Kezdőlap Címkék Ember

Címke: ember

Bruck András : Jogos visszavenni, amit jogtalanul elvettek tőlünk

0

Nekem nincs se telkem, se házam a Balatonon, legkevesebb húsz éve a Balaton közelében se jártam, és különösebben kedves emlékek sem fűznek milliók kedvenc tavához.

És mégis, amikor nap nap után hallom, olvasom, hogy Orbánék (Mészáros Lőrinc, Tiborcz István és körei) sorra vásárolják fel a parti kempingeket, hogy a helyükre lakóparkot építsenek, ismételten azon találom magam töprengeni, hogyan tudja egy nép ezt elviselni. Hogyan képes belenyugodni, hogy az országot, ahol él, a saját miniszterelnöke módszeresen felvásárolja.

Nekik meg jut a manipuláció, a félrevezetés, amiben amúgy ez a hét különösen gazdag volt: Szijjártó szerint mi vagyunk az „új világrend győztesei”, Matolcsy „a bőség korszakát, új aranykort” vár Magyarországon, Orbán pedig osztrák életszínvonalat jósolt nem is túl sokára.

Efféle egyeztetett szövegekkel kábítanak, közben egy aggastyánnal riogatnak, akinek nincs semmilyen tényleges hatalma, menekültekkel keltik a pánikot, akiknek eszük ágában sincs idejönni. Ahhoz persze, hogy ilyen átlátszó hazugságokkal választást lehessen nyerni egy leszakadóban lévő országban, kell egy olyan társadalom is, mint a magyar.
A baloldal egy évtizede csak vegetál: a pártjaiban nincs gondolat, húzóerő, véleményformálóinak többsége pedig gyáva és hiányzik belőle minden inspiráció. Azzal mentegetik a rezsimet, hogy maradt itt még bőven szabadság és mozgástér. Viszonyítási alapjuk tehát a diktatúra, és nem a demokrácia. Azt hangsúlyozzák, hány lépésre vagyunk még a legrosszabbtól, nem azt, hogy milyen messzire távolodtunk a kívánatostól. Rafinált módszer, bírálat helyett így lehet szembe dicsérni a gonoszt. Vajon elképzelhető, hogy egy rendszeresen összevert asszony úgy jellemezze gyötrelmeit, hogy ugyan már, jól bírom, lehetne rosszabb is?

A jobboldal teljesen más történet, de nem kevésbé országvesztő és tragikus. Felfoghatatlan, hogyan lehet tisztességesnek látni ennyi hatalmi perverziót. Miféle erkölcsi állapot ezerszer megerősített tények ellenére kitartani a nyilvánvaló rossz és becstelen mellett?

A kempingsztorit ismét mintaként használva: a Fidesz egy éve változtatta meg a Balaton-törvényt, így most semmi nem védi a partot a beépítéstől, amivel pedig megnyílt az út Mészáros és Tiborcz újabb jelentős vagyongyarapítása előtt. Nem is késlekedtek egy másodpercet sem. A fotón látható térkép, rajta pirossal a legújabb családi kempingbirodalommal, a jobboldal hiszékenységének eleven cáfolata.
De ez folyik nyolcadik éve mindenben, a magyar parlament azóta nem csinál mást, mint bűnök végtelen sorozatát legalizálja. Hihető volna, hogy a jobboldal mindebből nem lát semmit? Úgy néz ki. A külföldön dolgozó elméleti fizikus pont úgy képtelen kitörni elfogultsága börtönéből, mint egy hiányosan informált falusi asszony. Ez persze már a lélektan, az elmekórtan vidéke, a józan észnek erre nincs semmilyen hatása.

Annál nagyobb az ellenzéki pártok felelőssége, csakhogy ezen a térfélen nyoma sincs az eltökéltségnek. (Meglátjuk, mennyit érnek majd az ellenzéki vezetők aláírásai azon a kezdeményezésen, amit Gulyás Márton indított a választási rendszer megváltoztatásáért.) A Jobbik az egyetlen kivétel, az ő tetteik és szavaik valóban egyértelműek és erősek, rajtuk érezni egyedül, hogy le akarják győzni a Fideszt.

Eközben, maradva a kemping-ügynél, a szocialisták éppen egy „javaslatot” készülnek benyújtani a parlamentnek, hogy a kempingek funkcióját ne lehessen megváltoztatni. Tehát még mindig van kedvük demokráciásdit játszani, a parlamentet legitim intézménynek tekinteni, holott pontosan tudják, hogy ott már jó ideje minden kérdést és szavazatot az dönt el, tudnak-e belőle Orbánék pénzt csinálni.

Miért nem jelentik be inkább, hogy nagyon rossz befektetés lesz a kempingek helyére építkezni, mert kormányváltás után kisajátítják ezeket a területeket, az összes ott épült házat ledózeroltatják, és a turisták, magyarok és külföldiek, visszakapják nyaralóhelyüket? A nagyobb nyomaték kedvéért pedig ezt elsőként maga Botka közölhetné. Már amennyiben céljai közt egy új rendszerváltás is szerepel – az ország felszabadítása a Fidesz elnyomása alól. Vagy ne vicceljek, max. egy tisztasági festés van a fejében? Pedig, ha a szocik elég hihetően beszélnének, eljutna az üzenet, és a vevők nem tolonganának Tiborczék ingatlanaiért.

Na és a tulajdon szentsége, amit a nagy kedvvel jogászkodó ellenzéki értelmiség semmi pénzért nem volna hajlandó megszegni? Normálisan a tulajdon valóban szentség, csak hát ezek most nem normális idők. Nagyon nem azok. És bizony a közpénz is tulajdon, az a közé, a magyar népé, és ha a hatalmon lévők ennyire gátlástalan mohósággal tömik a saját zsebükbe, ami a mienk, esküjüket megszegő képviselőkkel „törvényesítve” a nyílt fosztogatást, akkor, ha kell, átmeneti időre akár a demokratikus etikett is félretehető.

Szükség törvényt bont.

Igenis, jogos visszavenni azt, amit jogtalanul vettek el tőlünk. A majd hatalomra kerülőknek kötelességük minden eszközzel megkísérelni igazságot szolgáltani – erre egyébként sokkal több eszközük is lenne, mint amennyit most elismernek – nem térhetnek majd ki előle demokratikus blablák mögé bújva. Mert, ha megteszik, attól kezdve ők is bűnrészesek lesznek.

Elismerem, nehéz harc lesz – bár már látnánk – és nem csak a félelmetesre nőtt Fidesz-hálózatok ellenállása miatt. Biztosra vehető, hogy minél tekintélyesebb egy baloldali vagy liberális értelmiségi, annál nagyobb hévvel fogja ellenezni a demokrácia visszaállítására irányuló valamennyi, általa nem demokratikusnak ítélt intézkedést. Ők a „demokratikus közvélemény” lelkiismerete és szószólói, s bár a Fidesz-korszakban a legtöbbjük összecsuklott és használhatatlannak bizonyult, egy másik kormánnyal szemben, amelytől már nem kell majd tartaniuk, lefogadom, sokkal keményebbek, elvszerűbbek lesznek.

Akkor majd megjön újra a bátorságuk.

Forrás: Bruck András, Facebook.

Talán mégsem a hülyék vannak többségben

Látom a visszapillantóban, hogy a mögöttem jövőnek valami baja van. Messze van még tőlem, de már villog kegyetlenül. És nyomja a dudát, mintha csak ma kapta volna ajándékba. Pedig nem megyek lassan, ráadásul a jobboldali sávban haladok, elmehetne mellettem, ha akar. De nem akar, inkább villog és dudál. Valami baj lehet vele, gondolom magamban, és megpróbálom elképzelni, mi történhetett. Megcsalja az asszony? Gondjai vannak a munkahelyén? Nem tudta tegnap felszedni azt a hosszú combú vörös leányzót a strandon? Vagy felszedte, de a dolog nem úgy sült el, ahogyan szerette volna?

Soha sem fogom megtudni. Csak azt látom, hogy miközben közelít, vérvörös arccal nyomja a gázt. Integet és mutogat.

Tudom, nem nekem szól a mutatvány, ha megelőz, következő áldozatával ugyanezt teszi. Baja lehet a világgal, és így adja ki magából a feszültséget.

Az emberek, nyugtatom magam, jók. Százból kilencvenöt normális. Kár, hogy a memóriánk nem vevő erre a felismerésre: nem a normális embertársak maradnak meg az emlékezetünkben.

Ha túléljük az ismeretlen autós „kolléga” ámokfutását, másnap a munkahelyünkön nem arról mesélünk a többieknek, hogy láttunk egy vajszínű Volvót, amelyik teljesen normálisan közlekedett. És képzeljétek, mondjuk a tágra meredt szemekkel hallgató kollégáknak, rögtön utána egy sötét színű Ford érkezett, ha hiszitek, ha nem, azzal sem volt semmi baj.

Olyan ez, mint az áruház, ahol több pénztár is működik. A legtöbbnél normálisan megy a munka, mindössze egyetlen olyan pénztár van, ahol az ott dolgozó valamiért morcos. Barátságtalan, látszik, a háta közepére kívánja a vevőket. Nincs üldözési mániám, tudom, nem nekem szól a rosszkedve. Utálja ő az egész világot.

Pedig ugyanannyi lehet a fizetése, mint azé a kolléganőé, aki kettővel mellette hallgatja a vonalkódok csipogását. És van egy hivatal, ahol már tudom, melyik ablakhoz nem szabad menni. Mert a mögötte ülő hölgy szándékosan lassú, körülményes. Az a típus, aki nem azt nézi, mi az, amit lehet, hanem azt, hogy mit nem.

Pedig rosszkedvűen és rosszul dolgozni legalább annyira fárasztó, mint ugyanazt jól csinálni. Aki már próbálta, tudja, hogy nem nagyobb macera jól átsütni a húst, és tisztességesen centirozni a kereket. Vagy, teszem azt, normálisan befejezni egy elkezdett mondatot.

Villogó, dudáló sofőrök, rosszkedvű eladók és pikírt hivatalnokok próbálkoznak nap, mint nap, hogy elvegyék a kedvünket az élettől. De én javíthatatlanul optimista vagyok, és reménykedem mindhalálig – talán nem a hülyék vannak többségben.

Mint aki halkan belenézett

Lopva néz rám, látom-e, hogy mit csinál. Próbálok úgy tenni, mintha nem látnám, ám hiába nézek másfelé, látja rajtam, hogy látom. Még magát sem képes becsapni, másokat még kevésbé.

Mint aki halkan belenézett. Úgy tesz, mintha nem érdekelné, hogy mi van a szemetesben. Épp csak annyira nyúl hozzá, amennyi ahhoz kell, hogy felemelje a tetőt és szemrevételezze a tartalmat.

Nem hajléktalan, ez látszik rajta. Új lehet a kukázók világában, még szégyenkezik azért, amit csinál. Nem neki kellene szégyenkeznie, nyilván ezt is tudja, de akik miatt most mégis szégyenkezik, azok nem szokták szégyellni magukat.

Ez jut az eszembe, miközben a szemetessel szemező embert nézem. Aki, mint már mondtam, nem hajléktalan. A hajléktalanokat könnyű megismerni, nem csupán onnan, hogy még a többi magyarnál is rosszabbul öltözöttek, és ápolatlanabbak, hanem mert reménytelenség van a szemükben, és félelem a tartásukban.

Emberünk még nem ilyen. Tiszta, bár viseltes ruha és cipő van rajta, tekintete riadt, de még nem kilátástalan. Csak néhány hete veszíthette el a munkahelyét, a családja még kitart mellette, és valószínűleg a barátai is bíztatják. Ha nagyon akarja, ő maga is elhiszi, hogy van még visszaút.

Ismerkedik a lehetőségekkel, nem vesz ki semmit a szemetesből, nézi a felhozatalt, amely egyszer majd a mindennapjai részévé válik. Még nem gyűjt be semmit, csak a fejében raktározza el a tudást, amely valamikor jó lesz majd  valamire.

Próbálok segíteni rajta: arrébb megyek, másfelé nézek. De már késő. Ő is tudja, hogy láttam, amit nem kellett volna észrevennem. És, hogy mostantól egyikünknek sem lesz jó.

A szégyen aztán majd szépen elmúlik belőle idővel, nagy úr a szükség, megszokja ő is, mint ahogyan megszokták már annyian.

Tavaly karácsonykor is hosszú sorban kígyóztak a Blaha Lujza téren a szegény emberek. A legtöbben nem hajléktalanok voltak, még volt fedél a fejük fölött, többen közülük a csekkjeiket is be tudták fizetni, épp csak meleg ételre nem futotta már. Idén, azt mondják, még többen lesznek, minden negyedik magyar beállhatna a sorba.

Emberünk közben végzett a szemetessel, sikerült elhitetnie magával, hogy milyen szépen becsapott engem. Lám, úgy tett, mintha csak szórakozásból emelgetné a szemetesek tetejét. Mint akit nem is érdekel, mi van bennük, épp csak egy kis kíváncsiság, semmi több, de tényleg.

Tényleg, semmi több.

Én meg partner voltam ebben. Hátha ezzel segítek neki, nem veszem el a szánalmammal a maradék tartását. Talán mégis vissza tud kapaszkodni abba a világba, amelyet már félig maga mögött hagyott.

Arrébb megyek, elfordulok – legalább az én szememben ne lássa a saját reménytelenségét.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK