Kezdőlap Szerzők Írta Eugenia S. Lee

Eugenia S. Lee

Eugenia S. Lee
75 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Tájfun

Átvirrasztott éjszaka, és három nap várakozás, készülődés áll mögöttünk, mert tájfun jött a Koreai-félszigetre, ami hat éve fordult elő utoljára.

Nagyon erős képződmény volt, Csedzsu szigetét rendesen meg is tépázta, de az az egyetlen hely Dél-Koreában, ahol a tájfunokra mindig fel vannak készülve, hiszen oda az is eljut, amelyik Japánban tombol, de a félszigetre nincs már ereje feljönni.

Ez a mostani azonban feljött, nagy volt a készültség, hatalmas erőt mutatott, kétszáz kilométer per óránál erősebb szelet, és ezer milliméter esőt, mely alig pár óra alatt esett le Csedzsun.

Szerencsénkre, és a boszorkánykodó barátnőim egész éjszakai erős kívánságára csoda történt, a Szolik vihar elerőtlenedett, már Mokpó városánál a félszigetre lépett, aminek következtében elvesztette az energia utánpótlását, hiszen azt a felmelegedett tengervízből nyeri.

Hogy a barátnőimen kívül mi vette rá erre a félelmetes természeti jelenséget, senki sem tudja, de mégsem telefonálhatok be a tévébe, hogy Magyarországon sokan imádkoztak értünk, ezért nem lett baj, mindenesetre a következő alkalommal elmondom a virágboltosnak, ahová járok, hogy tudjon róla, az itteni embereknek ez nem ellentétes a felfogásával, sőt, nagyon is beleillik abba.

Mivel tegnap külső, és belső hangszórók is arra szólítottak fel bennünket, hogy légmentesen zárjunk be mindent, hát engedelmesen bezártuk este az ajtókat, és az ablakokat is. Be kellett zárni a légkondicionáló berendezés motorjának helyiségét is, a lamellás ajtót, amin keresztül a külső levegő áramlik a géphez, hogy hűteni tudjon. Igen ám, csak ez egyben azt is jelentette, hogy nem használhattuk a légkondit, mert levegő nélkül a motor leég, következésképp itt ültünk egy süket szobára hajazó gőzfürdőben, és próbáltunk elaludni, miközben a szél olyan hangot produkált, mintha valaki fúrna egy olyan anyagot, ami fúrhatatlan, és csak pörög, sikít rajta a fúrófej, de az illető nem hajlandó abbahagyni a reménytelen műveletet. Meg is gyanúsítottam volna a felső szomszédot, hogy ilyesmit művel, és csak azért nem tettem, mert nincs felső szomszéd, mi lakunk az épület tetején.

Kis idő elteltével eszembe jutott, hogy hiszen van nekünk ventilátorunk, bár már elmosva, és elcsomagolva, de van. Nosza, megkerestem, bekapcsoltam, és valahogy sikerült is egy keveset aludnom, úgy két órát, mert hajnali négykor arra ébredtem, hogy visít a lenémított telefonom, megjött a tájfun riadó. Olyan ez, mint amit tegnap láttam a Facebookon, egy kisbaba képe, ami alá az van írva, hogy te csak aludj jól, én meg majd ellenőrzöm néha, hogy megy-e. Tehát négykor erre a sikításra ébredtem, és arra, hogy jé, megy a légkondi. Átaludtam az élményt, miszerint a férjem sem tudott aludni, ezért résnyire kinyitotta a lamellákat, és boldogan bekapcsolta a hálóban a légkondit, de két fokkal kevesebbre, mint amire én kalibrálva vagyok, azaz fájt a vállam, mert az kilógott a takaróból, és a torkom is, mert hideg volt, ráadásul ment a ventilátor is. Kimenekültem egy másik hálószobába, ahol viszont se hideg, se szél, és igyekeztem aludni még valamennyit, meglehetősen kevés sikerrel. Így aztán bekapcsoltam a tévét, és megnéztem, hogy máshol mit tett a tájfun. Szerencsére csak az anyagi kár jelentős, azt is a legyengülése előtt követte el Csedzsun, és a félsziget déli részén, történt két halál eset, és két sebesülés is.

Azóta fent vagyok, már nem is igen esik, csak köd van, a szél elállt, a páratartalom 97%, a hőmérséklet 3o fok, öt, hét fokkal kevesebb, mint eddig.

Hosszú, forró őszt jósolnak, és még több tájfunt, mert még mindig meleg a tenger felszíne, így aztán egyre-másra keletkeznek a tájfunok, és ez a mostani előkészítette az utána következőknek az útvonalat. Szeptember végéig tehát melegre, és sok tájfunra számíthatunk a szakemberek szerint.

Ami ebből a négy napos tortúrából megmaradt bennem, az a magyar barátaim szolidaritása, ami lehetne akár vicces is, de mégis, csak miattam maradtak fenn egész éjjel sokan, imádkoztak, meditáltak, pozitív energiát próbáltak küldeni, tették, amit tehettek a világ másik végén, egy nő miatt, akit még soha nem láttak személyesen, és ez nem csak számomra jelent sokat, ez egyben azt is jelenti, hogy nem veszett ki a lojalitás képessége az emberekből még teljesen, hiába tesz meg ezért mindent a regnáló hatalom.

Pár hónapja észrevettem, hogy egyik ismerősömnek hirtelen pénzügyi segítségre lenne szüksége. Ő nem kért, csak elmesélte, a történetét, amiből logikusan következett, hogy pénzre van szüksége.

Leírtam amit tudok róla, pedig az igazán nem sok, mégis egy nap alatt összejött a szükséges összeg, pedig én még nem kértem soha, senkinek sem, semmilyen elképzelésem nem volt arra nézve, hogy kell ilyet csinálni.

Vannak más ismerőseim, akik már-már titokban etetik a hajléktalanokat, de etetik őket, akik név nélkül adakoznak olyanoknak, akiknek tisztelik a munkáját, még akkor is, ha soha, egy szót nem váltottak, hiszen máshogy élnek, más környezetben, ha egy országban is.

Jó azért ezt tapasztalni, hallani felőle, hiszen ez azt jelenti, hogy vannak emberek, akiket nem fertőz meg a nemzeti gyűlölet, és bár nyilván kevesen, de őrzik a fényt, akármilyen módon, de őrzik.

Koreanapló 23. – Augusztus 20.

Ma csak egy normális hétfő van itt Koreában, természetesen itt nincs ünnep, érdekes módon a Magyar Nagykövetségen sincs, ugyanis a szükséges nyolc diplomatából mindössze kettő van meg, kicserélnek majd mindenkit, és pénzt is csak október 23-a megünneplésére kaptak, akkor nagy fogadás lesz, amennyire egy családi ház emeletén lévő, körülbelül 6o nm.-es nagykövetségen ez egyáltalán lehetséges, bár lehet, hogy a fogadást máshol tartják, nem tudom. Kétségtelen, hogy hamarosan itt lesz a harminc éves évfordulója a két ország diplomáciai kapcsolatfelvételének, ami azért is érdekes, mert Dél-Koreának is az első ország volt Magyarország a vasfüggöny mögül, ahol nagykövetséget nyitott, és Magyarország is az elsők között tartja számon Dél-Koreát azon országok közül, amellyel diplomáciai kapcsolatra lépett, és nem a szocialista táborból került ki. Akkor nyílt a mostani nagykövetség, az épület azóta sem változott, nagykövetek, konzulok, és egyéb munkatársak viszont gyakran. Személy szerint nekem egyik garnitúrával sem volt különösebb problémám, mindegyik korrektül végezte a munkáját, bár a kiszabott illetékek, és díjak mértéke idővel a csillagos ég magasába emelkedett, hiába, tudjuk, Magyarország jobban teljesít, az illetékeket, és díjakat pedig ott szabják meg, nem a nagykövetségen.

Láttam tegnap egy kedves barátnőmnél a budapesti tisztavatás főpróbájáról egy képet. Olyan, piros alapon keresztes, hosszúkás, alul cakkos vagy tépett zászlók lógtak mindenfelé, mint egy középkori filmben, gondoltam küldik őket keresztes háborúba, kereszténységben most úgyis olyan nagyon erősek vagyunk ha jól hallottam, hogy épp éheztetjük a határon rekedt menekülteket, mert az olyan roppant keresztényi dolog. Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon az én buddhista magyarságom mennyire képes a regnáló hatalom elképzelését megvalósítani, attól tartok semennyire, ezért aztán távol is tartom magam Magyarországtól, nehogy zavart okozzak a mátrixban, mindazonáltal nem venném rossz néven, ha az ott élő, valamilyen oknál fogva szintén kilógó honfitársaim mégiscsak megtennék, mondjuk helyettem is.

Visszatérve Koreára, azért itt is történnek érdekes események, ma például a szétszakított családok találkoznak Észak-Koreában egymással, a Kümgáng hegy egyik resortjában, két éjjelre, és három napra. Ez a mostani találkozó már nem lesz olyan tragikus, mint a 25 évvel ezelőtti, alig él már néhány közvetlen érintett, a legtöbb aki utazik, közvetett rokon, az élők is 1oo éves kor körül vannak, olyankor a találkozás, a búcsúzás is más értelmet nyer már, mint fiatalabb korban, azt hiszem. Szimbolikus jelentősége azért mindenképp van a dolognak, hiszen ezt a találkozót erősen forszírozta Dél igen rég óta, azonban Észak nemet mondott egészen addig, amíg létre nem jött az első találkozó Mun Dzse In déli elnök, és Kim Dzsong Un északi diktátor között. Már akkor augusztusra ígérte Kim, és ma reggel kilenc busz útra is kelt, az ígéret szerint.

Szeptemberben Pompeo megint Északra megy, fel szeretnék gyorsítani a leszerelést, Mun elnök is Északra látogat, a végleges békeszerződést szeretnék Kimmel aláírni, ami ellen Kínának nincs kifogása, Amerikának nem annyira tetszik az ötlet. Nagy lesz a forgalom Pjanjángban a jövő hónapban, mert Si Dzsin Ping, örökös kínai csá.. izé, párttitkár is Észak-Koreába látogat, nem tetszik neki, hogy Kim nem engedi be a turistákat, holmi teltházra és renoválásra hivatkozva.

Trump sem szeretne kimaradni a buliból, úgyhogy ő meg azt erőlteti, hogy Kína, Észak-Korea, és Amerika csúcstalálkozzon, mert (és ebben bizony igaza van) Kína jóindulata nélkül a Koreai-félszigeten nemigen lesz egyhamar béke, amerikai katonák hazamenetele, és szabad közlekedés, meg az ENSZ szankciók megszüntetése sem, márpedig ez így most veszélyes pálya Kimnek, és mindenkinek, mert ott épp akkora az aszály, a hőség, mint itt, épp úgy tönkrement a termés, csak ott nincs miből pótolni, és az éhező, békét, prosperitást ígéretként kapott nép csak egyszer lesz nagyon dühös, de az átírhatja mindenki elképzelését a békés átmenetről, háború és halál pedig van elég a világban, nem kéne még egyet ostobán kiprovokálni.

Jön egy tájfun, igen, igen nagy, és ennek nincs „a”, „b”, és „c” útvonala, mint az eddigieknek, ma reggel azt mondta a meteorológus, hogy ez bizony telibe kap bennünket, nagyon erős, és a felettünk lévő tűzforró, magas nyomású levegő miatt, vélhetőleg csak erősödik, mire ideér. Izgi lesz a 28. emeleten egy olyan tájfun, ami amúgy is párját ritkítja Korea történetében.

Közben két újabb rejtélyre derült fény a lakásban. Az egyik egy keskeny fiók a sütő mellett, hermetikusan elzárva mindentől, tetején egy nyitható tolóajtóval, alul egy tálcával, és egy karral középtájt. Ez idáig csak néztük, és fogalmunk sem volt, vajon mi lehet az, mígnem a gyermek kiderítette, hogy az bizony rizstartó, és adagoló egyben. Így aztán beleöntöttük a rizst, a kölest, és az édes rizst, persze előtte alaposan összekevertük őket, lezártuk a tolóajtót, meghúztuk a kart, és láss csodát, egy személyre való rizs esett a kihúzható fiókba. Nagyon tetszik, azóta azzal szórakozom, amikor sokat huzigáltam, visszaöntöm felül. Egy szem sem megy mellé, ami nagyon jó, mert rizsre lépni hasonló élmény a legóra lépéshez, pláne, hogy Koreában senki sem megy cipőben a lakásba, azaz a mezitlábas élmény garantált. A másik, a konyhai mosogató baloldali pedálja.  Azt tudtam korábban is, hogy a pedálos vízcsap takarékos, higiénikus, és kényelmes, az ember rálép, a víz elindul, még egyszer rálép, a víz eláll. Csakhogy ebben a lakásban baloldalon is van egy pedál, azt nem tudtam mire való, hiába nyomogattam, nem jöttem rá, mígnem a férjem kiokoskodta, hogy az a még takarékosabb forma, azaz addig folyik a víz, amíg az ember a lábát rajta tartja. Most annak is nagyon örülök, majdnem annyira, mint a rizsadagoló szekrénynek. Közben a légkondi magától bekapcsolt a nappaliban, ahol kikapcsoltuk, ez az AI rovására írandó, ami viszont a nyitva lévő ablakokat nem csukta be, úgyhogy mégsem tökéletes, majd elkérjük tőle a villanyszámla összegét hó végén, mert jó néhány órán át hűtöttük a 28. emelet környékén a kinti levegőt, és a hűtő számítógépe is felvillan, ahányszor csak elsétálok mellette, mondhatni csalogat, hogy gyere, rendelj valamit, hallgass zenét, de legalább törölgess meg, úgyhogy megtörölgettem, biztos neki is van lelke alapon.

S.Lee

Ma főztem először rendes ételt, ugyanis a férjem még hozott ezt, azt a csangdzsui lakásunkból, és közben vásárolt egy csige (amolyan igen sűrű leves) főző alkalmatosságot, ami nagyon hagyományos, és agyagból van, persze nem lehet vele indukciós főzőlapon főzni, de itt nem is kell, nem dísznek van az elszívó, se ételszag, se meleg nincs főzéskor a lakásban, úgyhogy ma abban készült a késői ebéd, vagy a korai vacsora, még nem döntöttük el. Bejelentkeztünk szedzsongi lakosnak, én el se mentem, a férjem öt perc alatt lezavarta a dolgot a személyes jelenlétem nélkül is, és kaptunk egy koreai zászlót ajándékba, hogy ki tudjuk tűzni ünnepek alkalmával.

A lányunk tegnap szerencsésen megérkezett Hollandiába, nemsokára kezdődik az egyetem, ő sem fog unatkozni azt hiszem, anyám is örül, hogy láthatja végre. A héten mi még a földszinten rendezkedünk, aztán ha a tájfun lehűti majd a levegőt, jön az emelet, és a tetőterasz berendezése, de az már csak nekem, a férjemnek a dolgos hétköznapok következnek a tedzsani iroda új vezetőjeként.

Koreanapló 22. – Pink felvágott

Elköltöztünk előző lakhelyünkről, Csangdzsu városából, mert a férjem Tedzsanban, szülőhelyén kapott új megbízást, ugyanattól a cégtől, ahol eddig, mint tapétázók dolgoztunk, csak most irodavezető lesz, én segítek neki ha szükséges lesz, írni fogok főállásban, ha megoldja maga. Tedzsanban nem találtam megfelelő lakhelyet, így húsz kilométerrel északabbra, Szedzsong városába tettük át lakóhelyünket, ráadásul egy lakópark apartmanjába, amiről sosem gondoltam, hogy ki fogom próbálni, de most mégis, mert van hozzá terasz, ki tudok menni a szabadba, még akkor is, ha az a szabad a talajtól száz méternyire van.

Írtam a költözés örömeiről, de leginkább az időjárás okozta viszontagságairól, majd a számomra is luxusnak tűnő, ám itt nem annak számító extrákról amelyek a lakáshoz tartoznak, a hatalmas, és rendkívül okosan megépített konyháról, a beszélő gépekről, a mesterséges intelligencia irányította légkondicionálóról, sok hasonló szépről, jóról, ami az ember mindennapi életében oly nagyon fontos, mert bár tudván tudjuk, hogy a demokráciát biztosítandó fékek és ellensúlyok rendszerének megléte mekkora súllyal bír, mindennapjainkat mégis a szolgáltatások igénybevétele, másik oldalról annak nyújtása teszi ki javarészt, tehát a közérzetünkre igen nagy hatással van, ha napokig, vagy hetekig kell intézni a gázóra átíratását, rosszkedvű ügyintézőkhöz járkálva, vagy házhoz jön egy kedves, és udvarias ember, aki digitálisan 3 perc alatt lerendezi az egészet a szivárgásellenőrzéssel együtt, és akkor ez egy példa volt a millióból.

Nem, nem vagyunk gazdagok, a középosztály népes táborát gyarapítjuk, nagyjából azt is tudom megmutatni, hogy ez a réteg hogy él itt, felfelé nemigen van rálátásom, lefelé persze igen, és egy nagyon kedves ismerősöm kérte is, hogy meséljek azokról, akiknek nem „kigá dzsinni” ( a házi AI) mondja meg a pontos időt, vagy nem a hűtőjükbe épített számítógépen át rendelik az ételt.

Elgondolkoztam ezen a kérésen, hiszen sok dolog van, ami nekem természetes, ezért talán nem írok róla, és emiatt nem is jut el az olvasóimhoz, a barátaimhoz. Az egyik ilyen, épp a gazdagság, és a szegénység kérdése.

A koreaiak előtt a szegénység nem ismeretlen fogalom, az én generációmban nemigen van ember, aki ne élte volna át testközelből. Mikor tapétáztunk, a hölgy, aki az ebédet főzte nekünk az irodában, néha tojásban megforgatott egy vastag, krinolin szerű felvágottból szelt karikákat, picit megpirította kevés olajban, és felszolgálta. Borzasztó rossz íze volt, soha nem ettem meg, de mindenki más igen, pedig volt sok egyéb, sokkal finomabb dolog is az asztalon. Sok idő elteltével, egyszer rákérdeztem a férjemtől, miképp lehetséges, hogy örömmel megeszik azt a pink színű, műanyagba csomagolt sült felvágottat, amibe se hús, se íz, csak valami fűrészpor szerű érzet, és a természetellenes vattacukor szín van. Nagyon nevette a kérdésem, majd válaszolt, hogy mert ez az „emlék íze”. Gyermekkorukban nem volt hús, rizs sem, leginkább árpát, vagy kölest ettek rizs helyett, és ünnepeken jutott ebből a felvágottból, feltéve ha hagytak a felnőtt férfiak, ami nem fordult elő gyakran. Akkoriban sok gyerek született, sok meghalt, amelyik életben maradt, az kiérdemelte, más világ járta. Másoktól is hallottam nagyon sok történetet éhezésről, nyomorról, a minimális létfeltételek hiányáról, ám különösebb pátosz nélkül, többnyire nevetve mesélik, hiszen velük történt, nem valami sajnálni való távoli, elérhetetlen világ valóságának része, hanem a gyermek, és fiatal koruk elválaszthatatlan velejárója volt.

Nem véletlen, hogy ha szükséghelyzet van, nincs az a gazdag koreai, aki ne érné be egy üres hellyel a padlón, elalszanak takaró, párna nélkül bárhol, utcai ruhában, néha ez van, olyankor átváltanak a fiatalkori énjükbe.

Itt, talán épp ezért, a pénzen vehető dolgok szórakoztatóak, de az értékrendben soha nem előzik meg az emberi kapcsolatokat, az összetartást, a családot, a barátságokat, hiszen együtt túl lehet élni, külön-külön sokkal nehezebb. A koreaian nagyon szeretik a kényelmet, a luxust, a digitális technológiát, használják is, meg is tanulják életkortól függetlenül pillanatok alatt, de nem felejtik el, hogy honnan jöttek, és igyekeznek a gyermekeiknek is megmutatni, hogy a valóság gyakran sokkal koszosabb, földhözragadtabb, mint a huszonkilencedik emeleti tetőteraszos, két szintes lakás panorámája. Gyakorlatias nép ez, kicsi területen élnek nagyon sokan, nem túl jó minőségű a termőföld itt, nincsenek ásványok a föld mélyén, csak hegyek vannak, óceán, és szorgalmas, tudatos emberek, akik felépítették maguknak a semmiből ezt az országot, cserébe most jól élnek, de még mindig nagyon sokat dolgoznak, ha tetszik, ez a valódi munkaalapú társadalom mintapéldája, Dél-Korea.

Soha nem hagyják abba a tanulást, mindenki jár valamilyen tanfolyamra, esti egyetemre, előadásokra. Rendkívül adaptívak, így lesz tapétázó, majd irodavezető egy teológusból, anélkül, hogy ez bárkinek problémát okozna, vagy netán felmerülne, hogy az értelmiség kétkezi munkát végez, és ez mekkora probléma. Azt, ha arra van lehetősége. Ilyenkor aztán megtanulja a belsőépítészet alapvetéseit, nyomon követi az aktuális divatot, mert amilyen szolgáltatást kap másoktól, legalább olyan minőségit kell neki is nyújtani.

Él itt egy híres író, történész. A konzervatív hatalom feketelistára tette, kilenc évig nem kapott munkát, pedig már nem volt fiatal akkor sem. Nosza, kitanulta a fazekasságot, és kerámiákat készített. Épített egy kis házat valahol a világ végén, leköltözött Szaulból oda, nevelte a zöldségeket, meg a malacot, tyúkot, készítette a kerámiáit, a tisztelői megvásárolták tőle, csatornát nyitott a Facebookon, élőben agitált a rendszer ellen, rendkívül népszerű volt. Valahogy az égvilágon senki sem érezte úgy, hogy ettől ő kevesebb lenne, hogy a komoly történészi életműve tyúkszaros lenne, nem, ezt dobta az élet, ezt kellett megoldania, megoldotta. Természetesen segítették a közvetlen barátai, tanították a kézművesek, a földművesek, hogy megtanuljon élni a földből, a szó szoros értelmében.

Rehabilitálták, népszerűbb, mint valaha, mégsem hagyta ott a vidéket, de már eljár előadni, hívják a televíziókba, megjelennek a könyvei, továbbra is él a Facebook csatornája, értelemszerűen már kisebb lendülettel, hiszen lehetősége nyílt ismét direkt szólni, tanítani, dolgozni a hivatásában.

Van orvos ismerősöm, akinek telefon boltja van, a hivatásában nem boldogult jól, de a Gucci, majd a Hermes Koreai igazgatóját is ismerem, akit ötven évesen elküldtek a cégtől, mert az itteni szabályok szerint nagyon sok fizetést kellett volna kapnia, így megúszta a vállalat egy tetemes végkielégítéssel. Ő letette az állami hivatalnok államvizsga kilencedik, azaz legalsó fokozatát, és most huszonéves fiatalokkal egy rangban dolgozik a főváros egyik kerületi önkormányzatában, mert élni kell, és bár sofőrje volt, meg első osztályú repülőjegye, most gyalog jár be dolgozni, és aktákat tologat, mert kezdő. Viszont tanul. Munkajogot tanul, azt mesélte, hogy munkajogász szeretne lenni öt éven belül, az a terület mindig is vonzotta, hatvan éves korára meg is tudja majd nyitni a saját irodáját. Szelíd, világlátott, kellemes ember, rendkívül jól kommunikál, és túl az első sokkon, élvezi az új feladatát, kitalálta a jövőjét, egy másodpercig sem adta fel, ő is a pink színű felvágotton nőtt fel, ahogy itt mindenki.

Koreanapló 21. – Barátok

Az volt az elképzelésem anyósom halála után, hogy keresünk egy csendes telket itt Csangdzsuban az Uám hegy oldalában, felépítjük a kis házunkat, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Ezt az ötletemet persze, szokás szerint interpretáltam a Facebookon, amire egyik kedves barátnőm azt írta, hogy korai az még, fiatalok vagyunk ehhez, menni tovább, élni a sűrűjében, ő ezt javasolja. Csakhogy én végtelenül fáradtnak éreztem magam négy év szörnyű németországi lét után, fél évig a haldokló anyósom mellett, és persze a férjem oldalán, aki szenvedett, majd gyászolt, hosszú ideig egész beteg volt a lelke.

Vágytam az erdőbe, elvonulni, megnyugodni, megöregedni. Aztán persze máshogy alakult, mert mindig máshogy alakul. Jött a tapétázás, ami átlökött engem az élni akarás oldalára, azóta is hálás vagyok ennek a tevékenységnek érte. Jöttek a barátok, akik itt a középiskolás társak, harminc éve nem látott, vagy soha nem ismert emberek, hiszen 74o diák járt egy évfolyamba, mind nem ismerhette a másikat, de itt az akkor is barát, ha ötven évesen találkozunk vele először, a kölcsönös segítségnyújtás ebben a közösségben evidencia. Az én térdem nem operálták meg, mert nehéz, bonyolult, és fiatal is vagyok hozzá, de a férjemét igen, mert ő is ízületi gyulladást kapott a hirtelen jött fizikai munkától, de az ő térde még menthető volt, hálistennek már rendben van, de egész nyáron csak hébe-hóba dolgozott. Jött a lakástulaj, aki elvitte könnyű munkára jó pénzért utat építeni, a barackos, aki Vietnamból jár barackot metszeni, és Olivér télen, nyáron segít neki, mert barát, mert csak, más indok nincs, ez az ország egy hatalmas család, kisebb csoportokra, közösségekre osztva, de nagy baj esetén egy emberként kiállva egymásért mind az ötven millióan.

És persze a főnökasszony, aki idő közben felvett helyettünk egy 26 éves, fiatal házaspárt tapétázni, de őt is műteni kellett, neki a válla nem bírta tovább, ő harminc éve tapétázó. Ma már nem tud két várost felvállalni, így átvesszük tőle Tedzsant, azaz az ottani iroda vezetését. Nem kell már tapétáznunk, elég tárgyalni, árat adni, designt tervezni, ellenőrizni a tapétázók munkáját, és ugye milyen jó, hogy tudom, mit kell nézzek, hogy észreveszem munka közben is ha valamit szakszerűtlenül végez, mert megtanultam, mert én is voltam az ő bőrében, ez nélkülözhetetlen egy jó főnök esetében.

Tedzsan viszont messze van, nem is annyira kilométerben, mint inkább időben. Az iroda kilenckor nyit, és hatkor zár. A legnagyobb csúcsforgalomban kéne autózni két órát reggel, két órát este, lehetetlen, tehát költözni kellett, kell, hogy szeptembertől indulhasson a tedzsani iroda. Csangdzsu és Tedzsan között van egy város, amit a Kümgáng (arany folyó) köré építettek és építenek immár 15 éve. Az lesz az új főváros, a közigazgatás, a parlament, az elnöki rezidencia, a legfelsőbb bíróság mind oda költözik. Ultramodern, ha csak annyit mondok, hogy a buszsáv alatt fűtővezetékek húzódnak az onnan negyven kilométerre lévő KTS és SRT (nagyon gyors vonatok) állomásáig, gondolom eleget mondtam, hiába van mínusz harminc, ott se jég, se hó. Ezt a várost Szedzsongnak hívják, Korea legdicsőbb királyáról lett elnevezve. Kacifántos köröket leírva, a barátok ösztökélésére, és hathatós segítségükkel itt találtuk meg a lakásunkat, amit egyelőre csak kibéreltünk, de ha úgy adódik, hogy megszokunk a 28. emeleten, akkor meg is vehetjük. Még nem tudom, mert bár gyönyörű, két szintes, hatalmas tetőkerttel, amit naná, hogy azonnal be fogok telepíteni mindenféle növénnyel, kerti bútorokkal, és magammal, de legalábbis ott fogom kortyolni a pezsgőt a naplementében, miközben alattam halkan zúg a nagyváros, ám bedugult a fülem a liftben felfelé, és a nappali hatalmas üvegfalához még nem merészkedtem túl közel, szóval csak óvatosan alapon, először 2 évet fogunk ott lakni, aztán eldöntjük, mindenesetre imponáló volt, hogy a patika tisztaságú mélygarázsban halkan szól a jazz, hogy derűsek és nyugodtak maradjunk parkoláskor is. A lakásoknak saját parkolóhelye van, oda más nem állhat, a bejáraton eleve be sem jöhet aki nem ott lakik, egy plasztik kártya szolgál belépésre, amit a szenzor felismer, és felnyitja a sorompót. Portaszolgálat, szerelőbrigád, szolgáltató és sport központ van a lakóparkban, mellettünk egy kisebb ága a folyónak, és hegy, fák, parkok, a közelben kis boltok és nagy áruházak egyaránt.

Úgy tűnik, mégsem állunk még meg, talán nem csak a térdműtéthez vagyok fiatal, de a visszavonuláshoz is. Az ingatlanos a barát barátja, ő talált nekem tetőkertes lakást, azt szerettem volna, ha már apartmanba megyünk. Látván a boldogságom, talán még nálam is jobban örült, pedig ha háromszor láttuk egymást az életben, sokat mondok. Olivér felhívta a barátját, aki azonnal jött az ingatlanoshoz, hozta a feleségét is, hogy akkor menjünk hűtőt meg mosógépet venni a Samsunghoz (ámbár én LG fan vagyok) mert az öccse ott dolgozik, és családi kedvezménnyel megvehetünk mindent sokkal olcsóbban. Megadta az Ikea címét, amíg nem jönnek a bútoraink, a gyerek meg anyu, legyen miben élnünk, az pedig még minimum két év.

Ennek a lakásnak a tulajdonosa, amit most itt hagyunk, ez az ember is hetek óta nekünk keres lakást, mert tudja, hogy el kell mennünk, és segíteni szeretne, csak úgy, a semmiért, ámbár Olivér is segített neki olykor ezt, azt, ez itt így megy, így épülnek a kapcsolatok, így működik az ország, a társadalom, az önzetlen segítség elvén, a tökéletesen elvégzett, gyors munka mellett, és az együtt töltött szabadidőn a közösségeken, kisebb, és nagyobb csapatokon, akik együtt mennek nyaralni, vagy a tapétázó vacsorákon, amikor a főnök fizeti a húst, asztalnál sütjük, és utána karaokéba megyünk énekelni, mert valahogy mind összetartozunk, az akupunktúra iskola közösségétől kezdve a gimnáziumi osztálytársakon át, vadidegen segítőkig, csak mert így működik itt az ember.

Holnap délután megyünk Szedzsongba a szerződést véglegesíteni, de előtte, korán reggel Olivér elmegy barackot szedni a barátjának, a hőségben, emiatt át kellett tetetni az időpontot, de ez rajtam kívül nem lepett meg senkit, mert hiszen barátnak segít.

Koreanapló 20. – Monszun

Esőt mondanak mára, most délután egy óra van, és már erősen borult. Ugyan most is nagyon meleg van, mégis kikapcsoltuk a légkondit, kinyitottuk az ablakokat, beengedtük a hangokat és a párát, mindjárt jobban érzem magam, csak a ventilátorok segítenek keringetni a levegőt, fellélegeztek a virágok is, velem szinte egyszerre. Hetekig éltünk mesterségesen hűtött, és légmentesen lezárt lakásban, csúnya lett a bőröm, szenvedtek a növények, a férjem köhögött, inkább a 34 fok, mint az. Igaz ugyan, hogy az eddigi 42 fokot nem bírtuk máshogy elviselni, ez a 34 kint, 3o bent, tűrhető.

Még a kabócákat is hallom most, meg a nagyikat, ők is kimennek már nappal is, a meleg mindig mihez képest az, és az eddigi hőséghez képest a mai teljesen elfogadhatónak érződik. Nem tudom mennyi fog esni ha rákezd, vihart emlegettek a meteorológusok, meglátjuk.

Csendes nap ez a mai nekünk, várjuk az ingatlanostól a híreket, tovább pakolgatjuk a téli holmit zsákokba, babcsírás rizst főztem, vacsorára meg majd lesétálunk tésztát enni, hideget.

A gyerek lassan csomagol, hónap vége felé megy vissza Hollandiába, kezdődik az iskola, a férjem tanul, de azt nagyon reprezentatív módon teszi, miután ma reggel kapott tőlem, hogy nem gondoltam, hogy két gyerek huszonévig történő csesztetése után a férjemet is nekem kell tanulásra fognom. Úgyhogy most kikapcsolt mindent, ül a nappali kellős közepén, és látványosan tanul. Egy az egyben a fiam, csak egy kicsit idősebb.

Voltam boltban, hoztam tejet, feltöltöttem a joghurtjaimat, jóformán azon élek, meg hideg tésztán, mióta tart ez a nagyon meleg.

Banánt termesztenek délebbre, igaz, fólia alatt, de egy éve fogott bele a farmer, és idén már hihetetlen mennyiséget szüretel, alkalmazkodik az új klímához, jól teszi.

Mun elnök még a szabadságát tölti, két nap múlva tér vissza, a parlament ugyan dolgozik, de nekik is melegük lehet, mert nem történik semmi érdemleges ott mostanság.

Észak-Koreáról megint furákat írnak az angol nyelvű sajtóban, hogy Kim átverte Trumpot, és fegyverkezik tovább stb. Valójában arról van szó, hogy Kim alkudozik Trumppal, és jól teszi, Amerika sosem volt ilyen tekintetben megbízható. Természetesen bontják a megjelölt rakétakilövő állomást, és természetesen nem hagyják abba a mozgást a még nem kijelölt telepeken, egy cseppet sem buták, nagyon jól tudják, mi fog látszani a műhold képeken, ez a dolog lényege. Trump tanácsadója, John Bolton azt szeretné, ha egy év alatt Észak-Korea mindent felszámolna, és azt mondja, hogy majd utána engednek a szankciókból. Nos, ő az az ember, aki folyamatosan a líbiai modellt emlegette, márpedig Kim Dzsong Un még túl fiatal ahhoz, hogy feledékeny legyen, következésképp egy másodpercig sem bízik Bolton ötletében, amit legutóbb Pompeo vezetett volna fel neki, ha ő el nem megy ez idő alatt krumpliföldet látogatni, jelezvén, mennyire tartja sokra Bolton elképzelését. Most majd lesz megint happening, mert jön az ősz, Kína, Amerika, Észak és Dél- Korea vezetői találkoznak, ebben a hónapban lesz a szétszakított családok találkozása is, utána a tervek szerint Mun elnök utazik Pjanjángba, és Kim Dzsong Un teszi amire ígéretet tett, egy centivel sem többet, mert ő csomagban gondolkozik, azaz kisebb egységekben számolná fel a haderejét, amiért cserébe fokozatos szankció feloldást és anyagi támogatást vár, vélhetőleg ezt el is fogja érni, ugyanis egyszerűen nincs elég pénze arra sem, hogy a létesítményeket biztonságosan tudja megsemmisíteni.

Azt a hírt kaptuk, hogy a különleges időjárási körülmények okán, a koreai állam fedezi a villanyszámlánk bizonyos részét, a normál átlagfogyasztásunkon felül. Ez a rendelkezés a lakossági áramra vonatkozik, ugyanis a szakemberek szerint ebben az időben a klimatizálás nem luxus, hanem az életben maradás feltétele, mint ilyen, alanyi jogon jár. Ebben az országban soha, sehol sem kell fizetni a vízért, és a mosdó használatért sem, mindig is alapvető jog volt mindkettő. Kizárt, hogy díjtartozás esetén elzárják a vizet egy lakásban, még a korlátozás is ritka.

Már működik a saját poharas rendszer a múlt hónap óta, augusztus elsejétől pedig kötelező, azaz a take out kávézókban ha viszed a saját poharad, nagy kedvezményt kapsz az árból, ha helyben fogyasztasz, nem adhatnak egyszer használatos poharat, a nylon zacskókat sem engedik, van papír doboz, és papír zsák, itt minden papír hulladékot száz százalékban hasznosítanak újra.

Még tart a nyár, persze, de már látjuk az alagút végén a fényt, legjobb reményeink szerint az nem a szembejövő vonat lámpája.

Koreai mindennapok – rakéták, oktatás és kutyahús

Észak-Korea a napokban megkezdte egy kulcsfontosságú rakétakilövő, és műhold fellövő állomás elbontását. Nem történt erről bejelentés, a műhold felvételek elemzésekor derült ki, majd azt tegnap Trump elnök is visszaigazolta egy sajtótájékoztatóján.

Rejtélyes repülőgép forgalom bonyolódik Észak és Amerika között, erről nem beszél egyik érintett fél sem, éjjel jönnek, mennek, de úgy tűnik valahogy elérték, hogy elkezdődjön a tényleges leszerelés Észak-Koreában. Ma dől el Pánmundzsamban, hogy vajon megrendezik-e valóban a szétszakított családok közti találkozót, ahogy arra Kim Dzsong Un ígéretet tett. Tegnap a déli tárgyalófél említette, hogy könnyen elképzelhető, hogy a békeszerződés teljes, és minden résztvevő által aláírt változata létrejöhet még a teljes leszerelés előtt, amennyiben erre Észak-Korea is hajlandóságot mutat,

Déli források arról számoltak be, hogy Északon sajnos a rendkívüli időjárás humanitárius katasztrófát vetít előre, a segélyszervezetek készen állnak a beavatkozásra, az államnak nincs pénze, Kim hiába áll Si Dzsin Ping befolyása alatt, az éhező népnél nagyobb fenyegetés nincs számára, vélhetőleg ezzel ő is tisztában van, ezért kezdték el bontani a rakétakilövőt.

Tombol a hőség továbbra is, a vetemény haldoklik, a gyümölcs megég, hiába van őrült pára, nem esik, megy minden tönkre. Éjjel több tűz is volt, mind elektromos berendezésekben keletkezett, sebesültek is vannak, hősök is, szerencsére halottak nincsenek.

Egy férfi agyonütött egy macskát, mert állítólag zavarta a hangja. A nemrég bevezetett, új állatvédelmi törvény értelmében ma reggel letartóztatták, előzetesben van. Egy kutyatenyésztő már kapott letöltendő börtönbüntetést állatok nem megfelelő tartása miatt, pedig ő nem vágta le a kutyáit, hanem PET-nek tenyésztette őket, de csődbe ment, ezt követően nem gondoskodott az állatokról, akiket végül állatvédők mentettek meg. Mun Dzse In elnök nagyon szeretné elérni, hogy tiltsák be a kutyahús fogyasztását az országban, de a vidéki öregek ebben egyféle Amerika ellenességet látnak, ezért ragaszkodnak hozzá, ugyanakkor a népesség döntő többsége már rég nem fogyaszt kutyahúst, tehát valóban megérett a helyzet ennek az idejétmúlt szokásnak a felszámolására.

Sejtésem szerint akkor lesz ebben konszenzus, amikor az utolsó amerikai katona is elhagyja majd a Koreai- félszigetet. Erre az utóbbi időben Kim Dzsong Un is utalt, szerinte a Koreai félsziget atomfegyvermentessé tételébe beletartozik Dél-Korea is, és ezzel nagyon nem lehet vitatkozni, igaza van. A déliek ugyan saját atomfegyverrel nem rendelkeznek, de az Amerikai hadsereg tart itt ilyesmit. Továbbá, ha Amerika nem csupán az atomfegyverek megsemmisítését várja el Észak-Koreától, hanem a rakétákét is, neki is el kell távolítania délről a rakétákat, sőt, elméletileg a déli hadseregnek sem lenne szabad legyen ilyen, de ezt Észak nem forszírozza, tekintettel Japánra, akinek annyi dúsított uránja van, amennyiből bármikor atomfegyver készíthető, ha már nem készült, ki tudja, és Kína ősellensége, tehát azt, hogy Dél-Korea védtelen legyen Japánnal szemben, senki sem szeretné.

A koreai-japán ellentétnek egy roppant sajnálatos mellékzöngéje, hogy egy japán kislányt a koreai kommentelők porig aláztak, egy K-POP tehetségkutatóban. A gyermek látta a műsorba érkező kommenteket, sírva fakadt, a szereplése félbeszakadt. Ennek egyrészt a két ország között fennálló súlyos problémákkal terhelt kapcsolat az oka, másrészt pedig a koreai fanok elvakultsága, akik maguk is többnyire tizenéves gyerekek, akik az iskolai, otthoni stresszt így vezetik le, fan és ellenfan klubokba tömörülve. Nem egy koreai celebet kergettek már öngyilkosságba, tevékenységük nem korlátozódik a japánokra.

Ennek a társadalomnak az egyik legnagyobb betegségére világít rá ez a jelenség, jelesül az oktatási rendszerre, ami egyik oldalról a világ élvonalában tartja Koreát, a másikról viszont a rendszer nyomását elviselni képtelen tizenévesekből valódi deviánsokat hoz létre, ami idővel a többségnél elmúlik, de van akinél nem, ebből voltak már gyermekek által elkövetett gyermekgyilkosságok is. Nagy erőfeszítések folynak az oktatási rendszer megreformálására, ám a legnagyobb ellenzői ennek maguk a szülők, és a millió magániskola, akik segítenek a gyerekeknek felkészülni délután, ez egy hatalmas iparág Koreában. Meglátjuk merre billen a mérleg nyelve, egyre több az elégedetlen szülő is, elképzelhető, hogy mégis csak sikerül majd megreformálni az oktatást.

Egy másik nagy baleset is történt, Laoszban, az SK csoport által épített gát beszakadt, elöntött hat falut, vélhetőleg több százan haltak meg, míg az ott dolgozó 51 koreait kimentették. Ez így igen nagy probléma, míg a helyiek meghalnak, a halálukat okozókat megmentik, nem helyes, minimum részt kellett volna venniük a mentésben, vagy utolsóként hagyni el a helyszínt, de így nem lehet.

Állítólag jön egy tájfun, ami Japánon biztosan átvágtat, de, hogy utána ellátogat-e hozzánk, abban még csak reménykedünk, ugyanis tájfun nélkül augusztus végéig sem fog mozdulni a forró levegő. Tegnap, mióta csak jegyzik az időjárást, a legforróbb napot és éjjelt mérték, de igaz ez az egész nyárra is, rövid volt a monszun, és túl korán is érkezett, a Tibet feletti forró levegő megakadályozza, hogy a délről ide áramló tovább haladjon, konkrétan csapdába estünk, a forróság és a pára fogságába.

Koreában is vitatkoznak a menekültekről

Pár hete látott napvilágot Dél-Korea első komolyabb problémája a bevándorlással kapcsolatban, illetve annak is egy sajátos szegmense, az iszlám vallású menekültek be, illetve nem befogadása. Láttam a híradásokat a Csedzsu szigetére csempészett jemeni menekültekről, láttam a sziget lakosainak tüntetését ellenük, láttam ugyanezt, manipulált BBC változatban, amin kicsit csodálkoztam, hogy lám, még ők is, olvastam fórumokat a témáról, az átlag koreai átlag véleményét, és annak az ellenkezőjét is.

Tény, hogy jelenleg

Dél-Korea nem ismeri el Jement háború sújtotta területnek.

Márpedig az ilyen területekről menekültstátuszt kérvényezők mindössze három százaléka kapott eddig pozitív elbírálást, azaz maradhatott itt menekültként. A háborús országokból, mint például Szíria, közel húszezer menekült él itt, ők addig maradhatnak, amíg nem válik biztonságossá a hazájuk, utána nekik is menniük kell.

Gazdasági bevándorlók természetesen vannak jóval többen, ők általában vendégmunkások, itt letelepedni kívánó európaiak vagy amerikaiak. Iszlám országokból is jöttek sokan, bevették magukat Itewonra az amerikai negyedbe, amiből aztán késelések, bandaháborúk, kábítószerkereskedelem lett, amit itt nemigen tűrnek meg, úgyhogy kiutasítottak törököket, marokkóiakat, nem tudom, még milyen nemzetiségű állampolgárokat, akik bűnözőkké váltak, vagy ki tudja, talán eleve azok voltak, ez nemrégiben történt. Az egyszeri koreainak tehát semmi jó nem jut eszébe az iszlám vallás híveiről, mert eddig csak baj volt velük, pedig azok nem is menekültek.

A Csedzsu szigeti tüntetésen

azt követelték a lakók, hogy küldje haza az állam a HAMIS menekülőket, nem pedig azt, hogy minden menekült menjen haza,

ez azért lényeges különbség, ami valahogy a BBC videoriportjából kimaradt, ki tudja miért.

Másrészt kétségtelen, hogy a Szauli Námbu terminálban, ami egy nagy forgalmat bonyolító tömegközlekedési csomópont, roppant illetlen módon viselkednek az ott heverésző muszlim vallású arab férfiak, gyakorlatilag semmibe veszik Korea kultúráját, szokásait, a nőket itt övező tiszteletet, és ezt én magam is láttam nem egyszer, nem kétszer, mindig. A koreaiak udvariasak, és zavarban is vannak külföldiekkel, nem utasítja senki őket rendre, ezzel pedig nagyon gusztustalanul élnek vissza. Természetesen nem szeretnék általánosítani, nem gondolom, hogy minden egyes muszlim vallású férfi ilyen, azt tapasztalom, hogy a döntő többség viszont bizony így viselkedik, és nyugat-európai éveim után már nem is érdekel, hogy mindezt miért, egyszerűen nem kell ez ide, van enélkül is bajunk épp elég, bármilyen rasszistán hangzik is ez, ha valaki képtelen beilleszkedni a befogadó társadalomba, az menjen haza, ennyi. Aki beilleszkedik, annak welcome, minden egyébre való tekintet nélkül.

Épp mesélte a gyerek, hogy ha ő itt kimegy az utcára, legyen akár negyven fok, akkor is eltakarja a vállát, mert itt az kihívónak számít, ha nem teszi, hosszú nadrágban jár, mert magasabb, mint az átlag, senkit nem szeretne feleslegesen provokálni. Ha Magyarországon jár, akkor a márkásabb dolgait nem viszi, ha Hollandiában öltözködik, akkor az ottani trendet követi, oda illeszkedik be, ahol épp van, és bár ez nem mindig könnyű, de ez a minimálisan elvárható mindenkitől.

Visszatérve a jemeni fiatal férfiakra, készült velük egy riport, mondták, hogy dolgoznának itt, meg, hogy van köztük diplomás, és beszélnek néhányan angolul is, nem értik miért nem maradhatnak, elmondásuk szerint a jobb élet reményében jöttek Dél-Koreába.

A koreaiak ezzel szemben igen pragmatikusan állnak a kérdéshez, azaz az eddigi tapasztalataik, és a világból érkező hírek alapján

inkább elutasítóak, mintsem befogadóak az iszlám vallás követőivel, ámbár a háború elől menekülőket a közvélemény-kutatások szerint túlnyomó többségük befogadná.

Azt, hogy Jemen háborús terület-e vagy sem, nem érdemes most vitatni, mert a koreai rendelkezés érvényében nem számít annak.

Olyan érvek merültek még fel a gazdasági menekültekkel szemben, hogy azok az országok oldják meg, amelyek gyarmatosították őket, meg, hogy nem akarnak Európa sorsára jutni, ami már erősen rasszista kijelentés, de tény, hogy ilyen is volt. Nagyjából azt lehet mondani, hogy azokat látják szívesen, akik hajlandóak a normáikat betartani, és azokat nem látják szívesen, akik már bizonyították, hogy erre nem képesek, vagy nem áll szándékukban. Nyilván, ez is egyféle általánosítás, de ez van.

Nem tudom, hogy ez helyes vagy sem, nem is tisztem eldönteni, vagy megítélni, hogy így kell-e egy magyarországnyi, hetven százalékban lakhatatlan, hegyvidékes területen élő ötvenmilliós nációnak ezt a kérdést megítélnie, vagy sem, kétségtelen azonban, hogy nagyon összezárva élünk, itt senki sem engedheti meg magának, hogy a viselkedésével megszegje a közösségi normákat.

Koreanapló 19. – A ruhafestő fuguval

Tegnap este halat ettünk, méghozzá gömbhalat, azt, amitől Japánban meglehetősen sok haláleset történik, mert ők leginkább nyersen fogyasztják. A feldolgozásához természetesen itt is speciális engedély kell, de itt a mérgező részét kivágják, aztán sütik, párolják, vagy levest főznek belőle, úgy már nem veszélyes, viszont igen finom, és különleges eledel. A vendégeink roppant nagy ínyencek, megtudtuk tőlük, hogy az igazi mérges gömbhalat nyersen kell enni, van, egy, két erre szakosodott séf, és étterem, a mérgező ikrákból pedig egy keveset nagyon klassz elfogyasztani, mert “feldobja” az embert. Nem pontosan értettem ezt a kifejezést, illetve igen, csak gondoltam pontosítsunk már, mégis, hogy dob fel, ezért megérdeklődtem, hogy van-e köze az élménynek mondjuk a kábítószerek hatásához, mire nagy szemlesütve bevallotta a férj, hogy van bizony, sőt. Aztán azt is elmondta, hogy nem azért halnak bele Japánban sem, mert ne tudnák eltávolítani a mérgező részt, hanem mert túl sokat fogyasztanak belőle, és akkor a nagy happy átvált végleges happybe, azaz ebben az életben több gondja nincs a vendégnek, tehát mindent csak mértékkel.
Az asszony kicsit megviselt volt, nagyon meleg van, és nekik ez főszezon, októberig, amikor a nagy divatbemutatók elkezdődnek, látástól vakulásig munka van, a pénzes vevők megkövetelik a különleges figyelmet, például nem szeretnek egymással találkozni, előre megbeszélt időpontra jönnek. Belgiumban, illetve Párizsban is van évről évre divatbemutatójuk, arra is készülni kell. Ennek örömére aztán gyorsan bedobott öt pohár sört keverve szodzsuval, ami olyan gyenge pálinka féleség, és még el sem kezdődött az este. A férj alig ivott, mert ő vezetett és innen jó messze laknak, én ittam volna, de ebben a melegben nemigen bírtam, ahogy a férjem is erősen módjával, csak a stresszes asszonykát nem hatotta meg a hőség, ő bizony ivott rendesen. Ebben az országban ilyen szempontból teljes a jogegyenlőség, a nők épp olyan sokat isznak, mint a férfiak, teljes joguk van hulla részegnek lenni, a másnapi házastársi gondoskodásra is, ahogy ők is ápolják alkalomadtán a másnapos férjeiket, semmi különbség a két nem között ez ügyben, és ez nekem határozottan tetszik.
Finom volt a hal, ezúttal mi voltunk a vendéglátók, és a már nem szomjas ruhafestő hölgy közölte, hogy ő pezsgőt akar, de minimum bort, francia sajttal. Ilyesmi pedig elérhető távolságban csak nálunk van, úgyhogy hazahoztuk őket, pedig ez nem volt tervbe véve. Itt aztán kapott bort, pezsgőt, sajtot, a férjem még egy kis sűrű levest is főzött, ették a jó hideg kovászos uborkát, mintha kötelező lett volna, itták a levét, nagyon tetszett nekik. Meséltem, hogy híressé tettem őket az ismerőseim, barátaim körében, nagyon örültek, azonmód ismerősnek jelölt a hölgy, és a binggel megpróbálta elolvasni, amit írtam, persze elég szerény eredménnyel, de azért rájött, hogy tényleg róluk szól a cikk, egész kihúzta magát. Mondtam az indigó problémát, azonnal adott insta elérést, és videót, ami aznap készült, az indigó mezőről. Aztán beszélgettünk politikáról, közéletről, külföldről, belföldről, mindenféle érdekes dologról, miközben az itthon tárolt alkohol készlet lassan elfogyott, pedig nem lehetne a férjemre fogni, hogy ilyesmiről nem gondoskodik rendszeresen, igaz, ő inkább gyűjteni szereti, most megitták a gyűjteményét éjjel kettőre, mint a huzat, azaz a művésznő egymaga gyakorlatilag elintézte azt. Közben kaptunk jó tanácsot, hová menjünk lakni, hová ne, mert most, hogy nekem nem nyílik lehetőségem eljárni munkába a térdem miatt, és amúgy is írnom kell, mert az az én dolgom, felértékelődött az otthon szerepe, egy kicsit nagyobbra vágyom, ahol vendéget is kényelmesen lehet fogadni, ahol akkor is el tudom magam foglalni, ha épp nem írok, de kint sincs dolgom. Végül kettő után bontottak asztalt, felszedtük a feleséget és kikísértük egész az autóig, mert egy cseppet bizonytalan volt a mozgása, majd hulla fáradtan dőltünk takarítás után az ágyba, azzal a tudattal, hogy ma Szaulban randink van a magyar nagykövetség ügyvivőjével, ugyanis nekik ajándékoztam a könyvtáram, lévén nekem jelenleg gond költözéskor cipelni, ők pedig épp egy magyar nyelvű könyvtár létrehozásán fáradoznak, mert már 15o magyar állampolgár él ebben az országban. Beszélgettünk a kulturális attaséval is, kedves hölgy, majd javasolta, hogy legyünk ismerősök Facebookon, erre a férjem, hogy de az én feleségem politizál, és nagyon utálja az Orbán Viktort. A kedves, duci hölgy nyelt egyet, majd javasolta, hogy esetleg kövessem a követség oldalát, mert ott elmondják a híreket, és bár nem lesz augusztus huszadikán semmilyen megemlékezés, ám annál nagyobb október 23-án, mert, hogy arra kapnak pénzt Magyarországról. Ez van, komolyan kedves emberek, és nem tűntek véres szájú diktatúra pártinak, élni kell nekik is, hát befogják a szájukat, ahogy annyi más magyar szerte a világon, vagy az anyaországban. Mindenesetre egyikünk sem forszírozta az online barátkozást tovább, azért a könyveknek láthatóan nagyon örültek. Elindultunk haza, azaz nem haza, hanem házat, lakást nézni, jelenleg a minden opció érdekel fázisban vagyunk. Igen ám, de az a négy óra alvás tényleg nem volt sok, ellenben a 37 fok meg igen, szóval járkáltunk ötig, ettünk is finomat valahol, de akkor már úgy égett a szemünk, mintha homokot szórtak volna bele. Láttunk gyönyörű, eldugott völgyben, modern, és vélhetőleg méregdrága házak gyűrűjében szép kis lótusz tavat, aminek a férjem a kicsiny voltát úgy próbálta meg érzékeltetni, hogy “nézd, ott egy pocsolya, lótuszos” . Betévedtünk apró utakon a környező hegyek közé, és találtunk egy picike, de csodaszép kolostor, forrással, ahol megmosakodtunk, ittunk, én készítettem pár fotót is. Aztán egy, két ingatlanoshoz is bementünk lent a városban, lett elképzelésünk a bérleti díjakról, és a vételárakról is, majd mikor már tényleg nem voltunk képesek tovább menni, hazajöttünk, és gyors mosakodás után mindketten mostanáig aludtunk, majd holnap folytatjuk a nézelődést, a lenti pakolást, az előkészületeket. Elfogyott a saját készítésű joghurtom, nagyon népszerű az uborka, jó helyre kerültek a könyveim, mi egyebet kívánhatnék még, kellemes, hasznos két nap volt, s bár a hőség tartja magát, mi is igyekszünk ezt tenni.

Ruhafestők

Szóval, szemben a csirkelevessel, számomra azért volt nagy attrakció a kovászos uborka készítésének puszta lehetősége is ma, mert Koreában eddig nem ismerték a kaprot, márpedig kapor nélkül nemigen lehet koviubit eltenni. A csirkeleveshez valók itt hétköznapi dolognak számítanak, bármelyik kis élelmiszer boltban kapni ilyesmit, a piacon meg aztán a teljesen hagyományos verzióhoz valókat is, amit ma már kevesen főznek.

Tegnap délelőtt, a kolostorlátogatás után vidékre mentünk, a férjem akupunktúra tanárának házába, mert felajánlotta, hogy egyrészt ad a térdemre kezelést, másrészt pontosan megmutatja az én testemen a férjemnek, hogy hová is kell szúrni, és mennyire mélyen. Ők már picit vastagabb tűvel dolgoznak, ami veszélyes is lehet elméletileg, így nem mindegy, hogy hová szúr. Kezdetben, a gyakorló tűkkel lehetett bohóckodni, azokkal ártani nem lehet, pont olyanokat használnak Európában, de ezek már vastagabbak, és hosszabbak is, amikor megszúrnak vele, az nem igazán fáj, de ha a megfelelő pontot találják el, az olyan érzés, mint amikor enyhén megráz az áram. Kaptam kezelést tehát, a férjem pedig a megfelelő instrukciókat velem kapcsolatban, utána egész nap nem fájt, sőt, még ma sem fáj. De azért ma reggel is kaptam, ma már a férjemtől, és valóban ugyanolyan áramütés szerű érzés volt, tehát ügyes tanítvány kell, hogy legyen.

Kezelés után egy csoporttárs háza felé vettük az irányt, aki szintén akupunktúrát tanul, vacsorára voltunk hozzájuk hivatalosak. Korábban csak annyit tudtam a hölgyről, hogy képzőművész volt, aztán ruhafestő lett, és abból jól él, semmi egyebet. Megérkeztünk, végtelennek tűnő szerpentineken át egy kis völgybe, magas hegyek ölelte apró mélyedés volt csupán, abban egy igen méretes családi ház, külső épületek, vendégház, pázsit, millió virág, és fűszernövény, cicák, rizsföld, és indigó mezők, ez utóbbiak a szűk bekötőút előtt, egy tágasabb tisztáson.

A férjjel találkoztunk elsőként, szegényről ömlött a víz, épp akkor hoztak egy hatalmas hűtőkamrát a termesztett festékanyagoknak, azt ásta, gereblyézte ebben a rettenet hőségben. Beinvitált bennünket a ház emeletére, a földszint műterem és műhely is volt egyben, meg raktár. A lépcső alatt borsmenta bújt elő, a fordulóban kapor nőtt egy nagy festékes edényben, és én megbűvölve, feledve minden illemet, kérdeztem, hogy ezt honnan szerezték? A férfi cseppet zavarba jött, szerintem nem tudta mi izgatott fel ennyire, de gyorsan elmagyaráztam, hogy ez nálunk egy fontos fűszernövény, és én eddig még soha nem láttam ilyet Koreában, tényleg szeretném tudni, honnan van. Nosza kihívta az asszonyt, akit ismertem az iskolából, ő pedig készségesen válaszolt, hogy úgynevezett „herb” vetőmagokat már árulnak Koreában, de például ők ugyan nevelik a kaprot, csak fogalmuk sincs, mit kell vele tenni, ezért nyersen megették salátával, amikor húst sütöttek. Ráadásul nem a zsengét, hanem akkurátusan megvárták, míg kivirágzik. Sikerült elfojtanom a feltörni készülő nevetésem, de azért megérdeklődtem, hogy nem volt-e túl aromás az íze. Erre azt a választ kaptam, hogy tulajdonképpen a nyers bazsalikom és a koriander fényében ehetőnek tűnt. Na ekkor már tényleg nem bírtam, de a férjem sem, nagyon jót nevettünk, és ott helyben megígértem, hogy megmutatom, mit, hogyan szokás fogyasztani. Felmentünk, akkor láttam, hogy az tulajdonképpen egy exkluzív bolt ahová érkeztünk, a feleség által varrt, tervezett, festett ruhákat lehetett ott kapni, nagyon sok pénzért. Leültettek, kaptunk inni, vártunk egy fél órát, míg bezártak, elmentek az alkalmazottak is. Addigra a férj feljött, már le is zuhanyozott, rajta is festett ruha volt, meg a nőn is, egész érdekesen néztek ki.

Aztán elmentünk kacsát enni, és ott elkezdték mesélni a történetüket. Festőművészek mindketten, amennyire meg tudtam ítélni, igazán kiválóak, csakhogy, ahogy ők fogalmaztak, abból csak éhen halni lehet, tehát a második lányuk születése után a nő kitalálta, hogy valami mást is kell csinálni csodás képek készítésén kívül, ha enni akar adni a gyerekeknek. Valahol látott egy dokumentum filmet a természetes anyagokkal történő ruhafestésről, azt gondolta hátha, és megpróbálta. Persze csak piciben, készen vásárolt színezékekkel. Aztán vett egy varrógépet, és maga megtanult varrni, mutatta, az első dolgai téglalap alakú táska szerű dolgok voltak, mert azt nagyon nem lehetett elrontani, a színekhez pedig remek érzéke van, hiszen festő. Készített tíz, tizenöt ilyen kis táskát, majd javasolta a férjének, hogy menjenek fel a fővárosba, és adják el. Addig, mint ismert művészek jártak oda kiállítani, akkor viszont arról volt szó, hogy a földre terített plédről kéne eladni a táskákat. A férj persze tiltakozott, a nő válással fenyegetőzött, végül egymaga ment fel, félretette a büszkeségét, és három óra alatt eladott mindent az utcán, valóban egy földre terített rongyról. Ezt aztán hetente megismételte, hamarosan a vevők egymás kezéből tépték ki a holmit, és lett pénz ételre, meg lassan épült a ház is, aminek a garázsában húzták meg magukat addig. Aztán tanultak. Megtanulták, hogy lehet a festékanyagokat előállítani, kifejlesztettek olyan módszert, amivel bőrön át felszívódó gyógynövényeket is tehetnek a főzetbe, szereztek organikus pamutot, pár éve nyitottak egy kis üzletet Szaul központjában, ahol alkalmazott dolgozik, de ma már a legpénzesebb vevők elautóznak a házukba, ami tényleg a világ végén van, vagy inkább még azon is túl. Feladták a festészetet, a férfi felel a mezőgazdasági munkákért, a festékek előállításáért, a nő tervez, varr, fest, ma már néhány alkalmazott segítségével.

Aztán hatalmas autóbalesetet szenvedett a feleség, másfél évig feküdt kórházban, darabokra tört a gerince, ma sem tud rendesen járni, de ezt csak azután vettük észre, miután felhívta rá a figyelmünket. Akkor fekve tervezett, a férje szerkesztett neki egy állványt, amit talpig gipszben is elért. A rehabilitáció alatt pedig vett egy padot, rá egy matracot, hasra feküdt, és úgy varrt, hogy a gép előtte volt a földön. Rengeteget dolgoznak most is, de sokat is keresnek, kész a ház, a vendégház is, most már a hűtőben tárolni is tudják az indigót és a többit, gazdagék pedig eljönnek egy-egy gyógyító ruháért hozzájuk, a szauli bolt is jól megy.

A lányokat nem járatták középiskolába, a fűnyíró elven működő oktatási rendszerrel nincsenek kibékülve, így államvizsgát tettek a gyerekek, és majd akkor mennek egyetemre, amikor úgy érzik, hogy szeretnének menni. Aki ezt, ebben a társadalomban meg meri tenni, az tényleg nem átlagember, itt a társadalmi nyomás igen erős, de ők azt mesélték, hogy amikor ők jártak egyetemre, akkor is inkább akadályozta őket a professzoruk az egyéniségük kibontakoztatásában, mint segítette volna, így elvégezték ugyan, de nincs róla jó emlékük, a gyerekeiknek nem szeretnék ugyanezt.

Nem sokkal ezelőtt a feleség gerince megint megadta magát, elvitte a mentő, egyenesen a műtőbe, két csigolyája összeroppant. Újabb műtét, újabb hónapok kimerevítve, ismét hanyatt fekve rajzolt, később hason fekve, a padon varrt, már rutinos. Úgy öltözködik, hogy alig látni a gondot amikor megy, szép arca van, harmonikus vonásokkal, nem sminkel, a gyerekek udvariasak, a férje nyolc évvel idősebb, és kimenne a világból a feleségéért azt hiszem. Híres művészből segéderő és földműves lett, de mintha nem igazán bánta volna úgy tűnt, és nem is a pénz miatt, hanem mert szereti a családját, és így legalább a nő sikeres, illetve nem is igaz, együtt sikeresek. Télen, mikor a házuk szinte megközelíthetetlen, egy, másfél hónapra elutaznak külföldre, az a nyaralásuk.

Éjfél elmúlt, mire összeállt a kép nekünk róluk, és viszont, nagyon jól megértettük egymást, francia sajtot ettünk capri bogyóval és rozé pezsgővel, közben megvitattuk az élet nagy dolgait, kisétáltunk a harmat lepte pázsiton át az autóhoz, majd azzal az ígérettel mentünk el, hogy hozzuk a kapros uborka ételt, amint megérik. No, ezért volt ma a férjem délelőtt boltban üvegért, uborkáért, kenyérért, miután meglátogatta az édesanyja sírját, és ezért kellett ismét boltba menni a lányomnak, mert kevés lett az uborka, meg ezért hívtam fel anyut, hogy pontosan hogy készítsem a kovászos uborkát. Legközelebb majd a bazsalikom jön, megmutatom a pestot nekik, biztos vagyok benne, hogy szeretni fogják.

Három szantál füstölő

Egész életemben összesen két ember volt rám olyan hatással, ami okán valami nagyon, teljesen, alapvetően megváltozott bennem. Mindkettővel csak rövid időt adott a sors. Az egyiket Dévényi Katának hívták, a tari buddhista központ ügyvezetője volt. Akkoriban vidéken laktunk, mert apám haldoklott, agydaganata volt, de mi még nem adtuk fel, elmentünk a hegyek közé lakni, onnan Tar nem volt messze, kezdetben csak úgy járogattam oda imádkozni, aztán megismerkedtem a boltossal, akiről később kiderült, hogy Katának hívják, és a kezdeti óvatoskodás után nagyon sokat tanultam tőle. Pár hónapot jártam hozzá, a magyar származású szerzetes, aki minden volt, csak az nem, egyfolytában aludt, Katával a boltban beszélgettem egy tea vagy kávé mellett órákat. Nyomorult helyzetben volt tulajdonképpen amellett a pasi mellett, de ő nem feltétlenül élte meg annak, olyan buddhistaként élt, amilyen én csak vágyaimban voltam. Sosem éltem valami nagy szociális életet, soha nem voltak barátaim, legfeljebb egy, nagy ritkán kettő.
Kata felforgatta az életem, megtanultam tőle kiállni a hitemért, egyensúlyt teremteni önfeladás és egészséges kompromisszum között, épp az ő negatív példáján át, és azon keresztül, hogy tökéletesen tisztában volt a helyzetével, látta magát kívülről, mégsem változtatott, betudta annak, hogy saját maga idézte elő, ahogy Buddha mondta, amit tettél tíz éve, az vagy ma, amit teszel most, az leszel tíz év múlva. Így élt, harmóniában a hibás döntéseivel, ugyanakkor mégsem. Agyon dolgozta magát, magas volt a vérnyomása, akupunktúrás tapaszt hordott a fülén, mégis meghalt, egy pillanat alatt, előző nap még beszéltünk, másnap már hívott a kolléganője. Lementem, akkor már visszaköltöztünk Budapestre, apámnak újabb műtétre volt szüksége, és azt láttam, hogy a láma remekül szórakozik a sok odagyűlt emberrel, míg Kata fel volt ravatalozva egy kicsi szobában, tele virággal. Bementem, elköszöntem, de igazából azok, amit az alatt a rövid idő alatt átadott nekem, és az, amit magam láttam, hogy belehal egy viszonzatlan szerelembe, az megváltoztatta az életem, a felfogásom alapjait.
Sok-sok év telt el, elmentem Magyarországra, és nem bírtam megállni, hogy Tarra be ne nézzek. A felújított épületek üresen árválkodtak, a mozaik félig volt kész, állítólag jött egy tibeti szerzetes, a magyar pasival nem tudom mi történt, minden zárva volt, csak az imazászlós diófa volt ugyanolyan, mint régen, égen, földön nem láttam embert. Szomorú volt? Nem tudom. Azt hiszem nem. Kata halálával megszűnt a hitelesség, amit azt megelőzően is csak ő képviselt, az a föld az ő öröksége volt, ő megtette amit tehetett, odaajándékozta a buddhista közösségnek, működtette, szervezett, életet, hitet vitt oda, vele minden eltűnt, csak a föld maradt, és a csillivilli üres épületek.
Ismét hosszú évek teltek el, és én bekerültem egy klubba, aminek nem tudom, hogy szeretnék-e a tagja lenni, írok. Persze, mindig is írtam, csak nem igazán jól, későn érő típus vagyok, most sem a szerkesztett dolgok mennek nekem, hanem ami jön, ami úgy spontán leíródik általam, és nem feltétlen van közöm hozzá, én csak ütöm a billentyűket, a szöveg meg valahonnét jön. Nem tudok helyesen írni, a mentorom egyszer azt írta, hogy nagyon jó, de nézd már meg, hogy használják magyarul az alanyt meg az állítmányt, aztán újra írt, hogy inkább ne nézd meg, neked nem szabad, csak írj, a többi a mi dolgunk. Azóta írok, azt megelőzően is írtam, csak akkor nem volt hiteles, mert amit mond az ember, és nem éli, az sohasem az.
Ebben, az újságoknak írok dologban kicsit zavarban vagyok, mert nem tudok semmit erről a világról, nem vagyok újságíró, nyilván ez egy szakma, tanulni kell, de nekem mindenki azt mondja, hogy nem szabad, csak írjak, majd ők…Persze, jól esik, a népszerűség is, az is, hogy talán pár ember érti is amit mondani szeretnék, sokszor meg csupán az, hogy szerzek pár perc időt másoknak, akik általam tudnak kilépni a gyűlölet fogságába esett világukból.
Hívtak ide, oda, amoda, de valójában mindig is a Huppába szerettem volna írni, nem tudom miért, talán mert Szele Tamással való régi ismeretségem okán azt mindig olvastam, alig találtam benne rossz cikket az évek alatt, szinte soha. Nem tudok kilincselni, soha nem is tudtam, az önmarketingre való képességem nem nulla, hanem erősen mínuszban van, kizártnak tartottam, hogy valaha bárkit megkérjek, hagy írjak ide, vagy oda.
Egyszer csak jött egy üzenet, nem olyan rég, pár hónapja, hogy Török Mónika vagyok, ennyi idős, enyém a Huppa, amit azért hoztam létre, hogy a szakmából kiszorult újságírók kapjanak publikálási lehetőséget, leközölhetem-e az írásod? Nagyon meg voltam illetődve, de azonnal rávágtam, hogy persze, sőt köszönöm. Az volt az első, ami a Huppában megjelent.
Aztán Móni ismerősnek jelölt, de ő nem tudta, hogy hozzám évek óta eljutnak az írásai, az ikrek története csodapasival együtt, akinek most nagyon nagy feladatot adott a sors, és én hiszem, hogy megbirkózik vele, viszont azt nem tudtam, hogy támadták, azt sem, hogy az online barátaim nagy része egy fajta véd és dacszövetséget kötött Móni magánéletének védelmében, amiről ő pont olyan természetes őszinteséggel írt, mint ahogy én sem takargatom a magamét. Mondjuk rá is fáztunk mindketten, de én ezt a részét a történetnek nem tudtam, csak kommentelt nálam, én nála, és annyira sok közös volt, nem az életünkben, hanem valahogy abban, ahogy azt láttuk, talán abban, hogy gátlások nélkül írtunk magunkról, és nagyjából tettünk arra, ki, hogyan él ezzel vissza.
Egyszer csak jött egy másik üzenet, hogy nem írnék-e a Huppának rendszeresen. Ismét roppantul megilletődtem, és azt kérdeztem, hogy jó, de mit és mikor. Azt válaszolta, hogy „tőled bármit, és bármikor, várj megetetem az ikreket”.
Nem hiszem, hogy kaptam valaha nagyobb elismerést bárkitől, mint azt, hogy a Török Mónika nekem azt írja, „tőled bármit és bármikor”.
Írtam, ahogy írok majd minden nap, de nem mertem neki elküldeni, csak egyet, mert úgy éreztem, hogy jövök én ehhez, nekem nincs helyem ebben, valami félreértés lehet. Épp meccs volt, és tudtam, hogy nézi, viszont az írhatnékom nem tudom szabályozni, szóval elküldtem, ahogy kérte messengeren, de nem tudta megnyitni, így emailben is. Nem hazudok, 5 perc múlva kijavítva, bekezdésekbe szedve, tökéletesen lektorálva megjelent. Csak annyit tudtam írni, hogy „mint a villám”, és kaptam egy választ, hogy „harminc éve ezt csinálom, írj még”.
Kicsivel később segítséget kértem, nem pontosan értettem hogy etikus, jó-e ha leírom posztban és utána jelenik meg valahol, rendben van-e az, ha több portál elkéri és én odaadom, hasonló dilemmáim voltak. Azonnal válaszolt, hogy szerzők jönnek, szerzők mennek, a szerkesztőségek nem fognak összedőlni akkor sem ha írsz nekik, akkor sem ha nem, ez egy kegyetlen világ, te vagy a fontos, senki más, ingyen dolgozol, köszönjék meg amit kapnak, te nem tartozol senkinek semmivel. Hmm, elgondolkodtam, pláne, nem sokkal a zoomos, un interjú fényében, és azt gondoltam, hogy igen, igaza van. Elmondta hová ne írjak semmiképp, mert ott ugyan nagyon jó fej a szerkesztő csaj, de az nem mindegy, hogy milyen írások között jelenik meg az enyém, a renomémra vigyázzak.
Aztán jött a távirányítós posztja, és tökéletes volt, úgyhogy pár nap múlva, ennek fényében leüvöltöttem a férjem fejét, azóta sem kapcsolgat másodpercenként. Naponta néztem a cukikat, a patakba rugdalt kerékpárosok történetét, és mindent.
Azt éreztem, mint anno Kata mellett, pedig ő alig volt nálam idősebb, és mégis, mintha még nálam is többet élt volna, mintha egy csomó dolog lett volna, amire megtanított, és amire már nem maradt ideje, hogy megtanítson.
Nem írom le a halálakor érzett jeges kéz markolását a torkomon, nálam sokkal jobban ismerték mások, nálam sokkal régebb óta szerették, védték, kiálltak mellette, dolgoztak vele, a valóságos élete részei voltak. Az ő joguk nekrológot írni, az ő személyes életük része volt, nekem alig maradt egy kis idő, pár tanács, és egy életre szóló boldogság, hogy „tőled bármikor bármit”.
Tegnap elmentünk vidékre, dolgunk volt, nem kirándulni voltunk, mégis roppant érdekes volt. Persze, elmondtam a férjemnek mi történt, hiszen a távirányító óta tudja ki a Török Móni. Nem szólt csak a közeli kolostor felé vette az utat, és bekísért, hogy akkor búcsúzz el. Nem tudom adekvát megoldás e, egy zsidó baráttól három szantál füstölővel búcsúzni, és kívánni neki jobb újjászületést, de ha az, ha nem, én megtettem, nekem fontos volt. Azóta jobb, mert bár nem ad már tanácsot, nem rugdossa a kerékpárosokat a patakba, de hátha meghallgatja valaki amit kértem, és jobb lesz neki, sokkal jobb, megérdemli.

FRISS HÍREK

Mai kérdés &...

Óvakodj a bi...

Pompeo: jobb...

Hoppá: mégse...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK