Tíz éve tiltólistán van, nem játssza, nem szólaltatja meg őt az állami rádió és televízió, de ezt egyáltalán nem bánja, mert nem akarja a jelenlétével legitimálni azt, ami ott történik – mondja Dés László Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zenész. Afféle díszdemokratának tartja magát, akit azért hagyják nyugodtan beszélni, mert nem piszkál bele a hatalom ügyeibe, nem keresztezi szándékaikat. Szerinte akkor lenne változás, ha a művészek többsége egyszerre megszólalna, és tiltakozna és kifejezné azt, ami a valóság: nem demokrácia az, ami itt van. Dés, a Független Hírügynökségnek adott interjúban beszél arról is, hogy jövőre Esterházy estet fog rendezni; a tavaly elhunyt íróval, bár teljesen máshonnan indultak, minden tekintetben rokonlelkek voltak.
Kell önnek tartania attól, hogy a véleménye miatt hátrányt kell elszenvednie?
Már egy jó ideje nem kifizetődő politizálni… illetve van, akinek igen, akinek jól jön, ha beszél. De, ha az ember az elvei szerint és nem az érdekei alapján szólal meg, akkor az sosem kifizetődő… De hát mit tegyek, így szocializálódtam. Amikor 1974-ben elkezdtem a pályafutásomat, akkor sem volt másként. Pontosan lehetett tudni, mit gondolok a világról, de ilyen retorziók nem értek. Persze legyünk igazságosak: ennyire szabadon nem lehetett beszélni, akkoriban burkoltabban fogalmaztuk meg a véleményünket. A rádió jazz-szekciójában működő belügyes Kiss Imre, pontosan tudta, hogy én ki vagyok, mi a véleményem a világról és róla, ezért aztán ott szúrt ki velem, ahol tudott. Neki ugyanis volt lehetősége arra, hogy támogasson vagy tiltson. Majdnem mindenütt hasonló jelenségekkel és figurákkal találkozott az ember, egyedül a lemezgyárban alakult szerencsésen a sorsom, ott szerették a játékomat, a munkáimat. Huszonhét éves koromban csináltam az első lemezemet – ma ez nevetségesen hangzik, amikor már tizenévesek készítenek lemezeket -, s onnan kezdve folyamatosan tudtam dolgozni. Ha ez nem adatott volna meg nekem, akkor egész egyszerűen nem létezem. Így viszont játszott engem a rádió, mert voltak felvételeim. Nagy változást a rendszerváltozás sem hozott, annyi talán igen, hogy 2007 óta tiltólistán vagyok
Az mit jelent?
Hogy nem játssza a számaimat a közszolgálati tévé és rádió, illetve ne nevezzük annak ezeket: kormány-tévé és kormányrádió van, riporterek, valóságos újságírók helyett mikrofonállványok… Ezekben tehát nem szerepelhetek, még a nevemet se nagyon ejtik ki.
És ezt ön ilyen könnyedén tudomásul veszi?
Inkább úgy fogalmaznék: az felháborít, hogy ez a pártpropaganda az adófizetők pénzén folyik, közszolgálatnak hazudva, de szerepelni nem kívánnék ezekben a médiákban, mert csak legitimálnám azt a disznóságot, amit csinálnak.
Volt az életében olyan, hogy az elveit a háttérbe szorította az érdekei miatt?
Nem volt ilyen. Nekem mindig fontosabb volt az, hogy bele tudjak nézni a tükörbe. Mindig vannak választási lehetőségei az embernek, bár nekem kétségkívül szerencsém volt; a 2007-es évekre – amikor is még bőven szocialista kormányzás folyt, de a médiákban a hatalmat már szégyenszemre átvette a Fidesz –, szóval addigra már régen jelen voltam annyira a zenei életben, hogy ugyan ki lehet velem szúrni, de nem létezővé már nem tehetnek.
Mondhatjuk azt, hogy Dés László már van akkora művész, végülis Kossuth-díjas, Liszt Ferenc díjas, hogy nem mernek vele kiszúrni?
Mindent mernek, csak nem vagyok annyira érdekes…
Mi az, hogy nem annyira érdekes? Egy Dés László mindenképpen érdekes.
Nem, nem vagyok annyira érdekes.
Ez valami kishitűség önnél?
Nem, dehogy. Tényszerű. Az érdekes az, aki az érdekeikbe belepiszkít.
És ön nem ezt teszi?
Én afféle dísz demokrataként megszólalok itt-ott és elmondom a véleményem, ez nem tétel számukra. Az érdekes az, ha az érdekkörükbe valami akadály, valami piszok kerül.
Én viszont azt gondolom, ha Dés László megszólal, arra oda kell figyelni.
Tudja, ez akkor lenne érdekes, ha 35-40, vagy 100 muzsikus szólalna meg, 100-150 képzőművész, 200 író, vagy másként fogalmazok: ha Magyarország művészeti életének a jelentős része megszólalna, az érdekes lenne…
De a magyar művészek, nem mondom, hogy feltétlenül többségükben, meg vannak vásárolva, nem?
Nem, nem. Persze vannak olyanok is. De nem sokan A magyar könnyűzenei életben néhány zenekar és szólista jól él abból, hogy politizál, persze a kormány oldalán. De általában nem arról van szó, hogy megvásárolták az embereket, sokkal inkább arról, hogy elméleteket gyártanak önmaguknak arról, hogy a politika piszkos dolog; távol áll tőlem, mondják, hogy jövök én ahhoz, hogy kritizáljam, apolitikus vagyok, nem az én dolgom… És azért igaz is: egy demokráciában miért ne lehetne egy művész apolitikus, miért kellene neki politizálnia? Tulajdonképpen én sem politizálok, csak elmondom a véleményemet, azt gondolom, ennyivel tartozom magamnak, a közösségnek, amiben élek. Szóval, hogy van felelősségem. De mások úgy gondolják, hogy jobb a békesség, jobb csendben maradni. És igazuk van, mert az sokkal kényelmesebb. És persze van még egy praktikus szempontjuk, attól félnek, hogy megosztják a közönségüket, és potenciális rajongókat, kedvelőket veszítenek.
Egyébként ön szerint, ezek alapján, korlátozott szabadságban élünk?
Már régen tudjuk, hogy az nem demokrácia, ami itt van. Folynak ugyan viták, hogy autokratikus rendszer, vagy már-már diktatúra, de ez csak játék a szavakkal. Az biztosan állítható, hogy nincs sajtószabadság, a hatalmi ágak önállósága megszűnt, fékek alig vannak, az emberek félnek, egzisztenciális félelem van…
Művészi szabadság az van?
Olyan értelemben igen, hogy azt írok, amit akarok, mindenki azt ír, amit akar, de pontosan tudjuk, hogy működik ez: nagyon könnyen tönkre lehet tenni művészi karriereket, egzisztenciákat, hogy tűrt kategóriába teszik őket. Mára például egy politikai indíttatásból létrehozott művészeti alapítvány, amely a kultúrára szánt pénzek jelentős részét magához vette. Ez nem elég, minden kuratóriumban ott ülnek, ahol pályázati pénzeket osztanak el, tehát uralják a teljes terepet. Ez az MMA-nak nevezett konglomerátum a tagjainak jelentős havi apanázst folyósít, ami folyamatosan, évente emelkedik. Ennek semmilyen más feltétele nincs, csak tagnak kell lenni. Egy olyan szervezetben, amelynek működése indulásánál az elnöke kijelentette: külföldön vannak, akik úgy gondolják, hogy Konrád György magyar író. Még sok más rémséget és badarságot beszélt folyamatosan. Azért ennek tudtával belépni egy ilyen szervezetbe, ahhoz kell gyomor! És hogy a saját területemről beszéljek: a Szerzői Jogvédő Iroda Egyesületből, tehát egy magánjogi szervezetből, egy nagyon nagy összeget zabráltak el, és tették át az NKA-ba, ahol aztán a saját embereik döntenek arról, hogy ki kaphat pályázati pénzt. Én például legutóbb nem kaptam. Egy három évig tartó, nagy formátumú zeneszerzői munkára pályáztam. Szóval így. De lehetne még beszélni a tévék, rádiók helyzetéről, szerepükről a művészeti szcénával kapcsolatban, a színházak helyzetéről, és így tovább és így tovább. Sokszor fordul elő, hogy író barátaimmal létrehozott estünkkel vidéki városokba azért nem jutunk el, mert a szervezők széttárják a karjukat, sajnálkozásukat fejezik, de közlik: azt nem engedhetik meg maguknak, hogy fogadjanak minket. Az állásukat kockáztatják. De nem akarok panaszdélutánt tartani…
Én viszem ebbe az irányba a beszélgetést.
Igen, de ez nem egy hálás pozíció.
Igen, értem én a felemelt mutatóujjat, és akkor fordítok a diskurzuson. Említette, hogy író barátaival a vidéket járja…
Pont azt mondtam, hogy csak szeretnénk járni, de nem mernek fogadni bennünket.
Igen, értem, pusztán abba akartam belekapaszkodni, hogy említette az író barátait, és erről jutott eszembe, hogy Esterházy Péterrel számomra olyanok voltak, mintha testvérek lennének…
Nagyon jó barátok voltunk.
Mi maradt meg önben ebből a barátságból?
Minden megmaradt. De hadd idézzem ezzel kapcsolatban őt, egy csodálatos bon mot-ját. Így hangzott: mi a különbség Isten és az édesapám között. A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs. Ez van Péterrel is, mindenhol ott van, csak konkrétan itt nincs. Nehezen lehetne találni két olyan embert, akinek a családi háttere, a gyökerei annyira különbözőek, mint a mieink, és mégis tökéletesen ugyanoda jutottunk, gondolkodásban, és nem csak a művészetről, az irodalomról, zenéről, hanem politikáról, társadalomról, felelősségről, a közegről, amiben élünk.
Hatottak egymásra?
Igen, persze. Én egy kicsit radikálisabb voltam, szenvedélyesebb, ő mindig higgadtabb. Ő nagyon szerette az én szenvedélyességemet, radikalizmusomat, én meg nagyon tiszteltem az ő higgadtságát
Az ő nyelve, és az ön zenéje hogyan találkozott egymással?
Nagyon sok közös fellépésünk volt, 1991-ben kezdtük el. Éppen huszonöt éve voltunk szoros barátságban, amikor itt hagyott bennünket. Az Egyetemi Színpadon kezdtük, a Hrabal könyve című regénye akkoriban jelent meg, amelyben Charlie Parker a botfülű úristent tanítja szaxofonozni. Péter olvasott a könyvből részleteket és én voltam a szaxofonos, egyrészt a tehetséges, aki tanít, másrészt a tehetségtelen – az Isten -, akit próbálnak tanítani. Nagyon jól sikerült az este, így aztán elhatároztuk, hogy folytatjuk az együttműködést, függetlenül attól, hogy van-e utalás az adott szövegben a zenére, vagy nincs. Többnyire persze nem volt, de innentől kezdve nagyon sokat léptünk fel együtt. Egyszerűen megtanultam Esterházyul játszani. Neki nagyon erős nyelvi humora van, amit meg kellett tanulnom, mint ahogy az iróniát is. És a zenében ez a legnehezebb.
Miért, van a zenében humor?
Hogyne. Később Parti Nagy Lajossal is sokat léptem fel, és vele még tovább fejlesztettem ezt a zenei világot. Ő olvasott Fülkeforr – Magyar mesékből, én pedig folytattam zenében. Sokat tanul az ember az ilyen közönség előtti improvizációs helyzetekben. Van egy írása a Lajosnak, amely arról szólt, hogy egy metrón utazó pasinak megszólal, mégpedig a Himnusz hangján a telefonja – a kollégái tréfálták meg őt -, és a történet arról szól, hogy az utasok közül ki hogyan reagál erre a himnuszos telefonhangra. Én, természetesen a magam módján, tehát improvizatív módon, eljátszottam a Himnuszt. De nem jól fogtam meg a dolgot, a közönség azt hitte ironizálok, és nevetgéltek. A többi előadáson aztán korrigáltam a hibát, és úgy adtam elő, hogy minden este megállt a levegő. Ha nem így történik, azért én vagyok a felelős, a közönség ebben sosem lehet hibás. Ha nem nevet akkor, amikor kellene, és nevet amikor nem kellene, ott valami el van rontva. Nagyon érdekes, hogy miként tanulja meg az ember a színpadi létet, azt, hogy akkor és ott érje el a kellő hatást, amikor és ahogy kell.
Amikor Esterházyról beszélgettünk, azt mondta, hogy ön radikálisabb típus. Ez a radikalizmus a munkájában is jelentkezik?
A művészetben a radikalizmus azt jelenti, hogy valamilyen rendhagyó, a szabályoktól teljesen eltérő alkotás jön létre. Csakhogy ma már régen nincsenek szabályok. Egy olyan világban élünk, ahol egymás mellett rengeteg stílus létezik, egymástól teljesen eltérő zenék születnek, és ez a valóság. Régebben egy országnak, egy földrésznek, egy közösségnek volt közös zenei nyelve, mint például a reneszánsz, a barokk, a bécsi klasszika, és akkor a szerzők ebben a stílusban alkottak. A zsenik persze a szabályokat folyamatosan feszegették, a keretek azért vannak, hogy szétfeszítsük azokat, Mozart, Beethoven ezt tette, így aztán előbb utóbb, megszületett egy új stílus, ebben az esetben a romantika. Vagyis volt mindig egy egységes zenei nyelv, most viszont már nincs ilyen. Magyarul: nincsenek szabályok.
Saját magát hova sorolja?
Érdekes, ezt még soha nem kérdezték tőlem, és nagyon nehéz rá válaszolni. Azt mondanám, hogy olyan dzsessz-zenész vagyok, aki zeneszerzői tevékenységet is folytat a legkülönbözőbb műfajokban, és a dzsessz világát beépíti ezekbe. Talán ez az én egyediségem záloga. Ha van nekem olyan.
Tartozik ön valakihez, valakikhez? Azért kérdezem, mert úgy érzem, látom, hogy egyszerre van egy befelé forduló és kitárulkozó énje. Amikor Esterházyról, beszéltünk láttam, hogy milyen fontos önnek a barátság…
Hát ő pótolhatatlan. Azért is csinálok jövő nyáron egy Esterházy-estet… De a kérdésre válaszolva: én soha nem tartoztam semmilyen klubba. Én már a KISZ-nek sem voltam tagja, semmilyen pártnak, felekezetnek; egyszerűen nem tudok, nem akarok betagozódni. Teljesen független ember vagyok. Természetesen van családom, nagy családom van, gyerekek, unokák, testvérek… Saját választásaim vannak.
Ha fájdalmai vannak, kivel osztja meg, megosztja egyáltalán?
Van kit felhívnom, ha ez a kérdés, de inkább beleírom a fájdalmaimat a zenémbe.
Ez a mai világ egy fájdalmas világ az ön számára?
Nézze, van egy normális hétköznapi életem. Nem tagadhatom, sikeres ember vagyok, nem akarok álszerénykedni. A mindennapokban kiegyensúlyozott vagyok, aki, mondhatni elégedett a sorsával, ha viszont belegondolok abba, hogy miben élünk és abba, hogy a gyerekeim, az unokáim milyen életet kell, hogy éljenek, milyen jövő áll ellőttük, akkor elönti az agyamat – hétköznapi nyelven, a szar. Elképesztő és felháborító, ami itt történik, disznóságok, felelőtlenségek sora, és ezt azzal a felelősségtudattal, amelyet a családom, és az ország iránt érzek,(legyenek bármilyen nagy szavak) az iránt a közeg iránt, amiben élek és dolgozok, nehéz elviselni.
A Soros életét bemutató alkotást a Pesti Srácokat (főszerkesztő Stefka István) üzemeltető GerillaPress jelentette meg. A George Soros – A multimilliárdos globális hálózata és az általunk ismert világ vége című könyvet a Münchenben született, magyar származású író, újságíró, Andreas von Rétyi írta.
