Kezdőlap Címkék Ember

Címke: ember

Csendes gondolatok

0

Tessék mondani miért olyan fontos, hogy a hajóbalesetért esetlegesen felelős hajóskapitány ukrán származású? Más lenne a leányzó fekvése, ha történetesen lengyel, vagy német esetleg ne adj isten magyar szülők gyermeke lenne?

Évekkel ezelőtt betelefonáltam az egyik kereskedelmi rádió élő műsorába, mert a műsorvezető egy a II. világháború során elkövetett gyilkossággal kapcsolatban azt mondta: “X.Y. csendőrőrmester saját kezűleg lőtt le három zsidót.”

Szerintem három embert lőtt le. Kisebb, esetleg nagyobb bűn lenne, ha történetesen más származású embert lőtt volna le?

Diadalmenet mezítláb – Déli kávé Szele Tamással

Így, kávé mellett elmereng az ember a lassan szálló, illatos gőzben, míg kavargatja az életadó nedvet… Az antik Róma jut eszembe, az Örök Város, hatalma teljében, a ragyogó diadalmenetek, az imperator harci kocsija, amin egy rabszolga arany koszorút tart a győztes vezér feje fölé, és közben – Tertullianus szerint – azt suttogja a fülébe állandóan: „Respice post te, hominem memento te” („Tekints magad mögé! Ne feledd, hogy ember vagy!”)

Róma antik, nálunk meg dúlnak a brigantik, a krónikástól azt várják, hogy aranykoszorút tartson a fejük fölé, erre én nem vagyok hajlandó: de szívesen a fülükbe suttogom, amit kell, hogy el ne felejtsék, ők is emberek, halandók, és esendőek is. Például Németh Szilárd praetor olyan esendő, hogy a minapi interjújában, melyet a Magyar Nemzetnek adott kissé elszakadt az igazságtól is.

Már a cím is érdekes, kissé aggasztó:

„Ha szükséges, több ezer katona indulhat a határra”

Hát ne legyen szükséges, különben meg elindulhatnak ha ez elengedhetetlen, azt nem mondja, hogy meg is érkeznek, sőt azt sem mit fognak ott művelni. Mussolini serege jut eszembe, a híres „nyolcmillió bajonett”, amivel a második világháború kezdetéig komoly nagyhatalom látszatát keltette (főleg a nem kifejezetten felfegyverzett abesszinek elleni hódítás után), csak mikor komoly szükség lett volna rájuk, kiderült, hogy a nyolcmillió bajonett még tán megvan, de hiányzik a tizenhatmillió bakancs hozzá… De lássuk, mit mond nekünk ez az érzékeny lelkű klasszika-filológus, aki oly büszke görög-latin kultúrájára!

„– Hol tart a Zrínyi 2026 program megvalósítása?

– A program két pilléren nyugszik, az emberin és a műszaki-technikain. A legfontosabb a katona, a magyar honvéd. Nem mindegy, hogy milyen katonákból áll a sereg. A polgárok azt várják el a katonáktól, hogy legyenek szellemileg, lelkileg, fizikailag felkészítettek, hazájukat szeretők, esküjükhöz hűek. A toborzás szempontjából az sem mindegy, hogy milyen anyagi megbecsülést, munkakörülményeket, életpályát tud kínálni a honvédség a hivatásos, az önkéntes tartalékos és a szerződéses tagjainak. A változás dinamikáját jól példázza, hogy 2010-ben mindössze 17 fő tartalékos katonája volt az országnak a mostani több mint nyolcezer-kétszázzal szemben.”

Hogyne, kérem. Ezt a számot úgy sikerült elérni, hogy sokfelé a közmunkásokat kötelezték arra, hogy jelentkezzenek, de olyanról is hallottunk már, hogy a helyi Fidesz-csoport delegált egy tagot tartalékosnak, mert hibádzott a létszám, kellett a statisztikába. Így már nem is olyan nehéz elérni akármilyen hatalmas állományt. És fegyverrel hogy állunk, domine spectabilis?

„– Említette a kézifegyverek hazai gyártását. Hol tart a magyar hadiipar újjáépítése?

– Emlékeztetnem kell: 2010-ben szó szerint egyetlenegy darab magyar gyártású töltényt sem tudtunk volna adni a katonáinknak! Az egykor kiemelkedő, még a szocializmusban is exportképes magyar hadiipart teljesen padlóra vitték az elvtársak. Most ezen a téren is léptünk egyet előre: tavaly év végén a honvédség egyes alakulatait már magyar fegyvergyárban összeszerelt 10 ezer darab kézifegyverrel láttuk el. Tavaly a kiskunfélegyházi fegyvergyár licenc alapján kezdte meg a honvédség és a rendvédelmi erők számára gépkarabélyok, géppisztolyok és pisztolyok gyártását. A világ legmodernebb kézifegyvereit gyártó cseh Ceska Zbrojovka gyárral kötöttünk szerződést. Azt is szem előtt tartjuk, hogy a hadsereg fejlesztéséből a magyar gazdaság is profitáljon, és új munkahelyek jöjjenek létre. Nemcsak összeszerelésről van szó, hanem idén az év derekától már a teljes gyártási folyamat itthon zajlik. Exportjogot is vettünk a cseh partnertől, a hazai ellátáson túl a külpiacokon is megjelenünk a termékekkel. A fegyverek mellett azok NATO-kompatibilis lőszereit is itthon fogjuk előállítani.”

A gyártósorok még nem érkeztek meg

Khm, khm. Itt azért vitatnék pár állítást. A Ceska Zbrojovkával kötött szerződést nem, az igaz – de nem lettünk a fegyverpiac cápái. Még ugyan ebihalnak is kicsik vagyunk. A Napi.hu február nyolcadiki száma szerint el sem indult a termelés a kiskunfélegyházi fegyvergyárban, ugyanis a szükséges gyártósorok nem érkeztek meg és a fogadó üzem infrastruktúrája sem alkalmas még a termelés beindításához. Simicskó István korábbi honvédelmi miniszter tavaly márciusban azt jelentette be, hogy a Honvédelmi Minisztériumhoz tartozó HM Arzenál Zrt. gyárában cseh licensz alapján első lépésben a fegyverek összeszerelése indul meg, majd 2019. januártól a teljes gyártás Magyarországon lesz. Benkő Tibor jelenlegi honvédelmi miniszter évértékelő értekezletén február 5-én viszont már óvatosabban fogalmazott: szerinte valamikor idén kezdődhet meg a gyártás.

De nincs megfelelő szakember, hiányzik a munkáskéz is

Pillanatnyilag fegyvergyártás nem, csak fegyver-összeszerelés zajlik az üzemben. Ebből származik az a tízezer tavaly decemberben a Magyar Honvédségnek átadott fegyver. A cseh licenc alapján készült P-07 és P-09 típusú pisztolyok, BREN 2 típusú gépkarabélyok és SCORPION EVO 3 típusú géppisztolyok első darabjait elsőként a katonai rendészek vehették kézbe, de elvileg minden katonai alakulatot ezekkel szerelnének fel.

Azért az nem mindegy, hogy gyártjuk vagy összerakjuk, ugyanis ilyen alapon mondhatnánk azt is, hogy az Audi magyar autó.

A haditechnikai beszerzések ügye meg… szóval nem mindegy, hogy azt mondom, Csabika, hozzál gyulait vagy Gyuluska, hozzál csabait. És ha ezek után akármelyik srác véreshurkával jön haza, akkor beszélhetünk honvédségi megoldásról. A beszerzéseink olyanok, mint a besztercei kékszilva: azért piros, mert még zöld. Ennél udvariasabban nem tudom körülírni, miszerint sok esetben távolról sem azt vettük meg, amire szükség lett volna. Akkor lennék a legboldogabb, ha egyáltalán nem volna szükség sem fegyverre, sem hadseregre, csak a világ jelenlegi állapotában ezt még a Vatikán sem engedheti meg magának – sajnos kell a Honvédség, de akkor legalább csinálnánk jól…

Ott vannak rögtön a Légierő beszerzései. Amint Németh mondja:

„Az elmúlt évben beszereztünk két darab A319-es, 128 főt szállítani képes csapatszállító repülőgépet, szintén két darab Falcon 7X többcélú közepes szállító repülőgépet. Felújított harci és szállító helikopterek is érkeztek Magyarországra. Már megkötöttük a szerződést az Airbusszal húsz H–145M könnyű- és 16 darab H–225M közepes, többcélú helikopter megvásárlására.”

Az A319-esek utasszállító gépek, pillanatnyilag kormánygépnek használják őket. Ez nem is akkora anomália, mint hinné az ember: az öreg Antonov-26-os, ami korábban a kormánygép feladatait ellátta, szintén a Légierőhöz tartozott, csak azt már alig engedik leszállni valahol, olyan magas az orosz hajtóművek zajszintje. De mondom, azt is kölcsön kapta a mindenkori kormány, ha kellett és ha kérte. Mondjuk egy gépet kettővel leváltani… tényleg valószínű, hogy honvédségi célokra is fogják használni őket.

Kettővel még csak-csak, de néggyel? Mert idetartozik ám a két Dassault Falcon 7X is, ami Némethnél „többcélú közepes szállító repülőgép”. Így mondjuk katonául azt, hogy semmire sem jó, ha netán lőnek rá, maximum menekülni. Ez a gép ugyanis minden besorolás szerint „business jet”, ára 53,8 millió dollár. 12-16 embert szállíthat, hatótávolsága nyolc utassal körülbelül 12 ezer kilométer, vagyis kis utasszállítóhoz képest elég messzire el tud jutni. De harci bevetésre teljes átalakítás nélkül alkalmatlan és teljes átalakítással is. Ez maximum futárgép lehetne, de arra a célra azért tudnék mondani sokkal olcsóbb típusokat is. Viszont luxusgépnek, kormánygépnek ideális: kényelmes, elegáns, gyors. Hogy mihez kezdünk majd velük, nem tudom – de sejtem.

A H-145M meghatározása szerint „könnyű többcélú helikopter” és az is: a gyár a propektusában ugyan alaposan kitér a hozzá kapható HForce fegyverrendszerre, mellyel harci bevetésekre is alkalmassá lehet tenni, de azért ez alapvetően egy felderítő-mentő helikopter volna. A nála nagyobb, nehezebb H-225M már csapatszállító és evakuációs feladatokra is alkalmas – hát értem én, értem, hogy ez volt a boltban, és talán nem is baj, hogy a közeljövőben kiváló mentőhelikopterei lesznek a Légierőnek, sőt, természeti katasztrófák esetén akár evakuációkra is használhatóak, ennek legalább van értelme is, csak ne gondoljuk, hogy a most beszerzett forgószárnyas egységeink felérnek egy-egy Apache vagy Hind harci helikopterrel.

A harckocsikra csak annyiban térnék ki, hogy való igaz, beszereztük a Leopardokat, be még az önjáró lövegeket is, de kiképzett legénység ezekre optimális esetben is csak bizonyos idő elteltével lehet, addig karban kell őket tartani szépen és vigyázni rájuk. Ha az oroszok elkezdenék nagy szériában gyártani az Armata T-14-est, akkor bizony eléggé elavultnak számítanának, de a hosszú ideje fejlesztés alatt álló, már-már legendás orosz „szuperharckocsi” egyelőre csak kis szériában készül, és főként moszkvai parádék céljára használják, ugyanis bődületesen drága.

A légvédelmi rakétarendszer beszerzése meg… egyelőre, Pompeo külügyminiszter látogatása óta teljesen ellentmondásos hírek keringenek, vagy amerikait veszünk, vagy nem, így még irányárat sem lehet mondani. Vagy drága lesz, vagy drágább, lehet még esetleg nagyon drága is.

De tegyük fel végre a legfontosabb kérdést: mi végre ez a sok szép pattantyú?

Mit mond erre Németh vezér?

„Jelenleg a technikai és a jogi határzár segítségével távol tudjuk tartani a bevándorlók tömegeit határainktól, de ha a helyzet azt kívánja, akkor több ezer katonát tudunk azonnal a határra vezényelni. Az éberség azért is indokolt, mivel, mint már említettem, a brüsszeli és hazai bevándorláspárti erők a legkevésbé sem tettek le arról, hogy teljesítsék a Soros-tervben foglaltakat: afrikai és közel-keleti milliók beáramoltatása, a külső határok kinyitása, kötelező kvóta alkalmazása, az európai adózók megcsapolása.”

Értem. Azok ellen a fáradt, rongyos civil menekülők ellen, akik többnyire maguktól elkerülik hazánkat. Ennek így sok értelme van. Valamint civil szervezetek és Soros ellen.

Leoparddal.

Ágyúval, verébre. Németh úr, én értem, hogy fegyverbeszerzés közben nagyon sok pénzecske leesik, de próbáljanak legalább valami elfogadhatót hazudni, olyant, ami reálisabbnak tűnik.

Nem tudok a feje fölé arany koszorút tartani, nincs is miért, meg félek, ellopnák azt is. De hadd juttassam eszébe Mussolini hiányzó tizenhatmillió bakancsát, ugyanis nem ártott volna némi pénzt a honvédekre is költeni.

És hadd figyelmeztessem most, mikor büszkén tartja diadalmenetét a régi római szokás szerint:

„Respice post te, hominem memento te” („Tekints magad mögé! Ne feledd, hogy ember vagy!”)

Magyarország, múltidőben

A szégyen közös, bár a felelősség nem egyforma. Valamilyen szinten azonban mind tehetünk arról, hogy olyan lett ez az ország, amit, ha nem a mienk lenne, messzire elkerülnénk.

A politikusok, az őket kiszolgáló lakájmédia: bűnösök. Különösen a közmédia azon sajtómunkásai, akik szakmányban hazudnak, hamisítanak, torzítanak. Eltüntetnek tüntetést, bármit, amiről azt hiszik, hogy veszélyes lehet rájuk nézve.

Bűnösök azok is, akik hittek az egymillió új munkahelyben, hittek a szabadságharcnak elnevezett ámokfutás ezernyi hazugságában. Abban, hogy senkit nem hagynak az út szélén. (Ha elfogyott Ön előtt az út, lépjen rá egy másikra.)

Hittek benne lojalitásból, vagy mert tényleg hinni akartak. Sokan egyszerűen butaságból. Mert elszoktak attól, hogy az agy nem azért van, hogy kitöltse a koponyát, hanem gondolkodásra is használható. De ez sem mentség, legföljebb magyarázat.

Még azoknak is van felelősségük, akik szóltak. Mert nem mondtuk elégszer, és nem a kellő hangerővel. És nem győződtünk meg arról, hogy a hangunk eljut-e azokhoz, akinek szántuk.

Talán nem is elég érthetően.

Hibáztak azok is, akik abban bíztak, hogy Európában ezt nem lehet megtenni. Mert most más időket élünk, mint akkor, amikor cudar idők jártak. Akkor is azt hitték, azok, akikkel akkor is megtették.

A világra nem szabad számítani. Európa a saját gondjaival küzd, és Amerikát sem különösebben érdekli, hogy a kontinens közepén egy zsebdiktátor kicsiny, ám mindenre képes csapatával túszul ejtett egy országot. Hogy egy kis európai állam fura ura jószerivel azt tesz a polgáraival, amit akar. Agyonadóztatja őket, ha ahhoz van kedve, lenyúlja a megtakarításaikat, kiszolgáltatottá, védtelenné teszi őket.

Gyűlöletet kelt, uszít, fröcsög.

Megvédi az embereket önmaguktól. A hatalom szemében ugyanis mi hülyék vagyunk. Ezért érezteti velünk, hogy a gondoskodó (és helyettünk) gondolkodó állam híján kárt tennénk magunkban. Mert még annyi sütnivalónk sincs, hogy tudjuk, nekünk mi a jó.
Az ország nagy része még mindig nem fogta fel, hogy jogfosztottá vált. Hogy nem sztrájkolhat, nem szólhat, ha sérelem érte. Nem népszavazhat, csak akkor, ha a kormány ezt akarja.

A hatalom ma mindent megtehet, mert sokan azt gondolták, hogy a politika úri huncutság, a „nagyok” dolga. És mert hagytuk, tényleg az lett: uraknak való vidék.

Radnóti Miklós: Töredék

0

Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,

s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,

befonták életét vad kényszerképzetek.

 

Oly korban éltem én e földön,

mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,

az áruló, a rabló volt a hős,

s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,

már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

 

Oly korban éltem én e földön,

mikor ki szót emelt, az bujhatott,

s rághatta szégyenében ökleit,

az ország megvadult s egy rémes végzeten

vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

 

Oly korban éltem én e földön,

mikor gyermeknek átok volt az anyja,

s az asszony boldog volt, ha elvetélt,

az élő írigylé a férges síri holtat,

míg habzott asztalán a sűrü méregoldat.

…..

Oly korban éltem én e földön,

mikor a költő is csak hallgatott,

és várta, hogy talán megszólal ujra,

mert méltó átkot is úgysem mondhatna más,

a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

Magyarország sorban áll

Ma, október 16-án van az Élelmezés Világnapja. Mint más napokon, most is meleg ételt osztanak a rászorulóknak. Ünnepekkor és gyakran hétköznapokon is hosszú sorok kígyóznak ilyenkor az utcán – kilátástalanság, reménytelenség, szomorúság, amerre csak a szem ellát.

Valódi látványosság ez ma Magyarországon, csak idő kérdése, hogy az ételosztás belekerüljön a hozzánk érkező külföldi turisták bédekkereibe.
Szegénység van ma Magyarországon, nyomorúság. Politikailag inkorrektül ezt így mondják: rászorultság.

Az MTI nem szokott beszámolni arról, hogy hosszú sorokban állnak az ételre váró emberek. Erről se kép, se hang. Bizonyára nem akarnak ünneprontók lenni, de az sem kizárt, hogy szakmai szempontok vezérlik őket: számukra nem hír, hogy Magyarország szegény.

Talán mert a kereszténydemokrata Harrach Péter azt nyilatkozta néhány évvel ezelőtt, hogy sok gyerek azért megy el reggel éhgyomorral az iskolába, mert náluk életforma, hogy nem reggeliznek. Nyilván jó helyről tudja ezt, a környezetében sok nem-reggeliző gyerekkel találkozik. Ők mondhatták neki, hogy úri passzió náluk a rosszul táplálkozás. Nem azért nem esznek, mert nincs mit, hanem mert vigyáznak a vonalaikra.

Néhány éve Kriza Ákos, Miskolc fideszes polgármestereként, azzal utasította a vissza a krisnások ajánlatát, hogy húsvétkor ételt osztanának a városban, hogy náluk nincs erre szükség, menjenek oda ételt osztani, ahol igény van az ilyesmire.

Magyarországon ma már nem csak az szegény, akinek nincs fedél a feje fölött, vagy nincs munkája. Úgy is lehet szegénynek lenni, hogy az ember lakik még valahol, és dolgozik. Tisztes szegénységnek hívják az ilyet, pedig valójában ugyanúgy tisztességtelen, mint a nyomor.

Sokféle ember szokott beállni az ételre várók közé: régóta reménytelenek, és olyanok is, akik csak mostanában lettek azok. Nem csak a végleg leszakadtak, de olyanok is, akik még valamennyire tartják magukat. Viseltes, de tiszta ruha van rajtuk, és a gyerekeiken. Erre futotta, vasárnapi ebédre, vacsorára már nem.

Ezt nem akarja látni a hivatalos Magyarország, mert nem illik az általuk festett képbe. A gyereknek vásárolt 70 milliós budai lakásból belezavar a panorámába a Blaha Lujza téri sor, és a Dunakeszin, a miniszter szüleinek megfeszített munkájából összespórolt 167 millió forintos kulipintyó is fényévnyi távolságra van az ételre váró emberektől. A helikopterrel vidéki lagziba utazó minisztert, a kedveséről (azóta felesége) és annak családjáról bőkezűen gondoskodó jegybankelnököt is bizonyára mélységesen irrtálják az ilyen képek.

Ki magánrepülőn száll fölé, annak térkép e táj.

A vak is látja, hogy Magyarország jobban teljesít. Aki mást gondol, magára vessen, amiért a saját szemének hisz, és nem annak, amit mondanak neki. Tessék tudomásul venni: az, hogy emberek tömött sorokban ételre várnak, csupán egy kedves népszokás, nemzeti magyar hungarikum.

Tessék oszolni emberek, ne bámészkodjanak, nincs itt semmi látnivaló!

Hajléktalanítás

„Akkor járunk el helyesen, ha a saját észjárásunknak megfelelően – a magunk akarata szerint – a valóságot is képesek vagyunk hajlítani.” Május végén mondta ezt Orbán Viktor, az Ericsson Magyarország új budapesti székháza és fejlesztési központja megnyitó ünnepségén. Tarlós István főpolgármester mától megvalósítja a miniszterelnök vízióját: hajlítani ugyan nem tud, de a hajléktalanítás elkezdődött.

Budapest utcáiról ma eltakarítják a hajléktalanokat. Szépek lesznek mostantól Budapest utcái, makulátlanul tiszták. Sehol egy szemét, a lepusztult házak újjászületnek. Azok, akik eddig az utcán éltek, feltehetőleg ezután is élnek valahol. Bizonyára lakást kapnak a fővárostól, jövedelmet, reményt egy új életre. Ezzel megszűnik Budapesten a hajléktalanság, hamarosan a szegénységet is felszámolják, nem csodálkoznánk, ha már készülne valamelyik kormányzati boszorkánykonyhában a rendelet, hogy a jövőben tilos lesz szegénynek lenni.

A hajléktalanság felszámolása után ugyanez a sors vár a kórházi várólistákra. Megszűnnek azok is, mintha sose lettek volna, és a korrupciónak is befellegzik. Ezentúl senki sem fogad el nagy értékű ajándékokat, például magánrepülőgépezést a kötélbarátjától,

A következő lépés nyilván az lesz, hogy a szerencsétlen elesettek helyett boldog, elégedett emberekkel népesítik be Budapestet. Rendes magyar emberek élnek majd a fővárosban, és idővel talán majd mindenütt Magyarországon. A rendes magyar embert onnan lehet felismerni, hogy jövedelemmel rendelkezik, rendezett körülmények között él, nem ismeri a nélkülözést, a kilátástalanságot.

A rendes magyar ember nem hülye, tudja, hogy a kormányon lévők lopnak, az országban nagy a korrupció, a vezetők és csókosaik gazdagodnak, de sajnálja Orbánt, amiért ennyi gazemberrel van körülvéve. A rendes magyar ember nem gondol bele abba, hogy Orbán maga vette körül magát ezekkel a gazemberekkel, és bár igaz, hogy ezek a mostaniak szétlopják az országot, de hát a másikak is loptak.

A rendes magyar ember bármikor, kérés nélkül is szívesen megmásítja a múltat. Úgy emlékszik, hogy az előző átkosban őt és családtagjait üldözték, a vallás be volt tiltva, és rémlik neki, hogy a pap is csak álruhában mehetett misére. A rendes magyar ember, ki van attól, hogy egy műtétre hónapokat kell várni, a kórházakban nincs kötszer, gyógyszer, a kórházi kaja ehetetlen, kevés az orvos, az ápoló, ugyanakkor nem ért egyet azokkal, akik kritizálják az egészségügyben lévő viszonyokat. A rendes magyar ember válaszol a nemzeti konzultáció kérdéseire. Nem rajzol f…t (férfi nemi szervet), p…t (női nemi szervet) a miniszterelnöknek írott levélre, nem ír neki ordenáré üzeneteket, mert rendes magyar ember tartózkodik a politikailag inkorrekt kifejezésektől és megnyilvánulásoktól.

A rendes magyar ember nem az utcán, hanem lakásban lakik, egyetért a kormánnyal, és imádkozik Orbán Viktorért.

Nem vagyunk olyan rosszak, mint amilyennek mutatjuk magunkat

Rosszullétet színlelt a Blikk újságírója a forgalmas Nyugati téren. Arra volt kíváncsi, hogy hányan állnak meg mellette, segíteni. Fél óra alatt heten mentek oda hozzá, de volt, hogy tíz percen keresztül feküdt a földön, anélkül, hogy bárki odalépett volna hozzá.

Néhány évvel ezelőtt pszichológusok állítottak össze egy kísérletet: egy síró babakocsit állítottak le az utcán. Fényes nappal rendezték meg a jelenetet, a belváros közepén. A „csecsemőt” egy sírógép helyettesítette, ám azok, akik elmentek mellette, ezt nem láthatták. Csak annyit tudtak, hogy egy járdán magára hagyott babakocsiban keservesen sír egy gyerek. Hatan álltak meg két óra alatt, hogy odamenjenek a „csecsemőhöz”, és felhajtsák a pelenkát.

A többiek? Volt, aki mobiljával lefényképezte az eseményt, hátha jó lesz valamire – elküldeni barátoknak, feltenni az internetre. Mások még ennyi fáradságot sem vettek, elfordították a fejüket, mentek tovább a dolgukra. Hirtelen mindenkinek nagyon sietős lett.

Az akkori esetet a híradókban is bemutatták – sokkolt bennünket, amit láttunk. Mintha csak tükörbe néztünk volna, megtudtuk magunkról, hogy milyenek vagyunk. Közömbösek, mások bajára érzéketlen, lelketlen tuskók. Merthogy itt nem egy kész átverés műsort forgattak az utcán, ahol valamilyen szánalmas celebnek állítanak csapdát, hogy azután a stáb a megviccelttel együtt, felszabadultan röhögjön a nézők örömére.

Ilyenek vagyunk, gondoltam akkor rosszkedvűen. Közömbösek, szőrösszívűek. Elmegyünk mások gondjai mellett, futunk a pénzünk után – igaz, a pénzünk is mintha futna előlünk mostanában.

De azért ne ítélkezzünk felületesen, mert a világ mégsem ennyire egyszerű. Ausztráliában élő barátom mesélte, hogy náluk mi a helyzet. Ő, ha egy síró kisgyereket lát a bevásárlóközpontban, olyat, akiről a vak is látja, hogy elkeveredett valahol a szüleitől, a világért sem menne oda hozzá. Hanem amilyen gyorsan csak lehet, keres egy eladót, vagy biztonsági őrt. Bárki áruházi embert, és őt kéri meg, hogy segítsen megtalálni a gyerek hozzátartozóit.

Ő, mint civil ugyanis ezt nem teheti meg, még baja esnék. A múltkor is volt ilyen, mondta, akkor egy középkorú úr keveredett gyanúba, hogy molesztálni akarta a gyereket. Alig tudta tisztázni magát.

Ilyen lett a világ, gondoltam akkor magamban, ilyenné tettük.

De azért másmilyen is maradt valamennyire. Egyik nap, nem messze a házunktól, egy parkoló autó alól keserves nyivákolás hallatszott. Mire odaértem, már többen tanakodtak, hogy mit lehetne tenni a kiscicákkal. Merthogy két kiscica nyivákolt a parkoló kocsi alatt, az anyjuk eltűnt, talán el is pusztult. Egyre többen lettünk, és majd mindenkinek volt valamilyen ötlete, hogyan is kellene megmenteni szegényeket. Nekem mennem kellett, dolgom volt. De vagy három órával később, egy dobozban láttam a néhány hetes kiscicákat. Gondos kezek árnyékos helyre tették őket, kis tálkában tejet is öntöttek nekik, és felváltva vigyázták a csöppnyi jószágokat, nehogy bajuk essék. Mindjárt jönnek értük az állatvédők, mondta valaki.

Csak annyit akartam mondani, hogy a helyzet talán mégsem reménytelen. A világ bonyolult, de nem biztos, hogy olyan rosszak vagyunk, mint amilyennek néha mutatjuk magunkat.

Kutyátlanság

Milyen kutya ez? Ezt kérdezi tőlem a férfi. Még meg sem válaszolhattam a kérdést, már mondta is tovább. Hogy neki is van kutyája, akkora, mint amelyik velem van, csak az övé más fajta. És épp ez az ő nagy problémája. Hogy már évek óta nem láthatta a kutyát. A felesége ugyanis nem engedi. A volt felesége, pontosabban.

Aki papíron még mindig az ő asszonya, de már külön élnek, évek óta. Ez az egykori asszony nem hagyja, hogy lássa a kutyát. Néha messziről meglesi persze, innen tudja, hogy él, és jól van. Már amennyire a gazdája nélkül egy kutya jól lehet. Merthogy, mondja, a kutyát kicsi kora óta ő gondozta. Sétáltatta, etette, vele volt minden szabadidejében. És az asszony most így akar rajta bosszút állni.

Alaposabban megnézem a kutyátlan embert. Végigmérem a cipőjétől a feje búbjáig, és várom, hogy mikor kér valamit. Mert ezek a történetek többnyire úgy végződnek, hogy kellene neki egy kis pénz. Kenyérre, ruhára, buszra, vonatra. Hogy hazajusson. Van, aki egyből kér, mások szemérmesebbek. Vagy csak újak még a szakmában, nem szoktak bele ebbe a létbe, bennük még a megszokás, hogy meg kell dolgozniuk a pénzükért. Ezért mondják el a történeteiket, afféle előjáték ez a valódi aktushoz. Utójáték már nemigen van – miután átveszik a pénzt, szinte azonnal újabb áldozat után néznek.

De a kutyátlan férfi nem kér semmit. Elmondja még egyszer, hogy mennyire hiányzik neki a kutyája, és hogy nem tehet semmit, mert az asszony, aki már csak volt az asszonya, ha meghallja a hangját, leteszi a telefont.

Megszánom az embert. Lehet az is, hogy unom is már egy kicsit. Miért nem vesz magának egy másik kutyát? Vagy fogadjon örökbe egyet, mondom neki. Rengeteg gazdátlan kutyus van a telepeken, az egyikükkel legalább jót tenne.

Rám néz, mintha megőrültem volna: másik kutyát? Ha maga nem láthatná a gyerekét, elfogadna helyette egy másikat?

Próbáltam neki valami biztatót mondani, búcsúzóul, hogy ha már pénzt nem kért, legalább kapjon valamit. De nem volt kéznél nálam semmi bölcsesség. Ami meg igen, azt megtartottam magamnak. Mert ahogy indultunk hazafelé a mellettem vidáman bandukoló kis szőrgombóccal, az jutott az eszembe, hogy hiába rossz a világ, talán mégsem minden reménytelen.

Találkozás a magyar emberrel

Először évekkel ezelőtt hallottam a magyar emberről. Szijjártó Péter mondta, de lehet, hogy maga Orbán Viktor: a magyar emberek visszautasítják a bukott baloldal mesterkedéseit. Később azt mondták, hogy a magyar embereknek joguk van eldönteni, hogy kikkel akarnak együtt élni, és kikkel nem. A magyar emberek nem kérnek abból, hogy Brüsszelből, vagy Amerikából (a megfelelő aláhúzandó) oktassák őket demokráciából. Most legutóbb pedig azt lehetett hallani, hogy a Stop Sorost azért kell elfogadtatni a parlamenttel és beleírni az alaptörvénybe, mert a magyar emberek nemet mondtak arra, hogy bevándorlóország legyünk.

Érdekelni kezdett, hogy milyen a magyar ember. Márcsak azért is, mert magam is magyar ember vagyok, ráadásul olyan magyar ember, aki magyar emberek között él. De ezek szerint másmilyen magyar emberek is vannak.

Nem hagyott nyugodni a kíváncsiság: milyen lehet az a magyar ember, akiről a kormányzati kommunikáció beszél, és akit példaképül állít elénk. És igen! Ha nem is könnyen, de megtaláltam a magyar embert. Hosszan beszélgettem vele, és most leírom a tapasztalataimat.

Magyar ember nem menekül. Nem tölti idejét utcán, pályaudvarokon, befogadó állomásnak csúfolt börtönökben, vonatra, regisztrációra, meleg ételre, hideg vízre várva. Magyar ember jó helyre születik, olyan országban látja meg a napvilágot, ahonnan (egyelőre) nem az életéért kell menekülnie.

Magyar ember jövedelemmel rendelkezik, rendezett körülmények között él, nem ismeri a nélkülözést, a kilátástalanságot. Magyar ember nincs életveszélyben, nem kell menekülnie reménytelenségből a bizonytalanságba.

Magyar ember nem zsúfolódik be sokadmagával levegőtlen furgonokba, labilis lélekvesztőkbe, nem fullad meg. Nem fizet embercsempészeknek, hogy elvigyék oda, ahová nem viszik. Magyar ember ott van, ahol van.

Magyar embernek nincs baja az idegenekkel. Ezt azzal is alá tudja támasztani, hogy neki a zsidók ellen sincs kifogása. Neki is van egy zsidó barátja, aki nagyon rendes. Annyira rendes, hogy akár magyar ember is lehetne, kár, hogy az illető zsidó. Magyar ember szereti a zsidó ételeket, a zsidó vicceket, valamint a zsidó komikusokat, mert azoknak olyan vicces az észjárásuk. Egyedül azt nem szereti a zsidókban, hogy zsidók.

Magyar ember a cigányokat sem utálja. A cigányzenét és a cigánypecsenyét például kifejezetten szereti, a Farkas Jancsi pedig, hiába volt cigány, a világ legjobb futballistája volt. Kár, hogy már nem él, és nem ma focizik, megmutatná ezeknek a maiaknak. Magyar ember szerint a cigányok nem tehetnek arról, hogy lopnak és bűnöznek, ez genetikailag benne van a fajtájukban.

Magyar ember válaszol a nemzeti konzultáció kérdéseire. Nem rajzol f…t (férfi nemi szervet), p…t (női nemi szervet) a miniszterelnöknek írott levélre, nem ír neki ordenáré dolgokat. Magyar ember tartózkodik a politikailag inkorrekt kifejezésektől és megnyilvánulásoktól.

Magyar ember imádkozik Orbán Viktorért. Tudja, hogy ezek a mostaniak szétlopják az országot, de hát ez már így lesz mindig, amíg világ a világ, különben is, a másikak is loptak. Magyar ember tudja, hogy a kormányon lévők lopnak, az országban nagy a korrupció, a vezetők és csókosaik gazdagodnak.

Magyar ember, miközben sajnálja Orbánt, amiért ennyi gazemberrel van körülvéve, nem gondol bele abba, hogy Orbán maga vette körül magát ezekkel a gazemberekkel.

Szavaink és javaink

Néhány évvel ezelőtt, egy német folyóirat által meghirdetett versenyen az olvasók szavazatai alapján egy török szó, a yakamoz nyerte el a legszebb szó díját. (Azoknak, akik hozzám hasonlóan nem tudnak törökül, elárulom: a szó azt jelenti, hogy vízen tükröződő holdfény.)

Nekünk magyaroknak is vannak szép szavaink. Kosztolányi Dezső, aki annak idején író és költő barátaival szívesen játszott a szavakkal, a fülolaj szót nevezte a legszebb magyar szónak. Ha eltekintünk a szó nem túl emelkedett jelentésétől, elmondhatjuk, hogy a fülolaj tényleg dallamos, és a lejtése is igen figyelemre méltó.

Nekünk, akik a szavakból élünk, tulajdonképpen minden szó szép. Egyikkel sincs bajunk, kedvencünk sincs közöttük. Leginkább persze az a szó szép, amelyik a helyén van, amelyet jókor, és jó helyen használnak.

A szavakat, hiába próbálják egyesek kisajátítani őket, nem lehet elvenni tőlünk. Azok a szavak, amelyeket egyszer már megszereztünk magunknak – szebben szólva: amelyeket már megszelídítettünk – mára már a mieink lettek. Minden közösségnek – családnak, baráti társaságnak, nemzetnek – vannak közös szavai.

És ezen semmi sem változtat. Még az sem, ha vannak szavak, amelyeket időnként kiforgatnak eredeti mivoltukból. Olyanok használják őket, olyan szövegkörnyezetben, olyan célok érdekében, amelyekre szegény szavak, „akik” semmiről sem tehetnek, bizonyára nem igazán büszkék.

A szavak nem tudnak tiltakozni. Nem vonulnak az utcára, hogy érvényre juttassák az érdekeiket. Pedig biztosan nem ártana, ha a szavaknak is lenne egy érdekvédelmi szervezetük. Egy szó-szakszervezet, amelynek fő feladata, hogy a szavakkal szembeni méltánytalanságok ellen megvédje a tagjait. Hallassa a hangját, ha úgy érzi, sérelem érte a szavakat, és ne hagyja, hogy kiforgassák a szavakat a javaikból.

A jelentésükből. Mert a szavaknak nincs más vagyonuk: csak az, amit jelentenek.

Nekünk, embereknek, a szavak a legértékesebb vagyontárgyaink.

Vigyázzunk rájuk, vigyázzunk magunkra!

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK