A tudományt a politikai hatalom alá rendelik

0
1609
Magyar Tudományos Akadémia
Fotó: Wikipedia

Távol álljon tőlem, hogy a tudományos élet kutatási kérdéseibe beleüssem az orrom, amikor még egy komolyan vehető diplomám sincs. De a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) köztestület – így talán megengedhető, hogy gyalogos magyarok is aggódjanak az intézmény sorsáért.

A szokásos módon kezdődött: az akadémia fenntartására – épületek rezsijére, ott dolgozók fizetésére szánt – 20 milliárd forintot kivonták a költségvetési törvény hatálya alól és a szépnevű Innovációs és Technológiai Minisztérium hatáskörébe utalták, ami azt jelenti, hogy a kormány szájaíze szerint dönthetnek, mindenféle parlamenti akadékoskodás (így nevezi a parlamenti vitát a mai magyar udvartartás minden meghatározó tagja) nélkül. Akadémiai doktoraink talán abban reménykedtek, hogy a terület első szolgája (minisztere) maga is akadémikus – legalábbis ezen a címen húzott pár évig több mint havi félmilliós jövedelmet évi két publikáció fejében. Igaz, a publikációk nem születtek meg – de hát alanyi költőkkel is előfordul alkotói válság…

Ne akadékoskodjunk: a közlekedésimérnök végzettségű szakember a területén végigjárta a pályát, az egyetemi tanársegédségtől a tudományos kutató, majd akadémiai doktori címig. Nemcsak Magyarországon, Kanadában, Helsinkiben, Delftben is volt vendégkutató. Az iparban a Knorr-Bremse fékrendszereket gyártó cég fejlesztési intézetének volt igazgatója, 2009-ben pedig – a Mercedes-Benz kecskeméti gyárépítésének döntése után – a Kecskeméti Főiskola rektorhelyettesének választották.

Ki vonná kétségbe, hogy éppen ő, aki dolgozott a tudományos életben és az iparban egyaránt, alkalmas arra, hogy hazánk végre átlépje azt az évtizedek (ha nem századok) óta bosszantó és visszahúzó szakadékot, ami a Magyarországon született ötletek, és azok megvalósítása között húzódik.

Jómagam lennék az utolsó, aki azt kifogásolná, hogy nem humánterületen, hanem a reáliákban jártas tudós vezeti a magyar tudományos élet szervezését. Régóta nehezményezem, hogy miközben az általános műveltséghez tartozik például Petrarca ismerete, aközben műveltnek nevezhető az, akinek fogalma sincs, mondjuk a közlekedőedény-rendszer törvényszerűségeiről. (Általános iskola 7. osztályos tananyag.) Ennél rosszabbak csak az eltartott kisujjú kékharisnyások, akik meg is vetik a reáltudományokat. Ők azok, akik a falnak mennek az autóikkal, meg felrobban a kazánjuk, mert nem tudják, hogy időnként muszáj ránézni arra a fránya fékfolyadék tartályra és a kazán vízállás-mérőjére.

Hanem. Semmiképp nem nevezhető tudósnak – legfeljebb kutatónak -, aki kizárólag a saját területét tekinti tudománynak. Aki „hatszázadrangúnak” minősíti mondjuk a közgazdaság, a szociológia, a kultúra stb., összefoglalóan a társadalomtudományok létét. Bár nem vagyok tudós, annyit azért sejtek, hogy mindenféle tudomány kizárólag szabad szellemek által hoz eredményt – legyen az a porlasztó (Csonka-Bánki), vagy a stressz felismerése, szerepe (Selye János). A humántudományok lenézése, ignorálása pont annak a lónak a másik oldala, amelyik finnyásan elutasítja a saját WC-je vízellátását biztosító rendszer működésének ismeretét. (Ezért tartom életveszélyesnek olyan „szakértői” csoport kormányzási ajánlatát, amelyik büszkén vállalja, hogy semmi köze a politikához, sőt nem is érdekli. Ez ugyanis azt jelenti, hogy, bár kénytelen a „plebs” körében is támogatókat szerezni, de nagyjából leszarja támogatói érdekeit is, és fogalma sincs döntései társadalmi következményeiről.)

Igaz, a „kézzelfogható” eredményt nem hozó kutatás-tudomány elutasítása igen népszerű – nemcsak a képzetlenebbek, hanem a végzettségük okán értelmiséginek tarthatók körében is.

Kívülállóként azt tapasztalom, hogy valahol itt lehet a magyar innováció nagyon gyenge teljesítményének az oka. Az innováció az idegen szavak szótárai szerint ugyan „újítás”-t jelent, de talán nem véletlen, hogy nem lehet a két kifejezést szinonimaként használni.
Az innováció ugyanis többet jelent, mint valamely addig nem ismert dolog felfedezése vagy új eljárások kikutatása. Talán a karburátor sorsán lehetne legjobban megérteni a különbséget. A világban kevesen tudják, hogy az autózás történetének korszakos újítása, kidolgozása két magyar – sőt, Magyarországon dolgozó – mérnök érdeme. A külföldön is tanult Csonka Jánosé, és a Ganz gyárban dolgozott Bánki Donáthé. A szabadalmat 1893-ban (!) jegyezték be, alig 9 évvel az autó ősének tekinthető Karl Benz-féle önjáró kocsi bemutatása után.

Magyarország (pontosabban az Osztrák-Magyar Monarchia magyar része) akkoriban éppen az „ezeréves” királyság megünneplésére készült lázasan. Az önjáró kocsik híre ugyan eljutott idáig – sőt Budapesten már ötvenen rendelkeztek is ilyen fura szerkezettel, – az óriási többség, beleértve a tanult réteget is, legfeljebb hírét hallotta az automobilnak. A vezető réteg tagjai – még tudósok is – inkább csak extravagáns mániának tartották a huszadik századi társadalmakat alapjaiban megváltoztató innovációt. Sőt, sokan éppen az „ördög szekerének” vélték a szerkezetet, amit a dicső magyarság attribútumainak – lovasíjász, huszár, – elpusztítására találtak ki a magyarság ellenségei. (Nem ismerős?)
Így azután szinte visszhang nélkül halt el a karburátor, ahogy a pár évvel későbbi telefonközpont (Puskás Tivadar) écája is: német, angol, amerikai földön profitáltak ezekből azok a rusnya gyarmatosítók.

Szándékosan a műszaki tudományok világából hoztam a példát, reményeim szerint érzékeltetve, hogy hogyan, miért porlik szét minden reáltudományi eredmény, ha nem támogatja ezt a társadalomismeret tudománya.

Visszatérve a Magyar Tudományos Akadémia hányatott sorsához. Miért baj az, ha egy ilyen közintézmény fennmaradását a kormány irányítja? (Miközben a KÖZ, és nem a kormány pénzéből fizetjük.)

Közbevetőleg: ez a 20 milliárd forint csak részben finanszíroz pályázati alapon működő kutatásokat – döntően a kutatóhálózat fenntartására megy el: hogy legyen világítás, fűtés, netán takarítás, telefonszámla, pótolhatók legyenek olyan bonyolult eszközök, mint egy szkenner. Az MTA kutatóhálózata jelentős pénzt vont be eddig is nemzetközi forrásokból – ám a pályázatok jó részének feltétele valamennyi „saját erő”. Nos, eddig ezt a pénzt az MTA önálló költségvetési fejezetből kapta – felhasználásáról a különböző akadémiai testületek döntöttek. Bizonyos, hogy voltak rossz, de legalábbis vitatható döntések ebben a rendszerben. Mostantól a miniszter, a kormány dönt. Vajon mitől lesznek eredményesebbek a döntések, ha azok nem tudós vitában alakulnak, hanem az udvartartás egyik cselédjének szavára?

A rendelkezés éles vitát váltott ki, amiben nemcsak nemzetközi tudósok szólaltak föl az MTA védelmében, hanem közismerten jobboldali, konzervatív magyar tudósok is hallatták a hangjukat. Például a visszaorbánosított Magyar Nemzet hasábjain.

Igen tanulságosak a Körösényi András professzor (2012 és 2015 között a Társadalomtudományi Kutatóközpont főigazgatója volt) kifogásaira reflektáló Szarka László Csaba, az MTA levelező tagja érvei a Mandineren.

Bár érvnek csak barokkos túlzással lehet nevezni azt a vádat, hogy a felszólamlások csak a „nemzetközi botránykeltés” érdekében születtek, valamint bűnösök a „politizálásban”. Talán, ha a földtani tudományok professzora nem zárta volna magát szakterületének, a földtudományoknak a korlátai közé, esetleg fölismerhetné – a tudománynak éppen a politikai hatalom alá rendelése zajlik.

Nem kevésbé érdekes Szarka professzor következő mondata sem: „Lehetséges-e például az objektív tudomány képében tetszelgő kőkemény globalista értékrendszer hirdetése az akadémia, mint nemzeti közintézmény keretein belül?” Ha nem tisztelném annyira a tudósi tisztségeket, most felröhögnék. De legalábbis rákérdeznék: Hogy a fenében képzeli el kutatási területei – az elektromágneses geofizikai kutatómódszerek, a földi elektromágnesesség vagy a környezet-geofizika – „nemzeti kereteken belüli” művelését? Csak Kisvárda és Szombathely között hajlandó kutatni e jelenségeket? Bár ez nem valószínű, hiszen nemzetközi tudományos társaságok tagja is.

Vajon mi a csuda ez a „globalista értékrendszer” (ami ráadásul kőkemény), és miért/miben ellensége a nemzeti értékeknek? Mondjuk az a biokémikus, aki tárgylemezt tesz a mikroszkóp lencséje alá az, „globalista értékrendű”, aki meg tarsolylemezt, az bennmarad a „nemzeti keretekben”?

Rátesi Margit

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .