Kezdőlap Címkék Demokrácia

Címke: demokrácia

A legkevésbé szabad EU-tag vagyunk

Az unió legkevésbé demokratikus tagállama Magyarország – ez derül ki a Freedom House éves jelentéséből. A nemzetközi szervezet szerint sikertörténet helyett tekintélyuralomba csúszás az ország útja.

Az Európai Unió legkevésbé szabad országa minősítését érte el hazánk a Freedom House 2018-as jelentésében.

A lehetséges 100 pontból 72-vel még a szabad kategóriába tartozunk, de az előttünk lévő Bulgáriának is 80 pontja van. Lengyelország (85), Románia (84), Horvátország (86), Szlovákia (89) a környék egy tömbben lévő szomszédai. Ausztria, Szlovénia és Csehország már 90 pont felettiek.

Tökéletesen szabad Finnország és Svédország (100), Amerikában Kanada és az Egyesült Államok 99 és 86 pontos. A legrosszabbak: Tibet és Dél-Szudán, ahol mérhetetlen a szabadság foka.

Több helyütt kerül elő névvel nevezve Magyarország. Először a lengyelekkel párban. Magyarországon és Lengyelországban a populista vezetők folytatták hatalmuk megszilárdítását

a demokratikus intézmények kiirtásával és a kritikusok megfélemlítésével

a civil társadalomban – írja a Freedom House. Írnak még arról is, hogy törvényeket fogadtak el, amelyek célja a nem kormányzati szervezetek tevékenységeinek megfékezése.

Másodjára már Törökországgal (amely 32 pontjával a nem szabad országok egyike) említik mint olyanokat, amelyek egy évtizeddel ezelőtt ígéretes sikertörténeteknek tűntek, de tekintélyelvű uralomba csúsznak.

A csökkenés évtizede címet viselő ábra szövege szerint „a világ minden régiójában megfigyelhető a szabadság drámai csökkenése”.

Forrás: Freedom House

A pozíciójukon rontó országok sorában az értékelés szerint a civil társadalmi csoportok és az ellenzék fokozott megfélemlítése miatt a polgárok még inkább vonakodnak a politikai témákról való megszólalásra.

A Freedom House projektigazgatója ősszel interjút adott a Független Hírügynökségnek, ezt itt olvashatja.

A lengyelek és magyarok több demokráciát akarnak egy felmérés szerint

A V4 tagállamaiban súlyos gondok vannak a nemzeti kormányok és a parlament iránti bizalommal – derül ki egy felmérésből, amelyet a Visegrád Alapítvány készített a tagállamok kormányainak megbízásából.

Senki nem annyira bizalmatlan Magyarországgal, Lengyelországgal, Csehországgal és Szlovákiával szemben, mint a saját polgáraik. Az 1-től (teljes bizalom) 4-ig (teljes bizalmatlanság) a V4 kormányai 3-as kaptak, vagyis nem bíznak bennük – áll a felmérésben, amelyet a Süddeutsche Zeitung tett közzé.

Teljes bizalmat kizárólag a tűzoltóság élvez.

Az Eurobarométer egész Európában készült felmérése szerint a magyarok mindössze 39 százaléka, a lengyelek harmada és a szlovákok negyede bízik az aktuális kormányban. Ezt alulmúlja Csehország, ahol a kormányban alig 18, a parlamentben 12 százalék bízik.

Az EU, amelyet Prágában, Budapesten és Varsóban a vezetők oly szívesen bírálnak, a csehek 30, a szlovákok 43, a lengyelek 44 és a magyarok 46 százalékának a bizalmát bírja. Nyugat-Európában ez sok esetben éppen fordítva van. Egy, a felmérésben résztvevő lengyel kutató megállapította: a kormánnyal szembeni, még a kommunista időkből eredő bizalmatlansághoz a visegrádi államokban hozzájárul, hogy a demokrácia itt rövid múltra tekint vissza, illetve az különbség, amelyet a polgárok a demokratikus jogállam eszméje és a megvalósítás között láttak.

Orbán Viktor és Beata Szydlo lengyel kormányfõ
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

A kutató erre példaként felhozta a kérdéses privatizációkat, és a politikusok korrupciós botrányait, továbbá azt, hogy a korábbi, nagyjából egyenlőségen nyugvó társadalmak nyertesekre és vesztesekre oszlottak. Így aztán a csehek és a lengyelek 40 százaléka nem hiszi, hogy a kommunizmus bukása után javultak volna a tehetséges emberek esélyei, a szlovákok körében több mint 50,

a magyaroknál 59 százalék nem lát javulást.

Emellett nagyon sok esetben romlott a polgárok személyes helyzete. A csehek 35, a lengyelek 37, a magyarok 56 és a szlovákok 62 százaléka látja úgy, hogy rossz az országuk gazdasági helyzete. Pedig a gazdaságok gyorsan növekednek: Csehországban 4,5, Szlovákiában 3,5, Magyarországon és Lengyelországban 4-4 százalékkal.

Különösen Magyarország és Lengyelország kormányai dicsekednek szívesen népszerűségükkel, de a Fidesz alig 31 százalékon áll, Lengyelországban a PiS 30-40 százalék között mozog – mindkét kormány az ellenfelei gyengeségéből él. Magyarországon a második legerősebb párt a szélsőjobboldali Jobbik 10 százalékos elfogadottsággal, és azt számos kicsi párt követi. A korábban kormányzó szocialisták a harmadik helyen állnak – 5 százalékkal – írta a lap. Lengyelországban a korábban kormányzó Polgári Platform 20 százalék körül jár, és híre-hamva sincs az ellenzék egyesülésének.

A lengyelek alig harmada, a magyarok bő negyede, és Szlovákiában mindössze a polgárok 22 százaléka látja úgy, hogy az országa jó úton halad.

A visegrádi felmérés szerint a lengyelek 62, a magyarok 73 százaléka tartana szükségesnek több demokráciát. A magyar kutatók széles körű apátiát és „a reménytelenség falát” diagnosztizálták.

Ehhez képest még Lengyelországban is a polgárok alig negyede vett részt az utóbbi öt évben legalább egy tüntetésen, és mind a négy országban a polgárok 95 százaléka elutasítja, hogy valamely párt tagja legyen. Jacek Kucharski, a felmérésben résztvevő lengyel kutató kijózanító megállapítása szerint „Több demokráciát akarunk, de nem vagyunk eléggé elkötelezettek ahhoz, hogy a dolgot saját kezünkbe vegyük”.

Könyv a hatalom nélküliek hatalmáról

Napra pontosan hat évvel ezelőtt Magyarországon is megjelent egy érdekes és fontos könyv. A Civil bátorság a hatalom nélküliek hatalmáról, azaz rólunk, hétköznapi emberekről szól.

Akkor, 2011. októberében már írtam a könyvről, ám most, újraolvasva az akkori szöveget, rájöttem, hogy mindez ma legalább annyira aktuális, mint akkor volt.

Azért fontos, mert a mindennapokban hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy velünk, „kisemberekkel”, mindent meg lehet tenni. És ezért, mert ezt hisszük, tényleg meg is tesznek velünk mindent.

Steve Crawshaw és John Jackson írták a könyvet, Václav Havel jegyzi az Előszót. Az egykori cseh ellenzéki vezető, későbbi köztársasági elnök ezt írja a könyv előszavában:

„Ma a világban több millióan élnek abban a hiedelemben, hogy körülöttük soha semmi nem fog megváltozni.”

„Ez a könyv azoknak adózik tisztelettel, akik tesznek azért, hogy igazságban éljenek, és tudják, ennek van hatása. Nem csak a jelenről és a múltról szól. Meggyőződésem, hogy a jövőről is.”

A civil bátorság – mostanság megint van alkalmunk megtapasztalni – gyakran minden másnál fontosabb. „Békeidőkben” ezt szerencsére nem tudjuk, és jó is, hogy olyankor nem kell tudnunk. De vannak helyzetek, amikor az ember kockáztatni kényszerül. Az ember ugyanis, kockáztató állat, bizonyos egyedei – nevezzük őket hétköznapi hősöknek – akkor is megtesznek bizonyos dolgokat, amikor tudják, hogy abból bajuk lehet. Életüket, egészségüket, szabadságukat kockáztatják, vagy „csak” az állásukat, előmenetelüket, hivatali megítélésüket.

80 történetet gyűjtöttek egybe szerzők a világ minden tájáról.

Vannak köztük már-már mulatságos, a humor fegyverével harcoló esetek. Például, amikor a lengyelek Jaruzelski diktatúrája idején a közszolgálati híradó műsora alatt kitették a tévéiket az ablakaikba. Később a készülékeket babakocsiban sétáltatták, így demonstráltak a köztévé hazugságai ellen. Némiképp pikáns, ám hatásos a kenyai és a kolumbiai asszonyok szex-sztrájkja, akik testük megvonásával vették rá a hatalom férfijait, hogy hagyjanak fel az erőszakkal. És akadnak persze komorabb történetek is.

Minden diktatúra félelmetes és ijesztő. Nem önmagáért az, hanem azért, hogy az egyes ember hajlamos legyen azt gondolni: a diktátorok hatalma időben és térben végtelen. Hogy örökké tart, és soha sem lesz vége – aki ma uralkodik, az lesz a Vezér holnap is.

Épp ez az elnyomók legfőbb eszköze, ez kezükben a csodafegyver: hogy félelmet keltenek, hatalmukat hatalmasnak és megingathatatlannak mutatják. Ha sokáig és hangosan sulykolják a hazugságokat, az egyszerű ember hajlamos azt hinni, hogy talán mégsem neki van igaza. Hogy egyedül van, vagy csak nagyon kevesek állnak mellette.

Pedig, sokan vagyunk, többen, mint gondolnánk.

Sokan vagyunk, akik szeretjük a demokráciát, a szabad választást – legyen szó pártról, párról, felekezetről, iskoláról.

Mindenről, ami szép, és fontos az életben.

A szabadságot szerető, hatalom nélküli hatalmasoknak, azaz nekünk, valódi polgároknak szól a Civil bátorság című könyv. A hat évvel ezelőtt megjelent könyvben szereplő nyolcvan történet ma is azt üzeni, hogy ne féljünk a félelmet keltőktől: csak akkor félelmetesek, ha félünk tőlük.

Vissza a múltba: A spanyol demokrácia sötét napja

0

Az egész világot bejárták azok a felvételek és fényképek, amelyek az október 1-jén tartott Katalónia függetlenségéről szóló népszavazáson készültek. A spanyol hatóságok által elkövetett atrocitások, valamint Mariano Rajoy miniszterelnök hozzáállása a referendumhoz általános döbbenetet váltottak ki Spanyolországon belül és kívül egyaránt. Habár még továbbra is élénk vita zajlik a népszavazás jogosságáról, mostanában a vita egy teljesen más irányba indult el: vajon nem került-e komoly válságba a spanyol demokrácia?

A spanyol demokrácia hajnala…

Spanyolország a történelemben egészen a XX. század második feléig várni kellett arra, hogy az ibériai országban megszilárduljon a demokrácia intézménye. Addig ugyanis a rövid időszakoktól eltekintve, mint az 1936-ban kirobbant spanyol polgárháború előtti évek, az országban monarchia, katonai diktatúra és fasiszta berendezkedés működött. Épp ezért Francisco Franco tábornok 1975-ben bekövetkezett halála után sem volt biztos, hogy egy demokratikus Spanyolország realitás vagy megvalósítatlan álom, mivel a régi rendszer hívei, leginkább az egykori tábornok elkötelezett követőiből szerveződő falangisták, előbb-utóbb átveszik majd hatalmat.

Épp ezért nem sokat kellett várni arra, hogy a spanyol rendszer átessen az első komoly tűzkeresztségen. 1981. február 23.-án a spanyol parlamentben a jobbközép Leopoldo Calvo Sotelo beiktatásáról és kormányprogramjáról tartottak szavazást. Az egész világ élőben láthatta, ahogyan a Guardía Civil (a spanyol katonai csendőrség) 200 tagja lerohanta a parlamentet, kizavarta az őröket, a képviselők egy részét túszul ejtették, másik részét pedig elkergették. A katonai akciót Antonio Tejero Molino ezredes vezette, de az egész puccs fő szervezője Alfonso Armada védelmi miniszter volt. Valenciában hadiállapotot hirdetettek, de több tartományban is kijárási tilalmat rendeltek el. Aznap este a spanyol társadalom és a világ lélegzetvisszafojtva várta az események további alakulását.

Az F-23-as hadműveletnek keresztelt akció célja egyértelműen a kormány leváltása és a falangista hatalomátvétel volt. A szervezők szerint János Károly (Juan Carlos) király által kinevezett korábbi kormányok, függetlenül attól, hogy bal vagy jobboldaliak voltak-e, csak rontottak az ország helyzetén: a gazdasági problémákat nem oldották meg, a baszk terrorista szervezettel, az ETA-val sikertelen harcot vívtak, napról-napra csökkent a befolyásuk. A spanyol tartományoknak való nagyobb autonómia biztosítása szintén komoly ellenérzéseket váltott ki a falangisták körében: nemrég derült ki, hogy Tejero a puccs előtti egyik levelében azt írta, hogy nem szabad nagyobb önrendelkezést adni Katalóniának, mert azzal csak Spanyolország felbomlását segítik elő, mivel a katalánok független államot akarnak majd.

Ügyelve a szimbólumok fontosságára János Károly egyenruhában jelenti be, hogy elítéli a puccsot. A kép forrása: Youtube.

Csakhogy a demokrácia váratlan győzelmet aratott. A puccsisták rossz szervezése miatt, az egységek között alig volt kommunikáció, teljesen irányítatlanul zajlott az államcsíny, s nem is sikerült maguk mellé állítani a hadsereg nagy részét. János Károly spanyol király  éjszakai élő tv-adásban elítélte a puccsot és a spanyol demokratizálódás mellett foglalt állást. Ebből kifolyólag az akció kudarcra ítéltetett: Tejero megadta magát és a katonai rendőrök elhagyták az épületet. A fő szervezőket harminchárom évnyi börtönbüntetésre ítélték, de komolyabb tisztogatásokra nem került sor, mivel Madrid különösen ügyelt arra, hogy a jogállamiság és az emberi jogok kereteit ne lépje túl a retorziók során.

…a spanyol demokrácia zenitre ér…

Spanyolország és a nyugati világ egyként lélegzett fel: a spanyol demokrácia átvészelte a megpróbáltatásokat, és a hatalomátvételi kísérleteket a „nyugati demokrácia szellemiségéhez” megfelelően kezelte. A nyolcvanas években zajló spanyol demokratizálódást a NATO és az Európai Unió szintén pozitívnak ítélte, és a geopolitika-gazdasági okokon kívül Madrid politikai és ideológiai okokból is „érdemessé” vált arra, hogy a nyolcvanas évek második felére mindkét szervezet teljes jogú tagjává váljon. A spanyol – és ezzel párhuzamosan a portugál – demokratizálódás sokáig mintaként szolgált azon országok számára, amelyek több évtizednyi diktatúra után (függetlenül annak színezetétől) egy sokkal liberálisabb rendszert akartak bevezetni és csatlakozni szerettek volna a nyugati integrációs szervezetekhez. Tehát miután a kelet-közép-európai országok kiszakadtak a keleti tömbből és összeomlott a szocialista rendszer, a „spanyol tapasztalatokat” egyfajta követendő példaként állították eléjük.

Spanyolországban a mindennapi élet részét képzik a sztrájkok. A kép forrása: Wikimedia.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az elmúlt húsz-harminc évben ne lettek volna mélypontok: kormányválságok, bal és jobboldali politikusok korrupciós botrányai, uniós támogatásokkal való visszaélés, diplomáciai viták, pénzügyi krízis, munkanélküliség növekedése, tüntetések és súlyos összecsapások a rendőrséggel. Ezek „megszokott” (de korántsem elfogadható) dolgok egy demokrácia történetében, de sohasem alakult ki olyan válság, amely közvetlenül magára a spanyol demokrácia intézményére jelentette volna veszélyt.

Ugyanúgy a mediterrán ország demokráciájának „érettségét” látták abban is, ahogyan az elmúlt évtizedekben a spanyol állam a terrorizmus ellen harcolt. Miközben a Franco-éra utolsó éveiben és az 1980-as években szinte mindennapossá váltak az összecsapások Baszkföldön, az ETA terrorista szervezet által elkövetett merényletek és a hatóságok erőszakos és véres fellépései, addig 1990-től fokozatos javulás következett be ezen a téren. A madridi kormányzat egyre inkább kiszélesítette az autonómiát és a tárgyalóasztal mellett próbált megegyezni az ETA-val. A lassú, de hatékony és türelmes politikának a gyümölcse 2006-ra érett meg, amikor az ETA vezetése fegyverszünetet jelentett be. Ezután a szervezet passzivitásba vonult és 2017 márciusában felszámolta utolsó titkos fegyverraktárait, és bejelentette megszűnését. Ezt pedig a spanyol kormány úgy értelmezte, mint

„demokrácia győzelmét a terrorizmus felett”.

Ugyanúgy sok elemző követendőnek ítélte azt is, ahogyan az elmúlt években Madrid a bevándorlás kérdését és az iszlamista terrorizmust kezelte. 2004. március 11-én az al-Kaida végrehajtotta a legnagyobb európai merényletét, amely során 191 ember vesztette életét és 1800-an megsérültek. Akkoriban elterjedt, hogy az Spanyolországban – az Egyesült Államokhoz hasonlóan – emberi jogokat háttérbe szorító intézkedések veszik kezdetüket, sokkal keményebb fellépés várható az ibériai országban élő muszlimok ellen, csökkentik a bevándorlást és növelik a rendőrség, illetve a titkosszolgálat jogköreit.

Azonban nem így történt. A spanyol kormányok ismét helyén kezelték a történteket és nem estek túlzásokba, nem voltak központilag végrehajtott muszlim vagy bevándorló-ellenes intézkedések. Ez viszont nem jelentette azt, hogy a spanyol hatóságok tétlenek maradtak volna vagy alábecsülték volna az ebben rejlő veszélyt: Wágner Péter az egyik cikkében rámutatott arra, hogy tizenhárom éven át egyetlen dzsihadista terrortámadás sem történt Spanyolországban, miközben több merényletet meghiúsítottak: 2013 és 2016 között 200 embert tartóztattak le, akik terrorcselekményt készültek végrehajtani az ország területén.

Kétségtelen, hogy a 2017-ben augusztusában végrehajtott spanyol támadássorozatok, mint a barcelonai ámokfutás, amelyben 13-an vesztették életüket, sokkolta a spanyol lakosságot, államot és egyben az egész világot. Spanyolországban, akárcsak Franciaországba, Nagy-Britanniában vagy más nyugati országban, szintén fellángolt a vita az iszlamizmusról, a bevándorlásról és a muszlimok helyzetéről. Habár igaz, mindössze másfél hónap telt a terrortámadások óta, mégsem tűnik úgy, hogy a spanyol kormány szignifikánsan változtatni készülne a korábbi politikáján, a terrorizmus elleni harcában, vagy másképp állna hozzá a bevándorláshoz való kérdéshez. Ugyanúgy nem volt jele annak sem, hogy a spanyol rendőrség ezek után sokkal erőszakosabban lépne fel, teljesen figyelmen kívül hagyva az emberi jogokat, amelyekre különösen ügyelt. Ismét csak azt lehetett hallani, hogy a spanyol demokrácia már van annyira erős, hogy képes ezeket a kihívásokat megfelelően kezelni és továbbra sem fenyeget annak összeomlása.

… és alkonya?

Pont ezen példák tükrében érthetetlen a spanyol hatóságok és kormányzatok hétvégi viselkedése. Igazuk van azoknak, akik arról beszélnek, hogy 1981 óta nem volt ekkora válság a spanyol demokráciában. A világ október 1-jén olyan eseményeknek lehetett a tanúja, amelyek nem Nyugat-Európában számítanak megszokott jelenségnek, hanem például  Egyiptomban, miután  2013-ban szétverték a Muszlim Testvériség tüntetéseit. A feltartott kezű demonstrálókat verő, az időseket cipelő, a nők haját tépő, a katalóniai szavazati irodákat ostromló és az újságírókat „szemkilövető” rendőrök akcióival volt tele a nemzetközi média és a szociális közösség.

Csak néhány felvétel október 1-jéről.

Természetesen nem lehet kizárólag csak az egyik oldalt vádolni a kialakult helyzetért, hiszen a katalán nacionalisták túlfűtött érzelmei vagy a helyi populista politikusok hatalmi játszmái szintén hozzájárultak az összecsapásokhoz. Ugyanakkor függetlenül attól, hogy az egész referendum mennyire ment szembe a spanyol alkotmánnyal vagy a nemzetközi joggal, nem elegendő magyarázat a spanyol rendőrök fellépésére és Rajoy reakcióira. Ezzel ugyanis komoly csorba esett a spanyol demokrácia hírnevén: már fogják  Spanyolországot emlegetni,  mint az európai demokratikus átalakulások mintaképe. Sőt, sokan – többek közt a cseh jobboldali politikusok – már arról beszéltek, hogy Madrid – Budapesthez és Varsóhoz hasonlóan – egy csapásra az Európai Unió fekete báránya lett és spanyol demokrácia már ugyanolyan uniós bírálatokat érdemel, mint a lengyel vagy a magyar.

Egyelőre még túl frissek az események, és nem tudni, hogy az október 1-jei események miképp fognak lecsapódni a jövőben. Egyelőre a nemzetközi közösség és az Európai Unió még mindig nehezen bírja megemészteni a történteket, és a harag sem hűlt ki teljesen a katalánok körében. Sok szakértő és újságíró megjegyezte, hogy a 90 százaléknyi igen annak köszönhető, hogy nagyon sokan dühből és „csak azért is alapon” adták le a voksukat a független Katalónia mellett. Annak ellenére, hogy a katalán lakosság mindössze 42 százaléka járult az urnához, vasárnap óta egy új fejezet kezdődött nemcsak a katalánok, hanem Spanyolország történelmében.

Egy olyan folyamat vette kezdetét, amely kimenetele még nem látható, de sejthető: ha Madrid nem kezeli helyén a dolgot, akkor annak nemcsak a spanyol állam integritása, hanem demokratikussága láthatja a kárát. A hatóságok agresszív cselekedetükkel megalapozzák egy helyi „katalán ETA” létrejöttét, amely akár fegyveresen is harcot hirdethet az önállóságért (Korábbi és napjaink példái is bizonyították, hogy nem kell a többség támogatása egy terrorcsoport létrejöttéhez, hanem elég hozzá egy csalódott, dühös és erőszakos megoldást előnybe részesítő csoport).

Ráadásul figyelembe véve a népszavazással párhuzamosan a Baszkföldön zajló szimpátia tüntetéseket és nyilatkozatokat, korántsem elképzelhetetlen, hogy a baszk ETA ismét felveszi a harcot a spanyol kormánnyal, amelyet már a katalóniai események után nem tart demokratikusnak és „nosztalgiázva a régi szép időkre” együtt szállnak szembe a „spanyol autokráciával, hadsereggel és fasizmussal”. A legrosszabb forgatókönyvet pedig az jelentené, hogy a spanyolokban megdől a demokráciába vetett hitük és egy pillanat alatt semmisé válhatnak az elmúlt harminc év eredményei. Ez pedig kétségkívül az hozhatja magával, hogy a hadsereg egyes tagjai vagy a régi rendszer hívei újra akcióba lendülnek a „spanyol állam védelme érdekében”, ahogyan egykoron Franco az 1936-os puccsát magyarázta a világ előtt.

Éppen ezért bizonyos, hogy a mostani történéseket a falangisták és az egykori 1981-es puccskísérlet végrehajtói (már, akik életben maradtak) szemlélték a legnagyobb kárörömmel és jópár üveg vörösbort kibontottak az elégedettségükben. Hiszen ők előre megmondták: ez lesz a spanyol demokratizálódás és a nagyobb autonómia biztosításának a vége. Remélhetőleg a spanyol kormány most már bölcsebb lesz és nem hagyja, hogy az alábbi mondás valósággá váljon: „Se repite la historia”.

A sok fiatal munkanélküli gyengítheti a demokráciát Európában

Ezt hangsúlyozta az Európai Központi Bank elnöke, amikor diákokkal találkozott Dublinban. Mario Draghi kiemelte, hogy majdnem minden ötödik fiatalember munkanélküli az Európai Unióban, és ez rossz hatással van a társadalmi kohézióra és a gazdaság megújulására.

Különösen kedvezőtlen a helyzet a dél-európai országokban. Az Európai Unióban általában kétszer magasabb a munkanélküliség a fiatalok között, mint az idősebb generációk esetében.

Hiába csökken a fiatalok munkanélkülisége, nem elég gyorsan.

Spanyolországban és Görögországban a 24 év alatti fiatalok 40 százaléka van munka nélkül. Olaszországban is jóval 30 százalék felett van ez az arány – mutatott rá az Európai Központi Bank elnöke, aki ezúttal nem a pénzügyekről, hanem azok társadalmi hatásáról beszélt Dublinban.

A ThyssenKrupp német acél- és gépipari társaság fiatal dolgozója tüntet a tervezett elbocsátások Bochumban, szeptember 22-én. A ThyssenKrupp bejelentette, hogy összevonja európai acélipari tevékenységét az indiai Tata Steellel. Az új cég székhelyét Hollandiába helyeznék át, ami a 27 ezer embert foglalkoztató ThyssenKrupp kétezer, gyártósoron dolgozó munkatársának elbocsátásával járna, és ugyanennyi alkalmazottal csökkentenék a menedzsmentet is. (MTI/EPA/Friedemann Vogel)

„A fiatalokat kell támogatni és nem a régi elavult szakmákat védelmezni”- mondta Mario Draghi arról, hogy hogyan lehetne csökkenteni a fiatalok munkanélküliségét. Szerinte az Európai Uniónak többet kellene tennie az oktatás fejlesztése érdekében is. Főként az átképzésre kellene koncentrálni, hogy a megszűnő munkahelyekről kikerülő emberek könnyebben találjanak munkát olyan helyeken, ahol korszerű termékeket állítanak elő.

A fiatalokat buzdítani kell az önálló vállalkozásra is.

Ha ezek sikeresek, akkor új embereket vesznek fel, akik többnyire maguk is fiatalok. Ha viszont a fiatal nemzedék túlságosan sokáig várakozik a munkára, akkor az újítási kedv csökkenésére lehet számítani a cégeknél, amelyek így veszíthetnek a versenyképességükből. A dinamikus cégeknek tehát érdekük a fiatalok alkalmazása, mert azok az újításokkal sokat segíthetnek a versenyképesség erősítésében a globális piacon.

Elképzelt demokrácia

0

Költői a kérdés, de mégis nehéz elképzelni, hogy van épeszű ember aki, a felcsúti gázszerelőről elhiszi, hogy zseniális vállalkozó, a banki szféra, a médiák, a turizmus, az útépítéstől egészen a futball menedzsmentig, mindenhez ért: hiszik mert, hinni akarják (nem merik nem hinni), hiszik mert anyagi érdekük fűződik hozzá, hiszik, mert imádják a vezért, s ha tőle származik a balek vagyona és vélt tudása, akkor az elfogadható.

Csodával érne föl, ha a Silviu Brucan által, még a kilencvenes évek elején jósolt húsz év után Romániában, sőt – mint mára Magyarország és Lengyelország példáján kiderült – az egész régióban elterjedt, és uralkodóvá lett volna a demokratikus politikai kultúra. A rendszerváltás körül már a szivárvány alatt átlépett, kommunistából nyugatot megjárt és felfogott egykori politikus/politológus szavait harsány felháborodás követte a zöld románok körében, és nemcsak ott. Mi magyarok meg – azt hiszem, ha nem is saját jogon, hanem amolyan „pán-magyarként” – egyfajta felsőbbrendűség tudattal tekintettünk a kijelentésre, és a körülötte zajló vitára. Hiszen a mi „anyaországunk” ugye, a régió éltanulójának számított, ami a demokratikus átalakulást, a „nyugatosodást” illeti. És hát könnyen tudtunk azonosulni a „gulyás-kommunizmusból” szabadult, de már azt megelőzően is nyitottabb és toleránsabb, stb., Magyarországgal, és ezért reméltük, hogy a demokratikus politikai kultúra hiánya „román-ügy”, minket nem (vagy legalábbis kevésbé) érint.

Van a kisebbségi létnek, és különösen a kisebbségi politizálásnak, egy első látásra naivnak tűnő, de szociológiai értelemben nagyon is meghatározott dimenziója, amit jobb híján kisebbségi hiszékenységnek neveznék, vagy másik szempontból, olyan, a helyzetből fakadó csőlátásnak, melyet akár a komplexáltságból fakadó egydimenziós látásmódnak nevezhetnék. Arról van szó, hogy igencsak könnyen belesétálunk a nacionalizmus csapdájába, elfogadva, hogy van jó, meg rossz nacionalizmus, a kisebbségit mindenkor jónak és követendőnek tekintve, vagy legalábbis tolerálni valónak, miközben egyre kevésbé fogadjuk el a „mások”, nevezetesen a többségi nacionalizmus minden megnyilvánulását. Mondom nem hiszem, hogy itt csupán egyéni ízlésről, vagy monomániáról lenne szó, inkább a kisebbségi helyzet tehertételeivel szembehelyezett, azt kompenzálandó, jobb híján kialakított immunbetegségről. Miközben azt gondoljuk, hogy amit mi teszünk, sőt gondolunk, azután meg különösen, amit képviselőink a politikai porondon reprezentálnak, az kisebbségi létünkből következően legitim, és helyes, csakis a „jó oldalon” állhatunk, stb., mert minket ugye a többségiek elnyomnak, marginalizálnak, mi a kis Dávidok vagyunk a nagy Góliátok között, stb.

Arra, hogy ez nincs így a leginkább a magyar és nyomában a rommagyar politika populista fordulata jó példával szolgál, már ha tudomást akarnánk venni róla, ha az etnonacionalizmussal beojtott populista diskurzusokkal nem tudnánk, szinte száz százalékosan azonosulni. Azt hiszem, hogy Orbán and Co ezt rég fölfedezte, és populista/demagóg diskurzusai erre játszanak rá, a határon túli kisebbségek vonatkozásában, azt az immunbetegséget célozzák meg, mely megijed mindenféle „széthúzástól”; mely egyenesen retteg a pluralizmustól, hogy többféle vélemény, politikai álláspont van a palettán, gondolván, hogy akkor felaprózódik  a „nemzet”, különösen a kisebbség: az „egységben az erő”, (ezt sugallja a NER is a hatumáknak) jelszó pedig ezért lehet szinte örökérvényű nálunkfele, stb. Kicsit is közelebbről és kritikusan szemlélve, az elemző arra a következtetése juthat, hogy a kisebbségi helyzet maga nem kedvez a demokratikus politikai tudat (legalábbis gyors) kialakulásának (ennek a leképződései a kisebbségi „egységpártok”, a valódi politikai pluralizmus hiánya, régiónk kisebbségi társadalmaiban). De annál inkább kedvez a paternalista, tekintélyelvű vezéreknek, akiknek nacionalista/populista diskurzusaihoz érzelmileg azonosulni tud a többség, sőt minden más alternatívát kevésbé hatékonynak és egyenesen kártékonynak tekint a demokratikus politikai tudattal aligha rendelkező istenadta.

Ez vezet az elöljárók leválthatatlanságának elfogadásához (másik oldalról pedig ahhoz, hogy a képviselők könnyedén foglyul ejthetik a kisebbségi szavazókat, elég néhány érzelmes/nacionalista frázisba burkolni irracionális, sőt kontraproduktív gondolatot, hogy híveiket megtartsák, alternatíva pedig nincs[i]), ahhoz a tévképzethez, hogy a politikai elit egyfelől csakis „jobb” lehet, mint a többségi (erre a kisebbségi determinizmuson kívül semmiféle garancia nincs). Másfelől pedig az a belenyugvó (ez aztán igazán magyharossch), rezignált magatartás a jellemző, mely azt sugallja, hogy elöljáróink, olyanok amilyenek, de mégiscsak a mieink,  „magyar narancs” szindróma. Ennek a magatartásnak a következménye, hogy a rommagyar elöljárók en bloc feddhetetlenségét igen sokan, még értelmiségiek is, elhiszik, a korrupciót részükről nagyon jól tolerálják: lehet, hogy korrupt vagy saját zsebre dolgozik[ii], de „büszke magyar”, és ami a lényeg a miénk, ugye? (Mennyire ismerős ez a magatartás az anyaországi politikai vezérkar és klientúrájának vonatkozásában is, nemde? Költői a kérdés, de mégis nehéz elképzelni, hogy van épeszű ember aki, a felcsúti gázszerelőről elhiszi, hogy zseniális vállalkozó, a banki szféra, a médiák, a turizmus, az útépítéstől egészen a futball menedzsmentig, mindenhez ért: hiszik mert, hinni akarják (nem merik nem hinni), hiszik mert anyagi érdekük fűződik hozzá, hiszik, mert imádják a vezért, s ha tőle származik a balek vagyona és vélt tudása, akkor az elfogadható. Van-e ettől bizáncibb, paternalisztikusabb, és álságosabb politikai attitűd?)

Nem azt akarom mondani, hogy a politikai és közéleti (hangadó, véleményformáló) elit (ami már majdnem szitokszó, de akkor is megkerülhetetlen és szociológiai értelemben helytálló kifejezés), nem az oly sokat hivatkozott istenadta nép jó leképződése lenne, sőt  populizmusa éppen arra enged következtetni, hogy nagyon is az, és meglehetős hűséggel reprodukálja/reprezentálja a köznép hiedelmektől, érzelmektől és legendáktól átszőtt paternalista (Almond és Verba kifejezésével parokiális) politikai kultúráját. Csak azt konstatálom, hogy attól semmivel sem több. A mai rommagyar politikai és közéleti elit (nagyjából és mindenestől, a régióbeli-, a román-[iii], és mainstream magyarországihoz hasonlóan) – jószerével – a „nép fia”: mindenestől olyan, mint a nép, amiből vétetett. Így és ennyiben persze reprezentatív, csak éppen nem profi, esze ágában sincs a dolgok élére állni, a politikai tudat, a demokratikus politikai kultúra[iv], a társadalmi és kulturális modernizáció és innováció, stb.,stb., (mondjuk ki, a populista lózungok világán kívül, tisztelet a kevés kivételnek, inkompetens) ágensének, hordozójának lenni; nem példakép, és nem útmutató, hiszen a szavazók ignoranciájára, érzelmi elköteleződésére, irracionalitására, sőt a gyűlöletre épít, semmit nem vesz el, semmit nem tesz hozzá a „népi indulatok”, és „évszázados aranyköpések” politikájához, csupán fölerősíti és kommunikálja azt.

Az ultrakonzervatív passzivitás (a patópál urak köztünk élnek, sőt vezéreink ők) és múltba fordulás központi magja – pszichológiai, és szociálpszichológiai, valamint szociológiai értelemben – a demokratikus politikai kultúra hiánya, amit demagóg és érdekelt, korrupt és fantáziátlan, valamint inkompetens vezetők kihasználnak (ismét csak tisztelet a gyér kivételnek). A demokratikus politikai kultúra mentális dimenziója, a politikai tudat, a mezőny váltógazdálkodásának képzeletbeli leképződése[v] nélkül nem működhet: tudomásul kell venni, hogy nincs demokrácia demokraták nélkül. Ez a fajta paternalista, a demokratikus értékeket mellőző mentalitás konkrét kivetülése, annak a sulykolása, hogy a mai magyar kormány leválthatatlan, amit a székelyföldi, el- és lekötelezett kiskirályok időnap előtti választási propagandája közvetít, és amit nem véletlenül sem lenyelni, sem kiköpni nem tud a központi RMDSz vezérkar.

Ahhoz, hogy a demokratikus politikai kultúra elterjedjen, sőt uralkodóvá legyen nemcsak egyszerűen a szocializációs eljárások (a szocializációs szcénák) radikális átalakítására lenne szükség, hanem a dolgot reszocializációként kell fölfogni: egyszerre kellene az elévült, sőt mondjuk ki rossz politikai kultúrát lebontani, és egy újat kialakítani, ami szemmel láthatóan meghaladja a régió elitjeinek hozzáértését, és messze túlmutat közvetlen (anyagi és nemcsak) érdekein, kívül esik komfortzónáján[vi]. Ezért a mindent überelő kettős beszéd, a populista demagógia, a gyűlöletre apellálás. És talán ez magyarázza, hogy az uralkodó elitek ellene fordultak a politikai nyugatnak, letettek a fölzárkózásról. Úgy vélem, ez ma a helyzet, remélhetőleg még változhat, de sötétek a felhők fölöttünk, nem látni a morális világban eligazító csillagjárást.

[i] Ez magyarázza, hogy többszöri nekifutásból és nagyon erős Fidesz-KDNP hátszéllel, valamint anyagi/logisztikai támogatással sem jöttek létre igazi alternatívát kínáló, életképes rommagyar pártok. Igaz, hogy senki nem próbálkozott „más”, a nacionalista diskurzusokat mellőző formáció létrehozásával, mindenki a populista etnonacionalista választói massza és politikai tőkéből álló torta újrafelosztásán, a jobboldalon próbálkozott, innen a „megosztási kísérletek” bélyege és sikeres visszaverése. Mind az MPP, mind az EMNP csupán személyi változásokat ígért, azt, hogy majd ők és Tőkés, valamint a „nagy stratégiai partner” Orbán hatékonyabban, értsd időnként jól odamondva a „románoknak”, radikálisabban fogják képviselni ugyanazt, amit az RMDSz tesz. Nem csoda, hogy erre nem volt és nincs vevő (az MPP, mikor behúzódott az RMDSz-ernyő alá, felismerte ezt, az EMNP pedig pávatáncát járja: elmúlik magától).

[ii] Azt hiszem, létezik ezidő szerint egy hallgatólagos egyezség a román (szerb, szlovák, ukrán?) és  a magyar hatóságok részéről, miszerint az egymás területén zajló, magyar és kis mértékben román (szerb, szlovák, ukrán?), azaz a másik ország területén élő kisebbségeket célzó „támogatásokat”, legyenek azok államiak vagy civil eredetűek, nem vizsgálják, vagy legalábbis nem tüzetesen. Most majd a magyar kormány civil szervezetek megregulázására irányuló szabályozását követően ez (is) változhat, de eddig a dolog hallgatólagosan működött. Azt sem gondolom, hogy egy következő magyar kormánynak szándékában állna majd tüzetesen és szigorúan kivizsgálni, a határon túl elköltött költségvetési tételek sorsát, és mégis. Ha egyszer majd kivizsgálnák azokat az ügyleteket, amelyeket pártközeli alapítványok, klienteláris befektetők, sőt egyházak magyar költségvetési pénzen folytatnak, lenne nagy sivalkodás. Akkor talán radikálisan újra lehetne gondolni az előljárók feddhetetlenségének kérdését, csak egy példa. A székelyföldi kiskirályok már nem is pályáznak, illetve csak módjával, bukaresti fejlesztési alapok lehívására (aztán a házi sajtó ezt még diszkriminációnak is állítja be!). Viszont ők a magyarországi pénzek (és pénzmosások), lehívásának és elköltésének bajnokai, a magyar kormány elsőrendű kliensei, az egyházakkal együtt. (Senkit ne tévesszen meg, hogy a leginkább strómanok, és alibi civil szervezeteken keresztül folynak az ügyletek, miközben a sorosozás nagyzenekarában játszanak a kiskirályok is.) Ez az a szürke zóna, ahol – néhány eseti ügylettől eltekintve, mint amilyen a Nagy-Debreczeni féle vendéglőnyitás, amit az erdély.átlátszó.hu napvilágra hozott – nem látunk, nem láthatunk tisztán, és ahol az adományozónak (ne legyenek kétségeink, mindenekelőtt magyar költségvetési pénzekről beszélünk!) való visszajátszás, a saját zseb kitömése, a politikai és gazdasági klientúra fölhízlalása, stb., folyik, de ahol még az arányokról sincs fogalmunk. Inkább a rommagyar média teljes bedarálása, megszállása és kisajátítása folyik nálunk is – aprópénzért érdekelté tett és/vagy kiszolgáltatott újságírók (sőt újságíró szövetség) hathatós segítségével – minthogy a transzparencia fele haladnánk, nehogy tudomást szerezzünk a politikai manistream viselt dolgairól, és hátha így elhisszük a fedhetetlenség legendáját, nemde?

[iii] Szabadjon itt megjegyeznem, sokak nemtetszésére, hogy a régió és benne a román választók és politikai szóvívőik, akik a leginkább a civil társadalom reprezentánsai, egyre jelentősebb rétege látványosan szakított a passzivitással, a populizmussal és a nacionalizmussal is. Messze vezetne ennek kielemzése, de a februári bukaresti és más nagyvárosokban történt látványos és kiterjedt utcai megmozdulások jól mutatják ennek a rétegnek a jelentőségét, egyre nagyobb befolyását. Amiből a rommagyar kisebbség csak egy nagyon szűk értelmiségi szelete vette ki a részét. Úgy tűnik – még az egyes elöljárók modernizációs, megújító szándéka ellenére is (Porcsalmi Bálint egyes megnyilvánulásaira, vagy a „Nőszövetség” egyes fölszólamlásaira, stb., gondolva) – mi maradunk az Orbán-bűvölet és etnonacionalista populizmus bűvkörében!

[iv] A politikai kultúra talán legjobb definíciója: „a politikai magatartásformák, értékek, benyomások, a releváns információk és a politikai készségek meghatározott elosztásából” kialakuló kulturális vonás, illetve viszonylag stabil identitás (lásd. Almond – Powell, 2003). Mint ilyen változékony, és főként hosszú távon, megváltoztatható dolog, akár a kultúra egésze az.

[v] Hadd álljon itt az is, hogy a választások és az egész demokratikus folyamat, meg intézményrendszer egyensúlya, működőképessége, két alaptételen nyugszik, a kisebbség létének és eltérő véleménye legitimitásának elfogadásán, éppen úgy, mint a többségi vélemény és a rá épülő hatalom uralmának az elfogadásán (ezt nevezi t.k.Max Weber legitimitásnak). Az első esetben az önkorlátozás, a többség zsarnokságának elkerülése – ennek a biztosítékaként hozták létre, elsősorban az USA-ban az alapító atyák, a fékek és ellensúlyok rendszerét, és ennek a válságát jelzi, hogy Trump egyáltalán megválasztható volt – , másfelől a többségi akaratnak való többé-kevésbé önkéntes és érdekelt alárendelődés, a kulcsfogalmai.

[vi] Itt csak fölsorolására telik, azoknak a szcénáknak, szocializácós közegeknek, melyek a politikai kultúra kialakulásán és megváltoztatásán kellene, hogy fáradozzanak, és az olvasó fantáziájára bízom – egy-egy megjegyzésen túl – annak eldöntését, hogy mennyire teszik ilyen irányú dolgukat a megfelelő intézmények. Tankönyvszerűen a család, az iskola (az intézményes nevelés), a vallási intézmények, a kortárscsoportok (peer group), a munkahelyi közösségek, a médiák és a politikai pártok tartoznak azokhoz az intézményekhez, melyek ki-, és átalakítják a politikai kultúrát és amelyeknek, ha közös irányba tartanának esélyük lenne demokratikus politikai tudat kialakítására, demokraták kinevelésére, illetve az átnevelésre. Csakhogy nálunk a család a paternalista modell foglya, amit egyedül családnak tartunk az az apa mindenható uralma, sőt már-már a családon belüli erőszak legitim hordozójának akarnoksága (lásd az erről folyó vitákat); az iskola az autoritér, sőt a történelmi diktátor-vezérek példaképét terjeszti, gyanús múltú, szélsőséges vezéreket és irodalmi műveket propagál, emel be a nemzeti pantheonba és kanonizál, stb.; a vallási intézmények egymást túllicitálják a fundamentalista, ultramontán és intoleráns tudás-, és hitelemek propagálásában. Jellemző módon az erdélyi református egyház az ortodox fundamentalistákkal szövetkezik, kisebbségellenes, ásatag és avitt, diszkrimináló, kezdeményezések támogatásában; a kiszolgáltatott – akár gazdasági, akár politikai/ideológiai szempontból – elkötelezett médiák radikálisan jobbra csúsztak, nem beszélve a jobb híján közösséginek mondott (social media) nyilvánosságban terjedő gyűlöletbeszédről, úgy is, mint szocializációs szcénáról; és akkor mit szóljunk a populizmus bűvöletébe pottyant pártokról, melyek nem ideológiákra, a jó kormányzás megvalósítására, a közérdek szolgálatára, hanem sokkal inkább hatalmi vágyra, zsarnoki hajlamra, zsákmányszerzésre (party patronage system), a bennünk lakozó gyűlölet fölszítására, stb., épültek ki, illetve így működnek?

Magyari Nándor László (Systemcritic)

 

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK