Kezdőlap Szerzők Írta Bauer Tamás

Bauer Tamás

Avatar
155 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Ellenzéki üzemzavar

A Jobbik-frakció belső konfliktusai engem különösebben nem aggasztanak, nem viselem szívemen a szélsőjobboldali párt sorsát. Az, hogy Schneider Tamás helyett Balczó Zoltánnak szánja a frakcióvezetés az országgyűlési alelnöki tisztséget, nem érdekel.

Annak azonban, amiért Varga Damm Andreát mandátumának visszaadására szólítják fel, van a Jobbikon túlmutató tanulsága. Aki figyeli a parlament életét, annak észre kellett vennie, hogy Varga Damm a Jobbik egyik legaktívabb, legfelkészültebb képviselője, aki szakszerű felszólalásokkal vonja magára a figyelmünket nemcsak a plenáris üléseken, de a honvédelmi és rendészeti bizottságban is. Most azért neheztelnek rá, mert igenlő szavazatot diktált a frakciónak a T/10309. „Egyes törvényeknek a polgárok biztonságát erősítő módosításáról” című törvényjavaslat zárószavazásánál.
Pedig, ha valaki végighallgatta a törvényjavaslat általános vitáját, nem érhette meglepetés. Varga Damm volt a vitában a Jobbik vezérszónoka, és abból, amit elmondott, logikusan következett az igenlő szavazat. Utalt is arra, hogy a véleménye eltér más ellenzéki pártokétól. Ha a Jobbik vezetése utólag kifogásolja, hogy nemleges szavazást javasolt a frakciónak, magára vessen. Alighanem elmulasztották a frakcióban megvitatni, hogy mi is legyen az álláspontjuk erről a törvényjavaslatról.

Saját egykori, előbb az SZDSZ-frakcióban, majd a DK elnökségében szerzett tapasztalataimból tudom: a pártfrakciók hajlamosak arra, hogy a törvények parlamenti tárgyalását, az esetleges módosító javaslatok megfogalmazását és a szavazat meghatározását rábízzák a téma felelősére, s nem gondolják át a dolog politikai következményeit.

Így alakulhat ki olyan helyzet, mint most a Jobbikban, de megtörténhet ez más pártban is.
Nem ugyanez, mégis hasonló dolog történt néhány héttel korábban az MSZP-ben is. Meg voltam lepve, amikor Mesterházy Attila korábbi MSZP-elnök és frakcióvezető, aki most egyszerű képviselő az MSZP-ben (egyébként pedig egy évig a NATO parlamenti közgyűlésének elnöke) egy azonnali kérdésbe burkolva sajátos ajánlatot tett Orbán Viktornak a kormány és az ellenzék közötti politikai együttműködésre. Hogy én mit gondolok erről, azt leírtam ezen az oldalon.
Az, hogy a dolgon én megütköztem, az politikai magánügy. Az azonban, hogy az MSZP elnöksége nyilatkozatban határolódott el Mesterházy akciójától, merthogy párttársai is megütköztek rajta, közügy.
Itt már nem arról van szó, hogy egy-egy törvényjavaslattal kapcsolatban nem tisztázták, hogy mi a frakció álláspontja, hanem azzal kapcsolatban, hogy mit is gondolnak Orbán Viktor rendszeréről. Az MSZP-ben ezt mulasztották el tisztázni.

Megtiszteltetés az Országgyűlésben

Már megint az a megtiszteltetés ért, hogy egy államtitkár idézte fel valamely írásomat. Menczer Tamás külügyminisztériumi államtitkár – a KDNP-s Hollik Istvánnak „válaszolva”, amellett érvelve, hogy az ellenzéket hidegen hagyja a határon túli magyarok sorsa – mondotta a következőt: „Szeretnék arra emlékeztetni, hogy a Gyurcsány-párt egyik nagy gondolkodója, bizonyos Bauer Tamás 2011-ben kimatekozta azt, hogy a trianoni döntés előtt a határok igazságtalanabbak voltak, mint utána. Ugyan lehettek volna utána is egy kicsit igazságosabbak, ha néhány millió magyart nem csatolnak el, de hát ez van. Ezt mondta Bauer Tamás.
Valóban ezt írtam. A Galamuson jelent meg 2011-ben Különvélemény jeles napokon című cikkem, benne a következőkkel: „Nem gondolom, hogy a trianoni békeszerződés aláírása sorstragédia lenne. Tudjuk:

az 1910-es népszámlálás szerint a történelmi, Horvátországgal együtt vett Magyarország lakosságának 48 százaléka volt magyar nemzetiségű.

Mégpedig a magyar állam által rendezett népszámlálás szerint – amely ezt az arányt csak felfelé torzíthatta –, és olyan évtizedek után, amikor nagy erőfeszítések történtek a nemzetiségek asszimilációjára. E népszámlálás szerint több mint tízmillió román, szlovák, szerb, német és ukrán vagy ruszin, ahogy tetszik, élt kisebbségi sorban. A horvát és szlovák nép egésze élt a magyar állam fennhatósága alatt, saját államiság nélkül. A trianoni békeszerződés révén ez megfordult: három és félmillió magyar került kisebbségi sorba a határ túloldalán.

Egyszer már megírtam, most elismétlem: míg Trianon előtt a Kárpát-medence lakosságának 52 százaléka élt kisebbségi sorban, közvetlenül Trianon után csak mintegy 30 százaléka, ma pedig (a cigányoktól eltekintve) alig 10-12 százaléka.

Ha a kisebbségi helyzetet valaki rossz dolognak tartja – márpedig a Trianon miatt kesergők a magyar kisebbségeknél nyilvánvalóan annak tartják –, akkor

a trianoni határokat igazságosabbnak kellene tartaniuk, mint a történelmi Magyarország korábbi határait.

Akkor legfeljebb a trianoni határváltozások mértékét tarthatják igazságtalannak (hiszen a harminc-ötven kilométerrel odébb megvont határok esetén még kevesebben kerültek volna kisebbségi helyzetbe, és emiatt a konkrét határokat joggal tarthatták akkor igazságtalannak), de nem a változtatás tényét.
Aki magát a változtatás tényét kifogásolja, s aki ezen az alapon tekinti nemzeti tragédiának a trianoni békeszerződést, az úgy gondolja: a magyaroknak több joguk van arra, hogy saját államukban éljenek, mint a románoknak, szlovákoknak, horvátoknak, szerbeknek és ukránoknak. Én nem tudom így gondolni.

Igazából nem Trianon volt igazságtalan, hanem az asszimilációs politika: a magyar államé a nemzetiségekkel szemben Trianon előtt, és a szomszéd államoké a magyar kisebbségekkel szemben Trianon után, különösen pedig a kommunista rendszerekben, 1945 után.

Azért különösen azokban, mert totális államban súlyosabb következményei vannak annak, ha az állam a többségi népességé, mint plurális demokráciában – erre mutatott rá Duray Miklós könyvéhez írott emlékezetes előszavában Csoóri Sándor.”
Ezt a gondolatmenetet találták meg az államtitkár szorgos háttéremberei. Jó munkát végeztek, egészségükre. Magát a számítást először egy 2009-es írásomban végeztem el, ekképpen:
A történelmi Magyarországnak közel 21 millió (az 1910-es népszámlálás szerint pontosan 20 886 487) lakosa volt. Ebből 10 050 575 volt magyar nemzetiségű, a teljes népesség 48 százaléka. Következésképpen a Kárpát-medence lakosságának 52 százaléka – románok, szlovákok, szerbek, horvátok, németek, ukránok, olaszok – éltek kisebbségi sorban a magyar államban a trianoni béke előtt. A határok új megvonása ezzel szemben azt jelentette, hogy 3425879 magyar, 1805137 német, 436234 ukrán, 30064 román, 157833 szlovák, 105068 horvát, 22547 szerb, tehát összesen 5982762 személy kötött ki kisebbségi sorban, a Kárpát-medence lakosságának 52 helyett 29 százaléka. Ha a kisebbségi helyzetet rossz dolognak tekintjük, akkor a határok olyan megvonása, amikor 29 százalék él kisebbségi sorban a korábbi 52 százalék helyett, igazságosabb megoldás.”
Legyen a „matek” még világosabb: igen, 3,4 millió magyar lakott az 1910-es népszámlálás szerint a szomszéd országokhoz került területeken, ők kerültek – ha túlélték a világháborút, és persze ha nem jöttek át Magyarországra – kisebbségi sorba. Ugyanakkor a békeszerződéssel 2,8 millió román, 2,3 millió szerb és horvát, 1,7 millió szlovák és 233 ezer osztrák lett a szomszédos országok többségi népességhez tartozó lakosa. Összesen hétmillióan, ami kétszerese a kisebbségi sorba került magyaroknak.
Én ma is kitartok álláspontom mellett. Mi, magyarok nem tesszük helyesen, ha nem lépünk túl a békeszerződések miatti kesergésen, és évfordulójukat nemzeti tragédia emléknapjának tartjuk. Jobb lenne, ha szomszédaink sem élnék meg örömünnepként a békeszerződés évfordulóját.

Tragédiának a világháborúkat tekintsük, és ne a békeszerződéseket.

Abban a demokratikus Európában, amelyhez három évtizede még csatlakozni akartunk, a háborúkra, azok befejeződésére együtt emlékeztek az egykor ellenségként egymással harcoló országok mai lakói, és nem egymásra vicsorogva, mint nálunk. A békeszerződésekkel kialakult határok mellett is lehet jó magyar életet teremteni a magyar államon kívül is, amint azt néhány európai példa évtizedek óta mutatja. Ennek alapja azonban a szomszéd népek megbékélése.

Államtitkár az Egyenes Beszédben

Múlt csütörtöki sajtótájékoztatóján jelentette be nagy meglepetésre Gulyás Gergely miniszter, hogy tudomásul véve – bár nem helyeselve – a luxemburgi bíróság ítéletét, megszüntetik a tranzitzónákat.

A kormány sajtótájékoztatóján újságírók nem lehettek jelen, a miniszter ott csak előre elküldött kérdésekre válaszolt, így erről a döntésről még nem kellett újságírói kérdésre válaszolnia. Újabban a kormány államtitkárai gyakrabban mennek el az ATV stúdiójába, így ezúttal is módja volt az ATV műsorvezetőjének Dömötör Csaba miniszterelnökségi államtitkárt, az ellenzék napirend előtti felszólalásainak gyakori megválaszolóját kérdezni erről.

Íme, egy hosszabb részlet az interjúból:

ATV:Miért döntött a kormány úgy, hogy úgy, ahogy van, felszámolja a tranzitzónákat? Ez nem lett volna kötelezettsége.”

DCS: „Kettő alapelv miatt. Az egyik a határok védelme, a másik pedig az, hogy Magyarország nem szeretne bevándorlást, és ezt ilyen körülmények között így lehet biztosítani, mert, mint tudjuk, született két egymással is ellentmondásos bírósági ítélet, és a másodikból, amelyik az elsőnek ellentmond, abból következik ez a kormányzati döntés, hogy szeretnénk megvédeni a határainkat.”

ATV:Igen, de a luxemburgi ítéletben az nincs benne, hogy a tranzitzónákat meg kell szüntetni, csak arról szól, hogy nem lehet börtönként használni.”

DCS: „Az nincs benne, de hogyha gyakorlat ellehetetlenítik a tranzitzóna jelenlegi működését, abból az fakad, hogy nem tudjuk úgy megvédeni a határainkat, ahogy szeretnénk. Egyébként lehetőség lesz kérelmek benyújtására, külképviseleteken.”

ATV:Egyébként ez mennyire reális? Tehát azok az emberek, akik eddig a zöld határon érkeztek mondjuk Szerbia felől, azok menjenek el valahova egy külképviseletre.”

DCS: „A jogi lehetőség megvan. Ha be szeretnének jönni, akkor be tudják nyújtani a kérelmet. Ez azon az alapelven nem változtat, hogy a kormány ellenzi a bevándorlást, úgy általánosságban, és azt látjuk, hogy vannak intézmények, európai intézmények, európai döntéshozók, akik nem ezen az állásponton vannak. Felhívja a figyelmünket arra, hogy ez a vita, amely gyakorlatilag évek óta velünk van, 2015 óta mindenképp, az velünk is marad.”

ATV:Ugye, arra sem Strasbourg, sem Luxemburg nem kötelezte Magyarországot, hogy ne dönthessen szabadon arról, hogy kit enged be, tranzitzónából vagy bárhonnan máshonnan. Tehát ilyen szempontból az ország autonómiája nem csorbult.”

DCS: „De hát valahogy meg kell oldani azt, hogy százezrek érkeznek a déli határra, és szeretnének bejutni. És van, aki úgy oldja ezt meg, hogy kinyitja a kaput. Mi ezt ellenezzük, mi ezt nem szeretnénk. De egyébként azt mondjuk, hogy tudomásul vesszük, hogy más ország így dönt. De mi ezt nem szeretnénk. És a tranzitzóna szerintünk egy jó megoldás volt arra, hogy megfelelő keretek között lehessen ezt az eljárást lefolytatni. Lett most egy bírósági döntés, azt tudomásul vesszük, egyet nem értünk vele, úgy hogy lépéskényszerbe került a kormány.”
ATV:Lesz majd valami más, ami felváltja a tranzitzónát, vagy ez, hogy külképviseleten kell… Dolgoznak rajta?

DCS: „Most egyelőre ez a döntés született. Természetesen folyamatosan figyelemmel kell kísérni az eseményeket. Több mint százezer potenciális bevándorló van úton a dél-balkáni útvonalon, ás valószínűleg lesz ez még több is, ha abból indulunk ki, hogy Törökországban mennyien vannak.”

ATV:Az ENSZ menekültügyi szervezete kész segíteni Magyarországot abban, hogy felelős és hatékony, egyben tisztességes módon biztosítani tudja a menedékkérők belépését az országba, és hozzáférésüket a menekültügyi eljáráshoz, ezt mondja a szervezet regionális vezetője. Elfogadják-e ezt a segítséget?”

 

DCS: „Minden véleményt, minden javaslatot szívesen figyelembe veszünk, de attól a ténytől azért nem tudunk eltekinteni, hogy nagyon sok nemzetközi szervezet eleve lehetőségként, jó dologként tekint a migrációra. A magyar kormány nem ezt az álláspontot osztja.”

ATV:De mondjuk az ENSZ-re nem sorosista szervezetként tekintenek?

DCS: „Hát nézze, hogyha már fölhozza ezt a kérdést, nagyon sokan osztoznak a milliárdos véleményében. Abban, hogy ez egy lehetőség. Ő például azt mondta, hogy a határok, azok akadályt jelentenek a migráció előtt. A kormány nem ezen az állásponton van. Ez a vita velünk marad.”

Ha az ember ezt így végighallgatja, arra figyel fel, hogy a legfontosabb, adódó kérdéseket a műsorvezető nem tette fel az államtitkárnak. Tudjuk, az Orbán-kormány emberei 2015 óta következetesen összemossák a menedékkérőket a bevándorlókkal. Bevándorlónak azt tekintjük, aki azzal a szándékkal érkezik egy országba, hogy ott tartósan letelepedjen. Menedékkérőnek pedig azt, aki üldöztetés elől, életét, biztonságát, szabadságát féltve menekül el lakóhelyéről, hazájából, és védelmet kér egy másik, biztonságos országban.

Az, hogy Magyarország nem akar bevándorlókat, nem indokolja, hogy a menedékjogért folyamodók ügyének korrekt elbírálásától és indokolt esetben a menedékjog megadásától elzárkózzék.

A műsorvezetőnek meg kellene kérdeznie a kormány államtitkárától, hogy miért nem látszik tudni erről a különbségről.

Mellesleg a 2015 óta érdemben soha fel nem tett kérdést is fel lehetne tenni, hogy tulajdonképpen miért is ellenzi a kormány a bevándorlást. Merthogy az államtitkár ezt mondja. Magyarország népessége évek óta csökken, hasonlóan Európa más országaihoz. A gazdasági szakértők szerint az országnak – Európa más országaihoz hasonlóan – kifejezetten szüksége lenne bevándorlókra.

Az első Orbán-kormány idején ezt még ők is tudták, Orbán egyszer még azt is nyilatkozta, hogy az ország területén tizennégymillió embernek jutna hely. Ebben a szellemben készült akkor bevándorlás-politikai koncepció az ország számára.

Csak a 2015-ös menekültválság késztette Orbánt arra, hogy gyökeresen megváltoztassa álláspontját, és mindenképp elkerülendő, veszedelmes iránynak nyilvánítsa az Európán kívülről jött menekülők megjelenését Európában, támaszkodva a magyar lakosság meglevő idegenellenességére, és masszív propagandakampánnyal a végletekig erősítve azt. (Kivéve persze a letelepedési kötvények fizető kedvezményezettjeit.)

Azzal, hogy az ATV műsorvezetője nem teszi fel ezeket a kérdéseket, hozzájárul ahhoz, hogy a közvéleményben magától értetődőnek tűnjön a kormány, vagyis a Fidesz álláspontja.

Az pedig már mindennek a teteje, amikor azt kérdezve, hogy nem tekinti-e az államtitkár „sorosista” szervezetnek az ENSZ-t, elfogadható osztályozási szempontnak tekinti, hogy valamely nemzetközi szervezet „sorosista”-e avagy sem.
Más részeiben is tanulságos volt az államtitkárral folytatott beszélgetés. A műsorvezető hirtelen rátért arra, hogy rendszeresen Dömötör államtitkár válaszol Gyurcsány Ferenc napirend előtti felszólalásaira:

ATV:Feltűnt nekem, hogy egy páros mérkőzést vív Gyurcsány Ferenccel. Most már hetek óta, számok tekintetében. Pont ez lenne a kérdés, hogy kedvét leli Ön ebben, vagy egyszerűen kiosztották a feladatot, hogy Ön válaszol ezekre a támadásokra, felvetésekre. Miért működik ez így?

DCS: „A parlamenti koordináció nekem feladatom, illetve az is, hogy a napirend előtti vitákban részt vegyek. Én nem azt mondanám, hogy kedvemet lelem, bár szeretem a munkámat. Inkább azt mondanám, hogy ez a dolgom. Tehát hogy ha a kormány számára felvetnek bizonyos kérdéseket, kérdeznek tőle, akkor nekem válaszolnom kell, minden hétfőn. Hogy ha Gyurcsány Ferenc tesz fel kérdéseket, akkor neki. Ha Jakab Péter, akkor neki.”

ATV:Szóval személyes meccs, akkor ez nincs benne, ez a hivatallal jár?

DCS: „Nem is lehet, mert mi nem tudjuk, hogy ki szólal fel az egyes ellenzéki pártok részéről.”
Az utóbbi állítás nyilvánvalóan hamis, hiszen a frakcióknak a parlamenti ülést megelőzően kell bejelenteni, hogy ki szólal fel napirend előtt a frakció nevében. A napirend előtt egyébként nem is kérdéseket tesznek fel, hanem álláspontokat fejtenek ki, és erre reagálhat a kormány képviselője.
Az államtitkár azt a kérdést, hogy miért folytat „páros mérkőzést” Gyurcsánnyal, azzal az általánossággal üti el, hogy az a dolga, hogy az a dolga, hogy válaszoljon a napirend előtti felszólalásokra.

Valóban ez a dolga – 2010 előtt az effajta válasz a miniszterek és politikai államtitkárok feladata volt, míg az Orbán-kormány erre a feladatra néhány főleg ezzel és politikai propagandával foglalkozó államtitkárt mozgósított, mint amilyen Rétvári Bence, újabban Schanda Tamás és természetesen maga Dömötör Csaba.

A műsorvezetőnek azonban, ha követi a parlament működését, észre kellett vennie, hogy míg más napirend előtti felszólalóknak az utóbbi hetekben gyakran válaszol Szijjártó Péter, Gyurcsánnyal napirend előtt sem „áll szóba”, neki mindig Dömötör válaszol. Erre is rá kellett volna kérdezni, miként arra is, hogy Dömötör válaszai miért Gyurcsány becsmérléséről szólnak, és miért nem arról, amiről a napirend előtti felszólalás szólt. Erre azonban mintha nem terjedne ki a műsorvezető figyelme.

És végül még valami. Dömötör az interjú végén így folytatja:

DCS:De azért ez a vita sok szempontból méltatlan. Az egyik mélypontja volt az elmúlt heteknek, amikor elhangozhatott az, hogy a halálozási adatokat tekintve Magyarország a legrosszabbul áll az egész világon. Ezt Szabó Tímea mondta. Azért idáig nem kellene eljutni. Mert hogyha megnézik a számokat, és elnézést, hogy puskázok, de fontosnak tartom, hogy ha Belgiumban százezer főre vetítve nyolcvanan haltak meg, Spanyolországban ötvenkilencen, Egyesült Királyságban ötvennégyen, Svédországban harmincheten, Magyarországon öten.

ATV: „Hogy a világon a legrosszabb lenne, ezt én sem gondolom. Államtitkár Úr, köszönöm, hogy eljött.”

A kormány képviselői – mint ezúttal Dömötör – mindig az egyes országok népességéhez mérik a halálozásokat, és a világjárvány által korábban elért nyugat-európai országokat használják összehasonlítási alapul, ami kedvező színben tünteti fel Magyarországot. Ezzel szemben egy korábbi felszólalásában Szabó Tímea a fertőzöttek számához viszonyította a halálozások számát, és kétségtelenül túlzásként azt állította, hogy az nálunk a legmagasabb a világon.

Azokban a nyugat-európai országokban ugyanis, amelyeket Kína után először ért el a vírus (Olaszország, Franciaország, Belgium, Hollandia, Spanyolország, Egyesült Királyság, valamint alighanem a járvánnyal kapcsolatos külön utas politika miatt Svédország) valóban 10 százalék fölötti a halálesetek aránya az összes fertőzéshez képest.

De csak ezekben az országokban – valamint Magyarországon. Németországban, valamint Finnországtól és Észtországtól Bulgáriáig és Görögországig – tehát a fertőzés által később elért országokban – ez az arány sehol sem haladja meg a hét százalékot, sőt a legtöbb országban 5 százalék alatt marad. Szemben a 13 százalékos magyar aránnyal. Korábban hajlamosak voltunk ezt annak tulajdonítani, hogy nálunk keveset tesztelnek, és ezért a halálozásokat a valóságosnál sokkal kevesebb nyilvántartott fertőzéshez viszonyítjuk. Csakhogy a négy orvosegyetem reprezentatív vizsgálatának eredményei alapján azt valószínűsíthetjük, hogy valóban jóval kevesebb nálunk a fertőzés, mint a nyugat-európai országokban, s e kevesebb fertőzéshez képest a halálozások száma bizony jóval magasabb, mint a többi, később megfertőződött országban. Erről a magasabb arányról beszélt legutóbb Gyurcsány is, amire Dömötör az interjúban is megismételt módon válaszolt. Ezt a választ a műsorvezetőnek nem lett volna szabad az idézett módon helyben hagynia: neki szembesítenie kellett volna az államtitkárt azzal a következtetéssel, amely az ellenzékiek által alkalmazott összehasonlításból adódik.

Gulyás büszkélkedik

Több mindennel is büszkélkedett Gulyás Gergely miniszter a kormány sajtótájékoztatóján. Két dolgot emelek ki ezek közül.

Szokás szerint büszkélkedett azzal, hogy Magyarországon sikeres a járvány elleni védekezés. Szokás szerint azzal – sokszor hallottunk ilyen összehasonlítást Rétvári államtitkártól az Országgyűlés plenáris ülésén –, hogy az első megbetegedéshez képest mennyivel kevesebb nappal hozta meg a különböző korlátozó intézkedéseket a magyar kormány, mint a nyugati kormányok. Gulyás az olasz kormánnyal hasonlította össze a magyar kormány korlátozó lépéseit az első nyilvántartott megbetegedés időpontjához képest.
Szerintem ez az összehasonlítás tényszerűen ugyan lehet igaz, de mégsem megalapozott. A magyar kormány ugyanis – hasonlóan a többi közép- és kelet-európai kormányhoz és nem mellékesen a magyar lakossághoz – az első megbetegedések előtt értesült az Észak-Olaszországban pusztító járványról, a szörnyű helyzetbe került kórházakról. Orbán egy péntek reggeli rádiószózatában előre figyelmeztetett arra, hogy nálunk is lesz megbetegedés. Mi több, Magyarországon nem olyan csoportos megbetegedéssel tört ki egy-egy nagy rendezvény látogatói között a járvány, mint például Németországban vagy Ausztriában. Ezért az ilyen összehasonlítással nincs mit büszkélkedni.

A járvány elleni védekezés eredményességéről hosszú ideje vita folyik a kormány és az ellenzék között

A kormány az elhalálozások számát az ország népességéhez méri, Magyarországot rendszeresen a vírus által korábban elért nyugat-európai országokhoz, Belgiumhoz, Olaszországhoz, Franciaországhoz méri, és így büszkélkedik a kevesebb elhalálozással.
Az ellenzéki politikusok a nyilvántartott fertőzések, megbetegedések számához mérik az elhalálozásokat, és így jutnak arra a következtetésre, hogy a jóval 10 százalék fölötti elhalálozás európai összehasonlításban, különösen a szomszéd országokhoz képest magas.
Ennek az összehasonlításnak az erejéből sokáig sokat levont, hogy azt feltételeztük, hogy a nyilvántartott megbetegedések száma a kevés tesztelés miatt a valóságosnak csak töredéke.
A négy orvostudományi egyetem által végzett reprezentatív kutatás eddig ismert eredményei azonban azt valószínűsítik, hogy a nyilvántartott megbetegedések száma nem csekély töredéke a valóságosnak, hanem mintegy fele, így az azokhoz képest tíz százalék fölötti halálozást a ténylegesen bekövetkezett megbetegedéseknek öt százalékát meghaladó halálozásnak indokolt tekinteni, és ez nemzetközi összehasonlításban még mindig magasnak tekinthető. Különösebben büszkélkedni ezért nincs mivel.
Amit leginkább szégyellni kell, az természetesen az, amit kórházi ágyak felszabadításaként emlegetett az elmúlt hetekben a kormány. Noha húsvétkor

maga Orbán Viktor is arról beszélt, hogy a kórházi ágyak hatvan százalékát szabaddá kellett tenni, és ehhez a már eleve üres ágyak mellett az ágyak mintegy 14 százalékáról haza kellett küldeni a betegeket,

Kásler miniszter a Demokratának adott interjújában most tagadta, hogy ő adott volna erre utasítást. Nyilván rájött arra, hogy gyalázatos dologhoz adta a nevét.

Szerintem a leggyalázatosabbhoz, amit az Orbán-kormány tíz év alatt elkövetett.

Azzal is büszkélkedett Gulyás, hogy Heiko Maas német külügyminiszter egy nyilatkozatában belátta: nem lesz összeurópai együttműködés az Európába érkezett menekültek elosztásában. Ugyanakkor bejelentette, hogy végrehajtják az Európai Unió luxemburgi bíróságának ítéletét, és bezárják a déli határon felállított tranzitzónákat. Az ott élőket – nyilván zárt – menekülttáborokba szállítják, és a jövőben csak külképviseleteken lehet Magyarországtól menedékjogot kérni. Vagyis gyakorlatilag ugyanúgy nem lehet, mint eddig.
Gulyás elismételte azt az először Orbántól hallott rettenetes formulát, hogy „mi dönthessük el, hogy kivel akarunk együtt élni”. Én azt, hogy

a nyugat-európai országok és az EU vezetőinek, akik ma is a második világháborút követően elfogadott emberjogi normák alapján állnak a menekültügyben, tudomásul kell venniük, hogy a mai magyar állam nem fogadja el ezeket a normákat

– mert az idézett orbáni formula ezekkel szöges ellentétben áll –, szégyellnivalónak tartom.

Demokratikus a rend?

Nézem a Híradót, benne a DK frakcióvezető-helyettesének nyilatkozatát arról, hogy a DK-frakció törvényjavaslatot nyújtott be a „felhatalmazási törvényt” hatályon kívül helyezéséről.

Szó szerint a következőket hallom tőle a képernyőn:

Mi azt tartjuk a tisztességesnek és normálisnak, ha helyreállítjuk a teljes demokratikus rendet, június 1-től megszűnik a kormánynak adott rendkívüli felhatalmazás, tehát a parlament végzi a saját feladatait a normális rendben.”

Tényleg? Ha „megszűnik a kormánynak adott rendkívüli felhatalmazás”, akkor helyreáll „a teljes demokratikus rend”? Sőt, „helyreállítjuk”, mi, a Fidesz meg az ellenzék együtt? Akkor helyreáll a jogállam, a hatalmi ágak elválasztása, érvényesülni fognak az emberi és állampolgári jogok, akkor szabad és tiszta lesz a választás, a köztársasági elnök, a Számvevőszék vezetői, a legfőbb ügyész és az alkotmánybírák független személyiségek és nem a kormánypárt kifutófiúi lesznek, garantálják a bíróságok függetlenségét, mondjam tovább?
Mert a teljes demokratikus rendhez mindez hozzátartozna. Ez pedig a „felhatalmazási törvény” hatályon kívül helyezésével nem történik meg. (Elvégre Orbán belgrádi bejelentése szerint a törvényt hatályon kívül helyezik, de szerintünk a demokrácia azzal nem áll helyre.) Aki országgyűlési képviselőnek áll, és nyilatkozik egy televíziónak, annak képesnek kell lennie pontosan fogalmazni.
Persze, nem Arató az első a DK-ban, aki ezt a hibát elköveti. Egy nagyon fontos parlamenti ülése, március 23-án Orbán miniszterelnök napirend előtti beszédére reagálva a következőt mondta a frakcióvezető:
Miért küzdünk? Azért küzdünk, hogy hazánk maradjon demokratikus, szabad jogállam. Nem lehet éppen ezeket elvenni bármilyen más harc ürügyén. Sőt, azt is mondom, hogy nem lehet korlátlan felhatalmazást adni senkinek, és nem egyszerűen azért, merthogy egyébként akik most kérik, erre talán nem szolgáltak rá – bár én ezt így gondolom –, hanem mert elvileg sem helyes, mert valamikor, azt gondolom, ennek is vége lesz, nagyon reméljük, hogy vége lesz, ezen dolgozunk, és nem lehet a bajt arra használni, hogy közben ne éppen azt őrizzük meg, aminek a megőrzésére felesküdtünk.”
Amikor végighallgattam a közvetítést, hallgatva a teljes felszólalást, benne a szép érvelést, nekem sem tűnt fel azonnal az elején a hibás mondat.
Annál inkább Orbánnak, aki válaszában lecsapta a feldobott labdát:

Ugyanakkor azt a mondatot fontosnak tartom, ami itt elhangzott, és ami úgy hangzik, hogy most Önök az ellenzék soraiban azért harcolnak, hogy Magyarország maradjon működő demokratikus jogállam. A „maradjon” szóra szeretném felhívni a figyelmüket. Eddig azt hallottam itt, már nem tudom, hány év óta, hogy nem működő, nem demokratikus és nem jogállam. Most, látom, azért harcolnak, hogy maradjon működő demokratikus jogállam. (Taps a kormánypártok soraiban.)”

Ezt a hibát a frakcióvezetőnek sem kellett volna elkövetnie.
Magának a benyújtott (egyébként szerintem értelmetlenül benyújtott) T/10594 számú, „a koronavírus elleni védekezésről szóló 2020. évi XII. törvény hatályon kívül helyezéséről” szóló törvényjavaslatnak az indoklása egyébként jobban sikerült:
Mivel a Kormány vidéken feloldotta a korlátozások nagy részét, és bejelentette, hogy Budapest tekintetében is erre készül, ezért a Demokratikus Koalíció nem tartja szükségesnek az egész Európában példátlan hatalmat biztosító ún. felhatalmazási törvény hatályának további fenntartását. A bejelentés alapján nem indokolható a rendkívüli helyzet, mely alapot szolgáltatna a kormány túlhatalmának további biztosítására. A Demokratikus Koalíció azt szeretné, ha a jövőben a döntéseket az Országgyűlés hozná meg, legyen vége a rendeleti kormányzásnak.”
Jobban, de nem jól, a kormány túlhatalma sem szűnik meg a „felhatalmazási törvény” hatályon kívül helyezésével, miként a „teljes demokratikus rend” sem áll helyre.
Azért mielőtt azzal intéznénk el a dolgot, hogy politikusaink szabadon beszélve olykor pontatlanul fogalmaznak, vegyük észre: félő, hogy többről van szó. A politikai csaták hevében még a DK-sok sem tisztázták magukban: mit is tartsanak a mai magyar politikai állapotokról. Vajon belátták-e már, hogy

Magyarországon a demokráciát már fölszámolták, nem demokráciában, hanem önkényuralomban élünk.

Mondanak olykor diktatúrát is, mást is, ezekben a mondataikban viszont az látható, hogy nem gondolták végig mindezt, s azt sem, hogy mi következik belőle. Még ők sem, nem is beszélve mondjuk az MSZP-sekről vagy az LMP-sekről.
Vannak, akik ezeket a mondatokat olvasva máris előveszik a régi gondolatot, hogy nem lenne szabad beülni a parlamentbe. Én nem ezt mondom, csak azt, hogy

ha belátjuk, hogy önkényuralomban élünk, akkor ennek megfelelően kell a parlamentben (és persze azon kívül is) viselkedni.

Meg kellene válogatni, hogy miben veszünk részt és miben nem, mit fogadunk el és mit nem – ezzel kapcsolatos korábbi javaslataimat most nem ismétlem meg. Mert ha nem ezt tesszük, ha nap mint nap úgy viselkedünk a parlamentben, ha úgy kezeljük az intézményeket az alkotmánybíróságtól a köztársasági elnökig, a házbizottságtól a parlamenti tisztségekig, mintha egy demokratikus állam intézményei lennének, akkor óhatatlanul elkövetjük az imént kipécézett hibákat. Ez pedig azért nagy baj, mert a közönséget, amelyhez beszélünk, szintén megtévesztjük azt illetően, hogy milyen világban is él.

Van szavunk

Azt mondja politikus barátom, amikor a műsorvezető a Facebook-bejegyzések miatti rendőri előállításokról kérdezi, hogy nincs rá szava. Nekem van: rendőrállam. Ha valakit a véleményének nyilvános közlése vagy kiváltképp valós tény (hány ágyat ürítettek ki a városi kórházban) közlése miatt előállít a rendőrség, azt rendőrállamnak hívják.

Már a Clark Ádám téren dudálókra kirótt kétszázezer forintos büntetés is valami ilyesmi – ott is nyilvános véleménynyilvánítást torol meg a rendőrség –, de a két előállítás már egyértelműen rendőrállami eljárás.
Mielőtt erre egy miniszterelnökségi államtitkár azt válaszolná, hogy a szemkilövetés volt a rendőrállam, szögezzük le:

ha rátámadnak a rendőri kordonra – mert bizony rátámadtak –, ha nem tesznek eleget az oszlatási felhívásnak – mert nem tettek eleget –, arra a világ minden demokráciájában rendőri erőszak a válasz.

Facebook-bejegyzésekért viszont a világ egyetlen demokráciájában sem állítanak elő hajnalban embereket, és nem foglalja le a rendőrség a számítógépüket. (Bizonyos, mások emberi méltóságát sértő bejegyzéseket nemzetközi nyomásra ma már a Facebook maga töröl, de a miniszterelnök bírálata nem tartozik ebbe a kategóriába, és a Facebook általi törlés nem rendőri intézkedés.)
Gulyás miniszter az előállításokkal kapcsolatban azt mondta, hogy ha a hibás rendőri intézkedést az ügyészség korrigálja, az a jogállam erejét mutatja.

Az azonban, ha olyan törvényt hoz a parlamenti többség, amelyet a rendőrség úgy értelmezhet, ahogy az adott esetben értelmezett, az a jogállam gyengítését.

Mi lesz a gyerekkel?

Talán még emlékszünk: amikor a járvány miatti korlátozások elkezdődtek, Orbán Viktor egy szép márciusi péntek reggel először nem akarta bezárni az iskolákat arra hivatkozva, hogy a gyerekek nem kapják el a betegséget, de azután a szakszervezetek és az ellenzék követelésére, amihez sietve és feltehetően Orbánnal egyeztetve a Fidesz-frakció is csatlakozott, péntek este már Orbán azt jelentette be, hogy áttérnek a távoktatásra, azaz mégis bezárják az iskolákat. Meg a bölcsődéket és óvodákat is. Ahogy ezt Svédországot kivéve előbb vagy utóbb minden európai országban megtették.

Eltelt két hónap, és most minden európai országban – persze Svédországot kivéve – a korlátozások fokozatos megszüntetése van napirenden. Megszűnnek, vagy legalábbis enyhülnek a kijárási korlátozások, megnyílnak a boltok, az orvosi rendelők ismét fogadják a nem koronavírusos betegeket, és a kórházakban is újraindulnak a műtétek, újra elkezdődnek – egyelőre még üres lelátókkal – a labdarúgó bajnokságok, nyitnak a vendéglők kerthelyiségei, a strandok is fogadják az úszni vágyókat, a kormányok már a nyári turistaszezonra készülnek és a határok megnyitásáról tárgyalnak.
Vidéken már nálunk is megtörtént a nyitás: nyitva vannak a boltok, a vendéglők, a sporttelepek és edzőtermek, a parkok és játszóterek, lassan a szállodák is újra fogadhatnak vendégeket, ha jönnek. Néhány hét elteltével Budapestre is elér majd a nyitás. Nálunk is újraindul, ha döcögve is, a normális orvosi ellátás. Marad azonban egy fontos különbség.
Más országokban a nyitásnak fontos része az iskolák, óvodák fokozatos újranyitása is. Elsőként talán Dániában jelentek meg újra az iskolákban a gyerekek, de a fertőzésveszély mérséklése érdekében kisebb csoportokban. Németországban is fokozatos a nyitás: napi vagy heti váltásban mennek a gyerekek iskolába, hogy egy-egy osztályteremben csak kevesen legyenek, betartható legyen a távolság, és csúsztatva kezdenek és csúsztatva tartják az óraközi szüneteket is, hogy ne legyen tömeg a folyosón vagy az iskolaudvaron. Ahol lehet, szabadban tartanak órákat. Minden iskolás gyerek a nyári szünetig eljut az iskolába. Még az olaszok is elkezdték megnyitni az iskolákat. Ezekben az országokban ugyanis úgy gondolják, hogy a hónapokig tartó otthonlét talán a gyerekeknek, különösen az óvodásoknak és alsó tagozatosoknak a legrosszabb. El vannak zárva a többi gyerektől és a pedagógustól, el vannak zárva a kommunikációtól, annak tanulásától, el vannak zárva a közös játéktól. Így van ez az óvodásoknál is. Ezen pedig mielőbb segíteni kell.

A gyerekekkel otthon maradó szülőnek is hatalmas könnyebbség, ha a hétnek két vagy három napján nem neki kell egész nap a gyerekkel, gyerekekkel foglalkoznia. De, ismétlem, nem ez a fő, hanem a gyerekek igényei, érdekei.

Azért is tartják ott fontosnak, hogy minél előbb visszatérjenek a gyerekek legalább részlegesen az iskolába, mert tisztában vannak vele: a digitális oktatás a kedvezőbb hátterű gyereknél működik, a hátrányos helyzetűeknél viszont, ahol a családban nincsenek megfelelő informatikai eszközök, és a szülők sem tudnak eleget segíteni, alig, vagy egyáltalán nem. A több hónapos kiesés súlyosan fokozza az egyébként is meglevő lemaradást, és ezt talán sosem fogják tudni behozni.
Orbán Viktor viszont azt mondta legutóbb péntek reggel, hogy az iskolák megnyitására egyelőre nincs nyomás, ezért azzal nem kell sietni. Gulyás Gergely sajtótájékoztatóján sem derült ki, hogy bármire készülnének ebben. Lássuk be: az iskolás és óvodás gyerekeknek nincs olyan lobbyereje, mint a sportegyesületeknek vagy a vendéglátósoknak, akikre a miniszterelnök mindig figyel.
Érdekes módon a pedagógus szakszervezetek sem akarnak már iskolai foglalkozásokat a nyári szünet előtt. Még a magát szívesen tanárembernek nevező Horn Gábor oktatáspolitikus is azt mondja az ATV-ben, hogy a nyári szünet előtt két hétre már nem érdemes.

Ez ügyben az ellenzék sem vitatja, amit Orbán csinál.

Láttam a televízióban, hogy milyen szépen mosnak kezet a dán kisiskolások, milyen fegyelmezetten tartják egymástól a távolságot az iskolaudvaron, és hogyan örülnek a rég nem látott tanító néninek. Ők tanulékonyak, ők megértik, ha elmondják nekik, hogy miért van szükség a megszokottól eltérő viselkedésre. Magyar társaikat még hónapokra megfosztja ettől a felnőtt társadalom, élén Orbánnal. A dán vagy német módszer biztosan nem egyszerű, de a gyerekeknek biztosan jól járnának vele.

Új világrend?

Nézem a Híradót. Szijjártó Péter arról beszél Podgoricában, a montenegrói vezetőkkel való találkozója után, hogy a magyar kormány érdekelt a nyugat-balkáni országok mielőbbi felvételében az Európai Unióba, mert az Európai Uniónak „az új világrendben elfoglalt pozíciója és ereje szoros összefüggésben lesz a bővítés sikerességével”. Miért jön Szijjártó szájára az „új világrend” kifejezés? Vagy a következő mondatban „új világpolitikai rend”? Nyilván nem véletlenül használ ilyen kifejezést. Vajon mit jelent ez?

Ha új világrendről beszél valaki, akkor abból érdemes kiindulni, hogy az illető alapvető változásokat lát a világban ahhoz az állapothoz képest, amelyet eddig érzékeltünk magunk körül. Vajon milyen régi világrendhez képest beszél Szijjártó új világrendről, és gondolja ezt természetesen nemcsak ő, hanem mindenekelőtt Orbán? Nem ebből a sajtótájékoztatóból tudjuk meg ezt, hanem abból, hogy mit beszélnek minden más alkalommal.

Ha figyelemmel kísérjük a fideszes vezetők megszólalásait, mindenekelőtt Orbán beszédeit, akkor észre kell vennünk, hogy amihez képest új világrendre gondolnak, azon – tehát az eddigi, régi világrenden – azt a második világháború nyomán kialakult helyzetet értik, amikor az Egyesült Nemzetek alapdokumentumaiban rögzített demokratikus-humanista normarendszert különféle intézményekben, két- és többoldalú megállapodásokban érvényesítik és az egyes államokon számon is kérik.

Ennek a normarendszernek egyaránt fontos pillére a háború elutasítása és az emberi jogok katalógusa.

Ezeket a dokumentumokat úgy fogadta el a második világháború után az antifasiszta koalíció, hogy annak egyik országa, a Szovjetunió azokat sosem vette igazán komolyan és belső gyakorlatában nem is követte, mégis névleg elfogadta, és hasonlóképpen viselkedett a szintén győztes országként fellépő Lengyelország és Csehszlovákia, amelyek a németek millióinak kitelepítésével máris durva jogsértéssel indultak neki az akkori új világnak.

Azután három évtizeddel később megerősítette ezt a normarendszert a Helsinki Egyezmény is, amely legalábbis hivatkozási alapot adott a kelet-európai emberjogi mozgalmaknak, és így előkészítette az 1989-es rendszerváltást. A teljes siker akkor jött el, amikor 1989-et követően a kelet-közép-európai volt szocialista országok immár nemcsak szavakban, de ténylegesen is magukévá tették a Nyugat demokratikus-humanista értékrendjét. Egy ideig úgy tűnt, hogy a Jelcin-féle új Oroszország is csatlakozik ehhez, s az orosz közvéleményben is többsége volt az Európai Unióhoz való csatlakozásban.

A Putyin vezette Oroszország azután gyorsan elállt ettől, de Orbán 2010-es győzelméig úgy tűnt, hogy a kelet-közép-európai új NATO- és EU-tagok végérvényesen elfogadják ezt a normarendszert, hiszen erre épül a NATO és az EU deklarált és mind ez ideig többé-kevésbé érvényesített jogállami értékrendje.

Orbán 2010 után a nemzetközi rendet illetően tulajdonképpen azt vette át, amit Kína és a putyini Oroszország elég következetesen képvisel:

a nyugatival szemben egy másfajta értékrendet képviselnek, és nem tűrik el, hogy bárki a nyugati értékrendet kérje számon rajtuk. Orbán rendre ismételgeti, hogy általában is ellenzi „a demokrácia exportját”, és nem tűri el, hogy bárki hozzánk akarja a nyugati liberális demokráciák normáit exportálni. Nemzetközi kapcsolataiban a szóba jöhető partnerországokat sem hajlandó a szerint megítélni, hogy megfelelnek-e ezeknek a normáknak.

Ez az alapja nemcsak az ázsiai önkényuralmakkal ápolt szívélyes kapcsolatainak, de valójában ennek érvényesítésére használja a visegrádi együttműködést is. Annak tartalma a kilencvenes évek elejéhez képest, amikor azt Václav Havel kezdeményezte, teljesen megváltozott. (Akkor a Nyugathoz való közös közeledésről szólt, míg most Orbán intenciója szerint a Nyugattól való közös távolodásról.)

A tavalyi EP-választás előtt Orbán abban reménykedett, hogy a nyugati szélsőjobboldali pártok nagyarányú előretörésével meghatározó szerephez juthat az EU-ban. Ez nem sikerült, az azonban igen, hogy a visegrádi együttműködésre támaszkodva kiépítsen egy blokkoló kisebbséget az EU-ban. Elérte, hogy a Bizottság ne lépjen fel vele szemben.

A nyugat-balkáni országok EU-tagságát is azért szorgalmazza, hogy újabb szövetségeseket szerezzen, és megerősítse ezt a blokkoló kisebbséget. Márpedig ha a Biztonsági Tanács állandó tagjai közül a putyini Oroszország, a Xi uralta Kína és a Trump vezette Egyesült Államok, ha különböző megfontolásokból is, egyre távolabb kerül az 1945-ös normáktól, és emellett az Uniót az Orbán vezette blokkoló kisebbség bomlasztja, amely különböző ügyekben hol a baltiakban, hol Ausztriában talál további szövetségesekre, akkor Orbán lényegében eléri a célját. Ha nem is ő diktál a világnak, de a világ sem diktál neki és szövetségeseinek, és a régi, az eddigi, az 1945-ben született világrend, ahogy évtizedeken át meghatározta a nemzetközi viszonyokat, nincs többé. Természetesen nem ő egymaga éri ezt el, de ő az egyik azok közül, akik ezt elérik.

A nyugati világ normáit rögzítő nemzetközi egyezményekkel szembeni általános viszolygás jut kifejezésre például abban, hogy a Fidesz ma már nem hajlandó az Országgyűlésben ratifikálni a nők elleni erőszakról szóló isztambuli egyezményt, és az is, ahogy Vejkey Imre, az Országgyűlés igazságügyi bizottságának elnöke felvetette, hogy Magyarország függessze fel az Emberi Jogok Európai Bíróságának illetékességét az országban.

Újra próbálja

Csütörtökön szerepelt az Országgyűlés napirendjén a kiskereskedelmi adóról szóló törvényjavaslat. Varga Judit igazságügyminiszter már megemlítette, hogy a veszélyhelyzetben rendeletileg bevezetett intézkedések egyike–másika a veszélyhelyzet elmúltával is hatályban maradhat. Nem tudni, hogy vajon már akkor a kiskereskedelmi adóra gondolt-e, melyet rendelettel vezetett be a kormány, hogy ezzel a különadóval terhelhesse a multinacionális kiskereskedelmi láncokra a járványkezelés terheinek egy részét.

A kormány mindenesetre benyújtotta a kiskereskedelmi adóról szóló törvényjavaslatot, amelynek eredetijét már 2011-ben bevezették, de az Európai Bizottság kifogása miatt két év után meg kellett szüntetni. Mivel az Európai Unió luxemburgi bírósága időközben helyet adott a lengyel és a magyar kormány ellenvéleményének, és nem találta az adót ellentétesnek az EU normáival, a kormány most újra bevezeti.
Az adót az árbevétel összege után kell fizetnie minden kereskedőnek, függetlenül attól, hogy egyáltalán elér-e nyereséget. A kicsiknek, a sarki vegyesboltot működtetőknek semmit nem kell fizetniük, hiszen évi 500 millió forint árbevételig az adókulcs nulla, és még adóbevallást sem kell készíteni. 500 millió és 30 milliárd forint árbevétel között is csak 0,1 százalék a kulcs, 30 milliárd és 100 milliárd között 0,4 százalék, viszont 100 milliárd forint árbevétel fölött már 2,5 százalék. Nyilvánvalóan a multinacionális kiskereskedelmi láncokat kívánja a kormány – akárcsak 2011-ben – megsarcolni.

Az árbevétel 2,5 százaléka már tekintélyes összeg, az adó akár a nyereség nagyobb részét is elviheti.

A magamfajta közgazdász az ilyesmit piactorzításként helyteleníti: miért kellene a külföldi tulajdonú kiskereskedelmi vállalkozást diszpreferálni a hazai tulajdonúval szemben, miért ne az döntsön a piaci versenyben, hogy ki a jobb. (A hazai tulajdonú CBA-nál, Realnál vagy Coopnál az egyes boltok franchise rendszerben önálló vállalkozásnak számítanak, és akként is, tehát az alacsony vagy nulla kulcs szerint adóznak.)

Miért kell a kicsit preferálni a naggyal szemben? Nem az a döntő kérdés, hogy mi jó a fogyasztónak?

Csakhogy Orbán már uralmának elején kijelentette: fel akarja számolni a multik túlsúlyát a bankszektorban, az energiaszektorban és a kiskereskedelemben. Többször elpanaszolta azóta, hogy az energiaszektorban és a bankszektorban a célt többé-kevésbé elérte (az energia- és vízszolgáltatóknál teljesen, a bankrendszerben részben), a kiskereskedelemben viszont nem.
A multinacionális láncok annyival jobbak az áruválasztékban, az ár-értékarányban és a kereskedés kultúrájában, hogy a fogyasztók szemlátomást ragaszkodnak hozzájuk mindenütt, ahol jelen vannak. Orbán most mégis újra megpróbálja a különadóval kiszorítani őket, hivatkozva a járványra. Míg a feldolgozóipari befektetők kaptak és kapnak adókedvezményeket az államtól, a kiskereskedelemben befektetőknek csak beruházási korlátozások (az üzletek építésének korlátozása) és különadó jár. Hátha sikerül kivásárolni őket.
Mind az energetika, mind a bankok példáján láthattuk már, hogy miféle nemzeti tulajdon jön itt létre. Láttuk, hogyan vette meg, vett ki belőle többmilliárdos osztalékot és adta tovább jóval több pénzért az államnak (vagyis nekünk, adófizetőknek) az egykori Gagarin Hőerőművet Mészáros Lőrinc, hogyan játszották át a sok-sok adófizetői pénzből megvett MKB Bankot részben fideszesként ismert, részben ismeretlen vállalkozóknak, és azt is, hogy a korábban már kivonult Szuper és Profi üzletlánc boltjai az Orbán-közeli CBA-nál kötöttek ki. Valami

hasonlót akar elérni Orbán a kiskereskedelmi multik megsarcolásával. Ő és barátai majd jól járnak, mi pedig, fogyasztóként rosszul járunk.

Az lehetséges, hogy az elfogadandó törvény az uniós joggal nem ellentétes (bár nekem vannak kétségeim), a magyar fogyasztók érdekeivel azonban biztosan az.
Csak azt nem értem, hogy a törvényjavaslat vitájában felszólaló ellenzéki képviselők, akik állítólag nem hívei Orbán rendszerének, miért nem szóltak egy szót sem erről az összefüggésről. Nem itt éltek az elmúlt tíz évben?

Magyar ügy az magyar ügy

Tévedtem volna? Ez persze mindig előfordulhat. Azt válaszoltam az Átlátszó kérdésére, hogy kétséges, hogy összejönnek-e a szükséges aláírások a Székely Nemzeti Tanács európai polgári kezdeményezéséhez, amely arra irányul, hogy az egyes európai országokon belüli „nemzeti régiók” közvetlenül is hozzájuthassanak uniós támogatásokhoz.

Az ilyen kezdeményezést napirendre kell tűznie az Unió illetékes testületeinek, ha egy év alatt összegyűjtenek hozzá egymillió aláírást legalább hét uniós tagállamban úgy, hogy a gyűjtést személyesen, papíron és az interneten is lehet folytatni. (Csak napirendre kell tűzni, amiből a kezdeményezés elfogadása nem következik.)
Miközben a dolog az első háromnegyedévben reménytelennek tűnt, hatalmas hajrával végül összejött az egymillió aláírás – és mégsem jött össze. Van egymillió internetes és 220 ezer papír alapú aláírás – de három országból, Magyarországról, Romániából és Szlovákiából. Egy-egy országban az aláírások számának el kell érnie az adott ország EP-képviselői számának 750-szeresét. Ezt abban a három országban, ahol közel tízmillió, több mint egymillió illetve közel félmillió magyar él, nyilván könnyen elérték, viszont – mint a hvg.hu beszámolójából tudni lehet, a küszöböt másutt nem érték el. Sem a horvátországi és szlovéniai magyarok körében, sem Spanyolországban, ahol a baszkokra számítottak, nem sikerült akárcsak megközelíteni sem a szükséges számot, és a svédországi magyarok körében is csak az ottani szám egyötöde jött össze.
Próbálkozhattak volna Franciaországban a bretonokkal és az elzásziakkal, Németországban a szorbokkal és dánokkal, Belgiumban a németekkel, Finnországban az ottani svédekkel, de szemlátomást nem sikerült. Az elmaradás az egyes országok tekintetében érvényes küszöbtől olyan mértékű, hogy a határidőnek a járványra tekintettel kért meghosszabbítása estén sem látszik esély a szükséges számú aláírás összegyűjtésére további négy országból.

Úgy tűnik tehát, ez a kezdeményezés magyar ügy maradt.

A nemzeti kisebbségek ügye – e kezdeményezés tapasztalata szerint – nem tud európai üggyé válni. A franciaországi breton, illetve elzászi német kisebbség elfogadja a kialakult helyzetet. Franciaország asszimilálja őket, és ez eredményesnek látszik. Hasonló a helyzet a görögországi macedón kisebbséggel. Másutt, a finnországi svédek, a belgiumi németek, Németországban a szorbok és a schleswig-holsteini dánok, Olaszországban az osztrákok esetében nincs probléma a kisebbségek nyelvi-kulturális jogaival.
Minden jel arra mutat, hogy nincs a szomszéd országokban élő magyar kisebbségeken kívül senki, aki ma az Európai Unióban nemzetközi segítséget várna a kisebbségi jogok érvényesítéséhez. A baszkok, katalánok, dél-tiroli osztrákok és a Finnországhoz tartozó Åland szigetén élő svédek közigazgatásilag elkülönülő tartományokban élnek, a többiek (köztük a finn szárazföldön élő svéd kisebbség) személyelvű autonómiát élveznek széleskörű anyanyelvhasználattal és kulturális intézményekkel, és nem igényelnek területi autonómiát. Ma ebben a tekintetben az Európai Unió országaiban – eltekintve Katalóniától, amely önálló spanyol tartomány, de az ottaniak mintegy fele függetlenséget szeretne – nyugalom van.
A szomszéd országok magyar kisebbségei politikai szerveződései két lehetőség közül választhatnak. Az egyik: a magyar állam támogatásával, nyomásgyakorlásával a hátuk mögött fogalmaznak meg követeléseket az adott állammal szemben. Erre példa a Székely Nemzeti Tanács autonómiastatútuma és a mostani európai polgári kezdeményezés. Ezen az úton én nem látok esélyt a sikerre. A másik út az, amit az

RMDSZ Markó Béla vezetésével, illetve a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja a szakadás előtt Bugár Béla vezetésével követett, s amit azután a Híd folytatott: a többségi politikai erők körében találni szövetségeseket a kisebbségi jogok mindinkább kiterjedt érvényesítéséhez. Annak a politikának voltak és vannak jelentős eredményei.

Egy dolgot érdemes ehhez hozzátenni. Minden olyan gesztus, mint az Orbán által az idei érettségi idején Facebook-oldalán közzétett kép a dolgozószobájában álló földgömbről Nagy-Magyarország körvonalaival csak nehezíti a kisebbségi jogok érvényesítését, hiszen lovat ad azok alá a szomszéd országokban, akik elszakadási törekvéseket látnak azokban.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK