Kezdőlap Szerzők Írta Szele Tamás

Szele Tamás

244 CIKKEK 1 HOZZÁSZÓLÁS

(Orbánnak) fontos dolgok – Déli Kávé Szele Tamással

Így kávé mellett beszéljünk most kicsit a fontos dolgokról. Csak hát mi a fontos? Ha a kollégáimat kérdezném, sokan a miniszterelnök tegnapi sajtótájékoztatóját találnák a legfontosabbnak, ha a szomszédomat, ő azt, hogy késnek a nyugdíjak egyelőre megfejthetetlen okokból, ha a pincért, szerinte a vendéglátóipari áremelések mindennél lényegesebbek.

És így tovább. Minden fontos, kérem – ne essünk abba a hibába, hogy ami minket nem érint személyesen, azt lényegtelennek tekintjük. Habár azon erősen mélázok, mi a fityfene volt fontos azon a tegnapi két órás sajtótájékoztatón?

Túl azon, persze, hogy minden volt, csak épp sajtótájékoztató nem. Kezdjük azon, hogy vagy hat médiumot be sem engedtek, a helyhiányra hivatkozva, ezek: a Magyar Hang, az Azonnali, a Klubrádió, a Mérce, a Direkt36 és az Alfahír. Az utóbbiért (szerintem) nem kár, de a másik öt épp nem agresszív vagy botrányos hangneméről, viselkedéséről nevezetes… persze, a szervezők azt mondták, „helyhiány miatt” nem mehetnek be. Valószínűleg az sem érti, miért pont ez a hat sajtótermék került feketelistára, aki oda tette őket, de ez egy ilyen rendszer, kérem.

Azután viszont nem tudtunk meg semmi újat. A miniszterelnök az alákérdezéseket értékelte, a valódi kérdésekre leginkább nem is válaszolt: mellébeszélt, körmondatokban halandzsázott mindenféle vízióiról, amiknek több helye volna egy harmadosztályú horrorfilmben, mint a közéletben, megtudhattuk, hogy nem foglalkozik üzleti ügyekkel (ezekben a pillanatokban riasztó hangok hallatszottak a födém irányából, de erős az épület, kibírta ezt is), két kultúra harcol Európában vagy Európáért (miért nem mindjárt hat?) és a sajtó a mi kis minielnökünk ellensége.

Ez utóbbit ékesebben magyarázta el a szokottnál, és ennek következtében a Napnál is világosabb, hogy álomvilágban, sőt, rémálomvilágban él. Persze, értem, honnét fakadnak a téveszméi, meg is fogom magyarázni, de előbb lássuk, mit mondott?

Azt, hogy „baloldali, liberális médiatöbbség van”. (Micsoda? Most sepertek egybe 476 kormánypárti orgánumot!) „Ahogy felkelek, tudom, hogy a mai napon is ellenszélben fogok dolgozni. Rögzíteni kell azt is, hogy többen vannak ellenem önök közül, mint velem.” (De a legtöbben a vízilovakkal vagyunk) „A médiaalapítvány azért lett nemzetstratégiai érdek, mert nonprofit. Ha a balliberális oldal ugyanezt az utat kívánja járni, ugyanezt a döntést fogom hozni.” Módszertani-műfajelméleti útmutatás: „az interjúnak nem az az értelme, hogy bikaviadalt vívjak egy újságíróval.” (Kérem, tényleg nem élvezet, mikor mindenféle kellemetlen kérdéseket tesznek fel… esetleg tiltsuk be a kérdezést?) De a legszebbet szó szerint idézném:

„Az AP újságírója szembesítette Orbánt azzal, hogy Orbán szerint médiaellenszélben kell dolgoznia, és a reggeli sajtószemlékben nagyon sok kormánykritikus hang van, és szerinte többségben vannak az ilyen hangok. Erre az újságíró azt mondta, „ez lehet, hogy azért van, mert azok a kormánykritikus médiumok, akik függetlennek mondják magukat, mind a saját szempontjukból adják le a híreket. Azok meg, amik a kormányt támogatják, egyre összehangoltabban ugyanazt mondják, hiába vannak 476-an. Ha megnézzük a megyei lapokat, mindenhol ugyanaz az önnel készült interjú jelenik meg, mindenki ugyanazt a kormányt támogató mondatokat mondja.”

Ez utóbbi megyei lapos résznél Orbán a mellette álló Kovács Zoltán államtitkár felé fordulva azt mondta mosolyogva: Még szép!” (Index)

Na, akkor most jön a magyarázat

Miniszterelnökünk reggel felébred, kávéért nyúl, mint mindannyian és mellé előveszi a sajtószemlét. Abban pedig egyenként szerepelnek a független lapok kormánykritikus írásai, külön-külön, hiszen ezek nem központi utasítás alapján készülnek, ahány, annyiféle, nem is mindig ugyanarról szólnak. Ebből van tizen-huszon-valahány. Az elég soknak néz ki egy sajtószemlében, még kivonatolva is. Hogy ezek maximum tíz lapban jelennek meg összesen? Nem érdekes, soknak tűnnek. Ellenben ha a kormánymédia lapjait nézzük, azokban mind ugyanaz a híranyag szerepel, gyakran szó szerint is, tehát nem lehet többször berakni ugyanazt a szemlébe, nincs hogy – így aztán hiába áll a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány 476 tagból, ők csak ugyanannyi cikket termelnek, mintha egy lap volnának, maximum kettő. Hát ezért hiszi a minielnök, hogy balliberális médiatúlsúly van, és fogja is hinni, míg ki nem irtja a független sajtó írmagját is. Aztán meg majd azért nyavalyog, hogy nincs sajtó.

De mondott ő mást is, szebbet, ami különös aktualitást kapott mára, és fontosabb, mint a médiaügyi képzelgései.

„Én már elég sokat dolgoztam, sosem hagytam, hogy az elvégzett munkát ne fizessék ki.” – és ezzel arra utalt, hogy mindenki képes kikövetelni a járandóságának megfizetését. Sőt, jogában is áll.

Hogy mit dolgozott? Hát egész életében vagy képviselő volt, vagy kormányfő, emellett pártelnök, maximum ösztöndíjas, márpedig ezek nem produktív munkakörök, amikben mérni lehet a teljesítményt, sőt: ezek fix bérezésű állások, amelyek esetében bérvitának helye se nagyon lehet. No, micsoda még ilyen?

A nyugdíjak

És ezzel át is eveztünk a tegnapból a mába. Azt épelméjű ember nem vonhatja kétségbe, hogy a nyugdíj sok-sok év munkája után megérdemelten jár. Ma reggel azonban azt kellett tapasztalják a magyar nyugdíjasok, hogy nem érkezett meg a számlájukra a jog szerint járó összeg. Egyelőre zajlik a botrány, de már kezd körvonalazódni, mi történt: a tudomány mai állása szerint az, hogy új informatikai rendszerre álltak át az Államkincstárnál, ezért nem érkezhettek meg időben a nyugdíjak. Utoljára 40 napja kapták meg a pénzüket az idősek (a karácsony miatt előrehozták az utalást), és mintegy egymillió időst érinthet az elmaradt utalás.

Mármost a nyugdíj nem egészen olyasmi, mint egy munkabér, sokkal kényesebb helyzetben lévő embereknek jár. Aki nem tud határidős számlát, részletet, törlesztést fizetni, aki nem tudja kiváltani a gyógyszerét vagy akinek emiatt nem jut ételre, tüzelőre, az nincs abban a helyzetben, mint egy átlagos munkavállaló, aki ilyen esetben megpróbál megélni a tartalékaiból vagy kölcsön kér. A nyugdíjasoknak miből lennének tartalékai? És miért kérjenek kölcsön, ha járna nekik a pénz?

Az OTP egyelőre kiadott egy roppant szűkszavú tájékoztatót:

„Tájékoztatás
A nyugdíjak utalásáról

Az OTP Bank tájékoztatja ügyfeleit, hogy a 2019. január 11-én esedékes nyugdíjak átutalása várhatóan csak 2019. január 14-én hétfőn történik majd meg. A nyugdíjak utalása a bank rendszerétől független ok miatt csúszik.
Megértésüket köszönjük.”

Sejthető is, mi ez a „független ok” – 2017 novemberétől a járandóságokat az Országos Nyugdíj Főigazgatóság (ONYF) helyett már a Magyar Államkincstár (MÁK) fizeti ki. Az ám, csakhogy a MÁK-nál tavaly decemberben informatikai fejlesztés zajlott. És hát így sikerült. Valószínűleg ennek köszönhető a mostani csúszás, amit azonban a MÁK egészen más módon magyaráz ma délelőtti közleményében:

„Nincs fennakadás a nyugdíjak kifizetésénél! A Magyar Államkincstár felhívja a figyelmet, hogy nincs fennakadás a nyugdíjak kifizetésében. A bankszámlákra érkező nyugdíjak jóváírása technikai okok miatt napközbeni jóváírással történik meg. A bankszámlára érkező nyugdíjakat tehát az érintettek a mai nap folyamán megkapják. A postai kifizetések 2019. január 14-én indulnak el.”

Kérem, informatikai hiba vagy technikai hiba, ha nagyon szigorúan vesszük, lehetnek épp szinonimák, azonban az Államkincstár hatalmasat alakított valóságelhárítás terén – azt ugyan nem mondták, hogy egymillió ember hazudik, és már náluk is van a pénz, de azt állítani, hogy még ma megkapják, mikor az OTP csak hétfőn képes kifizetni, minimum egy Don Quijote bátorságára vall, aki hősiesen száll szembe a tényekkel és a szélmalmok is mind emberevő óriások.

De ahhoz is kellhetett némi bátorság, hogy egy nappal azután, hogy a miniszterelnök arra buzdít: mindenki álljon ki öntudatosan a pénzéért, ezt a hibát engedjék becsúszni. Mert ha tekintetbe veszem a lappangó összeg mértékét, ennek még a két napi kamata is akkora összeg, amennyiért érdemes stiklizni.

Hát, kérem, vagy megjön ma a pénz – ez esetben sem tiszta a helyzet, de legalább csak minimális lesz a csúszás, bár még így is okozhat károkat – vagy megjön hétfőn, mely esetben szigorú és nyilvános vizsgálat következne minden kultúrállamban.

Nálunk nem.

Vagy nem jön meg hétfőn sem, és akkor nincs más megoldás: hallgatni kell Orbán Viktorra.

Kiállni azért a pénzért.

Nem hagyni, hogy a járandóságot ne fizessék ki.

Ő mondta, kérem, hogy ez a teendő.

Ez most akkora tévedés volt, amit sokáig nem fog elfelejteni.

Ugyanis ezek a fontos dolgok.

Beszélgetés egy beszélgetésről – Déli Kávé Szele Tamással

Ha már így kávézgatunk delente, térjünk vissza egy régebbi témánkhoz, mert új fejleményekre derült fény vele kapcsolatban. Igen, a Szabad Föld és a Vasárnapi Hírek, közvetve pedig a teljes nyomtatott ellenzéki sajtó sorsáról van szó: ugyanis Puch László, akit nyugodtan nevezhetünk felelősnek az ügyben, egy órás beszélgetést folytatott többek között erről is Rangos Katalinnal a Spinoza Színházban.

Én magam nem voltam ott, aminek oka van: nem kedvelem, ha hülyének néznek. Az ilyen beszélgetések ugyan mindig tanulságosak, mindig kiderül belőlük valami az igazsággal kapcsolatban (most is így történt), de soha nem őszinték. Tény, hogy minden interjú ilyen, de az is tény, hogy ezt a sajtóműfajt még akkor találták ki, amikor az emberek nem hazudtak szemrebbenés nélkül, sőt, néha bele is pirultak, ha igaztalant mondtak. Ezt az állapotot modern korunk túlhaladta – de lássuk, mit mondott Puch László, mire következtethetünk ebből és mik lehetnek a következményei?

A beszélgetés mottójának is felfoghatjuk azt, amit magáról állít:

„Én már nem emlékszem semmire. Ha mindenre emlékeznék, már régen messze lennék.”

Hát, hogy mondjam, ez a legkényelmesebb álláspont. Csak Puch esetében az is fontos, hogy mire nem emlékszik.

Például arra a jelenetre, amikor Orbán Viktor állítólag lerendelte volna Hatvanpusztára tárgyalni a Népszaváról, na, arra egyáltalán nem. A magyar sajtótörténetnek erre az ikonikus epizódjára a hatvanpusztai majorságban került volna sor, ahová egy Volkswagen Transporterrel szállították le az egykori MSZP-pénztárnokot egy bicskei parkolóból. Kicsit kémfilmbe illik a dolog, de tudjuk: a magyar miniszterelnöktől nem idegenek a színpadias gesztusok.

Nos, erre a találkozóra Puch László kicsit sem nem emlékszik, sőt, városi legendának minősíti. Egy normális világban hinnék is neki, de annyi lehetetlen, ám valós esettel szembesültem már az utóbbi években, hogy csak csóválom a fejem – főleg a történtek fényében.

Ugyanis miről van szó?

Arról, hogy a baloldali papíralapú napilap-piac az elmúlt nyolc évben szó szerint eltűnt. A Népszabadságot eladták majd szétmachinálták, álnok módon megszervezett megszüntetésére az éji homályban még mindannyian emlékszünk, így a piacvezető a Népszava lett (nem kis részben különben a Népszabadság volt munkatársai segítségével). Ezt a Puch vezette „XXI. századi média Kft.” adja ki, több más lappal egyetemben, ide tartozott az eladott Szabad Föld és a megszüntetett, vagyis a Népszavába beolvasztott Vasárnapi Hírek is. Persze, hogy piacvezető a Népszava, ha egyszer nincs már Népszabadság… de nincs már Vasárnapi Hírek sem, a Szabad Föld meg maga sem tudja, mi lesz a sorsa. A munkatársak csak várják a döntést, azóta is várják, hogy a Közép-Európai Sajtó És Média Alapítvány megkapta őket – Puch Lászlótól, aki eladta a legolvasottabb magyar hetilapot.

Miért tette?

Saját állítása szerint nem megzsarolták, hanem egy korrekt vételi ajánlatot tettek neki, amit ő elfogadott. A későbbiekben ehhez hozzátette, hogy „megvezették”, ugyanis nem tudott a készülő kormánypárti médiaholdingról, és még a szerződéseket is úgy írták alá, hogy a hetilap eladása egybeessen az alapítvány létrehozásával, ezzel besározva őt. Csak ezt bánja, a lapot egyébként is eladta volna.

„Megtehettem volna, hogy nemet mondok, de nem biztos hogy racionális döntés lett volna, mert lehet rosszabbul járok.”

Így viszont csak a munkatársak és főként az olvasók jártak rosszul.

Azt viszont cáfolta, hogy a kormány kérésére vette volna meg a Népszavát. De hozzátette:

„Ha a kormány ellenezte volna, akkor azt mondjuk, köszönöm, nem.”

Jó uram, hogy is van ez? A kormánynak semmi köze a maga üzleti ügyeihez, kivéve, mikor igen, mert ha nem tetszenek neki, ugyanis akkor visszalép?

Ez a lóláb kilógásának tipikus esete.

Sőt, ennél többet is jelent. Éspedig azt, hogy a Népszava – számos laptársának élete árán – ugyan most piacvezető a saját kategóriájában (meg mert ebben a sportágban más nem is indul), ámde csak addig, amíg a létalapját képező több, mint ötven százaléknyi kormányhirdetés fenntartja. Magyarul: Puch addig tartja életben a Népszavát, míg Orbán Viktornak tetszik.

Nehéz lehet így ellenzéki napilapot írni, csak annyit mondanék.

Aztán meg van ám ennek egy belpolitikai vonzata is. Puch neve ugyanis évtizedeken át annyira összeforrott az MSZP-vel, hogy a mostani beszélgetés magát a pártot is képes hitelteleníteni, ha azonnal el nem határolódnak volt pénztárosuktól, mert kicsit különösen néz ki, ahogy indirekte bár, de nyíltan bevallja a kollaborációt a NER-rel.

És beismerte azt is, hogy a 2006-os kampány során a párt jóval több pénzt költött – egy pénztáros ebben a kérdésben valóban illetékes – mint azt a törvény megengedte volna. Ezt egy mondattal indokolta:

„Ha nem költöttünk volna többet, akkor nem nyerünk, köszönöm szépen.”

Ennek a mondatnak bizony következményei lehetnek.

Amennyiben van egy csepp esze a szocialista párt vezetésének, azonnal el kell határolódjanak tőle, de kétlem, hogy sor kerül erre – bár már most is késő volna, a beszélgetés vége után öt perccel lett volna helye ennek a lépésnek. És tudták, mikor van vége: hiszen jelen volt Mesterházy Attila volt pártelnök és Szakács László jelenlegi MSZP-elnökhelyettes is a Spinozában. Ők tudják mit tesznek – én azt tudom, mit kellett volna tenniük.

De lehet, hogy nekik már mindegy.

Végezetül: hogyan értékeli saját szerepét Puch László?

„Komoly érdemem van abban, hogy a Népszava a mai napig működik!”

És más lapok nem működésében szintén komoly érdemei vannak.

Egyszer majd, egy nyugodtabb érában érdemes lenne felkutatni összes érdemeit, mindenestől, mert nincs kizárva: rejtett összefüggések tömegére bukkannánk, amelyek a magyar belpolitika alakulásában komoly szerepet játszottak a színfalak mögött. Ezeket most kutatni roppant egészségtelen időtöltés volna, de eljön még az a kor, mikor minden kiderül majd.

De félek, akkor már senki sem fog emlékezni Puch Lászlóra – csak a Népszabadság, a Népszava, a Szabad Föld és a Vasárnapi Hírek sárguló lapjai tanúsítják majd, hogy volt ellenzéki nyomtatott sajtó is egy időben Magyarországon.

Volt, de egy rejtélyes kataklizma elpusztította.

Hát, azt hiszem, a kávé elfogyott és Puch sem érdemel több szót részünkről.

Az Év Embere

Hát, azért erre senki sem számított. Mármint arra, hogy a Figyelő szerint Szijjártó Péter a tavalyi Év Embere. Én magam sok különöset tudnék mondani erről az úrról, aki pillanatnyilag a magyar külügyminiszter hivatalát látja el, fogok is, de az még soha eszembe nem jutott, hogy az Év Emberének tekintsem.

 

Nem baj, azért van a Figyelő.

Legyünk rövidek, pontosak, vegyük a puszta hírt: Szijjártó Pétert választotta 2018-ban az év emberének a Figyelő szerkesztősége. A külgazdasági és külügyminiszter ellentmondást nem tűrő kiállásának köszönhetően jelentősen nőtt Magyarország külpolitikai mozgástere, a magyar modell a világ számára is érthetővé vált, ráadásul egyre többen csatlakoznak a magyar állásponthoz – áll az indoklásban. Hiába, ami szép, az szép, ami okos, az okos – ez speciel igen nagy szamárság, és ronda is.

De az indoklással elég később foglalkoznunk: előbb lássuk, mit is jelent maga az elnyert cím?

Nem sokat. A Figyelő négy éve osztja ezt a titulust, az értékéről annyit, hogy tavaly Matolcsy György részesült benne, ő „a 2010 és 2014 között megteremtett politikai és gazdasági stabilitás” miatt. Maga az ötlet viszont nem magyar, nagyon nem az: ugyanis amerikai. A Time magazin választja meg az Év Emberét, éspedig 1927 óta – lássuk, ők kiket érdemesítettek erre a rangra?

Elég sokféle figura volt már náluk az Év Embere, ugyanis a közhiedelemmel ellentétben a Time nem a kedvenceit „tünteti ki” ezzel a címmel, hanem azokat, akik a szerkesztőség szerint az adott évben a legnagyobb hatással voltak az emberiségre. Az első Charles Lindbergh volt, 1927-ben, utána sokan következtek, Gandhitól Wallis Simpsonig, 1938-tól 1941-ig egymást követte Hitler, Sztálin, Churchill és Roosevelt, őket 1956-ban a magyar szabadságharcos, aztán J. F. Kennedy, az Apollo-8 legénysége, Henry Kissinger, Teng Hsziao-ping, Khomeini, Lech Wałęsa, a személyi számítógép úgy általában, Gorbacsov, George H. W. Bush, Ted Turner, az olvasó általában (a címlapra egy tükröződő felületet raktak, hogy mindenki magát lássa), Obama, Zuckerberg, Merkel, Trump, tavaly a #metoo-kampány résztvevői.

Idén meg az áldozattá vált újságírók, pontosabban, az eredetit idézve: „Az Őrzők az Igazság Háborújában”.

Nem véletlenül szedtem össze a hosszú listát, aminek a végén ők szerepelnek. Láthatjuk, nem okvetlenül a legrokonszenvesebb figurák vannak rajta, ahogy nem is a leggonoszabbak – nem az számít, ki mennyire szereti őket. Vagy ha nem, hát miért nem: az számít ezen a listán, más névsoroktól eltérően, gyakoroltak-e hatást a világra, és ez azért mindegyikükről kétségtelenül elmondható.

Hát a Figyelő ezek szerint más szempontok alapján értékel. Ugyanis Szijjártó Péter valószínűleg kevesebb mérhető hatást gyakorolt a világ folyására, mint az én Spárga nevű kandúrmacskám, pedig Spárga sem nevezhető világpolitikai faktornak. Mivel érdemelte ki a külügyminiszter ezt?

Magyarország külpolitikai mozgástere nem sokat nőtt, az Unión kívül maximum arról lehet beszámolni, hogy Petike végighaknizta a harmadik világot és mindenhol aláírt néhány teljesen értelmetlen egyezményt, amiket soha, senki nem fog betartani. Bár… volt már példa ennek az ellenkezőjére is.

Szíjjártó mester utazik, szerte és szét a nagyvilágban, mindenhol aláírja a protokolláris államközi szerződéseket, melyeknek mindig van egészségügyi, vízügyi és kulturális cikkelye. Rendszerint arról, hogy a szerződött másik fél valamely, ezeket az ügyeket érintő projektjébe beszállunk – ez természetesen nem jelent semmit, a másik fél is tudja, hogy nem szállunk be, nincs is nekünk mivel, csak ígérgetünk a levegőbe, aláírják udvariasságból, aztán, mikor elment végre Szíjjártó, megszámolják az ezüstneműt, és ha kezet fogtak vele, az ujjaikat is.

Ha minden megvan, nem üzennek hadat.

Egyszer volt csak olyan eset, mikor szavunkon fogtak. Igen röhejes helyzetbe lavírozta saját magát a magyar diplomácia. Történt pedig, hogy a magyar kormány 20 millió eurós támogatást ajánlott fel a Fülöp-szigetek kormányának a Manila-öböl és a Laguna-tó megtisztítására. Ennek van némi szimbolikus jelentősége is, hiszen a Duterte-rezsim tömegmészárlásai után az áldozatok tetemeit ezekbe a vizekbe hajigálták (és hajigálják). Mi valami olyasmit gondolhattunk, hogy ez is ugyanolyan írott malaszt marad, mint azok a vízügyi szerződések, amiket korábban Indonéziával, Malajziával, Vietnammal vagy Mongóliával kötöttünk, különösebb tekintet nélkül a Valóságnak nevezett ténykörülményekre, és arra, hogy az illető államokban van-e egyáltalán víz, valamint ha van, akkor mennyi.

Hanem Duterte komolyan vette a szerződést, tehát egyszer csak, 2017 májusában megjelent Budapesten a mezőgazdasági államtitkára, bizonyos Emmanuel Pinol, és – kérte a pénzt. Azt, ami erre fel a Külügyben kitört, nehezen nevezhetnénk másnak, mint sikítozós körberohangálásnak, hajtépéssel egybekötve. Arra hivatkoztak, hogy szó sem volt támogatásról, főleg nem államiról – „a találkozón arról esett szó, hogy az Eximbank az 510 millió eurós országlimit terhére tudna finanszírozást nyújtani többek között a cikkben is szereplő projektekhez, amennyiben azok magyar vállalatok bevonásával valósulnak meg”. Az országlimit pedig nem hitelkeret, hanem kockázati besorolás, így az ügyön csak az Eximbank veszíthet, nem ér a nevünk, káposzta a fejünk!

A diplomáciai botrány valahogy elsimult, mindenki életben maradt, pedig Pinol államtitkár esetében erre nem kötöttem volna nagyobb összegű fogadást – de azért az eset minimum pikáns. És bőven akad párja, például a tavaly decemberben megkötött mexikói templomrekonstrukciós szerződés vagy a vietnami Can Thoban, a Mekong deltájában már másodszor meg nem épülő ötszáz ágyas onkológiai kórház esete.

Nyugalom, ezeket sem fogják soha kifizetni, ezek a példák csak azt mutatják, milyen is az a megerősödött magyar külpolitika, aminek megnőtt a mozgástere.

Unión belül meg még kevésbé növekedett a befolyásunk, sőt, maga a Figyelő is azt írja:

„2019 minden bizonnyal újabb külpolitikai csatározásokat hoz, az európai parlamenti választást követően pedig hazánknak és szövetségeseinek kiemelt szerepe lesz az átalakuló brüsszeli politikában, amelyhez elengedhetetlen az eddigi külpolitikai irányvonal folytatása.”

Már, ha átalakul a brüsszeli politika.

Mert ha nem alakul át, akkor meg nem kiemelt, hanem statiszta-szerepünk lesz, mint eddig is.

Egy eredményt látok, amivel más magyar külügyminiszter nem dicsekedhet el, lehet, ez tette Péterünket különlegessé: még októberben díszdoktori címet kapott a kazah Kazguu Egyetemen, a címet Talgat Narikbajev, az egyetem rektora adta át neki Asztanában.

Ez lehet a titok nyitja, semmi más.

Még egyetlen másik külügyminiszterünk sem volt kazah díszdoktor.

Ez a külpolitikai mozgásterünknek az a bizonyos növekedése.

Másra ugyanis nem lehet gondolni.

Kávé, hungarista módra – Déli kávé Szele Tamással

Hogy milyen is a hungarista kávé? Első sorban nem látott még cikóriát sem, nem, hogy kávébabot, hogyisne, majd azok az egzotikus, trópusi növények fogják élénkíteni a jó magyart… Jár bele viszont epe, cián, maszlag és beléndek, bőven, hogy kábuljon tőle a fej, szoruljon ökölbe a kéz. Hát ilyen kávét tesz elénk a Mi Hazánk elvileg friss mozgalma.

Hogy miért csak elvileg friss ez a mozgalom? Hiszen nem túl rég alapították, ugyebár. Az igaz, hogy maga a párt új, de a tagjai mind-mind régi, jól ismert ügyfelei a magyar belpolitikai sajtónak, és egyikük sem békés természetéről vagy vaslogikájáról híres. Tulajdonképpen ők azok, akik azt mondják: nem fértek bele a néppártosodó Jobbikba. Toroczkai vezeti őket, van nekik mindenük, de még ifjúsági szervezetük is.

Sőt: előbb volt meg a jelek szerint ez ifjúsági szervezet, mint maga a párt, ami világrekord, ha azt vesszük: olyan, mintha előbb kennénk a vajat, aztán raknánk alá a kenyeret! Ezt onnan tudjuk, hogy Walter Pál Péter, a Mi Hazánk Ifjainak Országos főszervezője interjút adott a Betyársereg honlapjának, ami még tavaly december tizedikén jelent meg. Abban nyilatkozza:

„A Mi Hazánk egyik alapítójaként, ahogy említetted az elejétől kezdve részt vettem a munkában, kommunikációs és média feladatokat látok el mai napig a pártban, ami a központi Facebook oldalunk és weboldalunk főszerkesztőségi posztját jelenti. Emellett a lehető legjobb nemzetközi kapcsolatot igyekszem kialakítani az európai országok patriótáival, hiszen nagyrészt közösek a céljaink.
Viszont ami számomra most prioritást élvez, a Mi Hazánk Ifjai közössége, amivel jelenleg a legtöbbet foglalkozom. Az ifjúsági szervezetet már hónapokkal ezelőtt, még a párt hivatalos bejegyzése előtt elkezdtük szervezni Szabó Ákos, Lantos János, Fiszter Zsuzsanna és Ábrahám Barnabás bajtársaimmal. Az idő elteltével többen is csatlakoztak hozzánk, amint volt rá lehetőségük.”

Hát, ők tudják: kicsit mintha siettek volna. De lám, lám: ismerős név köszön ránk a szervezők közül: Lantos Jánosé. Bizony, vele már volt találkozásunk, még a Pax Hungaricában játszott annak idején komoly szerepet…

De mi is az a Pax Hungarica?

Azok, kérem, a kortárs hungaristák voltak. Szálasi Ferenc ideológiáját vallották magukénak, 2008. január 26-án alakultak és tavaly nyárig léteztek – bár tény, hogy soha, sehol, semmilyen szerv nem jegyezte be őket. A magyar szélsőjobboldalon belül ideológiai vezető szerepre törtek, bár mondjuk pont ideológiára nem volt túl nagy igény arrafelé, de azért majd’ tíz éven keresztül terjesztették a nyilas eszméket. Mármost elég ismert volt Lantos ezek miatt, annyira, hogy a jó múltkorában az ATV egyik műsorában a Mi Hazánk elnökét szembesítették is a ténnyel: ilyen ember az egyik ifjúsági vezetőjük. Toroczkai azzal vágta ki magát, hogy nem ismerte Lantos korábbi nézeteit (nem a csodát…) és azóta az illető tényleg nem elnökségi tanácsos már – de az adásban bemutatták egy fényképét, amin a Pax Hungarica formaruhájában szónokolt. Ez a formaruha – minő meglepetés – roppantul hasonlít a nyilaskeresztes párt egyenruhájához.

Különben a Pax Hungarica volt az a magyar szélsőjobboldali szervezet, ami a legérdekesebb indokkal szűnt meg: az érdeklődés hiánya miatt! Mint vezetőjük, Domokos Endre János nyilatkozta annak idején: elfogyott a tagság.

„A tagok egy része radikálisabb mozgalomra készült, mint amit valójában kaptak, míg mások abban reménykedtek, hogy a hungarista mozgalom fogja felváltani a sokak szerint néppártosodás útjára lévő Jobbikot, de mindhiába.”

Ennyit a neonyilasokról, térjünk vissza a Mi Hazánk Ifjaihoz.

Ugyancsak az ATV mutatta be Walter Pál Péter egy, múlt csütörtökön készült fotóját, melyen a vezető baráti társaságban mosolyog, miközben az asztaltársaság több tagja náci karlendítéssel néz a kamerába. A képet szombaton nyilvánosságra hozó veszpresszo.hu portál szerint a felvétel csütörtökön készült a Mi Hazánk Ifjainak veszprémi találkozóján.

És hát az ifjúsági szervezet háza táján nem kell sokat kotorászni, hogy olyasmikre bukkanjunk, amik bőven kimerítik a szélsőjobboldaliság fogalmát. Ami bizony arra mutat, hogy az ifjúsági mozgalom is, a párt is pusztán megélhetési ernyőszervezete a máshonnét kikopott „nemzeti” radikálisoknak. Csupa régi név, ismerős gondolat, semmi új… de lássuk, mit akarnak most éppen? Hiszen tegnap sajtótájékoztatót is tartottak, egészen úgy, mint egy nagy, felnőtt párt!

„A Mi Hazánk Mozgalom nemzeti ellenzéki alternatívát kínál a Gyurcsány vezette balliberális tömb és magyar embereket a multiknak kiszolgáltató Orbán Fideszével szemben – jelentette ki a párt képviselői csoportjának vezetője kedden Budapesten, sajtótájékoztatón.

Dúró Dóra közölte:

akkor lehet új korszakot nyitni Magyarországon, ha mindkét tömbön túllép a közélet, ezt tűzi a zászlajára a Mi Hazánk Mozgalom.

Vagyis sem Gyurcsány Ferenccel, sem Orbán Viktorra nem akarnak együttműködni – tette hozzá.

Mint elmondta: ugyan a „rabszolgatörvényt” családellenes jogszabálynak tartják, ám elhatárolódnak a törvény ellen tiltakozó, a DK-tól a Jobbikig számos pártot felölelő egyesült balliberális tömbtől.

Ugyanis a Mi Hazánk arra törekszik, hogy egy Gyurcsány-mentes ellenzéket hozzon létre – hangsúlyozta.

Úgy vélekedett, hogy kormányzása idején a baloldal még inkább kiszolgálta a multinacionális cégek és a bankok érdekeit, vagyis részükről hiteltelen a munkavállalók érdekeit hangoztató tiltakozás.” – írja az MTI.

Mi ebben a nyilatkozatban az érdekes? Nem az, hogy nem tiltakoznak a rabszolgatörvény ellen, bár nem szeretik, de pusztán elhatárolódnak – ez csak annyit jelent, hogy ha sok nekünk a túlóra, ne bízzuk azt Dúróra.

Nem az, hogy elhatárolódnak a demokratikusnak nevezett ellenzéktől. Az mondhatni természetes.

Még az sem, hogy elhatárolódnak a kormánytól.

Az az érdekes benne, kitől nem határolódnak el?

A Jobbiktól. 

Pedig elvben pont bennük csalódtak, pont rájuk kéne haragudjanak, mi több, a Jobbik részt is vett a tiltakozásokban, ha ez nem is okozott osztatlan örömöt minden résztvevőnek.

De nem, nem: a Jobbiktól nem határolódnak el.

Ki tudja, tán abban reménykednek, hogy a régi románc újjáéled, vagy, ami még valószínűbb: össze sem vesztek ők igazából. Ami viszont a mai Jobbik néppártosodásáról mondana el sokat.

Hát ilyen cég ez a Mi Hazánk. Kívülről a Betyársereg támogatja, belülről a hungaristák, annyira új, hogy minden vezetője régi, de legalább nem is mondanak semmi újat.

Kérem, le merném fogadni, hogy mindezek dacára fényesen meg fognak élni a pártból a következő választásokig.

Hát ilyen a hungarista kávé.

Keserű, maszlagos, tulajdonképpen semmire sem jó, de van, létezik és pénzbe kerül.

Étlap a Várból – Déli kávé Szele Tamással

Kérem, hogy én milyen figyelmetlen vagyok, ide járunk már mióta ebbe a kávéházba, és lám, a legkézenfekvőbb téma eszembe sem jutott. Az étlap. Mondjuk még nem a kezemen fekszik, csak az asztalon, és nem is hasonlítható a várbéli étlaphoz, az is biztos – de adja magát, hogy erről beszélgessünk. Bizony, az étlap fontos dolog.

Ráadásul az egyetlen írott sajtótermék, amit a közönség szerkeszt, ugyanis ha nem az van benne, ami a nagyérdeműnek tetszik, hát nem eszik meg, nem is fizetnek érte, és csődbe megy a vendéglő, a menza: épp ezért étlap szerkesztésekor a tulajdonos és a séf a legnagyobb körültekintéssel jár el.

Mint most a Gundel, például.

Még tán kicsit sokallom is a körültekintésüket.

Ugyebár, közhelynek számít a kormányzati kommunikációban, hogy Orbán Viktor hivatalának Várba költöztetése egyáltalán nem pazarlás, ellenkezőleg, nagymérvű takarékoskodás, hiszen a bútorok használtak, Tisza Istvántól örökölték őket, a szőnyegeket az Iparművészeti Múzeum török szőnyeggyűjteményéből szedték, egyedül a Lotz Károly-festmények kerültek egy kis pénzbe, meg az épület maga, de hát ennyi csak jár.

Már várom, mikor mutatnak ki valamennyi szerény bevételt is, ami a költözés folyományaként megjelenik az államkasszában.

Mondjuk az sincs magánál, aki elhiszi, hogy ez takarékoskodás, de a miniszterelnök és környezete esküszik, hogy aki még ennél is puritánabb, az lop, csal, hazudik és festi is magát.

Hát, mint tegnap kiderült, a legpuritánabb maga a menza lesz

Az étkezés. Az olyan egyszerű, hogy az épület eredeti tulajdonosai, a kolduló kármelita szerzetesek is megirigyelhetnék. Vagy nem – lássuk, mivel eteti a Gundel, ez a patinás cég, melynek már a neve is a minőség garanciája a mi miniszterelnökünket – és főleg, mennyiért?

Először is, van menü.

„A” menü: Füstölt csülkös bableves és káposztás tészta, 850 rénusi forintokért, vagy „B” menü, úgymint Cézár saláta pirított jércemellel és rántott pulykamell sült burgonyával, ugyanennyiért. Én az „A” menüt választanám, ugyanis étkezés terén kissé konzervatív vagyok. De ennyiért? Nincs az a pályaudvari szakadt negyedosztályú büfé, ami ilyen olcsó lenne!

Viszont lehet á la carte is rendelni, lássuk, nagyjából mit, és mennyibe kerül?

Saláta:
Friss kevert saláta öntettel, magvakkal, aszalt gyümölccsel – 240 Ft
Káposztasaláta – 240 Ft
Uborkasaláta – 390 Ft
Majonézes burgonyasaláta – 390 Ft
Savanyúság – 390 Ft
Cézársaláta – 290 Ft

Levesek:
Húsleves benne főtt zöldségekkel, házi tésztával – 300 Ft
Füstölt csülkös bableves – 300 Ft
Zöldborsó leves galuskával – 300 Ft

Főételek:
Roston sült csirkemell pikáns brokkolival, sajt alatt sütve – 900 Ft
Sertéssült mustármártással – 800 Ft
Rántott pulykamell – 900 Ft
Tojással töltött vagdalt – 700 Ft

Desszertek:
Almás rácsos – 290 Ft
Somlói galuska – 260 Ft
Gyümölcsrizs – 450 Ft
Rákóczi túrós lepény – 650 Ft

Fotó: miniszterelnökség

Kérem, ez a Gundel egy vendéglátóipari zseni. Nem elég, hogy híresen kiváló a konyhája, de még mesebelien olcsó is! Ellenben mindig és mindenhol ennyire olcsó?

Fájdalom: nem. Ha betérnénk a városligeti étterembe, ott kicsit más árak fogadnának. Például a Várban egységesen 850 forint a menü, az étteremben többféle is akad: van degusztációs menü potom 19 800 forintokért, „Meglepetés” degusztációs menü 28 500-ért, Városligeti Ebéd 6 500-ért, Déli Csábítás 7 900-ért, Pezsgő Vasárnap 14 900-ért fejenként. Gyermekeknek 12 éves korig ez utóbbi 6 900 forint, 4 éves korig ingyenes. Tekintve a gyermekek alacsony pezsgőfogyasztását, ez valahol gazdaságos.

A 300 forintos húsleves a vendéglőben 2 700 forintos Újházi tyúklevessé nemesedik, és a többi étel is más nevet, de főleg más árat kap. Érdekes, hogy tegnap óta a menzán szereplő ételek – talán az összehasonlítás lehetetlenné tétele miatt – lekerültek a vendéglő á la carte étlapjáról.

Ez tényleg takarékoskodás…

Hát kérem, ha úgy vesszük, ez tényleg takarékoskodás, hiszen a miniszterelnök egy Városligeti Ebéd árából egy hétig ehet, egy „Meglepetés” degusztációs menü árából meg több, mint egy hónapig, és ugyanannál a Gundelnél!

Nyilván a kereskedelmi árképzés és a catering-pályázat ügyes manipulációja révén jöttek ki ezek a kilencvenes évekbeli árak, és az is világos, hogy a Gundelnek nem a miniszterelnöki menza üzemeltetése éri meg, az maga a tiszta ráfizetés, hanem az ezzel járó további megbízások, fogadások, díszebédek, díszvacsorák.

De ha nem fogja érteni a miniszterelnök, mi a bajunk az életszínvonallal, ne csodálkozzunk: olyan ez a várbeli étlap, a maga mesés áraival, mint Vilmos császár külön napilapja, amit állítólag egyetlen példányban nyomtattak, csak neki, és csak jó hírek voltak benne, azok is fehér alapon arany betűkkel, hogy nehéz legyen olvasni. Talán ennek is lehetett némi szerepe az első világháború elvesztésében.

És azért az sem lenne nagy szamárság, ha a magyar kormányfő időnként kipróbálná, miféle meleg ebédet kap ő Budapest utcáin nyolcszázötven forintokból – még kínait se nagyon. De az ötlet jó, pártolni való: kapjon naponta ennyi ebédpénzt.

Csak ne a Gundel menzáján költse el, hanem bárhol máshol.

Ej, minek is szaporítom a szót: aljas, cinikus hazugságot látunk, mint már annyiszor. Dőzsöl a miniszterelnök, csak épp az árakat vitette le, de a konyha mégis az ország legjobbja – és csak neki ilyen olcsó.

Eszembe jut egy régi, tizenöt évvel ezelőtti eset. Akkor a söjtöri kihelyezett kormányülésre az MSZP a Mágnáskert étteremből vitetett ebédet, 734 ezer (akkori) forintért, mintegy százan ettek ebből – az is igaz, hogy mandulával töltött angolnát, pácolt fogasfilét és fokhagymás parajjal tekert harcsát, magyaros erdei gombalevest kakukkfüves vadhúsgombóccal, házias borjúsültet pirított borjúmájjal és sonkás tört burgonyával, valamint egyéb finomságokat, desszertnek. Akkor a Fidesz azonnal nekitámadt a „luxusbaloldalnak” emiatt az egy ebéd miatt, de az MSZP is meglepően reagált: bocsánatot kért. Pulay Gyula, a Miniszterelnöki Hivatal közigazgatási államtitkára az alábbi közleményt adta ki:

„Személyesen szeretném megkövetni a söjtöri ünnepi rendezvény meghívottjait, hogy a díszebéd, amellyel a kormány a község és a megye vezetőit szerette volna megtisztelni – részben a saját hibámból is – a kormány által a gondosságról és takarékosságról vallott felfogással ellentétesen, jogos kritikák tárgyává válhatott.”

Az akkor ellenzékben politizáló Fidesz ennek dacára még évekig emlegette a söjtöri ebédet. A képviselőik még évekig nem mertek a különben szintén mesterségesen olcsó árszinten tartott parlamenti büfében a sajtó előtt mást enni, mint virslit…

Az MSZP akkor bocsánatot kért.

A Fidesz soha nem is fog.

Az MSZP-nek egy söjtöri ebédje volt.

A Fidesznek minden nap van ilyen.

Lesz is még.

Buda várában így esik a híres lakoma.

De a végén mindenképpen jön a feketeleves.

Hordóügyeink

Kérem, nyilvánosságra került a december 12-i parlamenti ülés jegyzőkönyve, ami bizony nevezetes egy irat, mert akkor „szavazták meg”, ha használhatjuk ezt a kifejezést a Házban lezajlott jelenetekre az azóta „rabszolgatörvény” néven elhíresült javaslatot és a közigazgatási bíróságokra vonatkozót is. Az ülés képei akkor bejárták a világhálót: bízvást mondhatom, ilyent még nem láttak a magyar Országgyűlés falai.

A jegyzőkönyv hivatalos formájában itt olvasható. A dolgok természetéből fakadóan a betű nem tudja teljesen visszaadni a terem hangulatát: de, mint a kollégák is megjegyzik, ennyi sértés, ennyi vád még sosem hangzott el ülésen. És hát bizony, bizony volt ezeknek oka: egy jogállamban az egész szavazást meg kellene ismételni, úgy ahogy van, tekintettel arra, hogy a szavazókészülékek egészen egyszerűen nem működtek megbízhatóan, nem volt szükség a szavazáshoz a képviselői kártyára, az azonosításra. Így viszont bárki szavazhatott bárki helyett, ha betévedt volna a takarító néni, ő is nyomhatott volna gombot… Hogy a Ház rendje sérült, az még megérthető valahol, hiszen tomboltak az indulatok: de hogy a szavazás rendje felbomlott, az sem nem elfogadható, sem nem magyarázható.

Ez így érvénytelennek tekinthető.  Persze érvényesnek tekintik.

De lássunk pár szebb idézetet, mi mindent vágtak egymás fejéhez a képviselők?

„(Kunhalmi Ágnes: Árulók! – Dr. Varga László: Törvénytelen diktatúra! – Közbeszólások az ellenzéki pártok padsoraiból: Tolvajok! Mocskos népnyúzók! Csalók vagytok! Érvénytelen az egész! Diktatúra! – Arató Gergely: Csaltok itt is, meg a választáson is! – Közbeszólás a kormánypártok padsoraiból: Menjetek a helyetekre!)
(Közbeszólás a kormánypártok padsoraiból: Menjetek a helyetekre! – Dr. Vadai Ágnes: Elnök úr, csak a pulpitusról lehet ülést vezetni! – Közbeszólás az ellenzéki pártok padsoraiból: Pfuj!)
(Folyamatos sípolás. – Közbeszólás a kormánypártok padsoraiban: Üljetek le! – Arató Gergely: Rendőrök kifelé! Mit keresnek itt?)
(Dr. Varga László: Ne nevetgéljetek! Inkább sírni kellene! – Dr. Brenner Koloman: Mocskos csalók!)
(Közbeszólás a Fidesz soraiból: Ülj a helyedre, dolgozzál!)
(Egy hang: Menjél pelenkacserére, öreg!)
(Szászfalvi László Tordai Bencének, aki a terem közepén állva mobiltelefonjával felvételt készít: Tordai, tedd le a kezed! – Tordai Bence: Miért? – Szászfalvi László: Tedd le…!)
(Szászfalvi László Tordai Bencének, aki továbbra is a terem közepén állva felvételt készít: Ülj a helyedre, szavazzál! Most a tietekről szavazunk!)
Latrocai János: Isten éltesse Lengyelországot! (Taps. – A képviselők helyükön felállva énekelni kezdik a Kossuth-nótát: „Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje…”) Képviselőtársaim, még nem fogyott el! (Tovább éneklik: „Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni, Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” – Taps.) Köszönöm szépen. Mint említettem, még nem fogyott el. A forgatókönyvből még van nálam néhány oldal, amelyről döntenünk kell.
Kövér László visszaveszi az ülés vezetését Latorcai Jánostól.
„Tisztelt Ház! Mindenekelőtt szeretném nagy tisztelettel és elismeréssel megköszönni Latorcai János ülésvezető alelnök úrnak (Taps a kormánypártok soraiban.) azt a fizikai és szellemi értelemben egyaránt kimerítő áldozatvállalást, amit annak érdekében tett, hogy a magyar demokrácia elmúlt 28 éves történetét nézve példátlan obstrukciós kísérletet megakadályozandó, biztosítsa a Magyar Országgyűlés alkotmányos kötelezettségeinek a teljesítését. Ahhoz külön gratulálok, hogy ebben mindössze kétszer bakizott, plusz egyszer, amit most észrevettünk.”

És ez csak a kivonat kivonata, kérem szépen.

Végig folyamatosan zúgott a hazaárulózás mindkét fél részéről, meg merném kockáztatni, hogy egyes, borsosabb kifejezések tán bele sem kerültek a jegyzőkönyvbe. (Bár, hogy Latorcainak hogyan sikerült belekeverni Lengyelországot ebbe, magam sem értem…) Hát, mindenképpen, érdekes egy ülés volt.

Hamarjában nem is tudnám párját mondani. Talán az ukrán parlamentben vannak hasonló voksolások, csak ott időnként verekednek is. És ha belegondolok, honnan indultunk, hogy ide jussunk…

Mert azért régebben is mondtak furcsákat az Országházban, az egyik első ilyen ügynek – ha akaratlanul is – kulcsszereplője voltam.

Igen, a hordó-ügyről van szó.

1990 őszén történt, egy fizetésnap után, a Kurír című napilapnál. Én akkoriban egy „Monitor” nevű rovatot vezettem, 23 évesen, leginkább az volt a dolgunk, hogy a különböző híranyagokat videókazettára rögzítsük, és archiváljuk, bár akármennyi időre nem lehetett elrakni őket, hiszen véges mennyiségű kazettánk volt.

Azon a délelőttön állni látszott az idő, semmi sem történt, én úgy éreztem, sürgősen ki kell mennem a legközelebbi vendéglátóipari egységbe, sör és virsli vételezése céljából, ennek pusztán annyi akadálya volt, hogy elvileg dolgoznunk kellett volna. Csak hát nem volt mit. Ilyenkor a bölcs ember teremt magának munkát, ha értelmetlent is, ráadásul olyant, amihez ott sem kell legyen: betettem a leghosszabb kazettát a videómagnóba és rászóltam a beosztottamra: „Barbikám, nekem olyan érzésem van, hogy ma valami nagyon fontos fog történni a Parlamentben, az ülésen, vegyük elejétől végéig! Le ne állítsd a felvételt, míg vissza nem érek!” És azzal elmentem sörözni.

Már az első korsó végén hírnök jött a szerkesztőségből, hogy azonnal menjek be, egy zseni vagyok. Kicsit csodálkoztam, elvégre nem szokás munkahelyeken honorálni a sörivási képességeket, de mentem. Már a portánál gratuláltak, az irodámba be sem fértem, annyian tolongtak azon a pár négyzetméteren. A kazettát rögtön magához vette a vezetőség, ugyanők szóltak, hogy menjek a pénztárba, prémiumot felvenni… mi történt?

Az, hogy véletlenül tényleg történt egy fontos dolog az ülésen: ebből lett a hordó-ügy. Ugyanis míg Tölgyessy Péter beszélt az ülésteremben, valaki közbekiabált, de a tv-kamera nem mutatta az illetőt. Mi úgy hallottuk, hogy ez hangzik el: „Hordót a zsidónak” és ebből a Kurír elég nagy ügyet csinált. Sőt, az akkori házelnök, Szabad György is így hallotta és vizsgálatot rendelt el az ügyben. A történet vége az, hogy az ügyészség megvizsgálta, nyelvészeti szakértők és hangmagasság-mérő eszközök bevonásával, majd közölték, hogy ők „Hordót a szónoknak”-ot hallanak.

De amíg ez eldőlt…

bár véglegesen soha nem derült ki, mi van a felvételen, Györgyi Kálmán legfőbb ügyész így zárta a jelentését: „Szakértői megítélés szerint azonban ez a hanganyag nem olyan tökéletes, hogy bármilyen akusztikai körülmények között egyértelműen az általam megállapított kijelentés lenne abból hallható. Erre figyelemmel nem tartanám indokoltnak azt, hogy ezt bemutatva, a nyilvánosság számára felhasználásra kerüljön.”

Viszont míg a vizsgálat tartott, jártuk mi a Canossát eleget: hiába, hogy nem lehetett egyértelműen megállapítani, ki kiabált be és mit, nem volt ember az országban, akinek ne lett volna véleménye róla. Tüntetett a szerkesztőség előtt az MDF ifjúsági szervezete is, ami azért volt érdekes, mert pont egy saroknyira volt tőlünk a székházuk, ebéd közben nem egyszer találkoztunk is – na, de tüntetniük akkor is kellett, ha különben egy vendéglőbe jártunk enni.

Fura világ volt, fonák világ: de a mostani fonákabb.

Ha belegondolok, hogy akkortájt fél évig szólt az életünk erről a három szóról, eltöprengek: csak ebből az egy parlamenti jegyzőkönyvből hány száz hordó-ügyet lehetne összerakni?

Na, de akkor még ritkaság volt a bekiabálás, a sértegetés, manapság az a ritkaság, ha nincs.

De akkor is mélázik az ember. Honnét indultunk, hová jutottunk…

Különben meg: a mostani jegyzőkönyv igazából csak egy dologra jó.

Azt bizonyítja, hogy ez a két szavazás érvénytelen volt.

Az úri modort már számon sem kérem rajtuk.

Rég volt az, mikor még az is számított.

Falak és helyőrségek – Déli kávé Szele Tamással

A mai kávé mellé vegyünk elő egy érdekes, kérdéses, mi több, ellentmondásos témát: beszélgessünk kicsit a szíriai helyzetről. Állítólag van valahol, egy vidéki elmegyógyintézetben egy házmester, akit kizárólag azért tartanak a zárt osztályon, mert makacsul ragaszkodik hozzá, hogy érti, mi történik a Közel-Keleten. Minket ez a veszély csak érintőlegesen fenyeget: mi csak próbáljuk érteni.

Mondjuk arra sem vennék mérget, hogy a helyzet alakítói értik, mit tesznek: Donald Trump nyilatkozatai és az azokban tapasztalható ellentmondások arra utalnak, hogy az Egyesült Államok elnökének fogalma sincs arról, mit művel, de nagyon határozottan cselekszik… A többi érintett félnek, Erdogannak, Putyinnak, Asszadnak és a kurdoknak már pontosabb fogalmaik vannak arról, mi folyik arrafelé, csak éppen ők – Trump kiszámíthatatlansága miatt – egy mérhetetlenül bonyolult, halálos sakkjátszmába keveredtek, amiből nem lehet már kiszállni, de nem várható egyhamar az sem, hogy eldőljön valamiképpen az állás. Trump barátai mindeközben a kapkodó, kiszámíthatatlan húzásokat igyekszenek valamiféle zseniális, komplikált politikai koncepció részeinek feltüntetni – elég nehéz a dolguk, ugyanis mindig Trump adogatja a labdát, nekik kell utána szaladni, leütni, megmagyarázni, mi miért volt bölcs lépés: egy idő után már nem is fog menni.

De lássuk a tényeket, szép sorban.

Donald Trump még decemberben közölte, hogy ki akarja vonni az amerikai katonákat Szíriából, méghozzá szoros határidőn belül. A váratlan döntés sokkolta az Egyesült Államok szövetségeseit és az amerikai katonai és biztonságpolitikai szakembereket. A lépésre reagálva lemondott James Mattis védelmi miniszter.

Az is kiderült, hogy erre egy, Erdogan elnökkel folytatott telefonbeszélgetés során határozta el magát a POTUS. Erdogan természetesen nem tétovázott: azonnal bejelentette, hogy hadműveletet indít, benyomul Szíriába, konkrétan Manbidzs térségébe, melyet a kurd erők ellenőriznek. Ez gyakorlatilag nem pusztán a független Kurdisztán ellehetetlenülésével járt volna, de tömeggyilkosságokkal is. Nem csoda tehát, hogy a kurd erők egy váratlan fordulattal kiegyeztek a szír kormánycsapatokkal, kissé megátkozták Trumpot és az Egyesült Államokat az árulás miatt, átadták Asszadnak a helyőrséget és most együtt járőröznek a szír kormányerőkkel. Független Kurdisztán ezáltal egyelőre nem lesz, de legalább a mészárlás elmaradt.

Időközben Trump is rájött, hogy furcsa dolgot művelt, váratlanul – és hívatlanul – látogatást tett a nyugat-iraki al-Aszad légitámaszponton, katonákkal találkozott és megpróbálta megvédeni az álláspontját. Karácsony másnapján még ott tartott, hogy az Iszlám Államot igenis legyőzték, és ezért nincs sok értelme az amerikai jelenlétnek a térségben.

Aztán január 2-án módosította bejelentését. Akkor arról beszélt a sajtó előtt, hogy „nincs menetrend és nincs határidő az amerikai katonák kivonására”, előbb le kell győzni az Iszlám Állam maradványait. Ebben a harcban a Népvédelmi Egységek (YPG) nevű szíriai kurd milícia az Egyesült Államok fő szövetségese.

Egy héttel korábban még le volt győzve az IS, úgy látszik, sokat változott ennyi idő alatt a hadi helyzet… És a mostani helyzetben a YPG hűségére sem számíthat  már.

Tegnap pedig John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó bejelentette: a kivonulást Északkelet-Szíriából ahhoz kötik, hogy az Iszlám Állam vereséget szenvedjen, és hogy Törökország vállaljon kötelezettséget az Egyesült Államok kurd szövetségeseinek a biztonságáért. Megerősítette, hogy a kivonulásra nem szabtak határidőt, de nem is akarnak hosszú ideig Szíriában maradni.

„Törökországnak egyeztetnie kell szíriai katonai akcióit az Egyesült Államokkal. Az a minimum, hogy ne sodorja veszélybe a katonáinkat, de az (amerikai) elnöknek azt az elvárását is figyelembe kell vennie, hogy ne kerüljenek veszélybe azok a szíriai ellenzéki erők, amelyek az oldalunkon harcoltak” – mondta Bolton.

Ez lényegében véve azt jelentené, hogy Törökországnak garanciát kell adnia, miszerint megvédi az Egyesült Államok kurd szövetségeseit. Ahogy Erdogan elnököt ismerjük, ad az olyan garanciát, amilyent csak kérnek tőle, más kérdés, hogy utána egészen pontosan azt fogja tenni, amit akar. És nem akar ő jót a kurdoknak. Nagyon nem.

Mármost, ha a tegnapi Bolton-nyilatkozat a Trump-Erdogan telefonbeszélgetés előtt hangzik el, akkor sem lett volna nagyon sok praktikus haszna, de mégis, legalább megőrizte volna az Egyesült Államok méltóságát a Közel-Keleten – annak dacára, hogy a kurd erők természetesen tudták volna, mit gondoljanak a „garanciákról”, de legalább nem történt volna nyílt árulás. Azzal azonban, hogy Trump minden tárgyalás és diplomáciai előkészítés nélkül döntött egy világpolitikai kulcskérdésben, egyrészt elveszítette leghűségesebb kurd szövetségeseit, másrészt teljesen komolytalanná tette az amerikai diplomáciát. Ez az egész művelet mintha fordítva zajlana: a vége kellett volna történjen az elején, az eleje a végén, és a közepe sincs a helyén.

Persze, ha valaki nagyon meg akarja magyarázni, lehetséges: csak se haszna, se értelme nem volna, ha az átgondolatlan kapkodást túlértékelnénk.

De miért ragadtatta magát ilyen meglepő lépésre a Fehér Ház ura?

Azért, mert nagyon kellemetlen helyzetben van. Éspedig otthon, Amerikában kellemetlen a helyzet.

Az amerikai törvényhozók ugyanis hosszas tárgyalások után sem tudtak megegyezni a kormányzat működését biztosító költségvetésben, így december 22-e éjféltől leállt az amerikai kormányhivatalok egy részének működése. Ilyenkor a nem létfontosságú hivatalok dolgozóit átmeneti időre fizetés nélküli szabadságra küldhetik, a létfontosságú intézmények – például a rendfenntartó erők vagy a nemzetbiztonsági szervek – alkalmazottai viszont továbbra is dolgoznak, és munkahelytől függő majd, hogy ezért ki kap fizetést és ki nem.

Ez a helyzet azért alakult ki, mert az elnök már korábban bejelentette, hogy ha a képviselők nem szavaznak meg 5 milliárd dollárt a választási kampányában megígért mexikói határfal megépítésére, akkor nem írja alá a költségvetést. Az elnök pénteken újra megerősítette, hogy amíg nem kap pénzt a falra, addig nem fog működni az állam.

És nem kapott. Három hete tart a részleges leállás, amire pont Trumpnak kellett a leginkább számítania, hiszen ő volt az, aki megzsarolta a demokratákat. Ebben a helyzetben volt szüksége valamilyen pozitív, jó hangulatot keltő hírre – és mi lenne kellemesebb annál, hogy hazajönnek a katonák a világ másik feléről? Szíriából teljesen, Afganisztánból is sokan.

Csak hát Manbidzs nem Vietnam, és az ottani alakulatok nem is szenvedtek komoly veszteségeket: általában véve a körülbelül kétezer amerikai katonának csak az volt a dolga, hogy ott legyen és a lehetőségekhez képest ne csináljon semmit.

Ez tehát nem növelte lényegesen Trump népszerűségét, amely most szó szerint mélyrepülésbe kezdett: az elnök nem hajlandó kompromisszumra a demokratákkal, tegnapi jelentések szerint azt nyilatkozta: „Fel kell építenünk a falat, ez a biztonságról szól, országunk biztonságáról. Ezt a csatát meg kell nyerni.” Sőt, Megismételte azt a pénteken a kongresszusi vezetőkkel tartott megbeszélése után hangoztatott álláspontját, miszerint szükségállapotot is elrendelhet a déli határ mentén. Vasárnapi állásfoglalása szerint ez akár napokon belül is megtörténhet. Az amerikai törvények értelmében a szükségállapot elrendelése a határ teljes lezárására és katonai jellegű építkezésre is feljogosítja az elnököt. Donald Trump ismét leszögezte ugyanakkor: elfogadhatónak tart „acélból készülő” falat is.

Tehát akkor, végső soron mi történt?

Az Egyesült Államokban nem szavazták meg a költségvetést az értelmetlen falépítkezés miatt, minek következtében az elnök megkötötte magát: mint egy elkényeztetett gyermek, úgy ragaszkodik a falához, inkább vállalja a bizonyos mértékű belpolitikai válsághelyzet kialakulását is, sőt. Ennek enyhítését szolgálta volna az a csapatkivonási utasítás, amely végső soron védtelenül hagyta a kurdokat és Asszad karjaiba kergette őket.

Ha belegondolunk, hogy ezt mind meg lehetett volna spórolni, ha Trump elnöknek gyermekkorában jut elég építőkocka és legó… ha hatévesen elég falat építhetett volna, talán most nem ragaszkodna ennyire ehhez a rögeszméhez.

De akár így lett fixa ideája a fal, akár másként, most már mindenképpen meg akarja építeni. Ha a kormányzat megszűnik, ha rendkívüli állapotot kell elrendeljen, akkor is.

Makacs egy ember ez a Donald.

És meg merném kockáztatni: nem is túlzottan meggondolt.

Reméljük, a holnapi kávé mellé vidámabb témánk lesz.

Kínai cenzorok – Déli kávé Szele Tamással

Kérem, ma megint beszéljünk Kínáról, így a kávé mellett, mert érdemes. Nem mondanám, hogy a magunk jövőjét láthatjuk ott, messze Keleten, ahhoz azért sok minden kéne, de hogy igen különös dolgok történnek a Középső Birodalomban, az tény. Az állami cenzúra és a mindenre kiterjedő ellenőrzés valóságos kafkai abszurdba fordult.

Szóval, nagyon érdekes írást közöl a New York Times, amit magyarul a Privátbankár közölt. Az amerikai lap munkatársai ugyanis találtak egy eleven kínai cenzort, és szóra is bírták.

Kínában nem újdonság a cenzori hivatal, már a korai császárság, sőt, az egységes Kína kora előtt is gondot viseltek az uralkodó körök arra, hogy ne írogasson, mondogasson ki-ki amit éppen akar, maga az Első Császár, Csin Si-huang-ti is elevenen eltemettetett négyszázhatvan írástudót, természetesen családjukkal együtt, és máglyára vettetett minden írásművet, ami nem nyerte el a tetszését – el is veszett a korai klasszikusok legnagyobb része, i. e. 213-ban. Az akkor ismert 677 fontos könyvből 524 mára ismeretlen. Szóval, Kínában már a kezdetek is ilyenek voltak… a mai állapotok pedig minden képzeletet felülmúlnak.

Azt az okos ember tudja, hogy vannak dolgok, amiket Pekingben, sőt, az egész Kínai Népköztársaságban nem szabad emlegetni, ilyen például a Tienanmen téri mészárlás, ami hivatalosan nem történt meg 1989-ben, de annyira nem, hogy – szintén hivatalosan – tízezer helyett csak kétszáz áldozata volt. Ez a világ minden más országában önellentmondás volna, de Kínában nem az: a kínai közgondolkodás annyira hozzászokott az abszurdhoz, hogy tökéletesen el tudja fogadni, miszerint semmi sem történt akkor és ott, és annak a semminek volt akárhány áldozata. Végül is mindegy, hiszen úgysem szabad róla beszélni.

És hát azt is tudjuk, hogy Kínában az internetet is komolyan cenzúrázzák,

kulcsszavak alapján, amit erősen megkönnyít az írásrendszer: elég, ha a „Tienanmen” (天安门) kifejezés előfordul a szövegben (márpedig nehezen megkerülhető, olyan az a tér Pekingben, mint nálunk a Hősök tere, azon keresztül lehet bejutni a Tiltott Városba), már bizony megy is az írás ellenőrzésre. A New York Times munkatársai egy huszonnégy éves cenzort szólaltattak meg, bizonyos Li Chengzhit, mi csak nevezzük a könnyebb kiejtés kedvéért Li Csengsinek. Hát bizony, Li mester dolga, hogy kiszűrje, mit szabad írni és mit nem.

És ez nem is olyan egyszerű feladat. Egyfelől, a cenzúra Kínában már nem csak állami feladat, hanem nagyrészt kiadták magáncégeknek, mi úgy mondanánk, gebinbe. Léteznek szó szerint cenzúraszolgáltató cégek, ugyanis akkora az igény a tartalomellenőrzésre, hogy az állam már nem képes ellátni azt. Mondjuk tény, hogy az országnak 1,386 milliárd lakosa van, és ezeknek az embereknek a nagyobb része (a kínai történelemben először) valamennyire tud írni és olvasni, tehát potenciális veszélyforrás, ráadásul a magánvállalkozások többsége még saját belső cenzúrát is alkalmaz, nehogy véletlenül bajba kerüljön egy renitens alkalmazott miatt. Úgyhogy cenzor cenzort ér, a mi Li mesterünk is csak egy a sok közül. Ottani viszonyok között nem is keres rosszul, olyan ötszáz amerikai dollár a havi bére, de az árak is alacsonyak Csengduban, ahol él. A Beyondsoft vállalat cenzora – 2016-ban kétszáz cenzorral kezdtek, most négyezren keresik ezzel a kenyerüket ugyanott.

Na jó, de mit kell kiszűrnie?

Dióhéjban: mindent és bármit. A Tienanmen téri mészárlás alapértelmezés szerint tiltott téma, de tilos a húsos táskát szóba hozni vagy a Micimackót terjeszteni is. Ez azért tilos, mert Hszi Csin-ping örökös pártfőtitkár és a Párt Fia egy alkalommal egyedül, minden kíséret nélkül betért egy vendéglőbe, és rendelt egy húsos batyut, kínaiul paozit, azóta ez az egyik beceneve. A másik, testalkata miatt a Micimackó: de bizony, az se kér már vacsorát Kínában, aki ezeket elkezdi írásban emlegetni, hamarább tüntetik el, mint hogy befejezhetné a mondatot.

Aztán tilos szóba hozni a Han-dinasztia uralkodóit is, mert egy 2017-es hongkongi cikk például velük vetette össze a Mao Ce-tung utáni időszak hat kínai vezetőjét, és ennek nyomán többen az uralkodók nevét kezdték el használni az adott vezető kódjaként. De egy üres szék fotója is problémás tartalom, mert Liu Hsziao-po irodalomtörténészre-esztétára, emberi jogi aktivistára utalhat, akinek nem engedélyezték, hogy átvegye a Nobel-békedíját, így a ceremónián egy üres szék szimbolizálta. Tilos mindenféle utalás George Orwell 1984-ére is.

A cenzorok napi ezer-kétezer írást vizsgálnak át fejenként a legváltozatosabb szempontok alapján – és bizony a szempontok tárháza folyamatosan bővül. Csoda, hogy belé nem bolondulnak a rengeteg tilalomba, főleg, hogy naponta jönnek újabbak és újabbak. Most például számítani lehet arra, hogy a „sziget” szó is tilalmas lesz, ugyanis Hszi Csin-ping egyértelmű utalást tett arra a minap, hogy Tajvan annexiójára készül, és hát Tajvan – sziget… 1969-ben a „Lin” (林) vagyis „erdő” írásjel használata volt tilos a kínai sajtóban, ugyanis akkor végezték ki repülőgép-baleset útján Lin Piao marsallt Külső-Mongóliában, bár az sem lehetetlen, miszerint rakétavetőkkel lőtték szét a kocsiját, ezt már talán sosem fogjuk biztosan megtudni. Viszont a woodstocki fesztiválról (woodstock farakást jelent) a kínai média biztos, ami biztos, csak évek múltán számolt be. Erdő, farakás, mindegy is… jobb vigyázni ezekkel a szavakkal.

A legveszélyesebb elemek maguk az ellenőrök…

Aztán jönnek a problémák: ugyanis a rengeteg cenzort ahhoz, hogy tudják, mit kell kiszűrjenek, bizony, meg kell tanítani Kína valódi történelmére is, ami messze nem azonos azzal, amit tanultak az iskolában… így aztán voltaképpen a legveszélyesebb elemek maguk az ellenőrök, akiknek tudniuk kell azt, amit az átlagpolgár nem is sejt. Egymást is ellenőrzik.

Feltevődik a kérdés, hogy mielőtt minden végképp összezavarodik, miért nem alkalmaznak mesterséges intelligenciát a szűrésre? Alkalmaznak: az egyik médiacégnél már százhúsz robot dolgozik, de sajnos nem elég alaposak, át-átcsúsznak a mindenféle utalások a rostájukon, bizony, a jelképek és nüanszok elemzéséhez eleven ember kell.

Csak bizony embert próbáló feladat ez – a cenzorok például olyan trükköket alkalmaznak, hogy a képernyővédőjük a Kínai Kommunista Párt vezetőinek arcképét ábrázolja, el ne felejtsék őket véletlenül, ugyanis ezeket a képeket csakis és kizárólag a kormány weblapjai és a barátinak nevezett blogok posztolhatják, más nem. Engedély nélkül nem, hogy szidni: dicsérni sem szabad őket!

Egyszóval, Kínában fokozottan érvényes a régi mondás, miszerint ha eszed van, ne gondolkozz, ha gondolkodol, ne mondd ki, ha kimondod, ne írd le, ha leírod, ne írd alá, és ha aláírtad, legalább ne csodálkozz. A cenzúra, összekötve az általános pontrendszerrel és a térfigyelő kamerák rendszerével gyakorlatilag épp, csak az álmokat nem befolyásolja. Mondjuk ennek sok előzménye volt még a digitális korszak előtt is, hatezer év alatt Kínában minden megtörtént már, ami elképzelhető és jó néhány elképzelhetetlen dolog is – de kérdés, hogy a mai információözönben meddig lehet fenntartani a totális kontrollt.

Félő, hogy elég sokáig. A kínai történelem azt mutatja, hogy még teljesen alkalmatlan dinasztiák és rendszerek is (hogy rögtön a legutolsó, mandzsu Csing-dinasztiát vegyük) képesek akár évszázadokig elnyújtani arrafelé a saját haldoklásukat, a nép nem fog fellázadni, vagy ha mégis – azt senki sem fogja megtudni, hiszen a híreket cenzúrázzák.

Létezik erről egy anekdota

Mesélik, hogy 1851-ben meghívták egy estélyre Gützlaff misszionáriust Cobden gyároshoz – a hittérítő már olyan sokat élt Kínában, hogy magát is kínainak tartotta. Sőt, Pekingben kék gombos mandarini hivatalt is viselt. Valamiképpen szóba került a francia forradalom, ami detronizálta Lajos Fülöp királyt és kikiáltotta a köztársaságot – még 1848-ban, csak hát akkoriban nyolc hónapig ment egy levél Kínába. A misszionárius óvatosan megkérdezte: mik ennek a köztársaságnak az alapelvei? Valaki elővett egy húszfrankos aranyat és megmutatta neki: rá van írva. „Szabadság, egyenlőség, testvériség.” Gützlaff elmélázott:

– Mindez csakugyan dicső három elv, mi kínaiak is egyszer, már kétezer év előtt, ezekre fektettük állami életünk súlypontját, s ezek szerint rendeztük be közigazgatásunkat, de azt találtuk, hogy sokszor összeütköznek egymással, s hogy a három elv mellé szükséges még egy negyedik, mely a hármat összhangzásba hozza, s miután ezt feltaláltuk, a csend és rend csakugyan többé nem bontatott meg.

– És mi lenne ez a negyedik elv?

– A bambuszbot! – szólt Gützlaff nyomatékosan – mióta ezt negyedik főkormányelvnek behoztuk, a szabadság uralma dívik nálunk, korlátozva a bambusz által, s egyenlőség uralkodik a bambusz alatt, megkapja azt a mandarin, ha vét, csakúgy, mint a teherhordó, s önök alig fogják képzelni, mily benső érzelme a testvériségnek fejlődik ki a bambuszbot alatt!

Hát, így álltak már másfél száz éve is a dolgok az Égalattiban, ahogy Kínát nevezik… és nem sok minden változott azóta.

Mifelénk, a mi öreg, garabonciás Európánkban azért ilyen mértékű cenzúrától sosem kell tartani – nem, mintha a politikusaink nem szeretnék, szeretnék ők nagyon is, csak éppen a szervezettségnek erre a fokára Európa képtelen.

És nem is lenne elég cenzorunk.

Még jó, hogy kevesen vagyunk.

Merjünk kicsik lenni.

Árvai Csilla és a jó emberek

Rögtön az elején le kell szögeznem: habár Árvai Csilla valós személy, nekem nem ismerősöm, nem állok vele semmiféle viszonyban, életemben nem is váltottunk szót, meglehet, nem is fogunk. Csak azért mutatom be az esetét, hogy tessenek látni, mire képes a közösségi média, ha valaki gonosz, aljas módon visszaél vele.

Már egy évvel ezelőtt is keringett a Messengeren egy hazug üzenet a hölgyről, pár napja újra életre kelt, valósággal feltámadott:

„Kérlek mondd meg minden kapcsolatodnak a messenger listádon, hogy ne fogadjanak el semmit Árvai Csilla-tól Ő egy hekker és a rendszere kapcsolódik a Facebook számládhoz. Ha egy kapcsolatod (ismerősöd) elfogadja, te is hekkelve leszel, így biztosítsd ki, hogy minden ismerősöd tudjon róla.”

Ha tényleg hacker volna, lekapnám előtte menten az összes kalapomat, de tán még a bajuszomat is, mert nem kis teljesítmény Facebookot hackelni. Csakhogy ilyen hackelés nem létezik. Amint nem létezik Facebook-számla sem (ez egy félrefordítás eredménye, angolul ugyanis a Facebook-fiók is „account” meg a bankszámla is). Kit miért visz rá a lélek, hogy ilyen műszaki szempontból is analfabéta szamárságokat terjesszen, meg nem tudnám mondani, de bizonyos, hogy rágalom. Ráadásul szamársággal rágalmazzák a hölgyet, olyasmivel, ami képtelenség.

Ezt én elmondtam egy ismerősnek, kettőnek, akik Messengerben továbbították nekem az álhírt, aztán eluntam: a többi száznak nem is válaszoltam. És terjed, mint a kolera, mert a kedves felhasználóknak annyi fogalmuk van a közösségi oldalak működéséről, mint amazonasi indián sámánnak a hadronütköztetésről, ismernek pár varázsszót: „hekker”, „vírus”, „féreg”, „megfigyelnek” és azt hiszik, más sem tud többet az egészről. Azt gondolja az emberek többsége, hogy a számítástechnika: mágia és hókuszpókusz. Nekik, akik nem értik kicsit sem, lehet az – de legalább büszkék ne volnának rá, ne támadnák meg, aki segíteni akar rajtuk, aki ki akarja igazítani a tévedéseiket. Azonban támadnak: az első érvük rögtön az, hogy „honnét tudom, miszerint a hölgy nem hekker?”

Tudom, mert ilyen hackelés nincs, de tudom máshonnét is. Onnét, hogy ugyanez a körlevél más változatban, még a Facebook megjelenése előtt is terjedt, akkor Fabrizio Brambillát váfolták – még e-mailben. Az senkinek nem jut eszébe, hogy ha valaki akkora hacker lenne, az első gyanús jelre összedob egy új személyazonosságot magának és azzal fog dolgozni utána?

Legvégül pedig onnét tudom, hogy az ügyben megszólalt maga Árvai Csilla is. Azt írja:

„Szépen kérlek titeket, ezt osszátok meg s ne engem bántsatok!

A hír, miszerint én hacker vagyok, nem valós.

Én csak egy egyszerű külföldön dolgozó magyar vagyok! Normális élettel, tisztességes munkahellyel, egy vőlegénnyel s egy kiscicával!

Vannak irigyeim, rosszakaróim valóban, akik ezt kitalálták, tudom is, hogy kik azok.

Innen nem tudok mit tenni többet, ennél a posztnál. Legyetek szívesek ezzel segíteni nekem, hogy megosztjátok, ez egy kamuhír! HOAX a jelentése.

Továbbá, ha esetleg haza is megyek, jogomban áll mindenkit a törvény elé vinni, aki ezeket osztotta rólam, ugyanis:
,,227. § (1) Aki a 226. §-ban meghatározottakon kívül mással szemben
a) a sértett munkakörének ellátásával, közmegbízatásának teljesítésével vagy közérdekű tevékenységével összefüggésben vagy
b) nagy nyilvánosság előtt
a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ, vagy egyéb ilyen cselekményt követ el, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”

Köszönöm, Árvai Csilla”

Hát kérem, ez tényleg bizonyíték. Perdöntőnek is mondanám. A hölgy profilja él, egy teljesen normális személyiség teljesen normális aktivitását mutatja, nincs abban semmi különleges. Valaki, valamikor, valamiért megharagudott rá, és most kitartóan, hullámszerű kampányokban rágalmazza. Ráadásul névtelenül.

Az illető nem lehet teljesen amatőr számítástechnika terén, ugyanis tudja, hogy ha ezt Facebook-posztban tenné, azt lehetne jelenteni, ellenőriztetni, tiltatni, és perelni is érte – ez a Messengeren nem lehetséges, bár jogilag így is kimeríti a rémhírterjesztés és rágalmazás fogalmát, sérti a jó hírnévhez való jogot és a polgári jog szerint alaposan büntetendő. De Messenger-üzenetet tiltani nem lehet, csak a feladójával együtt. És hát mindenki naiv, de elvben jószándékú ismerősétől kapja, akivel azért minden kapcsolatot nem szeretne megszakítani… Az ismerős azzal védekezik, hogy ő csak jót akart, elhitte, amit egy másik jó embertől kapott, aki szintén jót akart, és ez így megy tovább, tízezer állomáson keresztül az első feladóig – aki azonban rosszat akart.

Lehet, hogy egy nagyon komoly nyomozás vissza tudná követni a rágalom útját, bár a magyar bűnüldöző szervek szerintem ebbe nem fektetnének időt és energiát: de tetszenek látni, mi lesz a sok jó szándék vége?

Itt mindenki jót akart, de rosszul, kivéve az eredeti rágalmazót, aki rosszat akart, de ügyesen.

Tessenek békén hagyni Árvai Csillát: ártatlan. Nem volt annak hacker még az atyafisága sem.

És tessenek belegondolni minden ilyen primitív, buta lánclevél továbbadása előtt: maguknak nincsenek ellenségei?

Dehogy nincsenek.

Képesek volnának bármit hazudni magukról?

Bizony képesek.

Ez bárkivel megeshet, kérem.

Úgy tessenek osztogatni.

Ne adjunk hitelt semminek, amit nem látunk bizonyítva: ne segítsünk ismeretlen rágalmazókat. Minket is utolérhet bármikor egy ilyen aljas támadás. És akkor a sok jó ember merő jószándékból minket fog rágalmazni.

Turanizmus manapság – Déli kávé Szele Tamással

Kérem, visszajöttem szabadságról, újra kávézhatunk így délben: de ma hosszú kávét tessenek kérni, mert a témánk is hosszú lesz. És bonyolult is, konyakot ne rendeljenek, nem árt odafigyelni rá. Olyasmiről lesz szó, amiről véleménye tegnap óta mindenkinek van (egyeseknek már korábban is volt), de amiről csak kevesen tudják igazából, micsoda. A turanizmusról. A beszélgetés apropóját az adja, hogy tegnap érkezett a hír: nyolcszáz millió forintos költségvetéssel, Kásler Miklós javaslatára létrejött a Magyarságkutató Intézet.

Megalapították. Vezetője Horváth-Lugossy Gábor, aki jogász, nem orientalista, pedig hát mi is volna az új intézet feladata?

„Feladatai különösen a honfoglalás előtti magyar történelem, a magyarság őstörténetének interdiszciplináris kutatása, a honfoglalással, valamint a magyar középkorral kapcsolatos komplex kutatások, a kelet-európai térség egyes részeinek VIII–X. századi történeti-földrajzi tájrekonstrukciója, a magyarság történelméből származó hazai és külföldi, elbeszélő és írott levéltári forráskutatás, néprajzi és népzenei kutatások, oktatási és képzési tevékenység, részvétel a kulturális turizmus, vallás- és zarándoklatturizmus fejlesztésében, angol és magyar nyelvű folyóirat kiadása, archeogenetikai kutatások, a korai magyar történelem helyének vizsgálata a XXI. századi magyar önazonosságtudatban, továbbá a magyar nyelv belső szerkezetének, sajátosságainak, működésének, a magyar kultúra egészével való összefüggésének kutatása és annak eredményének alkalmazása a köznevelésben.” (MTI)

Hát, ez volna való régésznek, Kelet-kutatónak, sokféle embernek, épp csak jogi vonzata nincs, de akinek az Isten hivatalt adott, észt is ád majd hozzá, tartja a közmondás. Szóval, ez az intézet igazából a turanista elmélet fejlesztésével fog foglalkozni.

De mi az a turanizmus?

Nem, nem csak annyi, hogy a magyarság nem a finnektől, hanem a hunoktól származik, esetleg a sumeroktól vagy a Szíriuszról. Ez csak a vulgáris, politikai formája. Ez bizony valamikor komoly tudományos elmélet volt ám, olyan képviselőkkel, mint Vámbéry Ármin! A mostani maszlag szamárság, amit a két világháború közötti áltudományos-nacionalista körök hajdani szívós propagandamunkájának köszönhetően ismerünk ma is turanizmus néven. Köze nincs a valamikori, tudományosnak elismert elmélethez.

Különben a valódi turanizmus először is finn találmány. Ha hiszik, ha nem. Úttörője a finn nyelvész, Matthias Alexander Castrén, aki arra a következtetésre jutott, hogy a finnek Közép-Ázsiából származnak, és nem csupán egy apró, elszigetelt népet alkotnak, hanem egy nagyobb közösség részei, amelybe olyan népek tartoznak, mint a magyarok, a törökök, a mongolok stb. A turánizmus vagy pán-turanizmus innen terjedt el a finnek rokon nyelvű népeinél, így Magyarországon és Törökországban is. Élt 1813-tól 1852-ig – mármint Castrén.

De hát egy finn nem inkább a finnugor elmélet híve kéne legyen?

Dehogynem. Csakhogy a tudományos finnugor nyelveredeztetés sokáig nem állt ellentétben a turanizmussal. Igen ám, csakhogy akkor még a turanizmus is tudományos elmélet volt, olyan művelőkkel, mint Vámbéry Ármin! Lássuk, mit mondott Vámbéry a kérdésben.

„Természetesen következett tehát ebből az a reménységem, hogy Közép-Ázsiában az összehasonlító nyelvtudomány segítségével világosságot vető sugarat lelhetek, mely eloszlatja a homályt a magyar őstörténelem sötét tájairól.”

Hogyne reménykedett volna: előtte alig pár évtizeddel indult útnak hasonló céllal Körösi Csoma Sándor, aki őshazát, őstörténelmet ugyan nem talált, de megvetette a modern tibetológia alapjait, ha már arra járt. Mi a helyzet Vámbérynél a nyelv eredetével? Világosan megmondja:

„…a magyar nyelv eredetében ugor, de a nemzet későbbi érintkezése és történeti átalakulásánál fogva egyformán ugor és török jellemű…” (Magyar és török-tatár szóegyezések)

Tehát nem találja csak finnugornak vagy csak turáni-türknek, hanem mindkettőnek találja – amint azt ma is mondja a valódi tudomány.

De akkor honnét a szembenállás a két nézet hívei között?

Annak bizony a Bach-korszak az oka, mikor a politika megfertőzte a nyelvészetet is, a büszke magyar – főleg Kossuth menekülése után – a törököt testvérnek hívta, mivel pedig a mi népünk már akkor is fekete-fehéren gondolkodott, aki turanista volt, azt hazafinak nevezték, aki finnugrista volt, azt Habsburg-bérencnek, és ez máig így maradt bizonyos körökben. Mivel meg a politika már akkor is mocskos eszközökkel élt, sok hazugság, hamis idézet akkor szivárgott be a köztudatba, ilyen a „halzsíros rokonság” kifejezés például, aminek használatával Vámbéryt próbálták vádolni, finnugrista részről, és amit sosem mondott vagy írt le – de ugyanilyen a Habsburg történelemhamisítás legendája turanista részről. Egyszóval nem kímélték a hazugság eszközét már tudós eleink sem. A végén a valóban tudományos állásponton álló Vámbéry kiszállt a vitából, mondván:

„A küzdelem, melyet fanatikus ellenfeleim, sajnos, átvittek a személyeskedés terére is, eltartott jó sokáig, de ezúttal is bevált a régi diák közmondás: Philologi certant, tamen sub judice lis. (Vitatkoztak a nyelvészek, de a kérdés meg nem oldódott)”

A kérdés nem oldódott ugyan meg teljes bizonyossággal és nem is fog, de a tudomány álláspontja már akkor tisztázódott: a magyar nyelvnek nincsen csak finnugor vagy csak türk-turáni eredete, a kettő együtt lehetséges csak.

Politika lett egy nyelvi kérdésből

Aztán az első világháború előtt nem sokkal megalakult a Turáni Társaság, éspedig azzal a jelszóval, miszerint „Keletre magyar! Nemzeti, tudományos és gazdasági téren keletre!” Csak ezt már nem Vámbér Ármin mondta volt, hanem Teleki Pál, a későbbi miniszterelnök. (Politikusokat nem volna szabad orientalisztika közelébe engedni, az is biztos). Ebben a társaságban szabadultak el aztán az agyak is, az indulatok is, ebből vált ki a tudomány pártjára állókból a Körösi Csoma Társaság, a nacionalista politikát választókból a Turán Szövetség, pedig hát elvben ez egy nyelvtani kérdés kéne legyen, csak politika lett belőle. Hanem az is érdekes, ki volt a Turáni Társaság első fővédnöke: bizony Habsburg József Ferenc főherceg.

Ejnye már: akkor most finnugristák a Habsburgok vagy turanisták?

Száz szónak is egy a vége, a turanizmus politikai szárnya a maga valóságtól teljesen elrugaszkodott elméleteivel igen sok és hasznos szolgálatot tett a magyar szélsőjobboldalnak, valóságos háttér-ideológiaként működhetett volna – ha összefüggő lenne, de sosem volt az, ahány ősmagyarkodó turanista, annyi nézet, elmélet, a jobbfélék sámánkodnak is, a legalaposabbak szerintem megtalálták a sámángombát. Vámbéry bottal zavarná el őket a nyelvtudománynak még a környékéről is.

Bizony, kóklerség ez a politikai turanizmus, vagy inkább káslerség, hogy fogalmazzunk aktuálisan: egy százötven évvel ezelőtti tudományos vitát nyergel meg, ultranacionalista célokból, olyan vitát, amit a valódi tudomány már rég eldöntött. Éspedig úgy, ahogy fentebb áll: egyik félnek sincs maradéktalanul igaza. Csak hát a tények senkit sem érdekelnek, Magyarország olyan, mint Tyutcsev Oroszországa, ugyanis a mélabús, XIX. századi orosz költő annak idején így sóhajtott fel:

„Oroszországot, ész, nem érted;
méter, sing sose méri fel:
külön úton jár ott az élet –
Oroszországban hinni kell!”

Hát itt minálunk is hisznek az emberek, hittel, rendületlenül, most éppen a kizárólagos finnugor vagy kizárólagos turáni rokonságban – bár még a „rokonság” szónak sincs sok értelme ez ügyben, mert a nép eredetének kutatásához egzakt módon meg kéne határoznunk, mi is az, hogy „nép”, ki tartozik bele, a nyelv eredetét meg mára szinte lehetetlen volna pontosan kimutatni – arra jutunk, hogy sok eredete van.

Viszont ennek az intézetnek érdemes kutatni az eredetét, ugyanis kormányzati. Mi több!

Kultúrharc, politika, pénzosztás – csak éppen semmi tudomány

„Horváth-Lugossy a Magyar Idők kultúrharcos cikksorozatáról elhíresült Szakács Árpád közeli barátja és üzleti partnere: Horváth-Lugossy annak a társasházkezelő cégnek a tulajdonosa, ahol korábban Szakács is dolgozott, a tulajdoni lap szerint pedig Szakács könyvkiadó cége, a Kárpátia Studió Horváth-Lugossy lakásában működik. Ez azt jelenti, hogy a Magyarságkutató újdonsült vezetőjének a lakásából adják ki többek között a trianonos összeesküvés-elméletekben és áltudományos alternatív történelemben utazó Raffay Ernő könyveit.” (Index)

Hát, ennek a kiderítéséhez nem kellett Ázsiába utazni, mint egy Stein Aurélnak vagy Ligeti Lajosnak. Az meglep, hogy az intézmény vezetője korábban társasházakat is kezelt, ezek szerint nekem magamnak több közöm van Ázsiához, mint neki – és az is érdekes, hogy ilyen intézet már volt ám. A László Gyula Intézetet nem egészen egy éve hozták létre, hasonló célokkal, tényleges szakmai tevékenységéről azóta sem tudni semmit, de szintén az MTA-val szemben kívántak vele egy ellenbázist csinálni. Ezt most besorolták a Magyarságkutató Intézet alá, integrálták beléje, ami arra utal, hogy csökkent Lezsák Sándor befolyása Kásleréhez képest: ugyanis a László Gyula Intézet az ő hatáskörébe tartozott. Egy feladatukról tudunk: az Árpád-ház programról, amelyhez a kormány március 19-én forrást is rendelt: nem is keveset, 1,2 milliárd forintot, igaz, öt évre elosztva. Akkor ez most megy az új boltba…

Ami mondjuk nem is baj, egyforma humbug mindkettő.

Kérem, mint a fentiekből is kiviláglik: a tudománynak semmi, azaz semmi köze nincs és nem is lehet a politikához, mert menten vagy fegyver, vagy propaganda lesz belőle, ha a kettő összeér – bár az is igaz, hogy amit a Magyarságkutató Intézetben fognak mívelni, az minden lesz, csak tudomány nem.

De legalább nem lesz olcsó.

Hát, körülbelül itt tartunk, a kávé is elfogyott – találkozunk holnap!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!