Kezdőlap Címkék Film

Címke: film

Nemi erőszak miatt feljelentették a sztárrendezőt

0

A francia Luc Bessont, Az ötödik elem és A nagy kékség rendezőjét, a Taxi-filmek producerét egy 27 éves színésznő jelentette fel.

A színésznő, akinek a nevét nem hozták nyilvánosságra, pénteken ment be a rendőrségre, és a Hollywood Reporter szerint azt mondta: amikor a Le Bristol szállodában találkoztak, Luc Besson beletett valamit a teájába, ami

elkábította, és ezt kihasználva a rendező megerőszakolta.

A rendőrség vizsgálatot indított. A rendező nincs Franciaországban, ezért őt nem tudták kihallgatni. Ügyvédje mindenesetre azt írta egy közleményben:

„Luc Besson leesett a székről, amikor meghallotta a vádakat,

és határozottan tagadja őket.”

Közben Asia Argento, aki a cannes-i filmfesztiválon is beszélt a zaklatási ügyekről és azok emblematikus alakjáról, Harvey Weinsteinről, azt mondta: ő már nyolc hónappal ezelőtt hallott az ügyről.

Luc Besson rendezte többek között Az ötödik elem, a Nikita, a Léon, a profi, a Metró, a Valerian és az ezer bolygó városa és A nagy kékség című filmeket, és ő volt a Taxi-filmek producere is. 12-szer jelölték a francia Oscar-díjnak is nevezett César-díjra, amit 1998-ban meg is kapott Az ötödik elemért.

Emellett befolyásos üzletemberként is számon tartják. Az EuropaCorp produkciós és forgalmazó cég vezetőjeként 2012-ben hozta létre Párizstól északra a Cité du cinéma filmstúdiót, amelyben a forgatási helyszínek mellett filmművészeti iskola is működik.

A Weinstein-botrány árnyékolta be a cannes-i díjátadót

Nem volt egyértelmű esélyese a 71. cannes-i filmfesztivál versenyprogramjának, de a szakma egyöntetű véleménye szerint kiemelkedő volt az ázsiai filmes felhozatal, és ennek megfelelően az Arany Pálmát is egy ázsiai rendező, a japán Hirokazu Kore-eda alkotása kapta, a zsűri Nagydíjával pedig a hosszú idő után visszatérő Spike Lee Ku Klux Klánról szóló filmjét jutalmazták. A Harvey Weinsteint nemi erőszakkal vádoló Asia Argento is felszólalt a díjátadón, a producer vadászterületének nevezve a fesztivált.

 

Hirokazu Kore-eda neve az átlagos nézőnek korántsem a legismertebb volt a 21 filmből álló versenyprogram rendezői között, de Cannes-ban nagyon kedvelt filmesről van szó, aki 2013-ban már elnyerte a zsűri Nagydíját A fiam családja című filmjéért. Ezúttal a Shoplifters című drámájával nyerte el a fesztivál fődíját. A film egy kisstílű bűnözőkből álló japán családról szól, akik befogadnak egy bántalmazott gyereket.

Japán film több mint húsz év után nyert fődíjat Cannes-ban.

A második legrangosabb díjat, a zsűri Nagydíját Spike Lee BlacKkKlansman című filmje kapta. A rendező 27 év után tért vissza Cannes-ba, ezért nagy várakozás előzte meg a Ku Klux Klánba beépülő fekete rendőrről szóló filmjét, amelyben az amerikai focistából színésszé avanzsáló John David Washington, Denzel Washington fia, illetve a Star Wars-filmek új sztárja, Adam Driver játssza a főszerepet.

Spike Lee amerikai rendező a zsűri Nagydíjával (MTI/EPA/Sebastien Nogier)

A legjobb rendező a lengyel Pawel Pawlikowski lett, aki Zimna wojna (Cold War) című filmjével versenyzett, és korábban az Ida című filmjéért megkapta a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscart is.

A női rendezők sem maradtak díj nélkül: Nadine Labaki libanoni rendező kapta a zsűri díját a Bejrútban játszódó, dokumentumfilmszerűen forgatott Capharnaüm című filmjéért, amely egy 12 éves menekült utcagyerek története.

A forgatókönyvírói díjat megosztva kapta a 2014-ben Nagydíjat nyert olasz Alice Rohrwacher a Lazzaro felice (Boldog Lazzaro) című filmért, amelynek a rendezője is ő volt, illetve a filmezéstől és az utazástól eltiltott iráni Dzsafar Panahi, aki illegalitásban forgatta Three Faces című filmjét.

A legjobb női alakítás díját a hivatalos verseny utolsó napján bemutatott Ayka egy kirgiz menekültnő története Moszkvában című film főszereplője, a kazah Szamal Eszljamova kapta. A férfiaknál pedig Marcello Fontét díjazták, aki Matteo Garrone Dogman című filmjében egy, a jövedelmét drogkereskedéssel kiegészítő kutyakozmetikust játszik.

A fesztivál hivatalos és párhuzamos szekcióiba beválogatott 19 elsőfilm közül a legjobbnak járó Arany Kamera-díjat a belga Lukas Dhont Girl című filmje kapta, amelyet az Un Certain regard szekcióban mutattak be. A film egy 15 éves, fiú testbe született lányról szól, akinek az az álma, hogy balerina legyen.

Fókuszban a nők helyzete

A díjátadó és a fesztivál azonban nem csak a díjazottakról és a filmekről szólt. Mivel ez volt az első cannes-i filmfesztivál a Weinstein-botrány és a #metoo kampány óta, Marlene Schiappa, a nők és a férfiak egyenjogúságáért felelős francia államtitkár vezetésével kampány is indult a szexuális zaklatások ellen: röplapokat osztogattak a megfelelő viselkedésről és egy segélyvonal is üzemelt a fesztivál ideje alatt.

Szombat este pedig beszédet mondott Asia Argento, aki azzal vádolja Harvey Weinsteint, hogy 1997-ben megerőszakolta, éppen Cannes-ban.

“21 éves voltam. A fesztivál volt a vadászterepe. Szeretnék tenni egy jóslatot: Harvey Weinsteint soha többé nem látják itt szívesen”

– mondta a színésznő, mikor a legjobb női alakítás díját vezette fel.

Ezen kívül a 71. cannes-i fesztivál egyik legemlékezetesebb eseménye az volt, amikor női filmesek kart karba öltve vonultak a vörös szőnyegen a filmipar nemi diszkriminációja ellen tüntetve. Cate Blanchett, Kristen Stewart és Salma Hayek is ott volt a 82 nő között, csakúgy, mint Agnes Varda francia filmrendező. A protestálás szóvivője Cate Blanchett, az idei zsűrielnök volt, aki arról beszélt, hogy a 82 nő azokat a filmrendezőket képviseli, akik 1946 óta megfordultak Cannes-ban 1886 férfi társuk mellett. Hozzátette, hogy az Arany Pálmát eddig 71 férfinek ítélték oda, és mindössze két női rendező kaphatta meg. Egyébként a női zsűrielnök is ritkaságnak számít Cannes-ban, eddig tíz alkalommal volt rá példa, és Cate Blanchett elnöksége azért is jelentős, mert a szexuális zaklatások elleni fellépés egyik fontos szószólójáról van szó.

A 71. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál zsûrije. Balról jobbra: Kristen Stewart amerikai színésznõ, Cate Blanchett ausztrál színésznõ, zsûrielnök, Robert Guédiguian francia rendezõ, Lea Seydoux francia színésznõ, Ava DuVernay amerikai rendezõ, Khadja Nin burundi énekesnõ, Csang Csen tajvani színész, Andrej Zvjagincev orosz rendezõ és Denis Villeneuve kanadai rendezõ. (MTI/EPA/Franck Robichon)

Egyébként is igyekeztek a kortárs problémákra, és ezen belül női témákra koncentrálni a szervezők, és ebbe a vonalba egyébként tökéletesen beleillet Szilágyi Zsófia Egy nap című alkotása is, amely a verseny párhuzamos programjaként futó, első- és második filmesek alkotásait bemutató Kritikusok Hetén debütált. Itt hét film volt versenyben a fődíjért, és ugyan nem Szilágyi Zsófia alkotása nyert, de megkapta a FIPRESCI kifejezetten újonnan bemutatkozó rendezőket jutalmazó különdíját.

Sok új rendező és erős ázsiai jelenlét

Idén egyébként a versenyprogramra is jellemző volt, hogy a nagy nevek helyett sok olyan rendező kapott meghívást, aki újoncnak számít, azonban minden törekvés ellenére csak három női rendező filmje versenyzett az Arany Pálmáért. Persze voltak visszatérő nagy neveik is 21 versenyfilm rendezői között: például a francia újhullám emblematikus alakja, Jean-Luc Godard, aki Le livre d’image (Képeskönyv) című filmesszéjével szerepelt a válogatásban. Az ikonikus francia rendező munkásságát különdíjjal ismerték el a díjátadón.

Már a díjak kiosztása előtt sok helyen kiemelték, hogy idén kifejezetten erős volt az ázsiai filmes felhozatal. Nagyon lelkesedtek a kritikusok a dél-koreai Li Csang Dong Burning című filmjéért, amely a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége (FIPRESCI) díját is elnyerte, és a talán a fesztiválon kívül is nagyobb sikert arathat, hiszen főszereplője a The Walking Dead című sorozat egykori sztárja, Steven Yeun.

A fesztivál nyitófilmje az iráni Ashgar Farhadi Nyílt titok című, Spanyolországban játszódó pszichothrillere volt, amelyben az egyébként is egy párt alkotó Penélope Cruz és Javier Bardem alakította a főszerepeket.

Nagyszabású hollywoodi produkciókkal viszont ezúttal nem kényeztették a közönséget, egyedül a Star Wars filmek legújabb spin-offját, a Solo című filmet vetítették le, bár a beszámolók szerint nem övezte túl nagy érdeklődés.

A Solót játszó Alden Ehrenreich, Csubakka és Emilia Clarke Csillagok háborúja ûreposz legújabb része, a Solo: Egy Star Wars-történet bemutatója előtt (MTI/EPA/Franck Robichon)

Botrányokból sem volt hiány

A fesztivál versenyen kívül bemutatott zárófilmje körül volt idén a legnagyobb balhé. Terry Gilliam The Man Who Killed Don Quixote (Az ember, aki megölte Don Quijotét) című filmjével kapcsolatban felmerült, hogy esetleg be sem lehet majd mutatni, miután az egyik producer, Paolo Branco le akarta tiltatni a vetítést. Az egykori Monty Python-os Gilliam majd húsz évig forgatta saját, modern környezetbe helyezett Don Quijote-feldolgozását, amelyben Jonathan Pryce „Don Quijote”, és Adam Driver is főszerepet játszik benne. Rajtuk kívül Olga Kurylenko és Stellan Skarsgard is szerepet kapott a végül nagy nehézségek árán, többszöri nekifutásra elkészült filmben. A fesztivál a rendező pártját fogta a vitában, és a bíróság végül úgy döntött, hogy a Gilliam és a producer között fennálló jogviták ellenére Cannes-ban és utána a francia mozikban is bemutathatják a filmet.

Szintén botrányosra sikerült – már megint – Lars von Trier visszatérése is Cannes-ba:

a dán rendezőt hét éve kitiltották a fesztiválról, most pedig egy extrém módon erőszakos horrorral tért vissza, amelyet egyes kritikusok remekműnek, mások öncélú botránykeltésnek tartanak. A The House That Jack Built egy elmebeteg sorozatgyilkosról (Matt Dillon) szól, aki válogatott kegyetlenséggel öli meg áldozatait. A filmet versenyen kívül mutatták be.

Úgy hívták, hogy Magyarország

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország Európa közepén. Nem túl nagy, kicsit huzatos, de a célnak megfelelt. Ez volt a mi országunk, úgy hívták, hogy Magyarország.

Aztán, mintha csak egy pszicho-filmben történne mindez, közénk keveredett egy furcsa szerzet. Még csak nem is erőszakkal törte ránk az ajtót – addig hízelgett és ígérgetett, míg be nem fogadtuk az otthonunkba.

Kezdetben nem éreztük, hogy mekkora a baj. Történtek furcsa dolgok, de ezeket nem vettük komolyan: ahol sok minden furcsa, ott már majdnem minden megszokott.

Ám egyik nap leesett egy kép a falról. Másnap élettelenül feküdt a küszöbön a macska. Egy héttel később nyitva találtunk egy kulcsra zárt ajtót. Megszűnt egy újság, lemondták egy színész fellépését, kivágták egy tér összes fáját.

Lassanként megváltozott minden. Mások lettek a zajok, a zörejek, újak a szagok, az illatok. Fakultak a színek, repedtek a falak, összementek a terek. Idővel a jövevény egyre zavartabban viselkedett. Már kérdezni is csak halkan mertük egymást: őrült ez, vagy csupán gazember?

Megváltozott a nyelv, a szavak idővel már nem azt jelentették, mint valamikor. Ha valakitől elvett valamit, azt mondta: idáig nem volt lehetőséged, hogy részt vállalj a közös terhek viseléséből, de most megteremtettem a számodra. Ha azt mondta, megvéd valamit, az azt jelentette, hogy elveszi.

Ha kérdezzük, nem válaszol. A tájékoztatás a számára azt jelenti, hogy elmondja, amit ő fontosnak tart közölni velünk.

Korábban nem voltak ellenségeink, mostanra szerzett nekünk. Arra hivatkozik, hogy mindenre felhatalmaztuk. Munkaalapú társadalomról beszél, nemzeti együttműködésről. Miközben már csak írásban érintkezik bárkivel. Nemzeti konzultációnak nevezi, hogy leveleket ír és kérdőíveket küldözget közpénzen, mindenkinek.Bármit mond, bármit tesz, a zemberekre hivatkozik. Akik, állítólag, mi magunk lennénk. Rákosi és Kádár is az emberekre hivatkozott, csak ők dolgozó népnek és uralkodó osztálynak nevezték az általuk elnyomottakat.Félelmetesnek próbál mutatkozni, közben látszik rajta, hogy ő az, aki retteg.

Ezért harcol a világgal és elsősorban a saját démonaival.

Olyan az egész, mintha egy film lenne. Vajon kitart-e a popcorn és a kóla a film végéig?

Újabb álhír: Will Ferrell sem halt meg

0

Autóbalesete volt az amerikai színésznek, ezután terjedt el az interneten az álhír a haláláról. Will Ferrellnek nem most keltették először a halálhírét.

Az interneten a hasonló álhírek persze viharos gyorsasággal terjednek. Sylvester Stallone és Terence Hill ál-halálhírével ellentétben azonban most egy fake news-oldal, a breaking-cnn.com (amelynek semmi köze a valódi CNN honlapjához, az álhíroldalaknak gyakran van ismert portálokhoz hasonló nevük) tette közzé, hogy Will Ferrell meghalt.

Azt írták, hogy egy súlyos autóbaleset után kórházba vitték, ott hunyt el. Hivatkoznak is az egyik legnagyobb amerikai celeboldalra, a TMZ-re. Csakhogy ott azt is leírták, hogy

a színész sérülései nem is súlyosak, a haláláról szó sincs.

A többek között a Zoolander, a Felforgatókönyv és az Austin Powers-filmek miatt Magyarországon is ismert, Amerikában a Saturday Night Live miatt népszerű

Will Ferrell haláláról egyébként nem most először terjedt el álhír.

Az álhírek leleplezésére szakosodott Snopes.com ír arról, hogy még 2006-ban egy másik fake news-oldalon az jelent meg, hogy meghalt egy ejtőernyős balesetben. Természetesen ez sem volt igaz, mint ahogy most sem halt meg. Olyannyira nem, hogy az HBO-n ő kommentálja majd Harry herceg és Meghan Markle esküvőjét.

Ennél aktuálisabb film nincs most

Félelemkeltésre és kreált ellenségképre épülő kampány, ellehetetlenített ellenzék, a hírek manipulálása, választási csalás gyanúja, újságírók külföldi ügynökként való megbélyegzése, tüntetéshullám… Ne aggódjon a kedves olvasó, nem a magyar közélet állapotán akarunk újfent keseregni, mindössze megnéztük Wes Anderson legújabb, kétségtelenül fura, de remekül működő és intelligens filmjét, a Kutyák szigetét.

Jó érzékkel küldte moziba a magyar forgalmazó a különc zseni, Wes Anderson legújabb alkotását, aki kilenc évvel A fantasztikus Róka úr után ismét animációs filmet írt és rendezett. Hiába játszódik a Kutyák szigete a közeljövő Japánjában, valószínűleg nem lesz olyan magyar ember – pártállástól függetlenül -, aki a disztópia megtekintése közben nem a jelen Magyarországára, illetve Orbán Viktorra, migránsokra és Soros-ügynökökre asszociál majd.

És mindezt igazából nem is nagyon kell „belelátni” a filmbe, hiszen Wes Anderson nem csak egy, a mai magyar közállapokokra kísértetiesen hasonló rendszert vizionált, hanem sokszor olyan, mintha direkt a 2018-as választás eseményeit dolgozta volna fel animációs filmes formában… Igazából pont az a nehéz, hogy az ember mindettől elvonatkoztatva, önálló filmművészeti alkotásként írjon a Kutyák szigetéről, pedig Wes Anderson alkotása – ahogy tőle megszokhattuk -, ezúttal is igazán érdemes erre.

Húsz évvel később járunk a jövőben, egy fiktív japán nagyvárosban, Megaszakiban, amelynek autoriter hajlamú polgármestere, Kobajasi,

családja és klientúrája segítségével végleg bebetonozná hatalmát a közelgő választásokon.

Erre nagyszerű lehetőséget kínál az egyre jobban terjedő kutyainfluenza, amely ugyan valós problémának tűnik, de Kobajasi még rá is erősít a betegségtől való félelemre, hogy ennek örvén eltávolíthassa a tisztátalannak, veszélyesnek, agresszívnek bélyegzett – valójában segítségre szoruló – állatokat Megaszakiból, magát erős kezű vezetőként beállítva. 

Forrás: Fórum Hungary

Igaz, hogy a kutyák deportálása nem mindenkinek tetszik, és van egy ellenzék is a Tudós Párt képében, de őket csak a látszat kedvéért hallgatják meg. Hiába létezne humánus megoldás a problémára, Kobajasiék mindent megtesznek, hogy ez ne működjön, sőt. Egy fiatal újságírópalánta rájön, hogy Kobajasiék esetében az összeesküvés-elmélet nem is csak elmélet, és elkezd nyomozni a kutyaügy után, amely pont a legjobbkor jött a polgármesternek.

Ez a történet egyik szála, a másik pedig a kutyák sorsa az úgynevezett Szemét-szigeten, ahová deportálták őket, illetve Atarié, aki az egyetlen ember, aki a kutyája után megy. A 12 éves kisfiú ráadásul nem is akárki, hanem Kobajasi polgármester nevelt fia, aki tettével akaratlanul is szembeszegül saját gyámjával. Atari csak a kedvencét szeretné megkeresni, missziójában pedig a remek színészek hangján megszólaló kutyafalka segíti: Rex (Edward Norton), King (Bob Balaban), Duke (Jeff Goldblum), Boss (Bill Murray), illetve Chief (Bryan Cranston), aki kóborkutyaként először nem szívesen engedelmeskedik egy embernek.

A politikai krimiszál és road movie-szerű történet párhuzamosan halad előre, és miután Megaszaki polgárai is tudomást szereznek Atari kalandjáról, egyfajta hősként kezdik kezelni a fiút, akit ugyan nem vezérelnek magasabb célok, de társaival együtt persze a gonosz emberekkel is meg kell küzdenie.

Wes Andersonnál viszont

nagyon fontos a kutyák nézőpontja:

azt értjük, amit ők beszélnek (az van angolul), azt pedig csak sejtjük, hogy Atari mit gondol és érez (japánul tudók persze előnyben), a politikusok beszédeit pedig lefordítják nekünk. Így a filmnek legalább annyira főszereplője Chief és Spots (Liev Schreiber), Atari kutyája, mint maga a kisfiú vagy bármelyik másik ember, ezért is tud annyira szórakoztató és nem szájbarágós lenni a történet.

Forrás: Fórum Hungary

A saját egyéniséggel rendelkező, antropomorfizált kutyák kalandjait mindenfajta mélyebb értelmezés nélkül is élvezet követni, és mindehhez még hozzájön Wes Anderson fanyar humora, illetve a legapróbb részletig kidolgozott retrófuturisztikus látvány. A Disney- és Pixar-animációk korában kifejezetten különlegesnek számító,

a történethez tökéletesen passzoló stop motion technikát is ki kell emelni,

amely rengeteget hozzáad a Kutyák szigete sajátos élményéhez.

Szintén nagyon fontos a japán kulturális hivatkozások tengere, amelyek átszövik a film történetét és meghatározzák vizualitását is. Olyan, mintha a Kutyák szigete egy nagyon sajátos szerelmeslevél lenne Japánhoz. Miközben a sztori persze univerzális (valószínűleg nem csak mi ismerhetünk magunkra a félem és gyűlölet miatt önmagából kifordult Megaszaki polgáraiban), és az is igaz, hogy Wes Anderson a tőle megszokott módon megint egy sajátos, csak rá jellemző világot kreált.

Hozzá kell tenni, hogy annak megítélésére nem vállalkozhatunk, mennyire hiteles vagy korrekt a film japánsága. Nyilvánvalóan erősen sztereotipizáló, és az ebből fakadó humorforrást is kihasználja Wes Anderson, de Budapestről, a térség nem szakértőjeként ez inkább tűnt szeretetteli gesztusnak, mint kulturális kisajátításnak vagy bántó leegyszerűsítésnek (igaz, a jó szándék nem feltétlenül zárja ki az utóbbiakat). Ami még innen is problémásnak tűnhet kultúrakritikai szempontból, az az amerikai cserediák, Tracy (Greta Gerwig) karaktere, aki fehérként végül kulcsszerepet kap a probléma megoldásában, mintegy megmentve a helyieket saját maguktól. Ez nem feltétlenül szerencsés választás, de mivel Japán-rajongásával Tracy maga is komikus figura, akit minden jó szándéka ellenére felforgató, idegen ügynökként bélyegez meg a Kobajasi-rendszer, könnyű szimpatizálni vele.

Magyarország filmje

Filmet nézünk. Nem akartunk elmenni ebbe a moziba, de befizetettek bennünket, nem lehetett visszautasítani a meghívást. Vidám, nézhető filmet ígértek,  de egy lidérces szomorújátékot kaptunk, amelynek ráadásul mi vagyunk a szereplői.

Ez a film úgy kezdődik, hogy volt egy életünk. Nem mindig jó, de összességében élhető.

Aztán egyszer, ahogyan az a pszicho-filmekben történni szokott, közénk keveredett egy furcsa szerzet. Még csak nem is erőszakkal törte ránk az ajtót – addig hízelgett és ígérgetett, míg be nem fogadtuk az otthonunkba.

Kezdetben nem éreztük, hogy mekkora a baj. Történtek furcsa dolgok, de ezeket sokáig nem vettük komolyan: ahol sok minden furcsa, ott már majdnem minden megszokott.

Ám egyik nap leesett egy kép a falról. Másnap élettelenül feküdt a küszöbön a macska. Egy héttel később nyitva találtunk egy kulcsra zárt ajtót.

Idővel a jövevény egyre zavartabban viselkedett. Lassanként megváltozott minden. Mások lettek a zajok, a zörejek, újak a szagok, az illatok. Fakultak a színek, repedtek a falak, összementek a terek.

Már kérdezni is csak halkan mertük egymást: őrült ez, vagy csupán gazember?

Megváltozott a nyelv, a szavak már nem azt jelentették, mint valamikor. Ha valakitől elvett valamit, azt mondta: idáig nem volt lehetőséged, hogy részt vállalj a közös terhek viseléséből, de most megteremtettem a számodra.

Ha azt mondta, megvéd valamit, az azt jelentette, hogy elveszi.

Azóta ez van. Ha kérdezzük, nem válaszol. A tájékoztatás a számára azt jelenti, hogy elmondja el nekünk, amit ő fontosnak tart közölni velünk.

Korábban nem voltak ellenségeink, most szerzett nekünk sokat. Valami írásra hivatkozik, az apróbetűs részben állítólag mindenre felhatalmaztuk. Szabadságharcról beszél, ellenségről. Nemzeti együttműködésről, miközben már csak írásban érintkezik bárkivel. Nemzeti konzultációnak nevezi, hogy kérdőíveket küldözget közpénzen, mindenkinek.

Bármit mond, bármit tesz, a magyar emberekre hivatkozik. Rákosi és Kádár is az emberekre hivatkozott, csak ők dolgozó népnek és uralkodó osztálynak nevezték az általuk elnyomottakat.

Félelmetesnek próbál mutatkozni, közben látszik rajta, hogy retteg.
Ilyen nincs, mondogatjuk egymásnak halkan. Talán tényleg nincs. Talán tényleg csak egy film. A közepesnél gyatrábban megírt forgatókönyvvel, és hatásos, de nem igazán eredeti zenei effektekkel.

Ha ez tényleg egy film, akkor egyszer biztosan vége lesz. Felállunk a székünkből, elindulunk a kijárat felé, és útközben kidobjuk a Cola dobozát a szemetesbe.

Nem prosti és nem feleség

Szép és érzékeny film a Mária Magdolna, amelynek célja az volt, hogy mellékszereplőből főszereplővé avassa, és ezzel együtt rehabilitálja is a Krisztus-követő magdalai Máriát, akinek alakja körül máig rengeteg az ellentmondás. Rooney Mariát jó nézni a címszerepben, Joaquin Phoenix Jézusa pedig kellően szokatlan, de radikálisan újat nem mond Garth Davis a bibliai alakokról.

 

A Mária Magdolna azzal a szöveggel nyit, hogy a film magdalai Mária története, tehát nem Jézusé vagy a 12 tanítványé, hanem azé a nőé, akiről a legtöbben valószínűleg annyit tudnak, hogy állítólag prostituált volt, de Jézus ennek ellenére magához fogadta, esetleg Krisztus később letagadott felesége volt – lásd Dan Brown és A Da Vinci-kód. Garth Davis rendező ezen a tévhitekből, illetve vitatott állításokból kialakult képen szeretne változtatni (az első egyébként a korai kereszténység hibás Biblia-értelmezésén, a második pedig leginkább az apokrif szövegeken alapszik). Mária Magdolna a filmben a férfiakkal egyenrangú, sőt, bizonyos szempontból fontosabb tanítványi és evangélista szerepben tűnik fel. Davis eközben – egyébként az elmúlt évek vatikáni törekvéseivel összhangban –

hangsúlyozza Mária Magdolna nőiségét, de tartózkodik története szexualizált értelmezéstől.

Az ő magdalai Máriája (szülővárosából jött a Mária Magdolna név) bizonyos szempontból egyfajta 21. századi verziója a Bibliából és az apokrif iratokból kirajzolódó alaknak. Egy fiatal nő, aki úgy érzi, hogy számára nem az anyaság és a feleségszerep van elrendelve, hanem valami másra hivatott. Hiába szereti a családját és hiába tűnik egyébként kötelességtudónak, inkább a saját útját akarja járni, csak eleinte nem tudja, hogy mi lenne az. Ez pedig annyira felfoghatatlannak tűnik a környezete számára, hogy azt gondolják, démonok szállták meg a testét.

Mária akkor találja meg a helyét a világban, amikor találkozik Jézussal, akinek tanításaira és csodatételeire egyre többen felfigyelnek. Mária is benne látja meg léte igazi értelmét, és a választ a hitkeresésre, ezért családja akarata ellenére követni kezdi őt. Persze a tanítványok közül sem mindenki nézi ezt jó szemmel, főként, hogy Mária szinte azonnal Jézus egyik fő bizalmasa lesz.

Nem csak tanítja, hanem ő maga is tanul Máriától: például a segítségét kéri, hogy szólhasson az asszonyokhoz is. Belső vívódásait is vele osztja meg, és Mária azt is megérti/megérzi, hogy Jézus nem forradalmat csinálni érkezett a zsidók közé, és a királyság, amiről prédikál, mást jelent, mint amit a tanítványai remélnek. Garth Davis azt sugallja, hogy mindez Mária úgynevezett női érzékenységéből is fakadt szemben a többi tanítvány földhözragadt hozzáállásával.

De a filmnek

az a legerősebb és legjobban kibontott része, amely Mária útkeresésével foglalkozik.

Ahogy megjelenik a filmben és Mária életében, persze Jézus is a történet központi alakja lesz, ami Joaquin Phoenix megformálásában nem is lehetne másként. Ez pedig egy elég sajátos és szokatlan Krisztus-ábrázolás, de korántsem korszakalkotóan emlékezetes. Kicsit hasonlít ahhoz a figurához, amit a The Masterben láttunk tőle: karizmatikus vezető, de van benne valami felkavaró, mániás jelleg. Érdekes módon Mária és Jézus jelenetei nem mindig sikerültek erősre, és igazából az sem teljesen világos, hogy mi az a különleges kapocs, ami összeköti őket. Mindenesetre úgy tűnik, hogy arra vigyáztak az alkotók, hogy szexuális töltetet ne, maximum valamiféle plátói szerelmet lehessen belelátni a kapcsolatukba.

Joaquin Phonex és Tahar Rahim. Forrás: UIP

A film egészen addig lassan csordogál, amíg Jézus és tanítványai bevonulnak Jeruzsálembe, hogy aztán jöjjenek a jól ismert, filmekben is ezerszer ábrázolt jelenetek: az utolsó vacsora, Júdás árulása, a keresztre feszítés. De ezekkel a jelenetekkel nemigazán tudott mit kezdeni Garth Davis azon kívül, hogy Máriát is odaülteti ahhoz a bizonyos vacsoraasztalhoz, és ő is látja a kereszten haldokló Jézust. Ráadásul az eddig finom rezdülésekre épülő film elkezd hatalmas ugrásokkal haladni a bibliai történetben.

A sztori nem emberi, hanem misztikus elemeivel pedig mintha nehezen boldogult volna a rendező,

így igyekezett minél kevesebbet ábrázolni belőlük, radikálisan elhagyni viszont nem akarta/merte őket.

Nem teljesen érthető, hogy miért azokat a részeit tartotta meg a forgatókönyv a bibliai történetnek, amelyeket megtartott, és miért hagyott ki más, fontos eseményeket. A kötelezőket persze felmondják az alkotók, csak változtatnak a nézőponton és a fókuszon, viszont ezzel a filmnek korántsem ott van a katarzisa, ahol várnánk. Sőt, igazából nincs is. A keresztrefészítés és a feltámadás jelenetet például kifejezetten csalódást keltő, és ezek után a film lezárása sem túl erős, hiányérzetet kelt a nézőben.

Összességében a Mária Magdolna akkor a legjobb, amikor tényleg Máriára koncentrál, akit Rooney Maria kifejezetten visszafogottan játszik, mégis a kezdetektől érezhető a benne rejlő különlegesség és erő. De Chiwetel Ejiofor Pétere és Tahar Rahim Júdása is nagyszerű alakítás és érdekes interpretációja a sokszor egyoldalúan ábrázolt karaktereknek, az ő történetszáluk kibontására viszont nem volt lehetőség a Mária Magdolna központú filmben. Így pedig kissé a levegőben lógnak a róluk szóló jelenetek, bár a többi tanítványról még ennyi sem derül ki. Az viszont egyértelműen a pozitívumokhoz tartozik, hogy a film gyönyörűen van fényképezve (az operatőr Greig Fraser), kifejezetten lenyűgözőek a tájak, és a zenéje is nagyon magával ragadó, ami a nemrég tragikusan fiatalon meghalt Jóhann Jóhannsson egyik utolsó munkája volt.

Nem tudtunk önfeledten nevetni a vizeletében fekvő Sztálinon

A Sztálin halála közben végig azon gondolkodtam a moziban, hogy vajon miért nem működik. Jók a karakterek, akiket jó színészek formálnak meg, érdekes, és önmagában is groteszk a sztori, ami megjelenik a filmben, mégis csak nagyon ritkán volt igazán szórakoztató, és még kevesebbszer vicces Armando Iannucci alkotása.

Pedig kifejezetten jó visszhangot kapott a filmszatíra: a kritikusok szerették, mi több, a nézők is, és a trailere alapján megfelelően elborultnak tűnt ahhoz, hogy maradandó élmény legyen. Aztán valahogy mégsem lett az.

A Sztálin halálának alapja egy francia képregény, amelyet britek vittek mozivászonra. Mint ilyen, azt mutatja meg, hogyan képzelik el Nyugat-Európában a legsötétebb szovjet időket, amikor bárkit bármelyik pillanatban bebörtönözhettek/megkínozhattak/kivégezhettek. Azért, mert olyat mondott vagy tett, amit nem kellett volna, vagy csak nem volt elég lelkes a rendszer építésében, netán a származásával akadtak gondok. Ez az az időszak, amikor az a gyanús, ami nem gyanús, és még a Sztálin közvetlen környezetében élők is retteghettek, hogy mikor kerülnek rá a likvidálandók listájára.

Ez az egész társadalmat átszövő,

egyre extrémebb módon megnyilvánuló paranoia,

és a főnöknek való megfelelni akarás jelenik meg a filmben. Igazából még eltúlozni sem nagyon kellett mindezt, hogy kész legyen a politikai szatíra, hiszen önmagában groteszk, hogy mire kényszerített embereket a keleti blokkban az 50-es évek.

Molotov (Michael Palin), Malenkov (Jeffrey Tambor), Sztálin fia (Rupert Friend), Hruscsov (Steve Buscemi) és Berija (Simon Russell Beale) Forrás: ADS Service

1953 márciusának elején járunk, a történet kezdetén Sztálin (Adrian McLoughlin) még él és virul. Átnézi és kiadja a legfrissebb listákat azokról, akiknek végleg befellegzett, a hivatalos üléseket helyettesítő lakomán látja vendégül a Központi Bizottság tagjait, és a jól végzett munka után egy kis zenét hallgat a dácsájában. Közben megismerjük a történet főszereplőit: a mókamester Hruscsovot (Steve Buscemi), akinek arra is van gondja, hogy minden este lediktálja a feleségének, hogy aznap melyik viccen nevetett Sztálin és mi nem tetszett neki; Malenkovot (Jeffrey Tambor), a Szovjetunió minisztertanácsának elnökét, aki már maga is kezd belezavarodni abba, hogy éppen ki és mi kedves a főnöknek és a belügyminiszter Beriját (Simon Russell Beale), aki saját kezűleg is hajlandó elvégezni a piszkos munkát. Fontos szerepet kap a Michael Palin által alakított Molotov is, aki felesége után maga is rákerült a listára. A letartóztatására viszont már nem kerül sor, mert Sztálin súlyos agyvérzést kap, és a saját vizeletében fekve találnak rá.

A KB tagjai először teljesen tanácstalanok, hogy mi tévők legyenek ebben a súlyos helyzetben, majd hamarosan beindul a taktikázás és a frakciózás. Megjelenik Sztálin két gyereke, a beszámíthatatlan Vaszilij (Rupert Friend) és a gyámolításra szoruló Szvetlana (Andrea Riseborough) is, nagy nehezen orvost is kerítenek (Sztálin nem sokkal a halála előtt rendelt el tisztogatást az orvosok között), de már nem lehet megmenteni a vezért. A film nagy része ezután arról szól, hogy mit kezdenek ebben a hatalmi hiátusban a KB tagjai, illetve az eseményekbe szintén aktívan beavatkozó Zsukov marsall (Jason Isaacs), a Vörös Hadsereg vezetője.

És bár tényleg tragikomikus, hogy ezek a korántsem nagy formátumú „politikusok” a filmben ábrázolt módszerekkel döntöttek milliók sorsáról, miközben azon gondolkoztak, hogy egy halott ember mit szólna mindehhez, mégsem lehetett önfeledten szórakozni a Sztálin halálán.

Pedig az egész filmnek még a sajátos britsége is ad egy csavart.

Itt még az orosz KB titkárok egy része is úgy viselkedik, mint egy angol úriember, és elég csak egy Monty Python szkeccsre gondolni annak igazolására, hogy ez milyen vicces tud lenni. De Michael Palin ide vagy oda, itt ez a varázs sem működik.

 

Valahogy a moziteremben senki sem tudott hangosan nevetni olyasmiken, hogy a titkosszolgálat emberei véletlenül kezdenek el a békés tömeg közé lövetni, egész családokat tuszkolnak nagy, fekete autókba, Beriját pedig éppen egy fogoly kínvallatása közben éri a hír Sztálin agyvérzéséről. Nem azért, mert az 50-es évekkel márpedig nem illik viccelni, hiszen a humor a hasonló történelmi traumák feldolgozásának legitim és fontos eszköze. (Itt van mindjárt Bacsó Péter legendás filmje, a fentebb is megidézett A tanú, ahol ez tökéletesen működik.)

Igaz, a Sztálin halála néha kevéssé intelligens humorral operál, például amikor abból adódik a helyzetkomikum, hogy nehéz hozzáférni a saját vizeletében fekvő, eszméletlen Sztálinhoz anélkül, hogy mindenki összekoszolná magát. Érthető, hogy a sztálini örökséget éppen rehabilitálni és konszolidálni próbáló orosz vezetésnek mindez nem tetszett, és a kulturális minisztérium nem engedte mozikba a filmet, miután bántónak és túlzónak minősítették. Pedig tényleg lehet ilyesmivel viccelni, sőt, valószínűleg kell is, de elképzelhető, hogy a Sztálin halála humora csak nagyobb kulturális és földrajzi távolságból nézve tud igazán élvezetes lenni.

Csepűrágók

Sándor Pál monomániásan szerelmes a színészekbe. De nem feltétlenül a nagy tragikus színészekbe, hanem inkább a ripacsokba – amit azonos című filmje is mutat -, a csepűrágókba, a cirkuszosokba, mutatványosokba, a némiképp elesettekbe, hátrányos helyzetűekbe, a reménytelenségben is nagyot álmodókba. Ezt mutatja új filmje, a Vándorszínészek is.

 

Lehet persze emiatt rögvest azon morfondírozni, hogy mindent kétszer mond, háromszor mond, sőt sokszor mond. Igenis, meg nem is, mert a gyermeki rajongása a színészek iránt tényleg múlhatatlan, ez holtomiglan-holtodiglan szerelem. De nem a szabályos arcúakat, a szépfiúkat, szép lányokat kedveli a vásznon, hanem a kissé elrajzoltakat, fölöttébb jellegzetes figurákat, nagy fazonokat. Most éppen, ebben a filmben, egy vándortrupp számára a mikrouniverzum. És bár az is jellemző volt rá, hogy igencsak ragaszkodott jól bevált, imádott színészeihez, ezúttal olyanokkal forgatott, akikkel eddig még nem dolgozott, ahogy a stáb tagjai sem feltétlenül az évtizedek óta beváltak.

Egy pajtában tartott színházi előadással indul a film, amiben túlzó gesztusokkal, ordítva beszélve, agyonhangsúlyozva a szavakat, forszírozott mimikával játszanak a színészek, és valahogy mégis hitelesek. Látszik az ügybuzgóság, a lelkesedés, a feltétlen hit abban, amit csinálnak, a totális odaadás. Garas Dániel kamerája kedvtelve el is időz a közönség tagjainak arcán, kíváncsian, sőt csodálkozva bámuló tekinteteket látunk, mint a bábszínházban jó gyerekelőadáson, vagy éppen úgy nevetnek a nézők, hogy egész testük rázkódik belé. Annyira beleélik magukat a produkcióba, hogy aki a színpadon rossz fát tett a tűzre, azt alaposan el akarják agyabugyálni, hiába próbálják bizonygatni a színészek, hogy ez csak játék, mutatós kis csetepaté tör ki. Összemosódik számukra a fikció és a valóság. Sándor ezt is fölöttébb szereti taglalni, hiszen számára a filmesek világa, és maga a film, akár a régi, jó öreg celluloid, valószínűleg valóságosabb világ az igazinál. Egy színész arcába akár belelátja az emberiséget, a földkerekséget, például Garas Dezső maga volt számára a világmindenség.

Ezúttal pedig az Ördög nevű ló által vonszolt echós szekér, és a benne zötykölődők azok. Csatlakozik hozzájuk egy katona, akit bunyó közben úgy fejbe vertek, hogy csak három nap múlva ébred, emiatt nem mehet vissza a laktanyába, mert már rég lejárt a kijárási ideje, akinek pedig lejárt, azt felakasztják. Így aztán zötykölődik ő is a társulattal, és naná, hogy előbb-utóbb szintén színész akar lenni, de nagyon. Mindenki nagy-nagy pesti színész szeretne lenni, a végeérhetetlennek tűnő, buktatókkal, akadályokkal teli utazás iránya a főváros, és a vágyak netovábbja ott kőszínházban játszani. Olyan múlhatatlan vágy ez, mint Csehov Három nővérében a címszereplőknek Moszkvába utazni.

Sándor némileg nosztalgiával néz ezekre a színészekre, mint akik minden széthúzás, hiúság, csaknem állandósult torzsalkodás dacára, valamennyire azért csak összetartanak. Persze már, aki, mert van köztük a nélkülözhetetlennek tűnő szövegkönyvekkel meglógó áruló. Nyilvánvaló vélemény a társadalomról, hogy belőle lesz legelőször pesti színész, abban a bizonyos annyira áhított kőszínházban. Legvégül ketten, kiszakadva a truppból, az igazgató elegáns kocsijában elindulnak a kőszínház felé. Nem tudjuk mi lesz a sorsuk, ahogy azt se, hogy a társulaté mi lesz. Csak egyre távolodik tőlünk a kordé, belevész a messzeségbe. Viszi a művészetet erdőn-mezőn át, a sanyarú sorsú művelőivel együtt. Feltehetően nem jutnak egyről a kettőre, miközben mind rosszabb körülmények között, őrizni igyekeznek a lángot. Hát ez is lehet társadalomkritika, persze, ha csak akarjuk. Sándor soha nem direkt, jelképekbe csomagolja a közlendőit, az érzéseit, hanem például szemléletes képekbe. Látjuk a pusztát, a tájat, rekkenő hőségben és dermesztő zimankóban egyaránt, a szabadság jelképe is mindez, de a vele járó nélkülözésé ugyancsak.

Ezúttal is jók a figurák. Gáspár Sándor a trupp karizmatikus, de igencsak önfejű vezetője, akit egy tragikus vétsége után leváltanak, de azért meg van győződve róla, hogy ő az ország legnagyobb színésze. Szinte ölre mennek ezért a címért a Hegedűs D. Géza által alakított, ugyancsak nagyvaddal. Martinovics Dorina érzékletesen játszik egy fiatal, impulzív, empatikus, tehetséges színésznőt, aki átveszi az irányítást, és nem mellesleg szerelmes a Mohai Tamás által megformált, szökött katonába, akiből remek színészt farag. A valamelyest mégiscsak reményt keltő korosztály képviselői. Ahogy az ifj. Vidnyánszky Attila által alakított, lázas tekintetű, mohón a tudást magába szívó, Borostyán névre hallgató, egyszerre száz dolgot csináló színházi mindenes is az. Ifj Vidnyánszky a Liliomfi a Budaörsi Latinovits Színházban általa rendezett előadásában, már elsőrangún, elementáris erővel, nagy játékossággal örökítette meg a vándorszínészek életét. A film szellemiségében rokonságot mutat azzal a produkcióval. Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter középgenerációjú, némiképp már megállapodott és elfásult színészházaspár, akikben azért fel lehet még piszkálni a tüzet. Kovács Krisztián az érdekből, előmenetelért, társait sunyin elhagyó, meglopó áruló.

Szekér András, Sándor Pál, Péterfy Gergely jegyzik a biztos vonalvezetésű szövegkönyvet. Nincs semmi agyonbonyolítva, de túlegyszerűsítve, lebutítva sem. A Vándorszínészek szerethető, bárki számára élvezhető, lélekkel, szomorkás lírával, kedves humorral átszőtt mozi.

A víz érintése az Oscar-díjátadó legnagyobb nyertese

Meglepetések nélkül zajlott le a 90. Oscar-díjátadó: sajnos a legjobb idegennyelvű film kategóriájában is a legesélyesebbnek tartott jelölt, A Fantastic Woman kapott díjat, nem a Testről és lélekről. A víz érintése négy Oscart nyert, köztük a legjobb filmnek és a legjobb rendezőnek járót. A legjobb női főszereplő Francis McDormand lett, és Gary Oldman Churchill alakítása is Oscart ért. A show-ra a pedig az nyomta rá a bélyegét, hogy a díjakat átadó Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia mindent megtett azért, hogy minél nyitottabbnak és befogadóbbnak tűnjön.

 

A 90. Oscar-gála nem sikerült olyan emlékezetesre, mint a 89. Ezúttal nem volt nagy baki vagy botrány, de az este folyamán többször felemlegették a tavalyit, amikor a legjobb film díjánál először rossz nyertest hirdettek ki. Az Oscar-gála házigazdája, Jimmy Kimmel is ezzel kezdte a show-t. Arról beszélt, hogy a PricewaterhouseCoopers – amely a szavazatok számlálását végzi – megígérte, hogy a megfelelő borítékok átadása lesz a legfontosabb számukra idén. Ezt Jimmy Kimmel úgy kommentálta, hogy nagyszerű, de kérdés, hogy akkor az elmúlt 89 évben mi lehetett számukra a legfontosabb. Ezután a zaklatási botrányra és a metoo mozgalomra tért rá, és az Oscar-szoborral példálózott, ami a kezeit megfelelő helyen tartja, és még pénisze sincs. Majd komolyra fordította a szót és arról beszélt, hogy éppen ideje volt kiállni a visszaélések ellen, annál is inkább, mert Hollywoodnak jó példát kellene mutatnia a világnak. Kimmel szerint pozitív változás jöhet a filmiparban, és ezzel kapcsolatban beszélt arról is, hogy mekkora siker jelenleg a mozikban a Fekete Párduc, amely az első fekete szuperhősfilm – pár éve pedig még senki sem akart volna ilyet csinálni.

2017 az az év volt, amikor a férfiak annyira elszúrták, hogy a nők halakkal kezdtek randizni

– foglalta össze az évet Jimmy Kimmel A víz érintésére utalva, amely a legtöbb, 13 jelölést gyűjtötte be.

Ennek megfelelően a legtöbb, összesen 4 Oscart is A víz érintése kapta: a legjobb filmnek és a legjobb rendezőnek (Guillermo del Toro) járó díj mellett a látványt és a film zenéjét (Alexander Desplat) díjazták. A 8 Oscarra jelölt Dunkirk három díjat kapott (legjobb vágás, legjobb hangvágás, legjobb hang), a 7 Oscarra jelölt Három óriásplakát Ebbing határában alkotói pedig a színészi díjakkal vigasztalódhattak.

A legjobb férfi mellékszereplő díját a várakozásoknak megfelelően Sam Rockwell kapta, a legjobb női főszereplőnek járó Oscart pedig Frances McDormand vehette át, akinek a Fargo után ez már a második szobrocskája. Frances McDormand valószínűleg köszönőbeszédével is bevonul majd az Oscar-történelembe: vitathatatlanul a legkülönlegesebb volt, amit az este hallhattunk, és a gála egyik legemlékezetesebb pillanata is neki köszönhető. Arra kérte az összes női Oscar-jelöltet a teremben, hogy álljanak fel vele együtt, és így mutassák meg, mennyien vannak. Ezután arról beszélt, hogy mindannyiuknak vannak tervei, amelyek megvalósulásra várnak, de ne a ma esti partikon akarjanak erről beszélni velük, hanem az irodákban.

A beszédét két szóval zárta le, amit mindenki figyelmébe ajánlott: “inclusion rider”.

Ez azt a kikötést jelenti, amelyet a színészek a szerződésükbe iktathatnak arról, hogy minél sokszínűbb stábot szeretnének a filmjükbe.

A legjobb férfi főszereplő esetében szintén a papírforma érvényesült: Gary Oldman vehette át a díjat Winston Churchill megformálásáért A legsötétebb órában. A brit színésznek meglepő módon ez volt az első jelölése, és látszott rajta hogy nagyon meg is hatódott, mikor átvette a díjat. Korábban, a vörös szőnyeges bevonuláskor Oldman arról beszélt, hogy szinte ő maga sem ismerte fel magát a filmben: nem meglepő módon A legsötétebb óra a legjobb maszkmesteri munkáért járó díjat is elnyerte.

A legjobb női mellékszereplő Allison Janney lett (Én, Tonya), akinek a legjobb köszönőbeszéd díját is odaítélhetnék. Mikor átvette a díjat azt mondta: „Teljesen egyedül csináltam”, majd a meglepett nevetés után hozzátette, hogy igazából semmi sem áll távolabb a valóságtól, és persze ő is felsorolta, ki mindenkinek köszöni az Oscart.

Fontos kiemelni a legjobb operatőri munkának járó Oscart is. Ugyan a kategória első női jelöltje, Rachel Morrison nem nyert a Netflix által gyártott Mudbounddal, ezt most valószínűleg senki sem hányja majd az akadémia szemére.

Nagyon kijárt már a díj a tizennégyszeres Oscar-jelölt Roger E. Deakins-nek,

akinek győzelmét hatalmas ováció fogadta. A 68 éves Deakins-t korábban olyan filmekért jelölték, mint A remény rabjai, a Fargo, A felolvasó, a Skyfall vagy a Sicario. Végül ennyi jelölés után a Szárnyas Fejvadász új részével nyert, amelyet Budapesten forgattak, és Deakins ezt köszönőbeszédében meg is említette. A Szárnyas Fejvadász 2049 egyébként a vizuális effektekért járó Oscart is elvitte.

Emlékezetes volt James Ivory győzelme is, aki 89 évesen nyerte meg a legjobb adaptált forgatókönyvnek járó Oscar-díjat a Szólíts a nevedenért, és ezzel ő lett a legidősebb Oscar-nyertes. A tavalyi év legnagyobb meglepetés filmsikere, a Tűnj el! is kapott egy Oscart: Jordan Peele, akit rendezőként is jelöltek, a legjobb eredeti forgatókönyvárt járó szobrocskát kapta meg. Greta Gerwig filmje, a Lady Bird viszont hoppon maradt, hiszen az öt jelölésből egyet sem tudott díjra váltani.

Az érdekességek sorát gyarapította a korábbi NBA-sztár, Kobe Bryant feltűnése a színpadon, aki a legjobb animációs rövidfilmért (Dear Basketball) kapott Oscart. Az egész estés animációnak járó díjat pedig a Pixar fimje, a Mexikóban játszódó Coco kapta, amely a legjobb betédal Oscarját is elvitte.

A minket leginkább érdeklő Oscart, a legjobb idegennyelvű filmnek járó díjat az előzetesen legesélyesebbnek tartott chilei film, az A Fantastic Woman nyerte meg, így 2016 és 2017 után idén nem lett magyar Oscar. A Testről és lélekről stábja ettől függetlenül úgy tűnik, jól érezte magát a gálán: a film női főszereplője, Borbély Alexandra több képet is posztolt az Instagramjára.

https://www.instagram.com/p/Bf665SEhYFN/?taken-by=szandraborbelyova

Összességében – valószínűleg a hollywoodi zaklatási botrányok miatt – idén

komolyabbra sikerült a díjátadó, mint a korábbi években.

Nagyon látszódott, hogy a szervezők minden eddiginél több figyelmet fordítottak arra, hogy ne csak fehér férfiakról szóljon a show, és lépten-nyomon ki is emelték a női és színes bőrű alkotókat. Ez mindenképpen értékelendő gesztus, de néha már erőltetetten hatott, és izgalmas semmiképpen nem lett tőle a műsor.

A nők és a színes bőrű filmesek helyzete mellett a bevándorlás témája is sokszor szóba került, minden bizonnyal az amerikai elnök migrációs politikájára utalva. Amikor Guillermo del Toro megkapta a legjobb rendezőnek járó díjat, azzal kezdte a köszönőbeszédét, hogy ő is bevándorló. Meglepetést jelentett, hogy ezt a díjat Emma Stone adta át, akinek a hagyományok szerint a legjobb férfi főszereplőt kellett volna bejelentenie, mivel tavaly ő nyerte a legjobb női főszereplőnek járó Oscart. A változtatás oka az volt, hogy a tavalyi férfi győztes, Casey Affleck a szexuális zaklatási vádak miatt idén távol maradt a díjátadótól, tehát nem tudta volna átadni a legjobb női főszereplőnek járó Oscart. Végül a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat Jane Fonda és Helen Mirren adta át, akik arról beszéltek, hogy rengeteg minden változott az elmúlt 90 évben Hollywoodban, többek között az is, ahogy a férfiak és nők egymáshoz viszonyulnak. A legjobb női főszereplőnek járó díjat is nők adták át: Jodie Foster és Jennifer Lawrence.

Nemes gesztus volt, hogy a tavalyi botrány ellenére nemcsak a műsorvezetőt, Jimmy Kimmelt hívták vissza, hanem a Faye Dunawaye-t és Warren Beatty-t is, akik 2017-ben elszúrták a legjobb film díjának átadását. Idén újra megpróbálhatták, és gond nélkül prezentálták A víz érintése Oscarját, Guillermo del Toro rendező pedig a díjat a fiatal filmeseknek, a következő generációnak ajánlotta.

A legnagyobb showelem az volt, hogy Jimmy Kimmel idén is megtalálta a módját annak, hogy hétköznapi embereket is bevonja a díjátadóba. Arról beszélt, hogy a nézőknek is illő köszönetet mondani, ezért míg tavaly „turistákat” hozott a gálára, idén a show közepén összegyűjtött egy csapat sztárt, hogy átmenjenek a szomszédos TCL Chinese Theater nevű legendás moziba, és „meglepjék” a nézőket. Többek között Margot Robbie, Gal Gadot, Mark Hamill és Guillermo del Toro volt a társaságban, akik vittek egy kis nasit a mozi közönségének, és az egyik néző még a következő díj átadóit is felkonferálhatta.

Az este visszatérő poénja pedig az volt, hogy Jimmy Kimmel felajánlott egy jetskit annak, aki a legrövidebb beszédet mondja az idén, és sok díjazott utalt is rá a beszédben, hogy örülne a nyereménynek. Ettől persze nem lettek rövidebbek a köszöngetések: végül a Fantomszál jelmezeiért díjazott Mark Bridges kapta a jetskit.

Jimmy Kimmel egyébként elég jó házigazdának bizonyult idén is, de nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a majd négyórás műsor továbbra is unalmas és nagyon kiszámítható. Ráadásul idén a díjazottak névsora is annyira a várakozásoknak megfelelően alakult, hogy még ennyi izgalmat sem tartogatott a show.

A legfontosabb díjazottak:

Legjobb film

  • Szólíts a neveden
  • A legsötétebb óra
  • Dunkirk
  • Tűnj el!
  • Lady Bird
  • Fantomszál
  • A Pentagon titkai
  • A víz érintése
  • Három óriásplakát Ebbing határában

Legjobb rendező

  • Christopher Nolan (Dunkirk)
  • Jordan Peele (Tűnj el!)
  • Greta Gerwig (Lady Bird)
  • Paul Thomas Anderson (Fantomszál)
  • Guillermo del Toro (A víz érintése)

Legjobb női főszereplő

  • Sally Hawkins (A víz érintése)
  • Francis McDormand (Három óriásplakát Ebbing határában)
  • Margot Robbie (Én, Tonya)
  • Saoirse Ronan (Lady Bird)
  • Meryl Streep (A Pentagon titkai)

Legjobb férfi főszereplő

  • Timothée Chalamet (Szólíts a neveden)
  • Daniel Day-Lewis (Fantomszál)
  • Daniel Kaluuya (Tűnj el!)
  • Gary Oldman (A legsötétebb óra)
  • Denzel Washington (Roman J. Israel, Esq.)

Legjobb női mellékszereplő

  • Mary J. Blige (Mudbound)
  • Allison Janney (Én, Tonya)
  • Lesley Manville (Fantomszál)
  • Laurie Metcalf (Lady Bird)
  • Octavia Spencer (A víz érintése)

Legjobb férfi mellékszereplő

  • Willem Dafoe (Floridai álom)
  • Woody Harrelson (Három óriásplakát Ebbing határában)
  • Richard Jenkins (The Shape of Water)
  • Christopher Plummer (A világ összes pénze)
  • Sam Rockwell (Három óriásplakát Ebbing határában)

Legjobb idegennyelvű film

  • A Fantastic Woman (Chile)
  • The Insult (Libanon)
  • Szeretet nélkül (Oroszország)
  • Testről és lélekről (Magyarország)
  • A négyzet (Svédország)

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK