Kezdőlap Címkék Film

Címke: film

Szavazzon, kik kapjanak idén Oscart!

0

Vasárnap este, magyar idő szerint hétfő hajnalban összesen 24 kategóriában osztják ki az Oscar-díjakat Los Angelesben. Zsinórban a harmadik évben Magyarország is érintett: Enyedi Ildikó Testről és lélekről című különleges szerelmesfilmje a legjobb idegennyelvű film díjáért van versenyben. De ezen kívül is izgalmasnak ígérkezik a díjátadó.

Arról, hogy milyen esélyei vannak Enyedi Ildikó filmjének, ebben a cikkünkben olvashat részletesen, illetve beszámoltunk arról is, hogy a fogadóirodák és az amerikai filmes szakértők szerint mely filmeknek, illetve alkotóknak bizakodhatnak a gála előtt.

Most viszont Önök dönthetik el, hogy a legfontosabb kategóriákban kiknek adnának szobrocskát: alább szavazhatnak a legjobb filmre, rendezőre, animációs filmre, a színészekre és természetesen a legjobb idegennyelvű filmre.

Rosamund Pike játssza Marie Curie-t – a filmet Budapesten forgatják

0

A Radioactive Marie és Pierre Curie tudomány iránti szenvedélye mellett a házaspár romantikus kapcsolatát is bemutatja, valamint azt is ábrázolja, hogy felfedezéseiknek milyen hatása lett a 20. századra.

Rosamund Pike játssza a kétszeres Nobel-díjas tudóst a Marie Curie életéről szóló, Radioactive című filmben, amelyet Budapesten forgatnak.

A produkció rendezője az iráni Marjane Satrapi (Persepolis), a forgatókönyvet Jack Torne írta Lauren Redniss Radioactive: Marie & Pierre Curie: A Tale of Love and Fallout című életrajzi könyve nyomán.

A filmet az Amazon Stúdió és a Studiocanal finanszírozza és forgalmazza – számolt be róla a Variety.com.

A Radioactive Marie és Pierre Curie tudomány iránti szenvedélye mellett a házaspár romantikus kapcsolatát is bemutatja, valamint azt is ábrázolja, hogy felfedezéseiknek milyen hatása lett a 20. századra.

Marie Curie 1903-ban a fizikai, 1911-ben pedig a kémia Nobel-díjat is elnyerte, ő volt az első nő, aki megkapta a legrangosabb tudományos elismerést.

Nem, Sylvester Stallone ma sem halt meg

0

Egy másfél évvel ezelőtti álhír terjedt el ismét a közösségi médiában.

Egyre többen osztják meg a magyar Facebook- és Twitter-felhasználók között is, általában sírós emojikkal kísérve, hogy prosztatarákban meghalt Sylvester Stallone.

Csakhogy ez egy álhír.

Méghozzá nem is mai, először 2016 szeptemberében terjedt el az interneten, most azonban valahogy újra előkerült. Az álhíreket és összeesküvés-elméleteket rendszeresen leleplező Snopes.com szerint eredetileg egy olyan kattintásvadász oldal terjesztette el, amely többször közölte sztárok hamis halálhírét: Vin Dieselét, Nicolas Cage-ét, Jim Carrey-ét vagy Angelina Jolie-ét. Az oldal ezzel rengeteg látogatót csal a honlapra, akiknek ahhoz, hogy el tudják olvasni a cikket,

rengeteg személyes adatot meg kell adniuk.

Sokan pedig ezt óvatlanul meg is teszik.

Stallone egyébként olyannyira nem halt meg, hogy szerepelni fog a Creed második részében.

Fájdalmas film a Testről és lélekről egyik nagy vetélytársa

Miközben a Testről és lélekről egy felemelő alkotás arról, hogy minden nehézség ellenére is rátalálhat az emberre az igazi szeretet, orosz vetélytársa végtelenül lehangoló képet fest érzelmi életünkről. A Szeretet nélkül, amelyet Enyedi Ildikó filmjével együtt a legjobb idegennyelvű film Oscar-díjára jelöltek, kímélet nélkül mutatja be, hogyan adják át egymásnak az emberek a feltétel nélküli szeretet hiányából adódó frusztrációjukat, tönkretéve ezzel a körülöttük lévők életét.

Nem könnyű végignézni Andrej Zvjagincev filmjét, aki már másodszor van versenyben a kategória Oscarjáért, hiszen 2015-ben a Leviatán miatt is jelölték, de végül “csak” Golden Globe-ot nyert. A Szeretet nélkül tulajdonképpen olyan, mintha a rendező arra kényszerítene, hogy a lehető legközelebbről kövessük nyomon olyan emberek kínlódását, akikről a hétköznapokban inkább elfordítanánk a tekintetünket. Hiszen általában úgysem avatkozhatunk bele abba, hogy valaki hogyan neveli félre a gyerekét, vagy teszi pokollá házastársa életét. A Szeretet nélkül viszont mindezt kendőzetlenül tárja elénk egy diszfunkcionális család életén keresztül, amely a szemünk láttára válik a szörnyűből elviselhetetlenné.

A Szeretet nélkül címe nem árul zsákbamacskát: ebben a filmben pont azok nem bírják elviselni a másikat, akik elvileg a legközelebbi szerettei egymásnak. Adott egy válófélben lévő pár, Zsenya (Mariana Szpivák) és Borisz (Alexej Rozin), akik már régen nem éreznek mást ebben a kapcsolatban, csak gyűlöletet és megvetést, és ezt minden adandó alkalommal ki is nyilvánítják a másiknak, hiszen még kénytelenek egy háztartásban élni. Nyilván ez sem egy szép téma, de sajnos elég hétköznapi, viszont ennél sokkolóbb az, ahogy a közös gyerekükkel bánnak. A 12 éves Aljosát (Matvej Novikov) egyikük sem szeretné magához venni, és miután a nagyi sem kér belőle, úgy döntenek, otthonba adják a gyereket. A kisfiú ép, egészséges, csak éppen nem szeretik eléggé a szülei, akik már

annyira továbblépnének új, nem közös életükbe, hogy inkább elhárítják a gyerekkel járó felelősséget.

Merész téma, hiszen szörnyű házasságot vagy egyedülálló apát/anyát gyakran látni filmeken, de olyan szülőt, pláne anyát, aki nem tudja szeretni a gyerekét, már ritkábban (a szintén nagyon fájdalmas Beszélnünk kell Kevinről juthat eszünkbe ebben a témában), és a Szeretet nélkül-ben még a felelősségérzet sem munkál eléggé Zsenyában. Pedig látszólag Aljosának megfelelően gondját viselték eddig: a fiú úgynevezett rendezett környezetben él, a szülőknek viszonylag jó állása van, a gyerek iskolába jár, megfelelően táplálják, van rendes szobája – csak éppen érzelmileg teljesen elhanyagolják. Először úgy tűnik, főként az anya a hibás abban, hogy Aljosa ilyen légkörben él, és a bennünk élő sztereotípiák miatt nyilván az ő közönye fáj jobban a nézőnek.

Pedig az apa sem jobb: látszik rajta a bűntudat, de inkább lelép otthonról, és elvárja, hogy a felesége viselje gondját a gyereknek, amíg meg nem szabadulnak tőle. Arra, hogy Borisz miért lett ilyen, elsősorban a felesége szeretetmegvonása, és már terhes új barátnője lehet a válasz, Zsenya esetében pedig egyértelművé teszi a film, hogy ő is hasonló környezetben nőtt fel.

Saját anyja sem szerette őt, így ő is képtelen volt örülni születendő gyerekének

– ahogy ezt ki is fejti új szerelmének, amikor már éppen érzelemmentes szörnyetegnek gondolnánk a nőt. Kiderül, hogy nagyon is tisztában van azzal, hogy amit tesz, mennyire elítélendő, sőt, még azzal is, hogy a saját anyja rossz példáját viszi tovább. Mégis így dönt eljövendő boldogsága érdekében, és nézőként képtelenek vagyunk felmenteni, hiába kerülünk mi is szembe a tényleg szörnyű nagymamával, akinek egyébként biztos van egy hasonló háttértörténete.

Forrás: Mozinet

A szülők életét hosszasan mutatja a film, de, habár gyakorlatilag ő film a központi alakja, Aljosáról alig tudunk meg valamit. Az anyja szerint kezelhetetlen és goromba, viszont ha valakit, őt nem lehet hibáztatni ezért. Komoly, befelé forduló fiúnak tűnik, aki csendesen szenved, de több nem derül ki róla, ami összhangban van azzal, hogy a saját szülei sem ismerik őt. Mégis letaglózó, hogy

majdnem két nap után tűnik fel nekik, hogy eltűnt.

Innentől kezdve a film arról szól, hogyan próbálják előkeríteni Aljosát, de úgy tűnik, itt is inkább az ezzel járó kényelmetlenség, meg a bűntudat, és nem gyerekük hiánya az, ami megviseli a szülőket. Szimbolikus jelentőségű, hogy valójában egy rakás idegen fekteti a legtöbb energiát Aljosa felkutatásába, hiszen még a rendőrséget sem nagyon foglalkoztatja egy kamaszfiú eltűnése. Ebben a helyzetben nem lehet és nincs is happy end, Zvjagincev pedig igazából le sem zárja a filmjét. Látjuk, hogy az élet Aljosával vagy nélküle, de megy tovább, viszont mivel nem pszichopatákról, csak nem túl jó emberekről szól a film, a rengeteg sérelem mindenkiben tovább munkálkodik, és feldolgozatlanul cipelik tovább a következő kapcsolatba, vagy adják tovább a következő generációnak.

A Szeretet nélkül-ben az erős sztori – a Testről és lélekről-höz hasonlóan – különleges képi világgal is társul. A film viszont néha kicsit vontatottnak is tűnhet a magányt és az ürességet újra meg újra az arcunkba toló, a szenvedést elnyújtó snittekkel, ezért érdekes kérdés, hogy az Oscarról döntő amerikai Filmművészteti és Filmtudományi Akadémia szavazói veszik-e maguknak a fáradságot, hogy kitegyék magukat annak a gyötrelemnek, amit a film megnézése jelent. Ez utóbbi megjegyzéssel senkit sem szeretnénk eltántorítani a Szeretet nélkül-től, hiszen már csak azért is érdemes végigszenvednünk a főszereplőkkel ezt a két órát, hogy elgondolkozzunk a saját kapcsolatainkon, illetve bepillantsunk a mai orosz valóságba, amiről szintén elég lesújtó látletet ad a film. De azért reméljük, hogy idén a pozitív üzenet lesz a nyerő az Oscaron.

Emlékezetesre sikerült Daniel Day-Lewis búcsúalakítása

A héten derült ki, hogy hat Oscarra jelölték Paul Thomas Anderson új filmjét, de már előtte is nagy érdeklődés övezte a Fantomszálat, hiszen Daniel Day-Lewis utolsó filmszerepéről van szó: nyáron terjedt el a hír, hogy visszavonul a színészettől. Az 50-es évek Londonjában játszódó Fantomszállal, amelyben egy híres, de nagyon nehéz természetű divattervezőt alakít, méltóképpen búcsúzik a közönségtől a 60 éves színész.

Reynolds Woodcock (Daniel Day-Lewis) a legfelsőbb köröket öltözteti Londonban: hercegnők és milliomosok járnak hozzá, akár külföldről is, hogy személyre szabott ruhákat rendeljenek tőle. Woodcock nem csak nagyszerű szakember, vagyis inkább már művész, hanem személyével is lenyűgözi az ügyfeleit, de a munkája iránti elhivatottságának ára van: mindent és mindenkit alárendel ennek. Párkapcsolatai is áldozatul esnek a divatszakmának és Woodcock ellentmondást nem tűrő természetének, pedig látszólag elbűvölő emberről van szó. Nem csoda, hogy teljesen az ujja köré csavarja az egyszerű külföldi pincérnőt, Almát is, akit az eddig ismeretlen luxemburgi színésznő, Vicky Krieps alakít.

Woodcock látszólag valóra váltja Alma minden álmát: gyönyörű ruhákba öltözteti, beköltözteti a házába, és még az alkotómunkába is bevonja –

cserébe viszont elvárja, hogy a nő teljesen alárendelje magát neki.

Ebbe a furcsa kapcsolatba mintegy harmadik félként a kezdetektől fogva beleszól a férfi nővére, Cyril, aki az üzleti- és a magánéletben is segíti, de olykor manipulálja is Woodcockot.

Vicky Krieps. Forrás: UIP Dunafilm

Kettejük, illetve Almával kiegészülve hármójuk sokszor természetellenesnek ható viszonyát tökéletes leírja az a jelenet, amikor Woodcock az első randevújuk után elviszi Almát vidéki házába. Nem lefeküdni akar vele, hanem készíteni akar neki egy gyönyörű ruhát, ezért felviszi a műhelyébe, hogy méretet vegyen róla. Közben a legnagyobb természetességgel betoppan Cyril is, aki szakértő szemmel méri végig az engedelmesen levetkőző Almát. Woodcock minden porcikáját leméri a lánynak, és még megjegyzéseket is tesz az alakjára, miközben nővére felírja az adatokat. Ezzel eldöntetett, hogy Alma beköltözik a Woodcock-házba, ahol egyszerre lesz szeretője, múzsája és alkalmazottja a divattervezőnek. Ha kell, akkor órákig modellt áll, akár hajnalban is, de besegít a ruhakészítésbe, és nem mellesleg szórakoztatja Woodcockot, ha annak éppen arra van igénye. Máskor viszont úgy kell tennie, mintha jelen sem lenne, Alma azonban túl erős személyiség ahhoz, hogy hagyja magát végleg legyűrni. Csak magának akarja Woodcockot, akinek azonban a divat és a nővére tölti be a legfontosabb helyet az életében. Egyetlen lehetőséget lát arra, hogy magához láncolja a férfit, ez pedig annyira bizarr, hogy még ebben a nyakatekert emberi kapcsolatokat ábrázoló filmben is meghökkenti a nézőt.

Paul Thomas Anderson szokásához híven nagyon érzékeny és a szó szoros értelmében szép filmet rendezett, amely legalább olyan kifinomult, mint Reynolds Woodcock kreációi (ezekért az Oscar-díjas Mark Bridges jelmeztervező volt a felelős, de még maga Daniel Day-Lewis is segített a megtervezésükben). A film elegáns és mesteri alkotás, amelyet valami visszafogott érzékiség is áthat. Ez annál is különösebb, mert intim pillanatot, pláne fizikai kontaktust nem sokat látunk az általában hűvös Reynolds és Alma között, de ebben a filmben még az is érzékinek hat, ahogy a gyönyörű anyagokból kiszabnak egy ruhát, és a vetkőzés helyett inkább a felöltözés tűnik erotikusabb élménynek.

Könnyen bele lehet feledkezni Woodcock különleges világába, még akkor is, ha nem kifejezetten érdekli a divat az embert.

Daniel-Day Lewis-nak pedig simán elhisszük, hogy ennyire rajonganak érte a körülötte lévő nők,

de az elbűvölő külső és modor mellett a kezdetektől fogva van az alakításában valami nyugtalanító, és ahogy haladunk előre a filmben, egyre inkább megismerjük ezt az oldalát is. Vicky Krieps is tökéletesnek tűnik Alma szerepére, hiszen egyszerre hat nagyon átlagosnak, és bizonyos pillanatokban mégis különlegesnek. Krieps szokatlanul természetesen viselkedik a vásznon, annyira, hogy még el is pirul, amikor Alma zavarba jön. Szokatlan ilyesmit látni egy mozifilmben, de tökéletesen beleillik abba, ahogy a film felépíti Alma karakterét.

Leslie Manville. Forrás: UIP Dunafilm

Ki kell emelni a Cyrilt játszó Lesley Manville-t is, aki legtöbbször annyira rideg, hogy hozzá képest Woodcock maga a megtestesült szeretetreméltóság. Cyrilnek szinte semmi érzelem nem tükröződik az arcán, nem is túl bőbeszédű, mégis élvezet nézni, amikor hosszasan mutatja Lesley Manville-t a kamera. Semmivel sem lehet kizökkenti tökéletes modorából, ami az udvariasság mellett mintha folyamatos megvetést is tükrözne a környezete iránt, kivéve persze a testvérét. Cyril ugyanis mintegy anyaként szeretne gyámolítani, és ha kell, irányítani is Reynolds Woodcockot, ebbe pedig Alma ambíciói nehezen férnek bele. Egyszerre fájdalmas és élvezet nézni a nők összecsapását Woodcockért, ahogy Alma és Reynolds kapcsolatát is, de néha azért úgy tűnik, mintha maga a rendező is túlzottan belemerült volna a saját maga által kreált világba. Semmit sem ártott volna a filmnek, ha belefér a két órás játékidőbe, és valószínűleg azok számára is könnyebben fogyasztható lenne, akik nem Paul Thomas Anderson elkötelezett rajongói.

A Fantomszál az amerikai Filmakadémia tagjainak körében is népszerű: több fontos kategóriában jelölték, köztük a legjobb film Oscar-díjára, és Paul Thomas Andersont rendezőként. Természetesen a már így is háromszoros Oscar-díjas Daniel-Day Lewis is kapott jelölést, csakúgy, mint Lesley Manville, illetve a jelmeztervező, Mark Bridges.

Sztálin halála – botrány Oroszországban a filmszatíra miatt

0

Moszkvában a Duma kulturális bizottsága arra kérte a kulturális minisztert, hogy halassza el a Sztálin halála című brit-francia szatirikus film bemutatását az országban. “Betiltani a jelenlegi törvények szerint nem lehet, de elhalasztani igen” – mondták a honatyák, akik szerint a film sértő az oroszokra és a nemzeti szimbólumokra nézve.

Armando Ianucci filmje azt a történelmi pillanatot rögzíti amikor az idős diktátor meghal, és utódai nem tudják, hogy mihez kezdjenek a birodalommal.

A 65 évvel ezelőtti események még mindig érzékeny pontokat érintenek Oroszországban, ahol a grúz származású Sztálint a XX. század egyik legnagyobb történelmi személyiségének tartják. Főként azért, mert megnyerte a második világháborút. Különösen rosszul fogadta az orosz elit Zsukov marsall beállítását. A Berlint elfoglaló orosz marsallt a nemzeti történelem egyik legnagyobb hősének tekintik Oroszországban. A filmben viszont mint kissé gyengeelméjű katonai vezető mutatkozik meg, aki a sikereit elsősorban annak köszönheti, hogy milliószámra áldozta fel katonáit a győzelem érdekében. Zsukov marsall lánya külön is tiltakozott. Az Oscar díjas Nyikita Mihalkov is a szatirikus film betiltása mellett kardoskodik.

Miközben az orosz elit elveti a szatirikus filmet, a kritikus sajtó arra mutat rá: máig nem tudjuk pontosan mi is történt Sztálin halála után. Lavrenytyij Berija volt a rettegett titkosszolgálat főnöke, és az egyik utódjelölt. Társai őt likvidálták máig ismeretlen körülmények között. Berija 1953-ban a magyar ügyekbe is beleszólt: ő javasolta, hogy Nagy Imre legyen Magyarország miniszterelnöke.

Ma jelentik be az Oscar-díj jelöltjeit

0

Közép-európai idő szerint ma délután jelenti be az amerikai filmakadémia az idei Oscar-díjak jelöltjeit. A legjobb idegen nyelvű alkotások mezőnyében Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje is a legjobb öt közé kerülhet a szűkített kilences listáról.

A 24 kategória jelöltjeit két részletben ismertetik a Los Angelesben. Közép-európai idő szerint 14.22 perctől az operatőri, a jelmez, a vágás, a haj és a smink, a filmzene, a díszlet, a rövid animációs film, a rövidfilm, a hangvágás, a hangkeverés és a vizuális effektusok kategória jelöltjeit hozzák nyilvánosságra.

14.38.30-tól a férfi főszereplő, a férfi mellékszereplő, a női főszereplő, a női mellékszereplő, az egész estés animációs film, a rendezés, a dokumentumfilm, a rövid dokumentumfilm, az idegen nyelvű film, a betétdal, a legjobb film, valamint a legjobb eredeti és a legjobb adaptált forgatókönyv kategória jelöltjeit jelentik be.

A díjátadót a phjongcshangi téli olimpia miatt a szokásos február helyett ezúttal március 4-én tartják Los Angelesben.

Az amerikai filmművészet legrangosabb elismeréseit 90. alkalommal adják át.

Összekuszálja az érzelmeinket a Golden Globe-gála nagy nyertese

Legalább annyira szokatlan film a Golden Globe-díjátadón taroló Három óriásplakát Ebbing határában, mint amennyire a címe az, de egyben zseniális alkotás és bűnös élvezet is: irtózatos emberi tragédiákat látunk, közben viszont mégis jól szórakozunk, és még a tanulság sem marad el.

Vannak, akik katarzist akarnak átélni a moziban, mások inkább csak szeretnének kikapcsolódni két órára, és akadnak olyanok, akiknek az elgondolkodtató alkotások jönnek be. A jó hír az, hogy a Három óriásplakát Ebbing határában mindhárom elvárást képest teljesíteni, egyedül azoknak a nézőknek nem ajánljuk, akik nem szeretik a fekete humort, mert szerintük szomorú dolgokról csak szomorú filmet szabad forgatni. Hiába nyert ugyanis a Három óriásplakát… a legjobb dráma kategóriájában Golden Globe-ot, és hiába egy felfoghatatlan tragédia áll az események középpontjában, kifejezetten vicces film, és még az erőszakossága is tud szórakoztató lenni. Pedig a kiindulóhelyzet nagyon nem ezt vetíti előre.

Mildred Hayes (Frances McDormand) egyedülálló anya, akinek a tinédzser lányát megölték és megerőszakolták nem messze a lakóhelyétől, a Missouriban található Ebbing határában. Hiába teltek el már hónapok a bűntény óta, nyoma sincs a tettesnek, még csak gyanúsítottat sem talált a helyi rendőrség. Ebből lesz elege a nőnek, aki úgy dönt,

hogy kibérel három óriásplakátot, és azon üzen a tétlennek tűnő rendőrfőnöknek,

Willoughby-nak. Provokatív kampányával viszont a városka nagy részét maga ellen fordítja, hiszen a rendőrfőnök köztiszteletben álló személy, ő pedig egy elég megosztó figura, és akciózásával ráadásul egy rakás erőszakos esemény láncolatát indítja el. Maga a bűntény innentől kezdve háttérbe kerül, a film középpontjában Mildred Hayes harca áll, illetve azoknak az embereknek a sorsa, akiket akarva-akaratlanul belerángat ebbe. Látszólag csak egy dolgot szeretne: meglelni lánya gyilkosát, de valójában inkább arról van szó, hogy felelősnek érzi magát a halála miatt, és ezért szeretne valamit tenni érte. Más pedig már nem nagyon maradt, mint hogy igazságot szolgáltasson neki, vagy akár bosszút is álljon a haláláért.

Woody Harrelson és Sam Rockwell Forrás: Fórum Hungary

Fájdalma teljesen érthető és elfogadható, ahogyan feldolgozza, az viszont már korántsem annyira. Egy nőtől és anyától különösen megdöbbentő, hogy milyen tettekre ragadtatja magát Mildred, és ha sokszor nem is szimpatikus, amit csinál, és morálisan kénytelenek vagyunk elítélni, attól még roppant szórakoztató, hogy mindenkinek nekimegy, aki szembe mer szállni vele. Frances MacDormand néha olyan a szerepben, mint egy magányos vadnyugati hős, akinek már csak egy pisztoly hiányzik a kezéből, de igazából e nélkül is akárkit eltakarít az útjából. Az iszonyú keménység mellett viszont mégis nagyon emberi, ráadásul szép lassan kiderül, hogy a lánya halála mellett más tragédiák is vannak a háttérben, amik megmagyarázzák, hogy miért lett ennyire könyörtelen.

Azt is élvezet nézni, hogy semmiféle tekintélyt nem tisztel:

beszól a papnak, helyre rakja a rendőröket (akik ráadásul mind férfiak), és úgy általában véve leszarja, hogy mit gondolnak róla az emberek. Valószínűleg nincs ember, aki rosszabb napjain ne akarna néha úgy viselkedni, mint ő, de a Három óriásplakát… egyáltalán nem azt mondja, hogy ez rendben van így. Akármilyen tragédiát is élt át, a film nem menti fel Mildred Hayes-t, de nem is ítéli el, ahogy a többi szereplőt sem, pedig egyértelműen pozitív karakter nem nagyon van a történetben. Talán Woody Harrelson rendőrfőnöke, a megbékélést hirdeti, de mindezt olyan suttyó stílusban, ami tökéletesen beleillik a film világába. Ebbingben mintha a legtöbb embernek baltával faragták volna a modorát, és az még a jobbik eset, ha valaki csak simán bunkó és emellé nem rasszista is, a szép déli hagyományokat követve.

Frances McDormand és Peter Dinklage Forrás: Fórum Hungary

De megjelenik a családon belüli erőszak, a rendőri túlkapások, az alkoholizmus és még egy rakás hasonló, korántsem vidám, és általában brutális agresszióba forduló dolog, a film mégsem lesz lehangoló. Egyrészt ezeknek egy részét eleve humorral dolgozza fel a Három óriásplakát…, és minden egyes megrázó jelenet mellé lehet tenni egy kifejezetten vicceset, másrészt nem kelti azt az érzést az emberben, hogy nincsen remény, a világ megérett a pusztulásra. Inkább azt üzeni, hogy az emberekben felül tud kerekedni a jobbik énjük, ha van rá lehetőségük, de szerencsére ezt nem valami iszonyú nagy tanulságként rágja a szánkba, csak utal rá. Hiszen valójában a történet sem zárul le, hanem egyszer csak vége szakad, a nézőre bízva a befejezést. Két, igencsak eltérő alternatíva közül választhatunk gondolatban, és ezek közül csak az egyik a nagyon idézőjelbe tett happy end.

A Három óriásplakát… az egyik rövidfilmjéért korábban már Oscar-díjat is nyert Martin McDonagh író-rendező alkotása, akinek a neve az Erőszakik és A hét pszichopata és a Si-cu miatt lehet ismerős. Filmográfiája tehát már így is különleges, a Három óriásplakát… pedig azért is értékelendő, mert McDonagh saját, eredeti ötletéből dolgozott. Mildred karakterét például már eleve az Oscar-, és most már Golden Globe-díjas Frances McDormand inspirálta. De nem csak ő alakít nagyon a filmben, az együgyű Dixon felügyelőt játszó Sam Rockwell is nagyon jó, csakúgy, mint a déli tahót zsigerből hozó Woody Harrelson Willoughby-ként. Hogy ne csak jót írjunk a filmről, a maga esetlen módján Mildrednek udvarló Peter Dinklage karaktere a többiekéhez képest sajnálatos módon alulírt, és bár elég fontos dramaturgiai szerepe van, nem nagyon volt lehetősége a kibontakozásra, pedig szívesen elnéznénk több jelenetben is.

Ezen a Churchillen még nevetni is lehet

A jövő héten Magyarországon is mozikba kerül A legsötétebb óra, amelyben Gary Oldman bújt Winston Churchill bőrébe, és az alakítás vasárnap Golden Globe-díjat is ért neki. A legsötétebb órának valóban Oldman a legnagyobb értéke, de az is érdekes, hogy egy olyan háborús drámáról van szó, amely nem a harcmezőkön, hanem a tárgyalóasztaloknál játszódik, és meglepő módon még a humort sem nélkülözi.

2017-ben két olyan második világháborús filmet mutattak be, amelyek a Franciaország eleste körüli időszakot ábrázolják be a britek szemszögéből. A Dunkirk, ahogyan a címéből is egyértelműen kiderül, arra koncentrál, hogyan evakuálták jelentős civil segítséggel a csapdába esett brit katonákat Franciaországból a dunkerque-i átkelés során, A legsötétebb órából pedig megtudhatjuk, hogyan is született meg a terv Churchill fejében, és miért választották a britek a harcot a béketárgyalások helyett.

Egyrészt nagyon érdekes, hogy a Dunkirk friss, a katonákra koncentráló élményével láthatjuk, mi zajlott az evakuálás közben a legfelsőbb politikai szinteken, másrészt viszont lehet, hogy nagyobb élmény lenne A legsötétebb óra, ha nem lett volna nemrég egy hasonló témájú film a mozikban. A két alkotás közül ugyanis egyértelműen Christopher Nolan filmje a maradandóbb és különlegesebb élmény, de persze ettől még A legsötétebb óra is jó film, elsősorban főszereplőjének, Gary Oldmannek köszönhetően.

Tsuji Kazuhiro és Gary Oldman munkában

Churchillt eljátszani valószínűleg egyszerre hálás és hálátlan feladat: jellegzetes, az ellentmondásokat sem nélkülöző figuráról van szó, akit mindenki jól ismer (és nem csak a britek), de számtalan nagyszerű színész eljátszotta már, így nehéz lehet újat mutatni Churchill-témában. A 70 éves, először a miniszterelnöki székbe kerülő Churchillt ezúttal az 59 éves Gary Oldman játssza, aki régi szerepálmát váltotta valóra, de

még csak távolról sem hasonlít a politikusra.

Átváltoztatása hatalmas feladat volt, és Oldman ragaszkodott hozzá, hogy ezt a híres japán szakember, Tsuji Kazuhiro tervezze meg, különben nem is vállalta volna a szerepet. Oldmant persze még a kiváló, Oscar-várományos maszkmesteri teljesítmény ellenére sem tévesztenénk össze Churchillel, de ez nem is baj, hiszen alakításának ereje nem a fizikai hasonlóságban rejlik. Nagyon összetett Oldman Churchillje, korántsem csak a határozott, sokakban félelmet keltő politikust látjuk, hanem a tépelődő, a saját igazában elbizonytalanodó embert is. Egyszer kibírhatatlannak tűnő zsarnok, máskor gyámolításra szoruló öregember, és persze mindig fura különc a többi politikus között. Mikor elemében van és energikus, egész beszéde, járása megváltozik, szinte megfiatalodik, máskor pedig úgy néz ki, mintha összeroppanna a rá nehezedő a felelősség súlya alatt.

A miniszterelnök és a király. Forrás: Jack English / Focus Features

A film szinkronizált és feliratos verzióval is a mozikba kerül, és a szinkronos változat megtekintése nélkül is bátran kijelenthető, hogy nem érdemes azt választani, hiszen Oldman alakításának egyik legfontosabb eleme a hangja. A legsötétebb órának egyébként is központi eleme a beszéd: a beszédek, amit még a kritikusai által is kiváló szónoknak tartott Churchill elmond a parlamentben, a viták, amit a háborús kabinetben folytat, vagy éppen amikor a titkárnőjének (Lily James) diktál.

A film Churchill pozícióba kerülésével kezdődik, amikor az ellenzék lemondatja az előző konzervatív miniszterelnököt, Neville Chamberlaint (Ronald Pickup), és jobb híján Churchill lesz az ország vezetője úgy, hogy igazi támogatója nem nagyon akad. Saját pártja egy része a kezdetektől ellene áskálódik, a király, VI. György (Ben Mendelsohn) sem őt szeretné látni a miniszterelnöki székben, és első intézkedései után többen egyenesen bolondnak vélik. Az ambiciózus Churchill persze örül, hogy végre elérte célját, de azért tisztán látja, hogy

rosszabb időszakban nehezen lehetett volna miniszterelnök.

A németek néhány nap alatt lerohanják Nyugat-Európát, és nagyon úgy tűnik, hogy lehetetlen megállítani az előrenyomulásukat. Hirtelen az is valós veszély lesz, hogy elfoglalják a szigetországot, Churchillen pedig egyre nagyobb a nyomás, hogy kezdjen béketárgyalásokba. Így jutunk el a kritikus pontot jelentő evakuációs hadművelethez, amely vagy katasztrófát, vagy új reményt jelenthet a briteknek.

Kristin Scott Thomas és Gary Oldman. Forrás: Jack English / Focus Features

A legsötétebb órában a háborús eseményekből viszont nagyon keveset látunk, de ez nem is baj, hiszen ezek a jelenetek eléggé ki is lógnak a filmből. Itt azokon az embereken van a hangsúly, akik az élet-halál kérdésekben döntöttek, és nem azokon, akiknek az élete kockán forgott. A háborús vágóképek nélkül is jól érzékelhető, hogy milyen hatalmas a tét, de szerencsére A legsötétebb óra korántsem annyira sötét film. Ez elsősorban annak tudható be, hogy Churchillt sokszor nagyon nem fennkölt módon ábrázolja Joe Wright rendező, és persze maga Oldman. A patetikus beszédek mellett ott vannak a jelenetek, amikor látjuk, hogy Churchill a fürdőszobából diktálta azt a titkárnőjének, vagy, amikor a legkomolyabb megbeszélést is félbe kell szakítania, mert a felesége, a nagyszerű Kristin Scott Thomas alakításában éppen le akarja teremteni. Churchill maga is sokszor viccel, máskor csak egyszerűen tapló módon viselkedik, és ez a tiszteletre nem méltóság nagyon jót tesz A legsötétebb órának.

Ezért utálta meg Micimackót a saját gazdája

Ha valaki csak egy kedves történetre vágyik arról, hogyan keletkezett gyerekkora kedvenc meséje, a Micimackó, akkor nem biztos, hogy az erről szóló Viszlát, Christopher Robin című film neki való. A legnagyobb hangsúly ugyanis nem az ihletadó cuki plüssfigurákra és a még cukibb gazdájukra, Róbert Gidán került, hanem arra, hogy milyen károkat okozott a könyvet övező felhajtás A. A. Milne családi életében.

Persze a Viszlát, Christopher Robin című filmből megtudhatjuk, hogy ki is volt az Milne, és hogyan jutott eszébe Micimackó és barátainak története, de sokkal érdekesebb, amikor a film a mesekönyv születését övező, illetve azt követő traumákról beszél.

A film eleje elsősorban a szerzőre (Domnhall Gleeson) koncentrál, aki megjárta az első világháborút, utána pedig nehezen találta a helyét a londoni társaságban és felesége, Daphne Milne (Margot Robbie) oldalán. Mrs. Milne szerette volna, ha most már minden visszatér a régi kerékvágásba, de férje poszttraumás stressztől szenvedett, és kifejezetten zavarta, hogy a világ úgy akar tenni, mintha meg sem történt volna a mészárlás. Hiába született meg egyetlen gyerekük, Christopher Robin – vagy, ahogy mindenki becézte, Billy – az sem hozta meg a felhőtlen családi boldogságot. Milne remélte, hogy a vidéki élet nyugalma majd feledteti vele a háború borzalmait, ezért egész családját felpakolva egy erdő szélére költözött Sussex-be.

A. A. Milne Domhnall Gleeson megformálásában alapvetően szimpatikus figura,

aki mindenkivel kedves és udvarias, kifejezetten jó humorú, de apának azért korántsem a legjobb. A nagy fantáziával megáldott nyolcéves Billyt (akit a tízéves Will Tilston játszik) nem is szülei, hanem inkább egy dadus (Kelly Macdonald) neveli, hiszen anyja sem tudja, hogy mit kezdjen a gyerekkel. Margot Robbie-nak igazán testhezálló a neurotikus Mrs. Milne szerepe, de az ő háttérsztorija sokkal kevésbé van kibontva. A fókusz az apa és fia kapcsolatán van, amely akkor kerül az első igazi próbatétel elé, amikor a szórakozásra vágyó Mrs. Milne inkább visszamenekül Londonba, a dadus pedig kénytelen kis időre elutazni. Ez a néhány nap az, amely ihletet ad az írónak, aki a közös játék alapján megírja Christopher Robin – a Karinthy Frigyesnek tulajdonított fordításban Róbert Gida – és Winnie-the-Pooh, azaz Micimackó történetét.

Először inkább csak saját örömükre készülnek a történetek, de az első versecske publikálása után nyilvánvalóvá vált, hogy az emberek szeretnének még Micimackóról olvasni. A filmből az nem derül ki, hogy hogyan és miért is lett annyira népszerű a könyv, csak az, hogy mekkora, a mai sztárok életéhez hasonló felhajtás övezte elsősorban a kisfiú életét. Magyarázatként mindössze csak egy elég erőltetett és suta mondat hangzik el a dadustól arról, hogy a háború után az emberek egy kis örömre vágytak, és ezt adta meg nekik Christopher Robin és játékmackója története.

A siker az írót is váratlanul éri, aki eleinte nem látja vagy nem akarta látni, hogy a nem kívánt figyelem mennyit árthat a kisfiának. A film második fele erre koncentrál: hogy

milyen élete lett kedvenc mackója miatt Christophernek, majd arra, hogyan próbált ebből kitörni.

A 21. században valószínűleg a Vekerdy Tamás életművét nem ismerő nézőknek sem kell nagyon elmagyarázni, hogy rosszat tehet egy gyereknek az, ha nem engedik, hogy gyerek legyen. A film ennek ellenére folyamatosan a szánkba rágja, hogy hiába gondolta mindenki azt, hogy az erdőszéli házban a plüssjátékaival játszó kisfiú a legboldogabb gyerek a világon, ez nem feltétlenül volt így.

Christopher Robin édesanyját Margot Robbie, dadáját pedig Kelly Macdonald játsza

Ez a kettőség vonul végig egyébként az egész filmen: egyrészt ott vannak a giccsbe hajló jelenetek arról, ahogy a fák ágain átszűrődő napfényben Milne és a kisfia játszik, illetve a gyönyörű vidéki tájkép láttán azon mereng, hogy ez az igazi boldogság. Mellettük pedig azok a fájdalmas jelenetek, amikor az íróra rájön a háborúból visszamaradt pánik, vagy azt látjuk, ahogy a kisfiút a saját szülei gyötrik.

A Viszlát, Christopher Robin alapjául Ann Thwaite A. A. Milne életről szóló, 1990-ben kiadott könyve szolgált, de a film sok tekintetben jelentősen eltér a valóságtól, illetve inkább egyfajta értelmezését adja annak. Az például nem világos, hogy Milne poszttraumás stressz szindrómában szenvedett-e, vagy már a háború előtt is voltak pszichés gondjai, felesége pedig nem volt annyira negatív figura, mint a filmben. A felnőtt Christopher visszaemlékezései pedig arra engednek következtetni, hogy a hírnév igazából csak akkor kezdte zavarni, amikor bentlakásos iskolába került, ahol társai folyamatosan bántották.

Mindenesetre nagyon érdekes, hogy a Billyt játszó, tényleg kis csodabogárnak tűnő Will Tilstont most hasonló médiafigyelem övezi az Egyesült Királyságban, mint annak idején Christopher Robint, akit eljátszott.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK