Bizonyos kérdéseket, ezt nem spórolhatjuk meg, fel kell tennünk önmagunknak. Nem könnyű kérdések ezek, ha úgy tetszik a legnehezebbek azok számára, akik magukat a politikai bal-, vagy liberális oldalra sorolják. Ahogy közelednek a választások, márpedig hovatovább mindössze négy hónap választ el bennünket tőle, úgy válnak egyre erőteljesebbé bizonyos kontúrok, amivel persze nem azt állítjuk, hogy kristályosodik a kép. Inkább csak azt mondjuk: ma nagyobb határozottsággal jósolhatunk várható eredményt, mint akár egy hónappal, de főleg fél évvel ezelőtt.
Tudjuk és látjuk: a Fidesz falai nem repedeztek meg, sőt, egyre erősebbé válnak, ahogy haladunk előre az időben. A szomorú az ebben, hogy ehhez nem sokat kellett tennie a kormánypártnak, túl a folyamatos gyűlöletkeltésen, alig-alig volt rászorulva, hogy a kormányzással törődjön, elég volt számára fokozni azt a kampányt, amely egyfelől félelmet kelt az emberekben, másfelől azt üzeni számukra: csak a Fidesz képes őket – az országot – megvédeni. (Természetesen nem mellékes körülmény, hogy a gazdaság nem omlik össze, sőt a szerencsés folyamatoknak köszönhetően érezhető – mármint a zsebünkön érezhető – növekedés van az országban, s bár a szegények sorsa egy cseppet sem javult, velük azonban, véli a Fidesz, nem kell törődni, politikai hasznuk ugyanis elhanyagolható.)
Önmagában azonban ez a társadalom többségében meglévő idegenellenesség nyilván nem lenne elegendő ahhoz, hogy a Fidesz még erősebben megvesse a lábát a hatalomban, és az elfogadható életnívó javulás sem hozna feltétlen sikert számára, ha nem lenne vele szemben egy darabjaira hullott ellenzék. Olyan ellenzék, amely – az eddigiek alapján – képtelen szót érteni egymással, s
noha van közöttük egy-kettő, amely – tegyük hozzá: alig érzékelhetően – növekedik, összességében azonban nem nő a szimpatizánsok száma, annál inkább a csalódottaké.
És ez annak ellenére így van, hogy ma még mindig elmondható: a választó korúak többsége leváltaná, mi több elzavarná az Orbán-kormányt. Vagyis az emberek még sem teljesen ostobák, vagy vakok: látják, hogy merre megy a Fidesz-hatalom, érzik a szabadság hiányát, hogy egyre inkább a légritka levegő felé közeledünk, de nem tudják, mit is tehetnek ellene. Persze: szavazzanak az áprilisi választáson az ellenzékre. De kire? Hol nem vész el a szavazatuk? Létezik-e olyan formáció, amelyben megvalósul a fő cél és bekövetkezik a váltás? Tudnak-e olyan helyzetet létrehozni, amelyben van remény széttörni ezt az autoriter rendszert? Vagy csak elfecsérelt voksokra futja, és menthetetlenül megmarad ez a virtuális demokrácia. (Kornai János nyilatkozza a Magyar Narancsban: szörnyszülöttnek tartja az illiberális, és mindenfajta egyéb jelzővel ellátott demokrácia kifejezést; azt meg már csak én teszem hozzá Kornai szavaihoz, Kádár János bon mot-jával élve: a krumplileves legyen krumplileves, a demokrácia legyen demokrácia. )
A baloldal jelenlegi képe alapján egyértelmű a válasz. A megegyezni képtelen szereplők egyre csak sodródnak, vagy taktikáznak – ki milyen sorsot vívott ki magának.
A hajdan volt vezető ellenzéki párt még mindig nem szabadult meg a belső problémáitól; aktuálisan a kissé tétova elnököt veszi körül éles kritikai hang, miáltal az MSZP változatlanul beleragadt önnön tehetetlenségébe, és csúszik lefelé a kispárti tartomány felé, míg mások meg ki sem tudtak onnan mozdulni.
Nem, nem becsülnénk le az így összegyűjtött szimpátia-szavazatokat – erre Török Gábor politológus hívta fel a figyelmet -, de legfeljebb ahhoz elegendőek, hogy az adott párt képviselői egy picit jobban érezzék magukat, ahhoz viszont kevés, hogy a váltásra váró társadalom tagjai is.
És itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, amelyről a bevezetőben beszéltünk. Oda tudniillik, hogy mit kezdjünk a Jobbikkal? Mit kezdjünk azokkal a felvetésekkel, amelyek mára eljutottak odáig, hogy egyáltalán szóba mernek hozni egy olyan választási együttműködést, amelybe bevonható, vagy bevonandó lenne a szélsőjobb szervezet is.
Legyünk egyértelműek: szabad-e, lehet-e a Jobbikkal leülni tárgyalni, annak érdekében, hogy megnyíljon az esély egy új kormányra. E szándéknak megfelelően kell feltennünk azt a kérdést magunknak és mindannyiunknak: mit akarunk jobban? Az elsődleges, mindent megelőző cél a Fidesz leváltása, vállalva ezzel a politikai bizonytalanságot is, vagy az elveinkhez ragaszkodunk: nincs, nem lehet olyan helyzet, amikor kezet nyújtunk a szélsőjobb pártjának. Ha elfogadjuk a kutatások eredményét, azaz hitelesnek véljük, hogy az emberek hatvan százaléka a változás mellett áll, és ma nincs olyan matematikai modell, amely ennek a kívánalomnak a Jobbik nélkül megfelelne, akkor a váltás másként nem valósítható meg. De persze legyünk óvatosak: nem hihetjük, hogy ez a hatvan százalék egységesen elfogadna baltól a szélsőjobbig tartó konglomerátumot, ugyanakkor az sincs kizárva, hogy a többség vállalná ezt a kockázatot. Böszörményi Jenő a Magyar Narancsban írt elemzésében odáig jut el, hogy feltétlenül szükség van erre a szövetségre, igaz korlátozott tartalommal és korlátozott idővel. Azt is mondja, idézem: „Mivel Orbán háborús logikában gondolkodik, időszerű lenne, hogy az ellenzék is felvegye végre ezt a harcmodort. Háborúban pedig nem lehet válogatni a kínálkozó szövetségesek között.” Azt is leírja a szerző, hogy
a magyar politikai helyzet nem kínál az ellenzék számára ideális választást, csak rossz opciók között lehet válogatni és – most figyeljenek -: ilyenkor erkölcsi kötelesség a kisebbik rosszat választani.
Elfogadhatjuk-e, magunkévá tehetjük-e hogy ez volna az erkölcsi kötelességünk? Nos, akkor tudjuk megválaszolni ezt a kérdést, ha melléteszünk néhány – talán – vitatható állítást is. Az egyik mindjárt az lenne: hihetünk-e a Jobbik színeváltozásában? Jogos ezt firtatni, de az idő rövidsége – a választás közeledte – nem ad lehetőséget arra, hogy megmérjük az igazságtartalmát. Éppen ezért másként kell feltennünk a kérdést: melyek a Jobbik politikájának azon pusztító elemei, amelyeket nem tett már sajátjává a Fidesz? Mondhatjuk-e, hogy a Fidesz rasszista, Európa-ellenes, helyenként határozottan radikális jegyeket mutató párt? Attól tartok: mondhatjuk. Ha Orbán kongresszusi – kevéssé rejtett – cigányozására, vagy a kormány Soros plakátjaira és ezáltal ugyancsak kevéssé bujtatott zsidózására gondolok, bizony azt kell válaszolnom: igen ott vannak a kormányzópárt politikájában a radikális elemek. Továbbmenve azt kell megvizsgálnunk: mi várható a Fidesztől, az újabb kormányzati ciklus élén? Ne legyen kétségünk: tovább építi a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, tovább gazdagítja – jórészt közpénzek által – a saját oligarcháit -, tovább szűkíti a demokratikus jogokat, és bizony: változatlanul minden, amúgy függetlennek kikiáltott intézmény élére pártkatonákat állít. És, fennáll a veszély, amennyiben fogyóban lesz az uniós pénz, hogy kivezeti Magyarországot az Európai Unióból.
Mi áll ezzel szemben? Vitathatatlanul – feltételezve azt, hogy immár szélesebb körben képesek lennének megállapodni az ellenzéki pártok, miközben ezt a feladatot a látszólag egymáshoz közel állók sem tudják megoldani – az a politikai bizonytalanság, amely egy ilyen győzelem után fellépne. Túl azon, hogy a szélsőséges Fidesz-hívők elözönlenék a pesti utcákat, a kormányzati elképzelések különbözősége is csak időlegesen tenne lehetővé bármiféle együttműködést. Nyilván egy ilyen megállapodásnál nem feledkezhetünk meg annak szükségességéről sem, hogy meggyőzzük az embereket:
vannak helyzetek, amelyekben a politikai, erkölcsi elveinket megelőzheti az a bizonyos erkölcsi felelősség,
amiről a Magyar Narancs szerzője értekezett, és ez most ilyen helyzet. Mert igaz ugyan, hogy Orbán folyamatosan háborús logikában gondolkodik, ám korántsem biztos, hogy ezt a választók háborús helyzetként fordítják le magukban. Márpedig, ha nincs társadalmi támogatottság, akkor hatvan százalék és kormányváltás sincs. Csak a szégyen.
Hát akkor?
Most joggal várhatja el tőlem az olvasó, aki egyszersmind választó is, hogy megfogalmazzam a végső szentenciát. Vagy: mi legyen, mit tegyen? Pedig egyelőre erre képtelen vagyok; az itt leírtak csak a továbbgondolás kényszerét kínálják. Ma még nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy melyik út vezet a demokrácia teljes halálához. Kizárólag egyet ajánlhatok figyelmükbe: csak rossz opciók léteznek.
A Soros életét bemutató alkotást a Pesti Srácokat (főszerkesztő Stefka István) üzemeltető GerillaPress jelentette meg. A George Soros – A multimilliárdos globális hálózata és az általunk ismert világ vége című könyvet a Münchenben született, magyar származású író, újságíró, Andreas von Rétyi írta.
