Kezdőlap Szerzők Írta Bauer Tamás

Bauer Tamás

Avatar
155 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Nem kérnek az egyezményből

Megint politikai nyilatkozatot fogadott el a Fidesz az Országgyűléssel. A múlt héten a demokratikus Országgyűlés harmincadik évfordulójáról nyilatkozott a kormánytöbbség, most pedig már 2013-ban az Orbán-kormány nevében Navracsics Tibor által aláírt isztambuli egyezmény ratifikációjának elutasításáról.

Már maga a műfaj is többszörösen abszurd. Újra elmondom: a politikai nyilatkozatot mint műfajt az 1994-es házszabály vezette be mint olyan kivételesen alkalmazott intézményt, amellyel az Országgyűlés kinyilvánít egy közös véleményt egy fontos kérdésről.

Ez a műfaj minden mástól eltér annyiban, hogy jogilag senkit semmire nem kötelez.

A törvények mindenkit köteleznek, az országgyűlési határozatok az állam intézményeit, a politikai nyilatkozat azonban – ismétlem – senkit. Arra szolgál csupán, hogy kimondjon valamilyen politikai állítást. Az 1994-es házszabály ezért is mondta ki, hogy csak kétharmados többséggel lehet elfogadni, ami – akkor is, ha az 1994-98-as parlamentben kétharmada volt az akkori kormánykoalíciónak –

alapesetben kormány és ellenzék közös álláspontját tartalmazza.

A NATO-csatlakozás melletti állásfoglalástól eltekintve nem is fogadott el ilyet az akkori Országgyűlés, és 2010-ig azután sem. A Fidesz vette elő 2010-ben, és frissen szerzett kétharmados többségével élve elfogadta a maga politikai nyilatkozatát a „nemzeti együttműködésről”. Azt, amit ki kellett akasztani a középületekben, mint egykor Rákosi elvtárs képét. Már akkor azt fejezték ki vele, hogy ők a nemzet.
A Fidesz a maga új házszabályában már csak feles többséget kíván meg politikai nyilatkozat elfogadásához, és ezzel intézményesíti, hogy a kormánytöbbség nyilatkozhat a nemzet egésze nevében akkor is, ha esetleg nincs kétharmada. A demokratikus Országgyűlés harmincadik évfordulójára május 2-án elfogadott politikai nyilatkozattal is a maguk történelemképét tették hivatalossá. A mostani politikai nyilatkozat más természetű: azt közlik általa országgal–világgal, hogy elutasítják az nők elleni erőszakkal szembeni fellépésről szóló isztambuli egyezmény ratifikációját. Ez olyan konkrét közlés, amely egyáltalán nem illik a parlamenti politikai nyilatkozat műfajához.

Vajon miért fontos ez a Fidesznek?

(Fideszt írok, noha a nyilatkozattervezetet KDNP-s képviselők nyújtották be, de én a KDNP-t nem tekintem külön pártnak, nem indul önállóan a választásokon, és képviselőit ugyanúgy Orbán Viktor választja ki, mint a névleg is fideszes képviselőket.)
A tervezet indoklásában a benyújtók azt állítják, és a parlamenti vitában is azt ismételték meg, hogy az egyezmény lényegével ma is egyetértenek, a magyar jog tartalmazza is a nők védelmét az erőszakkal szemben, csak

van az egyezmény szövegének két olyan eleme, amelyek ellentétesek az orbáni alaptörvénnyel és jogrenddel: a „társadalmi nem” (gender) fogalma és a nők elleni erőszak elől menekülők menedékjogának elismerése, illetve visszaküldésük tilalma.

Ritkán írok ilyet, de azt hiszem, hogy ahogy a Fidesz a társadalmi nem fogalmát elutasítja, egyszerűen butaság. Az egyezmény erre a következő definíciót adja: „azok a társadalmilag kialakult szerepek, viselkedési formák, tevékenységek és jellegzetes tulajdonságok, amelyeket egy adott társadalom a nőkre és a férfiakra nézve megfelelőnek tekint”.

A Fidesz szerint ilyen nincs, csak biológiai nem van. Vajon nem tudnak róla, hogy nők és férfiak eltérő társadalmi helyzete, szerepe realitás? Mi lehet a bajuk ezzel a fogalommal?

A Fidesz által vitatott másik hely az egyezményben a 60. cikkely, amelynek 1. bekezdése így hangzik: „A részes felek megteszik a szükséges jogalkotási vagy más intézkedéseket annak biztosítása érdekében, hogy a nőkkel szembeni nemi alapú erőszak a menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi egyezmény 1. cikke A. részének (2) bekezdése szerinti üldözés egyik formájaként és a súlyos sérelem olyan formájaként legyen elismerhető, amely kiegészítő/szubszidiárius védelmet tesz szükségessé.” Ha végiggondoljuk, ez a rendelkezés semmivel sem mond többet, mint ami a Magyarország által elfogadott és a hazai jogrend részévé tett genfi menekültügyi konvencióból következik. Ugyanez a helyzet a további bekezdésekkel, illetve a rá következő 61. cikkellyel, amely a visszaküldést tilalmazza a hazájukban erőszakkal fenyegetett nők esetére.
Nem új kötelezettség vállalását jelenti, csak a ma is fennálló kötelezettségvállalást konkretizálja a női szerep valamely eleme okán üldözött nők esetére. Csak persze

az Orbán-kormány magát a genfi menekültügyi konvenciót sem tartja be, és nem akarja az abban foglalt kötelezettségeket ezen egyezmény kapcsán újra megerősíteni.

Nyilvánvaló, hogy a Fidesz egyszerűen nem akar semmiféle újabb nemzetközi kötelezettséget vállalni, és szíve szerint a meglevőktől is szabadulna. Az isztambuli egyezmény kölcsönös nemzetközi kötelezettségvállalás. Az ilyen egyezmények ahhoz hasonló normákat tartalmaznak, mint az egyes országok jogrendje, de a nemzetközi egyezmény az aláíró államok számára egységesíti a normákat, és ez megköti az egyes államok kezét.

Tudjuk, mennyire zavarják az Orbán-kormányt azok a kötelezettségek, amelyek az EU-tagságból következnek, és mennyire sportot űz azok megsértéséből.

A menekültügyi konvenciót sem tartja be. Kényszerzubbonynak érzi az emberi és polgári jogoknak az ENSZ által megalkotott nyilatkozatát. Magától attól a helyzettől idegenkedik, hogy a második világháború óta létezik a demokratikus országok közös normákat kialakító és követő közössége, amelynek gazdasági erejénél és vonzerejénél fogva sikerült elérnie, hogy ezeket a közös normákat névleg elfogadják az 1975-ös Helsinki Konferencia aláírói, a rendszerváltást követően valóságosan is elfogadják azokat az Európa Tanácshoz csatlakozó korábbi európai szocialista országok, és ez a kör – különböző ügyekben különböző mértékben – a világ számos országára kiterjed.

Orbán nem vállal közösséget a demokratikus országok közösségével, nem igazodik közös normáikhoz,

inkább ázsiai diktatúrákhoz vonzódik. Nem vállalja azokat a kötöttségeket, amelyek a különféle multilaterális megállapodások jelentenek. Ezért tagadják meg az isztambuli egyezmény ratifikálását is, és ennek az elutasításnak adnak ezzel a politikai nyilatkozattal nyomatékot.

Egy kis történelemhamisítás

Az M1 kormánytelevízió élőben közvetítette az orbáni országgyűlés ünnepi ülését. Ennek az internetes közvetítéshez képest a kényelmi előnyön kívül volt egy másik „előnye” is: a kormánytelevízió az esemény előtt és után mint „szakértővel” kommentáltatta azt a fideszes Nézőpont Intézet vezetőjével, Mráz Ágoston Sámuel bérpolitológussal. Tanulságos volt, hiszen Mráz szolgálatkészen hamisította meg a történelmet.

Amikor a riporter azt kérdezte tőle, hogy milyen szimbolikus elemei voltak a harminc évvel ezelőtti alakuló ülésnek, a bérpolitológus egyszerűen hallgatott arról, hogy ott beszédet mondott Varga Béla, az egykori Nemzetgyűlés elnöke, illetve Vörös Vince, az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja. Mráz ezzel azt tagadta el, hogy az 1990-es alakuláskor az új demokráciát létrehozó politikai osztály konszenzussal az 1944 és 1947 közötti demokratikus, többpártrendszerű időszakkal vállalt folytonosságot.
Márpedig ez ellentétes a Fidesz mai történelemképével, amely az 1944 március 19. és 1990. május 2. közötti korszakot megkülönböztetés nélkül utasítja el, és az 1944 március 19. előtti helyzettel, tehát a Horthy-korszakkal vállal folytonosságot. A kettő nem fér össze, hiszen az 1944 és 1947 közötti demokratikus magyar kísérlet is a Horthy-rendszer elutasításából indult ki.
Figyelemre méltó elem volt Mráz kommentárjában az is, ahogy az 1990-ben létrejött magyar parlamentarizmus „antalli” elemeként beszélt az azonnali kérdések intézményéről, holott 1990-ben csak az interpelláció és a kérdés intézményét vezették be, a brit példát követő azonnali kérdés csak az 1994 őszi új házszabállyal került be a magyar parlamenti gyakorlatba.

Ez nem egyszerű pontatlanság, hanem hamisítás. 

Azért az, mert Mráz elkeni a fontos történelmi tényt, hogy 1994 őszén, az akkori MSZP–SZDSZ kétharmados többség kezdeményezésére, de az akkori ellenzékkel közösen szövegezve jött létre új házszabály. Ez az új házszabály a mindenkori, akár egyharmadot sem elérő parlamenti kisebbségnek jelentős jogosítványokat adott, mint a parlamenti vizsgálóbizottság, parlamenti vitanap és rendkívüli parlamenti ülés kezdeményezése, vagy akár az azonnali kérdés, amelyre a miniszterek és maga a miniszterelnök személyesen válaszolni kötelesek.
Az ünnepi ülés után ismét a bérpolitológus Mrázt kérdezte a riporter, aki az ellenzéki frakciók távolmaradását úgy értékelte, hogy azok a népszuverenitás eszméjét tagadták meg ezzel, hiszen a fideszes többség ezen a rendezvényen a népszuverenitás visszavételéről emlékezett meg.
Az ellenzéki frakciók világosan megindokolták a politikai nyilatkozat plenáris ülésen folyt vitájában, hogy miért maradnak távol az ünnepi ülésről. Ennek érzékeltetésére történelmi példát hozok fel. Kisgyerek voltam a Rákosi-korszakban, de már láthattam, hogy hogyan vonultatott fel az a rendszer katonai díszszemléken 1848-as egyenruhába öltöztetett huszárokat, hogy önmagát, a modern diktatúrát az 1848-as forradalom és szabadságharc örökösének tüntesse fel, nem takarékoskodva a függetlenségi hivatkozásokkal. Valami hasonló történik most az Orbán-rendszerben:

azok, akik új önkényuralmat építettek fel, magukat az 1989-90-es demokratikus újrakezdés folytatóiként állítják be, miközben a valóságban ugyanúgy felszámolták a harmadik köztársaságot, ahogy Rákosiék felszámolták az 1848-as hagyományhoz visszatérő másodikat.

Ez a nagy történelemhamisítás nemcsak a szolgálatkész bérpolitológus Mráz, de az egész fideszes vezetés műve, Áderrel, Orbánnal, Kövérrel az élen, akik ezt a rendezvényt kitalálták és végigcsinálták. Ehhez nem voltak partnerek az ellenzéki frakciók, és helyesen tették.

Ki van igazán lent?

Igazi mai magyar történet következik. Kezdem az előzményekkel. A járvány kezdetén a miniszterelnök ugyan azt állította, hogy fel vagyunk készülve védőeszközökkel, a tények azonban az ellenkezőjét mutatták.

Persze, nemcsak nálunk, hiszen olyan gazdag országokban, mint Nagy-Britannia vagy az Egyesült Államok sem volt elegendő védőfelszerelés a kórházakban, Németországban háziorvosok maguk gyártottak illetve gyártattak maszkokat, védőruhákat és így tovább. De nálunk a háziorvosok heteken át nem jutnak hozzá védőfelszereléshez. A kormány ezért hozzálátott azok beszerzéséhez Kínából és máshonnan, ahonnan csak lehet, és ez rendben is volna.

Csakhogy Orbán miniszterelnök a repülőtéren filmezteti magát a szállítmányokkal, Szijjártó külügyminiszter diadaljelentéseket ad elő a parlamentben a beszerzett mennyiségről, ami már legalábbis furcsa.

Ahogy a Rákosi-korszakban a filmhíradó számolt be arról, hogy a szövetkezetekben betakarították a termést, mintha ez esemény volna, s nem magától értetődő dolog. Az orvosok – ha nem is a kórházakban, de háziorvosi és szakrendelőkben – még mindig a védőfelszerelések hiányára panaszkodnak. Mi sem természetesebb, hogy az ellenzéki parlamenti képviselő – adott esetben Szabó Tímea – ezt számon kéri a kormányon.
A tévéhíradókban nemcsak arról tudósítanak, hogy mennyi maszkot és egyebet kapunk, hanem arról is, hogy mennyit adunk. Nem mindig szállító repülőgépeket mutatnak, hanem olykor kamionokat, amelyekből hol Erdélyben, hol valahol a Nyugat-Balkánon vagy éppen Moldovában pakolják ki a magyar állam által ajándékozott védőfelszereléseket. Szijjártó ezzel is eldicsekszik a parlamentben. Abból is hírt csináltak, hogy immár a Vatikánnak is maszkokat adott a magyar állam.
Szabó Tímea képviselő azt teszi szóvá, hogy a magyar állam másoknak ajándékoz, miközben Magyarországon az orvosok nincsenek megfelelően ellátva, nem is beszélve a magánemberekről, akik nem vagy csak aránytalanul drágán jutnak hozzá. De idáig el sem jut a felszólalásában: már akkor kitapsolják a fideszes képviselők, amikor még csak ott tart, hogy Kolozs meg Kovászna megyét megemlíti. A fideszes politikusok és az egész fideszes média a legalávalóbb módon támadja őt napokon keresztül.
Előző jegyzetemben (Kitapsolva, április 21.)) azért védtem meg őt, amit ő a Párbeszéd frakcióvezetőjeként nem mondott, én viszont gondolok és írok.

Szerintem ugyanis nem dolga a magyar államnak, hogy akár Észak-Macedóniába, akár Erdélybe védőfelszerelést szállítson, a dúsgazdag Vatikánról nem is beszélve.

De ezt én gondolom és írom, nem pedig Szabó Tímea. Muszáj hozzátenni: Szijjártó azt is elmondta az Országgyűlésben, hogy a behozott védőeszközöknek a határon túli magyaroknak, nyugat-balkáni országoknak és a Vatikánnak továbbadott mennyisége a behozottnak mindössze 2 százalékát teszi ki. Ez viszont azt jelenti, hogy itt valójában szimbolikus akcióról van szó. Ez ugyanis kevés ahhoz, hogy bármely kedvezményezett ország vagy régió számára megoldja a védőeszközökkel való ellátást, ha máshonnan nem jut hozzá elegendőhöz. Nem, ez nem több annak demonstrálásánál, hogy a magyar állam magához közel állónak tekinti a szomszéd országokban kisebbségben élő magyarokat, a befolyása alá vonni kívánt nyugat-balkáni országokat és a keresztény világegyházhoz.
Szabó Tímeát balszerencséjére az alávaló támadásokkal szemben Marius Gabriel Lazurca, Románia budapesti nagykövete is védelmébe vette a budapesti diplomaták közötti információcserében. Nem foglalt a nagykövet állást azzal kapcsolatban, amit a megtámadott képviselő mondott, csak a támadásokkal szemben fejezte ki vele a szolidaritását. Itt jutunk el a tulajdonképpeni történethez.

Szijjártó külügyminiszter a román nagykövet szolidaritási üzenetére reagálva Facebook-oldalán támadta meg Szabó Tímeát és az egész ellenzéket. „Ennél valószínűleg nincs lejjebb” – hangzott jegyzetének címe, és ez nem a Szabó elleni támadásokra vonatkozott, hanem arra, hogy a román nagykövet fejezi ki vele szolidaritását.

Olyasmiért támadja Szabót, amiért korrekt módon legfeljebb engem támadhatna az írásaim alapján: „Szabó Tímea szerint tehát baj, hogy az erdélyi és székelyföldi magyarok maszkokat és védőruhákat kaptak az anyaországtól. A román nagykövetnek pedig tetszik, hogy vannak pártok a magyar országgyűlésben, amelyek így gondolkodnak. Megdöbbentő a román nagykövet nyilvánvalóan hazug hisztériakeltése, de ennél sokkal szégyenteljesebb az, hogy a magyar ellenzék és a román nagykövet közös platformra kerültek a határon túli magyarokkal szemben.”
Nos, az utóbbi mondatot már velem kapcsolatban sem mondhatná, és ez a lényeg. Senki a magyar ellenzékben a határon túli magyarokat nem támadja, nem utasítja el, nem tagadja meg. Nemcsak Szabó Tímea nem, de én sem, és senki sem. Senki sem vitatja, hogy a magyar államnak támogatnia kell őket abban, hogy élhessenek kollektív kisebbségi jogaikkal, hogy legyenek magyar iskoláik, színházaik, újságjaik, rádiójuk, hogy magyarként élhessenek szülőföldjükön teljes életet.

Amit – és itt csak a magam nevében beszélek – vitatok, helytelenítek, az az Orbán-kormánynak a határon túli magyar kisebbségekkel kapcsolatos politikája.

Ismét csak a magam nevében: mint már sokszor megírtam, nem helyeslem a kedvezményes honosítást, más néven a letelepedés nélküli kettős állampolgárságot, a határon túliaknak felkínált választójogot. Csak a rend kedvéért: Szabó Tímea pártja, a Párbeszéd nem kifogásolja azt. (Az MSZP, az LMP és a Jobbik sem, és annak idején az Együtt sem.) Mellesleg – Szlovákiától és Ukrajnától eltérően – Románia sem kifogásolja, már csak azért sem, mert Románia is ugyanilyen módon kínált fel állampolgárságot és választójogot az Ukrajnában és Moldovában élő románoknak illetve moldovánoknak. Én elvi alapon ezt ugyanúgy helytelennek tartom, mint amikor az Orbán-kormány teszi. Azt is gondolom és írom továbbá, hogy

a kisebbségi közösségek magyar oktatásának, kultúrájának támogatása feladata a magyar államnak, gazdasági vállalkozásaik, lakásépítésük, futballakadémiáik támogatása viszont nem, és a járvány elleni védőeszközök is ebbe az utóbbi körbe tartoznak.

Szijjártó a következőkkel zárja jegyzetét: „Tegyük tehát világossá, hogy a magyar ellenzék – Szabó Tímeával a soraiban – és a román nagykövet is kristálytisztán értse: a határon túl élő magyarok a magyar nemzet részét képezik, ezért mi a jövőben is pontosan úgy fogjuk őket segíteni, mint ahogy tettük eddig is. Mert a határon túli magyarok számíthatnak a kormányra. A román nagykövet pedig az ellenzékre.”

Mi ebben a szörnyű?

Az, hogy Szijjártó számára az, hogy valakit esetleg a román nagykövet vesz védelmébe, az a magyar nemzettel való szembenállásnak, a magyar nemzet elárulásának tekintendő.

Mert Románia – partnerünk az Európai Unióban és szövetségesünk a NATO-ban – ellenség.

Nem véletlenül tiltotta meg Szijjártó a magyar diplomatáknak, hogy megjelenjenek a román külképviseletek által december 1-i nemzeti ünnepükön adott fogadásukon: ez durván ellenséges gesztus.

Mivel Románia mind az első, mind a második világháború végén velünk szemben a győztesek oldalára állt, és a békeszerződésekben megkapta a történelmi Magyarország területének keleti harmadát lakosságának negyedével, amely negyednek egyharmada (1,7 millió) volt az 1910-es népszámlálás szerint magyar, a magyar nacionalisták számára ellenség volt és ellenség maradt.

Igaz, az

1989-es romániai forradalom évfordulóján Temesvárt Orbán még szövetséget is ajánlott Romániának Brüsszellel szemben, de ezt sem szabad komolyan venni, Romániára az Orbán-rendszer ellenségként gondol.

Szerintem ez az, ami lent van, igazán lent. Merthogy ez az a szemlélet, amely két vesztes világháborúba vitte be Magyarországot, ennek köszönhettük az Isonzót és a Don-kanyart, a deportálásokat és a szovjetunióbeli hadifogságot.

Felajánlkozás

Mesterházy Attila, az MSZP országgyűlési képviselője, korábbi elnöke a múlt hétfőn az azonnali kérdések órájában valóságos együttműködési ajánlatot tett Orbán Viktornak.

Jól meg is lepte őt, amikor az első két percben azt hangsúlyozta, hogy

„… mindenkinek azért kell szurkolnia Magyarországon – bármennyire is mást gondolunk különböző kérdésekről a politikában –, hogy önök sikeresen kezeljék ezt a válságot.

Mindjárt hozzá is tette: „itt van az ország előtt és előttünk egy lehetőség, hogy újratervezzük a magyar gazdaságot, újratervezzük Magyarországot is, hiszen fontos az, hogy Magyarország versenyképesebben – és ez a második szempontom – kerüljön ki ebből a válságból.
Tehát magyarul, az önellátás és egy új gazdasági szerkezet lehet az, ami ezt a helyzetet segíti Magyarországon is kezelni”.
Második, egyperces „kérdésében” felvetette Orbánnak:

Nem tudom, gondolkodott-e a miniszterelnök úr azon, hogy esetleg Magyarországon létrehozzunk egy „jövő bizottságát” vagy bármi hasonlót, ami valamilyen keretet adna annak a gondolkodásnak, amiről miniszterelnök úr is beszélt, nevezetesen a tudományos élet, a politikai élet, az érdekképviseletek bevonásával egy 20-30 éves távlatban, a kockázatokat is elemezve esetleg egy ilyen bizottság keretein belül lehetne talán konszenzusra is jutni.

Mi ezzel a baj? Hát nem helyénvaló-e, hogy kormánypárti és ellenzéki politikusok, felülemelkedve szembenállásukon, az ország javát igyekezzenek szolgálni?
Mesterházy csak

azt hagyja figyelmen kívül, hogy Magyarországon nem egy demokrácia kormánypártja és ellenzéke áll szemben egymással politikai partnerként, hanem egy önkényuralmi rendszer hatalomgyakorlói és az általuk elnyomottak szembenállásáról van szó.

Orbán ennek az önkényuralmi rendszernek a feje, megszemélyesítője és első számú működtetője.
Rendszerének azonban az a sajátossága, hogy – különféle külpolitikai és legitimitási megfontolásokból – a demokratikus látszatok fenntartása mellett működteti.

Az olyan konszenzus-törekvésnek, amellyel az Országgyűlésben Mesterházy előállt, demokráciában van helye.

Ha viszont valaki az önkényuralmi rendszer parlamentjében áll ezzel elő, akkor megerősíti azt a látszatot, hogy itt még demokrácia van, s ezzel Orbán rendszerét erősíti. Mesterházy nem buta ember, neki ezt tudnia kell.
Mesterházy, aki több mint két évtizede politizál, ötödik ciklusát tölti a parlamentben, már az Orbán-kormány idején volt az MSZP frakcióvezetője, jól kell ismernie a Orbán politikáját, és tudnia kell, hogy Orbán Európa-politikája, társadalompolitikája, gazdaságpolitikája alapvető kérdésekben összeegyeztethetetlen a baloldaléval. Nem részletkérdésekben, hanem az ország jövőjére vonatkozó elképzelésekben. Miféle konszenzust képzel e kétféle politika között?

Nem Mesterházy az első az MSZP-ben, aki ilyen szándékot nyilvánosan megfogalmaz.

Sőt, Hiller István nem szándékot, hanem tényt ismertetett a nyilvánossággal tavaly decemberben az Azonnali portálon majd az ATV Egyenes beszédjében. Megtudtuk tőle, hogy a országgyűlési alelnökként rendszeresen részt vesz Orbánnal egy „fórumon”, ahol „az országunkat hosszabb távon érintő ügyekről” elmondja a véleményét. Minderről a nyilvánosság először ebből a két interjúból, Hiller odavetett megjegyzéséből értesült.
Hiller sem buta ember, neki is tudnia kell, hogy milyen viszonyok vannak Magyarországon. Egy demokratikus rendszerben egy szociáldemokrata és egy kereszténydemokrata, egy liberális és egy zöld politikus barátkozhat egymással, kicserélhetik véleményüket, lehetnek közös kezdeményezéseik, mert mindketten ugyanannak a demokratikus politikai rendszernek részvevői, még ha politikai versenytársak is, és mást gondolnak a politika kívánatos irányáról.
Orbán és Hiller, Orbán és Mesterházy helyzete azonban – legalábbis remélem – alapjaiban más. Orbán egy önkényuralmi rendszer épít és működtet Magyarországon, Hiller és Mesterházy pedig – legalábbis remélem – szemben áll ezzel az önkényuralmi rendszerrel, és akkor nem ülhetnek együtt egy, az ország jövőjéről cseverésző „fórumban” vagy „bizottságban”.
Vagy nem is állnak szemben vele?

Kövér

Egykor még képviselőként jelen voltam az Országgyűlés plenáris ülésén, amikor Orbán Viktor és Kövér László először hazaárulózta le az ellenzéket. Az 1998-2002-es ciklusban történt, az első Orbán-kormány idején.

Kövér László azt találta mondani a Demokrata című nyomtatványnak adott interjúban, hogy

„A hazai ellenzék nem a magyar nemzet része, hanem ennek a világelitnek a komprádor alakulata. Ilyen értelemben semmiben sem különböznek Rákosi Mátyástól vagy Gerő Ernőtől”,

igazában nem mondott újat. Amióta Orbán Viktor 2002-ben „a haza nem lehet ellenzékben” mondatával önmagával és híveivel azonosította a hazát, a vele szembeállókat pedig kirekesztette a nemzetből, ez végigvonul a Fidesz retorikáján.

Logikusan következik ez abból, hogy

a Fidesz nem politikai partnernek és versenytársnak tekinti az ellenzéki pártokat,

hanem elnyomandó, leküzdendő ellenségnek, akinek újbóli pozícióba kerülését minden eszközzel meg kell akadályozni.

Miután pedig mára kiteljesedett az a fideszes világkép, amely a nyugati demokráciák világát egészében tekinti a magyar nemzettel, annak (általa megfogalmazott és képviselt) törekvéseivel szemben állónak, számára veszélyesnek, az ellenzéket mint ennek a nyugati világnak ügynökét állítja be.
Amikor Gulyás Gergelynél rákérdeztek erre a mondatra, Gulyás azt volt képes állítani, hogy „a házelnök rendkívül visszafogottan beszél az ellenzékről ahhoz képest, hogy az ellenzék hogyan beszél a kormányról. Az ellenzéki pártok szerinte azzal töltötték az elmúlt heteket, hogy Brüsszelbe jártak feljelentgetni.”
Azért érdemes ezt felidézni, hogy lássuk:

Kövér a Fidesz-elit közös álláspontját mondta interjújában, miközben az ő fogalmazása nem szemrehányó volt, mint Gulyásé, hanem kirekesztő.

Gulyás úgy tett, mintha elvárná az ellenzéktől, hogy másképp viselkedjék, míg Kövér – hasonlóan Orbánhoz – az ellenzék alapvonásaként tekint erre.

De mit is gondoljunk a brüsszeli „feljelentgetésről”?

Az egykori liberális Fidesz még a többi demokratikus párthoz hasonlóan a rendszerváltás utáni Magyarországot a nyugati világ részének tekintette, amely közös értékekre épül, s e közös érték fölötte állnak az egyes államok közötti különbségeknek. Abban a felfogásban tüntetett például a Fidesz Tibet ügyében a kínai nagykövetségnél. A mai Fidesz másképp gondolkodik, elutasítja a „demokrácia exportját”. Külpolitikáját nem értékek, hanem általa megfogalmazott nemzetállami érdekek alapján alakítja, s aki a nyugati demokráciák közös értékeit számon kérve bírálja őt akár itthon, akár Brüsszelben, az a szemében ma már áruló, aki ezzel kívül kerül a magyar nemzeten.
Tegyük hozzá: Kövér nyugodtan megteheti, hogy így beszél.

Az ellenzéki politikusok morognak egy sort egy ilyen mondat után, majd hétfő délben beülnek a plenáris ülésre, az ülést vezető Kövér megjelenésekor tisztelettudóan fölállnak, ahogy azt a fideszes házszabály előírja, majd hozzákezdenek a napirend előtti felszólalásokhoz, „elnök úrnak” szólítva Kövért, aki kitagadta őket.

(Gyurcsány az egyetlen, aki parlamenti megszólalásaiban következetesen mellőzi az elnök megszólítását.)
Gondolom, ezután is ezt teszik majd, és ezzel bizony azt ismerik el, hogy amit Kövér mond, az egyfajta, legitim módon mondható vélemény.

Megérteni az érthetetlent

Sokan értetlenkedtek amiatt, hogy Orbán egy nyilatkozatában május 3-ára tette a járvány csúcsát, és ugyanakkor a kormány május 4-ére tűzte ki az írásbeli érettségik megkezdését. Hasonlóképpen értetlenkedve, és ugyanakkor felháborodva fogadták sokan, hogy Kásler miniszter a kórházakat néhány napos határidővel a közfinanszírozású ágyak 60 százalékának „felszabadítására” utasította, és az utasítást nem teljesítő kórházigazgató(ka)t azonnal menesztette.

Nem lehet kétségünk afelől, hogy ez az utasítás is magától Orbántól származik. Korábbi bejegyzésemben a sztálini idők vetéstervéhez hasonlítottam ezt a szörnyűséges intézkedést, és egyszerűen azzal magyaráztam, hogy

Orbán annyira megijedt az észak-olaszországihoz hasonló helyzet esetleges kialakulásától, hogy ragaszkodik a sokszoros túlbiztosításhoz a koronavírus-betegek ellátását szolgáló infrastruktúrában.

Most azonban, hogy kijelentette, hogy május 3-a után elkezdődhet „a védekezés második szakasza”, a gazdaság „újraindítása”, és fokozatosan erre irányuló intézkedéseket helyez kilátásba, talán megértettem, hogy a félelmen túlmenően miről is lehet szó.
Az én ismereteim a hazai mellett, mint rendszerint, ezúttal is a német médiából származnak, ahol nagyon sokrétű folyamatos vita folyik arról, hogy mit tesz a német kormány és mit tesznek – ettől árnyalatnyilag eltérve – az egyes tartományi kormányok, és ugyanakkor elég alaposan foglalkoznak más országok tapasztalataival, rendszeresen foglalkozva a brit és a svéd gyakorlattal is.

Tudjuk, hogy a járvány kezelésében a legdurvább korlátozásokat egyfelől Kínában, Hupej tartományban, másfelől Olaszországban és Spanyolországban hozták, ahol a kontaktusok korlátozása – eltérően az ausztriai vagy németországi korlátozástól – a munkába járásra is kiterjedt, mivel a közellátás szempontjából nélkülözhető ipari termelést is leállították.

A másik oldalon Dél-Koreában a nagyon kiterjedt tesztelés, maszkhasználat és emellett a fertőzöttekkel való kontaktusokat rögzítő okostelefonos alkalmazás segítségével sikerült gyorsan és hatékonyan korlátozni a fertőzés terjedését, és alacsonyan tartani a halálozást anélkül, hogy a munkába járást és az utcai életet korlátozni kellett volna.
Azt is tudjuk, hogy ezzel szemben a svéd kormány – az ország vezető járványügyi szakemberének meggyőződését követve – arra törekedett, hogy miközben az időseket és krónikus betegeket izolálják, egyébként ne korlátozzák az emberek mindennapi életét és érintkezését, ne zárják be az iskolákat, ne álljon le a gazdaság, és így – megkímélve a különösen veszélyeztetetteket, akiknél a fertőzés életveszélyes – mielőbb elérjék a lakosság nagy részének átfertőződését és a nyájimmunitás kialakulását.
Azt is tudjuk, hogy sokáig a brit kormány is hasonló politikát követett, amíg a betegség terjedése és a sok halálozás miatt ez társadalmilag elfogadhatatlanná nem vált. Mára Svédországot kivéve egész Európában általánossá vált minden nyilvános rendezvény megtiltása, az iskolák és a gyermekintézmények bezárása, a vendéglátóhelyek bezárása és a kiskereskedelem jelentős korlátozása, valamint a nemzetközi személyforgalom megszüntetése, hogy az emberek közötti kontaktusok töredékükre essenek vissza, és a járvány terjedése ne feszítse szét az egészségügyi rendszer kereteit, ahogy az Észak-Olaszországban megtörtént.
Ez a stratégia a járvány megfékezésében sikeresnek bizonyult, noha gazdasági, szociális és mentális következményei egyelőre felmérhetetlenek.

A terjedés lelassulása nyomán elsőként Dániában, Ausztriában és Németországban elkezdődött a kontaktusokat korlátozó intézkedések lassú, fokozatos oldása, arra törekedve, hogy a fertőzések intenzitása ne növekedjék, hanem megmaradjon az elért alacsony szinten. (Ez azt jelenti, hogy az ún. terjedési együttható 1 alatt maradjon, minél lejjebb.)

Ennek feltétele ezekben az országokban a távolságtartás fenntartása (például a másfél-kétméteres távolság fenntartása és maszkhasználat a németországi érettségi vizsgákon), a nagyon széleskörű tesztelés, és mielőbb szeretnék bevezetni az okostelefonos alkalmazással történő kontaktuskövetést is, önkéntes alapon. Vannak Németországban, akik gyorsabb lazítást szorgalmaznak (a gazdasági érdekképviseletek, a liberális párt és egyes tartományi kormányok), ugyanakkor a járványügyi szakemberek óvnak a lazítástól, második fertőzéshullámtól tartanak.
Az Orbán-kormány első ránézésre némi késéssel a német-osztrák utat követte a kontaktusok korlátozására: betiltották a nagyrendezvényeket, bezárták az iskolákat és gyermekintézményeket és a vendéglátást, és bevezették a kijárási korlátozást. (Még a szóhasználat is hasonló: nem Ausgangssperre, vagyis kijárási tilalom, hanem csak kijárási korlátozás, Ausgangsbeschränkung.) A maszk sem kötelező, csak javasolt, mint Németországban, bár ott egymás után írják elő a tömegközlekedésben és bevásárláskor, ahogy Budapesten nálunk is.

Két tekintetben látok alapvető különbséget a német-osztrák járványkezelés és az Orbán-rendszer lépései között. (Ezúttal a járványkezelésről beszélek, a gazdasági visszaesést kezelő intézkedések alapjában eltérő voltával ehelyütt nem foglalkozom.)

Az egyik különbség technikai jellegű: a nagyon széleskörű tesztelés Németországban és Ausztriában, illetve a kevés tesztelés Magyarországon. (Mellesleg Svédországban is keveset tesztelnek, az enyhe tünetekkel megbetegedetteknek csak azt mondják, hogy maradjanak otthon.) Németországban és Ausztriában a regisztrált fertőzöttek számának van relevanciája (bár ott is csak része a ténylegesen megfertőzötteknek), Magyarországon azonban nincs, másképpen fogalmazva nem a járványhelyzetről, hanem az egészségügyi rendszer működéséről ad információt.
A másik különbség viszont politikai. Németországban és Ausztriában demokratikus rendszerek járványkezeléséről van szó, minden intézkedés nyílt társadalmi vitatásával, részben egymással is vitatkozó, álláspontjukat alaposan indokoló, a tapasztalatok alapján nyilvánosan korrigáló járványügyi szakértők elterjedt nyilvános szereplésével, rengeteg vitával a médiában, a vezető politikusok hiteles fellépésével.

Az Orbán-rendszerben ezzel szemben szembetűnő a parancsolgatás, a hadsereg és a rendőrség ellenőrző szerepe a vállalatok és a kórházak fölött, a rendőrtisztek folyamatos szerepeltetése a kormány kommunikációjában, ugyanakkor a viták hiánya, a széleskörű titkolózás.

Ilyen körülmények között nem lehet igazán tudni, hogy miért csinálja Orbán, amit csinál.
A korlátozó intézkedések Ausztriában is, Németországban is, és másutt is lehetővé tették, hogy a vírus terjedése jelentősen lelassuljon, s lassan, lépésről-lépésre oldják a korlátozásokat: kinyissák az üzleteket, az iskolák egyelőre egyes évfolyamain újrakezdődjék a tanítás. Mindezt úgy, hogy a távolságtartás a kisebbre szabott iskolai csoportokban, illetve a boltokban fenntartható legyen, és az általános maszkhasználat is mérsékelje a fertőzésveszélyt. A kiterjedt tesztelés és a fertőzöttek kontaktusainak nyomon követése, az okostelefonos alkalmazás közeljövőben várt bevezetése illetve a fertőzöttek elkülönítése teheti lehetővé, hogy a kontaktusok fokozatos bővülése ne indítsa el a fertőzés fokozódásának újabb hullámát.
Orbán nálunk is a korlátozások fokozatos oldásáról, a gazdaság újraindításáról beszél.

A Fidesz-közeli nagy cégeket erősen sújtja a gazdasági visszaesés, és Orbánnak fontos, hogy ez mielőbb megforduljon.

A „munkaalapú társadalom” dogmájához ragaszkodva azt akarja, hogy nagyon gyorsan munkahelyet találjanak azok, akik az elmúlt két hónapban elveszítették az állásukat, hogy fenntartható legyen a legfeljebb három hónapig tartó álláskeresési támogatás, hogy ne legyen szükség tartós és nagyvonalú keresetpótlásra, mint a többi európai országban. Ezért öntik a hiteleket a gazdaságba.
Ez viszont óhatatlanul nálunk is a kontaktusok számának emelkedésével jár. Orbán az érettségi megtartásához is alighanem azért ragaszkodik, mert az élet mielőbbi normalizálásához a kontaktusok számának bővülésével számol, s ennek a fordulatnak nyitánya lehet az érettségi.
Csakhogy ennek feltételei Ausztriától és Németországtól eltérően nálunk nincsenek adva:

továbbra is kevés a tesztelés, és a kontaktusok széleskörű követésére az állam nincs felkészülve, nem is törekszik rá.

Nálunk az állammal szembeni bizalmatlanság miatt nem lehet arra számítani, hogy a polgárok széles köre lenne kész az okostelefonos alkalmazás önkéntes használatára, ha az egyáltalán rendelkezésre állna nálunk is. De az állam nem is foglalkozik ilyesmivel. Nálunk a járvány korábbi pontján került sor a kontaktusokat korlátozó intézkedésekre, mint a legtöbb, tőlünk nyugatra fekvő országban: Németországban, Ausztriában, Csehországban, így kevesebb a haláleset, kevesebben vannak kórházban, intenzív osztályon. De hogy mennyivel kevesebb a fertőzés, a megbetegedés, azt csak találgathatjuk. Ha viszont „a gazdaság újraindítása” érdekében mérséklik a kontaktusokat korlátozó intézkedéseket, miközben ennek feltételei nálunk sokkal kevésbé adottak, mint tőlünk nyugatra, akkor ez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy felgyorsul a fertőzés terjedése.
Alighanem ezzel számol Orbán is, ezért tarthatta fontosnak a józanul feltételezhetőnél sokkal több kórházi ágy „felszabadítását” bármi áron, és a rengeteg lélegeztetőgép beszerzését. Árulkodó, ahogy magát előkészített üres kórtermekkel, ágyakkal fényképezteti a kórházakban tett látogatásai során, és újra meg újra elmondja: mindenkinek lesz helye, aki megbetegszik. Hetek óta sokan arról beszélnek: mi lesz, ha berobban a járvány, erre kell felkészülni. Ha jól értem a helyzetet, akkor

itt nem annyira a járvány berobbanásáról, mint inkább berobbantásáról lenne szó.

Úgy is lehetne mondani, hogy Orbán határozottan el akar mozdulni a járvány kezelésének német-osztrák stratégiájától a svéd stratégia felé. Nem a fertőzést akarják a továbbiakban fékezni, hanem hagyják az embereket megfertőződni, megbetegedni, s a már kórházi kezelést igénylő súlyos betegek ezrei számára hozzák létre a kapacitásokat.
Ne legyen félreértés: a hosszú hetek óta tartó elzártság a magányos idősek, a gyerekközösségtől, a játszóterektől való elzártság a gyerekek, a home office-ban dolgozó és közben az otthon levő gyerekekkel töltött hetek az aktív korúak számára válnak egyre inkább nyomasztóvá, s ezért érthetően várják az emberek Európa-szerte a korlátozások enyhítését.

Súlyosbítja ezt Magyarországon, hogy más európai országoktól eltérően a napi megélhetés is fölöttébb bizonytalanná vált.

Ahhoz, hogy a korlátozások enyhítése ne váljon veszélyessé, meg kell teremteni a feltételeket mind a védekezésben, mind a megélhetést biztosító szükségintézkedésekben, mind pedig a közszellemben. Orbán Magyarországán mindhárom feltétel hiányzik, s ezért jelenthet súlyos veszélyt, amire a jelek szerint készül.

Csak a Fidesz

Az Országgyűlés most kezdődött, a napirend szerint négynapos üléséből két nap most hétfőn és kedden van, ahogy lenni szokott: hétfőn a napirend előtti felszólalásokkal és azonnali kérdésekkel (az interpellációkat a járvány miatt közös megegyezéssel szüneteltetik, hogy ne kelljen a szavazáshoz sok képviselőnek hosszú ideig az ülésteremben tartózkodnia), kedden a napirend előttiek után általános vitákkal és szavazásokkal. Utána jövő héten hétfőn megint napirend előtti felszólalások és azonnali kérdésekkel.

Ez így szokás, most így működik az országgyűlés. De jövő szombaton lesz még valami:

ünnepi ülés az első szabadon választott országgyűlés megalakulásának harmincadik évfordulóján.

Megjegyzem, volt ilyen ünnepi ülés az ötödik évfordulón is. Akkor éppen az MSZP és az SZDSZ alkotta a többséget. De a Házbizottságban megbeszélték, hogy az akkori ellenzékből is beszéljen valaki, így mondott beszédet Szabad György, a korábbi MDF-es házelnök is. Nem a kormányoldal dominálta az ülést.

Most egyedül Áder János beszél majd, a minden ízében fideszes mai köztársasági elnök.

Csakhogy ezzel nem érik be. Elfogadtatnak az országgyűléssel egy politikai nyilatkozatot is, amelynek szövegét rendesen be is nyújtották. A politikai nyilatkozat műfaját az 1994-es házszabály vezette be olyan parlamenti dokumentumként, amelynek funkciója a parlamenti pártok közös véleményének kifejezése nagy jelentőségű kérdésekben, s elfogadását ezért kétharmados többséghez kötötte.

A Fidesz azonban kétharmados többségével élve 2010 májusa, a „nemzeti együttműködési nyilatkozat” elfogadása óta arra használja ezt a formát, hogy a maga felfogását az ország egészének felfogásaként tüntesse fel.

Ez történik most is, amikor a politikai nyilatkozat elfogadásához a fideszes házszabály szerint feles többség is elég, ami az intézmény lényegi sajátosságát szünteti meg. A politikai nyilatkozatot Orbán Viktor és Kövér László, valamint a Fidesz és a KDNP jelenlegi frakcióvezetője és négy további fideszes politikus, Kósa Lajos, Varga Mihály, Hörcsik Richárd és Németh Zsolt jegyzi. Orbán és Kövér mellett ők voltak már tagjai a harminc éve, 1990. május 2-án megalakult Országgyűlésnek is (bár Hörcsik még nem a Fidesz, hanem az MDF képviselőjeként). E hat név hivatott jelezni a kontinuitást az 1990-es új magyar demokrácia és a mai orbáni önkényuralom között.

Természetesen a politikai nyilatkozat benyújtott szövege is ezt a folytonosságot hivatott kifejezni. Persze, a folytonosságon van egy nagy hézag: ők hatan ugyan végig parlamenti képviselők voltak, a hatalom részesei, 1998 és 2002 között még a kormányzásnak is meghatározó részvevői voltak miniszterelnökként, miniszterként, államtitkárként, kormánypárti képviselőként, és mégis: az 1990-től egészen a 2010-es „fülkeforradalomig”, illetve ezt pontosítva az orbáni alaptörvény 2012-es hatályba lépéséig terjedő időszakot mint „posztkommunizmust” jellemzi a szöveg. Elismeri ugyan az 1990-es fordulatot mint az „új demokrácia és alkotmányos rend kezdetét”, amit a „Szent István-i államszervezéshez fogható” tettnek tekint, mivel kialakult a demokratikus jogállam, a piacgazdaság jogi keretei, átrendeződött az ország nemzetközi kapcsolatrendszere és „a nemzetpolitikába illesztették” „a határon kívül rekedt magyar közösségekért való felelősségvállalást”. Mégis

„posztkommunizmusnak” nevezi az 1990 és 2010 közötti időszakot,

mivel „nem sikerült gátat szabni a társadalom jelentős részét érintő kiábrándulásnak és a kommunista diktatúrát korábban fenntartó csoportok meg-megújuló uralmi törekvéseinek”, és emiatt végig fennállt szerintük „az ország újbóli lecsúszásának és külső függésbe kerülésének” veszélye.

A szöveg fontos sajátossága, hogy nem fordul benne elő Európa, nem tartalmazza az európai integrációhoz, a demokratikus országok közösségének való csatlakozás gondolatát, viszont többször szerepel benne az önrendelkezés, a függetlenség gondolata, s szerinte

csak „az önálló Magyarország kerülheti el, hogy ismét gyarmati sorba süllyesszék”.

Tudjuk, hogy ez a retorika a közelmúltban a békemenetek molinóin jelent meg, a távolabbi múltban pedig Csurka István írásaiban.

A szöveghez szűkszavú indoklást fűztek, mely szerint az nem más, mint „az előterjesztők akaratának kinyilvánítása”. Az előterjesztők – Orbán, Kövér és társai – akaratát kell az országgyűlésnek elfogadnia.

Nincs ebben semmi meglepő, a Fidesz ellenzékben is önmagát azonosította a nemzettel, és 2010-es hatalomra jutása óta folyamatosan ezt teszi. Híven korábbi választási jelszavához, a nemzet „csak a Fidesz”.

Kérdés szokás szerint csak egy van: mit tesznek az ellenzéki képviselők?

Részt vesznek-e ennek a politikai nyilatkozatnak a jövő hétfői parlamenti vitájában? Elmennek-e az ünnepi ülésre, és ha igen, hogyan szavaznak erre a nyilatkozatra.

Remélem, nem vesznek részt a vitában, nem mennek el az ilyen módon tartott ünnepi ülésre, és megtalálják a módját, hogy kinyilvánítsák: elutasítják a nyilatkozat tartalmát.

Kitapsolva

Emlékezetem szerint ilyen még nem történt az Országgyűlésben – már ha egyáltalán országgyűlésnek nevezhető, ami most az Országház felsőházi termében folyik. De ezt most tegyük félre. Az történt ugyanis, hogy egy képviselőt, miközben mondta a magáét, kitapsoltak.

Napirend előtt Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter szólalt fel a kormány nevében, és többedszer dicsekedett el azzal, hogy mennyi védőeszközt hoztak be repülőgéppel, és micsoda készlet vár kiosztásra az állami raktárakban.
Ilyenkor két percben szólhat hozzá minden frakció egy-egy képviselője, s másodikként Szabó Tímea, a Párbeszéd frakcióvezetője kapott szót. A Szijjártó dicsekvésében szereplő védőeszközökről megjegyezte:

Ráadásul nem tudjuk, hogy hova mennek ezek a maszkok. Ahányszor a miniszterelnök parádézik a sajtó előtt a kórházakban, a fele esetben nincsen a fogadó orvosokon maszk, vagy az a sebészi maszk van, amiről az orvosok nagy része azt mondja, hogy hát nem sokat ér.

Viszont azt halljuk, hogy Kolozs megyében kaptak huszonegyezer maszkot, Maros megyében hatvanezret, Beregszászban, Csíkszeredában, Kovászna megyében, Zilahon, Horvátországban, Macedóniában …
Meg sem várták, mire fut ki a felszólalás, a határon túli magyar területekre tovább szállított védőeszközöknek már az említése is annyira felbőszítette a fideszeseket, hogy ütemes tapsba kezdtek, hogy Szabó ne is folytathassa hozzászólását.
Nem is tudta befejezni, nem derülhetett ki, hogy mit is mondott volna ezekről a szállítmányokról.
Kövér László sem hagyta, hogy befejezze: „Képviselőasszony, sajnos az Ön által kiváltott viharos tetszésnyilvánítással nem tudtam mit kezdeni.” Jóval később, egy azonnali kérdésre válaszolva Szijjártó azt állította, hogy a továbbszállított eszközök a teljes behozott mennyiség mindössze két és fél százalékát teszik ki, tehát jószerével csak szimbolikus segítségről van szó.
A fideszesek nem véletlenül reagáltak spontán módon ennyire durván. A mai magyar közéletben megkérdőjelezhetetlen tabu, hogy a magyar állam különösebb mérlegelés nélkül, számolatlanul folyósítja a milliárdokat a szomszéd országokban kisebbségben élő magyarok szervezeteihez, intézményeihez. Harminc éve megy a pénz a magyar iskolarendszerbe, a magyar magánegyetemekre, de a székelyföldi mezőgazdaságba, a vajdasági magyarok lakásépítésére, vállalkozásaik támogatására is.
Ebbe a logikába illik, hogy a drága pénzért vásárolt eszközökből ajándékba ad a magyar állam a szomszéd országokban kisebbségben élő magyaroknak (és mellesleg azoknak a nyugat-balkáni államoknak is, amelyeket az Orbán-rendszer a maga befolyási övezetévé kíván tenni). Ez pedig nem magától értetődő.
A következőket írtam erről az Élet és Irodalomban januárban megjelent elemzésemben:
A szomszéd országokban élő kisebbségi magyar közösségek nyelvhasználatához, oktatási intézményeinek, színházainak, helyi sajtójának fenntartásához a magyar költségvetésből nyújtott támogatások a köztársasági Alkotmányban is rögzített állami kötelezettséget valósítják meg, amennyiben arra irányulnak, hogy a kisebbségi magyarok nyelvükben és kultúrájukban magyarokként élhessenek más állam területén, más állam politikai fennhatósága alatt teljes életet.

Az ilyen támogatásokat ugyanúgy tartalmazta a 2010 előtti kormányok költségvetése is, mint a mostaniaké, ezek tekintetében a magyar politikában 1989 óta konszenzus volt.

Ennek alapja, hogy minden politikai erő egyetértett abban, hogy a kisebbségi lét hátrány, amit súlyosbított a szomszédos államok kommunista–nacionalista kormányainak a kisebbségeket elnyomó asszimilációs politikája, és a mai magyar állam erkölcsi kötelezettsége ennek ellensúlyozása e támogatással.
Más a helyzet az Orbán-kormány által növekvő mértékben nyújtott gazdasági, szociális és sportcélú juttatásokkal, mivel ezek nem a kisebbségi magyarok magyarként való életvitelével függenek össze, s vállalkozásaik, lakáshoz jutásuk, gyógykezelésük vagy futballakadémiáik finanszírozása – lássuk be – egyszerűen nem várható el a magyarországi adófizetőktől, hiszen a határon túliak a lakóhelyük szerinti államban szereznek jövedelmeket, fizetnek adókat és járulékokat, amivel az ottani állam működtetéséhez járulnak hozzá.”
Szerintem ez vállalható különbségtétel: mi a magyar állam dolga, és mi nem az. A koronavírus-járvány idején alkalmazandó védőeszközök beszerzése pedig nyilvánvalóan a második kategóriába tartozik. A csallóközi, székelyföldi, vajdasági vagy kárpátaljai magyarokat az ottani egészségügyi rendszernek kell maszkkal, védőkesztyűvel, az ottani kórházakat lélegeztetőgéppel ellátnia, hiszen ők oda fizetik az adót és az egészségbiztosítási járulékot, nem a magyarországi költségvetésbe.

Szabad ezt kimondani?

Legalábbis annak az ellenzéknek, amely nem támogatja a Fidesz nacionalizmusát, ki kell mondania.

Vetésterv

Kiváló közgazdász kollégám és évtizedeken át intézeti szobatársam, Soós Károly Attila azzal jellemezte a szovjet tervgazdaság működését, hogy a mezőgazdaságban vetéstervet adtak ki a kolhozoknak, amelyben előírták, hogy az év melyik napján milyen terményeket kell elvetni.

Hiába jött a fagy, az előírt vetéstervet mindenütt végre kellett hajtani, és aki nem tette, az számíthatott arra, hogy szabotázs miatt vonják felelősségre, és akár ki is végezhetik. Ez jutott eszembe, amikor két tekintélyes kórházigazgatót is felmentettek, mert nem hajtották időben végre azt a miniszteri utasítást, hogy tegyék szabaddá az ágyak 60 százalékát a koronavírus miatt megbetegedettek számára.
Azután láttuk, ahogy Orbán Viktor az ajkai kórházban azzal dicsekszik, hogy minden koronavírusos betegnek lesz helye valahol, jut neki intenzív ágy és lélegeztetőgép.
Tudjuk, ilyen szörnyű helyzet alakult ki február-márciusban Észak-Olaszországban, ahol nem jutott minden, intenzív kezelést igénylő koronavírusos betegnek ágy és lélegeztetőgép, és emiatt arról kellett dönteniük az orvosoknak, hogy melyik beteget lássák el, és melyiket hagyják meghalni.
Azt már korábban tudni lehetett, hogy Magyarországon mintegy ezer intenzív ágy van, ami az ország népességéhez képest valamivel több az olaszországinál, de sokkal kevesebb a németországinál a járvány előtt, amihez képest a németek is meg akarták kétszerezni az intenzív ágyak számát. Ha a megkétszerezést nem is érték el, de jelentősen növelték az intenzív ágyak számát, és ennek érdekében elhalasztottak minden halasztható műtétet, kezelést, és valóban felszabadult sok hely a kórházakban, olyannyira, hogy ez számos kórházban pénzügyi nehézségeket okozott, hiszen csökkent a bevételük.

Közben a betegség terjedését a korlátozó intézkedésekkel sikerült fékezni, a ma már közismert görbe laposabb lett, és valóban mindenütt minden betegnek jutott hely és szükség esetén lélegeztetőgép.

Mint tudjuk, az Orbán-kormány hatalmas beszerzési akciót indított el, és el akarják érni, hogy nyolcezer lélegeztetőgép álljon rendelkezésre az országban. Az ágyak szabaddá tételére vonatkozó utasítás deklarált célja, hogy 36 ezer ágy legyen üres a koronavírusos betegek számára.
Én eddig szakértőktől – először talán László Imre többször volt kórházigazgatótól, ma XI. kerületi polgármestertől a Klubrádióban – csak olyan véleményt hallottam, hogy ez messze több, mint amire szükség lehet. Most Lantos Gabriella korábbi újságírótól majd egy magánkórház ügyvezetőjétől olvastam alapos számítással alátámasztva ugyanezt. Mind László Imre, mind Lantos Gabriella szerint sem nyolcezer lélegeztetőgépre, sem 36 ezer ágyra nem lehet szükség Magyarországon.

A megfertőzöttek nagy többségének nincsenek vagy enyhék a tünetei, kórházi ellátásra csak 15-20 százalékuknak lehet szüksége (ez a szám ma sem éri el az ezret), és közülük is csak kevesen (ma száznál kevesebben) kerülnek lélegeztetőgépre.

Lantos számítása szerint még ha a járvány pályája a legrosszabb belgiumi vagy olaszországi pályához kerülne közel, akkor is legfeljebb az Orbán által megjelölt szám legfeljebb egynegyedére lehet szükség. Az, hogy rengeteg pénzt költenek feleslegesen lélegeztetőgépekre, önmagában is baj, de ennél sokkal nagyobb baj, hogy súlyos betegek ezreit küldik haza emiatt a kórházakból, akik folyamatos orvosi ellátásra, de legalábbis szakszerű ápolásra szorulnának, és akiknek a szakszerű ápolását a családoktól nem lehet elvárni.

Mi az, amit ebből az EMMI minisztere és az egészségügyért felelős államtitkár nem tud?

Nyilvánvaló, hogy amit László Imre és Lantos Gabriella tud, azt ők is tudják, tudhatják. Mégsem eszerint cselekednek.
Azt mondja Orbán is, a miniszter is és a tiszti főorvos is, hogy orvosi szakmai döntés, hogy kit küldenek haza a kórházból és kit nem.

Ez akkor lehetne igaz, ha nem határozták volna meg előre, hogy az ágyak 60 százalékát kell szabaddá tenni, és nem ezt bontották volna le az egyes kórházakra. De meghatározták ezt a számot, és lebontották kórházakra.

Pontosan úgy, ahogy a Szovjetunióban, majd szovjet példára az ötvenes évek Magyarországán is kiadták a vetéstervet a kolhozoknak illetve téeszeknek. Ahogy annak idején nem tudták előre, hogy milyen lesz az időjárás, és milyenek az egyes mezőgazdasági üzemekben a talajviszonyok, ugyanúgy nem tudták a miniszteri utasítás kiadásakor sem, hogy az egyes kórházakból hány beteget lehet felelős módon kiebrudalni, hány betegnek nincs szüksége szakszerű kórházi ellátásra.
Az egyes betegek és hozzátartozóik számára a kérdés természetesen az, hogy milyen felháborító méltánytalanság történik velük, és hogyan fogják a helyzetet megoldani. A következő,

valamennyiünk számára fontos kérdés az, hogy hogyan sértheti meg a kormány ezzel az intézkedéssel sok-sok ezer beteg elemi jogát az egészségügyi ellátáshoz.

Annak számára, aki a magyarországi közállapotokat elemzi, az a következő kérdés, hogy vajon mi késztette Orbánt – mert ne legyen kétségünk: magát a döntést sem a miniszter, hanem maga Orbán hozta, és minden bizonnyal ő döntött arról is, hogy a szembeszegülő kórházigazgatókat felmentsék – erre a példátlanul durva lépésre?
Csak az történhetett, hogy amikor

Orbán érzékelte, hogy Magyarországon is terjed a koronavírus-fertőzés, és értesült arról, hogy milyen szörnyű helyzet alakult ki Észak-Olaszországban a járvány csúcsán, páni félelem vett erőt rajta: nehogy nálunk is előállhasson hasonló helyzet, ami veszélyeztethetné a hatalmát, és úgy döntött: ezt minden áron el kell kerülni.

Úgy döntött: kerül, amibe kerül, biztosítani kell a szükséges számú ágyat, benne intenzív ágyat és lélegeztetőgépet, mégpedig a járvány legkedvezőtlenebb alakulásának lehetőségéből kiindulva. A hatalmas mennyiségben, a járvány és a vevők világméretű versenye miatt magas áron importált védőfelszerelést is központi raktárakban tárolják, hogy a kórházakban mindenképpen legyen elegendő, ha majd eljön a járvány csúcsa, ezért jut még mindig csak kevés a háziorvosoknak, a lakosságnak pedig ezért nem adnak még mindig az állam által beszerzett készletekből.
Egy dolog az, hogy Orbán erre a következtetésre jutott, és a másik dolog, hogy senki nincs, aki azt mondhatná neki: ez őrültség, ennek semmi értelme, kizárt dolog, hogy akár harminchatezer ágyra, akár nyolcezer lélegeztetőgépre szükség lenne.

Ezt hívják önkényuralomnak. A minden korlát nélkül hatalmat gyakorló zsarnok súlyosan elhibázott döntést hoz, és senki sem mer neki ellentmondani.

Tíz éve lehet tudni, hogy Orbán önkényuralmat épít, de soha ennyire egyértelmű nem volt, hogy mit jelent az önkényuralom.

Orbán járvány idején is csak Orbán

Az ellenzék, ha jól értem, igazán gáláns, mondhatni indokolatlanul gáláns ajánlatot tett a kormánynak. Nem tudom, minden bekerült-e ebbe az ajánlatba, amit a DK elnöksége tegnap nyilvánosságra hozott, vagy csak a harminc napos határidő.

Azért tartom ezt indokolatlanul gáláns ajánlatnak, mert a mi helyzetünkben, amikor a kétharmados fideszes többség gépiesen megszavaz mindent, amit Orbán elé tesz, a harminc napos határidőnek csak szimbolikus jelentősége lenne. Orbán a válaszában ezt ki is mondta, rámutatva arra, hogy a mögötte álló többség úgyis megszavazza.

Azért tartom indokolatlannak az ajánlatot, mert ha a kormány elfogadta volna, azt a hamis képet adná a közvéleménynek, hogy létezik a kormány fölötti parlamenti kontroll.

Orbán nem élt ezzel a gáláns ajánlattal. Ha jól értem a napirend előtt elhangzottakat, semmit nem változtatnak a benyújtott törvényjavaslaton. Nem fogadnak el időbeli korlátot. Nem mondtak le a büntető törvénykönyv módosításáról. Nem tartottak igényt az ellenzék támogatására.
Tóth Bertalan, az MSZP frakcióvezetője újra felajánlotta azt, ha elfogadják a szimbolikus határidőt. (Szerintem rosszul tette.) Ők ezt elutasították.
Orbán a gazdasági intézkedésekben is ragaszkodik a saját szokásos logikájához. Adót és hiteltörlesztést enged el, mindenkinek és nagyvonalúan. Azt az ellenzéki követelést viszont, hogy hosszabbítsa meg és összegében is emelje a munkanélküliek ellátását, elutasítja. Azt mondja, hogy akinek megszűnik a munkahelye, azt abban segítik, hogy találjon magának másikat.
Nehéz elképzelni, hogy milyen új munkát talál magának a válság időszakában mondjuk egy idegenvezető, egy pincér vagy egy bárzongorista, akinek most megszűnik a munkája. Mivel a szolgáltató szektorban a most munkájukat elvesztők jó része nem munkaviszonyban, hanem önálló vállalkozóként dolgozik, nekik csak a jövedelempótló támogatás más, alapjövedelem-szerű formája segítene, amit a Párbeszéd javasol, de a kormány hallani sem akar róla.
Az ellenzéki hozzászólásokra adott válaszában is hű maradt magához Orbán. Be kell látni, hogy okosan, meggyőzően érvelt egyes, szerintem is elhibázott követelésekkel szemben, mint a kijárási tilalom vagy a hatósági árak ellen (az Országgyűlésben ma mindkettőt a jobbikos Jakab Péter követelte, de hatósági árakat rendszeresen szorgalmaz az MSZP is).
Ugyanakkor az ellenzékkel szembeni általános elutasító attitűdje jelent meg válaszának végén: nem érdekli őt, hogy mit csinál az ellenzék, neki csak az a fontos, hogy a 133 kormánypárti képviselő ott álljon mellette. Ott is áll.
Ott áll, és meg fogja szavazni a büntető törvénykönyv módosítását, amiről Orbán nem beszélt, de a kormány ragaszkodik hozzá. Én ezt, a „rémhírterjesztés” büntetésének súlyosbítását tartom a törvényjavaslat legveszélyesebb elemének. Ez a legvilágosabb jelzése annak, hogy

a járványhelyzetet a demokratikus jogok további korlátozására használják.

Én a másik ilyen jelzésnek azt tartom, ahogy katonákat küld a kiválasztott végekhez és járőrözni az utcákra. Ezt az ellenzékiek egyáltalán nem hozták szóba, miközben Orbán indító beszédében nagy jelentőséget tulajdonított a védekezés „katonai” vonalának. Egész retorikáján végigvonul a „katonás” illetve rendőri szemlélet, az egyenruhások állandó szerepeltetése, amihez hasonlót más országokban nem látunk.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK