Kezdőlap Címkék Haza

Címke: haza

Mostohazám

Hogyan lettél édes hazám, a gonosz mostohám? Ez a mondat jutott az eszembe, miután néhány nappal ezelőtt megszólított egy troll. Egy a névtelen, arctalan hozzászólók közül, akik abban lelik örömüket – vagy ez a munkájuk, hivatásuk – hogy másokat gyaláznak.

Azzal kezdte a tisztelt troll, hogy milyen jól írok. Kifejezően, hatásosan. (Megdicsért). És hogy idegenszívű vagyok, amiért ezt a képességemet nem a haza javára hasznosítom. (Belém rúgott.)

Írtam neki, hogy ami képességem van, azt mind a haza javára igyekszem hasznosítani. Azt szeretném ugyanis, hogy a hazám jobb hely legyen annál, mint amilyen most.

Azt válaszolta a troll, hogy én a haza árulóit szolgálom. Azokat, akik eladják Magyarországot, kiszolgáltatják külföldi érdekeknek.

Írtam neki, hogy idézzen tőlem egy ilyen példát. Egyetlen árva félmondatot, amiből arra lehet következtetni, hogy valakinek a szolgálatába szegődtem.

Példát nem hozott, mert hát honnan is hozott volna. Ehelyett megírta, hogy ez a mostani kormány a nemzet érdekeit szolgálja és mindenki, aki őket támadja, a magyarok ellen van, és rosszat akar a nemzetnek.

Írtam neki, hogy én is a magyar emberekért írok. Mert szerintem a magyar embereknek az az érdekük, hogy ez ország ne olyan legyen, mint amilyenné a mostani vezetői tették. És még kevésbé olyan, mint amilyenné tenni szeretnék.

Miért, milyen ez az ország? Nem állított a troll, hanem kérdezett.
Bátorításnak vettem a felszólítást, azt gondoltam, talán tényleg érdekli, amit válaszolok.

Hogy milyen ez az ország? Bezárkózó, múltba néző, hátrafelé nyilazó, írtam válaszként. Mindenkiben ellenséget sejtő, saját démonaival harcoló. Árvalányhajas, avítt, rosszkedvű. Ha nincs ellensége, keres magának. Bűnbakot kreál, ellenséget sejt mindenütt, ahelyett, hogy együttműködne.

Nem szabad behódolni másoknak, így a troll.

Nem szabad és nem is kell, írtam neki. Érvényesíteni kell az ország érdekeit. Az országnak az az érdeke, hogy szövetségeseink legyenek és barátaink. Hogy ne legyünk lesajnált páriái Európának. Ez a magyar emberek érdeke.

Tekintélyre van szükség, írta a troll.
A tekintélyt nem követelni kell, feleltem, hanem kiérdemelni.
Meg fogom bánni, írta, amiért ennyire hazafiatlan vagyok.

Ez utóbbit fenyegetésnek vettem, úgyhogy erre már nem is válaszoltam.

Magyar-e vagy?

Magyar az, akinek az unokája is magyar lesz. Ezt mondta Orbán Viktor miniszterelnök tegnap a felújított Budai Vigadó átadásán. Mostantól tehát tudományos tény, hogy nem csak a felmenők számítanak, hanem a lemenők is.

Vitatkoznék a miniszterelnökkel, és elmagyarázom neki, hogy ki a magyar.

Magyar vagyok, te is az vagy, meg is magyarázom, itt élünk mi mindannyian, ezen a szép tájon. Szegeden és Győrben, Baján, Budapesten, Keszthelyen és Vásárhelyen, Tatán, Debrecenben.

Magyar a mi anyanyelvünk, s bár nyelveket tudunk, magyarul küldünk a búsba, s magyarul álmodunk. Apánk, anyánk magyar, ők is itt születtek, a gyerekeink is magyarok, bárhová is mentek. A Balaton is magyar, meg a Dunakanyar, az M7-es autópálya, és a hajtűkanyar.

A kék-fehér is magyar, a zöld-fehér is magyar, a piros, fehér, zöld zászlónak minden színe magyar. Magyar a balkezes, magyar a jobbkezes, magyar vagy, ha fáj a fejed, s ha kilóg a beled,

A roma is magyar, a zsidó is magyar, ha itt él, a szlovák, bolgár, s minden magyar magyar. Magyar a hetero, és magyar a meleg, magyar, aki egyedül él, s az, kinél sok gyerek lakik a családban, minket ez nem zavar, nincsen semmi közöd hozzá, hogy ki kivel kavar.

Görögdinnye, olaszrizling, skót és német juhász, Kovács, Vadász, Halász, Szabó, Kádár, Szűcs, Madarász, Molnár és Mészáros, János, Tamás, Géza, Péter, Gyuri, Feri, Sanyi, Laci, Károly, Béla, Kati, Helga, Klára, Anna, Kinga, Sára, Márti, Mari, Zsuzsi, és az ország minden lánya.

Presser, Dusán, Zorán, Charlie, Demjén Rózsi, magyar még az Omega és a Szörényi-Bródy, Dr. Török, Ifj. Görög, prof. Lengyel és Németh, mind magyarok, egytől egyig, bárhonnan is nézed.

Magyar az ég, magyar a víz, a jó idő, s a vihar, magyar a föld, amely minket ápol, és eltakar.

Koreanapló 16. – Hazám

Találtam két videót az imént a Facebookon, az egyik egy macska, amint épp egy ventilátor előtt, hanyatt fekve hűti magát, a másik meg egy mosómedve, aki a pocakjáról falatozik. No, gondoltam, már rá is akadtam önmagunkra, ma nagyjából ennyi volt az aktivitás a családban, ettünk, vásároltak, én nem, mert ropog a térdem és fáj is, főztünk, ettünk, aludtunk, ettünk, és este lett, most nasizunk, azaz eszünk, és gondolom ebben elfáradva majd jót alszunk.
Illetve nem is igaz, mert a hálószobában kitakarítottam a virágok alatt míg ők odavoltak olasz vízért és kávéért, meg kiporszívóztam, és a nagy ablakot lemostam, lévén mocskos, mert a monszun eső rámosta az épületről a vakolat porát, ez a ház nem sokkal a beköltözésünk előtt épült. És a fürdőszobát is kikloroxoztam, kezdett nyálkásodni.
Híreket is néztem, de a tájfunon kívül nem volt semmi érdekes ma, az meg éjjel elmegy keletre, épp csak a félsziget csücskét érinti, de hetes erősségű, úgyhogy a második legnagyobb koreai városban, Puszánban azért teljes riadókészültség van.

Lapozgattam a Fb bejegyzéseket, de mintha ott is monszun lenne, mindenki három sort ha posztol, videókat, vagy semmit. De azért Földes Péter cikkének a címe megragadta a szemem, hogy szeressük a hazánkat, nem azt ami lett belőle, hanem ami volt. Szándékosan nem olvastam még el az írást, mert nem akarom, hogy befolyásoljon, majd ha megírtam a magamét, utána megnézem neki vajon mit jelent.

Kicsivel több, mint egy éve érkeztem Koreába Németországból, ahol éltünk. Igazából fogalmam sem volt mi vár rám, csak azt tudtam, hogy vissza kell jönnöm, hogy baj van. Mindig is szerettem itt élni, és egy pillanatig sem tudtam Németországban megszokni, ami teljesen nyilvánvalóan az én hibám, ám ettől még tény.
Sok minden történt azóta, kiderült, hogy a család többi tagja sem lelkesedik lakóhelyünkért, így eladtuk a házunkat, anyámat és a fiamat átköltöztettük Hollandiába, a lányom ingázik.
Monszun ide vagy oda, én nagyon szeretek itt élni, nem is szeretek, hanem természetes, mint amilyen valamikor Magyarország is volt.

A fehérvári úti kórházban születtem, egy fekete bőrű szülész segítségével, akit anyám kedvelt, de azért kicsit idegenkedett is tőle.
Batusnak hívták, vagy becézték a gazdag szomszéd renitens lányát, aki hozzáment egy arabhoz, beköltöztek a szülői házba és Mehemed rendszeresen elverte Batust annak szüleivel együtt, mert rend a lelke mindennek, és ő így képzelte a rendet. Természetesen nem Mehemed volt, fogalmam sincs, hogy hívták, mire emlékezni tudtam volna, már elment a hazájába, csak a lelkibeteg feleségét, és egy tűzvörös hajú kislányt hagyott maga után emlékbe, aki apja indulatos természetét örökölte, mindig verekedést provokált a játszótéren, pedig amúgy szeretnivaló kicsi volt.

Felmentem a töltésre, mert azt nem volt szabad, vonat közlekedett rajta, és csigákat szedtem. Amelyik nem fért a kezembe, azt a lábamra ragasztottam, úgy sokkal többet tudtam anyámnak hazavinni ajándékba.
Nem tudom, vajon örült-e a nyálkás élőlények garmadának, de mindig kedves volt velem, és ezért én újabb, és újabb ötleteket eszeltem ki, hogy szeressen, még annál is jobban amennyire mondta, hogy szeret.
Azt hiszem féltem, hogy elvesztem, nagyon apró gyermekkoromban sok bizonytalanság vett körül.

Észrevettem, hogy arckrémmel keni magát, hogy szebb legyen, bár gyönyörű volt mindig.
Magas, hollófekete hajú, széles járomcsontokkal, királynői tartással, pedig csak egy alföldi dohánytermelő család hét gyerekéből a hetedik volt, akinek ráadásul megszületnie sem lett volna szabad, mert akkor már az anyja halálos beteg volt, meg is halt, mikor ő öt éves lett, ő főzte a halotti torra a töltött káposztát, akkoriban az emberek nem lihegték túl az elmúlást.

Szóval kitaláltam, hogy akkor majd én készítek krémet, és ő attól szebb lesz mint valaha. Összegyűjtöttem mindent ami volt a házban, és krémet gyártottam. Kár, hogy tettem bele erős izomlazítót is, ami kb úgy csípett, mint a bogyiszlói paprika, de anyám bízott három évem összes tapasztalatában, és magára kente.
Kicsit piros lett tőle, na jó, nagyon piros, és miután megpróbálta lemosni, még pirosabb, de aztán az ügyeleten valahogy rendbe hozták, ő meg nem haragudott, én pedig továbbra is gyártottam a krémeket, igaz, eltűnt a házból az izomlazító.

A művelődési házba hordott, mert az volt a fixa ideája, hogy szép hangom van. Na most, aki nálam hamisabban énekel, az lop, csal, és hazudik, ráadásul nem is a hangommal van komoly probléma, hanem a hallásommal, de erről a kimondottan tapintatos tanárnénik őt nem tudták meggyőzni, azt mondta, hogy amikor megszülettem, nem sírtam, hanem énekeltem, pedig semmilyen szert nem kapott fájdalomra, tehát nekem operaénekesnek kellett lennem.
Mindezt úgy, hogy ma sem nagyon tudom értelmezni a különbséget a do és a re között. Tudom, hogy van, mert a többiek bizonygatják, csak én nem hallom…

Aztán Balatonra mentünk lakni, mert ők vendéglősök voltak. Azt is szerettem. Ott meg balettozni kellett, azt sem utáltam, csak messze én voltam a legmagasabb, és megint tapintatosan próbálták anyámmal közölni a rossz hírt, hogy egy szem lányából balerina sem lesz, de nem, azt sem lehetett, nem akarta hallani.

Viszont megtanultam remekül úszni magamtól, cigizni, és káromkodni, meg különböző érdekes emberek élettörténetét meghallgatni, valahogy mindig is jól tudtam másokat hallgatni.
Gépelni is megtanultam, én gépeltem az étlapot minden délelőtt. Csúszós indigókat kellett a papírok közé szorítani, vigyázni, hogy megfelelő irányba álljanak, és az egészet be az írógépbe, aztán már fejből tudtam a menüt, illetve csak azért kellett bemennem a konyhába, hogy megkérdezzem a szakácsokat, mi az aznapi változás.
Miközben én gépeltem, apám a rétre ment vadvirágért az asztalokra, anyám pedig a pult mögé, és a francia blokkoshoz, tehát oda, ahol potenciálisan lopni lehetett.
Csak pincérből több volt, mint ötven, meg is nehezteltem az egyébként kedves rendőrökre, mert a Balázs nevű pincért, akivel mindig jókat beszélgettem, bilincsben vitték el a szemem láttára, állítólag holt szezonban rabló volt.
Volt cigányzenekar is, de azok pestiek voltak, nem vegyültek a helyi cigányokkal, pedig nekem azok voltak a legjobb barátaim.
Viszont a prímás megérezte, vagy megtudta, hogy anyám zenei ambíciókat táplál az én káromra, így megpróbált megtanítani hegedülni, de hamarabb rájött az igazságra, mint a tanárnők a művelődési házban, és nem erőltette tovább, ellenben láthatóan nagyon sajnált, azt hiszem az ő szemében a muzikalitás hiánya olyasmi volt, mintha nem lenne kezem, vagy lábam.

Kinőttem a balett terem rúdját is, onnan már magamtól jöttem el, öt évesen úgy éreztem, ki kell lépjek anyám árnyékából, úgyhogy beálltam dolgozni, de cserébe nem hagytam, hogy balettra meg zenélésre kényszerítsen.

Rengeteg NDK-s turistánk volt, ők nem alacarte étkeztek, hanem csoport menüt kaptak. A savanyút előre ki kellett hordani, tenni kancsóba vizet, és szalvétát a poharakba. Még ma is csukott szemmel megterítek bármilyen asztalt, bármilyen módon.

Ők korábban jöttek, mint a többi vendég, mikor végeztek, gyorsan szétszedtük az összetolt asztalokat, új abroszok és teríték került rájuk a kertben, a teraszon, és bent is. Sok borravalót kaptam, volt fehér csipkés kötényem, brifkóm, simán felvettem egy asztalnyi rendelést fejben, leadtam a konyhán, fizettettem, bár számolni, és gépelni már tudtam, mert az kellett, de írni még nem, mert még nem voltam elsős, ellenben profi vendéglős, amit a vendégek igen nagyra értékeltek. Azok alatt az évek alatt számtalan barátra tettem szert, úgy jöttek, mentek az emberek zsenge korban lévő életemen át, mintha az egy pályaudvar lenne, és én megtanultam szeretni, elengedni, barátkozni, nemet mondani, adni önzetlenül, szeretettel fogadni, és persze hallgatni, tanulni, összerakni a puzzle kockákat, majd másoknak ezekből visszaadni valamit, amolyan koravén gyerek voltam lélekben, de szép, bájos és mosolygós kislány kívülről.

Láttam én, hogy az NSZK kemping sokkal szebb, mint az NDK, pedig csak egy drótháló választotta el őket egymástól, kérdeztem is anyámat, hogy miért, de nem válaszolt, cserfes voltam, ki tudja kinek mondtam volna el.

Éjjel mulatozás volt, apám néha verekedésbe keveredett, folyt a vér, volt, hogy az övé is, betört a lengőajtó, ami a konyhába vezetett, alkohol szag volt és rossz érzés, nem szerettem. Olyankor bementem a raktárba, összetoltam néhány sörös rekeszt, megágyaztam rajtuk, és ott aludtam reggelig.

Utolsó évben iskola előkészítőbe kellett járnom, mert nem voltam óvodás sosem. Az kötelező volt, de én voltam a helyi vendéglős lánya, az pedig fontos pozíció volt, közvetlen a tanácselnök alatt, arrafelé téesz nem volt ugyanis, tehát nem erőltették rám az előkészítőt, de nekem tetszett, ahogy addig majd minden az életemben, szerettem, hogy írtunk papírra, számolni persze gyorsabban tudtam, mint a tanító néni, de az amolyan munkahelyi ártalom volt.

Aztán visszamentünk Pestre, és én bekerültem a kelenföldi Bartók Béla zeneiskolába, olyan diákok közé, akik már hangszeren játszottak, szolfézst tanultak, és egy egészen másik világból jöttek, ott is szerettek volna maradni.
Egyenes úton kiközösítettek, a zenetanár megszégyenített, én meg erre iskola helyett a belvárosba jártam, leginkább a Luxus áruházba, ott ismertek, mert anyámmal gyakran mentünk oda vásárolni, meg a valuta boltba is. A Gerbeauban ettem valami sütit, és mentem be dolgozni a budai éttermünkbe, mintha mi sem történt volna.
Persze, hogy kiderült, elsős voltam. Anyám akkor vert meg életemben először meg utoljára, de akkor nagyon.
Aztán persze kivett a jeles intézményből, átíratott a Szilágyi Erzsébet általános iskolába, a körszálló fölé, akkor már a közelben laktunk.
Ott megint szerettem lenni. Akkor még nekem iskola után nemigen kellett tanulnom, rájöttem, ha figyelek, otthon már nem kell foglalkoznom vele, úgyhogy mentem suli után szoláriumba, onnan pedig dolgozni.
Este tízkor zártunk, együtt mentünk haza.
Itt is sok borravalót kaptam, lassan már tíz éves lettem, és még mindig barátkoztam az emberekkel, hallgattam őket, és egyre többet tudtam róluk, ezáltal egyre jobban kiismertem őket, és ennek ellenére kedveltem a társaságukat, igaz, a saját korosztályom előtt picit muszáj volt színészkednem, addigra már annyit éltem, mint más egy egész élet alatt.

Vívtam is, egyre jobban, motoroztam, szörföztem, dolgoztam, felső tagozatban inkább már csak rendezvényeken, esküvőkön, mert anyám rám erőltetett egy magántanárt, aki megpróbált rávenni, hogy úgy éljek, mint a többi tíz éves, de ez halva született elképzelés volt a múltam fényében, következésképp megírta helyettem a leckét, anyám kifizette, megbeszélte velem a házassága válságát, adtam néhány tanácsot, így ő is jól járt, én is, anyámnak meg a lelkiismerete nyugodott meg.

Boldog voltam azt hiszem.
Azt hiszem mindaddig boldog voltam, amíg nem fedeztem fel a világot, amíg nem jöttem rá, hogy máshol a szüleim tizedannyi munkával százszor akkora anyagi biztonságban élhetnének, és apámnak nem kéne a Farkas elvtársat etetnie, itatnia állandóan, hogy a következő évben is jó gebines szerződése legyen.

Amíg nem láttam, hogy mi folyik privatizáció gyanánt, hogy milyen az, amikor még az ipari minisztériumos, ronda, ón hamutartót is hazalopják a korábbi elvtársak, az egy pillanat alatt lett urak.
Hirtelen mindenki arisztokratává vált, de legalábbis ötvenhatos ellenállóvá, és én már elég öreg lélek voltam addigra, hogy hányjak ettől az egésztől.

Láttam a tévében Orbán beszédét, és én tudtam, de annyian mondták, hogy micsoda bátorság, hogy inkább hallgattam, csak apámmal vitattam meg, ő egyetértett velem.

Jó ideig éltem az életem még ott, de egyre kevesebb dologban leltem örömöm, egyre többször kellett figyelni a vadkapitalizmus állította csapdákra, a kíméletlenségre, az indulatokra, irigységre, egy csomó dologra, amit én nem éreztem korábban soha.

Vállalkozó lettem, azt csináltam amit anyám, csak nem étteremmel, mással. Sok pénzt kerestem, sokat utaztam, nyelveket tanultam, de nem voltam boldog már a hazámban, görcsbe szorult a gyomrom ha Hegyeshalomnál átléptem a határt, vagy mikor felültem a hazafelé tartó repülőre, háborúzni mentem vissza, nem élni.

Fene tudja, valahogy kilopták alólam gyermekkorom országát, a kedvességet, azt, hogy nem kellett félni éjjel egyedül sehol, valami békességet, ami nyilván torz alapokon nyugodott, de mit tudtam én a legvidámabb barakkról, és a vasfüggönyről, csak egyszerűen szerettem ott élni, azoktól az emberektől tanulni, és soha, de soha nem készültem külföldre, meggyőződésem volt, hogy az életem ott fogom leélni, egyszerűen olyan természetes volt, mint most itt, Koreában.

A kettő között van azonban egy hatalmas különbség.

Huszonéves voltam már, mikor ebbe az országba először jártam, de az első hat évem kitörölhetetlen és meghatározó élményei ott értek, az az anyanyelvem, még most is csak és kizárólag magyarul írok, a koreai férjemmel, és a félvér gyermekeimmel is magyarul beszélek, ha mégoly hézagosan is.

Azt az országot amiben felnőttem, szerettem, amit elhagytam, gyűlöltem.

Ma már nem szeretem és nem is gyűlölöm, ma már csak egyszerűen nem a hazám, ez a mostani, ez semmiképp nem az.Koreanapló

Elég volt

A szavak, a magyar szavak a hatalom és lihegő kiszolgálói szájából nem azt jelentik, amit valaha jelentettek. A hazugságra azt mondják, igazságbeszéd. A pénzbehajtásra hogy reform, a rombolást építésnek ejtik. Az adócsökkentés az adók emelését és új adókat, a szociális juttatás pedig szociális elvonást jelent. A torz, megerőszakolt magyar nyelvezetben nincs hát jó és rossz, mert nem lehet, nincs bűn és erény, nincs helyes és helytelen, nincs igaz és hamis, nincs szép és csúnya. Nem csoda, ha a fél ország fuldoklik, mert így se beszélni, se szót érteni nem lehet.

Elég volt. Elég volt a rombolásból. Mindannyian tudjuk, hiszen ismerjük magunkat. A magyar ember nem szeret asztalt borogatni. Mi, magyarok nem egykönnyen veszítjük el a fejünket. Meg tudjuk várni, amíg betelik a pohár. Hát most betelt. Hiába a hatalom lekezelő, kioktató pökhendisége. A cukormázban úszó ígéretek garmadája. Hiába az őket szolgáló bértollnokok hada, a teljes állami gépezet. Hiába a számolatlanul sorakozó pénzeszsákok. Mindez ma már hiába, akinek van füle, hallhatja a föld alatti vízáramok hangját.

Szociálisan rombolják le Magyarországot, módszeresen verik szét a szociális biztonságot, a szociális ellátást. Módszeresen széttépik a szociális hálót, és ez sokkal nagyobb bűn, mint bármi, amit eddig tettek. A szociális biztonság, amely szolidaritásra épül, az ország egyik legfontosabb összetartó ereje. Ezt szaggatják most szét, és ebből volt elég.

Elég volt, hogy a beteg embereket, a súlyos sérülteket ellátás helyett ide-oda küldözgessék az országban. Elég volt az elszegényedésből, hogy az emberek milliószám nem tudják hó végén kifizetni a számláikat. Elég volt abból, hogy a kormány nem veszi emberszámba az időseket, a betegeket, a diákokat, a rászorulókat. Elég volt a kíméletlenségből, az érzéketlenségből, elég volt abból, hogy egyre nehezebb megélni, miközben egyre többet dolgoznak az emberek.

Elég volt, hogy egyre kevesebb jut azoknak, akik gürcölnek, gyereket nevelnek, egymásról gondoskodnak, becsülettel próbálnak fennmaradni, miközben egyre több jut a léhűtőknek, a hazudozó milliárdos szélhámosoknak, az állam védelmét élvező ügyeskedőknek. Elég volt abból, hogy mindent elvesznek, amiért az emberek megdolgoztak, és mindent eladnak, ami az emberek közös vagyona. Elég volt abból, hogy egy kiváltságos csoport agyalágyultnak nézi az embereket, és azt vágja a képükbe, nem jár nektek semmi. Gondoskodjatok magatokról, és fizessetek többet és többet. Elég volt abból, hogy az emberek mindig rosszul járnak, miközben a hatalmon lévők egyre több luxust, egyre nagyobb gazdagságot, egyre több kiváltságot szereznek maguknak.

Igen, kedves barátaim, mert a hazugságnak ára van. Ára van, mert akik ismerték az igazságot, ismerték a bajt, akik tehettek volna, hogy időben orvosolják a saját maguk által elkövetett hibákat, felelős kormányzás és cselekvés helyett hazudoztak, hamisítottak és csaltak, csak ki ne derüljön, milyen állapotba sodorták az országot. A hazugság ára ott van a kilátástalan itthoni helyzet miatt külföldre készülő fiatal lemondásában, s ott van a nyugdíjak megkurtításával szembe néző idős emberek csalódottságában is. Igen, a hazugság ára ott van az elmaradó nyaralásban, az egyre soványabb ebédekben, az egyre ócskább és foltosabb ruhákban.

Ha nem fékezzük meg a kormányt a szociális vívmányok szétverésében, akkor azután nem lesz megállás. A mai szociális válság újabb és újabb családokat, nyugdíjasokat és dolgozókat ránt majd magával. Lássuk be, hogy ez a kormány szociálisan érzéketlen, és azokat a szociális értékeket, vívmányokat, amelyeket a magyar emberek hosszú évtizedeken át felépítettek, és a rendszerváltás viharai közepette is átmentettek, most kész esztelen módon lerombolni.

Részletek Orbán Viktornak az őszödi beszéd évfordulóján elmondott beszédéből. Elhangzott a 2007. szeptember 18-i Fidesz-gyűlésen.

Tálib-világ Magyarországon

Magyarországot megszállták a tálibok. Maguk is meglepődtek, hogy milyen gyorsan és könnyen foglalhatták el az országot, alig volt ellenállás.

Mára szinte minden az ő uralmuk alatt áll. Elfoglalták a középületeket, az országgyűlést, a minisztériumokat, a parlamentet, bekebelezték a rendőrséget, az ügyészséget, megfegyelmezték a kezdetben még renitens alkotmánybíróságot.

Övék a törvény, akire rámutatnak, bűnös. Övék a kultúra, a tájékoztatás, a hatalom.

Azért lehetett ezt velünk megtenni, mert gyanútlanok voltunk, és elhittük, hogy a XXI. században, az Európai Unió egyik országában ez nem történhet meg.

Megint a saját kárunkon tanultuk meg a leckét: hogy ami megtörténhet, az többnyire meg is történik. Még 2010 elején is voltak olyan, a tálibokkal amúgy nem rokonszenvező politikai elemzők és más értelmiségiek, akik okos dolgozataikban arról értekeztek, hogy nem is baj, ha a tálibok kétharmadot kapnak. Legalább lesz végre egy erő, mondták, amelyik zavartalanul végrehajthatja a programját.

Csakhogy, a táliboknak nem volt programjuk. Lehetett volna, mert volt rá nyolc évük (az elmúlt nyolc év), hogy kitalálják, mit is akarnak kezdeni a gazdasággal, az oktatással, az egészségüggyel, a sporttal, a kultúrával. Röviden: Magyarországgal.

Ám ők ehelyett csak azon agyaltak, miként lehet a hatalmat megszerezni, majd megtartani – az idők végezetéig, s ha lehet, még azon is túl.

Idővel a szavainkat is kisajátították. A magyar tálibok szótárában a félretájékoztatás a hír, az elhallgatás az információ, a csúsztatást pedig kommunikációnak nevezik.

Ha lopásról jön hír, nem a tolvajt ültetik le, hanem elhallgattatják a hír hozóját.

A magyar tálibok azért lehetnek ennyire sikeresek, mert ismernek bennünket. A mi kis, mindennapi megalkuvásainkra építik a saját nagy hazugságaikat.

Befogadónak hazudjuk magunkat, szabadságot szerető népnek, miközben a lojalitás szabadságát szeretjük.

Azt szeretjük, ha egy nagy, gondoskodó állam van a fejünk fölött. Olyan hatalom, amelyik nem csak gondoskodik rólunk, de gondolkodik is helyettünk. Megmondja, hogy mikor vagyunk jók, és mi az, amiért szégyellnünk kell magunkat. Mikor vagyunk szerető szülők, jó apák és anyák. Mikor kezdődik az élet, s mikor vagyunk család.

Mikor vagyunk jó polgárai a honnak, és mikor hazaárulók. A magyar tálibok a szabadságharcot szeretik, nem a szabadságot.

Magyarországra néző hazát beszámítok

Azt írta nekem egy nemzeti troll, hogy én hazaáruló vagyok. Ha neki ez örömet okoz, vagy pénzt kap azért, hogy ezt leírja, legyen így.

Ezeréves garancia, részletfizetés megoldható. Erzsébet utalványt elfogadok.

De azért valamit még elmondanék: nem azért vagyok hazaáruló, mert nem szeretem a hazám. Azért vagyok trollék szemében hazaáruló, mert másképp szeretem, mint azok, akik szerint nem szeretem.

Azt szeretném, hogy a hazám a mostaninál jobb hely legyen. Hogy sokféle ember elférjen benne. Még azok is, akiket nem szeretek. Nem lehet mindenkit szeretni. Nem kell mindenkit szeretni.

Egyszer egy cikkemet azzal kezdtem, hogy nem szeretem a melegeket és a bicikliseket. Voltak, akik itt abbahagyták az olvasást. Nem ezt várták tőlem.

Pedig, én így folytattam: attól, hogy valaki meleg, vagy biciklis, még nem kell őt szeretni. A melegek és a biciklisek között is vannak jók, és vannak gazemberek. Erkölcsösök, és aljasok, okosak és buták. Elmebetegek és zsenik, törtetők és tisztességesek.

A magyarok között is. Bartók Béla is magyar volt, Szálasi Ferenc szintén.

Árulom a hazám. Komfortos, élhetőbb, Magyarországra néző hazát beszámítok.

Magyarázom a magyarokat

Magyar vagyok, te is az vagy, meg is magyarázom, itt élünk mi mindannyian, ezen a szép tájon. Szegeden és Győrben, Baján, Budapesten, Keszthelyen és Vásárhelyen, Tatán, Debrecenben.

Magyar a mi anyanyelvünk, s ha másul is tudunk, magyarul küldünk a búsba, s magyarul álmodunk. Apánk, anyánk magyar, ők is itt születtek, gyerekeink is magyarok, még ha el is mentek.

A Balaton is magyar, meg a Dunakanyar, az M7-es autópálya, és a hajtűkanyar. A kék-fehér is magyar, a zöld-fehér is magyar, a piros, fehér, zöld zászlónak  minden színe magyar.

Magyar a balkezes, magyar a jobbkezes, magyar vagy, ha fáj a fejed, s ha kilóg a beled. A roma is magyar, a zsidó is magyar, ha itt él, a szlovák, bolgár, minden magyar magyar.

Magyar a hetero, és magyar a meleg, magyar, aki egyedül él, s az, kinél sok gyerek lakik a családban, engem ez nem zavar, nincsen semmi közöm hozzá, hogy ki kivel kavar.

Görögdinnye, olaszrizling, skót és német juhász, Kovács, Vadász, Halász, Szabó, Kádár, Szűcs, Madarász. Molnár és Mészáros, János, Tamás, Géza, Péter, Gyuri, Feri, Sanyi, Laci, Károly, Béla.

Kati, Helga, Klára, Anna, Kinga, Sára, Márti, Mari, Zsuzsi, és az ország minden lánya. Presser, Dusán, Zorán, Charlie, Demjén Rózsi, magyar még az Omega és a Szörényi-Bródy.

Dr. Török, Ifj. Görög, prof. Lengyel és Németh, mind magyarok, egytől egyig, bárhonnan is nézed. Magyar az ég, magyar a víz, a jó idő, a vihar, magyar a föld, amely minket ápol, és eltakar.

Lehettünk volna szabadok is

„Mindig azt mondják, hogy jövőre jobb lesz. Nem lehetne egyszer már most is jobb?” Ezt írtam ki néhány napja a Facebookra, és azt hittem, hogy vicceltem. Kiderült, hogy nem: nagyon is komoly volt, amit írtam.

Ezt onnan tudom, hogy többen komolyan vették. Például az az ismerősöm, aki kommentjében a következőket írta:

„Jövőre jobb lesz. Ha otthagyod a hisztériakeltő, hazug, kerítésemelő, “erkölcsi észtet” osztogató országot. Ezt elfelejtik hozzátenni. A magyarság a lélekben lakozik. Nem a testben, ami helyzetváltoztatásra képes mindaddig, amíg a mozgásszervi betegségek nem kerekednek felül. Ovi nem fog elmozdulni a székéről. A kerítést az ország húzza maga köré. És már nem fogja Európában senki sajnálni a magyarokat. Ez már régen nem ’45 és ’56. Lehettünk volna szabadok is…”

Elmenni, vagy itt maradni. Sokaknak ez nem kérdés, mert már döntöttek. Alig van olyan család, ahol ne lenne külföldön valamelyik gyerek. Nem kalandvágyból, mint azt a kormányhoz közeli megszólalók mondták eleinte, cinikusan. És nem is világot látni, tanulni, majd visszajönni, ahogyan azt választott vezetőink mostanság kommunikálják.

Mindenki nyugodjon le: a gyerekeink nem fognak visszajönni. Marad a Skype, az évenkénti – távolságtól függően – egyszeri, kétszeri láthatás. És lesznek unokák is, akik németül, angolul, olaszul, vagy éppen franciául beszélnek.

Integetni magyarul is tudnak majd a Skype-on.

De mi legyen velünk, akik másképp döntöttünk? Régebben én is szívesen vicceltem azzal, amivel mások is sokan: hogy kalandvágyból maradtunk itthon.

Most már ez nem vicc.

Idővel az ember nem tud, és nem is akar elmenni. Én itt vagyok itthon. Máshol is tudnék létezni – remélem, soha nem kényszerülök rá – de itt vannak a gyökereim.

Pejoratív értelemben is. Mert azok a gyökerek – gyk.: hatalomittas tahó, bunkó gazemberek – szintén a mieink. Ha nem is mi ültettük el őket annak idején, hogy antipatikus rohadékká növekedjenek, mi is benne voltunk, hogy most a nyakunkon lehetnek.

De a szó eredeti értelmében is itt vannak a gyökereink. Itt születtünk, itt tanultunk járni, írni, olvasni.

Ha muszáj lesz, – remélem, mégsem – akkor majd elmegyünk. Most még maradunk. Testben mindenképp. És lélekben is, ameddig lehet.

1294

Én egyáltalán nem örülök annak, hogy idejönnek Európába a menekültek. Nem tetszett az sem, hogy áthaladtak Magyarországon, az ígéret földjére, Németországba tartva.

Szerintem. az lenne a helyes, ha mindenkinek ott lehetne a hazája, otthona, ahol a szülőföldje. Más országokba csak turistaként, üzleti ügyekben, esetleg a szerelme után utazna, miközben örülne annak, hogy békés, nyugalmas otthona van.

Olyan hely, ahol ismeri a nyelvet, a környező utcákat, tereket. Van kedvenc vendéglője, ahol vasárnaponként a családjával ebédel, és van pénze, hogy ezt a vendéglőt meg is tudja fizetni.

Olyan hely, ahol, „ha néha lábához térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudja”. Az lenne a normális, ha senki sem menekülne. Nem gyalogolna száz kilométereket, esőben, fagyban, hőségben, nem várakozna reménytelenül idegen pályaudvarokon, asszonyával, gyerekeivel a földön ülve. Nem vágyna mindennél jobban egy palack vízre, ételre, takaróra, zuhanyozási lehetőségre.

Nem a menekülés mellett vagyok, hanem azokkal, akik nem hagyják sorsukra a elesetteket. Takarót, ruhát, sátrat, élelmet visznek nekik.

Ha már az állam nem. Ha már az egyházak (tisztelet a kivételnek) nem.

A normális emberek nem rúgnak bele az elesettbe, hanem ételt, vizet, ha kell, orvosságot adnak neki. Ha valaki éhes és beteg, akkor mindegy, hogy miért lett ilyen. Nem őt kell okolni a sorsáért.

1294 embert kellene befogadnia Magyarországnak, ezen megy ez a harcnak álcázott szánalmas csetepaté.

Hogyan kell szeretni egy hazát?

„Elég, ha ugyanúgy szeretjük ezt a közös hazát, ahogy szüleink és azok szülei tették. Határtalanul. Mert a haza minden előtt”. Ezt mondta ünnepinek szánt beszédében Áder János augusztus 20-án.

Honnan tudja Áder, hogy a szüleink és azok (helyesen: az ő szüleik) szülei hogyan szerették ezt a hazát?

Jobban, mint mi? Rosszabbul? Hogyan kell szeretni egy hazát?

Nincs nekem bajom a szüleinkkel, sem az ő (nem azok) szüleivel. Bár nem ismertem az összes magyar szülőt és nagyszülőt, feltételezem, hogy jó emberek voltak, és bizonyára szerették ezt a hazát. Miért ne szerették volna? Ez itt, ami nekünk van, alapjában véve egy szerethető haza.

Vannak persze rossz napjai, időszakai – kinek nincsenek. De a haza azért is van, hogy legyen mit szeretnünk.

Az a legjobb, ha a szeretett haza viszontszeret bennünket. Nincs ez mindig így, voltak idők, amikor százezreket taszított el a hazájuk. Nem tetszett neki a származásuk, világnézetük. Pontosabban, nem a hazának volt baja az eltaszítottakkal, hanem azoknak, akik a haza képviseertében ilyen ügyekben eljártak. Uralkodtak élet, s halál fölött, ítételetet mondtak.

Hiába írta Radnóti Miklós a magyar irodalom legszebb hazafias versében, hogy „nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország” a haza nem volt vevő a költő szeretetére. A haza akkori urai úgy döntöttek, hogy ennek a hazának nincs szüksége Radnótira. Szerb Antal, Rejtő Jenő, Bálint György sem kellett nekik. Nagyon sokakra nem volt szüksége akkoriban a hazának, neves és névtelen személyekre. Olyanokra, akik halálukig magukénak tudták és szerették ezt a hazát.

Áder János most azt mondta augusztus 20-án, hogy a szüleink és azok (sic!) határtalanul szerették a hazát. Hogy miért így fogalmazott, biztosan oka van annak is. Talán megfelelési képnyszerből, szoktak mostanában így fogalmazni. Lázár János például néhány héttel ezelőtt Magyarország jelenlegi határairól beszélt.

De nemcsak ez a baj Áder mostani mondatával. Hanem az, hogy volt már ez a mondat, sok évvel ezelőtt. Dinnyés József daltulajdonos egyik dalszövege így hangzott: Határtalanul szeretem hazámat.

A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején ennek a mondatnak súlya volt. Akkoriban háromévente lehetett nyugatra menni. Nem mindenii mehetett, csak az, aki jól viselkedett. Később már az is elég volt, ha az illető nem viselkedett rosszul.

Mást jelentett akkor határtalanul szeretni a hazát, mint most. Ha Áder nem érzi a különbséget, ne mondjon semmit, maradjon csendben.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK