Kezdőlap Szerzők Írta Szele Tamás

Szele Tamás

244 CIKKEK 1 HOZZÁSZÓLÁS

Katalin világa

Narancs riadó van a kormánymédiában, minden energiát a pajzsokra koncentrálnak, a hídon a parancsnok gondterhelten sétál fel-alá: Novák Katalin, az Emmi család- és ifjúságügyért felelős államtitkára interjút adott. Nehéz percek ezek a Birodalmi Flottánál, óriási zavar támad az Erőben és Vader nagyúr is ilyenkor szokott admirálisokat fojtogatni.

Pedig hát Novák államtitkár empatikus, nőiesen lágy személye nélkül nem is tudom, mihez kezdenénk. Csak tippelni merném, hogy esetleges hiányát netán észre sem vennénk, esetleg néhány lőtéri kutya szólamlana fel a Holdhoz váratlan eltűnése esetén, de ebben sem vagyok halálosan bizonyos. Sokat tesz ő az ifjúságért, még többet a családokért, ha még tetszenek emlékezni, tavaly novemberben ő vetette volt fel, hogy egyedülálló hölgyeknek ne lehessen gyermekük, és ha lehet, csináljanak vissza minden válást is, mert ez roppant üdvös lenne.

„Az, hogy valaki azt gondolja egyedülállóként, hogy neki joga van ahhoz, anélkül, hogy lenne párja, neki joga van ahhoz, hogy neki gyereke legyen, és ezt a jogot vívja ki magának, az a gyermek oldaláról megközelítve megfosztja a gyermeket attól, hogy neki édesanyja és édesapja legyen.”

Sajátos megközelítés, meg kell mondanunk, de úgy tűnik, a hölgy politikai reputációján fikarcnyit sem rontott. Persze, az összes magyar válás érvénytelenítése okozna némely jogi diszharmóniát, különös tekintettel a lépés után meglepő gyakorisággal felmerülő többnejűségre és többférjűségre, érzelmi szempontból sem hinném, hogy bárki elfogadná, miszerint vissza kell mennie esetleg már meggyűlölt volt házastársához, de Novák Katalint ez nem érdekli, ő nem emberekkel, hanem tömegekkel dolgozik.

Ez lehet a kulcsa minapi nyilatkozatának is

A Magyar Hírlapnak adott interjúban érdekesen fejezi ki együttérzését azzal a már nem kevés emberrel, akik nem értenek egyet pártunkkal és kormányunkkal. Hát lássuk, mit mond.

„A jelenlegi parlamenti ellenzék színvonala minden eddiginél alacsonyabb. Soha nem volt ennyire destruktív és silány. Nehéz lehet azoknak, akik valamiért nem tudják támogatni a kormánypártokat, mert úgy látom, egyik ellenzéki párt sem kínál számukra valós alternatívát. Gondoljon bele, hogy ez azt jelentené, hogy azok közül kellene valakiknek vezetni ezt az országot, akik most valóságshow-t játszanak az utcán, színészkednek és provokálnak, és méltatlan módon viselkednek. Az a benyomásom, hogy nem is a magyar embereknek akarnak üzenni, hanem a külföldi médiának. A színházukhoz a nemzetközi sajtó hálás közönség.”

Azt értem, édes hölgy, hogy fáj önnek, nagyon fáj, miszerint a nemzetközi sajtó nem az ön küszöbén tolong, egymást félretaszigálva, virággal és bonbonnal a kezében, interjúért esdekelve, de elárulok egy titkot: nem is fog. A sajtónak, főleg a nemzetközinek farkastörvényei vannak, melyek szerint ha valaki egy kicsit sem érdekes, akkor azzal a valakivel egy kicsit sem foglalkozunk. Majd, ha bukfencet hány január közepén a Baross téren, fürdőruhában, és utána átugrál pár tüzes karikán, akkor: de akkor is csak a színes hírek közé kerülhet be, nem a politikai rovatba. Ez egy igen-igen kemény világ, dear.

Novák Katalin egy másik, párhuzamos világban él

Hogy mégis, miért foglalkozom most az ön felkent államtitkári személyével? Nos azért, mert rájöttem: ön egy másik, párhuzamos világban él. És ezért nem érti, mi történik ebben a miénkben. Hogyan jut át minden áldott nap sérülés nélkül az Einstein-Rosen hídon, közkeletűbb nevén a féregjáraton? Fogalmam sincs, ez eddig csak filmsorozatokban sikerült, de a NASA vagyont fizetne önnek a titokért.

Hölgyem, ön azt tételezi fel nyilatkozata alapján, miszerint „azok, akik valamiért nem tudják támogatni a kormánypártokat” rajonganak a mostani ellenzékért és annak minden képviselőjéért. Az egy dolog, hogy ki miként látja az MTVA székházában lezajlott eseményeket, ön például „valóságshow”-nak, én kissé árnyaltabban tekintek rájuk, de az kétségbevonhatatlan, miszerint ön újból a klasszikus fideszes fegyvert kapta elő: a formális logikát.

Azt mondja: lám, milyenek „ezek”, szaladgálnak (persze, ha egyszer a maguk emberei kergetik őket, nem csatacirkálók, hogy bevárják a gorillákat), és lám, „ezek” kéne képviseljék a népet?

Asszonyom: vagy ezek, vagy mások, speciel ez a kérdés még kidolgozásra vár. Az alapvető problémát nem az ellenzéki politikusok iránti rajongás okozza, ön elmaradt még 2014-ben, bár akkor sem beszélhettünk kultuszról velük kapcsolatban (vagy, ha mégis, azt inkább hívnám kicsiny szektának). Az önökkel elégedetlenek egyre növekvő tömege nem azt akarja feltétlenül, hogy „ezek” vezessék.

Hanem azt akarja, egyre inkább és egyre harsányabban, hogy maguk ne.

Az önök szakértelméről és valóságismeretéről eleget mondanak a hírek Gulyás Gergely sértegetésétől a CÖF levelén át, melyet a már visszavonult Judith Sargentinihez címeztek egészen Kásler emberminiszter korábbi terápiás tízparancsolatáig. Elég rápillantani a sajtójuk bármelyik címlapjára, elég belenézni, belehallgatni a közmédiába, hogy az ember meggyőződjön róla: maguk teljesen és tökéletesen alkalmatlanok az ország vezetésére, annak okából, hogy egyik felük gügye idióta, másik felük hétpróbás, hazug gazember. Azt már önre bíznám – hiszen udvariasság is van a világon – a két lehetőség közül hova sorolja felkent személyét és munkatársait.

Tehát: ne üljünk fel a fideszes formállogikának, amely már annyi rossz döntésbe hajszolta Magyarország népét.

Nem arról van szó, hogy vagy ők kormányozzanak, vagy a mostani ellenzék. Az majd kialakul.

Nem is lenne jó, ha ennyiről lenne szó csupán.

Szó arról van – és ezért szánom azokat, akik valamiért képesek támogatni a kormánypártokat – hogy a jelenlegi vezetés semmiképpen se őrizze meg hatalmi helyzetét hosszú távon. Ha engem kérdeznének, technokrata, párton kívüli ügyvezető kormányt javasolnék, míg konszolidálódik a helyzet, de nem engem kérdeznek.

Ezt még majd meglátjuk.

De kedves Katalin, a kérdés csak a maguk párhuzamos világában hangzik úgy, hogy „vagy ők, vagy mi”.

A valós világban az a helyzet, hogy: ti semmiképp!

Örvendek, ha segíthettem eligazodni ennek a világnak a bonyolult ügyeiben.

A többit majd meglátjuk.

Kis magyar kremlinológia

Akkor először azt kell megmagyaráznom, mi is az a kremlinológia. Olyan, mint a China-watching, csak oroszul. Ja, így sem lett érthetőbb… szóval, annak idején sem a Szovjetunió, sem a népi Kína vezetése nem rajongott a sajtóért. A sajátjukat sem kényeztették, inkább idomították, a külföldit egyenesen utálták. De nem kicsit.

Viszont tudomásul kellett venniük, hogy létezik, el kellett fogadják, hogy jönnek-mennek mindenféle tudósítók, és azokat csak néha lehet lecsukni: ezért aztán legalább azt a kedvességet megcselekedték, hogy elzárták őket mindenféle információtól, kivéve a hivatalos, hírügynökségi propagandát. Abból okoskodjanak, amit a TASZSZ hírügynökség vagy a Csinghua (Xinhua, akkor még Új Kína) kiad! Nem volt könnyű feladat, de sikerült: Moszkvába, Pekingbe minden hírügynökség a legélesebb elméjű elemzőit küldte, akik képesek voltak a pár mondatos propaganda-hírekből valahogy leszűrni, mi is lehet az igazság. És sok vodka, illetve maotáj fogyott elemzés közben. Olyan, jelentéktelennek tűnő tényekből vontak le messzemenő következtetéseket, hogy a Bolsoj bemutatóján az állami vezetés mely tagjai hányadik sorban ültek, vagy tüsszentett-e Gromiko a második szünetben? Mert ha igen, az jelenthet katonai aktivitást Közép-Ázsia bizonyos térségeiben, de jelentheti azt is, hogy náthás.

Őrület, de az így született elemzések kilencven százaléka pontosnak és helytállónak bizonyult (Magyarországon a boldogult Aczél Endre, valamikori mesterem értett ehhez nagyon). Utalásokból, háttér-információkból, gesztusokból, de ki lehetett hüvelyezni a tényeket.

Ezt hívjuk kremlinológiának.

A fene gondolta volna, hogy egyszer majd így kell belpolitikát is írjunk.

Mert a mostani magyar kormány épp úgy elzárja a valós híranyagtól a maradék kicsiny független sajtót, mint annak idején a moszkvai, pekingi vezetés a nemzetközit. Ilyenkor jön jól a kremlinológiai vagy Kína-figyelői tapasztalat.

Az addig világos, hogy mit jelent, amit Gulyás Gergely nyilatkozott Szilveszter előtt az ATV-nek. Miszerint:

„Azt tudom csak mondani, hogy az ellenzék nagy része nem csupán intellektuálisan szerény képességű, hanem a demokrácia alapértékeit nem tiszteli és végtelenül antidemokratikus.”

Ez, kérem, egészen pontosan azt jelenti, ami oda van írva. Hülyének tartja az ellenzéket, ami jogában áll, ha igaza nincs is, de a tévedéshez való jogát nem vitathatjuk el (mellesleg bármikor szívesen látom akár őt, akár Németh Szilárdot, akár más versenyzőjüket egy intellektuális kvízjátékra, bár valami azt súgja: nem fognak kiállni).

Akkor mondhatjuk, hogy a kormány érthetően kommunikál?

Dehogy mondhatjuk. Ha minden azt jelentené, ami oda van írva, Áder köztársasági elnök újévi beszédét nem lehetne mire vélni. Ugyebár, ő épp pár nappal Újév előtt mondott igent a túlóra-törvényre és a közigazgatási bíróságokra. Ha esetleg nem írja alá őket, akkor sem annulálódnak a törvényjavaslatok, csak akkor visszakerülnek az Alkotmánybíróság elé, normakontrollra, és egyfelől valós alkotmányjogi problémák is felvetődhettek volna, másfelől formai kifogások nemkülönben: azért mindennek volt nevezhető a megszavazásuk, csak szabályosnak nem. Ámde Áder János aláírta őket, így ez a kiskapu bezárult.

Viszont ez esetben miről beszélt Újévkor?

„Csak rajtunk múlik, hogy mire mondunk nemet és mire mondunk igent – fogalmazott a köztársasági elnök a közszolgálati televízióban elhangzott újévi köszöntőjében. Az új esztendőnek számos régi-új elhatározással vágunk neki, a Szilveszter elmúltával azonban néha úgy tűnik, mintha az újévi jókívánságok beteljesülését, az újévi fogadalmak betartását rajtunk kívül álló erők akadályoznák.

Áder János megfogalmazása szerint mondhatunk nemet mindarra, ami mérgezi hétköznapi életünket: az elaljasult közbeszédre, az embertársainkat vallásukban, identitásukban, méltóságukban sértő cselekedetekre.

Külső erők nem akadályozhatják meg, hogy nemet mondjunk a „másokra való mutogatásra, a magunk felelősségének palástolására, a mindenkin átgázoló törtetésre, a becstelenségre, mások tisztességének elvitatására”.

„Mondhatunk nemet az igénytelenségre, az ünnepeinkből gúnyt űző cinizmusra, az érdekek szerint torzított valóságra, a rövidlátó gondolkodásra” – folytatta Áder János. Hozzátette azt is, hogy környezetünk felelőtlen kirablására, a vizeinket mérgező, a levegőt szennyező, a jövőnket felélő kíméletlen valóságra is lehet nem a válasz.

„Mint ahogy mondhatunk igeneket is” – emelte ki az államfő. Majd példaként említette, hogy „mondhatunk igent mindarra, amilyennek a jövőt, a magunk és gyermekeink életét szeretnénk látni”. Otthonaink békességére, az egymással való törődésre, a teljesítmény elismerésére, a tisztességes versenyre, a barátainkat segítő jó szándékra is mondhatunk igent.” (MTI)

Hát ez meg mi a fűzfán fütyülő rézangyal? Áderbe belebújt Hamlet lelke, és most önmagát marcangolja, bűntudata van és így üzeni meg? Hiszen pontosan leírja a kormány politikáját, amikor arról beszél, hogy mire mondhatunk nemet. Aminthogy a tisztességes verseny emlegetése is vörös posztó a közbeszerzések világában, ahol nyerhet megbízatást Mészáros vagy Mészáros, esetleg – kedvező csillagállás esetén – talán Mészáros is.

És ha mondhatunk nemet, ő miért nem mondott?

Ha tudja, mi a helyes, miért nem cselekszik aszerint? Nagyjából még ő tehetné meg a leginkább, mert hirtelenjében Orbán Viktor sem bírna előrántani az ingujjából egy másik köztársasági elnököt.

Vagy épp azt mondja, hogy tudná ő, mit kell, csak nem teheti? Korlátozva vagyon, strázsálják keményen?

Hagyjuk az orosz népmeséket a „jó cár atyuskáról”, aki a gonosz bojárok miatt nem segíthet az ő népén. Ez az atyuska amúgy is csak névleg cár, valójában még hopmester sem.

Áder köztársasági elnök – kremlinológiában és Kína-figyelésben szerzett tapasztalataim alapján – vagy meg sem gondolta, mit olvas fel (mert, hogy nem ő írta, az is biztos), vagy túl korán íratta meg a beszédet. Még december elején, vagy tán előbb, mikor a környülállások mások voltak. És ügyet sem vetett senki a mondatok gyanús aktualitására – ami véletlenül alakult így. Mondatról mondatra elemezve ki lehetne mutatni, melyik mire utal, bár szerintem ezeket a most gyanúsnak tűnő gondolatokat mindkét politikai oldal elmondhatja a másikról.

Szemüveg kérdése, kérem, hogy látjuk őket: jobbról szólnak balra, balról szólnak jobbra, esetleg jobbról jobbra.

Elemzésünk eredménye: Áder is pont úgy értette, amit mondott, ahogyan mondta. Meg ahogyan odaírták neki.

Legfeljebb mindenki más értette úgy, ahogyan neki tetszik.

Hogy kormánykörökben volt-e visszhangja a beszédnek, azt biztosan nem tudjuk, de nem csodálnám, ha most valahol egy állástalan beszédíró épp belezokogna a pálinkájába, mert nem tudja, miből fog ő már ezután élni.

Ahogy azt sem csodálnám, ha észre sem vette volna senki a beszéd különös voltát.

Egy következtetést levonhatunk azonban. Eddig sem volt semmi okunk megbízni Áder Jánosban, ezentúl sem lesz.

„Gyümölcséről ismeritek meg a jó fát” – mondja az Írás.

És a tetteiről a becsületes embert.

Nem a beszédeiről.

Kremlinológiai elemzésünket olvasták.

Halottgyalázó élmunkások

Illenék valami emelkedett témával foglalkozni az év vége alkalmából, a világegyetem tágulásától a kategorikus imperatívuszig, különös tekintettel mindkettőnek a török tévésorozatokra gyakorolt hatásával, csak hát ez mégis hírlap, hírrel foglalkozik, vagy a hír visszhangjával, légyen bár az év utolsó napja, akkor is. A hír pedig most is az, ami tegnapelőtt: eltávolították Nagy Imre szobrát a Vértanúk teréről.

Nyilván nem tőlem tetszenek megtudni, de lássuk, mi következik ebből a tényből? Nézetem szerint elsősorban szimbolikus jelentősége van, a Fidesz mindig imádta a szimbolikus politizálást, most azt üzeni ezzel Orbán Viktor, aki szó szerint fél lábával Nagy Imre koporsójára hágva emelkedett a magyar politikába, hogy most már semmi szüksége sem indokokra, sem elődökre, kidobja az ősök viaszképmását, mint egy hitehagyott római patrícius, mától indoklás nélkül tesz, amit akar.

Mondjuk ez sok jót nem jelent, de lényeges változást sem a dolgok menetében.

Undorítóbb azonban, hogy a kormánysajtó keselyűi már köröznek Nagy Imre emléke fölött: két nap alatt három írásban gyalázták a mártír-miniszterelnököt. Mondjuk három hónappal korábban még magasztalták volna (sőt, tették is), de a következetesség luxusát ők nem engedik meg maguknak, ők nem vitorláznak a sajtó vizein, hanem viszi őket a szél, és bárhová is érkeznek, utólag mindig tudják, hogy épp oda indultak. Csak ennek jó vége nem szokott lenni, mármint az efféle elvtelen tányérnyalásnak, de hát lássunk példákat!

Az első keselyűmadár Nagy Imre sírján Bálint Botond volt, a Pesti Srácoktól, aki szerint „Óriási hibát követünk el, ha megbocsátunk Nagy Imrének!” Már a cím erős: tessék elképzelni ennek az embernek az akaraterejét, önfegyelmét, mellyel ezt a bizonnyal szívéből fakadó véleményét harminc éven át titkolta! De most, most végre kiírhatja magából, enyhül a sajgó, eleven seb, mely mindvégig lelkében égett (ja, akkor is, amikor október 23-i vezércikket írt).

Azt mondja: „Ha jól tudom, vagy jól sikerült a nyomok eltüntetése, vagy Nagy Imre saját kezűleg nem ölt.” Jól tudja, uram, nem ölt, ellenben képzeljük el ugyanezt a mondatot Kalkuttai Teréz anyával: rá is pont annyira és ugyanolyan sértően érvényes, mint Nagy Imrére. De folytatja:

„Nagy Imre bűneit semmiféle gesztus, semmiféle hőstett nem teheti jóvá, nem teheti meg nem történtté. Óriási hibát követtünk el, amikor megbocsájtottunk neki. Ezzel a megbocsájtással azt mondtuk, hogy voltak rendes kommunisták is. Hogy a kommunisták meg tudnak változni, hogy van megbocsájtás a kommunistáknak.”

Érdekes világképe lehet az úrnak. Ugyanis abban az időben, őszintén vagy sem, majd’ minden felnőtt magyar állampolgár így vagy úgy kommunistának mondta magát, de legalábbis szimpatizánsnak, illetve ha mégsem, akkor kellemetlen helyen tartózkodott, meglehetősen sokáig. Ezen épp Nagy Imre enyhített volt. Nagyon nehéz volna azt mondani, mondjuk Kövér László vöröskatona nagyapjáról, miszerint bölcs előrelátással helyezkedett így 1919-ben, hogy majd később belülről bomlaszthassa a rendszert. Hogy Nagy Imre kommunista volt? Igen, a maga módján. Hogy ezért lehetett miniszterelnök? Nos, azt maga sem gondolja komolyan, hogy ha Nagy Imre nincs, Hruscsov Mindszenty bíboros miniszterelnökségét támogatta volna…

Igen, Nagy Imrével a legnagyobb bajuk a mai keselyűknek a világnézete. Tegnap még nem volt baj, ma az: rövidesen meggyalázzák majd Angyal István és a többi, 1956-ban bevallottan baloldali forradalmár emlékét. Már várom, mikor veszik elő az igen rosszemlékű Fehér Könyvet annak bizonyítására, hogy 1956-ot voltaképpen a volt tőkések, földesurak és az egyház (melyik egyház? Valamelyik, mindegyik, bármelyik) követte el, senki más – ugyanis érdekes módon a mai magyar rezsimnek most épp úgy érdeke ezt állítani, mint annak idején Kádárnak.

De menjünk tovább. Hosszú, unalmas, ámde legalább méltatlan írás a Mandineren, „Rövid kurzus Nagy Imréről” címmel. Azért hosszú, mert a cím jelzi, hogy rövid. Bezony ebben is Nagy Imre a két lábra állt patás Ördög, több ok miatt azért is, mert – amnesztiát adott a politikai elítélteknek. Hát, amint látom, szerzőnknek semmi sem elég, az amnesztiát is sokallja. Akkor azonban nem tudom, kettőjük közül ki is a sztálinista: ő vagy Nagy Imre? Idézzük:

„Az 1953-as amnesztia nem vonatkozott a legtöbb politikai elítéltre. A szabadon engedettek nem kapták vissza ingóságaikat, nem térhettek vissza lakóhelyükre. (…)1954 őszétől kezdték szabadon engedni a koncepciós perekben elítélt kommunistákat és szociáldemokratákat.”

És csak őket? Szerzőnek ajánlanám figyelmébe bizonyos Faludy György „Pokolbéli víg napjaim” című kötetét, ugyanis Faludy is akkor szabadult, onnét (Recskről) szabadult, de valahogy a leglazább kategorizálás mellett is képtelenség őt akár kommunistának, akár szociáldemokratának nevezni. Költő, író, műfordító, az volt, de pártember soha. Ezzel a magvas gondolattal azt a Faludyt kommunistázta le a Mandiner, aki annyi csodás átkot szórt a sztálini terrorra. És ha lenne a Mandinernek orosz verziója, abban Szolzsenyicint kommunistáznák.

De jöjjön még egy nagy durranás jobbról, megint a Pesti Srácoktól, egyenesen az öregágyúból, ugyanis megszólaltatták a harci tarackok legrozsdásabbikát, Stefka Istvánt is. Ő már világosan bemutatja a baloldaliaktól mentesített 1956 hivatalos ikonosztázát:

„Pongrátz Gergely, Tóth Ilona, Hegedűs László, a mentős, Wittner Mária, Regéczy-Nagy László, Obersovszky Gyula újságíró, Tollasi Ilona,  Végvári Vazul, a szerzetes, Pákh Tibor, Mansfeld Péter…”

Mondtam, hogy Angyal István ki fog esni a kegyekből. A jellemes voltáról és elveihez minden áron való ragaszkodásáról roppant kevéssé ismert Stefka most is brillírozott: ha halottgyalázás esetén egyáltalán használható ez a kifejezés. Kommunistázás, a mártír emlékének sárba tiprása… nincs is már gyomrom elemezni.

Az ember elmereng a honi politika játékain. És ha holnap valamiért nem Nagy Imrére kell haragudni, hanem másra? Mondjuk Hunyadi Mátyásra? Róla mit írnak majd? Hogy gyanús származású, vaskezű feudális önkényúr volt, aki kíméletlenül adóztatta népét? És ha netán Kossuth kerül majd a célkeresztbe? Előszedik a Zemplén megyei árvaszék homályos pénzügyeit?

Elő bizony. Pocsék emberek aljas írásai, amiket csak részben pénzért, nagyobb részt inkább külön jutalom, karrier, hatalom reményében követnek el.

De a dolgok logikája mégsem csorbul.

Az Orbán-rendszer szembefordult Nagy Imre és 1956 emlékével.

Kik álltak melléje?

(Igaz, a legtöbben már korábban melléje álltak).

A Kádár-huszárok.

Mondom én, lesz itt még új kiadása a Fehér Könyvnek is.

Ha csak csoda nem történik az új esztendőben.

Csodát kívánok 2019-re, mindannyiunknak.

Más úgysem segít rajtunk.

A Nobel-díjasok

Kétségtelen, hogy a tegnapi nap híre Nagy Imre szobrának méltatlan ellopása volt – másnak nem nevezhetem, csak ennek, titokban vitték el, éji órán – de egyrészt ezzel már sokan foglalkoztak, másrészt, ha leírnám, ami eszembe jut, beszakadna a szavak súlya alatt a képernyő. Lássunk valami más, talán könnyedebb hírt – ha van olyan manapság Hunniában.

Van. Orbán és Putyin közös Nobel-békedíjáról!

Nem, nem kezdtem el korábban a szilveszteri bulit, tiszta az eszem, ez egy halálosan komolynak tűnő kezdeményezés, leadta az MTI Országos Sajtószolgálata is, más kérdés, hogy tegnap óta levették, de van mentés, kérem. Íme:

„A Honfoglalás 2000 Egyesület és a Vlagyimir Putyin Baráti Kör kezdeményezte, hogy a 2019-ik évi Nobel-békedíjjal – megosztva – az orosz elnököt, illetve Orbán Viktor miniszterelnököt tüntessék ki.

Putyin a világbéke, az európai kultúra és kereszténység letéteményese, a magyar politikus pedig a legtöbbet tett kontinensünk békéjének és biztonságának megőrzése érdekében azzal, hogy megvédte Európa határait az illegális (adott esetben terrorista elemek) beáramlásától. Mindkét államférfi méltó a rangos díj elnyerésére, ezért a két civil szervezet az MTA-hoz és a Magyar Országgyűléshez, valamint Kásler Miklós tudós, miniszterhez fordult (az említettek jogosultak javaslatot tenni), hogy a 2019. február 1-jei határidőig juttassák el javaslatukat a Norvég  Bizottsághoz. Oroszország és hazánk a béke megőrzése tekintetében osztatlan elismerést vívott ki a világ közvéleményében, ezért a két nemzetközileg elismert, tekintélyes politikus díjazása jogos elvárás. Bízunk benne, hogy a Békedíj Bizottság politikai szempontokat figyelmen kívül hagyva, elfogultság nélkül hozza meg döntését!

Honfoglalás 2000 Egyesület”

Hát a kérés minimum érdekes, és ha nem tudnánk, kitől ered, ápolókért is kiáltana. Már a logikája is sajátos: a béke alapvetően politikai kérdés, így ha a bizottság figyelmen kívül hagyja a politikai szempontokat, épp politikusnak nem adhatja a díjat. Tessék meggondolni, mit kérnek, hogy kérik.

No, de kik kérik?

Ja, a Honfoglalás 2000. Igen, van ilyen nevű ápoltunk.

Ez a „szervezet” a MIÉP-ből nőtt ki, mint azt vezetőjük, Szilvássy György korábban nyilatkozta is a Demokratának.

„Mindig elvi politikát folytattam, elvek szerint éltem, ezért nem viseltem el azokat a bajokat, amelyek elsősorban Csurka István élettársa miatt voltak tapasztalhatók. Szépen minden tisztségemről lemondtam, és kiléptem. Negyvenketten léptünk ki egy taggyűlés után, a miénk volt az ország legnagyobb MIÉP-szervezete itt, a második kerületben. Többen a kilépettek közül 1999-ben megalakítottuk a Honfoglalás 2000 egyesületet, amely kulturális, közéleti tevékenységet folytat. Történelmi, kultúrtörténeti kiadványaink jelennek meg, ezekből él az egyesület, és ezekből fizetjük ki a következő évi kiadványaink költségeit.”

Hát, kiadványokból nehezen élnek meg, nincs azon haszon mostanság, habár, amilyen kevesen vannak, még a ráfizetés sem oszlik szét rendesen: ne áltassuk magunkat, mikromini társulatról van szó. Igen kicsiny csapatról, mely az MTI OS-en keresztül kommunikál, és úgy tesz, némi dotáció reményében, mintha létezne. Ez a mostani ötletük is felmerült már korábban, jelesül 2014. november 23-án, csak akkor még Orbánnak nem követeltek Nobel-békedíjat, az ő számára beérték magyar ordóval is – de Putyinnak már akkor is ezt nézték ki.

Érdekes egyébként, hogy minden más álcivil szervezetet ellenségnek tekintenek, vagy inkább konkurenciának: van az úgy, ha az embert kihagyják a buliból… A teljesség igénye nélkül tekintsük át, mi mindent követelt már ez a gittegylet.

2017. december 22-én levelet írtak Putyinnak, hogy mentse meg az európai civilizációt. (Valószínűleg megtette, mert még itt vagyunk, csak valahogy nem vettük észre a vitézkedését, tehát az is lehet, hogy nem forogtunk veszélyben).

2017. december 1-én 148 milliárd forint világháborús kárpótlást követeltek Németországtól.

2017. március 12-én szabályoztatni kívánták a népszavazás kezdeményezésének lehetőségét, oly módon, hogy politikai ügyekben ne lehessen referendumot tartani. (Akkor milyen ügyekben lehessen, tessék mondani?)

2017. február elsején levélben kérték Putyint, hogy szólaljon fel minden fórumon a budapesti olimpiáért. (Az orosz elnök neve kifejezetten rosszul cseng a nemzetközi sportvilágban, az államilag szervezett dopping miatt: no, de nem is szólalt fel, elintéztük azt magunk, segítség nélkül).

2016. október 21-én kérték a rendőrséget, hogy helyezzék előzetes letartóztatásba Juhász Pétert. Nem helyezték.

Folytathatnám napestig, de minek?

A mostani kor kitermelte az önkéntes, megélhetési talpnyalókat, akik még csak nem is fizetett ügynökei a kormánynak – annak reményében űzik az ipart, hogy egyszer majd, valamikor észreveszik őket, és kapnak pénzt, paripát, fegyvert. Fogadatlan prókátorai ők a hatalomnak, és a legtöbbször ügyet sem vetnek rájuk. Van ilyen ember, van ilyen szervezet számtalan.

Ha én hatalom lennék, azért két dolgot biztosan nem tűrnék.

Ezt a szemérmetlen talpnyalást semmiképp – és azt főleg nem, hogy a nevemben szélhámoskodjanak.

Talán ezért nem is vagyok, sőt, nem is leszek hatalom.

De a honi rezsimnek, úgy látszik, ez is megfelel.

Legyenek boldogok a tányérnyalóikkal.

Rövidesen, remélem, kifogynak a tányérból.

De hát mit várunk útonállóktól, éjjelbátraktól, szobortolvajoktól?

Szele Tamás: Borongós útijegyzet az ember természetéről

Ezeket a sorokat egy nemzetközi gyorsvonaton írom, hogy megelőzzek minden aggodalmat, a legnagyobb kényelemben és kupém fejedelmi magányában. A hőmérséklet kellemes, uzsonnám, üdítőm van, és Püspökladányban le fogok szállni pipálni is. De ezt csakis annak köszönhetem, hogy nem keltem birokra embertársaimmal.

Ugyebár, mikor a jegyet megvettem a Transilvania Expressre, még minden szép volt, és jó, tiszta volt az ég, zöld ág virított a föld ormain. S a béke izzadt homlokát törölvén meghozni készült a legszebb jutalmat, az emberüdvöt, melyért fáradott. Arról már nem is szólva, hogy a Bécs-Bukarest járatra először kaptam jegyet, vártam ettől mégis valami kis Nyugatot, kultúrát, esetleg egy kávényit Kelet fényűzéséből…

Mikor megláttam a szerelvényt, azonnal tudtam: egzotikummal van dolgom. Ez, kérem, az Uganda-vasút harmadosztálya 1927 esős évszakából. Két magyar MÁV-os termeskocsi van a szerelvényben, az elsőre esély sem volt felszállni, a másodikat megpróbáltam.

Szuronyroham után kaptam egy ülőhelyet – itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy a nemzetközi járatokon csak országon belül kell helyjegyet váltani, míg el nem hagyjuk az Európai Uniót. De országon belül viszont kötelező. Mivel én Nagyváradra indultam, nem is vettem helyjegyet. Leültem, kicsomagoltam a tábori híradós központot, laptop, egér, mobilnet, fülhallgató, energiabank, megfelelő kábelezés, és már meg is érkezett egy nyolctagú család, akik nehezményezték, hogy a helyükön ülök. Azt nem nehezményezték, hogy nyolcuknak adták el nyolcszor ugyanazt az ülést, csak én takarodjak.

Két perc alatt nem lehet elrakni ennyi technikát, így volt egy kis cigányozás is, mármint ők neveztek engem annak, meg migránsnak. Cigány azért voltam, mert nem vettem helyjegyet (hiszen nem is kellett), migráns meg azért, mert külföldre utazom.

Hirtelen haragú ember vagyok, de ha meg nem ették egymást, még életben kell legyen legalább a felük. A másik felük hő-és laposgutát kaphatott a negyven fokra felfűtött, ordítástól visszhangzó kocsiban. Én a magam részéről elmondtam, hogy otthagyom a tanyájukat, az idevágó rím kíséretében, aztán átmentem – a következő kocsiba.

Ami vagy román, vagy német, de hogy ide nem adott el a MÁV helyjegyet, az bizonyos. Egyedül ülök egy tiszta, kényelmes kupéban, 21 fok van, néha hátulról ordítást hoz a szél… A jegyem érvényes, a kalauz udvarias. Mindjárt uzsonnázok.

Feleim, nem lehet, hogy néha nem kéne ragaszkodni azokhoz az ócska, hazug papírokhoz, amiket megfizettetnek velünk? Ha a fél kocsi most átjönne a szomszédból, még mindig kényelmes lenne az út, csak épp mindenkinek.

De nem jönnek, az az ő helyük, azért fizettek, vérzivataros századokon át, illetve bocs…

Néha egy kocsival odébb már Európa van, feleim.

Néha nem érdemes harcolni az ócska, koszos, zsúfolt helyekért.

Néha tényleg jobb odébb menni.

Hiszen a jegyünk ide is érvényes.

Csak itt jobb.

Mátyás éve – Déli kávé Szele Tamással

Idén utoljára kávézgatunk együtt így délben, de ígérem, jövőre visszajövök – ilyenkor, év végén vagy visszatekint az ember, vagy előre, vagy kiválaszt egy jellemző eseményt, amit mindenki ismer és azon elmélkedik – nos, ma egyiket sem tesszük. Kiválasztunk egy olyan eseményt 2018-ból, ami nagyon jellemző, csak senki sem ismeri, vagy legalábbis nagyon kevesen.

Tetszettek tudni például arról, hogy idén Mátyás-emlékév volt?

Én sem.

Illetve, tudtam, hogy kétszeres évforduló van, de magáról az emlékévről csak a záróünnepség alkalmából szereztem tudomást, ráadásul véletlenül. Álmatagon böngésztem a hírek között, mikor elém ugrott a kormányzati közlemény:

„Lezárult a Mátyás király-emlékév

Szentmise, koncert és kiállítás zárta a budapesti Szent István-bazilikában szombaton a Mátyás király-emlékév programsorozatát, amelyet Hunyadi Mátyás születésének 575., uralkodása kezdetének 560. évfordulója alkalmából hirdetett meg 2018-ra a nemzetpolitikai államtitkárság.

Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a szombati ünnepségen kiemelte: az emlékévekre azért van szükség, mert illő megemlékezni elődeinkről, hőseinkről, kötelességünk, hogy megismertessük őket a következő generációval. Ezen felül „ezek a nagyszerű emberek megérdemlik, hogy megemlékezzünk róluk”, továbbá a ma emberének is szüksége van rá, hogy erőt meríthessen a nemzetépítők munkájából.

„Nagy királyunk szerepe és jelentősége, megítélése az évszázadok során szinte semmit sem változott” – emelte ki. Hozzáfűzte: ezért is öröm, hogy hivatalos és protokollprogramok helyett igazi tartalommal sikerült megtölteni az emlékévet.

Semjén Zsolt felidézte, hogy az egyéves sorozat kínálatában többek között koncertek, kiállítások, színházi programok, tudományos konferenciák, öltözet- és fegyverbemutatók szerepeltek, a Magyar Nemzeti Bank emlékérmét bocsátott ki, de elkészült a Merre járt Mátyás király? című internetes alkalmazás is. „Méltó módon ünnepeltük meg nagy királyunkat” – jelentette ki.” (kormany.hu)

Hát, hogy én ezt kihagytam

Szentmise is, koncert is, kiállítás is, de főleg Semjén-beszéd! Sosem bocsátom meg magamnak. De kihagytam az egész emlékévet is, sokadmagammal. Főleg, mert alig kommunikálták.

Itt szeretném leszögezni, hogy Mátyás királyt történelmünk kulcsfontosságú szereplőjének tartom, és inkább neki legyen emlékéve, mint múltunk számos egyéb alakjának. Szóval elvileg miért is ne lehetne emlékév? Legyen! Csak akkor adjuk meg a módját.

Az 1956-os emlékévet Dózsa László, nemesi előnevén (1942- ), alias Hölgyek Öröme, másként Hegylakó botránya tette tönkre, az Arany-emlékévet a fővédnök személye, mégsem kellett volna Németh Szilárdra bízni, Ady-emlékév jövőre az eddigi jelek alapján nem nagyon lesz, Mátyás király van olyan ismert és népszerű, hogy sikerülhetett volna az emlékéve.

De nem sikerült.

Igen, van honlapja az emlékévnek, megtekinthető, és ezek szerint igen sok kicsiny rendezvényt tartottak ország- és világszerte, sőt, kiállításokat is rendeztek, egészen pontosan 1401 helyszínen 6 vándorkiállítás volt látható. A rendezvénysorozat felelőse Csibi Krisztina volt, civilben a Magyarság Házának igazgatója (ez az épület az ötödik kerületben található, a Zrínyi utca 5 szám alatt, szemben a magyarság más házaival, melyek országszerte, amerre a szem ellát). Valahogy azonban mégis mintha Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár lett volna az ügy totum factuma: legalábbis igen sok alkalommal dicsekedett mintegy mellesleg az emlékévvel.

Hát, bár akár dicsekedjen is, ha jól sikerül, de azért ez minden volt, csak tökéletes nem.

Ezt, kérem, nem kommunikálták megfelelően, nem hirdették, igaz, ami igaz, minden apró esemény fent volt a honlapjukon, visszakövethetően, csakhogy… csakhogy magát a honlapot nem nagyon hirdették. Mármost a jó magyar állampolgárnak vagy eszébe jut beírni a keresőbe, hogy „Mátyás-emlékév”, vagy nem. De inkább nem.

Nem akarom egyértelműen szidni az ügyet, ugyanis valóban voltak rendezvények, csak nagyon érdekesnek találom, hogy nem harsonáztak körülöttük túl sokat, sőt, semennyit sem.

De különben sejtem én, miért nem vertek minden részletet nagydobra.

Az úgy van, kérem, hogy elkezdtem egy kardinális részlet után kutakodni, nevezetesen nagyon érdekelt volna az emlékév költségvetése. Mi került, mennyibe került, milyen megoszlásban adták ki a pénzt. Az ember azt hinné, egy ennyire fontos ügy büdzséje nyilvános.

Hát bizony ennek nyoma sincs sehol. A tíz évvel ezelőtti, 2008-as, szintén Mátyás-emlékév költségvetése megvan, azt Reneszánsz Évnek is nevezték, és négymilliárd forintba került, az átlátható, ha valakit érdekel – de a mostani költségekről egy szó sem esik. Talál az ember Potápit a Várkert Bazárban, Potápit ülve, állva, sétálva, Potápit a vérzivatarban és Potápit derékig gázolva a nemzetpolitikában, de elszámolást vagy csak költségtervezetet bizony sehol.

Került, amennyibe került, nem a mi dolgunk.

Mondjuk azt javasolnám, hogy tartsunk még ilyen emlékéveket, ha lehet, sokat, idén is lehetett volna tartani az évfordulók alapján nem csak Mátyás-évet, de Cseh Tamás évet, Szilágyi Domokos évet és bizony Rejtő-évet is. Mindhárom elég népszerű lett volna, és valószínűleg kevéssé is költséges, főleg a Rejtő-év.

Hát ez az.

Olcsóbb lett volna.

Azért nem tartottak ilyeneket.

Jövőre kormányközeli források szerint Rákóczi-emlékév lesz. Lomnici Zoltán már bejelentette.

Előre szólok, nehogy ez is elsikkadjon.

Rákóczi is fontos, persze – és mennyi pénzbe fog majd kerülni!

Tényleg: mennyibe is?

Na, kérem, ez az, amit valószínűleg sosem fogunk megtudni.

És ez a jellemző.

Trump és az egyensúly – Déli kávé Szele Tamással

Közeledik az év vége, ilyenkor minden magára valamit is adó sajtótermék elkezd összefoglalókat közölni, miszerint mi minden történt idén, ennek főként az az oka, hogy az ünnepek alatt az euroatlanti kultúrkörben alig történik valami – pedig nem azt kéne nézni, honnét jövünk, hanem azt: hova tartunk. A mai kávé mellett próbáljunk ezen tűnődni, a régebbi és aktuális híreket is figyelembe véve.

Könnyű a villamosvezetőnek, aki a 24-esen csak bemondja induláskor, hogy „Keleti pályaudvar, Festetich utca” és a végállomásnál, hogy „Közvágóhíd”, a világpolitika sajnos nem két állandó pont között mozog (és reméljük, a Közvágóhíd sem lesz rendszeres megállóhelye). Azt tudjuk, hogy körülbelül honnét indultunk, az viszonylag – de csak viszonylag – biztos, csak ez nem villamos, hanem hajó, nem kötött a pályája, gyakori a vihar is, a csoda tudja, hová lyukadunk ki… Az idei év három főbb válság mentén telt, az első az észak-koreai volt, a második a szíriai, a harmadik az Európai Unió válsága. Illetve, az még nem válság, csak könnyen válhat azzá, ha megváltoznak az erőviszonyok a tavaszi választásokon a „Nemzetek Európája” elv hívei javára. Ezt majd még meglátjuk, bár mi is tehetünk ellene: mindenki gondolja meg jól, hogyan szavaz áprilisban, döntsünk megfontoltan.

A koreai helyzet alakulása már izgalmasabb

Tavaly ilyenkor még komoly esély látszott egy kirobbanó távol-keleti atomháborúra, ellenben azóta sok minden történt ahhoz, hogy elérjük a mostani állapotot, mely szerint igazából nem változott semmi. Donald Trump és Kim Dzsongun szingapúri csúcstalálkozója maga volt a diplomácia megcsúfolása, és világosan ki is derült belőle, hogy nem várható változás, annak dacára, hogy Trump elnök büszkén hirdette: sikerült megoldania a koreai válságot. Mutogattak is egy pár mondatos záróokmányt – a záróokmány persze nem azonos a teljes szerződéssel, az lehet akár több kötetnyi is – a világ visszafojtott lélegzettel figyelt, hátha megoldódik a kérdés – azonban kiderült, mi van abban a záróokmányban.

Szinte semmi. Idézzük szó szerint!

„Az Egyesült Államok és a KNDK (Koreai Népi Demokratikus Köztársaság) elkötelezi magát, hogy új kapcsolatokat alakít ki a két ország népeinek békére és prosperitásra törekvésével összhangban.

Az Egyesült Államok és a KNDK közös erőfeszítéseket tesz, hogy a tartós és stabil béke rendszerét alakítsák ki a Koreai-félszigeten.

Megerősítve a 2018. április 27-én aláírt Panmindzson Deklarációt, a KNDK elkötelezi magát, hogy a Koreai-félsziget teljes atommentesítésén fog dolgozni.

Az Egyesült Államok és a KNDK elkötelezi magát a hadifoglyok és a hadszíntéren eltűnt katonák maradványainak hazaszállítására. (Ez az 1950-53-as koreai háborúra vonatkozik.)”

És mi van a teljes szerződésben?

Abban viszont még ennyi sem, ugyanis nem létezik. A világméretű show csak arra volt jó, hogy aláírják ezt a pár semmitmondó frázist, aztán mindenki hazamenjen ünnepeltetni magát és titokban várja a Nobel-békedíjat. Észak-Korea ugyan leszerelt egy, azaz egy kísérleti telepet (amit korábban már amúgy is használhatatlanná tett egy félresikerült robbantás), de ezen kívül nem tett sokat. Annyi mindenképpen elmondható, hogy enyhült a feszültség a két Korea között, de ennél több nem. Sőt, az észak-koreai állami hírügynökség múlt csütörtökön, ahogy a leszerelési egyeztetések újabb mélypontra jutottak, kiadott egy közleményt, ami szerint Észak-Korea nem fogja önként leszerelni atomfegyvereit, csak akkor, ha az USA előbb megszünteti az Észak-Korea felé fennálló nukleáris fenyegetést.

Ez volt hát Trump nagy győzelme

A gyakorlatban óriási vereség, csak azért nem nagyobb, mert Észak-Korea nem háborúra vágyik, hanem a továbbiakban is zsarolni szeretné a világot. Itt kéne megtalálni az egyensúlyt, de talán nem Trump elnöknek, aki teljesen alkalmatlan a jelek szerint erre a feladatra.

A szíriai helyzet eldőlt

Amint a szíriai válság kezelésére is. A részletek mellőzésével annyit mondhatunk, hogy a tavaly ilyenkor még sokesélyes szíriai helyzet eldőlt, esélytelenné vált minden erő számára, mely az Egyesült Államokkal kötött szövetséget. Tegnapi írásomban elemeztem már, miért Erdogan és Putyin a válság nagy győztese – ma csak annyit tennék hozzá, hogy időközben Mevlüt Cavusoglu török külügyminiszter hivatalosan is bejelentette Észak-Szíria megszállását. Egyúttal megfenyegette Franciaországot is, hogy amennyiben nem vonja ki erőit a térségből, az „senkinek sem lesz jó”. Sőt, Törökország tulajdonképpen jót akar, hiszen „azon lesz, hogy a Szíriából történt amerikai csapatkivonás után ne alakuljon ki légüres tér az országban, amelyet a terrorszervezetek töltenének be.”

Ez esetben sok múlik azon, mit nevezünk terrorszervezetnek, ugyebár. De ez megint nem ideológiai kérdés: ez a háború az olajról szól, nem a különböző népekről vagy a biztonságukról. Érdekes lenne kideríteni, milyen olajkoncessziós szerződések vannak érvényben a megszállásra váró területek kitermeléseit illetően, és ezek hogyan fognak változni a megszállás után: jó nehéz, fárasztó munka lesz, majd figyelni kell a Wall Street Journalt.

Mire jutott Trump az európai tárgyalókörútján?

Korea tehát kudarc az Egyesült Államok számára, Szíria kudarc. Mire jutott Trump az európai tárgyalókörútján? Sommásan: magára hagyta a Brexit miatt külön kereskedelmi szerződésért folyamodó Nagy-Britanniát, a NATO-csúcson az Egyesült Államoknak a szövetségből való kiléptetésével fenyegetőzött, abban az esetben, ha a tagországok záros határidőn belül nem emelik meg védelmi költségvetésüket, Helsinkiben pedig Putyin marionettbábjaként viselkedett és megtagadta saját, tulajdon elhárítóit is. A NATO-ból való kilépésről lebeszélték, de nem mondott le erről az álmáról, amit minapi kijelentése is bizonyít, miszerint a szövetséges országok többé nem élvezhetik az Egyesült Államok katonai védelmét. Ingyen semmiképpen, de lehet, pénzért sem.

Nos, azt hiszem, nagy a baj.

Donald Trump elfeledni látszik – de nincs kizárva, hogy soha nem is tudta – miszerint a NATO-nak nem az a célja, hogy „rendet tartson a világban”. Az sem a célja, hogy az Egyesült Államok rajta keresztül irányíthassa akár a világot, akár annak egy részét. Akkor ugyanis semmi szükség nem lenne más tagállamokra, kérem.

Sőt: a NATO még csak nem is az Egyesült Államoké.

A NATO célja, épp úgy, mint minden más katonai szövetségé az, hogy egyensúlyhelyzetet tartson fenn. Egyensúlyt, amiben senki sem érhet el egyetlen zónában sem túlhatalmat, nem növelheti bizonyos mérték fölött a befolyási övezetét, és a kialakuló kényes egyensúly viszont így garantálja a békét.

A diplomácia célja sem egy vagy más állam világhatalmának elősegítése, hanem az, hogy egyensúlyi helyzetet érjen el, nem katonai, hanem szerződéses eszközökkel, és vigyázzon erre az egyensúlyi állapotra, melyben aztán – ha hosszan tart – lehet biztosítani a gazdasági és kulturális felvirágzást.

Sosem működött tökéletesen, de még mindig az egyensúlyra törekvés a legjobb módszer.

Trump úgy hozza a döntéseket, mintha nagyvállalatot vezetne

Trump összes kudarca mögött azt találjuk, hogy nem is törekszik semmiféle egyensúlyra, a világ, mint olyan, hidegen hagyja, „America first”, Amerika az első, és a politikai-diplomáciai döntéseket úgy hozza, mintha nagyvállalatot vezetne. Gazdasági érdekek mentén.

Ezzel veszélyesen legyengíti szövetségeseit, akik – valljuk be – tényleg belekerülnek némi pénzbe, de ez a pénz a világbéke ára. Ellenfelei veszélyesen megerősödnek, az Egyesült Államok világpolitikai és világgazdasági szerepe gyengül – és kihúzza az egyik fő tartópillért a mindig is kényes egyensúlyban billegő világbéke alól.

Lehet neki első Amerika, igen szép hazafias szólam ez, azonban ha a bolygó Amerika körül kisebb és nagyobb zsarnokok játszóterévé válik, akkor Amerikában is pokol lesz élni. Erdőtűz közepén sem lehet azt mondani, hogy nem érdekel minket a katasztrófa, nem a mi erdőnk ég.

Márpedig Trump pontosan erre készül, és az Egyesült Államokat egy izolacionista politika mentén meg fogja fosztani vezető szerepétől, ha hagyják.

Mindenki megsínyli majd

Ez a világ többi része számára is nagyon kellemetlen lesz, ugyanis mindenki megsínyli majd: egészen egyszerűen nem lehet következmények nélkül megengedni, hogy átrendezzék a világtérképet.

Ha továbbra is Trump elnök irányítja az Egyesült Államok külpolitikáját, fel kell készülnünk a legrosszabbakra is.

Sajnos, keserű lett ez a mai kávé…

Erdogan nagy napjai

Sok minden forrhat most Ankara konyháján, az meg még szebb, hogy lehet Erdogan a szakács, de Trump hozta a lakoma hozzávalóit, ő vásárolt be a bazárban – sokaknak megfekszi még ez a trakta a gyomrát, és hogy mi lesz a végén a feketeleves, egyelőre el sem képzelhető.

Hát akkor lássuk, mi a pillanatnyi helyzet, azért írok pillanatnyit, mert úgy zuhognak a hírek egymás után, mintha géppuskából jönnének és a cső még nem tüzesedett volna át. A legfrissebb mindenképpen az, hogy hivatalosan is bejelentette a török védelmi minisztérium: elkészült a Kelet-Eufrátesz hadművelet terve, napokon belül indulnak a csapatok.

Rojavának és a független Kurdisztán álmának annyi.

Tehetik, könnyen tehetik, hiszen pár napja Trump elnök bejelentette, miszerint az Egyesült Államok kivonja Szíriában állomásozó csapatait. A Reuters szerint a csapatok kivonása 60-100 nap alatt végbe fog menni. Hivatalosan azért, mert az Egyesült Államok Szíriában legyőzte az Iszlám Államot, további jelenléte nem indokolt. Másnap az elnök azonban – erős szenátusi vita után – kijelentette: Irán, Oroszország, Szíria és még sokan mások nem örülnek az amerikaiak távozásának, „mert így egyedül kell harcolniuk az Iszlám Állam ellen”.

Akiket már egyszer az Egyesült Államok legyőzött.

Vagy nem győzött le.

Vagy december 18-án még le voltak győzve, de 19-ére úgy összeszedték magukat, hogy világpolitikai tényezőt jelentenek. Erős dzsinnek szolgálhatják őket, annyit mondok. A legyőzött Iszlám Állam időközben megtámadta a kivonuló amerikai alakulatokat.

Mindenesetre ez a független Kurdisztán eszméjének végét jelenti és új világpolitikai helyzet kialakulását:

nem is lehet csodálkozni, hogy tegnap Vaszilij Nyebenzja, Oroszország állandó ENSZ-képviselője üdvözölte a csapatkivonást, míg Erdogan török elnök továbbment: egyenesen meghívta Trumpot vendégségbe magához a jövő évre. Nyebenzja nyilatkozatában volt egy érdekes rész, eszerint Donald Trump amerikai elnök „világosan érti, hogy jobb együttműködni”.

És ha nem értené, megértetik vele. Eszébe juttatják.

Az Al-Kaida is mozgolódni kezdett

Ugyancsak közel-keleti hír, hogy a távolról sem legyőzött Iszlám Állam mellett az öreg Al-Kaida is mozgolódni kezdett, legalábbis Ben Wallace, a brit belügyminisztérium belbiztonsági kérdésekért felelős államtitkára szerint. Ő úgy tudja, az al-Kaida és társult szervezetei ma már ismét aktívak Szíriában, Afganisztánban, Jemenben, Líbiában és a térség több más országában, mi több, repülőgépek megsemmisítésére alkalmas technológia kifejlesztésén dolgozik, miniatűr pokolgépeken vagy dróntechnikán.

Igen, sok értelme volt a csapatkivonásoknak.

Ádil Abdel Mahdi iraki kormányfő hétfőn bejelentette: az amerikai csapatkivonás Szíriából kedvezőtlenül érintené a szomszédos Irakot. Ha biztonsági problémák lépnek fel az amerikai csapatkivonás következtében, migrációs hullám fog keletkezni, amelynek egyik első célországa Irak lesz. Elképzelhető, hogy a Szíriában lévő terroristák megpróbálnak majd Irakba jutni, ami súlyos következménnyel jár a közel-keleti államra nézve – figyelmeztetett Mahdi. Iraknak fel kell készülnie erre az eshetőségre, hogy elkerülje a negatív következményeket. Mahdi cáfolta azon értesüléseket, amelyek szerint az Egyesült Államok megkérte Bagdadot, hogy Irakban állomásoztathassa a Szíriából kivonuló csapatokat. Hozzátette: arra irányuló kérést sem kaptak, hogy az iraki hadsereg bevonuljon Szíriába.

Közben azonban török földön béke honol, legalábbis a hivatalos vélemény békének hívja ezt: még Max Zirngast politológiahallgatót is szabadlábra helyezték (tárgyalásáig, melyre áprilisban kerül sor). A német diáknak az volt a bűne, hogy tanulmányt írt a svájci Re:volt című baloldali lapnak a török kormányzat és a Törökországban terrorszervezetnek minősített Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) közötti konfliktusról. Nem tárgyalt a PKK-val, nem volt tagja, nem is találkozott velük – csak írt. Ezt a török hatóságok gyanúoknak tekintették arra nézvést, hogy mégis PKK-tag lehet.

Hát, ha belegondolok, mi mindenről írtam én már életemben és ezek szerint mi mindennek néznének engem Ankarában, elborzadok.

Fetullah Gülen kiadatása pedig bizony hamarosan várható

Mevlüt Cavusoglu török külügyminiszter egy hete bejelentette: Washington azon dolgozik, hogy kiadja a 2016-os törökországi puccskísérletért Ankara által felelőssé tett, jelenleg az Egyesült Államokban élő Fethullah Gülen muszlim hitszónokot – ezt állítólag Donald Trump amerikai elnök mondta volna Recep Tayyip Erdogan török államfőnek, a külügyminiszter szavai idézve: „Argentínában Trump azt mondta Erdogannak, hogy dolgoznak Gülen és mások kiadatásán”.

Ha a számadatokat nézzük, az utóbbi két és fél évben a török fegyveres erőknél több mint 8500 embert menesztettek tisztségéből, köztük 150 tábornokot, összesen pedig csaknem 220 ezer személyt – köztük bírákat, ügyészeket, tanárokat, orvosokat, üzletembereket, újságírókat – vettek őrizetbe azzal a gyanúval, hogy közük lehet a puccskísérletért felelőssé tett Fethullah Gülen hálózatához. Mintegy 17 ezer személyt már elítéltek, nagyjából 14 ezren pedig előzetes letartóztatásban ülnek. Ha Gülen is Erdogan kezébe kerül, elszabadul a pokol Törökországban.

És mindezt a Trump elnök csapatkivonása idézte elő. Az a csapatkivonás, melynek következtében James Mattis védelmi miniszter le is mondott, főleg, hogy az Afganisztánban állomásozó csapatok felét is hazarendelte a POTUS (President of the United States).

A legszebb ez ügyben az volt, amit az amerikai elnök tegnap tett közzé a Twitteren.

„A szövetséges országok többé nem húzhatnak hasznot az Egyesült Államok által biztosított katonai védelemből!”

Hát, akkor az ellenségesek fognak.

Mindenképpen, pillanatnyilag Erdogan tűnik a Közel-Kelet nagy nyertesének, bár a játszma még messze nem ért véget.

Washington közeledik Ankarához és Moszkvához, valamint távolodik szövetségeseitől.

A világ egyre kisebb, torzabb és forróbb hely kezd lenni.

A várbeli puritán – Déli kávé Szele Tamással

Nem vérbeli: várbeli. A mai kávé mellé valami olyasmin merengünk, amit annak idején – természetesen más kontextusban – a boldogult Márkus László úgy mondott: „De mi került ezen a fotelon hétezerkétszáz forintba?” Rendben van, nem fotel, hanem miniszterelnökség, és nem hétezerkétszáz, hanem körülbelül huszonegymilliárd. De forint.

És mi benne a puritán?

A puritánok igen vallásos, a pompát elutasító kálvinista emberek voltak, akik szemben álltak Cromwell Olivér idején az anglikán egyházzal is, ők adták Cromwell seregének, a vasbordájúaknak a gerincét, minek következtében nem kevés kellemetlenségben volt részük később. Tény, hogy nem díszítgették agyon sem magukat, sem az épületeiket, de ennél több köze a különben katolikus karmelita kolostornak hozzájuk nincs.

Sőt, a miniszterelnöknek sem.

Mi több, maga a kolostor is csak rövid ideig volt kolostor: a telket 1693-ban adták át a karmelitáknak. 1725-ben rakták le a templomuk alapkövét, amelynek építése 1736-ra fejeződött be, de csupán 1763-ban került sor a felszentelésére. II. József azonban 1784-ben a rendet feloszlatta. 1786-os budai látogatásának alkalmával személyesen intézkedett arról, hogy színházat alakítsanak ki a karmelita templomból az 1784-ben Budára telepített központi kormányhivatalok tisztviselői karának szórakoztatására. Kempelen Farkas készítette a terveket.

Fotó: Miniszterelnöki Kabinetiroda

Hogy azelőtt mi volt a helyén?

Nem fogják kitalálni.

Mecset.

A mecset előtt meg Szent János temploma.

Még azelőtt meg semmi.

Vagyis valami mindenképpen, de épületről nem tudunk.

Tulajdonképpen az ember szóvá sem tenné a dolgot, hiszen úgyis hiába beszélünk. Tudjuk, hogy a kolostor felújítása és átalakítása miniszterelnöki hivatallá olyan huszonegy milliárd forintunkba került, ebből a miniszterelnöki iroda 3,925 milliárd, azt is tudjuk, hogy ehhez semmi közünk, elvégre csak a pénzünk van benne, de minket senki sem kérdezett – azonban mégis szemet szór az Origo tegnapi főcíme:

„Kolostorba költözik a miniszterelnök”.

Mondjuk többet volt az színház, jóval többet, mint kolostor, mondhatnánk azt is, hogy öltözőbe vagy színpadra, esetleg rivaldafénybe, de a jeles szerző folytatja.

„Puritán, szó szerint kolostori körülmények között folytatja Orbán Viktor miniszterelnök a munkáját új irodájában az egykori karmelita kolostor épületében 2019 januárjától a budai Várban. Az új kormányzati épület kialakítása során teljes mértékben a 18. századi egyszerű belsőt állították helyre a tervezők, de ezzel együtt teljes mértékben megfelel a 21. századi kormányzás elveinek. (…) Roppant egyszerűség jellemzi a kormányfői szobát. A miniszterelnöki dolgozószoba is a puritanizmus szellemében készült. A kormányfő személyes irodája két egykori szerzetes szobájából lett kialakítva. Orbán Viktor dolgozószobáját puritán, fehér falak, egyszerű, sötét hajópadló, egyszerű kialakítású, letisztult vonalvezetésű fabútorok jellemzik. Az új kormányzati épületben lévő szőnyegek sem kerültek egyetlen forintba sem, mivel a magyar állam azokat nem megvette, hanem az Iparművészeti Múzeum török szőnyeggyűjteményéből kölcsönözte ki.” (Origo)

Fotó: Miniszterelnöki Kabinetiroda

Hát, kérem, az ellen nekem semmi kifogásom, hogy ha a miniszterelnök egy kicsit visszavesz a fényűzésből, bár korábban még úgy tudtuk, éspedig Tuzson Bence kormányzati kommunikációért felelős államtitkártól, hogy „Orbán Viktor dolgozószobáját Tisza István korábbi miniszterelnök közismerten puritán berendezésű, ma Debrecenben található dolgozószobai bútorainak másolataival alakítják ki”. Mondjuk lehetnek azok is, a mostani sajtóbejáráson nem lehetett fotózni, mert – mint az illetékesek elmondták – az épületet már most is a NATO-előírások szerint védik, és emiatt tilos nem meglévő képanyagot felhasználni róla. Azonban a Zoom (igen, a minap megszűnt Zoom) még 2018 október 25-én kiderítette, hogy nem másolatokról van szó, hanem az eredeti bútorokról, ami egyfelől tiszta haszon, mert nem kell rájuk költeni, másfelől tiszta pazarlás, mert azoknak múzeumban volna a helyük. Amint a török szőnyegeknek is: a muzeális értékek nem véletlenül nincsenek kitéve mindennapi igénybevételnek, szét is mennének tőle.

Szét is fognak menni.

Fotó: Miniszterelnöki Kabinetiroda

Szóval ez akkora takarékosság, hogy igen nagy pazarlás.

Nincs még valamilyen történelmi relikviánk, amit odavihetnénk a takarékosság jegyében?

Hej, dehogy nincs, csak nem akarok tippeket adni…

Mármost akkor gondolkodjunk.

Egyfelől azt állítja a kormánysajtó, hogy ennél puritánabb, szimplább munkahely már nincs is, ami ennél kevésbé cicomás, az már csűr vagy kutyaól. Ez nem is lehet akkora mellébeszélés, ugyanis a náluk sokkal megbízhatóbb Urbanista blog is részt vett a sajtóbejáráson, és ők sem emlegetnek barokk vagy rokokó pompát, sőt, márpedig nekik lehet hinni. Igaz, vettek egy csomó Lotz Károly-festményt, de mégsem állhat üresen a fal. Az is nagy kérdés, hogy a muzeális bútorok, szőnyegek meddig fogják bírni a főméltóságú tapodást, súlyt, a terjedelmes ülep mocorgását, de kérem, ez az, amiről megint csak nem beszél senki.

Másfelől azonban ismerjük a költségvetési számokat.

Huszonegy milliárd forint ment el az épületre, ebből durván négymilliárd az irodára.

Ha minden ilyen olcsó és „puritán”, akkor mi már csak egy dolgot kérdezhetünk, Márkus Lászlóval:

„De mi került ezen a fotelon hétezerkétszáz forintba?”

Vagy pár tízmilliárdba.

A puritánság?

Szele Tamás

Karácsonyi kávé, új kor hajnalán – Déli kávé Szele Tamással

A karácsonyi írás kényes műfaj, ugyanis vagy tartalom nem lesz benne, vagy karácsonyi hangulat: a kettő egymással éles ellentétben áll. Nem lehet angyalkákat idézni a szentséges éjben és közben mocskos realitásokról beszélni. Mivel pedig az írás mégis hírlapban jelenik meg, foglalkozzunk a hírrel magával – és kérjünk elnézést a karácsonyi hangulat megszentségtelenítéséért.

Habár, jobban belegondolva a szentségtörést nem a hírlap követi el, az csak beszámol az eseményekről, tükör, ami a történteket mutatja: maguk az események méltatlanok az ünnephez. Arról pedig nem a hírlap tehet, hanem az események alakítói.

Mivel pedig a mai nap legfontosabb híre Orbán Viktor interjúja a Magyar Időkben, hát őt tessenek szidni, ne minket.

Annyi biztos, hogy valaki el kéne már magyarázza a mostani kormány politikusainak, miről is szólnak a karácsonyi ünnepek, mert vagy soha nem tudták, vagy már rég elfelejtették: minden év decemberének harmadik harmadában elkezdenek vadul nyilatkozni, és akinek esetleg békésen is telnének az ünnepei, annak is elrontják a hangulatát. Tegnap Kövér László kommunistázott, bolsevistázott és ügynöközött egy hatalmasat a Pesti Srácokban, bár mondjuk azt elhiszem, hogy bolsevizmusról és ügynöki feladatokról ő maga már pusztán személyes tapasztalatai alapján is többet tud, mint bármilyen laikus, amatőr, civil. Akkor azt mondtam: „Ünneprontás idén megvolt, csak Orbán túl ne dobja.”

Túldobta.

A mai interjút jegyezzük meg, mert korszakhatárt jelez.

Ugyanis már a címében is olvashatjuk: „Új korszak előtt áll Magyarország”. 

Hogy nekem az ilyen új korszakokról semmi jó nem jut az eszembe, lehetne a saját bajom, de az a baj, hogy más is így van ezzel. Ha egy magyar politikus valamiképpen önálló korszakot akar nyitni, annak jó vége ritkán van. Kevés nekünk az olyan korszakunk, ami bekerült a történelembe és egyértelműen jó szívvel emlékezünk rá – talán egyedül a Kiegyezés kora az, amit a legtöbben képesek vagyunk szeretni. De itt és most szó nincs kiegyezésről, ahogy elnézem, ez épp a Nemalkuvás kora lesz.

De lássuk a medvét. Lássuk, mit mond a miniszterek elnöke.

Az írást egyébként Csermely Péternek köszönheti a művelt közönség, aki szükségesnek találta nevéhez hozzáfűzni, hogy a Mediaworks alkalmazottja – kinek mi a fontos, kérem. De mit mond a főminiszter például a tüntetésekre?

„Ahány ház, annyi szokás; van, ahol így kívánnak boldog karácsonyt, s van, ahol szeretettel, ajándékkal, az otthon melegével. Én hoztam magammal egy családi képeslapot, ezzel szeretnék áldott karácsonyt kívánni az ellenzéknek és az egész országnak. Persze a politika olyan világ, ahol akár karácsony estéjén is dúlhatnak a küzdelmek, a tüntetések is hozzátartoznak a demokrácia mindennapjaihoz. Az erőszak, a rombolás, a vandalizmus viszont nincs rendben.”

Persze, hogy nincs rendben, most nincs, de 2006-ban ugye rendben volt? Ja, akkor nem decemberben magasztalták fel a Kossuth teret oly módon, altestileg, amit most nem részleteznék, de még a talajt is ki kellett cserélni… Meg akkor mintha komolyabb atrocitások estek volna. Jóval komolyabbak, de mégis fontos volt 2010-ben elsőként az akkori gyújtogatókat rehabilitálni, mert az erős nép edzett fiainak szabadságvágyát fejezték ki a zavargások. Most ahhoz képest szinte nincsenek károk, mégis úgy tetszik nyafogni, mint egy kávénénike a szalonban.

Utcai harcos létére.

De miért is tüntetnek?

„A kormány a munkát, az otthont, a családot, a biztonságot képviseli, és velünk szemben az ellenzék azzal a politikával, amely egyszer már tönkretette Magyarországot. Az egyik oldalon az országot megvédeni akaró nyugodt erő, a másik oldalon pedig az agresszió, az erőszak, a bevándorlás támogatása és az adóemelések.”

Izé. Uram, magának fogalma sincs ezek szerint a tiltakozások okáról, vagy, ami még rosszabb, nem hajlandó tudomásul venni az okokat. Senki nem akarta például a bevándorlást támogatni, annak okából, hogy ide a jelenlegi helyzetben amúgy is csak erőszakkal lehetne hozni bevándorlókat, évek óta nem látunk menekülőket sem, és nem azért, mert a déli határ egyik szakaszán áll egy hevenyészett drótakadály. Azért, mert nem őrültek meg.

„Aki a munka törvénykönyve módosítása ellen beszél, az a dolgozók ellen beszél, mert a lépés az ő érdekeiket szolgálja. Ezt az idő bizonyítja majd. Aki többet akar dolgozni, és többet akar keresni, annak most lehetősége is lesz erre. A módosítás bérnövekedést hoz majd magával, s a gyarapodó béreket az ellenzéki hazugságokkal szemben ugyanúgy, mint eddig, havonta kell kifizetniük a munkaadóknak.”

Hogyne, persze: egy ideális társadalomban tényleg az dolgozhat többet, aki akar. A reális magyar viszonyok között meg klasszikussá vált pár nap alatt a kérdést megvilágító kis párbeszéd:

– Józsi, akarsz dolgozni szombaton?
– Most nem szeretnék, inkább a családdal töltenék egy kis időt…
– Akkor másképp kérdem: Józsi, akarsz még hétfőn is dolgozni?

Erről van itt szó, erre ad lehetőséget a rabszolgatörvény. És ne tessék azzal jönni, hogy Józsi majd keres magának másik, jobb, emberségesebb munkaadót: még Budapesten sem valószínű, hogy kap, de ha vidéken él, ahol kevés a munkalehetőség, egy életre beleszorulhat a kizsigerelő rabszolgaságba. Miniszterelnök uram, magának komoly problémái vannak. Még mi a panasza?

„Nem volt 2010 óta egyetlen olyan gazdasági intézkedésünk, amit az ellenzék elfogadott volna, legyen szó akár béremelésről, családtámogatásról, adócsökkentésről, közmunkáról, devizahitelesek kimentéséről.”

És ezeknek melyike volt sikeres? Ne halandzsázzunk, ahhoz én is értek: egyike sem. A devizahitelesek kimentése a legkevésbé, de a közmunka is valami tökéletes ellentéte lett egy szociális intézkedésnek – viszont kiváló fegyver választások előtt. Ha ugyanis az a kevés közmunka sincs, akkor családok halnak éhen, így aztán könnyű is a kiszolgáltatott helyzetben lévőket arra szavaztatni, akire épp tetszik.

No, de jöjjön a migráncsozás (vesd össze: bográcsozás), mint népi tánc, mert nyakunkon az EP-választások!

„Európa nyugati fele évekkel ezelőtt belevágott egy kísérletbe. A nagy nyugati országok megpróbálnak létrehozni egy vegyes civilizációt, úgy gondolják, hogy a keresztény Európából legyen keresztény–muszlim Európa.”

Ezt meg hol tetszett olvasni? Ilyent soha, senki sem mondott.

„Közép-Európa ellenben úgy döntött, hogy ebbe a kísérletbe bele sem kezd, mert a kockázatok rendkívül nagyok. Nem akarjuk, hogy kevert népesség lakja az országainkat, ezért védjük a határainkat, és ellenezzük a bevándorlást. Mindenki láthatja, hogy a nyugatiak ezt a döntésünket nem tartják tiszteletben. Próbálják ránk kényszeríteni az akaratukat. A magyar ellenzéket eszközként használják. Soros György és hálózatai nem tűrik el, hogy Közép-Európa kimaradjon az ő nagy társadalomalakító kísérletükből, és magyarországi megbízottjaikat a nemzetközi akcióik logikája szerint mozgatják.”

Orbán úr, szólíthatom a jövőben Közép-Európának? Mert maga döntött így leginkább, nem más, főleg nem egy földrajzi egység, mellyel ön sajnálatos módon azonosnak véli magát. Erre ma már kiváló terápiák léteznek. Csak szedni kell a gyógyszert, kérem, nem kihagyni egyszer sem. Persze Soros Györgyöt nem lehetett kihagyni, ahogy az egész képtelen összeesküvés-elméletet sem: ne adja fel, uram, lehet, hogy még gyógyítható! De magának is akarnia kell a gyógyulást, az igaz.

„Ebben a küzdelemben lesz fontos mérföldkő az európai parlamenti választás, ekkor mérik össze az erejüket a keresztény Európát védelmező, illetve a bevándorláspárti politikai erők. Ismét kialakul az a történelmi helyzet, hogy Magyarország nemcsak önmagáért, hanem egyben a keresztény Európáért is küzd. A magyar kormány nem fog változtatni a politikáján, Magyarországot továbbra is meg fogjuk védeni.”

Persze, innen fúj a szél, ez már a jövő évi EP-választások kampányának része, így, a karácsonyi ünnepek alkalmából. Azért annak nem adnék túl komoly esélyt, hogy maga és néhány társa képesek lesznek átalakítani az Európai Uniót államszövetségből nemzetállamok laza körévé, pedig ez a be nem vallott céljuk: az autonóm nemzetállamokban ugyanis sokkal zavartalanabbul és gátlástalanabbul lehetne gyakorolni a hatalmat, és ha megszűnik az utazás szabadsága, emigrálni sem lehet majd a kis választófejedelmek, zsarnokok elől, szóval én azt elhiszem, hogy maga feltalálta a Német-Római Birodalmat, csak az a helyzet, hogy annak idején ezt az államalakulatot nem véletlenül hagyták abba.

Azonban most jön csak a feketeleves. Nagyot kell ugornunk a szövegben, de ez a lényeg.

„Persze, lesznek választások 2019-ben, de a mi horizontunk 2030. Nyolc év közös munkájának eredményeképpen új korszak előtt állunk, és hiszek abban, hogy nemcsak megindultunk, de meg is érkezünk. Magyarország a huszadik századot elvesztette, de a huszonegyediket meg akarjuk nyerni. A múlt század elvette tőlünk az önbecsülésünket, a jómódot, az alkotóerőt, és elvette tőlünk a nemzeti egységet. Ezt most mind vissza akarjuk venni. És ez 2030-ra maradéktalanul sikerülhet is. A magyarok száz év magánya a Kárpát-medencében most véget ér.”

Hát, legalább megmondta.

2030-ban még győzni akarnak, tehát még legalább tizenhat évig kíván uralkodni. Az nekem sok idő, kérem, én akkor 67 éves leszek. De azért megkérdezném: hogy a bánatos csodába lehet ennyire biztos még három választási győzelemben? Csak úgy, hogy vagy választások nem lesznek, vagy ha lesznek, nem lesznek demokratikusak. Különben így beszélni olyan, mintha előleget vennék fel a lottó ötösre.

Tehát ez Orbán Viktor karácsonyi ajándéka. Hogy bejelenti: még tizenhat évig ül a nyakunkon.

Nem kétlem, hogy ő maga ennek nagyon örül.

Mi már kevésbé.

De láttunk már ezer évre kovácsolt birodalmakat pár év alatt romba dőlni, örökösnek szánt rendszereket csődbe jutni, feloszlani: szóval, van remény.

Viszont jó tudni, milyen jövőt szán nekünk ez a magabiztos ember.

És eszerint szavazni majd.

Akár az EP-választásokon is.

Elnézést, nem akartam elrontani a karácsonyt.

Bár, tulajdonképpen nem is én rontottam el, hanem a miniszterelnök.

Azért kellemes ünnepeket…

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK