orbán Viktor az MDF-be?

Ez azt hiszem közismert. Amikor 1996-ban az MDF kettévált, és fontosnak tartom most is hangsúlyozni, hogy nem azért történt ez, mert Szabó Iván nem tudta elfogadni, hogy az MDF a riválisát, Lezsák Sándort választotta az országos gyűlés elnöknek, hanem azért, mert az a platform, amit Lezsák és az akkor meglehetősen friss párttag Boross Péter képviselt, elfogadhatatlan volt számára, és mindazok számára, akik hűek akartak maradni az antalli gondolatokhoz. Vagyis a polgári, nyugatos elvekhez. Más országokban is szétváltak a rendszerváltó pártok, de sajnos egyedül nálunk nem tudott megmaradni a jobbközép, európai gondolkodású politikai erő. Az MDNP egyébként épp a Fidesz miatt nem tudta megugrani az ötszázalékos küszöböt. De nem itt látom én Orbán szerepét, hanem amikor – nem vált még ketté az MDF, de nagyon élessé vált a véleménykülönbség a Szabó Iván és a Lezsák vezette irányzat között, akkor Orbán – tulajdonképpen ügyes politikusként -, biztatta a mi irányzatunkat, hogy hagyjuk ott a Lezsák-csapatot (velük kapcsolatban nem túl elismerő jelzőket használt) és alakítsunk új pártot, amely a Fidesszel szövetkezve jó esélyekkel megnyerheti a következő választást.

Haragszik rá emiatt?

Ez ugye a klasszikus oszd meg és uralkodj elv érvényesítése volt, amiért én, történészként nem neheztelhetek. Egy politikusnak ugyanis, akinek nagy ambíciói vannak, a riválisokkal el kell bánnia.

Ami bántó volt, és nagyon sokan zokon is vettük, hogy Orbán a szétválás után, félredobva az ígéretét, nem az akkori Fideszhez eszmeileg sokkal közelebb álló MDNP-vel szövetkezett, hanem Lezsák pártjával. Ebben Lezsáknak is komoly szerepe lehetett.  Lezsák és Boross is, még 96 elején is lekezelően beszéltek a „liberális” Fideszről; azt mondták, hogy szóba se jöhet, hogy elfogadják vezérnek ezt a „taknyos” Orbán Viktort. A szétválás után viszont Lezsák jó érzékkel a Fideszhez közeledett, a Fidesz meg azt látta, hogy a szétválást követően a tagság többsége nem az új pártba lép be, hanem marad a régiben. Ráadásul Orbánnak a konzervatív fordulatát jobban hitelesíthette, ha nem a nyugatos, liberális, hanem a népies irányzattal szövetkezik. Így érkeztünk el a 98-as választásokig, ahol mi is elkövettünk egy hibát: a Fidesz felajánlott nekünk tizenöt befutónak ígérkező képviselői helyet, s bár lehetett látni, hogy nincs sok esélyünk a parlamentbe jutásra, mégis az általam nagyra becsült Szabó Iván és néhány társa ezt visszautasította, mondhatom, hogy ellenemre. Ez aztán el is hozta az MDNP végét.

Miért? Jól érezné magát a Fidesz árnyékában?

Eszembe se jutott 98-ban, hogy belépjek a Fideszbe, vagy újabb karriert keressek ott. Erre nem is volt szükségem, hiszen én voltam a Fidesz-kormány washingtoni nagykövete. Teljes lojalitással és tudásommal képviseltem Magyarországot, és a Fidesz kormányát, amely azért eléggé más volt, mint ma. Vagyis 2002-ig én teljes bizalommal viseltettem Orbán iránt. Hogy ezután a személyes viszonyunk elhidegült, ez nem rajtam múlott. Ezzel együtt Martonyi János felajánlotta nekem az oslói nagyköveti posztot, amit el is fogadtam. Összességében tehát azt mondhatom, hogy Orbánnal, ha nem is bizalmi, de korrekt, normális viszonyban voltam, egészen a 2010-es évek elejéig.

De mit jelentett ez az elhidegülés?

Két részből állt. Orbán nem volt kíváncsi arra, hogy milyen tanácsokat adnék, vagy milyen tanulságokat vonnék le az amerikai kapcsolataink alakulásáról, amelyek megromlottak, részben a Gripen vadászgépek vásárlása miatt, részben pedig azért, mert ő maga nem ítélte el Csurka Istvánt és Lovas Istvánt a 2001-es New York-i merénylettel kapcsolatos megnyilatkozásukért. Én persze nem sértődtem meg, tudomásul vettem, hogy nem igényli egy volt külügyminiszter, nagykövet tanácsait. Én csak 2014-ben láttam olyannak a Fidesz- kormány politikáját, amelyet én nem tudok tovább képviselni. Ez volt az az idő, amikor teljesen értelmetlen és alaptalan vitába bonyolódtunk a norvég civil alap támogatásai kapcsán.

Ez erkölcsi kérdés volt az ön számára? Már tudniillik az, hogy ha nem ért egyet a kormányával, amely a nagyköveti posztra helyezte, akkor lemond?

Ez természetes következmény. A polgári demokráciákban ez gyakori, Magyarországon, igaz, ritka dolog volt, hogy ha egy köztisztviselő nem ért egyet bármiben a kormányával, akkor előbb mondjon le, és utána bírálhat.

Orbán ekkor sem volt kíváncsi a véleményére? Beszélt vele egyáltalán a lemondás után?

Nem, de még az ügyet (rosszul) kezelő Lázár János sem hallgatott meg, amikor friss miniszterként összeveszett a norvégokkal. Hiába jeleztem, hogy nem célszerű konfliktusba kerülni egy jobbközép kormánnyal, amely erősen támogatja az előző miniszterelnököt, a munkáspárti Stoltenberget a NATO főtitkári posztra. Magyarországnak a norvég civil alappal kapcsolatban jogilag nem volt igaza, politikailag pedig káros volt az egész vita. Amikor gyakorlatilag szóba sem állt velem a saját kormányom, akkor döntöttem el, hogy én nem tudom megsokasodott norvégiai barátaim előtt ezt a rossz ügyet képviselni.

Azóta sem volt önök között semmilyen kontaktus?

Nem.

Az elmúlt héten aláírt egy olyan levelet, amelyben többekkel együtt azt szorgalmazza, hogy az ellenzéki pártok mindenütt a legesélyesebb jelöltet támogassák az áprilisi választásokon. Ez nyílt állásfoglalás az Orbán-kormány ellen. Mi késztette erre a lépésre?

Nem volt ez váratlan lépés a részemről, és aki figyelte a megszólalásaimat az elmúlt két-három évben az tudhatta, hogy miként vélekedem a kormányról. Ami ebben most újdonság, hogy azt képviselem, semmiképpen ne legyen kétharmada a Fidesznek, mert mind a külpolitikája, mind a belpolitikája elfogadhatatlan számomra.

A kétharmados többségével a Fidesz láthatóan visszaélt; létrehozott egy új alkotmányt, a demokráciában szokásos széles körű egyetértés nélkül.

Megváltoztatta a választási törvényt, és nem igaz az, hogy ezzel csak a szocialisták példáját követték. Nem, a korábbi választási törvényt, illetve a választókerületi határokat az 1989-es kerekasztal tagjai alakították ki.

Sorolhatnám még milyen döntéseket hozott ez a kormány, amelyekkel egy demokrata nem érthet egyet. Félő, hogy ha még egyszer kétharmada lesz a Fidesznek, olyan lépéseket fog megtenni, amelyek még súlyosabb kritika tárgyát képezhetik.

Fölvetették például egy sajtókamara létesítését. Mire emlékeztet ez? Mussolinire, Hitlerre, és az 1930-as évek magyarországi jobboldalára. Módosítanák az önkormányzati választás módját, amivel újra csak a rendszerváltozás kardinális tételét rúgnák fel. A demokráciának elengedhetetlen kelléke a helyi demokrácia.

Sokszor mondják, hogy Magyarországon nem elég erős a demokratikus gondolkodás; Antall nagyon jól tudta, hogy az önkormányzat lesz az, ahol ez a gondolkodás megerősödik; ahol mindenki megtapasztalhatja, hogy van szava.

Térjünk vissza a mába, de egyszersmind a múltba: hogyan értékeli a Horthy-kultuszt, és ebben a volt párttársának, Lezsák Sándornak a szerepét?

Lezsákot utólag is nagyra értékelem azért, amit az MDF megteremtéséért tett. Nem pusztán a lakiteleki sátorállítást, hanem azt a hatalmas szervezőmunkát, amit végzett. Azzal persze tisztában voltam, hogy ő – talán önhibáján kívül – nem kellő műveltséggel, de nagyon nagy ambícióval rendelkező ember, aki mindezt egy alázatos köntös alá igyekszik rejteni. Ennek egyik jele volt, hogy 90-ben nem volt hajlandó képviselőséget vállalni. Igaz, Antallal szemben kezdettől fogva kimutatta bizalmatlanságát, ő volt, aki ’89 októberben nyíltan nem támogatta elnökké választását. Antall József ezt sosem vette tőle zokon, sőt, kapacitálta, hogy vállaljon képviselőséget. Ő azonban tiltakozott, nem, nem, mondta, én visszamegyek tanítónak… Közben azonban létrehozta a Lánchíd alapítványt, amely nem a kormányt támogatta, hanem saját magát szolgálta az egyre bővülő, országossá váló hálózatával. E mögött valójában az Antall-ellenes eszmei politikát folytatta, amivel hozzájárul ahhoz, hogy a Csurka-féle vonulat is szembefordult a miniszterelnökkel. Szóval Lezsák nem pusztán Antall személyes ellenfele volt, a nyugati demokráciák szelleme idegen volt számára., Egyszóval nagyfokú féltékenység volt benne Antall Józseffel szemben. Az 1996-os szakítás után utasításba adta, hogy minden módon lehetetlenné kell tenni az MDF-ből kivált képviselőket. Azt mondta, hogy mindenkit szabad támogatni, csak bennünket nem, még Csurka pártját, a MIÉP-et is inkább, mint az MDNP-seket.

És a Horthy-kultusz?

Ez fakadhat műveltségbéli hiányosságokból is. A rendszerváltozás után előjöttek azok is, akik a Horthy-korszak legkonzervatívabb irányzataival azonosultak, egyesek talán még a nyilasokkal is. Az Antall-kormány nem jobboldali, hanem centrista kormány volt, a miniszterelnök mindig is azt hangoztatta, hogy a kormányrudat középen kell tartani. A Horthy-kultusz felkarolásában lehetett szerepe Boross Péternek is, akivel kezdetben Lezsák nem volt jó viszonyban, de már 96-ra szövetségesekké váltak. Két évvel korábban Lezsák is aspirált a miniszterelnöki posztra, de feltehetően megegyeztek egymással a megoldásban. Ő, mármint Lezsák hozta azokat a szavazatokat Boross számára, amelyek többséget jelentettek Szabó Ivánnal, vagy Für Lajossal szemben a miniszterelnöki utódlásban.

Említette, hogy a Fidesz a kétharmaddal visszaélt, és vissza is élhet. Mi az, ami még veszélyként megfogalmazható?

Külpolitikában az orosz kapcsolat említendő első helyen. Annak idején nagyon jó személyes viszonyunk volt az akkori orosz vezetéssel. Azért is, mert ők egy nyugatos társadalmat, demokráciát akartak kialakítani. Azután egy nagyon rossz irány kerekedett felül, egy oligarchikus és korrupt rendszer alakult ki. Ezt azért hangsúlyozom, mert

távolról sem vagyok orosz-ellenes, de az igazán jó, bizalmi viszonyhoz demokratikus országra van szükség, és nem egy olyanra, amely a szomszédait megtámadja és autoriter belpolitikát folytat. Amelynek a külpolitikáját joggal tartja aggasztónak a NATO. Az orosz orientáció ellentétes a rendszerváltozással, nemzeti érdekeinkkel. 

Energia-függőségünk fokozása Paks 2-vel is nagyon nem kívánatos. Ezt a politikát még a Gyurcsány-kormány kezdte el, csakhogy akkoriban ezt Orbán erősen bírálta, ma viszont az ellenkezőjét teszi, nem pusztán megvalósítja, hanem titkosítja a szerződéseket, szóval aggasztó, amit csinál. Én a kínai viszonyt sem tartom kifejezetten előnyösnek, aminek a legpregnánsabb jele a Budapest-Belgrád vasútvonal teljesen felesleges és méregdrága átépítése. Én egyébként sem hiszek abban, hogy egy olyan távoli országgal, mint Kína, egy ilyen erősen önérdek-vezérelte országgal a kis Magyarország számára előnyösen  tud kereskedni. Fontosabb lenne a keleti helyett az északi nyitás, a skandináv országokkal való kapcsolatok erősítése. A legsúlyosabb probléma azonban a „Brüsszel”, vagyis az EU-ellenes politika, vagy a Trump előtti időkben az Amerika-ellenes retorika. Végre gazdaságilag, politikailag és katonailag is kitűnő szövetség tagjai vagyunk, nem szabad eljátszani partnereink bizalmát.

A lakosságot megtévesztő propaganda intellektuálisan is elfogadhatatlan, politikailag pedig káros. Ezek együttesen eredményezik azt, hogy Magyarország tekintélye óriásit zuhant az elmúlt tíz évben.

Ráadásul gazdaságilag is visszaestünk, éllovasból szinte sereghajtóvá váltunk.

Mi a véleménye a Soros-féle kampányról?

Nekem semmi okom nincs, hogy kedveljem Sorost. Ahhoz joga volt, hogy annak idején az MDF-fel szemben erősen az SZDSZ-t támogassa. Követett el inkorrekt dolgokat személyesen velem szemben is, de a Közép-Európai Egyetem létét üdvözöltem, mert a tanítás jó minősége mellett növelte hazánk ismertségét és tekintélyét.

Ezért aztán teljesen értelmetlennek tartom az ellene folytatott hadjáratot. Amit pedig az agg Soros személye ellen tesznek, az gusztustalan, politikailag és erkölcsileg is vállalhatatlan. Amit tesznek, az a magyar társadalom lenézése; maga a konzultáció is az volt, Soros diabolizálása pedig visszataszító.

Említette, hogy küzd a kétharmados Fidesz-győzelem ellen. Ezek szerint azt jónak tartaná, ha nyerne, de csak ötven százalékkal, azaz abszolút többséggel?

Nem, hiszen azért is írtam alá a levelet. Én már az Orbánnal, vagy a Fidesszel történt szakításom előtt is azt képviseltem, hogy minden kormánynak jó tesz, ha koalícióban kormányoz, vagyis, ha van egy belső kontroll. Ez meggátolja azt, hogy egy párt túlhatalomhoz jusson. Azt szeretném, hogy ne legyen olyan helyzet, amikor bármely párt abszolút többséghez jut. Kényszerüljön rá a koalícióra, a kompromisszumokra. Ha tehát a Fidesz nyer, akkor is szüksége legyen partnerre. Én a jelenlegi helyzetben az LMP-t támogatom, de jónak látnám, ha az egyéni kerületekben megegyezne más pártokkal. Viszont Gyurcsány Ferenc egész politikai működését károsnak tartom, nélküle sosem lett volna túlhatalma a Fidesznek, és most is zavart kelt az ellenzékben. A lényeg az, hogy olyan koalíció jöjjön létre, amely meg tudja gátolni azt, hogy a Fidesz visszaéljen a kormányzati hatalommal. Ebben tud egyetérteni egy nagyon heterogén, tábor, olyanok is, akiket egy világ választ el egymástól – mint engem is egyes aláíróktól. Szerintem érdemes lett volna megvárni sokkal több személy csatlakozását, bár kérdés, hogy akkor ez a pártok vezetőire nagyobb hatással lenne-e.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK