Kezdőlap Szerzők Írta Stephen Elekes

Stephen Elekes

Avatar
30 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

In memoriam Bob Hawke

Elment a legnagyobb ausztrál munkáspárti politikus.

Szerencsésnek tartom magam, hogy a nagy átalakulások éveiben éltem választott hazámban. Furcsa egy világ volt egy Európából érkezőnek. Az ottani szabadság, életforma, gondolkodás abszolút eltért a nyugat-európai, pláne a pártállami szoc. világtól. Nem sokkal megérkezésem előtt rúgta ki a királynő (II. Erzsébet) Gough Whitlam munkáspárti miniszterelnököt. Ez inkább szóbeszéd volt, a valóságban a királynőt képviselő (helyi) főkormányzó hívatta irodájába és távozásra szólította fel, mondván a kialakult helyzetben az ország irányíthatatlanná vált. Ez volt az egyetlen eset Ausztrália történetében, amikor az államfő (a nép nevében és érdekében) élt uralkodói jogával. Majd az ellenzék vezérét (Malcolm Fraser) nevezte ki a főkormányzó miniszterelnöknek.

Az érdekesség kedvéért, a két nagy ausztrál parlamenti párt: a „baloldali” Munkáspárt (Labor) és a „jobboldali” Koalíció, mely a liberálisok (Liberal Party) és a nemzetiek (National Party) szövetsége. A Koalíció jobbközépnek tartja magát és ideológiája: a liberális konzervatízmus és a konzervatív liberalizmus. Bocs, ezért a kitérőért, csak azért, hogy megértsük a Lajtától nyugatra (az egész világon) a liberalizmus a jobboldali értékek része és védelmezője.

A Munkáspárt baloldalisága viszont a szakszervezeti mozgalomba gyökeredzik. Ez (ugyancsak) ismeretlen Kelet-Európában. A jelenlegi magyar „baloldal” tagjai között szinte nincs „melós” vagy szakszervezeti múlttal rendelkező vezető. A 89-es „rendszerváltást” sem a szakszervezetek, azaz a munkások (és parasztok) hajtották végre, hanem a fiatal értelmiségiek, köztük a “kollégisták”, akik között sokan (mai napig) nem tudják milyen a munkásélet.

Bob Hawke Dél-Ausztrália szövetségi államban született egy protestáns lelkész és egy tanítónő második gyerekeként. Tanulmányait Perth-ben (Nyugat-Ausztrália) végezte, majd Rhodes ösztöndíjasként az angliai Oxford-ban tanult. Oxfordi évei alatt világrekordot állított fel sörívásban. Angol hagyomány, hogy a „gólyák” felavatásának része a sörívás. Bob 1.4 liter sört nyelt le 11 másodperc alatt. Teljesítménye bekerült a Guinness Rekordok könyvébe. Hazájában pedig megalapozta népszerűségét (a melósok körében). Egész élete alatt a sörívásnak, mint Ausztrália nemzeti italának népszerűsítője volt.

Bekapcsolódott a szakszervezeti mozgalomba, majd a Munkáspártban találta meg politikai helyét. Malcolm Fraser után ő lett az ország miniszterelnöke. Méghozzá egymás után négyszer! (Igaz, akkoriban három évente voltak a választások.) Szókimondó, szabad szájú ember volt, akit emiatt nem csak a melósok szerettek, kedveltek. Emlékezetes esemény volt, amikor miniszterelnöksége alatt először nyerte meg az America’s Cup jachtversenyt egy külföldi csapat, az ausztrálok! Az Amerikában, a keleti parton tartott versenyt egyenesben közvetítette az ausztrál tv. Az egész ország egész éjjel fenn volt, és élőben drukkolta végig a páratlan eseményt. A tv stáb ott volt Hawke-nál és egyenesben közvetítette az ország vezető emberének reakcióit, hogy mindenki lássa, a munkáspárti miniszterelnök együtt drukkol a népével. Aztán a győzelem után a riporter megkérdezte: : “Miniszterelnök úr, nem lehetne nemzeti ünnepnappá nyilvánítani a mait? Az egész ország drukkolt és fenn volt, mindenki nagyon álmos, így nem lehet munkába menni.”

Mire Bob azt válaszolta: “Egy munkaszüneti napot csak a parlament szavazhat meg. Én erre nem vagyok feljogosítva. Viszont, remélem, hogy senkit sem rúgnak ki, aki ma nem megy be a munkahelyére.”

A fennmaradt videó szerint szó szerint azt mondta:

„Mondok valamit, az a főnök, aki azért rúg ki valakit, mert ma nem ment be dolgozni, az egy segg(fej).”

I’ll tell you what, any boss who sacks anyone for not turning up today is a bum !

Ez a „bum” (hátsó, a segg-fej szalonképes változata) különben a szavajárása volt, amire még ma is sokan emlékeznek.

A 70-es évek végén kezdődtek a nagy változások, a Brit Nemzetközösségen belüli önállósodás, mint például áttértek a metric (tizedes szám) rendszerre, az ausztrál dollár lett a hivatalos pénz, és a (privát) tv-ben, rádiókban elfogadott lett az ausztrál akcentus használata. Addig a „British” (pommy) angol volt a hivatalos nyelv. Különben Bob is mindig „ausztrálul” beszélt. Hawke nevéhez fűződik jó néhány kezdeményezés, mely jelentősen megváltoztatta Ausztráliát. Például az Australia Act (törvény) felszámolta a brit „anyaországhoz” tartozás legapróbb jeleit is. Új himnusza lett az országnak! Miközben bevezette az egészségügyi reformot (Medicare és Landcare), valamint elfogadtatta a „Prices and Incomes Accord”-ot, mely alapján a Hawke-kormány megállapodott a szakszervezetekkel a bérek szabályozásáról, aminek fejében a kormány ígéretet tett az infláció féken tartására. Többet költöttek oktatásra és a jóléti kiadásokra. Főleg a munkások, munkavállalók érdekében tett igen sokat Bob Hawke és kormánya.

Eredményeit politikai ellenfelei is elismerték. Ez a részvétnyilvánításokban is érezhető volt. Egy igazi „fair dinkum” Aussie-t vesztettünk el. Isten nyugosztalja. R. I. P.

A washingtoni “munkalátogatás” elé

Nagyon szűkszavú a Trump-Orbán találkozóról szóló magyar média. Inkább csak találgatások, alig van valami konkrétum. A budapesti kormány a megszokott visszafogottsággal foglalkozik a témával, éppúgy, ahogy az egész „Trump jelenséggel”. Nem tudják hová tenni.

A magyar ellenzék pedig az amerikai ellenzék, a demokrata párt, szócsöveként tetszeleg: ott szidják Trump elnököt, ahol csak lehet. Mintha más hírforrás nem is lenne, mint a CNN és a New York Times. Ezért szinte lehetetlen reális képet kapni Trump-ról és a közelgő orbáni „munkalátogatás”-ról. Mindenesetre az világos, hogy ez nem egy államközi látogatás. Hiszen hiányoznak az ilyenkor szokásos protokolláris formaságok, pl. katonai díszszázad, himnuszok játszása, emlékhelyek előtti fejhajtás, koszorúzás, stb. Ez egyértelművé teszi, hogy Orbán kizárólag hazai propagandáját kívánja erősíteni, főleg az EU választás előtt. Az amerikaiak, az amerikai külügy, tisztában van a magyar helyezettel. Többet tudnak, és pontosabban ismerik a magyar viszonyokat, mint ahogy az a hazai köztudatban él. Az „illiberalizmus” nem szimpatikus a tengerentúlon (sem), a magyarországi korrupció ugyancsak közismert, és megvetendő.

Nem (volt) véletlen annak a hat magyar köztisztviselőnek a beutazási vízum megtagadása. Igen, az amerikai cégek jelentették követségüknek, hogy meg akarták vesztegetni őket. A budapesti nagykövetség pedig csak „finoman” közvetített a magyar kormány felé, akik aztán semmit sem tettek ez ügyben. Ezt nem felejtik el a State Department-ben.

Különben is, az amerikai külügy (szinte) függetlenül cselekszik a washingtoni kormánytól, pláne korrupciós ügyekben. Ami látható, és jól érzékelhető: a demokrata (Obama) vezetés „bevágta a durcást” és mellőzte, levegőnek tekintette az illiberális Orbán-kormányt. Orbán hiába próbálkozott, a Fehér Házba nem hívták meg. Olyan trükköt vetett be, mint meghívatta magát egy nemzetközi konferenciára, ahol lehetősége volt egy fotózásra az amerikai elnökkel (Obama). A Trump adminisztráció változtatott ezen a demokrata párti gyakorlaton, és „békejobbot” nyújtott az EU-taggá vált volt szocialista országoknak. A jelenlegi amerikai vezetés úgy látja „vissza kell szerezni” ezeket a népeket, melyek képtelenek a nyugati felzárkózásra (és gondolkozásra), ezért inkább Oroszország (Putyin) felé fordulnak. No meg Kína felé! Trump nagyon jól látja, hogy itt nagyhatalmi, világgazdasági harcok folynak, melyben jelenleg Európa (EU) meggyengült, mind politikailag, mind gazdaságilag. A Brexit-tel felborult az addigi „gazdasági (világ)rend”. Politikailag, pedig felerősödött a nacionalizmus – és vele együtt az antiszemitizmus, valamint a különféle fóbiák, különösen a kisebbségek irányába.

A legkárosabb az orbáni eszme, ami a „nemzetállamok” kifejezésben testesül meg.

Szinte már nevetséges az a képzavar, ahogy a föderalizmust, azaz az „Európai Egyesült Államok”-at liberális, „baloldali” „államellenes” gonoszságnak tartja, miközben a föderalizmus fellegvára, az Amerikai Egyesült Államok, elnökének kegyeit keresi. Trump valóban szokatlan jelenség, viselkedésével, modorával kilóg az eddigi elnökök sorából. Ő talán az egyetlen olyan elnök, akinek nincs közigazgatási gyakorlata. Elődjei mind kormányzók voltak valamelyik szövetségi államban, tehát „kicsiben” (helyi szinten) gyakorolták az „elnöki” feladatokat. Szókimondása, következetlen „csapongása”, fenyegetései sokaknak nem tetszik, nincsenek ehhez hozzászokva. Trump egy igazi üzletember, aki alkudozásban kiváló, viszont a diplomáciai tárgyalások nem az erőssége. Ha látja, hogy nem éri el célját, azonnal vált, és egy másik alternatívát próbál sikerre vinni. Mint

minden amerikainak, nemcsak elnöknek, az alkotmány, azon belül a „fékek és egyensúlyok” (checks and balances) rendszere szent! Ahhoz nem akar és nem is tud hozzányúlni.

A hibáit, akadályait, gátjait hamar felismeri, és azonnal vált. Talán még nem volt ilyen elnöke az USA-nak, aki minisztereitől, tanácsadóitól oly könnyen és gyorsan megvált volna, mint Donald Trump. Ez különben egy valódi üzletemberre jellemző, aki a cél érdekében azonnal lecseréli tárgyaló csapatának tagjait, miközben sokszor blöfföl, fenyeget, zsarol, hogy a tárgyalás végére győztesen kerüljön ki.

Ezt alkalmazza az EU-val szemben is. Védővámokkal fenyeget, amitől aztán – általában – tárgyaló partnerei „megijednek” és kompromisszumot kötnek. Lásd pl. a szójabab európai eladásának megduplázása. Most az amerikai folyékonygáz eladásának növelésén munkálkodik. Igaz, drágább, mint az orosz földgáz, viszont Európát (és az EU-t) meg tudná szabadítani az orosz gazdasági függéstől. A lengyelek már jelezték „átállási” szándékukat. Sőt, amerikai alakulatok (állandó) lengyelországi állomásoztatásáról is tárgyalnak, amiért Varsó milliárdokat fizet, hogy ezzel növeljék a valós és vélt orosz fenyegetéssel szembeni biztonságérzetüket. Ezek a tények mintha visszacsengenének a magyar külügy által közreadott május 13.-i „munkalátogatás” főbb pontjaiban: az „energiabiztonság és védelmi berendezések vásárlása”. A NATO kiadásokhoz való nagyobb hozzájárulás címszó alá ez belefér.

Amiről nem szólnak a jelentések:

a NATO égisze (amerikai főparancsnokság) alatt a tagállamok (így Magyarország is!) teljes ellenőrzés alatt vannak. Ez volt az alapelv 70 évvel ezelőtt, a megalakuláskor is. Nem véletlen, hogy csatlakozásunkkor (Lengyelország, Csehország, Magyarország) mi voltuk az egyetlenek, mely nem volt határos NATO tagországgal. Felvételünket az indokolta, hogy Európában Magyarországnak van a legnagyobb lélekszámú határon túli kisebbsége, ezért nagyon fontos azok védelme. Nem keveredhet fegyveres konfliktusba a Kárpát-medence egyetlen országa sem. Erre biztosíték a NATO amerikai főparancsnoksága. A helyzet drasztikusan megváltozhat, ha Trump beváltja fenyegetését, és a tagállamok hozzájárulásainak be nem fizetése miatt, elhagyja a védelmi szervezetet. Ez lehet, hogy a nacionalistáknak, élükön Orbánnal, tetszene, de Európa számára katasztrófa lenne.

Magyarországon kevés szó esik a világgazdaságról, pedig annak része a „nemzetállamok Európája” elképzelés is, ami a kontinens 70 éves gazdasági fejlődését és az azon alapuló békét robbantaná fel.

Jelenleg három nagy gazdasági hatalom és érdekszféra ütközését látjuk: USA, Kína, EU. Az USA védővámokkal próbálja vezető szerepét biztosítani. No meg, termékeinek megvételére kényszeríteni kereskedelmi partnereit. Igen, Trump az üzletember, és számára „Amerika az első” (America First), ugyanakkor Kína az elsőszámú gazdasági „ellenség”. Ma már a nyugati, szabadvilág médiában eltűnt a „vörös” és/vagy „kommunista” (megkülönböztető) jelző, ami ugyancsak 70 éve uralta a közbeszédet. Sőt, az ideológusok is mélyen hallgatnak a kínai egypártrendszer gazdasági sikeréről. Változik a világ, amit valójában nem akarunk, vagy nem tudunk (egyelőre) megérteni. Pedig érdemes (lenne) Trump-ra odafigyelni, ahogy Kínával „egyezkedik”. Most vetett ki egy (25 %-os) külön vámot minden kínai import termékre, amire eddig nullától max. 10% volt az amerikai behozatali vám. „Mr. Dealmaker”, ahogy Trump-ot gazdasági körökben nevezik, szokásos hazardírozásba kezdett: vagy sikerül a Népköztársaságra (gazdasági) nyomást gyakorolnia, vagy ha, nem, akkor remek bűnbak lesz Kínából.

Ez az „üzleti” gondolkodás, mintha hiányozna Európából, az EU-ból. A magyar média is csak odáig jutott, hogy (kormánypárti oldalról) dicsérik a Budapest-Belgrád vasútvonal megépítését, pardon felújítását, miközben az ellenzék másról sem regél, mint „már megint Mészáros Lőrinc gazdagodik, hiszen a kormány neki adta a vasútvonal felújítási jogát”. Az világos, hogy a „kommunista” kínaiak igazi kapitalisták, akik hitelt adnak a szállítási vonal kiépítésére, majd azt (hosszútávon) busás haszonnal kéretik visszafizetni. Ezen rágódik már egy ideje a magyar közbeszéd. Azt viszont (Brüsszelen kívül) még senki sem vetette fel, hogy ez az új, modern „selyemút” vajon egy, vagy kétirányú lesz? Azt tudjuk, sejtjük, hogy kínai áruk érkeznek majd Magyarországon keresztül az EU-ba, de cserébe mit fog az EU szállítani Kínába? Különös tekintettel a magyar termékek exportjára! Erről semmi konkrétumot nem hallani az illiberális Orbán Viktortól. Csak azt tudjuk, hogy Washingtoni „munkalátogatása” előtt Kínában járt és aláírt néhány kereskedelmi egyezményt a „kommunistákkal”, akiket továbbra is „testvérek”-nek tekint.

Putyinnal való kapcsolatunk sem egyértelmű, ezt Washingtonban is jól tudják. Lásd annak a két orosz fegyverkereskedőnek az esete, akiket Magyarországon kaptak el, és amerikai kérés ellenére Oroszországnak adtak ki Orbánék. Vagy a Budapestre költözött orosz Nemzetközi Beruházási Bank, mely szokatlanul nagy kedvezményeket kapott az EU-tag magyar államtól, kormánytól: működésébe a magyar fél nem láthat, és nem szólhat bele.

Persze a CEU elüldözéséért sem fogja Trump a magyar kormányfőt megdicsérni, hiszen egy amerikai egyetemről van szó!

Az, hogy Sorossal nem szimpatizál Trump, még nem jelenti, hogy az amerikai elnök ne támogasson bármilyen amerikai érdekeltséget!

A Sorossal szembeni unszimpátia viszont egyértelmű: a milliárdos amerikai filantróp dollár milliókkal támogatta a demokrata párti elnökjelöltet: Hillary Clintont. A tengerentúlon a patriotizmus felülírja a politikai nézetkülönbségeket. Ott ismeretlen az orbáni magyar(os) gondolkodás: „aki nincs velünk, az mind ellenünk van – és soha többé nem szabad a hatalomhoz engedni”. Emiatt tartják egyfajta diktatórikus gondolkodás terjesztőjének a magyar miniszterelnököt Washingtonban is.

A nemzetállamok Európája

A magyar média nem igazán számolt be olyan részletesen és pártatlanul a milánói találkozóról, mint az elvárható lett volna a nyugati, elsősorban angol nyelvű tudósítások alapján.

Sokkal inkább belterjes, provinciális módon, (és kárörvendően) Orbánt tették az ott történtek középpontjába annak ellenére, hogy a magyar miniszterelnök – sportnyelven – labdába sem rúgott, ezért el sem ment, pedig meghívása volt! Ugyanakkor a találkozónak komoly visszhangja lett a világsajtóban. Az EU választások előtt igenis oda kell figyelni, mi történik a világban, különösen Európában. A nyugati megfigyelők a „szélsőjobb” (far-right) jelzővel illetik azt az új formációt, amely erős frakciót alakíthat a májusi európai parlamenti választások után. Ennek az új EU-s frakciónak az olasz Északi Liga elnökét, jelenlegi kormányfő-helyettest és belügyminisztert, Matteo Salvini-t tekintik a szellemi atyjának.

Igen, valamikor szó volt, hogy Orbán is jelentős szerepet kaphat, de a „pávatánc”-ot a nyugat-európai szélsőjobboldaliak sem veszik be.

Ha Orbán egy új frakcióban akar vezető pozíciót (mondjuk alelnöki posztot), akkor előbb ki kellene lépnie az EP legnagyobb frakciójából, a néppárti tömörülésből (EPP). Mint ahogy ezt 2000-ben tette, amikor lemondott a Liberális Internacionálé alelnöki tisztjéről, és pártjával (Fidesz) együtt átlépett az Európai Néppártba. Napjainkra eltűnt ez a húsz évvel ezelőtti (politikai) elszántság, helyette populista lett, aki – mint a magyar lélek kiváló ismerője – csak azt fújja, amit hazai hívei hallani szeretnének.

Az EU-s választási kampányban jó partnernek bizonyul a hazai ellenzék is, mely ugyancsak a megszokott Orbán-ellenes szövegeket szajkózza, miközben még csak célzás sincs alternatívára, például a jövőt illetően, mit kellene Magyarországnak tennie. A „maradjunk az EU-ban”, meg „mi európaiak akarunk maradni”, édeskevés. Épp olyan semmit mondó, de jól hangzó (populista) kortes beszédek, mint az EU-s kampánytól független eddigi ellenzéki megszólalások. Sehol egy utalás, magyarázat, figyelemfelkeltés, hogy valójában van-e koncepciója Orbánnak arra, hogy mi legyen Európával, és benne Magyarországgal, ha annyira megerősödne az európai parlamenti szélsőjobb, hogy kormányzási, de legalábbis beleszólási jogot szerezne? A megszokott nacionalista szlogeneken kívül („megvédjük határainkat”, „idegeneket nem engedünk be és nem keveredünk velük”, „a mi hazánkban nekünk senki se dirigáljon külföldről”, stb.)

Orbán, eddig semmilyen jövőképet nem vázolt fel. Például, hogyan nézne ki a „nemzetállamok Európája”? Különös tekintettel annak gazdaságára, melynek fel kell majd vennie a harcot az USA-val és Kínával.

Ez a legfőbb probléma ma is az EU-ban. Ezt Nyugat-Európában látják, és ha eddig csak szőrmentén jelezték, azért tudvalevő, komoly átalakításokat terveznek a májusi választások után. Ezt jól érzi és látja Orbán is. Nem hiába rémisztgetik, pardon „készítik fel”, miniszterei a lakosságot a közeledő „válságra”. Magyarul, az EU-s pénzek elapadására.

Különben az összes feltörekvő szélsőjobboldali mozgalommal ez az igazi baj: halvány lila elképzelésük sincs a nemzetállamok együttműködéséről, az európai gazdaság működéséről. Ha nem „Brüsszel irányít”, akkor mi lesz a gazdasággal? Ha központilag nem szednek be adókat, mert az a nemzetállamok kezébe kerül, és minden ország maga intézi dolgait, akkor az esetleges pillanatnyi pénzügyi nehézségeiket hogyan fogják egymás közt kisegíteni? Vajon a nemzetállamok például védővámokat fognak bevezetni tartalékaik feltöltésére? Mi lesz a „közös valutával” (euró)? Ismét váltani kell majd a „nemzeti valutákra”, ami igencsak meg fogja nehezíteni a külkereskedelmet, a kezelési költségekről nem is beszélve!

Egyáltalán, hogyan képzelik el az európai prosperitást (a gazdasági, üzleti fellendülést), a versenyképességet az USA-val, Kínával szemben? Ezek nagyon fontos dolgok, egy ország, egy nemzetállam, és azok Európája számára. Ezt hiányolják leginkább a szakértők is az alakuló új európai parlamenti frakció, és jövendő tagjai, elképzeléseiből.

Jelenleg négy európai országban van szélsőjobboldali, populista kormány hatalmon: Olaszország, Magyarország, Ausztria és Lengyelország. Legalább még két országban (Franciaország és Hollandia) jelentős a szélsőjobb. A milánói összejövetelre 20 országot hívott meg Salvini, amire végül csak négyen jöttek el. Salvini-n kívül két EP képviselő, Jörg Meduthen, a német AfD-től, és Anders Vistisen, a dán „néppárt”-tól, valamint Olli Kotro, aki nagy reménységű jelölt a nacionalista finneknek az EU-s parlamenti választásra. A most vasárnap (2019. március 14.) tartott finn parlamenti választáson mindösszesen 0,2 %-kal (5.000 szavazattal) maradt alul a győztes szociáldemokratáktól, a Finnek nevű párt, mely igen erős (szélső)jobboldali jelenlétet mutat a finn politikai életben.
Megfigyelők szerint, bármennyire is erősödnek a szélsőjobboldali pártok (saját hazájukban), egy ütős, erős parlamenti frakció létrehozása nem valószínű. Borzasztó nagy elvi ellentéteket kellene félretenniük. Salvini szoros barátságot épített ki a francia Marine Le Pen Nemzeti Gyűlés/Tömörülés nevű pártjával. Ugyanezt az olasz szélsőjobboldali Salvini-nek nem sikerült elérnie a lengyel Jarosław Kaczyński-val, mert bármennyire is azonos a gondolkodásuk a migráció és az „európai kultúra” terén, a lengyelek történelmi orosz-ellenességét senki sem tudja megváltoztatni. Különösen Salvini nem, aki köztudottan Putyin csodálója, és az Oroszország elleni szankciók mielőbbi megszüntetésének szorgalmazója.

Megfigyelők szerint a franciákat és a lengyeleket nem lehet közös nevezőre hozni.
Salvini meg akarja törni a jelenlegi Európát (EU) domináló francia-német tengelyt is. Mint látható, Orbántól eltérően, a nyugat-európai szélsőjobbnak van elképzelése egy „új Európa megteremtésére”, kivéve a gazdaság átalakítására, ami nélkül nem lehet prosperáló Európát építeni. Kicsit hasonló a probléma, mint a szélsőbaloldali eszmék terjedése és uralkodása idején. A kommunista rendszerek is a gazdaságba buktak bele.

Menekültválság 2015

Ezt az írásomat 2015. szeptemberében követtem el, a Bécsi Napló felkérésére. A lap (jogosan) túl hosszúnak találta, ezért a megjelenésre szánt cikket rendesen meg kellett rövidítenem. Most (2019. március) találtam rá az eredeti (tényleg hosszú) írásomra, ami ma is megállja a helyét, aktualitásából alig vesztett. Sőt, remek háttérnek tűnik a mai európai folyamatok jobb megértéséhez.

Menekültválság. Nem. Ez Európa, pontosabban az EU válsága. Most jöttek elő működési rendszerének hiányosságai. A gazdag nyugati és a szegény keleti tagállamok közti különbség, valamint a szervezeti egység hiányai. Az EU nem egy államszövetség, mint például az USA, Kanada, India, Ausztrália, Brazília, vagy Európában az NSZK és Ausztria. A szövetségi államrendszerben központi feladat a honvédelem, a határőrizet, a bűnüldözés, stb. Az országhatár védelméért a központi (szövetségi) kormány felel, nem pedig a határmenti tartomány, vagy tagállam.

Be kell látni, az EU ma is az a gazdasági közösség, amelynek alapját Nyugat-Európa a hidegháború idején tette le a győztes (nyugati) szövetségesek oltalma alatt. Ennek történelmi háttere a múlt század 20-as éveire, a Versailles-i békediktátum utáni időkre vezethető vissza, amikor Köln polgármestere (dr. Adenauer) elképzelte, ha kontinentális Európa két legnagyobb lélekszámú (német és francia) lakossága hasonló gazdasági szinten él, akkor eltűnik az irigység, egymás gyűlölete, és nem lesz többé háború (Nyugat-) Európában.

Az atomtöltetű rakéták árnyékában reményteljes gazdasági fejlődésnek indult Nyugat-Európa. Az EGK (Európai Gazdasági Közösség) szigorú feltételek alapján vette fel tagjait, azok csak bizonyos gazdasági szint elérése után csatlakozhattak. A nemzetközi és politikai helyzet 1989-re gyökeresen megváltozott. A „falak”, a határzárak felszámolása új helyzetet teremtett. Félő volt, hogy a szovjet által (legalább) 40 éve elnyomott, a nyugatinál lényegesen rosszabb körülmények között élők egyszer csak tömegesen elindulnak a jobb élet reményében. Ezért gyorsan kellett cselekedni.

A legjobb megoldásnak a „kétsebességű” Európa tűnt. Ezt kimondatlanul is az euró bevezetése (2002) jelezte. Az 1993-ban (Maastrich-i szerződés) EU-nak átkeresztelt laza politikai szövetség hosszú tárgyalások után 2004-ben (látszólag) keblére ölelte a volt szoc. országokat, miközben a „teljesjogú tagsághoz” bizonyos gazdasági szint elérését tűzte ki.

Új szövetséget! – valóság vagy ijesztgetés

Megdöbbenéssel olvastam a kormánypárti Magyar Nemzetben megjelent „Új szövetséget!” című vezércikket. Feltűnő, hogy nem jegyzik a szerzőt, ellentétben a „Helyzet” nevű új rovat(?) többi cikkével, amiket a kormánypárt egy-egy elismert kiválósága írt. Ez az egyetlen írás, mely alatt szerzőként maga a kormánylap neve (Magyar Nemzet) szerepel, tehát a vezető párt (Fidesz) és kormánya (Fidesz-KDNP) álláspontját képviseli.

Az világos, hogy elkezdődött az EU parlamenti választási kampánya, és ennek része a vezető magyar párt kinyilatkoztatása, mely szerint az Orbán Viktor vezette Fidesz új irányt keres, ill. jelölt ki a jövőre nézve, amennyiben az európai néppárt kizárná sorából, vagy olyan helyzetet teremtene, mely távozásara kényszerítené a magyar kormánypártot. Hogy ebből mennyit ért és ismer a hazai választó, egyelőre nem tudni. Egy biztos, az ellenzék megnyugodhat, Magyarország vezető pártja és kormánya nem szándékozik elhagyni az Uniót, a felzárkózásra szánt pénzek eddigi forrásait. Sőt, mintha új ambíciókat adna

Orbánnak a kialakult európai és világhelyzet, elvégre a nacionalizmuson alapuló populizmus mindenhol feltörekvőben van. Viszont ellentétben a hazai felfogással, a populizmus politikai oldaltól függetlenül dekadens, haladásellenes.

Az utóbbi években a hagyományos parlamentáris (szociáldemokrata) baloldal vesztette a legtöbb szavazatot és szavazót világszerte. Ennek issza levét a magyarországi ellenzék is, mely sok kis pártra szakadt, és elveszítette az amúgy is évtizedek óta gyenge szakszervezetekkel a kapcsolatot.

Az utóbbi időben, mintha valami elindult volna a hazai sztrájkmozgalmak terén, de az is valójában nacionalizmuson alapszik, hiszen a külföldi cégek (multik) ellen irányul.

A magyar (Orbán holdudvarú, pl. Mészáros, stb.) tulajdonú vállalatoknál miért nem sztrájkolnak? Ott annyival jobban fizetik az alkalmazottakat, mint a „multiknál”? Eszerint Magyarország valóban jobban teljesít.

Ugyancsak tény, hogy a magyar ellenzék sehol sem lenne a Jobbik nélkül. Ez némileg hasonlít a német belpolitikához, ahol a legnagyobb ellenzéki párt az AfD (Alternatíva Németországért). A német helyzet azonban annyival másabb, hogy ott a pártok a választás kimenetelétől, eredményétől függetlenül, előre tudomására hozzák választóiknak, hogy kivel hajlandók koalícióra lépni. Világszerte ismeretlen az a magyar gyakorlat, hogy még a választás napja előtt „visszalépnek” a másik „javára” – anélkül, hogy a választó tudná, valójában kire is szavaz, szavazott. Tényleg, a hazai ellenzék által a szolidaritás és az összefogás jegyében meghonosított visszaléptetési cirkuszt a májusi EU-választáson is alkalmazni fogják az Orbán leváltására szövetkezők? Tudunk már valamit is az EU-választás magyarországi lebonyolításáról? Miben tér el, ha egyáltalán eltér, a bevett hazai gyakorlattól, ami rendszeresen elősegíti a Fidesz kétharmados győzelmeit?
Egyáltalán, mit tud az átlagmagyar az EU-ról, annak szervezeti felépítéséről? Sokszor hallani, hogy a „Fideszt már rég ki kellett volna rúgni a Néppártból”. Csakhogy nem egy pártról (a Néppárt) van szó, hanem egy parlamenti frakcióról (EPP), mely a néppárti értékeket szem előtt tartó, hasonló gondolkodású európai pártok csoportosulása.
A Néppárt saját meghatározása:
Az Európai Néppárt csoport (frakció) a legnagyobb és legrégebbi csoportja (frakciója) az Európai Parlamentnek. Gyökereink Európa alapító atyáihoz (Robert Schuman, Alcide De Gasperi és Konrad Adenauer) vezet vissza, és tagjai az EU tagállamaiból tevődnek össze.
(The Group of the European People’s Party (EPP Group) is the largest and oldest group in the European Parliament. Our roots reach back to Europe’s Founding Fathers – Robert Schuman, Alcide De Gasperi and Konrad Adenauer – and our Members come from all of Europe’s Member States.)

Tehát, a Magyar Nemzet vezércikkében szereplő Helmut Kohl-ra, mint “alapító atyára” még csak utalás sincs! Kohl nagy érdeme, hogy “jó időben, jó helyen” volt, és felismerte azt a történelmi pillanatot, amit a Vasfüggöny (a berlini Fal) lebontása jelentett. Egyesítette Németországot! Egy olyan labilis ideológiai pillanatban, amikor hónapokon át szovjet csapatok állomásoztak egy NATO ország (a volt NDK) területén, és Nyugat-Németország fizette az alakulatok és családtagjaik áttelepítését (új kaszárnyák építését) a Szovjetunióba. Az eurót is Kohl forszírozta, mint az egységes Németország valutáját. Hamis (hazug) az az állítás, hogy “A néppárt mára a beteg liberalizmus kiszolgálója lett….” Kohl ugyanis a szabaddemokratákkal (FDP) kötött koalícióval lett kancellár, és a francia szocialista Mitterranddal közösen építették (az egyesülő) Európát, melynek jelképei lettek. Magyarországon eleve elképzelhetetlen a “nagy koalíció”, azaz a két legnagyobb (bal- és jobboldali) párt közös kormányzása.

Ezek után, lássuk a Néppárt (EU) frakció tagjait: (kattints rá!)
Mint látható, Magyarország két párttal képviselteti magát: a Fidesz 10, a KDNP, pedig 2 mandátummal, azaz összesen 12 parlamenti képviselővel vesz részt a Néppárt munkájában. Romániát három párt is képviseli az európai Néppártban, az egyikük az RMDSZ. Szlovákiát két magyar párt is képviseli! A legtöbb néppárti képviselőt Németország adja 34-et, amiből 5 bajor (CSU).

Bármennyire is örülnének a kárörvendő Orbán-ellenesek, a Fidesz kényszerű vagy önkéntes távozásának, az mindenképp sajnálatos lenne, a májusi választások utáni európai parlamentáris erőviszonyok szempontjából. A Néppárt szavazatvesztése jelentősen csökkentené az EU-pártiak táborát és arányát az euroszkeptikusokkal szemben.
Ennél is

sokkal nagyobb baj lenne, ha az Orbán vezette Fidesz-KDNP a radikalizálódás útját választaná. De, ami még ennél is szomorúbb lenne, ha a várható választási eredmények azt jeleznék, hogy a (magyar) nép nagy részének ez tetszik.

A vezércikkben van még egy bökkenő. Az ijesztgetésen kívül nem egyértelmű az orbáni vízió. A Néppártnak (EPP) hátat fordítanak. OK. Viszont, helyette melyik frakcióhoz akarnak csatlakozni? Az olasz Salvini (Északi Liga), az osztrák FPÖ, valamint a francia Le Pen az ENF frakcióban van, míg a lengyel PiS (Jog és Igazságosság) az EKR-hez (Európai Konzervatívok és Reformisták) tartozik. Vajon melyik EP frakcióba (ENF vagy EKR) ülne át a Fidesz? Esetleg Orbán és a Fidesz kedvéért egy új frakciót alakítanak?
Lássuk a 750 fős jelenlegi EP összetételét:
(az alábbi felsorolásból vajon hány átlagmagyar ismeri az EP frakciókban működő magyar pártokat?)

Parlamenti többség (477):
EPP (217) Néppártok
(két magyar tagja van: Fidesz, KDNP)
(alelnök: Gál Kinga – Fidesz)

S&D (190) Szocialisták és demokraták
(két magyar tagja van: MSZP, DK )
(alelnök: Niedermüller Péter – DK)
ALDE (70) Liberálisok
(két magyar tagja van: Magyar Liberális Párt, Momentum Mozgalom)

Parlamenti ellenzék (273):
EKR (74)
GUE-NGL (52)
Zöldek (50)
EFDD (45)
ENF (39) – a „kemény mag”, az euroszkeptikusok frakciója, vezetőjük: Marine Le Pen
(egy magyar tagja van: Magyar Nacionalista és Konzervatív Párt – mely a Jobbikból lépett ki)
Független (14)

Hogy a jelenlegi helyzet mennyire fog megváltozni a májusi EP választás után, nem tudni, de sejteni lehet, hogy jobbratolódás várható, mivel feljövőben van a nacionalizmus, ami a múltban is Európa egysége ellen dolgozott. Az első világháborút követően kezdte Európa nyugati fele felismerni az európai egység fontosságát. Az alig 29 éves Richard Coudenhove-Kalergi 1923-ban jelentette meg “Páneurópa” című könyvét, mely megalapozta a Páneurópa mozgalmat és eszmeiséget. Célja egy olyan európai közösség létrehozása volt, mely politikai és gazdasági érdekközösségként megakadályozhatja egy újabb világháború kirobbanását. Már a 30-as évektől a mozgalom hirdetői között megtaláljuk Otto von Habsburgot, Konrad Adenauert, vagy Albert Einsteint is.
A Vasfüggöny árnyékában a Páneurópai gondolat volt az alapja az Európai Gazdasági Közösségnek (EGK) is. Tagja csak olyan ország lehetett, mely elért egy bizonyos gazdasági (jóléti) szintet. Ezt az elvet és gyakorlatot zavarta meg 1989, a kétpólusú világ és jelképe, a Vasfüggöny megszűnése, a szovjetrendszer felbomlása. A gazdasági feltételeket háttérbe szorította a politikai átalakulás, a gazdaságilag harmat gyenge volt szocialista országok felvétele. Egy önvédelmi mechanizmus jött létre, mely a fejlett (jóléti) társadalmakat (EGK) az euró zónába tömörítette, az újonnan felvetteknek, pedig előírták a felzárkózást, amihez jelentős anyagi támogatást biztosítottak.

A felzárkózás (30 év távlatából) keveseknek sikerült. A sikertelenek a nacionalizmusban és a politikai kalandorságban próbálják megtalálni a kiutat, miközben az európai, páneurópai gondolatot sutba vetik.

Helyette középkori romantikába menekülnek és mint a “keresztény Európa megmentői” tetszelegnek. Jólétről, jóléti társadalomról manapság nem esik szó. Sőt, az eddig jólétben éltek is úgy érzik hanyatlásnak indult megszokott életük, életszínvonaluk. Remélhetőleg a májusi választás majd választ ad merre is haladjon az egységes Európa.

A kötelezettség betartása

Talán sohasem volt annyira megosztott az amerikai politika, benne a két nagy párt (demokrata vs. republikánus), és a köztük feszülő mély ellentét (és ellenségeskedés), mint az Trump elnök megválasztása óta tapasztalható.

A mindig liberálisabbnak, megértőbbnek, szociálisan érzékenyebbnek mutatkozó és annak elkönyvelt demokraták mintha megváltoztak volna, és mást sem akarnának, mint ellehetetleníteni az elnököt. Erre pedig szinte mindennap találnak valami okot, alkalmat, ellentétben az elmúlt évtizedekkel, amikor csak az elnökválasztás évében (négyévenként) lendültek bele maguk fényezésébe, no meg az ellenfél szapulásába.

A telekommunikáció is megváltozott

A demokraták kisajátították a CNN-t, amit a magyar média csak nem akar észrevenni, hiszen állandóan erre a magán-tv-társaságra hivatkoznak, onnan veszik a Trumpot „bíráló” amerikai híreket. Emlékeztetőül. A CNN nemzetközi változatát, a CNN International-t 1985-ben alapította Ted Turner (Jane Fonda későbbi férje 1991-2001), abból a megfontolásból, hogy a hazáján (USA) kívül élő, utazó, nyaraló, stb. amerikaiakhoz anyanyelvükön naponta jussanak el elsősorban a hazai hírek, sportesemények. Erre a jó minőségű szállodai kábeltévék bizonyultak a legmegfelelőbbnek. Ezért is lett a neve „Kábeltévé Hír Hálózat” (Cable News Network = CNN).

1991-ben az Öböl-háború idején vált világszerte ismertté ez a tévé-csatorna, mely helyszíni adásaival vált valóban népszerűvé. Aztán a világeseményekről elsőként és egyenes adásban jelentkező hírcsatorna lassan elveszítette vonzerejét: a helyszínről jelentkezésben rejlő hitelességet és gyorsaságot. Például napjainkban egyáltalán nem számol be a kelet-ukrajnai állapotokról, az ott folyó harcokról. Helyette Trump elnök megnyilatkozásaira reagál igen behemót módon naponta akár többször is. Egy belpolitikai hír televízió lett, ráadásul a demokrata párt szócsöve.

A konzervatívok (republikánusok) pedig – a szinte csak Amerikában fogható, legnézettebb hírcsatorna, a Fox News Channel mellett tették le a voksot. A tv-állomás a jelszavakra koncentrált, amivel nézőit próbálta magához csábítani. Ilyen volt a „Fair and Balanced” (Fair és kiegyensúlyozott), majd a „Most Watched. Most Trusted” (A legtöbbet nézett és legmegbízhatóbb), ill. a „We report. You decide.” (Mi tudósítunk, Ön dönt) szlogen.

Az iraki háború idején, ill. az azt követő elnökválasztások idején a csatorna meglehetősen kritikus volt Bill Clinton-nal és Obama-val szemben, ugyanakkor George W. Bush-t pozitívan állította be. Ma is hasonló a helyzet Donald Trump megítélésével.

Trump elnök egyik legelszántabb politikai bírálója a magyar származású milliárdos, George Soros

A közismert filantróp (= emberbarát, aki jótékonykodással segít embertársain) a nemes célok mellett rengeteget költ, és költött a demokrata párti jelöltek támogatására.  2012-ben egymillió dollárt adott a „Super PAC” nevű lobby-csoportnak Obama elnök újraválasztására. 2013-ban 25 ezer dollárral támogatta Hillary Clintont, majd 2015-ben még egymilliót adott a női elnökjelöltnek. A választási hajrában pedig még 8,5 millió dollárral segítette Hillary elnökké választását.

Természetes, hogy ezzel nem lopta be magát az ugyancsak milliárdos jelenlegi amerikai elnök szívébe. Viszont, mindketten amerikaiak, és az amerikai értékeket (a demokrácia alapját, az alkotmányt, a fékek és egyensúlyok elvét, stb.) szem előtt tartva, azt mindketten betartják. Például egy amerikai egyetem elűzése Soros szülőföldjéről, érthetetlen (és megdöbbentő) a tengerentúlról nézve. Mike Pompeo külügyminiszter mostani (kelet-)európai útja új alapokra akarja helyezni azt, amit a demokraták „elrontottak”. Például Obama alatt semmibe vették a szélsőjobboldali, nacionalista magyar miniszterelnököt. Miközben a budapesti amerikai nagykövetség ügyvivője nevetségessé tette azokat a magyar hivatalnokokat, akik megpróbálták eltussolni a már akkor meglévő korrupciós ügyeket, amikről a Magyarországon működő amerikai cégek jelentettek hazájuk nagykövetségének.

Tavaly aztán Trump elnök egy régi barátját, a 80 éves ékszermágnás David Cornstein-t, jelölte ki budapesti nagykövetnek azzal a feladattal, hogy új kapcsolatot építsen ki Orbán Viktorral. Cornstein már bemutatkozásakor közölte, hogy nyilvánosan nem fogja kritizálni a magyar miniszterelnököt.

A kötelezettségek betartása azonban prioritás

A Trump kormány azt is jelezte, hogy új megközelítést kíván alkalmazni: az eddigi (demokrata) bírálatok és a helyi politikai vezetés figyelmen kívül hagyása helyett, a kötelezettségek betartásának akar prioritást adni. Különben a budapesti kormánnyal ugyanez, a „kötelezettségek be-nem-tartása” a fő problémája az EU-nak is.

Orbán tettei és szavai migráns ügyben, a „keresztény kultúra” elleni fenyegetettség hangoztatása, valamint a kerítés építés az országhatáron, Donald Trump-hoz hasonló retorikát képvisel, amihez az amerikai külügy hozzáteszi (és kiemeli): a kötelezettségek betartása a legfontosabb a térségben növekvő orosz és kínai befolyással szemben.

Nem véletlenül mondta az amerikai külügyminiszter a Szíjjártóval közösen tartott budapesti sajtóértekezletén, hogy „ha nem vagyunk itt, akkor mások fognak megjelenni”

Az USA-t és kormányát, no meg az amerikai külügyet továbbra is Moszkva európai befolyása aggasztja, annak ellenére, hogy Trump elnök állandóan dicséri Putyint. Az EU-tagállam és NATO-tag Magyarország miniszterelnökének baráti kapcsolata az orosz elnökhöz sokak szerint Budapestet kiszolgáltathatja és Moszkva kémkedésre használhatja fel, ami aztán sok minden másban befolyásolhatja Európát.

Nem értik, a magyar kormány miért akarja befolyásolni a médiát és ügyészséget

Washingtonból a Trump kormány ugyancsak értetlenül szemléli, hogy Budapest miért akarja befolyásolni a médiát és ügyészséget, miért akar rá nyomást gyakorolni. Hogyan lehet azért börtönre ítélni bárkit, mert máson pl. egy (illegális) menekülten, akar segíteni? Pont most, amikor Mike Pompeo külügyminiszter kelet-európai látogatása a Vasfüggöny lebontásának 30. évfordulójával esik egybe. Arra kellene emlékezni, ami a szabadság és a szuverenitás jelképe, amikor a rab népek a nyugati demokráciát választották, amitől 40 éven keresztül aknazárral és szögesdróttal voltak elzárva, és idén 30 éve hirdették meg, hogy csatlakoznak a NATO-hoz és az Európai Unióhoz.  Mindezt annak az amerikai külügyminiszternek a villámlátogatása teszi emlékezetessé, aki a legrégebbi és leghíresebb amerikai katonai akadémián, a West Point-on végzett, és mint az US Army tisztje Nyugat-Németországban szolgált a Vasfüggöny idején.

A zaccos kávé jelenség

A Független Hírügynökség (fuhu.hu) főszerkesztője keresett meg, hogy olvasta blogomat és örülne, ha Horthyról írt (hatrészes) írásomat, blogbejegyzésemet, közreadhatná, mert érdekesnek találja. Sőt, még azt is hozzátette, hogy a függetlenség jegyében direkt kívánatos minél több szempontot ismertetni, bemutatni. Ezzel a megjegyzéssel nem tudtok mit kezdeni, legfeljebb magyarázatként „arts poetica”-mat közreadni. Mesterem Ekecs Géza (Cseke László) volt, akitől megtanultam a jelzők nélküli újságírást, méghozzá olyan köznyelven, amit „Mari néni is megért”. Majd a hallgatóra (olvasóra) bízni annak eldöntését, hogy abból mit tart számára fontosnak, érdekesnek. Még valami! Ne az igazságot (mely szubjektív), hanem a valóságot (ami objektív) közvetítsük, elvégre hírközlők vagyunk.

.
Különben ez volt a SZER (Szabad Európa Rádió = RFE – Radio Free Europe) sikerének titka. Magam részéről ezt még két rádióállomás műsorának figyelésével egészítettem ki: a BBC World News és az AFN (American Forces Network). Az AFN valójában az amerikai fiatalsághoz szólt és szól, hiszen hallgatósága a világ minden táján állomásozó amerikai katonák. (Lásd „Good Morning Vietnam”) A BBC titka viszont a valóban pártatlan hírközlés, amiben nagy gyakorlatuk van. Az egykori birodalom valamennyi (angolul beszélő, értő) tagját el kell érni és tájékoztatni például egy indiai-pakisztáni háború idején, anélkül, hogy bárki is részrehajlást, elfogultságot észlelne. No, erre képtelen a magyar hírszolgáltatás (és a hazai gondolkodás). Lásd Churchill híres beszédét Singapore elestekor 1942-ben, és a magyar híradásokat a szovjet frontról egészen 1945-ig. Amikor a magyar hírközlők jelentették, hogy „csapataink rendületlenül törnek előre, de taktikai okokból átmenetileg 200 km-t ki kellett üríteni.” A pártállami propaganda ennél finomabban követte a valóságot, amikor csak féligazságokat közölt, azt, amit az érdeke megkívánt. Lásd Bajcsy Zsilinszky Endre élete, akiből valóságos bátor kommunistát csináltak 1945 után, mivel fegyverrel állt ellen az őt elvinni készülő Gestapo embereinek, majd a nyilasok kivégezték.
Arról már mélyen hallgatott a pártállami propaganda, és a mai „baloldal”, hogy 1910-ben a Békéscsabán élő család nézeteltérésbe keveredett Áchim L. Andrással, a Magyarországi Parasztpártot megalapító politikussal, akit Bajcsy-Zsilinszky Endre és testvére, Zsilinszky Gábor, Áchim lakásába behatolva, egy verekedéssé fajult szóváltás közben két pisztolylövéssel halálosan megsebesített. Az esetet önvédelemnek minősítették, a bíróság felmentette.

Az I. világháború után Bajcsy-Zsilinszky az ellenforradalmi szervezkedések középpontjába került és 1918-ban tevékenyen részt vett a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) megalapításában, emiatt később Bécsbe kényszerült emigrálni. A Tanácsköztársaság idején elfogták, de megszökött és Szegedre menekült. Itt publicisztikáival segítette a keresztény nemzeti gondolatot. Támogatását élvezték a nacionalista erők, valamint a Gömbös Gyula által vezetett néppártiak.

A proletárdiktatúra bukása után Budapesten a Szózat című napilap főmunkatársa, majd főszerkesztője lett.

Ugyancsak a Wikipédiából:

Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt
Utolsó vezető Gömbös Gyula
Alapítva 1924. november 13.
Feloszlatva 1928. szeptember eleje
Pártújság Szózat

Ideológia
antikommunizmus, antiliberalizmus, antikapitalizmus
Politikai elhelyezkedés szélsőjobboldal
Parlamenti jelenlét 1926 – 1928
A Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt (MNFP), vagy rövidebb nevén Fajvédő Párt egy szélsőjobboldali magyarországi párt volt. Önmagát „fajvédő pártként” definiálta és a kortársak is így nevezték.
A Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt egyik prominens tagja volt az annak ideológiai alapját adó Fajvédő kiáltvány (1924) szövegezője, Bajcsy-Zsilinszky Endre is.

Ez jutott eszembe, amikor blogbejegyzésem kiegészítéseként olvastam a fuhu.hu.-n „A korszak arca” című „pontosítást”.

Eleve meglepett, hogy a „Horthy korszak 1938-1945 – a Magyar Királyság megszűnése” című hatrészes értekezésemet két, (sokkal előbbi!) 1920-as, történelmi eseménnyel kívánta „pontosítani” a szerző. Arról nem is szólva, hogy írásom a Holokauszt 70. évfordulójára készült (1944-2014), amire később még visszatérek.

Lássuk a “pontosításra” kiragadott két példát 1920-ból. A Népszava két bátor újságírójának (Somogyi Béla és Bacsó Béla) brutális meggyilkolása, valamint a numerus clausus elfogadása.

„…..lehet, hogy Horthy maga személyesen nem vett részt a kegyetlenkedésekben, gyilkosságokban. Sőt, biztos: de nem csak tudott róluk, hanem irányította is őket, mint a Somogyi-Bacsó gyilkosság esetében láthattuk is….” – ezek a sorok a féligazságokra alapuló pártállami propagandára emlékeztetnek. Maga a brutális gyilkosság tény. Azt az akkori budapesti rendőrség könnyűszerrel és hamar felderítette. A felháborodás nagy volt, a korabeli lapok szerint Horthy is megdöbbent. És, ez nem képmutatás! Hiszen Ostenburg és társai gaztette (1920. február 17.) veszélybe sodorhatták a 12 nap múlva (március 01.) esedékes kormányzóválasztást. Ezt a körülményt kifelejtette a „pontosító” cikk. Pedig feljegyzések, jegyzőkönyvek vannak arról a kihallgatásról, amire Horthy a különítményeseket hívta felelőtlen tettük miatt.

A pontosítás részeként szívesen olvastam volna a Vízművek területén állott emlékmű, valamint az utcanevek rendszerváltás utáni sorsáról.

Apropó, Ostenburg. A pártállami propaganda (és a mai „baloldali” történetírás) elfelejti megemlíteni ennek a különítményesnek későbbi tetteit. Például, hogy személyéhez fűződik a ma is oly büszkén emlegetett és viselt Sopron „a leghűségesebb város” (Civitas fidelissima) elnevezés. A Tanácsköztársaság bukása után Ostenburg lett Sopron csendőrparancsnoka. Trianon (1920. június 04) után egy évvel, 1921. augusztus 28-án, pedig megtagadta Sopron kiürítését, ezzel lehetőséget teremtve arra, hogy a város végül Magyarország része maradhasson. A csendőrszázadainak segítségével a nyugat-magyarországi felkelés eredményeképp jött létre 1921. november 4-én a rövid életű Lajtabánság. A második királypuccs alkalmával (1921. okt. 20–23.) különítményével Sopronban állomásozott. IV. Károly királyhoz csatlakozott, aki Sopronban ezredessé nevezte ki. A „gárda vadászezred” elnevezést IV. Károly adományozta a csendőrzászlóaljnak 1921. október 21-én. A budaörsi csata után rövid ideig fogságban volt, majd 1921. október 25-én amnesztiában részesült.

Hasonlóan nem teljeskörű a numerus clausus bemutatása. A fejléc illusztrációban is jól olvasható, hogy a diszkrimináló törvény 1920. szeptember 24-én lépett életbe. Megint kimaradt egy (fontos) dátum: 1920. június 04., azaz „Trianon”, melyre szinte azonnali válasz volt a kor szellemére jellemző „szegedi gondolat” megtestesítője: a numerus clausus.

Egyszerűen nem igaz az az állítás, hogy „…A történelemtudomány Európa első zsidótörvényének nevezi a numerus clausust…”

Karsai László definíciója sokkal helytállóbb, miszerint „…ez volt az első világháború utáni Európa első antiszemita törvénye…” – (Beszélő 2007. március, Évfolyam 12, Szám 3 » Befejezetlen múlt) majd ugyanott: „…nem Horthy kezdeményezte a numerus clausus törvény beterjesztését, legfeljebb jóváhagyólag tudomásul vette…”

Érdemes megnézni (a neten is megtalálható!): kik szavazták meg a (magyar) numerus clausust? Az országgyűlési jegyzőkönyv szerint a parlamenti vita valóban „zsidózásba” torkollott. A szavazáson azonban pl. nem vett részt Gömbös Gyula, mert a törvény szövegét „gyengének” tartotta, mivel az egyértelműen nem nevezte meg a „zsidókat”. Ugyanakkor a törvényt megszavazók között két képviselőt is találtam (későbbi budapesti főpolgármesterek), akik a szavazás után 25 évvel (1945), mint „zsidómentők” vonultak be a főváros történetébe. Mintegy bizonyíték, hogy a Holokauszt nem egyenes következménye a numerus clausus-nak.

Már csak azért sem, mert a 30-as években járhatott egyetemre Radnóti (Szeged) és Ságvári (Debrecen) is. Sőt, Ságvári 1935-ben a Magyar Izraeliták Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületének keretében létrehozott Haladó Diákok Pártja (HDP) egyik vezetője lett. 1936-ban az államtudományok doktorává avatták.

Amiről viszont nemcsak a pártállami propaganda, de a magyar történetírás is hallgat, az a hírig. Trianont követően az izraelita vallású diákokat társaik nem engedték vizsgázni, pontosabban agyba-főbe verték a vizsgára várót, és így akadályozták meg tanulmányai befejezését.

Jellemző a velünk élő a pártállami propagandára, hogy az 1942-ben történt újvidéki vérengzés említésekor még ma is elhallgatják, hogy az összes hadviselő fél közül egyedül Magyarország, személy szerint Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke rendelt el saját hadseregének egységei ellen lakossággal szemben elkövetett atrocitások miatt vizsgálatot.

Ugyancsak nem ildomos idézni a Petőfi körben 1956-ban (talán Háy Gyulától származó, és) elhangzott megállapítást, miszerint „Rákosi több kommunistát végeztetett ki, mint Horthy egész kormányzósága alatt”. És nem ildomos emlékezni az 1993. szeptember 04.-i Horthy újratemetésre, ahol (kissé viccesen) azt figyelték, hogy ki vesz részt rajta hivatalosan, és ki magánemberként. Mindenesetre akkor valami konccenzus volt a parlamenti pártok között. (vajon mára hova tűnt?)

Az akkori Magyar Hírlap szerint Horthy Miklós újratemetésének előestéjén „a zuhogó eső ellenére több mint ezer ember” vett részt a Vérmezőn a Demokratikus Charta rendezvényén. A szervezők szerint ez nem ellen-újratemetés, csupán végső búcsú a Horthy-korszaktól.

Konrád György író, a szervezet szóvivője így fogalmazott: “Szabad akaratunkból veszünk búcsút a rendszertől, amely egymillió embert küldött a halálba.”

A kenderesi újratemetésen mintegy 50.000 fő vett részt, hány volt közülük a Főkormányzó híve, tisztelője és hány a „kíváncsiskodó”, nem tudni. Mindenesetre az arány 1.000 vs. 50.000 jól mutatja, hogyan érez egy ország, annak népe. Ez mutatkozott meg az 1990-es első szabad választáson is, ahol a piacgazdaságot hirdető és támogató SZDSZ alul maradt a nép-nemzeti MDF-fel szemben, aminek miniszterelnök jelöltje egy horthysta kormánybiztos fia volt (ifj. Antall József).

Mint az elején jeleztem, a Horthy-ról szóló hatrészes értekezésemet a Holokauszt 70. évfordulójára (2014) készítettem. Meggyőződésem, hogy az antiszemitizmus borzasztó mélyen itatja át a magyar lelket. A nagyvilágban sehol sem tapasztaltam azt, amit Magyarországon, hogy bármilyen, egyszerű hétköznapi beszélgetés, társalgás közben szóba ne jöjjön valami „zsidó” téma.

Elárulom, hogy egy lelkem mélyén szunnyadó történet vezetett ennek a hatrészes blogbejegyzésnek (A Horthy korszak 1938-1945 – a Magyar Királyság megszűnése) megírásához.

Szomszédunk, pontosabban Apámék szomszédja, volt Zámbó Laci, akivel még a háború alatt került barátságba, mert hasonló volt a gondolkozásuk. Pártállásról, párttagságról nem esett szó, annyira nem voltak bizalmas kapcsolatban. Történt, hogy Lacit kinevezték háztömbbizalminak. Így az ő feladata lett a házban élő „zsidók” összeszedése és elkísérése a Józsefvárosi pályaudvarra.

Az „út az ismeretlenbe” nevű csapatjáték résztvevői izgultak, hogy időben odaérjenek, nehogy bajuk legyen. Laci pedig nyugtatta őket, hogy nem lesz semmi baj. Bízzanak benne. A kis csapat aztán (gyalog) elindult. Kb. délután hatra értek a Józsefvárosi pu.-ra, ahol közölte az ott szolgáló katonával: „Meghoztam a zsidókat.” Mire a katona: „Maga megőrült? A vonat már rég elment”. “Akkor most mit csináljak?” – kérdezte Laci. „Itt ugyan ne hagyja ezeket! Vigye vissza ahonnan hozta, aztán holnap hozza ide időben!” Laci még kért valami igazolást, elvégre ő volt a háztömbbizalmi. A kis csapat tagjai pedig tudták, hogy többé nem mehetnek vissza lakásaikba.

Laci a háború után a kommunista párt segítségével helyezkedett el, borbély lett a Köztársaság téri Pártházban. Az 1956. október 30-án ott történtek nagyon megviselték. A november 04-i szovjet beavatkozást követően a párt felhívására az elsők között jelentkezett fegyveres karhatalmi rendfenntartásra („pufajkás”). Egy ilyen járőrözés közben érte a halálos lövés Csepelen. A golyó hátulról fúródott belé, tehát nem tűzharcban halt meg. Temetéséről a párt gondoskodott, ahol többen éltették (részben illegális) munkásmozgalmi munkásságát, miközben felesége a koporsóra borulva, zokogva kiabálta: „Mindig mondtam, hogy hagyd a francba a zsidókat! Sosem hallgattál rám!”

A Holokauszt 70. évfordulójára írt hatrészes blogbejegyzésemet ezzel fejeztem be:
Mindezek ismeretében nem lehet, és nem szabad Horthy Miklós kormányzósága utolsó hat évében (1938-44) történtek felelősségét egyetlen személyre hárítani. Persze, így utólag, könnyű okosnak lenni, és megmondani, hogy mit tehetett volna. Itt érzem a történészek felelősségét, ill. felelőtlenségét, akik mai ésszel, és a történelmi anyag teljes ismeretében próbálják elmagyarázni a 70-75 évvel ezelőtti események összefüggéseit, mozgatórugóit.

Azzal vádolják Horthyt, hogy nem csinált semmit a náci megszállás és a vidéki deportálások ellen. Ez a vélekedés valójában súlyos önkritika, és egyúttal annak tudatalatti beismerése, hogy a magyar nép „vezér” nélkül, önállótlan, cselekvésképtelen. Ami, valószínűleg a jellegzetes magyar mentalitásból fakad, miszerint mindig kell valaki vagy valami, amire, akire a felelősséget hárítani lehet. Elvégre, mi – alapjába véve – jók vagyunk, a jelen történései, bűnei pedig eleve megbocsátva, hiszen a Himnuszunkban is benne van:

„Megbűnhődte már e nép,
A múltat s jövendőt!”

A Holokauszt év keretében, és hetven év távlatából Horthy felelőssége eltörpül amellett, amit a magyarság többsége nem tett honfitársai megmenekülése érdekében, még akkor is, ha a nemzettestből való kitaszítás folyamata a Kormányzó hivatali idejére esik.
Nincs nemzeti bűntudat. Sosem volt.

A Horthy korszak I.
A Horthy korszak II.
A Horthy korszak III.
A Horthy korszak IV.
A Horthy korszak V.
A Horthy korszak VI.

A Horthy korszak VI. – a Magyar Királyság megszűnése

Az asszimiláció teljes kudarca, a nemzeti bűntudat teljes hiánya

1944. március 19-ig az emberi alapjogokat sértő mindenféle „megszigorítás“ (törvények, rendeletek) ellenére a magyar zsidóság nagyon reménykedett a túlélésben, elvégre magyarok. Itt születtek, magyar az anyanyelvük, más himnuszt nem tudnak, nem ismernek, egyazon az Istenük, stb.. Magyar állampolgárok. Ez utóbbi nagy fontos! Mert már 1941-ben volt egy kísérlet a deportálásra, de akkor csak a nem magyar állampolgárokat szedték össze és toloncolták ki a megnagyobbodott Magyarországból az egykori szovjet-ukrán határ menti Kamenyeck-Podolszk-ba. Ez pont két hónappal a Szovjetunió elleni hadba lépés után történt 1941. augusztus 28-án. Közel 20.000 magyar embert öltek meg az ott állomásozó SS alakulatok. A gyilkosságról sokan tudtak: a helybéli lakosság, az embertömeget átadó magyar katonák és az akkor már közös hadműveleti területen szolgáló munkaszolgálatosok, valamint a budapesti hatóságok. Mivel az áldozatok nem magyar állampolgárok voltak, az elkövetett gyilkosságnak még a gondolatával sem akart foglalkozni a hazai közvélemény.

Azzal tisztában volt a magyar zsidóság, hogy a 1944 márciusi náci katonai megszállás nem sok jóval kecsegtet. Volt némi fogalmuk, hogy mi történt a zsidókkal Európa szerte, különösen Németországban 1933 óta. Épp ezért a náci Birodalomba való deportálás, kiutasítás, kitoloncolás („kényszerkivándorlás”) nyugtalanította őket a legjobban, ahol – állítólag – munkatáborokban kell majd dolgozniuk a német hadiipar számára. A félelmen, a bizonytalanságon valamit enyhíthetett a gyűjtőhelyeken tapasztalt hatalmas tömeg látványa, a ”nem vagyunk egyedül” érzése, különösen, hogy a családok együtt maradhattak és együtt mehettek az ismeretlen, bizonytalan jövőbe. Ellentétben az 1939 májusa óta hadra fogott, és büntető századba sorolt magyar munkaszolgálatosokkal, akikről nem lehetett tudni hova vezénylik, milyen körülmények között élnek, harcolnak és (esetleg) halnak meg. A munkaszolgálatos családja teljes bizonytalanságban élt, mi lesz a gyerekkel, az apával vagy a férjjel. És a halálhír is csak késve (hónapok múltán) érkezett a keleti frontról, vagy a magyar honvédség felügyelte területekről. Itt jegyzendő meg, a munkaszolgálat intézménye egyedülálló volt Európában. A hitleri Németország eleve nem alkalmazta ezt a büntető formát, mert az nem egyezett a rasszista ideológiával. A náci felfogás szerint a zsidók bűnözök, a (német) nép ellenségei, ezért a frontra megbízhatatlanokat nem küldtek. Ott csak a bátor (és hős) német katonák harcoltak. A hátországban viszont hiányzott a munkaerő, különösen a hadiiparban. Az emberanyag utánpótlást a megszállt területek „alsóbbrendű” népeiből és a hadifoglyokból biztosította az SS. Több nagy iparvállalat arra panaszkodott, hogy az SS a (kényszer)munkás utánpótlást embertelen körülmények között tartja, és a magas halálozási szám a termelés rovására mehet.

A magyar felfogás ezzel szemben eleve „mozgó vesztőhelynek” tekintette a frontszolgálatot valamennyi katonája számára. A fegyvertelen, civil ruhás, „megbízhatatlan” katonai alakulatok tagjai teljes mértékben ki voltak szolgáltatva a parancsnokaiknak és a keretlegényeknek. Ezeknek a felügyelőknek az (egyéni) emberségén múlott sok száz, sőt ezer magyar ember élete. Mivel a Magyar Királyi Honvédség keretén belül vallásra, származásra tekintet nélkül, mint megbízhatatlanokból álló alakulatok működtek, így rájuk nem vonatkozott a polgári lakosság ellen elkövetett háborús bűntett kategória. A náci megszállást követően annyiban változott a helyzet, hogy sokan a túlélés lehetőségét biztosabbnak látták a német hadiiparban dolgozni, ill. német parancsnokság alá tartozó munkásszázadokba bekerülni. A Todt-szervezet kiszámíthatóbbnak tűnt, mint a magyar parancsnokság alá tartozott munkaszolgálat.

Horthy mindvégig államfőhöz méltóan, a király helyettesének, a régensnek szerepét igyekezett betölteni. Semmibe sem szólt bele, ő a Magyar Királyságot képviselte. Az irányítást a mindenkori kormányra és annak (miniszter)elnökére bízta. Így a felelősséget is! Ebben nagy gyakorlata volt. A fehérterror idején is a piszkos munkát nem a parancsnoksága alatt álló (frissen alakult) hadsereg, hanem a „különítmények” végezték. Mily szép szó?! Különítmény. Aztán 1921-ben Deutsch-Westungarn (Német Nyugat-Magyarország) – a későbbi Burgenland – területét biztosító osztrák csendőrökre, rendőrökre sem a reguláris magyar hadsereg, hanem ismét a „különítmény”, a (civil ruhás, fegyveres) Rongyos Gárda támadt és fordította meg a soproni népszavazás eredményét. Horthy egész uralkodása alatt arra törekedett, hogy személye, mint államfő, az országot képviselő és összetartó szimbólum jelenjék meg külföldön és belföldön egyaránt. Közvetlenül az államvezetésbe nem igazán szólt bele.

Legjobb példa nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter (1942. szept. 24-től 1943. jún. 12-ig) esete. A kiváló katona végig harcolta az első világháborút. A Tanácsköztársaság idején a Vörös Hadsereg vezérkari főhadnagya. A francia segédlettel, ill. jóváhagyással megszervezett, és Horthy Miklós fővezér irányítása alatt szerveződő magyar királyi honvédségben katonai karrierje töretlenül ívelt felfelé. 1942-ben, mint az első magyar hadsereg parancsnoka ment nyugdíjba. Majd a Kállay-kormány honvédelmi miniszterének nevezte ki Horthy Miklós. A tapasztalt katona Nagy Vilmos mindent elkövetett, hogy a hadsereget távol tartsa a politikától, és az itthon maradt alakulatok elég erősek és felkészültek legyenek arra, hogy ha megfordulna a hadiszerencse, az 1918-as katonai összeomlás ne tudjon bekövetkezni. Habár a keleti fronton szolgáló 2. magyar hadsereg hazahozatala nem tartozott a hatáskörébe, jó néhány intézkedést hozott a munkaszolgálatosok helyzetének, és a velük való bánásmód javítására. Emiatt a vezérkarban „zsidóbérenc”-nek titulálták és a politikusok is állandóan támadták. Végül lemondott. Horthy szó nélkül elfogadta védelmi minisztere távozását.

A Salzburg melletti Klessheim-i kastélyba kirendelt (kicsalt) Horthy tudomásul vette Hitler ultimátummal felérő bejelentését, hogy 1944. március 19-én csapatai (stratégiai okokból) megszállják Magyarországot. Hazatérve a Kormányzó betartotta a nácik által felajánlott egyességet, miszerint továbbra is a Magyar Királyság államfője marad, a politikától azonban távol tartja magát, amiért cserében a németek nem tekintik ellenséges országnak hazánkat. Horthy ezt a körülményekhez képest kedvező kompromisszumnak tekintette, és mint az ország és az államiság (a Szent Korona) védelmezője élte meg, hiszen az államapparátus, a közigazgatás (rendőrség, csendőrség, minisztériumok, helyi közigazgatási rendszer, szervezet és alkalmazottak) mind a helyén maradt. Az országban, a településeken, anyagi kár nem keletkezett. Sőt, a lakosság befogadta, elszállásolta és élelmezte a német megszállókat. Közterületi atrocitásokra, utcai kivégzésekre, asszonyok megerőszakolására, stb. nem került sor.

Látva az elkerülhetetlen totális náci vereséget (titokban) Horthy azon munkálkodott, hogy ne ismétlődjék meg az 1918-as vég, és az ország területi veszteség nélkül kerüljön ki az ismét elveszített háborúból. Ekkor már világossá vált számára, hogy a szovjettel kell tárgyalni mindezekről az elképzeléseiről, hatalma és az ország területének megtartása érdekében.

A „zsidókérdést” a Sztójay-kormány belügyminiszterének, Jaross Andornak, két államtitkárára (Baky László, Endre László) bízta, akik teljes mértékben kiszolgálták a náci érdekeket, ill. követeléseket. Mindketten nyilas szimpatizánsok voltak. Irányításuk alatt kezdődött meg a vidéki zsidóság gettóba gyűjtése, zárása, majd a tömeges deportálás, az országból való kitoloncolás.

Eichmann 1944 márciusában már a másutt bevált módszerrel érkezett Magyarországra. Megszervezni a Zsidótanácsot. Lehetőleg olyan emberekből, akiket rég és jól ismer a helyi zsidóság, és akik hajlandóak követni a nácik utasításait, melyért cserében ígéretet kapnak, hogy senkinek sem lesz bántódása. Ezt az Európa szerte bevált trükköt a magyarok is bevették, pedig volt idejük informálódni, hogyan is működik a náci gépezet.

A magyarországi Zsidótanács engedelmeskedett az Eichmann vezette csoportnak. A cionistákat is sikerült Eichmann-nak félrevezetni, „kollaborálni”. Jó pénzért hajlandó volt embereket, ha nem is Palesztinába, de a semleges Svájcba kijuttatni. Lásd Kasztner-vonat, mely elsősorban Kasztner Rezső rokonaiból állt. Ugyancsak Eichmann ötlete volt a „vért áruért” akció, hogy a szövetségesek 10.000 teherautójáért cserében elengedi a közel 1 milliós magyar zsidóságot. Hogy ez mennyire volt igaz? Nem tudjuk. Viszont e javaslat komolyságát próbálta igazolni (kvázi „előlegként”) a Kasztner-vonat. A „vért áruért” akció ötlete eleve abszurd volt, hiszen a 10.000 teherautó a vesztésre álló hitleri hadigépezetet segítette volna, az egy millió magyar zsidó biztonságos helyre elszállítása, viszont a háborús körülmények között egyszerűen lehetetlen lett volna. Ugyanakkor az ajánlattal magyarországi cionista vezetőt sikerült az ellenállásból kivonnia, és a Közel-Keletre küldenie, akit a gyanakvó britek hamarosan letartóztattak.

Eközben a hazai zsidóság – a rossz sejtésén kívül – nem tudta, hogy mi vár a deportáltakra. 1944. április végén azonban történt valami. Két szlovák fogolynak sikerült Auschwitzból megszökni és az ottani állapotokról, körülményekről, és a további előkészületekről első kézből beszámolni, a világot tájékoztatni. A részletes beszámoló Auschwitz-jegyzőköny néven került be a történelembe. Ebben a jelentésben nemcsak a borzalmas állapotokról számolnak be, hanem a magyarok „fogadására” tett előkészületekről is, amelyből egyértelműen kiderül, hogy tömeggyilkosságra készülnek. Ez a jelentés a budapesti Zsidótanácson keresztül jutott el Horthyhoz és környezetéhez, valamint a semleges országok követségei segítségével külföldre. A május közepén kezdődött deportálások szerencsétlenjei minderről semmit sem tudtak. A budapesti Zsidótanács ugyanis nem tájékoztatta az érintetteket, a hazai zsidóságot. A tanács tagjai túlélték a Vészkorszakot és a háború utáni magyarázatuk szerint abban reménykedtek, hogy a front közeledte miatt a németeknek nem lesz idejük és erejük a magyar zsidók deportálására, ezért igyekeztek minden zsidó ellenkezést és ellenállást megfékezni, ami provokációnak tűnhetett volna a nácik szemében.

Az Auschwitz-jegyzőkönyv végül eljutott a szövetségesekhez, akik a nagyszámú vidéki magyar zsidóság elhurcolásában igazolva látták az auschwitzi haláltáborban folyó mészárlást. Ekkora már a tengerentúli (USA) zsidószervezetek is akcióba léptek, és elérték az amerikai kormánynál, hogy egy németül, angolul és magyarul (is) jól beszélő svéd üzletembert, mint követségi alkalmazottat Budapestre küldjenek. A zsidómentő Wallenberg 1944 júliusában érkezett Budapestre, hogy segítsen a magára hagyott budapesti zsidóság reménytelen helyzetén. Nyelvtudása, hely- és emberismerete (kiket lehet megvesztegetni) sok ártatlan életet mentett meg.

A magyarországi viszonyokra – talán – jellemző. Július 27-én elfogása közben halálos lövést kap a több éve körözött, kommunista párttag Ságvári (Spitzer) Endre. Miközben vidéken a magyar hatóságok összeszedik és bevagonírozzák a zsidóságot, a magyar biztonsági erők, a politikai csendőrség, négy detektívet tudnak ráállítani egy körözött személy felkutatására. Ságvárit, mint „földalatti baloldali szervezőmunkát végző és vezető” egyént keresik (és fogják el), nem pedig, mint zsidót, sárgacsillagot nem viselőt. Vagy, ne adj Isten, a deportálást, a bevagonírozást megakadályozni szándékozó illegális kommunistát, aki pártutasításra cselekszik.

Divatos manapság a dán Holokausztot példaként említeni, ahol egy éjszaka alatt – a deportálás megkezdése előtt egy nappal – szinte a teljes dániai zsidóságot átszállították Svédországba.

A tények, amik miatt ez az összehasonlítás hamis

Azon az éjszaka kb. 8000 embert mentettek át egy tengerszoroson, a kb. 30 km-re fekvő semleges svéd partokra. Az akció megszervezését a dán ellenállás számlájára írják, akiknek közvetlen kapcsolataik voltak a náci megszállókkal, ill. a velük kollaboráló hivatalnokokkal, hatóságokkal. Elvégre a zsidómentést hazafias ügynek tekintették, a megszálló náci hatalom, erő és ideológia elleni harc látványos tettének.

Ugyanakkor, Magyarországgal egyetlenegy semleges ország sem volt határos. Így a menekítés eleve lehetetlen volt. A magyarországi zsidóság lélekszámát kb. egymillióra becsülik. Ennyi ember kimenekítésére, pláne befogadására egyetlen (környező) ország sem vállalkozott volna. De a legnagyobb különbség: a dánok izraelita vallású dánoknak tekintették honfitársaikat. A király pedig valamennyi alattvalóját a dán Koronához hű állampolgárnak. A dán parlament a náci megszállást megelőző években nem hozott „zsidótörvényeket”. Tehát, a lakosság és az államvezetés mentalitása eleve más volt.

Pedig a német megszállás ugyanazon „modell” alapján történt Magyarországon is, mint Dániában: az államfő és az államapparátus érintetlen maradt. Csakhogy a (hivatalos) magyar állam és a lakosság (többsége) nem tekintette a nemzet részének az izraelita vallású magyarokat, a zsidókat. Ellenállásról nem lehet beszélni. A mentési akciók inkább csak néhány politikai vagy származása miatti üldözött, ill. katonaszökevény bujtatására korlátozódott, amibe (a nyilas időkben) egyházi emberek is bekapcsolódtak. Komoly, szervezett partizánakciók nem jellemezték a náci megszállta Magyarországot a deportálások idején. A vasúti vágányokat, síneket nem robbantották fel, hogy késleltessék a haderőmozgást, vagy a deportáltak kiszállítását. A vasutasok sem szabotálták a szerelvények összeállítását, a megfelelő számú tehervagonok rendelkezésre bocsátását. A kommunisták (pl. Marót-, Szír-csoport, stb.) által szervezett és végrehajtott akciók (Gömbös szobor felrobbantása, a Városi (Erkel) Színházban tartott nyilas gyűlés robbantással történt megzavarása) mind 1944 őszén aktivizálódik. A vidéki zsidók nyár eleji deportálását „látványos” akciókkal senki sem próbálta megakadályozni, vagy legalább késleltetni. Az üldözöttek csak saját magukra, egyéni leleményességükre, esetleg néhány bátor segítőre számíthattak. A keresztény egyházak, különösen a katolikus is, csak a már kikeresztelkedett zsidók érdekében lépett fel. A jó kapcsolatokkal rendelkező illegális kommunista mozgalom és párt ugyancsak nem tudta riasztani a deportálásra várókat. Egyetlen olyan (cionista vagy baloldali) szervezet, vagy csoportosulás sem akadt, amely figyelmeztette volna deportálásra váró honfitársainkat, hogy mi vár rájuk a haláltáborokban.

Ugyanakkor a náci propaganda azonnal akcióba lépett, amint az auschwitzi gaztett híre (jegyzőkönyv formájában) elterjedt. Filmet forgattak Theresienstadtban (Terezin), ahová egy napra (1944. június 23.) meghívták a Vöröskereszt delegációját Svájcból. A delegáció egyetlen fogollyal sem beszélhetett, de az ott látottak (futballmeccs, koncert, térzene, kávéház, játszótér, rendezett kertek, utcák stb.) mély benyomást tettek rájuk, és vitték hírét, hogy a zsidók áttelepítése és új életük milyen jól sikerült. A svájci Vöröskereszt tagjainak távozása után megindultak a tehervagon szállítmányok Auschwitz felé.

Mindezek ismeretében nem lehet, és nem szabad Horthy Miklós kormányzósága utolsó hat évében (1938-44) történtek felelősségét egyetlen személyre hárítani. Persze, így utólag, könnyű okosnak lenni, és megmondani, hogy mit tehetett volna. Itt érzem a történészek felelősségét, ill. felelőtlenségét, akik mai ésszel, és a történelmi anyag teljes ismeretében próbálják elmagyarázni a 70-75 évvel ezelőtti események összefüggéseit, mozgatórugóit. Azzal vádolják Horthyt, hogy nem csinált semmit a náci megszállás és a vidéki deportálások ellen. Ez a vélekedés valójában súlyos önkritika, és egyúttal annak tudatalatti beismerése, hogy a magyar nép „vezér” nélkül, önállótlan, cselekvésképtelen. Ami, valószínűleg a jellegzetes magyar mentalitásból fakad, miszerint mindig kell valaki vagy valami, amire, akire a felelősséget hárítani lehet. Elvégre, mi – alapjába véve – jók vagyunk, a jelen történései, bűnei pedig eleve meg vannak bocsátva, hiszen a Himnuszunkban is benne van: „megbűnhődte már a nép múltat és jövendőt.”

A Holokauszt év keretében, és hetven év távlatából Horthy felelőssége eltörpül amellett, amit a magyarság többsége nem tett honfitársai megmenekülése érdekében, még akkor is, ha a nemzettestből való kitaszítás folyamata a Kormányzó hivatali idejére esik.

Nincs nemzeti bűntudat. Sosem volt.

Nyári emlék

Az Ifipark akkori vezetője, főrendezője egy Rajnák nevű pali volt, akit a (kékinges) „ifjú-gárdisták” vettek körül. Csak nyakkendőben volt szabad bemenni, … 40 fokos melegben is! A farmernadrág (jeans) tilos volt, aki abban jött, eleve nem engedték be. Az aquincum-i nyári gyakorlaton francia diákok is résztvettek. Búcsúzóúl, amolyan záróbuliként – egyetemi (KISZ) közreműködéssel – a gyakorlat résztvevői elmentek az Ifiparkba. Már ott gubanc volt, hogy a francia diákok nyakkendő nélkül és farmerban jelentek meg, jöttek a bulira. Rajnák már akkor akadékoskodott, de hát nem tehetett semmit, be kellett engedni a „rendbontókat”. Az   „ifjúgárdisták”-at valszeg nem értesítették. A piát pultnál árulták, és úgy vittük az asztalokhoz. A zenekar (és a műsor – azt hiszem, Hofi volt, mert ő is ott kezdett….) a szünetben kordonnal volt elkerítve. Az egyik francia srác – nem tudva mi a szabály – sörrel a kezében átlépett a kordonon, hogy minél előbb az asztalhoz érjen. Az egyik gárdista rászólt. A szerencsétlen farmernadrágos nem értette, és folytatta útját az asztala irányába. Mire elkezdték püfölni. Laci azonnal a francia srác segítségére sietett. Erre elszabadult a pokol. Repültek a székek, borultak az asztalok, aki tehette elmenekült, ill. a székek, asztalok mögé bújt. Majd megjelent a rendőrség és a „rendbontókat” elvitték. Az esetről – ha jól emlékszem – Zsuzsa értesítette Júlia nénit. Mire Laci beért a rendőrségre, ott már azzal fogadták: miért kellett az édesanyját ebbe bevonni? (ezt Lacitól tudom, aki mondta, hogy a fogdában elvették tőle az övét és a cipőfűzőjét – azt élte át, ami valamikor az édesapjával történt). A tárgyalásra – hónapok múltán -begipszelt kezű, karú, sántító „tanúk” jelentek meg, akik váltig állították, hogy Laci és évfolyamtársai bántalmazták őket. Például a többdioptriás szemüveget viselő “Janó”, akinek az első percben leverték a szemüvegét, mire egy (vas)széket próbált maga elé tartani, hogy kivédje az ütéseket. A vád (és a “tanúk”) szerint “Janó” támadt vasszékkel a “rendfenntartókra”. Erre mondta Laci: ugyanazokat az abszolút ávós módszereket alkalmazták Rajnákék, mint, amit az apja ellen is tettek.
Boldog szülinapot!

A Horthy korszak V. – a Magyar Királyság megszűnése

Az 1939-es esztendő első kilenc hónapjának krónikája. („zsidó szempontból”)

1939. január 30-án, hatalomra kerülésének hatodik évfordulóján, Hitler ünnepi beszédében többek között ezeket mondta:

“….Ezen a – talán nem csak nekünk, németeknek – emlékezetes napon egyet szeretnék kimondani. Életem során elég gyakran profetizáltam és legtöbbször kinevettek. Ma is próféta akarok lenni: Ha a nemzetközi pénzzsidóságnak Európában és Európán kívül sikerülne a népeket egy világháborúba taszítani, akkor az nem a Föld bolsevizálását fogja eredményezni, és ezzel a zsidóság győzelmét, hanem a zsidó faj kiirtását Európában…..”

Ettől a “prófétai” kinyilatkoztatástól lehet számítani a Holokauszt-ot, hiszen addig (1933-1938) “zsidóüldözés”-ről beszélhetünk, azaz az ország lakosságának alig egy százalékát kitevő kisebbség távozásának kikényszerítéséről. A náci hatalomátvételkor Németország lakossága, Kelet-Poroszországgal (Königsberg/Kalinyingrád) és Sziléziával együtt 62 millió volt, a zsidók száma 550-600.000 közöttire tehető, kik közül 1939-re kb. százezernek sikerült elhagynia a Harmadik Birodalmat. Ekkoriban Európa legnagyobb lélekszámú zsidósága, 3,5 millió, Lengyelországban élt. Erről is szeretnek megfeledkezni. Ugyanis a cári pogromokról elhíresült területek 1918-tól az francia-brit garanciával (Versailles) újonnan megalakult Lengyelország részei lettek. Addig (18. sz. végétől 20. sz. elejéig – 1918. versailles-i szerződés) a kelet-európai zsidóság a cári Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia (Galicia/Halics) területén élt, amit Lengyelország “örökölt meg”. Többségük lakóhelyükhöz ragaszkodó orthodox volt, kisebb részük viszont az elvándorlást szorgalmazó cionista mozgalom híve, akik az ősi földön, Palesztinában, kívánták életüket és jövőjüket folytatni. Ettől függetlenül, mint általában az Európát elhagyni szándékozók nagy vágya, álma a korlátlan lehetőségek hazája, (a gazdag) Amerika volt.

Az 1939. év eleji fenti “prófécia” után még történt egy és más, a második világégés szeptember elsejei elkezdéséig, azaz békeidőben, Például:

1939. február 04-én a péntek esti istentisztelet után három kézigránátot dobtak a budapesti Dohány utcai zsinagógából távozók közé; egy halálos áldozat is volt.

Február 10-én meghal XI. Pius pápa. Ki nem adott enciklikájában megismételte a zsidók iránti szokásos vatikáni aggodalmakat, az úgynevezett Szent Ágoston doktrina alapján. Eszerint, utalva a testvérgyilkosságra, a zsidók maguk Káin (az idősebb testvér), nem szabad megölni őket, viszont vándorlásukban szenvedniük kell mindörökké, amíg meg nem világosodnak és fel nem veszik a római katolikus vallást.

Március 02-án XII. Pius néven pápává választják Pacelli bíborost.

Március 10-én törvényt fogadott el a magyar parlament a munkaszolgálatról, mely így kezdődik:
1939. évi II. Törvénycikk a honvédelemről
A honvédelem a legszentebb állampolgári kötelesség, amelyet mindenkinek önfeláldozásig terjedő odaadással kell teljesítenie.

A törvényben nem szerepel a “zsidó” vagy “izraelita” szó. A “Közérdekű munkaszolgálat” címet viselő 230. § csak azt írja, hogy “(1) A katonai szolgálatra végleg alkalmatlannak osztályozott minden magyar állampolgár ifjú, (…) egy ízben három hónapot meg nem haladó időtartamra terjedő, munkatáborokban teljesítendő közérdekű munkaszolgálatra kötelezhető….”

Március 15. A náci hadsereg átlépi a csehszlovák határt és bevonul Prágába, anélkül, hogy egyetlenegy ország is katonai ellenlépést tenne. Ugyanaznap Pozsonyban kikiáltják a független Szlovákiát, amit a pozsonyi rádióban a szlovákiai magyarok nevében gr. Esterházy János üdvözöl.

Március 16-án Hitler bejelenti Csehszlovákia megszűnését, és hogy Szlovákia élvezi a Harmadik Birodalom védelmét.

Március 21. A francia kormány hatályon kívül helyezi a fajgyűlöletre buzdítást tiltó törvényt.

Március 31. A brit miniszterelnök, Neville Chamberlain, bejelenti, hogy hazája és Franciaország garantálja Lengyelország szuverenitását.

Április 07. Olaszország megszállja Albániát.

Május 03. Sztálin, hogy Hitler kedvében járjon az elkövetkező tárgyalásokon, leváltja zsidó származású külügyminiszterét, Maxim Litvinovot, és helyére a britekkel kevésbé szimpatizáló Vicseszláv Molotovot nevezi ki.

Május 05. Magyarországon életbe lép a második zsidótörvény

Május 15 – június 17. A USS St. Louis óceánjáró mintegy ezer német üldözöttel a fedélzetén elindul Kuba felé. A terv: Kubában megvárják, míg papírjaik rendeződnek és folytathatják útjukat az Egyesült Államokba. A német állam szervezte utazásra hatalmas összeget kértek el az utasoktól, akik közül nem egyet azzal a feltétellel engedtek el koncentrációs táborból (pl. Dachau), hogy 14 napon belül hagyja el Németországot, vagy visszakerül a táborba. A hajóutat a náci propaganda is ki akarta használni, hogy bizonyítsa “ezeket a bűnözőket még a nagy Amerika sem fogadja be”. Kubába előre küldött náci ügynökök antiszemita tüntetéseket szerveztek, hogy a hajó ne kössön ki, és elterjesztették, hogy már úton van a következő ezer zsidó. Kuba hatalmas extra összeget követelt a partraszállásért. Ezt az utasok nem tudták előteremteni, így a kikötés elmaradt. Roosevelt amerikai elnök pedig utasította a parti őrséget, hogy a hajó kikötését akadályozzák meg. Így a hajó visszafordult, majd utasait a “csatorna-országok” Franciaország, Hollandia, Belgium, és Nagy-Britannia fogadta be. A háború további alakulása miatt csak a Nagy-Britanniába menedéket kapottak élték túl a náci időket.

Július 30. Látva a németek zsidóellenes akcióit, valamint a britek és a nyugat-európaiak hozzáállását, Neville Chamberlain, brit miniszterelnök megjegyezte: “Semmi kétség, a zsidók nem egy szeretni való népség. Engem nem érdekelnek. De erre nem megfelelő válasz a pogrom.”

Augusztus 02. Az Amerikában élő Einstein három magyar tudós-kutató biztatására levelet ír Roosevelt elnöknek. Mindhárman (Szilárd Leó, Wigner Jenő és Teller Ede) attól tartanak, hogy a náciknak hamarosan sikerül atombombát előállítaniuk. A maghasadást Otto Hahn és Fritz Straßmann fedezte fel, és 1938. december 17-én jelentették be Berlinben. Ezt az uránium neutronnal való bombázásával érték el. A három zsidó származású magyar közül Szilárd volt a legérzékenyebb. Ő tartotta számon, hogy Nobel-díjas egykori professzoruk (Werner Heisenberg) kutató csoportjához tartozik egy fiatal, tehetséges fizikus, Carl Friedrich von Weizsäcker, akinek édesapját (Ernst von Weizsäcker) Hitler nevezte ki a náci külügybe államtitkárnak. (Szilárd ekkor még nem tudta, hogy Ernst von Weizsäcker a Molotov-Ribbentrop Paktum egyik kidolgozója). Szilárd feltételezése szerint azért kellett Csehszlovákiát megszüntetni, hogy Németország korlátlan mennyiségű urániumhoz (és ezáltal atombombához) jusson. Ehhez tudni kell, hogy a világ első uránbányája, az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó csehországi Jáchymov (németül Joachimsthal) városban volt, amely 1918 óta tartozik Csehszlovákiához, ill. Csehországhoz. Az innen származó uránércből fedezte fel 1896-ban Marie Curie a rádiumot, amiért Nobel-díjat kapott. 1906-ban Jáchymovban alapították a világ első radioaktív gyógyfürdőjét. Szilárd úgy gondolta, az akkor már nagynevű és hírű Nobel-díjas Einstein neve és személye garancia lesz, hogy az amerikai elnök komolyan vegye figyelmeztetésüket. Az elnök csak októberben, tehát Lengyelország közös náci és szovjet lerohanása után, reagált az Einstein-Szilárd levélre azzal, hogy egy bizottság azonnali felállítása mellett döntött az atombomba kifejlesztése érdekében. A kutatóknak 6.000 dollárt utaltak a kísérletezések megkezdésére. Mint később Teller elmondta, akkoriban ők, mint zsidó származásúak, valójában náci Németország ellen szerették volna az atombombát bevetni.

1939 szeptembere előtt, Lengyelország területén közel 3,5 millió zsidó élt, az akkori Szovjetunió európai részén pedig további 4 millió. Különösen a nyugati országrészen, a jelenlegi Ukrajna és Fehéroroszország területén éltek zsidók. Sok városban a lakosság 30 százalékát is kitették.

Lengyelország 1939. szeptemberi náci-szovjet felosztásával kezdődött el a szisztematikus népirtás. Igaz, előbb a lengyel értelmiség kiirtása volt a cél. A nácik a polgári lakosság körében keresték a likvidálandó értelmiséget, a szovjet pedig a katonaság, a hadifoglyok körében (Katyn). A „klasszikus” Holokauszt ekkor még csak „formálódik”. A náci fennhatóság alá került lengyel területeken a zsidókat vasútvonalak menti városrészekbe, gettóknak álcázott gyűjtőhelyekre terelték, miközben megkezdték a német zsidók „áttelepítését“, azaz otthonuktól távoli megölésüket. Németországban sorra jelentették a „zsidómentes“ városokat, területeket. 1940-re Nyugat-Európa felé fordult a náci hadigépezet. Az elfoglalt holland, belga, francia, stb. területeken gettókat, azaz gyűjtőhelyeket állítottak fel a zsidók részére. 1941. június 22-től Lengyelország (’39 szept. 17. óta szovjet megszállta) keleti fele, valamint a Szovjetunió európai területei fokozatosan német-náci fennhatóság alá kerültek. Ettől kezdve válogatás nélkül a helyszínen mészárolták le a helyi zsidóságot, amiben segítőkészen működött közre a németekben felszabadítót látó, remélő szovjetellenes helyi lakosság. 1942 januárjában úgy nézett ki, hogy Európa kapitulál Hitler és hadserege előtt, és ezzel még remény sem maradt az európai zsidóság elmenekülésére, vagy biztonságba helyezésére. Ekkor a Berlin melletti wannsee-i konferencián a „zsidókérdés végleges megoldásaként”e népcsoport teljes fizikai megsemmisítése mellett döntöttek. Ezután indultak el Európa gettóiból a marhavagonok az akkorra már „beüzemelt“ emberi vágóhíd, Auschwitz, felé.

A Holokauszt

A példátlan népirtásról a világ csak a háború után értesült a felszabadító hadseregek jelentéseiből. Addig a nácik igen jól álcázták szörnyű tetteiket. A tömeges megsemmisítés kiagyalói kiválóan ismerték az emberi lelket, a pszichét, a logikus és ösztönös gondolkodást, a pánik és ellenállás nélküli engedelmességet, a törvénytisztelő emberi magatartást.

Az akciót deportálásnak nevezték el, ami kiutasítást, kitoloncolást, „áttelepítést” jelent valahová, ahol az érintettek új életet fognak kezdeni. A náci (és antiszemita) propagandának sikerült mind az áldozatokkal, mind a közömbös lakossággal elhitetni, hogy a „zsidókat elviszik, és végre dolgozni fognak”. A német zsidókat még lemeszelt ablakú személyvonatokon szállították. Volt olyan, aki azon izgult, hogy le ne maradjon. A gyűjtőhelyeken (iskola, szálloda, majd gettó, téglagyár, stb.) a meghatározott súlyú csomaggal önként jelentkeztek. Vagy házukhoz, lakásukhoz csendőri, rendőri kíséret ment értük. A gyűjtőhelyeken már megjelent a brutalitás, az értéktárgyak, pénzek, valuták elkobzása, ellopása, az élelmiszer és vízadagok korlátozása. Ebből már a lakosság sokat nem érzékelhetett. A bevagonírozás is már csak egy szűk kör előtt zajlott. A több napos kínzó és gyötrő utazás után szinte felüdülés volt a megérkezés, majd a beígért fürdésre való nyugodt, békés várakozás. Gyakorlatilag, míg rá nem csapták a gázkamra vasajtaját a szerencsétlen áldozatok azt hitték: vége a rémálomnak, kezdődik egy új (dolgos) élet. Ez az ördögi kutyakomédia kihasználta az emberi élni akarás minden reményét. A családok együtt maradása az otthonok elhagyásától egészen a gázkamrák bejáratáig mindvégig a túlélés reményét táplálta.

A magyar lakosság nagy többségének fogalma sem volt, mi vár ezekre a szerencsétlenekre az országhatáron túl. Nem is érdekelte, szemük előtt csak az lebeghetett, hogy „ezektől megszabadulunk, és végre dolgozni fognak.“ Sajnos, ez a szemlélet ma sincs távol a hazai közgondolkodástól, ha a cigányságra terelődik a szó. Mégis, a Holokauszt más. Nem lehet a haláltáborokban megölt cigányok, homoszexuálisok vagy más üldözöttek (egyéni) sorsához hasonlítani vagy azonosítani

Elie Wiesel-lel együtt vallom, hogy a Holokauszt egy „specialitás”, és a szó maga (Shoah, Vészkorszak) csakis és kizárólag a zsidóságra vonatkozik, és nem más, mint egy velünk élő, és évszázadok óta asszimilálni (beilleszkedni) próbáló és akaró népcsoport „hetedíziglen” kiirtására tett kísérlet neve. Azért, mert valaki megsemmisítő táborba került (és ott elpusztult) még nem jelenti azt, hogy a Holokauszt áldozata. Csak az tekinthető a Holokauszt áldozatának, akit a „vérszerinti” származása miatt pusztítottak el.

Néhány pont

1. homoszexuálisok, politikai ellenfelek (kommunisták, szocdemek, stb.) vagy a fogyatékosak családtagjait, rokonait békén hagyták. Azoknak nem lett bántódásuk, nem követték szeretteiket a táborba, és a halálba.
2. nem voltak „cigány- vagy romatörvények”.
3. a romáknak vagy más népcsoporthoz tartozóknak a származást nem kellett igazolni. „Félvér”, „negyedvér”, stb. alapján nem tartották nyilván sem a cigányokat, sem a más (hazai) kisebbségekhez tartozókat.
4. A cigány családok tagjait pedig még a táborokban sem választották szét egymástól. Ruhájuktól, szőrzetüktől nem fosztották meg, rabszolgamunkára nem kényszerítették őket.

Még hosszan lehetne sorolni, de talán ennyi is elég. Emberek meggyilkolása, családok kiirtása bűn és nincs rá mentség. A Holokauszt azonban más. Több mint mészárlás, mint például az észak-amerikai indiánoké, ahol egy falu teljes (indián) lakosságát legyilkolták. Viszont egy másik, (nem indián) településen nem öltek meg senkit a származása miatt, és nem kellett igazolnia, hogy nagyszülei közül hány volt indián. A Holokauszt elkövetői állami szintre emelve oly mesterien szervezték meg emberiség elleni bűntettük ördögi és aljas lebonyolítását, hogy azt a társadalom, a lakosság, de maguk az áldozatok, sem sejtették, hogy mi vár rájuk az összegyűjtés végállomásán, az ember-vágóhídon.

Folytatjuk: Horthy korszak VI. (az asszimiláció kudarca)
Az előző részek itt találhatóak: 
A Horthy korszak I.
A Horthy korszak II.
A Horthy korszak III.
A Horthy korszak IV.
A Horthy korszak V.
A Horthy korszak VI.
 

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK