Kezdőlap Szerzők Írta Eugenia S. Lee

Eugenia S. Lee

75 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Arthur mesék 1.

Eugenia S. Lee
-
0
Arthur mesék 1.

Tegnap magamra maradtam délután Arthurral itthon, a férjemnek dolga volt.

A kis tüskést felébresztettem, megetettem, beraktam az ágyamba, hadd legyen melegben, közben tettem-vettem.

Jött egy telefon, hogy hozni fognak egy fontos iratot, amit a szokásos digitális aláírással kell a férjem helyett átvennem, de keressem meg a személyijét is hozzá. Meg is találtam, és arra jutottam, hogy errefelé nem lehet túl nagy jelentősége ennek az okmánynak, ugyanis valami gyerekkori képe van rajta, talán húsz éves ha lehet azon, és hát be kell látni, azóta nem csak vertikálisan nőtt.

Nem nagyon foglalkoztatott tovább a dolog, itt a személyiségi jogokat amúgy is másképp értelmezik, mint Európában, mikor le szeretnék tölteni valamit a Playstore-ból, azonnal kidobja a telefonszámom, a személyi igazolvány számom, és az IP címem, meg a tartózkodási helyemet is, tehát nem a száz éves fotója alapján fognak itt megtalálni senkit. Kikészítettem az igazolványt, húztam magamra egy szalonképes itthoni ruhát, és vártam az önkormányzati tisztségviselőt, akinek hoznia kellett a papírt.

Jött is, egy korombeli hölgy volt, átvettem, aláírtam, épp köszöntünk volna el, mikor elkezdett bömbölni egy gép hang a nappaliban, és azt ismételgette, hogy „bejött a betörő”. Ehhez csatlakozott a konyhai, ajtó figyelő monitor, ami viszont úgy szirénázott, mintha légitámadás lenne, majd lekapcsolódott ar egész lakásban az áram, és a gáz is.

Mit mondjak, egy pillanatra meghökkentem, és ezzel nem voltam egyedül, a kézbesítő hölgy sem értette, hogy mi történik, viszont félt, hogy rávetül a gyanú, miszerint ő lenne az a betörő, akit a nappaliban lévő kaputelefonhoz hasonló készülék emleget, úgyhogy gyorsan lelépett, de előtte még sűrűn kérte az elnézést, aminek az okát nem értettem, úgyhogy én is tőle, közben minden villogott, szirénázott, és kiabált, de mi azért formális meghajlások közepette vettünk érzékeny búcsút egymástól. 

Ezt követően a nappali falán lévő fő panelhez siettem, mert hívtak a portáról, hogy mi a baj?
Mondom nem tudom, de minden bömböl, jó lenne ha valakit felküldenének. Valamit próbált mondani a portás, de addigra a gép bontotta a vonalat, és elhallgatott.

Némi várakozás után vissza tudtam állítani az áramot, és a gázt, ámbár a monitor egyfolytában villogott.

Fél óra múlva kezdődött az egész elölről, de már egyáltalán nem lehetett beszélni a portával.
Remek, gondoltam, valahogy meg kell javítanom. Addig nyomkodtam az összes gombot, és tapizós képernyőt, amíg sikerült beállítanom, hogy kikapcsolja a riasztót, de ahhoz meg kódot kért.

Nosza, felhívtam az uram, hogy van-e nekünk olyan, hogy kód?

Rossz szokásához híven, mielőtt elmondta volna, hogy nincs, végigkérdezte, hogy de minek, mi történt, hol vagyok, élek-e még stb. 

Közben ismét rákezdett a „bejött a betörő”, és a sziréna kombó, azt hiszem, ebből megértette, hogy miért vagyok egy cseppet zaklatott, viszont nem tudott jó hírrel szolgálni, semmilyen kódot nem kaptunk ehhez a géphez.

Letettem a telefont, azon töprengtem, hogy lemegyek a portára, meg azon, hogy mindjárt 11 óra, éjszaka van, mi van ha nem enged vissza a riasztó a lakásba, úgyhogy nem mentem.

Kis idő múlva ismét elkezdődött a műsor, ez alkalommal a rendőrség hívott. 

Mondtam, hogy van itt némi fennforgás valóban, ugyan nem betörő, de megbolondult a riasztó rendszer, árulják már el, hogy mit tegyek.

Adtak egy telefonszámot, hogy azt hívjam fel, onnan majd jön ember megjavítani.

Azonnal hívtam, egy ízesen beszélő vidéki úr vette fel, akinek remegő hangon elmagyaráztam, hogy órák óta kisebb, nagyobb szünetekkel szirénázik a lakás, miközben kiabálja, hogy betörőnk van, és ez engem némiképp zavar.

Nosza, három percen belül itt is volt, négy helyen kapcsolt ki, meg be valamit, áramtalanított, gáztalanított, aztán sorban vissza mindent, közben magyarázta, hogy mert megnyomtam a távozás gombot. 

Akkor már majdnem éjfél volt, úgyhogy beleegyeztem, hogy megnyomtam én bármit, csak csinálja vissza. 

Kiokosított, hogy hol kell kikapcsolni az egész rendszert ha ilyen előfordulna még, majd észrevette, hogy nem vagyok koreai, mondjuk nem kapkodta el, és ezt követően még kedvesebben nyugtatgatott, hogy ezek a gépek időnként megbolondulnak. 

Épp, hogy elment, megérkezett a férjem két testes grillcsirkével, full mosollyal, jókedvűen, mondván, hogy biztos nem ettem. 

Ráhagytam, valóban nem ettem, nem ittam, szidtam az AI-t, mint a bokrot, meg őt, hogy pont ilyenkor nincs itt, meg az egész lakóparkot, hogy ki az a címeres ökör, aki ilyen komplikált riasztórendszert telepít egy olyan országba, ahol ha van egy betörés, az belekerül a kilenc órás hírekbe. 

Viszonylag hamar megnyugodtam, ettünk jó sok csirkét, szegény Arthurról kis híján meg is feledkeztem, de persze ő nem, épített neki törölköző alagutat, megitatta, enni nem kért, Arthur látszólag elvonult aludni, ahogy mi is.

Az átélt izgalmak okán én nem tudtam elaludni azonnal, az órámra töltögettem le újabb appokat amíg nem éreztem, hogy most már menni fog az alvás.

Egyszer csak arra ébredtem, hogy valami rosszat álmodtam, de nem emlékeztem, hogy mit, és, hogy melegem van. Nyilván amiatt, mert evés után azonnal lefeküdtünk, gondoltam, így nekiálltam szellőztetni.

Persze teljesen sötét volt, három óra körül volt már. Óvatosan felhúztam a rolót, a teraszon is, kinyitottam mindkét üvegfalat, és halkan becsuktam a háló ajtaját, nehogy Arthur megfázzon, majd elaludtam. 

Egyszer csak furcsa hangokat hallottam, mintha valaki körömkefével sikálna valamilyen bútort a szobában, és szuszogna mellé a nagy erőlködéstől. 

Egyszerre ültünk fel a szokatlan hangokra, majd szinte azonnal rájöttünk, hogy Arthur bizony nem alszik a házában, hanem valahogy kimászott a fél méter magas dobozból, és most itt szuszmorog a hideg szobában.

Gyorsan becsuktam az ablakokat, Olivér villanyt kapcsolt, és lám, Arthur állt a hangfal mellett, szembe Olivér ágyával, miközben neheztelően nézett, hogy ő éhes. 

Rápillantottam az órámra, hajnali négy volt.

Kissé valószínűtlen párbeszédek következtek köztünk, miután Arthurt betettük a férjem ágyába, és én megkerestem valahol a szemüvegem is.

– Szívem! Odaadnád a kukacot? – Kérdezte udvariasan.
– Hogyne, kockát is adjak? – Így én.
– Nem, azt hiszem a kukac elég lesz. Éhes a gyerek nagyon!
– Valóban? Nahát! Hajnal van, vacsorázott is..
– Igen, de biztos sok energiát elhasznált, amíg kijutott a dobozból.
– Igen, biztos így van, bólintottam beleegyezően.

Azt hiszem, gyakorlatilag bármibe beleegyeztem volna egy ilyen nappal, és éjjel után, tehát Arthur elköltötte hajnali kukac étkezését Olivér kezében, és ágyában, futkorászott még egy ideig jóízűen a hálóban, majd megelégelve a ramazurit, beágyaztuk a helyére, ő pedig békésen elaludt. 

Beájultunk szinte azonnal, én arra ébredtem, hogy csörög a telefon, nem az enyém, és fél 11 van.

A férjem barátja volt, érdeklődött a szemem állapota felől, ám letagadhatatlanul álmos volt Olivér hangja, de mégsem mondhatta, hogy hajnali négykor még bébi sünt etetett lisztkukaccal az ágyában, úgyhogy arra fogta, hogy tegnap nagyon későn ért haza.

Bármibe lefogadom, hogy nem emlékszik a beszélgetés tartalmára, én sem emlékeznék.

Főztem kávét, de előtte behoztam a sün lakást, hogy a kávédarálóra nehogy felébredjen. 

Sok kávét ittunk, és erőset, majd nekiveselkedtünk feltérképezni, hogy Arthur mit művelt az éjjel. Mint kiderült, mindenhol megfordult, de nem piszkított sehová, csak a forgácsot hordta szét.

A fűtés beindítása okán átrendeztük a növényzetet, aminek az lett a vége, hogy egyet kellett még venni.

Porszívózni nem engedett, mondván, hogy felébred a „gyerek”, úgyhogy ő söpört, én felmostam, majd elmentünk virágért, azt ma majd hozzák este.

Kint ebédeltünk, ember nincs aki ilyenkor főzni szeretne, majd ismét itthon felébresztettük Arthurt, aki ismét evett, ivott, majd visszavonult a rezidenciájába aludni, hogy újabb maradandó élményeket szerezzen nekünk éjszaka, lefogadom, hogy álmában is azon töri a fejét.  

Zöld tea és Arthur, a Tűpárna

Eugenia S. Lee
-
0
Zöld tea és Arthur, a Tűpárna

Szerettünk volna kisállatot nevelni már jó ideje, de kutyát, macskát nem mertünk bevállalni, mert az túl nagy felelősség, és nálunk igazán nem lehet tudni, mennyi időre, és hová sodor az élet.

Ezt szem előtt tartva, egy sün mellett döntöttünk.

Azt hittem, hogy olyan sünt tartanak itt, mint aminek gyerekkoromban tejet és nyers májat tettünk ki éjjel anyámmal a kertbe, de nem, pici, afrikai törpesünt tenyésztenek, több színben.

A miénk egy csokoládé-fehér színváltozat, ami a választásnál nem volt szempont, ellenben nyugodt karakterű, lassú, lusta sünit kerestem, ami illik hozzám, mert mit kezdenék vajon egy nagyon aktív kis tűpárnával, kergethetném folyton minden bútor alatt.

Fél óra figyelmes nézegetés után ki is választottunk egy hathetes kisfiút, aki nagyjából megfelelt az elképzeléseimnek, sőt, még a látása is az enyémre hajaz, bár úgy tudom, ez minden sünre igaz. Megfogtam, nem gömbölyödött össze, hagyta magát, ahogy a többi is. A tenyésztő nagyon csodálkozott, mi örültünk.

Kaptunk mellé házat, mókuskereket, a házban játszóházat, rengeteg fűrészport, száraz eleséget, szárított kukacot, féregirtó gyógyszert megelőzésre, és egy flakon babarózsaszín sampont, meg egy sün fürdető kefét, ugyanabban a színben, amin igen csodálkoztunk, de a tenyésztő szerint szeret fürdeni, bár láttam rajta, hogy a neonrózsaszín okán kicsit szégyelli magát, de itt ezt kedvelik a vevők, szabadkozott.

Az állatka most épp a térdemnél fekszik, és időnként megszaglássza azt, hogy biztos én vagyok-e mellette.

Valóban nagyon szereti a meleget, a leírás szerint, amit szintén kaptunk mellé, 3o fokban érzi jól magát, jól viseli azt is, ha annál melegebb van, 25 fok alatt viszont megbetegszik.

Még nem megy a fűtés, így aztán törölközőkbe csomagoltuk, nappal pedig az ágyunkban van, vagy rajtunk, ott van a legmelegebb, és határozottan szereti ha érzi a szagunkat, olyankor nem fél.

A férjem egy kissé gyűrött volt ma reggel, mert éjjel azzal volt elfoglalva, hogy rábírja Arthurt, a sünt, hogy ha egyszer kijön a törölköző hegyek alól, utána vissza is találjon oda. Végül díszpárnákkal sikerült útvonalat építenie, így a sününk nyugodtan közlekedett oda-vissza.

A tenyészet, innen Szedzsong várostól 200 km-re délre van, Csalládó megyében, oda mentünk érte.

Előtte egy barátunk említette, hogy ha már olyan messze megyünk, akkor autózzunk még egy kicsit tovább, és nézzük meg a félsziget egyetlen zöld tea termelő területét, ami ráadásul egyben kirándulóhely, park is.

Beszereztük tehát Arthurt, majd lementünk egész délre, azaz délnyugatra, megnézni a bambuszerdőt, és a zöld tea földeket.

Előtte megebédeltünk, híresen finom marhahúslevest ettünk, amit az orrunk előtt főztek, óriási üstökben.

Nem tudom miért nem jártunk még eddig a tea földön soha, valahogy az a régió ritkán esik útba. Kár pedig, mert egyrészt gyönyörű minden évszakban, másrészt ott van az őszi színek legszebb kavalkádja a Nedzsáng hegyen, és a tea park, ami valóban lenyűgöző látvány, illat, élmény.

Engem leginkább egy hatalmas kolostorkertre emlékeztetett, pedig nem voltak benne vallásos jelképek, de a harmónia, a nyugalom, az a minőségű energia, ami áradt a helyből, mind ezt sugallta. Nem is igen akartam onnan eljönni, annyira megfogott.

Láttunk kolibri pillangót, le is videóztuk, ahogy virágport gyűjt. Különleges, szálfa törzsű, magas fenyők voltak mindenfelé, és sok szantálfa, ami enyhén illatozik akkor is, ha nem piszkálja az ember, ahogy a tea is. A szantál zöld teával pedig legyőzhetetlen páros az illatok terén, pláne ha nem valami mesterséges dologról van szó, hanem a lehető legeredetibbről.

Ettünk zöld tea fagyit, és zöld teás rizst, meg tésztát.  Vettünk jó pár tasak teát, zöld teás csokit, kekszet. Fel szerettünk volna menni a tengeri kilátóba is, de csak félútig jutottunk, onnan meredek lépcső vitt, az nekem már nem ment, így is rengeteget gyalogoltam.

Fotóztunk, sétáltunk, de egyre jobban aggódtunk a kocsiba hagyott sün miatt, pedig igazán jó szállító dobozt adott a tenyésztő, se túl meleg, se túl hideg nem volt neki, mégis.

Tűpárna lett mire visszaértünk, meg volt sértődve azt hiszem. Udvaroltunk neki pár percet, mire lassan kidugta az orrát, és kegyeskedett elfogadni az édes omidzsá szörpből egy keveset, és jó néhány szárított kukacot is finnyásan elropogtatott. Hazafelé egész aktív volt, olyan, mint egy rossz, régi telefon, folyton kattog, zörög, szuszog, egész érdekes hangokat hallat. Itthon megint evett, ivott, elkészítettük a házát is, mikor elolvastuk, hogy 30 fokban érzi jól magát.

Gyorsan előhalásztunk mindenféle meleg törölközőt, és bebugyoláltuk, de akkor volt a legboldogabb, amikor a férjem hasán pihenhetett, miközben ő megválaszolta a felhalmozódott emailjeit, így aztán ott hagytuk, amíg mi magunk is el nem aludtunk.

Reggel nemigen akart felébredni, jó ideig beszéltem hozzá, mire hajlandó volt kidugni az orrát a tűpárna pozícióból, majd megszaglászta az arcom, megnyugodott, elfogadott ismét néhány kukacot, és most valahol alszik az ágyamban, mélyen beágyazódva a paplanomba.

Nézze meg a képgalériát:

Egy félresikerült fesztivál margójára

Eugenia S. Lee
-
7
Egy félresikerült fesztivál margójára

A magyarországi Koreai Kulturális Központ

주헝가리 한국문화원

koreai fesztivált hirdetett meg a MOM Kulturális Központ a tegnapi napra. Az állami intézmény hivatalos Facebook oldalán jelezhették a részvételi szándékukat a vendégek, a belépés ingyenes volt.

Mindazonáltal csak délután kettőig bírta a tömeget, a pocsék szervezést, azt, hogy a kultúrát egy magára hagyott kajagüm képviselte, a dzsuszak ételeket pedig a kínai kifőzdék színvonala alatt mozgó étkezdék, ahová többnyire el sem jutott a vendég a hatalmas tömeg miatt.

Vajon tévedek, mikor azt mondom, hogy mi, akik Koreában élünk, épp harcot folytatunk az eldobható, egyszer használatos poharak, evőeszközök, tányérok ellen? Ugye nem? Akkor miért gondoljuk azt, hogy más országokban nyugodtan használhatjuk ezeket? 

Nem láttam a képeken „Junorit”, ami a dzsuszak elengedhetetlen része, láttam viszont magyar gyerekeket K-Pop csapatnak öltözve, más magyarokat, akik a koreai kalligráfiát mutatták be, és egy morcos szakácsot, aki épp olyan rizst lapátolt egyszer használatos sztiropol tálcába, amit itt nem enne meg senki. Attól tartok, hogy ez így, ebben a formában nem öregbítette Dél-Korea hírnevét.

Úgy hallottam, hogy este még volt egy séf bemutató, de azt már a legtöbben nem várták meg, nagyon sokan már a több órás várakozás közben feladták, és elmentek a helyszínről. 

Szervezőt nemigen láttak a kint várakozók, csak biztonsági embereket, akik már dél körül nem engedtek be senkit, illetve annyi embert, amennyi kijött, miközben kint hideg volt, szakadt az eső, igen hosszú sorban várakoztak a látogatók. 

Barátnőm gyermekei háromszor mentek vissza, mert nem jutottak ételhez, de mégis meg szerették volna szerezni mind a kilenc pecsétet, azaz meglátogatni mind a kilenc helyszínt, és részt venni a tombola sorsolásán. A pecsétek megszerzése nem sikerült, pedig náluk elszántabb fiatalok alig hiszem, hogy voltak, a kilencből mindössze hatot sikerült, és emiatt egész napjukat ott töltötték, miközben hazamentek enni, inni.

Sokan, nagyon sokan mentek oda vidékről, nem tudom, vajon a szervezők tisztában voltak-e azzal, mennyibe kerül a vonatjegy, és mekkora teher az a fiataloknak, vagy a szüleiknek, pláne, ha be sem jutnak a meghirdetett rendezvényre.

A minimum az lett volna, hogy a be nem jutottakat felírják, és kártalanítják, bocsánatot kérnek tőlük, és bejutási elsőbbséget biztosítanak a következő rendezvényre, persze, ha marad még valaki, aki ezek után el akar oda menni. 

Dél-Korea rendkívül népszerű ma Magyarországon, azonban még néhány hasonló szervezésű esemény, és nem lesz az. 

A Koreai Kulturális Intézetet közalkalmazottak működtetik, akik fizetést kapnak a munkájukért, az a dolguk, hogy népszerűsítsék a koreai kultúrát a tegnapi rendezvényekhez hasonlókkal, ám ez most nagy félresikerült.

Tudom, hogy sok Magyarországon élő koreai önkéntesen dolgozik, tanít ebben az intézményben, és megtesz minden tőle telhetőt, nem is nekik szól a kritika, hanem azoknak, akik a koreai állam pénzéből ezt a szégyenletes produkciót nyújtották Koreai Fesztivál címen.

Rosszul feldobott fehér lepedők, kínai nylonszatyrok az asztalokon, koreai ember még mutatóban is alig, egy rózsaszín hánbokba öltöztetett kislány, aki néha ráütött a dobjára, ez lenne a koreai kultúra, vajon így kéne ötezer év hozadékát népszerűsíteni Magyarországon, ahol a lakosság számához képest az egyik legnagyobb rajongótábora van Koreának? 

Büszkén olvastam pár hónapja, hogy Európa második legnagyobb Kulturális Központja nyílik Budapesten. Tudom, hogy klubok vannak Pécsett, és más vidéki városokban is, ezeket jórészt a magyarok érdeklődése tartja fenn.

Itt, Koreában ha valaki, bárki, egy ilyen szervezettségű eseményt hozna létre, és közben olyanokat posztolna a Facebookon, hogy „sajnos már nem tudunk senkit beengedni”, miközben kilométeres sor várakozik a bejutásért, nos az másnap már ebben az országban nem lenne közalkalmazott.

Tudom jól, hogy sokan azt gondolják, azzal, hogy elmentek külföldre dolgozni, a golfozáson kívül nagyon mással nem kell foglalkozniuk, de ma már ez nem így van, kicsi lett a világ, egy ekkora kudarc híre másodpercek alatt ide is elér, és szégyenbe hoz bennünket is, akik fáradtságot, energiát, időt nem kímélve valóban népszerűsítjük a koreai kultúrát, tájékoztatunk a Koreai-félsziget aktuális politikai helyzetéről, miközben látjuk, hogy olyan emberek, akik soha nem jártak itt, és nem is fognak tudni megfizetni egy utat ide, szívből szurkolnak, hogy legyen béke, hogy mi, itt boldogabban éljünk. Ők azok, akik sorozatokat néznek, akik koreai történelmet, és nyelvet tanulnak, akik K-POP csapatoknak csápolnak, és olykor mégis eljutnak ide, hogy életük talán legmaradandóbb emlékeire tegyenek szert itt. 

Kedves Szervezők! 

Illene talán megtisztelni ezeket az embereket azzal, hogy ha már önök meghirdetnek egy ilyen fesztivált, azt épp olyan gondosan szervezzék meg, mintha az itt, Koreában lenne.

Esett az eső? Meg kellett volna nézni mit mond a meteorológiai előrejelzés.

Sokan jöttek?

Ez komolyan érv lehet egy koreainak, aki ötven millió másikkal él együtt a hazájában, sokkal kisebb területen?

Nincs pénz?

Ez esetben nem kell fesztivált szervezni, de az, amit önök műveltek, szégyen. Szégyen minden koreaira nézve, szégyen a koreai kultúra képviselőire nézve, szégyen a közalkalmazottakra, és szégyen ránk, akik itt élünk külföldiként, és valóban azon dolgozunk, hogy ennek az országnak nagy, és korrekt legyen az ismertsége, méltó a kultúra bemutatása.

Nem kell messzire menni, csak tessék a saját Facebook oldalukon elolvasni a hozzászólásokat, és válaszolni rájuk, bocsánatot kérni a méltatlan szervezésért, a sok csalódásért, amit az önök hanyag, színvonaltalan munkája eredményezett, amit itthon egészen biztosan nem mertek volna megengedni maguknak.

Vajon ha Japán szervez hasonlót, az is így sikerül? 

Végül közlöm önökkel, hogy most sincs a központ Facebook oldalán még egy két soros bocsánatkérés sem, mintha minden a legnagyobb rendben ment volna, mintha a koreaiak így szerveznének minden eseményt.

Szégyen!

Ápoljátok Kertjeiteket

Eugenia S. Lee
-
0

Az utóbbi hónapok írásaira kapott reakciók fényében rájöttem, hogy Magyarországon most nem túl sok értelme van ötleteket adni arra vonatkozóan, hogy lehetne a jelenlegi hatalmat megbuktatni, ugyanis erre igen keveseknek van igénye, akiknek mégis, azoknak is millió feltétel mellett, mintha a diktatúra megdöntése valami kívánságműsorral lenne összekötve, hogy döntsük, de nem Gyurcsánnyal. Vagy, hogy na jó, de mit csinálunk utána? Különben is utazni kell oda, a Kossuth tér messze van, nincs pénz, vagy, hogy miért nem jönnek a fiatalok, miért nem fognak össze, illetve miért fognak össze, kivel ciki, kivel nem.

Ezt így nem lehet, ez messze nem kormányváltó hangulat, ez nyavalygás a köbön. Marad tehát a következő opció, aki tud elmegy, aki nem, marad.

Egy kedves ismerősöm írt két sort, hogy mennyire elege van, majd elment Németországba dolgozni, és ezentúl majd kevesebbet ír, viszont jobban él. Ez van.

Itt, Koreában demokrácia van, nemigen kell félni semmilyen megtorlástól senkinek, bármilyen véleményt képvisel is, munka is van, dolgozni is lehet, nagy baj nincs. Ugyanakkor itt is vannak olyan élethelyzetek, amikor valamit fel kell adni, valami megszokott, langyos dolgot azért, mert azt hozza az élet, hogy az adott helyzet változik.

Egyéni sorsok ezek, de minden ember életében jelen vannak, a változás nem elkerülhető, még Magyarországon sem, legfeljebb ott majd lassan fog elérkezni, mert igazán senki sem szeretné.

Minap találkoztunk volt kollégákkal, még a tapétázók közül. Egy új úr is volt köztük, 55 éves, nagyvállalati középvezető volt, már öt éve tudja, hogy 55 évesen el fogják küldeni, ahogy el is küldték.

Azért, mert ahogy hegyesedik a piramis, egyre kevesebb az abban részt venni képes vezető, és egyre több a lemorzsolódó. Itt ez azt jelenti, hogy vagy élete végéig kap egy egész komoly nyugdíjat, vagy egyben, egy igen tetemes végkielégítést. Praktikusan soha többet nem kéne dolgoznia az így elküldött ötvenes generációnak, de ez itt Korea, el sem tudják képzelni, hogy ne dolgozzanak amíg csak élnek.

Így tehát ez az úr fogta magát, és ötvenévesen, azaz öt évvel ezelőtt beiratkozott egy tapétázó iskolába munka mellett, elvégezte, azóta hétvégén gyakorolt. Mikor valóban elküldték, elment a volt főnökünkhöz munkáért, kapott is, azóta tapétázó, már egész jól megy neki. Közgazdász a végzettsége, de neki ez épp megfelel, jól keres, mozgásnak sem utolsó, és dolgozik, nem esik sérülés az önbecsülésén sem.

Egy másik ismerősünk a Guccinál volt felső vezető, őt is ugyanígy küldték el. Nosza, egy évet tanult, majd letette a közalkalmazotti államvizsgát, ami annyira nehéz, hogy a nagyon szorgalmas koreaiak között is 90 százalék a bukási arány, neki elsőre sikerült.

Elhelyezkedett a lakóhelyéhez közel eső kerületi önkormányzatba kezdő közalkalmazottként, huszonéves gyerekekkel egy rangban. Ott dolgozik lassan négy éve, most megint tanul, jogi vizsgát tesz, munkaügyi jogász szeretne lenni, velem egyidős.

Egy harmadik ismerős, az elbocsájtása után kávézót nyitott. Most, hogy megemelték a minimálbért, elküldte az alkalmazottait, a feleségével kettesben dolgoznak, ők még nagyon szenvednek, lehet, hogy a frenchize kávézó nem volt a legjobb ötlet, majd kiderül. Ha bebizonyosodik, hogy nem jól döntöttek, váltani fognak, ez itt természetes.

A már nem aktív nyugdíjasok, kerületi, háztömbi csapatokba szerveződnek, tisztán tartják a lakókörnyezetüket, rendezik a hulladékot, szemmel tartják az ott lakókat, ezzel párhuzamosan természetesen összejárnak, beszélgetnek, gyűléseken osztják ki a feladatokat egymás között, esznek, isznak, kirándulni mennek, közösséget formálnak.

A mezőgazdaságban dolgozók még ma is kalákában dolgoznak sokszor, de legalábbis kölcsönösen segítik a másikat, ahogy jellemző ez minden iparágra. A vidéki rendőrnek itt alig akad dolga, így amikor járőrözik, akkor végig látogatja az időseket, jól vannak-e, nincs-e szükségük valamire. Ha van, feljegyzik, leadják a főnöküknek, aki értesíti az önkormányzatot, ahol aztán lépnek. Mindezt persze órák alatt.

Az ember társas lény, közösségeket alkotni bármilyen körülmények között lehet. Együtt gazolni a kiskertet mennyivel jobb, mint egyedül, vagy a kelletlen rokonokra várva. Filmklub, könyvklub, bármi jó, mert nem engedi be a gyűlöletet a lelkekbe.

Segítsünk a falu hajléktalanján, keressük meg a Manci néni eltekergett macskáját együtt, fessük le a padot az állomáson, vagy seperjük fel a csikkeket, miért ne, ezért is letilt majd a Facebook?

A Facebook nem tilt le egyetlen magát ellenzékinek tartó nagyit sem a véleményéért, ez butaság. Ahogy fekete autók sem állnak a porták előtt. Ugyan miért állnának, netán valakinek úgy tűnik, hogy veszélyesek a posztjai a rendszerre?

A Facebook, egy SNS-nek nevezett online felület egyike, azaz Social Network Service. Néha elromlik, zavar keletkezik benne, az álhírek szűrése nem igazán működik jól, sokakat indokolatlanul tilt le, de nem azért, mert mindenegybent vagy hirorigót osztott, pedig istenbizony, azért megérdemelné. Nem áll Orbán Viktor Zuckerberg háta mögött, hogy most akkor ezt a felhasználót, vagy azt tiltsuk le, tüntessük el a kommentjeit, vagy a posztját, mittudomén.

Nincs olyan algoritmus sem, amelyik csak azt a huszonakárhány embert engedi látni, és teljesen felesleges ezt kimásolni, másokkal lájkoltatni. A Facebook aszerint szelektál, amit a felhasználó tesz. Ha hónapok óta nem voltunk jelen valaki oldalán, automatikusan kevesebb bejegyzésével fogunk találkozni, mert a rendszer azt feltételezi, hogy nem igazán érdekel bennünket az illető. Ugyanez igaz csoportokra, és oldalakra is.

Mikor az ember a napjai nagy részét egy ilyen szolgáltatást nyújtó felületen tölti, valóban nem árt megtanulni, hogy az hogyan működik, és mi mit tehetünk annak érdekében, hogy jól tudjuk használni. Elképzelhető, hogy a cél elérése érdekében tanulni kell majd egy keveset, de többen állítják, hogy ez a tevékenység még nem ártott meg senkinek.

Itt az is bevett szokás, hogy aki jól főz, eladja a főztjét a neten. Készít egy videót, feltesz néhány képet az elkészült ételről, és ha befut online rendelés, akkor hívja a szállítót máris, az meg abból él, hogy szállít háztartási méretben, többnyire motorkerékpárral.

Ha valaki nagyon jól süt, azt is el tudja adni, de láttam én már házi sajtot, joghurtot, műmohából képet, ami eladó, és ami a készítőjének pénzt és örömet okoz, a jövendőbeli tulajdonos pedig boldog, mert ő épp nem rendelkezik az ehhez szükséges idővel, eszközökkel, tehetséggel, viszont van rá pénze. No nem drága dolgok ezek, egyáltalán nem. Alapvetően a gyerekeket már felnevelt, háztartásbeli nők kreativitását jelzik, és azt a tényt, hogy ebben a kultúrában a siránkozó tétlenséget egyszerűen nem érti senki.

A felnőttkori tanulás kiváltképp népszerű az idősek körében. Itt, a helyi kulturális központban, csak ebben a kis kerületben van vagy öt belőle, meg a könyvtárakban folyamatosan folyik a képzés, az előadások, a végzettséget adó képzések piaca hatalmas, de ezek nem azok, ezeket az emberek azért hallgatják, mert érdekli őket, mert tudásvágy van bennük, mert nem akarnak belepunnyadni a napi nyugdíjas, vagy épp kismama rutinba, kinek mi a motivációja.

Van élet a siránkozáson túl is, és a kormányváltás előtt is, csak meg kell hozzá találni a barátokat, és nem engedni elhatalmasodni a lelki nyomort, ami destruktívabb bármilyen anyagi nehézségnél.

Vendéglátó a diktátor

Eugenia S. Lee
-
0

Tegnap délelőtt Mun Dzse In elnök, és neje Pjanjángba utazott, az északi fővárosba, 3 napos, két éjszakás látogatást tenni Kim Dzsong Unnál.

A tegnapi nap délelőttje a protokoll jegyében telt, délután már tárgyaltak. Külön a két vezető, külön a külügyminiszterek, és a katonai vezetők. Este ismét protokoll, majd ma délelőtt mindössze egy óra alatt véglegesítették a megállapodások szövegét, kicsit később pedig látványosan alá is írták azokat.

Az első aláíró a két vezető volt, majd a két honvédelmi miniszter, végül sajtótájékoztatót tartottak, ami egy picit északira sikerült, mert ki-ki, elmondta, hogy mit ígért a másiknak, majd elmentek ebédelni, az újságírók nem tehettek fel kérdéseket. Igaz, hogy Kim saját médiája volt jelen, és néhány kiválasztott déli riporter, alig hiszem, hogy bármi meredeket kérdeztek volna, ettől függetlenül nem kérdezhettek.

Túl azon, hogy nagy dolog már az is, hogy Mun elnök elment Pjanjángba, és Kim Dzsong Un katonai tiszteletadással, ágyúlövésekkel fogadta, ami csak a legmagasabb rangú vendégeknek jár, a megállapodás amit kötöttek, roppant érdekes, és előremutató.

A nemzetközi közvélemény számára bizonyára az a legfontosabb része a megállapodásnak, hogy Észak-Korea megsemmisít, egy, (Amerika által korábban kért) rakétakilövő állomást, és a nukleáris fegyvereit úgy általában. A megállapodásban vállalta, hogy ezt nemzetközi szakértők bevonásával, azok ellenőrzése mellett teszi. Ehhez nem rendeltek dátumos határidőt, de a folyamatot azonnal elkezdik, függetlenül az Egyesült Államoktól.

A megállapodás következő pontja az, hogy a szétszakított családok ezen túl videóbeszélgetéseket, és telefonhívásokat folytathatnak egymással korlátozás nélkül. Az ehhez szükséges eszközöket a két ország biztosítja.

A következő pont szerint a Koreai-félsziget atomfegyvermentes övezetté válik, Észak, és Dél-Korea közös akaratából, függetlenül bármely más, harmadik nemzettől. Tessék figyelni, ennek a mondatnak súlya van. Ez azt jelenti, hogy Korea, a két Korea összezár, és innentől kezdve nem engedi, hogy Amerika, vagy Japán ugráltassa bármelyiket is, ahogy vonatkozik ez Kínára is, bár ez utóbbitól a földrajzi helyzeténél, és hatalmánál fogva soha nem fogunk tudni megszabadulni, de ennyit el kell viselni, nagy testvér van, tudomásul kell venni.

A következő pont szerint még ebben az évben Dél-Korea összeköti út és vasút hálózatát Észak-Koreával.

Ez pedig azt jelenti, hogy ENSZ szankciók ide, vagy oda, szuverén döntésük alapján a két Korea bizony infrastrukturális fejlesztésbe kezd azonnal. Nem véletlen lettek a delegáció részei az LG, és a Samsung, a KT(telekommunikációs nagyvállalat), vasút, és útépítő vállalatok tulajdonosai, vezetői.

A magállapodás rögzíti továbbá, hogy Keszankongdáng, szintén még ebben az évben, újra indul. Keszankongdáng egy közös beruházás volt a két Korea között, amely a Pák kormány idején leállt, majd bezárt. Mun elnök régóta újra szeretné újraindítani, de az ENSZ szankciók ezt nem teszik lehetővé. Most a szuverenitásra hivatkozva ezt is elindítják ismét. Ott sok déli nagyvállalat biztosított munkát több ezer északi munkásnak. A megtermelt profitból közösen részesedett a két ország.

A jövőben a nyári olimpiákon a két Korea egy csapatban indul, továbbá Kim Dzsong Un hamarosan Szaulba látogat. Ha ez megtörténik, akkor ez lesz az első északi vezető, aki Panmundzsamnál beljebb jön délre.

Keszankngdáng területén három napja közösségi kommunikációs iroda nyílt, amelyet a déli kormány tart fent. Amolyan külképviselet ez, és a beruházásokat koordináló iroda, csak nem így hívják, mert hivatalosan a két ország nem ismeri el egymást.

A megállapodás másik nagyon fontos pontja, hogy mindkét fél tartózkodik a másik elleni háborútól, provokációtól, bármilyen fegyveres konfliktustól.

Gyakorlatilag megkötötték a békét, és előkészítették azt, hogy Amerika, és Kína részvételével aláírják a teljes békeszerződést a Koreai-félszigetre vonatkozóan.

A minden évben tartott Japán elleni felkelés ünnepét ezentúl a két ország közösen ünnepli. Ez azért fontos, mert Japán a közös ellenség, és mindkét országban ezzel a gesztussal ki lehet húzni a fanyalgók méregfogát, az ellenségem ellensége a barátom elv mentén. 

A másik nagyon jelentős dolog, hogy szuverenitásra hivatkoznak, mint egy nép, egy félsziget, melynek jogában áll bárki mástól függetlenül rendezni közös dolgaikat. Ennek a súlya ott mutatkozik meg, hogy a továbbiakban, ha történetesen Amerika meg szeretné támadni Észak-Koreát, illetve provokálná, ezzel egyidejűleg Déllel ugyanazt tenné, azaz Mun elnök úgy próbálja erősíteni Kim helyzetét, hogy Dél beáll Észak mellé, mostantól egyként kezeljetek bennünket, üzenik a világnak, de különösen Amerikának, és Japánnak. 

A másik óriási lépés, hogy atomfegyver mentes lesz a Koreai-félsziget, ami viszont azt jelenti, hogy az Amerikaiaknak el kell innen vinni a fegyvereiket, leszerelni a THAAd rendszert, és záros határidővel kivonni a katonáikat, hiszen nem lehet többet a közös hadgyakorlatokkal fenyegetni Északot, pár órája írta alá Mun elnök, hogy semmilyen katonai akciót nem hajtanak végre egymás ellen, sem provokációt. 

Látható volt, hogy Mun elnök roppant elégedett a megállapodással, és az is, hogy Kim nagyot vállalt, kicsit nehéz volt a lelke, de igyekezett leplezni.

A katonai megállapodás részleteit még nem ismerem, de az biztos, hogy a két ország határait rögzíti a tengeren is, ahol ezt annak idején nem tették, továbbá a DMZ sorsa is ebben foglaltatik, további katonai kommunikációs csatornák nyílnak. 

A megállapodás rögzíti még a két ország közti turizmus beindítását, és a Kümgáng hegyen létrehoznak egy közös turisztikai létesítmény komplexumot is. 

Mun elnök határozottan kiállt Észak mellett, ugyanakkor aláíratta Kimmel azt is, amit az Amerikaiak akartak, tehát mindent elért, amit szeretett volna, és úgy ad védelmet Kimnek, hogy Dél, és Észak-Koreát egyként tünteti fel Amerika felé, ezzel akadályozva meg, hogy bántódása essen Kimnek, ha betartja amit ma aláírt, ahogy eddig mindent betartott, az utolsó vesszőig. 

A látogatás még tart, holnap a Pektu hegyen is aláírnak majd valamit, de a legfontosabb ma megtörtént, úgy tűnik. 

Jelenleg a déli press centerben az egyesítésért felelős miniszter tart sajtótájékoztatót, itt természetesen kérdezni is lehet.

A Reuters újságírója épp azt kérdezte, hogy vajon Amerika nem lesz-e mérges azért, hogy a két Korea előreszaladt ahhoz a tempóhoz képest, amelyet ők szeretnének diktálni. Az országegyesítési miniszter udvariasan, a szuverenitásra hivatkozva gyakorlatilag azt mondta, hogy senkinek semmi köze hozzá, persze nem így, nagyon szépen becsomagolta. 

Mindazonáltal természetesen mindenki tisztában van azzal, hogy a dologból hosszú távon nem lehetséges az Amerikai Egyesült Államokat kihagyni, ahogy Kínát sem, de most azért erős jelzést kapott a Trump adminisztráció, hogy Dél-Korea nem hagyja ezúttal, hogy a folyamat megrekedjen Amerika döntésképtelensége, esetleg egyéb hátsó szándéka okán.

Amerikában még hajnal van, de Trump elnök máris üdvözölte a megállapodást Twitter üzenetében.

Meglátjuk..

A miniszterelnök, aki elkésik a vacsoráról

Eugenia S. Lee
-
1
A miniszterelnök, aki elkésik a vacsoráról

Az imént jött a hír, hogy a Csedzsura (Jeju, koreai sziget délen) csempészett közel ötszáz jemeni állampolgárságú menekülő közül 23 kapott ideiglenes tartózkodási engedélyt, oktatásban, ellátásban, lakhatásban részesülnek, addig maradhatnak, amíg az országukban nem javul a helyzet. 7 ember kérelmét elutasították, a többieké még feldolgozás alatt. Ez azért hír, mert Dél-Korea Jement hivatalosan nem fogadja el háború sújtotta területként, mindenki arra számított, hogy kiutasítják őket, de nem így történt, habár az ideiglenességet igencsak hangoztatták az indoklásban.

A gyermekeim mesélték, hogy sokat beszélnek politikáról a holland, és más európai országból érkezett egyetemisták, sokszor esik szó Magyarországról, Koreáról alig, alig tudnak valamit a Kpop-on kívül.

Orbán Viktort szánalmas figurának tartják a diákok, akinek diktátor hajlamai vannak, ugyanakkor sokan vannak akik Judith Sargentinit sem kedvelik, a zöld párti politikus nagy pártolója a bevándorlásnak, és természetesen a menekültek befogadásának, ám ez a két dolog ott sincs a gyerekek fejében teljesen tisztázva, a gazdasági bevándorlókból pedig egyszerűen elegük van, ezt a véleményüket nem is rejtik véka alá, az okok meglehetősen nyilvánvalók, és kézzelfoghatóak a kábítószer kereskedelmen keresztül, a bandaháborúkon át széles a paletta.

A fiatalok nem píszí-k, a hollandok különösen nem azok, sokallják a német tanulókat az egyetemen, és azt a szokásukat, hogy mások jelenlétében is németül beszélnek egymással, holott az tilos. Megmondják a véleményüket bármiről, de magukról is, az öniróniájuk irigylésre méltó.

A gyerekeimet ázsiainak látja majd minden európai, úgyhogy ők nem élik meg közvetlenül a magyarokkal szembeni ellenszenvet, ami létezik Hollandiában is, bár a mértéke korántsem olyan magas, mint Nagy Britanniában.

Az angol barátnő mesélte a lányomnak, hogy ő nem is érti, hogy bírják az Angliában élő magyarok a rájuk nehezedő nyomást, rasszizmust, kettős mércét, holott jóformán csak olyan munkát kapnak, amit egyetlen angol sem akar elvégezni, a kislány részletesen elmondta, mekkora a különbség a valóság, és Anglia külső megítélése között, hogy az ottani fiatalok nem mennek egyetemre, hogy a társadalmi különbségek szinte áthidalhatatlanok, hogy a kis kelta halászfaluból, ahonnan ő származik, ő az egyetlen akinek diplomája lesz, és, hogy ezért a közösség nem néz fel rá, sokkal inkább kiközösíti, mert nem áll be a sorba, a korabeli, helyi fiatalok közé, hogy hányan élnek segélyből munka helyett, közben azt kiabálják, hogy a kelet-európaiak elveszik a munkájukat, mennyire romboló az emberi tudatlanság.

Azt tapasztaltam, hogy a dél-hollandok igen érdeklődőek az európai politikát illetően, és igen tájékozottak is.

A felnőttek persze óvatosabban fogalmaznak, de amit Orbán Viktor, és csapata művelt vita, illetve válasz gyanánt az Európai Parlamentben a Sargentini jelentés kapcsán, az finoman szólva is a mi szégyenünk.

Ugyan, ha megkérdezik honnan jöttem, azt szoktam válaszolni szemrebbenés nélkül, hogy Koreából, amire a németek pislognak, de nem mernek kérdezni, a hollandok viszont visszakézből érdeklődnek, hogy a DNA származásomat ha lennék szíves elárulni. Olyankor persze megmondom, hogy magyar vagyok, mi a túrót tehetnék, ez van.

Igaz, amit mindenki állít, hogy az Európai Parlament állásfoglalása nem a magyar emberek ellen irányul, hanem a magyar kormány ellen, de ettől még nagyon ciki, hogy az ember szülőhazájának a miniszterelnöke elkésik a vacsoráról, majd a terített asztal közepére csinál, és azt megpróbálja magyar határvédő virtusként eladni a többi vendégnek, és a házigazdának.

Ez, a hétköznapi életben, az ott élő magyarok életét nehezíti meg, mert a hétköznapi európai velük találkozik, és nem Orbán Viktorral, ráadásul úgy tudják, hogy demokratikusan lett megválasztva, háromszor egymás után, amit képtelenek felfogni, erre vonatkozik a legtöbb kérdés. Az én kérdéseim is erre vonatkoznának ha a helyükben lennék.

Általában az ilyen megkülönböztetés alól mentesülnek azok, akik évtizedek óta élnek az adott országban, őket valahogy a környezetük már elkönyvelte, és, mint személy ítéli meg, nem mint csupán származást hordozó valakit

Az tehát, hogy ez nem érinti a magyarokat, egész egyszerűen nem igaz, dehogynem érinti, persze ettől még jogos.

Másrészt vigyázni kell Orbánnal, mert amint azt mindig mondom, a diktátor hajlamú emberek lehetnek ugyan roppant bunkók, de többnyire nem ostobák, ahogy egyik kedves ismerősöm említette, remekül megtanulták a hatalomtechnikát.

Ezt pedig, könnyen elképzelhető, hogy a rosszkedvű, bevándorlóellenes közhangulatú Európában meglovagolja majd a nagy határőr, és mondjuk kilép, vagy kidobják a pártcsaládjából, de ezer örömmel várják a szélsőjobbon, ahová illik is, és ő ezt tudja, be fog lépni. Ez persze akkor következhet be, ha áprilisban már gyengébb lesz a mérsékelt vonal, és erősödik a szélsőjobb, ami erősen sanszos a jelen fényében, ahol még Svédországban is képes volt a szélsőjobb összeszedni 17%-ot.

Ez persze vagy bekövetkezik, vagy nem. A nagy általánosság azt mutatja, hogy 2o% fölé nemigen megy a szélsőjobb támogatottsága egyetlen társadalomban sem, de ezt előre megmondani persze nem lehet, egy jól időzített terrortámadás például eldönthet mindent.

Mivel Orbánnak a szélsőjobbhoz sokkal több köze van jelenleg, mint bármi egyébhez, az, ha abban a pártcsaládba talál otthonra a Fidesz, az Magyarországon is változást fog eredményezni, mégpedig jelentős retorikai változást, és a már megkezdett folyamatok felerősödését, (kulturkampf, civilek elleni szankciók, nyílt közvetlen hatalomgyakorlás, azaz diktatúra, a lopás mértékét nemigen lehet már fokozni, az vélhetőleg így is maximumon fut) a közhangulatban a „nagymagyarkodást”, mert, hogy bántanak bennünket Európában, „ahová a Józsi is jár hentesnek, de csak feleannyit keres, mint a német aki mellette dolgozik”. Hogy ez igaz? Igaz hát, csak nincs köze sem az orbáni politikához, sem Sargentinihez, viszont az egyszeri ember hol fog különbséget tenni? Sehol.

Még a lényegesen tájékozottabb holland sem tesz különbséget, majd épp a Fidesz propaganda által agymosott honfitársaink fognak?

Egy volt ismerősöm, aki egyébként egy kedves, középkorú asszony, nem is igazán buta, és mégis, ma reggel olvastam, amint vitázik egy barátommal, hogy „ez pont olyan igazságtalan, mint Trianon, és Európa megtámadta a magyar népet, meg a Soros, aki az egész hátterében áll, és ők azok, akik nem akarnak nemzetállamokat, betelepítéssel erőszakosan keverni akarják a népességet az „arabokkal”, mert ez a nagy terv”. Komolyan mondom, hogy épp csak a szabadkőműveseket nem említette, Ismertem azt a hölgyet online, tényleg nem rosszindulatú, helyesen ír, szabatosan fogalmaz, átlagember. Egyszerűen csak elhitte, amit oly sokszor hallott, és most úgy érzi, hogy meg kell védenie a hazáját, a népét.

Még csak nem is igazán Fideszes, igen sok rendszerkritikus megjegyzése volt, míg ismerősök voltunk.

Mivel arra esély sincs, hogy a sokat emlegetett hetes cikkelyt élesítik Magyarország ellen, ugyanis oda már nem elég a kétharmad, Orbán nyugodtan felveheti a hátba támadt határőr ország hős vezetőjének szerepét Magyarországon, népszerűbb lesz vele, mint valaha, attól kezdve lesz csak valódi népmesei hős, és/vagy isten figura, ahogy arra egy másik barátom rávilágított, miszerint sok helyen Orbán a népmesei legkisebb fiú, akinek ha sikerült, nekik is sikerülhet, vagy szakrális figura, a valójában nem igazán vallásos nép istene. Egy korábbi magyar felmérés szerint az utca emberének hetven százaléka hisz a reinkarnációban. Erre azért nehéz lenne a kereszténységet ráhúzni egy, az egyben még akkor is, ha a kellékei azok.

Ezt követően nem is kell majd nagyon erőlködnie, a nép helyette fogja elvégezni a piszkos munkát, megbélyegezni mindenkit aki segít az elesetteken, a menedékkérőkön, a hajléktalanokon, bárkin. Talán a kutyákon még szabad, de csak azzal a kitétellel, hogy előtte el kell átkozni a kitett kutya gazdáját, és a legválogatottabb halálnemeket kérni rá a Facebookon.

A nyomás fokozódni fog, a könyvkiadást szerintem nem érdemes bántani, így is haldoklik, de a terjesztést már igen, ott se legyen eltérő gondolat, vannak még páran, akik olvasnak.

Az egészségügy nem azért nem javul, mert nem tudna javulni, azért nem, mert el kell pusztuljon az a néhány millió ember, akinek Orbán azt ígérte, hogy nem hagyja őket az út szélén. Persze, hogy nem, belelöki őket az árokba, az ő szempontjából ballasztot jelentenek.

Nem nagyon kell ezért márt most sem messzire menni, csak összehasonlítani mondjuk a borsodi romák kilátásait, a borsodi nem romákéval, aztán a Budai fehérekét, a borsodi fehérekével, hatalmas különbségek vannak, tessék független statisztikákat olvasni. Pl. Eurostat.

A kollaboráns kisebbségiekkel az fog történni, ami minden Júdással történik miután megkapta az ezüstpénzeket, vagy a lelkiismeret végez velük, vagy a hatalom, vagy a sajátjaik. Az ilyeneket egyik oldalon sem tartják megbízhatónak.

Az ellenzéki tüntetésből jól lehet majd látni, vajon hány embert képes ez a dolog megmozgatni, és ebből mi csapódik le vidéken hírként.

Orbán csatát vesztett, nem vagyok benne biztos, hogy nem fog a javára válni, és bár azt hiszem Magyarország EU tagságát nem fenyegeti egyetlen oldalról sem veszély, a határok nyitottak maradnak, az anyaország mentális állapota a Sargentini jelentés  magyar hatalom általi felhasználásával csak romlani fog rövid távon, pedig már így is katasztrofális helyzetben van.

Logika, és az ő hiánya

Eugenia S. Lee
-
0
Logika, és az ő hiánya

Mostanában megint az érdeklődés homlokterébe került Észak-Korea és a kissé döcögősen haladó békefolyamat.

Igen sok helyen megírtam ok-okozati összefüggésekre alapozott véleményem, miszerint Kim Dzsong Un valóban fel szeretné cserélni a fegyverkezést a jólétre, ami ebben a kultúrkörben nem jelenti a hatalma elvesztését, sőt, sokkal inkább hálásak lesznek neki az emberek, még az unokáit is tisztelet övezi majd, ugyanis ő lesz az az ember, aki hetven év után kivezeti a népét az éhezésből.

Mivel az észak-koreaiak rendkívül alacsony életszínvonalon éltek a legutóbbi időkig, mi több, megfélemlítve, rögtönítélő falubíróságok árnyékában, és nyilvános akasztásokat kötelezően megnézve, messze nincsenek komolyabb elvárásaik a demokráciát illetően, mint amilyenek mondjuk a kínaiaknak vagy a vietnamiaknak van. Legyen ennivaló, jobb lakások, egyenletes áram- és vízellátás, dél-koreai szappanoperák, meleg télen, hűvös nyáron, csökkenjen a bűnözés.

Egyelőre ez is az álmok birodalmába tartozik.

Ugyan mi okból támadnák azt a vezetőt, aki ezt megteremti nekik?

Olvasom a különböző angol nyelvű híreket, hogy a gyenge és zanzásított magyar fordításokról már ne is beszéljek, és csak fogom a fejem, hogy hová lett a logika, miért nem képesek legalább az elemzők, az újságírók elvonatkoztatni a személyes preferenciáiktól,

miért nem próbál megismerni valaki egy kultúrát, mielőtt véleményt mond az ott történő folyamatokról,

ráadásul kijelentő módban, megfellebbezhetetlennek tetsző hangvételben.

Azt mondják, Kim Dzsong Un becsapja Trumpot, és nem is akar leszerelést.

Magyarázza meg nekem valaki, hogy miért ne akarna!

A tények a következők:

  • Kim Dzson Un atomfegyver-fenyegetést hozott a világra, hogy valóban rendelkezik-e ilyen fegyverrel vagy sem, azt nem tudja senki, de a gyanú él, ő azt állítja, van neki ilyen fegyvere.
  • Az bizonyított, hogy kifejlesztette a hordozórakétákat, amelyek adott esetben mainland Amerikát is elérik, ha kell.
  • Ezzel felhívta magára Trump figyelmét, szóbeli adok-kapok kezdődött, majd Dél-Korea hathatós segítségével ez átfordult egyezkedésbe
  • Jelenleg az alkudozás fázisában vagyunk, Kim megtette, amit megígért, visszaküldte a kémeket Amerikába, átadta a halott amerikai katonák maradványait, felrobbantott egy kísérleti telepet, Déllel egyre jobb kapcsolatokat ápol, és most várja, hogy az eddigiekért cserébe kapjon valamit.
  • Amikor Mike Pompeo külügyminiszter legutóbb menni akart Északra, Kim azt üzente, ha nem hoz valamit, akkor nyugodtan maradjon otthon.

Az már más történet, hogy ezt otthon Trump hogy adta el, tudjuk, hogy úgy, hogy állítólag Pompeo maga döntött az utazásról, majd másnap Trump elnök „megkérte”, hogy ne menjen, mert nem elég jó a helyzet, és különben is Kína a gazdasági korlátozások miatt negatívan befolyásolja Észak-Koreát.

Ez ebben az esetben pont nem volt igaz, de az átlag választópolgár IQ-ja sehol a világon nem magasabb a többinél.

Hszi Csin-ping, a kínai csá…, izé, párttitkár nem ment el az Észak-Korea létezésének hetvenedik évfordulóján tartott ünnepségre, pedig Kim meghívta, maga helyett egy kevéssé ismert, ám magas rangú hivatalnokot küldött.

Nos, ez azt jelenti, hogy

Kína már nem érdeklődik, csak amennyire feltétlenül szükséges,

nem Észak-Korea a fegyver a gazdasági háborúban a továbbiakban, nem véletlen hívta meg majd az összes afrikai ország vezetőjét látványosan Kína, más irányt vesz a gazdasági háború, Észak-Korea kérdésénél lényegesen globálisabbá válik.

Ezek tények, s mint ilyenek, meglehetősen nehéz velük vitatkozni.

A tények egyben okok is, amelyek okozatokat szülnek, és a világ dolgai ezek mentén alakulnak.

Őrült diktátornak, elmebetegnek ugyan lehet nevezni bárkit, Kim Dzsong Unt és Trumpot, meg Hszi Csin-pinget, Erdogant, Orbán Viktort is, csak nem érdemes, mert ezek az emberek nagyon furfangos módon törekednek valamire, hatalomra, bekerülni a történelembe, sok pénzre, és még furfangosabb módon, többnyire bírják is az adott társadalom többségének támogatását, mert kiszolgálnak olyan igényeket, amelyeket a píszí idejében nem volt illendő kiszolgálni. Ez sem más, mint ok és okozat.

Tegnap délután olvastam a hírt, miszerint az MSZP megszavazza a Sargentini-jelentést.

Nagyon meglepődtem, hogy ez vajon mitől hír értékű bejelentés, hiszen Judith Sargentini olyan evidens, mindenki által látható, tudható tényeket sorolt fel a jelentésében, amellyel bárkinek egyet kell értenie, aki Magyarországon él, vagy látta már, hogy hol van a térképen, szerintem a Fidesz is egyetért vele, de teljesen logikus módon, a hatalma megőrzése érdekében ezt nem teszi ki az ablakba.

Vannak a magyar parlamentben ellenzékinek mondott pártok, mint például a DK, az MSZP, vagy az LMP, és mások is.

Amennyiben komolyan gondolják ezek a képződmények az ellenzékiségüket, abban az esetben

a minimum, hogy ezt a jelentést megszavazzák,

ami ugyan csak egy gesztus, mégis több, mint amennyit eddig összesen tettek a Fidesz ellen.

Ok, okozat.

Ok az, hogy reálisan ítélem meg Magyarország helyzetét és ellenzékben vagyok, mert nem értek egyet a hatalom gyakorlóival.

Okozat, hogy emiatt, egy, az Európai Parlament ezzel megbízott képviselőjének velem egy véleményen lévő jelentését elfogadom, mi több, támogatom.

Az nem fér bele a tisztességes gondolkodásba, hogy mi lesz, ha nem kapok pénzt a Fidesztől, vagy mi lesz, ha a Fidesz engem hazaárulónak fog kikiáltani.

Mi lenne? Semmi. Az a Fidesz és a követői véleménye lesz, aminek fényében én mint ellenzéki párt csak hitelesebbé válok azok szemében, akik érzik, tudják, hogy nem helyesen, nem jól, de még csak nem is demokratikusan irányítja a Fidesz az országot. Egyszerű logika, semmi több.

Amennyiben pedig a létezésem a kormánypárt anyagi támogatásától függ, nekem, mint ellenzéknek, abban az esetben a legjobb döntés, ha leteszem a lantot, hazamegyek, és értelmesebb foglalatosságot keresek magamnak, mint amit eddig űztem, mert ezek szerint képtelen vagyok annyi embert megszólítani, amennyi a létemet garantálná.

Ha bármelyik ellenzékinek mondott párt nem szavazza meg a Sargentini-jelentést, akkor jól fogja tudni a választó, hogy az adott szervezet ellenzékisége nem valós.

Ez is egyszerű, és logikus.

Következő összefüggés:

Adott a magyar társadalom, jelenlegi mentális és egyéb állapotában. Volt neki ilyen mindig, csak mindig más.

Ez a társadalom felnevelte Orbán generációját, majd az enyémet, majd még fiatalabbakat is.

Mindig azt tudta csak átadni a fiataloknak, amivel rendelkezett.

Én még a székely himnuszt hallgattam ötévesen a részeg elvtársaktól éjszakánként, amíg húzta nekik a cigány, mert nekik az volt a kultúra, meg az akácos út, és a bimbóból a rózsa, a homoszexualitásról Hofi, hogy amíg nem kötelező, engem nem zavar, a nőkről, hogy nélkülözhetetlenek, de mégsem férfiak, a demokráciáról semmi, a dolgok intézésének módjáról a „megoldjuk okosban”. Én még mindig mindent képes vagyok megoldani félig-meddig legálisan, mert azt tanultam gyerekként a szüleim és a többi felnőtt példáján.

A minapi lakásavatónk után ki kellett dobni a moslékot. Itt ahhoz egy külön szemeteszacskót kell vásárolni, mert azt feldolgozzák, így az a zsák, ugyanabban a méretben olcsóbb, mint a kommunális hulladékhoz való. Igen ám, de nekem csak 3 literes volt ebből, míg a normálból volt húsz literes itthon. Fogtam, beledobtam a moslékot a normálba, és azt gondoltam, hogy probléma megoldva, mikor is a barátnőm jelezte, hogy ez így helytelen, hiszen nem abba a konténerbe fog kerülni az élelmiszerhulladék, amibe való, így hiába vettem több pénzért a zsákot, kárt okozok. Fogta, átpakolta az egész moslékot sok három literesbe, mert az a helyes, én meg nem értettem, felesleges bonyodalomnak éreztem, míg rá nem jöttem, hogy mennyire igaza van, a logika, az ok-okozati összefüggések mentén. Ezeket írta felül a szocializációm, hogy jó lesz az úgyis, és az önáltatás, hogy de hiszen ezért a zacskóért még többet is fizettem.

Apró példa, de nagyon mutatós.

És én igen régóta nem élek Magyarországon, amikor ott éltem, akkor is külföldiek között, az év jelentős részét más országokban töltve, mégis. Ennyire erős az első hat életév befolyása az emberre.

Ennek fényében ugyan

ki várhatja el, hogy a mai magyarországi politikai és egyéb „elit” jobb legyen annál a társadalomnál, amiben felnőtt, amiben szocializálódott.

Az ilyen elvárás indokolatlan, logikátlan, és csak ront a helyzeten, mert lehetetlenné teszi a jelenlegi hatalom eltávolítását, akikről bizonyított, hogy az egészségügyi ellátás gyakorlati megszüntetésével bizonyos régiókban, embereket ölnek, ahogy a minimális életfeltételek elvételével is.

Messiást várni persze lehet, csak értelmetlen.

Bele kéne nézni a tükörbe, és azt mondani, ezek vagyunk mi, magyarok, ezt tudtuk magunkból kihozni, ezeket az embereket választottuk vezetőül, és az alternatíváink is olyanok, amilyenek.

Magyarul abból kell gazdálkodni, amink van, és nem ábrándos elképzeléseket dédelgetni européer, nyugatias ellenzékről, mely maga a megtestesült tökély, míg mi maradtunk az uram, bátyám rendszer keretei között, és nem is igazán fűlik a fogunk ahhoz, hogy ezen változtassunk.

Alapvetés, hogy egyetlen „elit” sem lesz több, jobb, mint a közösség, amelyből kinőtt, sőt, inkább az adott közösség hibáinak és erényeinek kicsiben összesűrített változata lesz, nem egyéb.

Amíg ezt Magyarország népe nem veszi tudomásul, addig persze, ekézi az ellenzéket, ahelyett, hogy beismerné, ezt volt képes felnevelni, ezek között is biztos akad olyan, amelyik legalább nem diktatúrát építene, és nem száradna emberhalál a kezén, nem ültetne gyűlöletet az amúgy is gyűlölködni kész társadalomba.

Gyűlölet, melyet kikapcsolni nem lehet?

Eugenia S. Lee
-
0
Gyűlölet, melyet kikapcsolni nem lehet?

Tudnivaló tény, hogy Korea, és Japán kapcsolata több mint kényes, mondhatni kifejezetten rossz a viszony a két ország között. Ez azért van így, mert Japán több alkalommal lerohanta Koreát, legutóbb a XX. század elején, amikor is szisztematikus népirtást hajtottak végre a koreai civilek között, a nők egy részét prostituált szigetekre hurcolták, a maradék lakosságnak csak japán nyelven volt szabad beszélnie, és japán neveket kellett viselnie, gyakorlatilag Japán részévé kívánták tenni a Koreai-félszigetet. Szerencsére nem sikerült, a II. Világháború végével egyidőben kénytelenek voltak elhagyni Koreát a megszállók, de azóta sem megnyugtatóan rendeződött a két ország kapcsolata. Viták vannak Dokto sziget körül, A történelemhamisítást a Japánok továbbra is űzik, ezért nemigen van koreai, aki jó szemmel nézne a japánokra, ámbár ebből keveset venni észre ha ember az emberrel találkozik, jellemzően kormányzati szinten folyik az ellenségeskedés. A fiatalok mindkét országban hagynák már ezt, nekik szomorú történelem csupán, nem értik, hogy miért megy az adok-kapok ma is. Ugyanakkor Japán ahányszor csak komolyabb gazdasági krízisbe kerül, vagy korrupciós botrányba a vezetői, azonnal előhúzza a nacionalista kártyát, és Korea „visszafoglalásáról” ábrándozik, de legalábbis Dokto az övék jelszóval uszít. Dokto egy pici, és lakhatatlan szikladarab a Csendes Óceán koreai partjainál, nem jó semmire, bár van alatta olaj állítólag. Valamikor Japánhoz tartozott, aztán Koreához került adásvétel útján, most is koreai tulajdonban van, jelentősége csupán szimbolikus, de remek felület a kölcsönös gyűlölet életben tartására.

Tegnap este focimeccs volt, az Ázsia játékok döntője. Olyan ez, mint az európaiaknak az EB, fontos. Sok sportágban megrendezik, így futballban is. A döntőt Korea, és Japán vívta. Természetesen mindenki azt nézte, nyitva voltak az ablakok, kellemes nyárutó van, esténként az emberek szellőztetnek, a lakópark egy nagy család annak ellenére, hogy Szedzsong város kiváltképp szellős, az épületek nagy távolságra vannak egymástól. Minden Korea által lőtt gólnál, vagy helyzetnél, egy emberként üvöltött a sok lakás sok lakója, egész komoly élmény volt ennek része lenni, másrészt elgondolkodtam, hogy ha nem egy semleges, vagy nem egy „jó” cél mentén kiabálnának ennyire egyhangúan, vajon nem lenne-e nagyon félelmetes.

Korea győzött, két gólt lőttek, egyet kaptak. A meccs rendkívül sportszerű volt, még annál is sportszerűbb, mint amilyen az északkelet-ázsiaiak játéka általában. Gyanús is lett egy kicsit nekem ez a nagy udvariasság, mígnem rájöttem, hogy nem csupán a győzelem számít, sőt, elsősorban nem az, hanem a morális győzelem, a sportszerűség, ami ebben a kultúrkörben jóval nagyobb érték, mint egy bármi áron kierőszakolt végeredmény.

Hümmögtem egy sort, és persze elindult az agyam, hogy is megy ez a gyűlölet dolog, miért kell, és meddig kezelhető.

Rájöttem, figyelembe véve sűrűre sikerült életem eddigi tapasztalásait, hogy gyakorlatilag minden országnak, illetve azon belül, kisebb közösségnek van ellenségképe, még a homogén társadalmakban is.

Úgy tűnik, az emberi psziché igényli az indulatainak ilyen jellegű levezetési lehetőségét, azaz utálni kell valakit, valamit, máskülönben nem tudunk megszabadulni a felesleges feszültségtől.

Idáig a dolog nem más, mint tudomásul veendő tény. A probléma a mértékkel, és a mikénttel van.

Itt ugyan nagyon utálják Japánt, és Japánban nagyon utálják Koreát, de az egyik legnagyobb turista és gazdasági forgalmat bonyolítja a két ország egymás között, és ha segíteni kell egy japánnak, mert nem talál valamit, természetesen ugyanúgy segítenek neki, mint bármely más külföldinek segítenének. Japánban ez pontosan ugyanígy van, a gyűlölet eszköz, Japán részről eszköze a súlyos társadalmi, és kormányválság elfedésének, megerősíti az összetartozást, ami egy természet katasztrófákkal igen gyakran sújtott sziget esetében növeli az összetartást, a harci szellemet, ami szükséges ott a mindennapok túléléséhez.

Korea esetében egy kis önsajnálat amit a koreaiak amúgy sem vetnek meg, némi áldozat szerep, amit szintén kedvelnek tudat alatt, valamiért a koreaiak szeretnek egy kicsit szenvedni, ha épp nincs miért, akkor még mindig ott van a japán megszállás emléke, és az úton, útfélen látható széken ülő lány szobra, ami az elhurcolt, megerőszakolt, prostituálttá tett nők emlékére készült, azon lehet siránkozni, meg elemezni a japán történelem tankönyveket, hogy lám, még mindig hazudnak éjjel, nappal.

No nem mintha ez nem lenne igaz, de akkor is van a valós tartalom mögött egy látens pszichés igény a szenvedés legalizálására, mert a koreaiak titkon azt hiszik, hogy nem érdemlik meg azt, amiben élnek, ezért szenvedtetik magukat, hogy „kiérdemeljék”. Mindazonáltal a jelenség bőven a tűréshatáron belül van Koreában, és mintha Japánban is csak időnként lángolna fel, a nacionalizmus többi jelképével együtt.

Németország lakossága esetében ez megint másképp jelenik meg. Ott már óvodás korban arra nevelik a gyermekeket, hogy szégyellniük kell magukat a náci Németország által elkövetett bűnökért, és emiatt muszáj abszolút liberálisnak lenni, mindent és mindenkit el, és befogadni, mert fizetni kell a bűnökért. Ugyanakkor a német is csak ember, és mint ilyen, egy időzített bomba, nem véletlen, hogy a kiszámítható, kellemes jólét ellenére annyit isznak, mint a gödény, szorongók, stresszesek, kényelmetlenül, a komfortzónájukon kívül érzik magukat a saját országukban, mert az utcán, az orvosnál, a boltban és mindenhol rengeteg a külföldi, illetve rengeteg az olyan külföldi, aki magasról tesz a német viselkedési normákra, szemetel, hangos, udvariatlan, koszos, szabályszegő, csaló, bűnöző. De a németek emiatt nem szólnak, meghúzzák magukat ha egy népes család megszállja az orvosi rendelő váróját, és úgy ülnek le, hogy nyolcan elfoglalnak minimum tizenöt széket, kiabálnak egymással, míg a helyi lakosság suttog, vagy újságot olvas, mert a kultúrájában modortalanság hangoskodni, és másokat nem figyelembe véve viselkedni.

Felnőtt egy generáció idő közben, akik már nem feltétlenül érzik, hogy felelősek lennének a II.Világháborúban történtekért, és nem tetszik nekik, hogy kilopták alóluk az országukat, veszélyben a „tea und kuchen”, a közbiztonság, a nyugalom.

Az ablakomból láttam tizenéves gyerekeket menni hazafelé egy, egy átmulatott éjszaka után. Bizony előfordult, hogy valamelyik elhányta magát. Kivétel nélkül minden alkalommal feltakarították közösen, náluk ez a minimum. Ebbe pedig nagyon nem illik bele a kocsi ablakán kihajított műanyagpohár, és cigarettacsikk, hogy csak egy felszínes példát mondjak a különböző kultúrák együttélésének problémájáról.

A növekvő feszültség Németországban már akkor érezhető volt, amikor hat évvel ezelőtt odaköltöztünk, és azóta ez csak fokozódott.

A mi környékünkön a sützenfest elnevezésű attrakció adott lehetőséget az idősebb generációnak némi militáns viselkedésre, amit ők nagyon kedvelnek, bárki bármit mond. Ez gyakorlatilag agyaggalamb lövészeti verseny, de az a legelhanyagolhatóbb része, fontosabb ilyenkor a talpig katonásba öltözött kardcsörtetős tűzoltózenekari felvonulás, és a mértéktelen mennyiségű alkohol fogyasztásával együtt egyre furcsább dalok közös éneklése, ami egy idő után kimondottan félelmetes tud lenni olyan gazdasági bevándorlók számára, mint amilyenek mi is voltunk. Ezekre az eseményekre persze nem hívnak külföldit, a dorfhausban zajlanak, másnapra el is van takarítva, csak a rossz szájíz marad az idegenben, bennük meg a megkönnyebbülés, kiengedték, aminek ki kellett jönnie. A fiatalok azonban nem járnak sützenfestre, ciki. Nekik az iváson kívül nemigen van más, ahol levezessék a feszültségüket, az ellenségkép nem megengedett, ezért biztos vagyok benne, hogy rövidesen, igen nehezen kezelhető feszültségekkel kell majd az országnak megküzdenie.

Ugyanez a probléma kisebb Hollandiában, mert bár a „néger” szóért bevisz a rendőr, de a társadalom mégis hangot adhat az elégedetlenségének a közel-keleti bevándorlók kapcsán, kedvére utálhatja a németeket, és a flamandokat is, van is bennük jó adag felsőbbrendűségű érzés a II. Világháborúban játszott szerepük miatt, ráadásul azzal is tisztában vannak, hogy részben a gyarmatosításuk levét isszák, és különben is vikingek, az európaiak közül egyik olyan nép, amely kevéssé veszi komolyan az életet, még akkor is, ha ők is imádják kockásra nyírni a bokrokat, és szinte ehetetlenek az ételeik, vagy talán épp ezért. Ráadásul, mivel a kultúrájuk olyan vegyes, amilyen a gyarmatbirodalmuk volt, alapvetően toleránsabbak másokkal szemben, bár ennek a toleranciának azért mostanság feszegetik a határait a Németországba kontroll nélkül beengedett tömegek, akik a Schengeni zónán belül természetesen szabadon mozognak.

Félreértések elkerülése végett az írásom nem menekült, és nem is migrációellenes, magam is gazdasági migránsként élek jó ideje.

Az ellenségkép szükségességét, annak kezelését vélem fontos szempontnak egy társadalom egészségét megítélendő, sok egyéb faktor mellett, mint például, hogy bánnak a haszonállatokkal? Hogy bánnak a fogyatékos embertársaikkal? A gyerekekkel? Az idősekkel? A hajléktalanokkal? Ezer és egy olyan terület, ahol minden propaganda ellenére azonnal látszik az igazság.

Mikor én kisgyermek voltam, a magyarok nagyon utálták a románokat, és rendre megsértődtek, ha a külföldiek összekeverték Budapestet Bukaresttel, ma már sokan örülnének neki, mert már ott is jobb. De nem ez az oka annak, hogy alábbhagyott a két nép közti gyűlölet. Naiv módon arra számítottam anno, hogy Románia EU tagságával Trianon, mint olyan majdnem megszűnik problémának lenni, hiszen jövünk, megyünk szabadon, Erdély Erdély, nem lesz határ, és különben is aki magyar, az magyar, ezen a határok átrajzolása nem változtat, ámbár magyarnak lenni nem érdem, nem is átok, szimplán egy állapot, elkerülhetetlen következményekkel, mint amilyen a kovászos uborka bárhol való elkészítésének képessége, és az idegbaj, ha a skót ismerős a gulyást a sütőbe teszi, négy doboz sűrített paradicsomkonzerv kíséretében, utána még meg is dicséri amit alkotott, és elmeséli, hogy tudtam-e, hogy Ez magyar….

Ehhez képest van határ, de nem annyira a románok és a magyarok között, sokkal inkább az anyaországi magyarok, és az erdélyi magyarok közt. Ezt a feszültséget természetesen a mindenkori hatalom szította, és nem feltétlen a Fidesz kizárólagos felelőssége, de ők is lapátoltak arra a máglyára rendesen.

Másrészt azért nincs szüksége külső ellenségre a magyaroknak, mert kitűnően megtalálják azt országon belül. A minap olvastam egy rövid kis írást Esterházyval kapcsolatban, akit a kulturkampf egyik fő áldozatának szán a hatalom, Parti Nagy Lajos mellett például, akinek az írásait személy szerint én igen, igen kedvelem, a diktatúrák pedig nem szeretik a humort, és a fákat, ezt tudjuk jól.

Ez az írás egy Fideszes tollából került ki, nemzetellenes, liberális koszoszsidónak titulálva a neves írót, amire a rokon lelkek megpróbálták az eredeti írást überelni, és olyan válogatott átkokat szórtak az elhunyt íróra, aztán már mindenkire, hogy úgy éreztem, nyilván egy zárt intézet honlapján járok, de nem, ez egy volt a millió Facebook bejegyzésből, amin volt több száz kedvelés, halomnyi hozzászólás.

Nem vagyok róla meggyőződve, hogy az úri közönség valaha, egy sort is olvasott volna Esterházytól, de ez láthatóan senkit sem zavart.

Ahogy a másik oldalon sem egyszer fordul elő Orbán cigányzsidózása, vagy a katolikus papság úgy általában pedofillá nyilvánítása, és egyéb finomságok.

Persze ez aztán nem áll meg itt, nem kell ma már különböző politikai térfélen állni ahhoz, hogy az emberek gyűlölni kezdjenek, elég hozzá egy picit felfelé ívelő ismertség az online világban, de sokszor az sem kell, elég online lenni, hogy az embert minden ok nélkül elküldjék melegebb éghajlatra, vagy vitassák a nemzeti hovatartozását, a tehetségét, bármit.

Olvastam, hogy egy híres toxikológus felmondott lelkiismereti okokra hivatkozva egy nagy kórház sürgősségi osztályának éléről, mert sem a tárgyi, sem a személyi feltételek nem felelnek meg a betegellátás minimumának sem. Másnap az aktuális miniszter azonnali hatállyal kirúgta. Én kilépek, mert nem tudom tovább nézni, hogy emberek halnak meg a sürgősségin, ahol főnök vagyok, másnap kirúgnak. Vicces.

A reakciók meglepőek. Egyetlen olyan hozzászólást sem olvastam, hogy igen, ideje volt, másoknak is ezt kéne tenni, jobb későn, mint soha, mindenki álljon fel, akit lehetetlen munkakörülmények között köteleznek munkavégzésre, akik emberéletekért felelnek, de bárki, aki nem tudja ellátni a feladatát, mert nem biztosítja hozzá az állam vagy a munkáltató a szükséges feltételeket.

Ellenben rengeteg olyat olvastam, hogy késő, meg, hogy te ilyen, olyan, hány embert öltél meg, és azt követően elszabadultak az indulatok, az orvos lett a felelős Magyarország minden egészségügyi problémájáért, három perc alatt döntött a sorsa felől a nép, aki valamikor csüngött a szavain, na ezért veszélyesek a rajongók.

A gyűlölet egy finomabb megnyilvánulása, a barátnő. Az online barátnő, vagy barát, aki kezdetben lájkol, figyel, dőlnek a szívecskék, majd egy picit kritikusabbá válik, aztán egy picit még, aztán már süt a rosszindulat minden megnyilvánulásából, de nehéz tőle megszabadulni, ha megteszed, despota vagy, és olyan ember, aki csak a téged tömjénezőket hajlandó maga körül elviselni.

Számos sikeres ismerősöm vergődik, hogy online engedje, vagy ne engedje az őt utálók jelenlétét, félreértve a szólásszabadságot, és a liberalizmust, ami nem egyenlő azzal, hogy hagyom tönkretenni a magánéletem álbarátok irigy, buta és gyűlölködő magatartása által.

Látszólag apró dolgok ezek, és én ki tudom kapcsolni Magyarországot, csak egy gomb a számítógépemen, és kész. De mi van azokkal, akik 24/7 ebben élnek? Akiknek a boltban nem köszönnek, akik órákig állnak sorban a postán, hogy aztán egy frusztrált alkalmazott megsértse őket, netán a lehúzhatatlan ablakú, ám nem klimatizált tömegközlekedés résztvevői, vagy kerülgetik a mozgássérült helyeken keresztbe parkoló drága autókat, mert azoknak szabad, elmennek a rendelőbe a megadott időpontra, hogy aztán 8-1o órát még várjanak, végül egy agyonhajszolt orvos valahogy ellássa őket, és még hosszan, hosszan sorolhatnám minek van kitéve ma majd minden Magyarországon élő középosztálybeli ember. Ezek után ne lennének feszültek, idegesek, frusztráltak, és ezek után ne ugranának egymás torkának a Facebookon? Ugyan kit érdekel, hogy aznap Mészáros Lőrinc mennyit lopott a főnökének, ha ott van az ellenség, aki az orvos, a boltos, a postás, a kalauz, a biztonsági őr, a parkolóőr, a kolléga, a másik szülő, a szomszéd meg a kutyája, a migránsok, de kiváltképp a pirézek, mert róluk tudni való, hogy igen veszélyesek…

Magyarország, a felsorolt példákkal szemben egyre inkább önmagát gyűlöli, ellenségképe a másik magyar, a zsidó magyar, a cigány magyar, a tehetséges magyar, a sikeres magyar, a határon túli magyar, a külföldön élő magyar, a magyar.

Ebből az következik, hogy Magyarország mentális állapota alig lehet már ennél is rosszabb, bár ezt mondjuk lassan tíz éve, aztán mégis csak van lejjebb.

A jó hír, hogy mint mindennek, ennek is vége lesz egyszer, a tragédia egy idő után tragikomédiába, majd komédiába fordul, azt a pillanatot kell kivárni, míg ez megtörténik, míg az emberek elkezdenek magukon nevetni, mikor már akkora lesz a gyűlölet, hogy bekapcsol a védekező ösztön, és viccet csinál a katasztrófából. Akárhogy is, nagy jövőt jósolok a Kétfarkú Kutya pártnak, vélhetőleg ők azok, akik hamarabb átélték ezt a katartikus élményt, mint a társadalom többi tagja.

Ha a humor erőre kap, a diktatúra megtörik, a diktátorok sajátja a humorra való képtelenség, a nagy, sík terek, a monumentális építészet, az önirónia teljes hiánya.

Ha van fegyver, amivel legyőzhetőek, akkor az mindenképp itt keresendő, és az összekapaszkodó kevesekben, akik nem adják fel a mások iránti lojalitást akkor sem, ha ez ma már törvényszegés.

Nem csodálkoznék, ha hamarosan a nevetés is az lenne.

Ha az iskola nem tesz eleget, tegyenek a szülők

Eugenia S. Lee
-
1
Ha az iskola nem tesz eleget, tegyenek a szülők

Van egy barátnőm, magyar, négy, öt éve ismerem, személyesen is találkoztunk már több alkalommal, a lányom tanára volt a gimnáziumban. Mivel olyan híreket olvasok nap, mint nap oktatás terén, hogy csak na, gondoltam beszélgessünk már egy kicsit a szakemberrel is, vajon neki mi a véleménye.

Annyiban speciális az ő esete, hogy Magyarország legszegényebb megyéjének egy nagyobb városában él, és dolgozik, egyházi fenntartású, jó nevű gimnáziumban, tehát a KLIK-es iskolákhoz viszonyítva még mindig jobb helyzetben, ugyanakkor szegény vidéken, nehéz körülmények között élő családokból kikerült gyerekekkel.

Egyszer, csak úgy, beszélgettünk, hogy a férje hány órát állt sorba vérvételért, mikor mondtam, hogy de miért nem mentek magánklinikára, az ismerőseim írják, hogy oda járnak. Azt válaszolta, hogy mert itt nincs, a megyeszékhelyen sincs, lehet, hogy Budapesten van, itt maximum néhány magánrendelő, de az nem klinika.

Kérdeztem, hogy miért nem hoznak létre a szülők kalákában magán- vagy alapítványi iskolákat, ahol bár ugyanaz lenne a tantervi és az érettségi követelmény, de más a légkör, a tanítás feltételei. Nem tudott rá válaszolni, értette a problémám, de azt válaszolta, hogy náluk a szülőkkel nagyobb a probléma, mint az oktatási rendszerrel.

Kérdeztem, hogy ez hogy lehet, és milyen probléma.

Azt a választ kaptam, hogy úgy kerülnek gimnáziumba a gyerekek, hogy már lelkileg sérültek, kamaszodnak épp, de korábban, kiskoruktól kezdve nem beszélgetnek velük a szülők otthon, nem tanítják meg őket a társas érintkezés alapjaira, mentálisan elhanyagoltak, javarészt csak online kapcsolataik vannak, mert ahhoz nem kell hajat mosni, és tiszta pólót húzni, meg kimenni az emberek közé.

Ugyanakkor a közösségi médiát sem tudják kezelni, a visszaélések gyakoriak.

Érdeklődtem, hogy mit gondol arról, hogy összevonnák a természettudományos tárgyakat jövő szeptembertől fogva.

Azt mondta, teljesen mindegy, már most is a nulláról kezdik gimnáziumban ezek oktatását, ugyanis a tanárhiány miatt azokon az órákon többnyire nem szakpedagógus vigyáz általánosban a gyerekekre, indifferens, hogy esetleg eztán majd összevonva vigyáznak rájuk.

Nagyon csodálkoztam ezen, és ha már az általánosnál tartottunk, kérdeztem, hogy ő hogy éli meg, mint szülő, és mit tud tenni, hogy a gyermeke a lehető legjobb edukációt kapja.

Véleménye szerint egyrészt szerencse dolga, ha szorgalmas, maximalista, és még okos is a gyerek, mert úgy könnyebb, másrészt, ha valamit meg akar tanítani neki, ami nem az ő szakterülete, jönnek a fizetős magánórák. Ezekben, ha valakinek, hát nekem van gyakorlatom, összeadva rengeteg pénz megy el rájuk, és még akkor is ott van, hogy a mostani érettségi követelményekre kell felkészülni, mert arra adnak pontot, arról adnak papírt, ugyanakkor épp a természettudományok terén ez a számonkért tananyag oly mértékben elavult, hogy például az én lányomat egyszerűen kinevették a Magyarországon szerzett emelt szintű fizika, és biológia érettségijével Hollandiában, mondván, hogy aki az ebből a tananyagból tett vizsgát hitelesíteni tudná, az sajnos már három éve elhunyt.

Egyéb tárgyakból sem fogadják el nyugat-európai egyetemeken a két fokozatú magyar érettségit, csak sima érettségiként, pedig vannak más országok, ahonnan ezt a rendszert elfogadják.

Egész térségek élnek azon a vidéken iskola, orvos, infrastruktúra nélkül, velük vajon mit lehetne tenni, érdeklődtem.

Szerinte erre jók az olyan szerzetesrendek, mint amelyik például az ő iskolájának a fenntartója, a cigányok általában Istenfélő emberek, a katolikus papokat tisztelik, de a diakónus ugyanaz számukra, nem tesznek különbséget, ezek az emberek nagyon sokat tudnának helyben segíteni. Azt is mondta, hogy a romák összetartóak, a gyermekeiket nemigen engedik el, a segítség oda kell, hogy menjen. Nekem is az a tapasztalatom, hogy kiemelni családokból tehetséges gyerekeket nem megoldás semmire, mert később a közösség már nem fogadja vissza, illetve ő maga elfelejti a származását villámgyorsan, hiszen, csak hátránya származott belőle addig, és megpróbál fehér magyarként élni.

Erre a feladatra képzett, felzárkóztató pedagógusok kellenének az ilyen térségekbe, rengeteg szociális munkás, munkalehetőség a szülőknek, és egyben kezelni a családi közösségeket, lévén ők egyben élik meg magukat.

Nem lehet ráerőltetni más kultúrát senkire, mint amiben szocializálódott, és nem szabad összekeverni az integrációt az asszimilációval, mert a kettő nagyon mást jelent.

Katonásdi, meg hazaszeretetre nevelés, honvédelmi ismeretek, és más egyéb, amin a tízmillió magyar pedagógus országa fel szokott háborodni, azok kormányzati lózungok, ráadásul honvédelmi ismereteket a törvény szerint is csak „ilyen tárgyat tanító iskolákban” kell oktatni, ami pedig katonaiskolát jelent, ott meg nem árt, ha valóban van lőtér.

Ami utasításként érkezik, az minden esetben úgy valósul meg, ahogy azt az iskola vezetése és a szakpedagógus jónak látja, azaz lehet valakit úgy is hazaszeretetre nevelni, ha előadást tartok nekik kémia órán világhírű, magyar kémikusokról, vagy elmesélem a penicillin, meg a c vitamin történetét.

Arra a kérdésemre, hogy mit kéne tenni, hogy versenyképes legyen a magyar közoktatás, azt a választ kaptam, hogy beszélni kellene az egyetemekkel, hogy milyen tudást várnának el a különböző karokon, majd az érettségit ehhez igazítani, illetve vissza lehetne állni a saját felvételis rendszerbe, de a tapasztalatok szerint ott jóval több a lehetőség a visszaélésekre.

Egyetemtől lefelé indulva kéne megszabni a követelményrendszert, egész az általános iskoláig. Túl sok a kétszintű érettségi esetén a hat tantárgy, azt megfelelő pontszám elérésére törekedve kizárólag magánúton lehet megtanulni, ezt orvosolni kéne.

A ped rendszert nem tartja jónak, de valamilyen besorolási rendszert mindenképp szükségesnek ítél, lehetne ez akár a ped is, de úgy átalakítva, hogy visszaélés mentes legyen, és tisztességes feltételeket teremtsen mindenki számára.

A heti 26 tanórát, amiben ő is dolgozik, nagyon soknak tartja, rendkívül megterhelő, és a legjobb iskola nem tudja a szükséges munkafeltételeket ehhez biztosítani.

Jártam abban az iskolában, a tanáriban is, láttam, hogy a közel ötven tanárnak mennyi hely jut, és mennyi zaj, egy 3 soros FB posztot is képtelen lennék ott megírni.

A diákok a mindennapos kötelező testnevelés óra miatt kapnak túl sok terhelést, mert amennyivel több idő megy el erre az iskolában, annyival kevesebb jut egyébre. Ráadásul a vidéki gyerekek mozognak eleget, már amennyiben a jószágok etetése és a kapálás annak minősül, tehát nem minden régiójában az országnak szükséges ezt erőltetni. Azután ott van „műszakos” busz, ami reggel hatra hordja a munkásokat a városba, vannak gyermekek, aki ezzel a busszal mennek az iskolába, azaz reggel hatra ott vannak, de előtte még két órát utaznak egy fűtetlen és büdös buszon, és nagyon-nagyon szerencsések, ha le tudnak ülni.

Nagyon sok a szakmaiatlan döntés, a kapkodás, az utolsó utáni pillanatban kiadott rendelet, és intézkedés, ez mind a túlzott vízfejűség értelemszerű következményei. Ugyanakkor az érettségi célszerű, ha központosított, az emelt szintű kiváltképp, hiszen a tanár nem is ismeri a gyereket, akit vizsgáztat, a feladatlapon kód van, nem név, központilag javítják, tehát ez a rendszer így nem rossz de, mint tudjuk, az ördög a részletekben lakik. Ha egyértelműen tudjuk, hogy egy visszaélés nélküli rendszerben az egyetemek igényei szerint mit kérnek számon, az egyetemeknek nem kellene középiskolás tananyagot tanítani az első évben.

Égető problémának tartja a pedagógus képzés színvonalát, illetve annak esését az elmúlt tíz évben. A felvételi pontszámok alacsonyak, senki sem akar tanárnak menni, évente a megyeszékhelyről kikerülő tanárok, ha azonnal nem válnak pályaelhagyóvá, akkor sem akarnak általános iskolában dolgozni, mert ott roma gyerekeket kéne megtanítani írni, olvasni, biológia és kémia helyett, így a cél az a néhány gimnázium, aminek neve van.

Még korábban egyszer panaszkodott, hogy egy tanítványa rendszeresen felkészületlenül jön, pedig nincs se szerelem, se különösebb családi probléma, csak lusta. Én meg reflexből, hogy de hát gyerek, majd bepótolja. Ő ezen kicsit mérges lett, elmagyarázta, hogy az nem úgy van, onnan az egyetlen kitörési lehetőség a tanulás, máskülönben egy életen keresztül építgetheti a kapcsolatot a sarkon élő Sanyi bácsival kerítésen keresztül. A „parasztgyereknek tanulni kell”, mert a szülő nem tudja a költségtérítéses egyetemet kifizetni.

Akkor értettem meg, hogy még most is, még az egész ország amortizációjának csúcsán is, mekkora különbségek vannak országon belül is a gyerekek lehetőségeiben, és hány értelmes, okos ember lesz közmunkás csak azért, mert éppen rosszkor kamaszodott, vagy akkor ivott apuka a legtöbbet, amikor neki teljesítenie kellett volna az iskolában. És az egyházi fenntartás nem ördögtől való, annak is megvan a maga helye az oktatási palettán, tehát soha nem az egész rossz, de, mint már írtam az ördög a részletekben lakik. Sok gyerek például pont az egyházi fenntartó okán jut el életében egyszer a Balatonra, vagy nyári táborba, esetleg a fővárosba, de akár külföldre is.

Mindazonáltal egyet akkor sem értek, és ez már térségfüggetlen kérdés. Nem értem a szülőket. Nem értem, hogy miért nem törődnek a gyermekeikkel, hogy miért nem állnak össze, és hoznak létre közösen olyan délutáni iskolát, vagy inkább klubot, bármit, ahol megtanítanák a gyerekeket arra, ami szükséges, és amire az iskola most nem, vagy helytelenül tanít. Megértem, hogy nem lehet jelenleg sokat tenni Magyarországért, megértem, hogy ez a tehetetlenség fáj. Azt nem értem, hogy azt a keveset, amit viszont lehetne, és kéne is tenni, azt sokan miért nem teszik a gyermekük, a saját gyermekük érdekében, mi az, ami fontosabb lehet náluk?

Szülők és utódok

Eugenia S. Lee
-
0
Szülők és utódok

Itt Koreában, a szociál-liberális elnök, Mun Dzse In lánya, a legnagyobb ellenzéki, konzervatív párt támogatója, szavazója. Ezen senki sincs fennakadva, ő a konzervatív értékeket tartja előbbre valónak valamilyen oknál fogva, mint a liberális vonalat.

Igaz ugyan, hogy a szülei pénzét nem használja párttámogatásra, az is igaz, hogy a szülei egy olyan apartmanból költöztek az elnöki palotába 5 évre, mint amilyenben én lakom például, tehát nem is lehetne senki oligarchája, egy anyuka, kisgyermekekkel, nem több.

Ez csak azért jutott eszembe, mert a napokban módom volt elolvasni az LMP egy tagjának cikkét, amit saját online felületén tett közzé, majd  ebből az írásból, az Index rövidített cikkét, majd az ebből még inkább zanzásított két sort, aztán a baloldali, balliberális közönség reakcióit, melyek jelentős része az író személyének ekézésében merült ki, esetleg a párt szidalmazásával folytatódott, némelyek pedig elintézték annyival, hogy az anyja fia, nem is ő írta, Fidesz propaganda.

Ez persze lehetséges, nekem sem tetszett az írás, nem találtam benne értelmes választ semmilyen kérdésre, csak amolyan általánosságokat, hogy a migráció bizony nem tagadható probléma Európában, meg, hogy legyen mértékletesebb az ellenzék. Nos, ha a mostaninál is mértékletesebb lesz, akkor bevesz pár szem altatót, és végigalussza, míg a nemzetközi trendek eltávolítják a hatalomból a mostaniakat, aztán vesz be újabbat, és folytatja. Az sem érv, hogy ne nevezzük Orbánt diktátornak, és a rendszerét diktatúrának. Aztán miért ne? Talán mert nem az? Dehogynem az. Meg „húzzunk váratlanokat”. Ezt a cikkíró sem ragozta, nekem pedig megjelent lelki szemeim előtt, amint a gyakorlatilag vegetáló ellenzék épp „mértékletesen húz váratlanokat”, ami olyan félmondat, mint anyám krumplispogácsa receptjében a „sózd meg a krumplit, tedd bele a tálba az élesztővel együtt, de ne találkozzanak”. Mindkettőn jó ideig gondolkodtam, ez utóbbi intelem megvalósíthatónak bizonyult némi krumpli lökdösés árán, de a mértékletes és egyben váratlan húzásokra nem találtam megfelelő hasonlatot sem, hacsak nem kihalásra játszunk, de az egyrészt sok millió magyarnak nem opció, másrészt meg az Orbán család meglehetősen szapora, lesz utánpótlás.

Akárhogy is, elolvastam, amit ez a befolyásos LMP-s írt, és megpróbáltam arra reagálni. Komolyan, nem volt egy Háború és Béke hosszúságú valami, pár perc alatt különösebb erőfeszítés nélkül meg lehetett vele küzdeni, nem pontosan értem, hogy vajon miért kell az egyszerűt tovább egyszerűsíteni, majd abból két sornál kevesebb szöveget tartalmazó mémet gyártani, azt utána kontroll nélkül szidni, mert nyilván annak olyan sok értelme van, hogy csak na. Mondjuk nem terheli meg az egyszeri olvasó agytekervényeit, az kétségtelen, ám az is, hogy ideje lenne őket megterhelni, különben soha az életben nem fog változni semmi Magyarországon, illetve dehogynem, egyre rosszabb lesz.

Az nekem nem érv, hogy mert az anyja az, aki. Az sem érv, hogy gazdagnak született, sőt, elméletileg az még előnyére is válhatott volna, nem vált, de erről nem a gazdagság tehet.

Maga az LMP megítélése pedig indifferens, egy abba az alakulatba tartozó ember írását illetően. Ha kritizálunk, vitatkozunk, akkor kritizáljuk a szöveget, vitatkozzunk a gondolatmenettel, ne pedig információ hiányában lőjük a virtuális lövedékeket, azt is egyre unottabban, és unalmasabban.

Sosem értettem egészen a kommentkényszeres embereket. Nyilván nincs az embernek ideje, ereje minden egyes cikket elolvasni, minden egyes véleményt alaposan megismerni, nem is várja el senki. Csupán az lenne talán a követendő, hogy ha nem volt időm, nem volt módom, nem érdekes, zsigerből utálom, el nem olvasnám amit ő ír semmi pénzért, akkor pörgessünk tovább, annyi édes kölyökmacska van a Facebookon, az aznapi szívecske adagot minden további nélkül el lehet szórni, ráadásul nem ártunk vele se magunknak, se másoknak.

Fent említett ifjú titánról ennyit, már ez is több, mint amit az írása alapján megérdemel, nézzük, kik vannak még. Ott a DK, és az MSZP. Remek, náluk mértékletesebb ellenzéket nem kívánhatna magának senki, erről ennyit is, a mai állapotok kialakulásában az MSZP-nek épp annyi felelőssége van, mint amennyi a Fidesznek, nincs mit ezen ragozni már, mindenki tudja. Gyurcsány Ferenc ellenzéki politizálását még progresszívnek is lehetne nevezni, ha ezt demokratikus keretek között tehetné, de így csak segít fenntartani a demokrácia látszatát a Fidesznek, amitől akarva, akaratlanul, maga is kollaboránssá válik. Van még Bokros Lajos, akiről nem tudom miért nem lett népszerűbb, talán az egyetlen ember ezen a térfélen, aki értelmesen, érvek mentén próbálkozott, lehet, hogy ez volt vele a baj. Van még kevés performancer, akik annyira vehetőek komolyan, amennyire a műfaj ezt megengedi, és utána a nagy semmi.

Nagyon sokszor leírtam, hogy véleményem szerint egy társadalom egészségére remekül lehet abból következtetni, hogy bánik a gyermekekkel, az idősekkel, a betegekkel, az elesettekkel. Ugyanígy, az adott társadalom szigorú tükörképe az, amit a politikai „elit”-nek nevezünk. Magyarország esetében az elit szó, nem véletlenül került idézőjelbe, egy beteg társadalom még betegebb tükre a mai politikai szereplő, álljon bármely oldalon. No de mitől lett beteg Magyarország népe? A rendszerváltástól, illetve annak szerencsétlen véghezvitelétől, és attól a ténytől, hogy nem volt, és nincs akarat az emberekben az öngondoskodásra, márpedig a kapitalizmus erről szól. Nem adják a fogyasztói társadalom javait csak úgy grátisz Kádár elvtárs mellé, ahhoz létbizonytalanságban kell élni, ahhoz teljesítménykényszerben kell élni, ahhoz meg kell tanulni, hogy kölcsönt felvenni lehet, de nem muszáj a karácsonyi ajándék megvásárlása érdekében, és még millió dolgot el kell sajátítani, amit a magyar átlag nem kedvel. Neki adjanak egy apukát, egy karizmatikus vezetőt, aki majd megoldja, aki majd gondolkozik helyette, aki dönt, és újra beköszönt a kánaán, ami praktikusan soha nem volt jelen, csak el kellett menni a kelet, és a Nyugatnémet kemping mellett nyáron. Annál élesebben semmi sem tudta megmutatni, mi is a különbség szocializmus, és kapitalizmus között.

A másik különbség, ami a megérdemelt anyagi előnyök mellett van, az nem látszott, arról senki sem gondolta, hogy létezik, pedig de, és ez az, amitől el kellene kezdeni ismét, elölről.

Persze, lehet hibáztatni a nem összefogó ellenzéket, vagy épp az összefogásra biztatót, ízlés szerint, csak épp semmi értelme. Amikor egy hatalom leváltásához már „taktikai szavazást” kell gyakorolni, és minden létező trükköt bevetni, mert eleve esély sincs rá, hogy megtörténjen, akkor az azt jelenti, hogy az adott társadalom jelentős hányada köszöni szépen, a jelenlegi keretek között szeretne élni, ez neki megfelel. Az egyetlen dolog, amit ilyenkor tenni lehet a menekülésen kívül, az a kapitalizmus megtanulása, és megtanítása, hogy legalább a következő generációk fel legyenek készülve arra, hogy önmaguk felelnek az életükért, annak minőségéért, egyetlen kormánypárti, vagy ellenzéki formáció sem tud élni helyettünk, azt nekünk kell megtanulni, a rég megváltozott körülmények között, megváltozott módon. Van egy pszichiáter barátom, ő mindig azt mondja, az ember nem változik, de képes tanulni. Elképzelhető, hogy ezt a képességet kéne most már pallérozni, és picivel kevesebbet hibáztatni másokat azért, amit mi magunk hoztunk létre.

1234...83. oldal a 8-ból

FRISS HÍREK

Továbbiak

A hír igaz!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK

Független Hírügynökség Kft.
Kapcsolat: info@fuhu.hu

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA

© Független Hírügynökség