Kezdőlap Szerzők Írta Bauer Tamás

Bauer Tamás

371 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Olivio, a naiv

Már a múlt héten megtámadta napirend előtt a Fidesz Kocsis Cake Oliviot, a Párbeszéd képviselőjét, amiért a Magyar Állandó Értekezlet legutóbbi ülésén azt találta mondani, hogy a trianoni békeszerződés századik évfordulójáról a szomszéd országokkal közösen kellene megemlékezni.

Érdemes idézni Dömötör államtitkárt a jegyzőkönyvből: „Képviselőtársuk pár napja egy érdekes gondolatfutamot mutatott be. Azt javasolta, hogy a közelgő trianoni évfordulóra a környező országokkal közösen kellene emlékezni. Most nehéz eldönteni, hogy címeres naivitással állunk szemben, vagy újra két lábbal rúgnak a külhoni magyarokba, mert utóbbira is sok példa volt az ellenzéki pártok részéről.

Mi egyébként nem vagyunk a megbékélés ellen, de amit javasolnak, az az érzéketlenség kőbe vésett bizonyítéka.

Pont olyan, mint amikor a Momentum a XXI. századra hivatkozik, és román pártokkal kampányol a külhoni magyar pártok rovására. Az elképzelés realitásáról mindent elmond az, hogy a volt román elnök még pár nappal ezelőtt is arról beszélt, hogy Románia a Tiszánál kezdődik. A magyarok több országban is az alapvető nyelvhasználati jogaikért küzdenek, száz évvel Trianon után. Önök szerint ilyen körülmények között hogyan lehetne közösen megemlékezni? Hogyan lehetne közösen ünnepelni? Szóval, azt javasoljuk, hogy ha legközelebb ilyen blődséget javasolnak, akkor kérdezzék meg előbb a külhoni magyar közösségeket is. Súlyos dolgokról fognak beszámolni, még nem késő, hogy külföldi szponzoraik mellett egyszer őket is meghallgassák.”
Tudni kell, hogy a Párbeszéd – akárcsak az MSZP vagy az LMP – az úgynevezett „nemzetpolitika” alapkérdéseiben egyetért a Fidesszel: egyetértenek a kettős állampolgársággal és a határon túli magyarok választójogával (csak eltérő, szerintem még szerencsétlenebb módon oldaná meg képviseletüket a magyar Országgyűlésben), és támogatta a „Trianon-emlékév” ötletét is a századik évfordulón. Támogatták az Országgyűlésben már tavaly a Jobbik erre irányuló javaslatát is (amiből a Fidesz tartózkodása miatt nem lett semmi), és megszavazták akkor is, amikor idén már a Fidesz javasolta azt a Nemzeti Összetartozás Bizottságának képében. Ott van a Párbeszéd a Magyar Állandó Értekezleten is, így mondhatta el meglepő javaslatát Kocsis Cake annak legutóbbi összejövetelén.
Kocsis Cake már Dömötör államtitkár idézett támadását követően szót kért, és azt mondta, hogy ő nem közös ünneplésről beszélt, hanem csak arról, hogy

„a szomszédos országokat is be kell vonni ebbe, legalább tájékoztatási szinten arról, hogy nekünk nem az az érdekünk, hogy a feszültséget szítsuk, hanem az az érdekünk, hogy megemlékezzünk Trianonról és megemlékezzünk a külhoni magyarokról. Ez volt a konferencián, és ez volt az, amit én elmondtam. Úgyhogy minden más hazugság.”

Most hétfőn, napirend előtt szót kérve visszatért az ügyre, és 1990-es Trianon-ügyi kivonulása miatt bírálva a Fideszt, majd ismét cáfolta, hogy ő a szomszéd országokkal közös ünneplést javasolt volna a MÁÉRT-en, ő csak a velük való egyeztetést, az ő bevonásukat, tájékoztatásukat javasolta. Ezúttal ezt kiterjesztette az összes európai országra és az összes nagyhatalomra is kiterjesztette a tájékoztatás igényét, „mert fontos, hogy megismerje a világ, mi történt Trianonban száz évvel ezelőtt, mi történt azóta, és mi volt a sorsa a külhoni magyaroknak, és van egy olyan ország, amely a saját népcsoportjával határos…” Azután még megtámadta Bayer Zsoltnak egy közös megemlékezésre vonatkozó javaslatát egy tv-műsorban.
Amikor a múlt héten hallottam Dömötör Csaba támadását Kocsis Cake MÁÉRT-beli szereplésével kapcsolatban, azt hittem, az európai normákat érvényesíteni kívánó javaslatról volt szó. Hegyeshalmon túl ugyanis valóban az a szokás, hogy az egykori háborús ellenfelek utódai közösen emlékeznek a múltra, ahogy az legutóbb az első világháború befejeződésének századik évfordulóján történt. Párizsba hívtak mindenkit, és pont a magyar kormány nem küldött képviselőt a francia kormány által szervezett megemlékezésre. Nem véletlenül: a többiek

lezárták már az első és a második világháborút, véget vetettek a sérelmeken való rágódásnak, a magyar politikai osztály nem.

Számukra a román vagy a szlovák állam ma is ellenség, történelmi megbékélésről hallani sem akarnak, a határokat nem ismerik el véglegesnek. Ezért nem képzelhető el számukra a szomszéd államokkal közös megemlékezés. Parlamenti mentegetőzésével mintha arról akart volna Kocsis Cake meggyőzni, hogy nem, ilyesmit ő nem is akart.
Annyiban valóban naivnak bizonyult, hogy nem lehet egyszerre megbékélésre törekedni a szomszédokkal, ami a MÁÉRT-en tett javaslatának kézenfekvő olvasata – ezért támadták miatta a fideszes államtitkárok –, és ugyanakkor támogatni az Orbán-rendszer „nemzetegyesítő” törekvéseit: a kettős állampolgárságot választójoggal, a MÁÉRT-ot, a határon túlra öntött vállalkozói és lakásszerzési támogatásokat vagy éppen nyugdíjakat.

Nem lehet egyszerre európainak lenni és nacionalistának lenni. Választani kell.

A német szociáldemokraták öngyilkossága?

A német közszolgálati televízió, a ZDF műsorvezetője a Brexit-népszavazáshoz hasonlította a német szociáldemokraták pártszavazását, amelynek eredményét szombat délután tették közzé.

Cameron miniszterelnök abban a hiszemben írt ki népszavazást a Brexitről, hogy a brit választók józanok lesznek, többségük a maradás mellett dönt, és a dolog lekerül a napirendről. Azután most Nagy-Britannia minden bizonnyal kiesik az EU-ból, mert a választók kis többségével felelőtlen demagógok elhitették, hogy A Brexit nyomán minden jobb lehet.
A német szociáldemokraták pártja 2002-2005, Gerhard Schröder kancellár reformjai óta folyamatosan gyengül a tartományi és országos választásokon. 2005-ben nagykoalíció alakult a CDU-CSU és az SPD részvételével, amitől gyengült az SPD. 2009-ben ellenzékbe vonult, és továbbgyengült. 2013-ban olyan választási eredmény született, hogy az SPD újra belekényszerült a nagykoalícióba, 2017-ben viszont elhatározta, hogy ellenzékbe vonul, de nélküle nem sikerült kormányt alakítani, és ismét kisebb partner a CDU-CSU mellett. Az eheti közvélemény-kutatás szerint már csak 13 százalékon áll, a CDUI-CSU, a zöldek és az szélsőjobboldali AfD is megelőzi.
Félévvel ezelőtt, amikor az akkori pártelnök minden tisztségéről lemondott és visszavonult a politikától, a pártelnökség úgy döntött, hogy pártszavazással választanak új elnököt vagy társelnököket. (A zöldeknek bevált a két társelnökös pártvezetés, ezért most a szociáldemokraták is lehetővé tették, hogy párok is induljanak, és így is történt.) Az induló párok politikai elképzeléseikben főleg aszerint különböztették meg magukat, hogy hívei-e a nagykoalíciós kormányzás folytatásának a CDU-CSU-val, vagy inkább ellenzékbe vonuljanak a ciklus közepén. Sokan hiszik ugyanis a pártban, hogy a párt visszaesésének fő oka a részvétel a koalíciós kormányban.
Erről persze az SZDSZ jut eszembe, amikor 1996-ban sokan kiakartak lépni a koalícióból, a küldöttgyűlés megbízásából hárman áttekintették a koalíciós megállapodás teljesülését, az derült ki, hogy az SZDSZ számára fontos célok jól teljesültek. Csak éppen a szabad demokraták közül sokan rosszul érezték magukat a szocialistákkal kötött koalícióban.

Az SPD-nek is egy sor fontos kérdésben sikerült elfogadtatnia céljait a CDU-CSU-val: bevezették a minimálbért, enyhítettek a 67 évre emelt nyugdíjkorhatáron, bevezették a kisnyugdíjasok nyugdíjának alapellátással való kiegészítését, elfogadták az SPD-nek is megfelelő klímaprogramot.

Mégis, az SPD-ben is sokan a koalíciót okolják a párt gyengeségéért.
A párttagok általi közvetlen választás első fordulójában a sok jelölt közül kiválasztódott a két legerősebb pár: az egyikben a jelenlegi pénzügyminiszter, alkancellár volt a férfi tag, és ez a pár természetesen a koalíciós kormányzás folytatása mellett volt, míg a másik pár baloldali fordulatot szorgalmazott, akár a kormánykoalíció elhagyásával. Az utóbbi, két kevéssé ismert politikusból álló pár győzött a második fordulóban.
Pénteken kongresszust tart a párt, ott választják meg őket formálisan, s a kongresszusi vitában döntenek majd arról, hogy mi legyen az új elnökség politikája.

A kormánypolitika alapjául szolgáló koalíciós megállapodás módosításától a CDU vezetői elzárkóznak – vajon rászánja-e magát az új vezetés a koalíció elhagyására?

Amikor 1998-ban ellenzékbe került az SZDSZ, nem megerősödött, hanem tovább gyengült. Nem törvényszerű, hogy ellenzékben megerősödik az, aki a kormánykoalícióban gyengült. 2008-ban az SZDSZ elhagyta az MSZP-vel közös kormányt, Gyurcsány kisebbségben kormányzott tovább, 2009-ben az SZDSZ nem tudott bejutni az Európai Parlamentbe, 2010-ben pedig már el sem tudott indulni az országgyűlési választáson. Az SPD-nek sem látszik esélye az erősödésre, ha elhagyja most a koalíciót, egy előrehozott választáson az ellenzék kis pártjainak egyike lesz.

A politikai pártok általában kormányozni szeretnének – és azután a kormányzás terhe alatt sokszor összeroppannak. Ez történt nálunk az MDF-fel, az MSZP-vel és az SZDSZ-szel is. Németországban pedig az SPD-vel történik valami hasonló:

a Schröder-kormány reformpolitikáját nem viselte el a párt, tagságának és szavazóinak egy része elment akkor a Balpártba, azóta pedig a koalíciós kompromisszumokat nem viselik jól a választók, egyesek a zöldeknél, mások a szélsőjobboldali AfD-nél kötnek ki.
A kormányzás terhe most némiképp a CDU-CSU-t is sújtja, választóik egy része a menekültügy miatt a szélsőjobb irányába, másik része pedig a zöldekhez ment el. A kormányzás ugyanis teher, hiszen a választók várakozásainak ritkán sikerül megfelelni. Ha vannak egy pártnak karizmatikus vezetői, akikben a hívek megbíznak, jó ideig elviselik a terheket, mint azt Angela Merkel példáján láthattuk, az SPD azonban Schröder óta nem talál erre alkalmas vezetőt.
Most egy fölöttébb szerencsétlen eljárásban nem is a második, de a harmadik vonalból választottak maguknak új társelnököket, akik aligha lesznek képesek a hanyatlás megállítására.

Amit szabad Jupiternek

A Magyar Hang tudósítója arról kérdezte ma Gulyás Gergely minisztert a budapesti román nagykövet kijelentéséről, miszerint a magyar állam romániai gazdasági szereplőknek folyósított támogatásai a továbbiakban csak kétoldalú államközi megállapodás esetén tarthatók fenn.

Gulyás miniszter a kérdésre azt válaszolta, hogy az Európai Unó egységes gazdasági térségében nem korlátozható az ilyesmi. Másképp fogalmazva: a magyar állam oszthat támogatásokat Romániában ottani vállalkozásoknak anélkül, hogy ebbe beleszólna a román állam.

Ismerjük el: ebben Gulyásnak igaza van.

(Azt a kérdést most félreteszem, hogy indokolt-e a magyar állam költségvetéséből, vagyis a magyar adófizetők pénzéből támogatni romániai vállalakozásokat, amelyek nem Magyarországon adóznak, miként dolgozóik sem.)
Gulyást helytálló válaszáról egy korábbi sajtótájékoztatón elhangzott válasz jutott eszembe, amelyet még Gulyás elődje, Lázár János tartott néhány évvel ezelőtt. Lázárt akkor a civil szervezeteknek nyújtott támogatásairól kérdezték, melyeket a Norvég Alap megbízásából pályázati alapon az Ökotárs Alapítvány osztott el, és ez annyira nem tetszett a kormánynak, hogy a rendőrséggel házkutatást tartatott az Ökotárs irodáiban, és annak vezetőjét elő is állították.

Lázár az ügyben azt nyilatkozta az újságírók kérdéseire, hogy Magyarországon ne adjon a Norvég Alap civil szervezeteknek támogatást a magyar állam véleményének figyelembe vétele nélkül.

Lázár akkori helyén ma Gulyás van, de amennyire tudom, a vita azóta sem rendeződött, és Magyarország egyáltalán nem veszi igénybe a Norvég Alap támogatásait. A kormány ugyanis mindmáig nem fogadja el, hogy a civileknek szóló támogatásokat (melyek csak kis részét teszik ki a Norvég Alap támogatásainak) tőle függetlenül osszák el Magyarországon, és ezért nem írták alá az erről szóló megállapodást Norvégiával. (A többi támogatott új tagállam megállapodott Norvégiával, és kapja a támogatásokat.)
Tehát Romániában a magyar állam annak ad pénzt, akinek akar, Magyarországon viszont a norvég állam nem teheti meg ezt. A magyar állam a Jupiter.

Kollégiumok vagy olimpiai falu?

Gulyás Gergely miniszter nyilatkozata szerint az atlétikai világbajnokság ügye eldőlt, hiszen mindkét érintett kerület, Csepel és Ferencváros önkormányzata támogatja annak megrendezését.

Amit Ferencváros hétfőn, a fővárosi testület pedig várhatóan szerdán a támogatás feltételéül szabott illetve szab, azzal a kormány egyetért. Vagyis egyetért mind azzal, hogy a majdani atlétikai stadion körül épüljön ki az emberek szabadidejét szolgáló zöldterület, s magát a stadiont is használhassák majd a tömegsport céljaira is, és épüljön meg Ferencvárosban a „diákváros”, mind pedig azzal, hogy öt év alatt költsenek 50 milliárd forintot a budapesti alap- és járóbeteg szakellátás, tehát az önkormányzati egészségügy fejlesztésére.
Valóságos idillt látunk, a Fidesz-kormány és a Fidesz legyőzésével létrejött önkormányzatok szép egyetértését. Ahogy az önkormányzati választás másnapján mindenki az együttműködésről beszélt, íme, a kölcsönös együttműködésre irányuló szándék közös elhatározásokban ölt testet: a főváros és a Ferencváros elfogadja azt, amit a kormány akar, a kormány pedig elfogadja, amit a főváros illetve Ferencváros új vezetése akar.

Nem vagyok én ettől boldog.

Évek óta mondjuk, hogy elfogadhatatlan, ahogy az Orbán-kormány az adófizetők pénzét stadionokra és egyéb, az élsportot szolgáló beruházásokra költi. Labdarúgó stadionok szerte az országban, a Népstadion helyére épült Puskás Aréna, világbajnoki uszoda, birkózó csarnok, kézilabda csarnok és a többi. Mindez a költségvetésből, a magyar adófizetők pénzéből. És akkor most még jön az atlétikai stadion. Mindez, valamint a „diákváros” is valójában azért épül, hogy mire Orbán legközelebb olimpiára pályázik, a létesítmények meglegyenek. (A „diákváros” lesz az olimpiai falu.)
Vannak a világnak nagy országai, amelyek megengedhetik maguknak, hogy presztízsüket, nemzetközi elfogadottságukat olimpia rendezésével növeljék. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, a Szovjetunió illetve Oroszország, Kína, Japán, Dél-Korea, Ausztrália, Brazília, Mexikó, Olaszország, Spanyolország. Kis országként utoljára 1952-ben Finnország rendezett sikerrel olimpiát, azóta csak – az olimpiai eszméhez történelmileg kötődő – Görögország szánta erre rá magát, katasztrofális gazdasági következményekkel.
Olyan, nálunk sikeresebb kis országok, mint Ausztria, Csehország, Norvégia, Svájc, Svédország nem próbálkozik ilyesmivel, és ettől függetlenül magas a nemzetközi presztízsük. Nagyobb országok városai is ma már inkább visszalépnek az ilyen tervtől, mint legutóbb Boston, Hamburg vagy Róma.

Magyarországon nem működik a józan mérlegelés.

Orbán olimpiai terve lépésről-lépésre valósul meg Budapestre hozott világversenyekkel, amelyekhez új meg új létesítmények épülnek, amíg fel nem épül az egész olimpiai infrastruktúra. Mármint a sportlétesítmények, mert a város közlekedésének a teljes megújítása szóba sem jön. Sem a hármas és négyes metró meghosszabbítása, sem a csepeli és ráckevei HÉV bevezetése a Kálvin térig és így összekapcsolása a metróhálózattal, hogy csak a legfontosabb példát említsem.

Amikor a kerületi és fővárosi önkormányzat hozzájárul a kézilabdacsarnokhoz és az atlétikai stadionhoz, akkor az olimpiai építkezéssorozat következő lépéseibe egyezik bele.

Természetesen az adófizetők pénzéből, hiszen erre nem lehet EU-pénzt fordítani (nagyon helyesen).

Mindez attól függetlenül helytelen, hogy hajlandó-e a kormány pénzt adni a fővárosi önkormányzati egészségügyre.

Az Országos Széchényi Könyvtár Ferencvárosba költözésére irányuló javaslatot végképp nem értem. Ezzel ugyanis a kerületi polgármester egyetértését fejezi ki azzal, hogy a Könyvtárat – a Nemzeti Galériához és tudományos intézetekhez hasonlóan – rengeteg közpénz elköltésével kiköltöztessék a Várból, s azt kormányzati presztízscélokra fordítsák.

Itt szerepértelmezési dilemmával állunk szemben.

Egy hozzászóló nem értette korábbi írásomat olvasva, hogy mi a különbség a polgármester vagy főpolgármester illetve a felelős országos politikus szerepe között. A polgármester vagy főpolgármester szempontjából az az érdekes, hogy a kormány törekvésének támogatása fejében kap-e a kormánytól támogatást a maga törekvéséhez. A felelős országos politikus a kormány törekvését nem mint egy alku egyik tételét nézi, hanem önmagában mérlegeli annak helyes vagy helytelen voltát.

Vajon ha képviselőként ülne az Országgyűlésben, megszavazná-e a költségvetési vitában az egymást követő, az élsportot szolgáló beruházásokat?

Polgármesterként, főpolgármesterként is akkor jár el helyesen, ha elvégzi ezt a mérlegelést, még ha, minthogy nem országgyűlési képviselő, nem is kell ebben hivatalból országos szempontokat követnie. Ezt hiányolom – általam egyébként nagyon nagyra tartott, a Fideszt legyőző – polgármestereink eljárásából. Holott Újbuda új polgármestere, László Imre a „szuperkórház” ügyében megmutatta, mi a helyes viselkedés: polgármesterként is országos politikus módjára mond véleményt. Nem azért mondja, hogy a Szent Imre Kórház bázisán, és nem zöldmezős építkezéssel kellene Dél-Buda központi kórházát létrehozni, mert az neki mint kerületi polgármesternek előnyösebb, hanem mert az ország és benne Budapest sokkal olcsóbban, gyorsabban és biztonságosabban jutna hozzá a szükséges gyógyító kapacitáshoz.

Megint szavaz az Európai Parlament

Amikor az új Európai Parlamentben Ursula von der Leyen bizottsági elnökségéről szavaztak a képviselők, azt írtam ezen az oldalon: én nemmel szavaznék. A DK négy képviselője igennel szavazott.

A megválasztott elnök azóta meghozta egész ciklusának minden bizonnyal legfontosabb döntését: a feladatok elosztását a tagállamok kormányai által jelölt biztosjelöltek között. Számunkra ebből két dolog különösen érdekes. Az egyik:

a korábbi migrációs feladatkör (ezt EU-nyelven portfóliónak hívják) megnevezése „az európai életforma védelmére” változott.

Ez bizony Orbán nyelve. Sokan kifogásolták ezt, de csak annyit értek el, hogy „az európai életforma támogatására” változzék. Az eddigi görög migrációs biztos a menekültek humánus fogadását tekintette fő céljának, vajon mit tekint majd fő céljának a szintén görög új biztos? A másik dolog: Orbán kezdettől fogva igényt támasztott a bővítési és szomszédsági biztos pozíciójára, és ezt meg is kapta előbb Trócsányi László, majd Várhelyi Olivér számára.
Dobrev Klára több interjúban is elmondta, hogy elképzelhetetlennek tartja, hogy Orbán embere ítélje meg az EU nevében, hogy egy-egy belépni kívánó állam megfelel-e a koppenhágai kritériumoknak, eléri-e a jogállamiság megkívánt szintjét. Ursula von der Leyen szemlátomást elképzelhetőnek tartja.
Ara-Kovács Attila sajtótájékoztatóján azután megtudtuk, hogy amikor az Európai Parlament szerdán Strasbourgban az új Bizottság egészéről szavaz, a DK képviselői igennel szavaznak. Ezzel azt az Ursula von der Leyen személyéhez köthető politikát támogatják, amely adottságként veszi tudomásul, hogy a közép- és kelet-európai új tagállamok vezetői más normákat követnek, mint amiket egykor a koppenhágai kritériumokban határozott meg az Unió.
Én nem ezt tenném.

Ez az a pont, ahol szavazással lehetne kifejezni: azt tartjuk kívánatosnak, hogy a mi égtájunkon is ugyanazt jelentse a jogállam és a szolidaritás, mint Berlinben, Párizsban vagy Brüsszelben,

harcolunk az ellen, hogy Magyarország és Lengyelország mai urai ezt másképpen képzelik és másképpen is gyakorolják, és ezért nem helyeseljük, ha Brüsszel új vezetői készek ebbe belenyugodni.
A Bizottság egészéről történő szavazás más természetű, mint az elnök személyéről történő szavazás. Ezt a szavazást megelőzi az egyes biztosok személyének megvitatása a Parlament szakbizottságaiban, s olyanokról döntenek, akik már maguk mögött tudják a szakbizottságok támogatását. Ezért azután nem lehet kétséges, hogy a Bizottság egésze erős többséget kap a Parlamentben. A kérdés csak az, hogy mennyire erőset.
Számunka az lenne a kívánatos, ha Ursula von der Leyennek a Bizottság kialakításában érvényesülő politikája kevésbé erős jóváhagyást kapna a Parlamenttől. Ezért lenne helyesebb, ha az Orbán-rendszer önkényuralmi törekvéseivel szemben álló magyar EP-lépviselők nemmel szavaznának.

„Soros hálózat”

A Pedagógusok Szakszervezete tiltakozó tüntetést hirdet jövő szombatra, az illetékes minisztérium pedig közleményben reagál. A közleményben azt állítják, hogy a szakszervezeti akció azok műve, akik a „Soros-hálózathoz” tartoznak.

Orbán miniszterelnök péntek reggeli szokásos rádiószózatában a legnagyobb magyar diplomáciai sikernek minősíti azt, hogy Várhelyi Olivér végül EU-biztos lesz. Az, hogy ez az Orbán-kormány nagy diplomáciai sikere, nem vitás.
De Orbán azt is hozzátette, hogy „tények” mutatják, hogy Soros György nagy erőfeszítéseket tett Várhelyi biztossá válásának megakadályozására, de nem sikerült neki. Az állami rádió riportere természetesen nem kérdezte meg, hogy miféle tényekre gondol.

Az állítás azonban ugyanaz, mint amit a minisztérium közleménye tartalmaz: a magyar ellenzék Várhelyi Olivérrel szembeni, valamint korábban Trócsányi Lászlóval szembeni fellépése mögött ugyanúgy Soros György áll, mint a pedagógusok tiltakozó akciója mögött.

Mi a baj ezzel az állítással? A Soros György elleni kampány természetesen ízléstelen és hazug, és sokan érzékelnek vele kapcsolatban antiszemita felhangot. A legfontosabb azonban nem ez.

Az Orbán-rendszer által ötödik éve folytatott sorosozásban az a legfontosabb, hogy mindenkit, aki bármilyen értelemben szemben áll a rezsimmel, idegen ügynöknek minősít.

Legyenek pártok, szakszervezetek, civil szervezetek, ha egyszer nem a rezsim politikáját viszik, akkor Soros György instrukcióját hajtják végre, tehát a magyarságtól idegenek. A magyarságot, a magyar embereket egyedül a kormány és a mögötte álló parlamenti többség képviseli.
Igazi magyar ember nem lehet vele szemben ellenzékben. Ez a nacionalista önkényuralmi rendszerek logikája. Azzal ugyanis, hogy mindenkit, aki szemben áll vele, sőt, mindenkit, aki tőle függetlenül cselekszik, a magyarságtól idegennek minősít, kizárja azt, hogy valaki külföldi, idegen biztatás, befolyásolás nélkül mást akarjon, mint amit a rendszer helyesnek tart. Kizárja tehát az ellenzékiség illetve a tőle való függetlenség minden változatát. Ergo, kizár bármiféle pluralizmust. Ezért mondhatjuk, hogy a sorosozással a rezsim – és, mint láthatjuk, fő megtestesítője és képviselője, maga

Orbán – önmagáról állítja ki a bizonyítványt, miszerint önkényuralmi rendszer, illetve annak ura, vezére.

Stadionstop vagy alkudozás

Hallom, hogy mennyire sokan nyilatkoznak, petícióznak, érvelnek az új atlétikai stadionért. Hallom az újságírókat, akik azt kérdezik ellenzéki politikusoktól, hogy szeretik-e a sportot. Hallom, hogy az új kerületi polgármester és az új fővárosi vezetés arra készül, hogy feltételeket szab a stadion építésének támogatására. Nem értem a dolgot, és az igazat megvallva háborgok magamban.

Amikor Karácsony Gergő a kampányban stadionstopot hirdetett, és ezt zúgó tapssal jutalmazta közönsége például a Madách téri kampányzárón, nem abban foglalt állást, hogy konkrétan új atlétikai stadion épüljön-e a Csepel-sziget csúcsán, hanem abban, hogy milyen értékrend alapján költsék el Magyarországon a közpénzeket, mi legyen a prioritás.

Ha nem épült volna közpénzből tucatnyi új labdarúgó stadion, amelyekkel üzleti vállalkozásként működő profi klubokba öntötték az adófizetők tízmilliárdjait, akkor el lehetne kezdeni gondolkozni arról, hogy helyénvaló-e kétszáz milliárd forintokért új Puskás Arénát építeni a labdarúgásnak és külön száz-százötven milliárdból egy másik pályát az atlétikának.
Azt a kérdést pedig, hogy pályázzon-e Budapest atlétikai világbajnokságra, csak annak alapján lehetett volna eldönteni, hogy mekkora új beruházásra van ehhez szükség. Úgy is lehetne dönteni, hogy egyelőre az ország csak olyan nemzetközi sportversenyekre pályázzon, amelyekhez nincs szükség új gigaberuházásra.
Az adófizetők milliárdjait ugyanis olyasmire is lehetne költeni, mint például szociális bérlakások építése, devizahitel-adósságok részleges átvállalása, kórházak korszerűsítése (szándékosan nem új építést írok), és hosszan folytathatnám. Biztos, hogy arra kell fogyasztóktól és vállalkozóktól arra szedni adót, hogy még több sportlétesítményt emeljenek az élsport komfortosabb működtetésére?
Szerintem nem. Akkor sem, ha a stadiont összekötik más dolgokkal.

Amikor a vizes világbajnoksághoz építették az új uszodát, azt mondták, hogy a verseny után azt majd a budapesti közemberek is használhatják. Teljesült az ígéret? Tudtommal nem.

Hosszú Katinka úszóiskolája használja, állítólag ingyen. Szabad hinni Orbánék bármilyen ígéretének? Nem hinném.

Orbánék stratégiai célja az új fővárosi önkormányzati vezetés ellehetetlenítése. Akkor is az lesz a stratégiai célja, ha az új vezetés most hozzájárul az atlétikai stadionhoz.

Akkor sem fognak változtatni azon, hogy az iparűzési adót a tömegközlekedésre kelljen elkölteni, és ne jusson belőle az új vezetés sajátos kulturális törekvéseire, szociálpolitikájára stb. Minden eszközük megvan rá, hogy így tegyenek.

Gulyás megerősíti a hamisítást

A csütörtöki kormány-sajtótájékoztatón a Magyar Hang munkatársa – hivatkozva a Mi Hazánk megemlékezésére és Lázár János kenderesi zarándoklatára – rákérdezett Horthy értékelésére, és a következő választ kapta Gulyás Gergely minisztertől:

„Ha a magyar közéletben lennének értelmes viták, akkor az ember késztetést érezne arra, hogy elmondja a saját véleményét. Ilyenek nincsenek, de miután Ön láthatóan igényt tart erre, ezért én szívesen elmondom a sajátomat. A huszadik századi magyar történelemben számtalan olyan fontos történelmi szereplő van, akinek a megítélése joggal ellentmondásos. Ráadásul a közéleti vitáink is úgy alakultak, meg a társadalmi vitáink jelentős része is, hogy a két oldal csak a saját igazságát hajlandó újra és újra megismételni anélkül, hogy a másik igazságára tekintettel lenne. De Horthy Miklós kapcsán a hivatalban levő miniszterelnök illetve Antall József miniszterelnök szerintem mindent elmondott, ami igaz, és ami az ő történelmi szerepének a megértéséhez hozzásegít. Hangsúlyozom, hogy ez egy történelmi vita, de mégis csak

az a helyzet, hogy Horthy Miklósnak komoly érdemei vannak abban, hogy a trianoni országcsonkítást követően, 1920 után ez az ország talpra tudott állni. És valóban, nem lehet csak úgy mondjuk a Bethlen-korszak konszolidációjáról elismeréssel szólni, hogy tagadnánk azt, hogy akkor Horthy volt ennek az országnak a kormányzója.

És az is igaz, amit a miniszterelnök úr is elmondott talán tavaly éppen a Netanjahu-látogatáskor, hogy az sem vitás, hogy 600 ezer magyar zsidó honfitársunkat ez az állam a második világháború során nem volt képes megvédeni.”
Azért írtam le ezt a hosszabb részt Gulyás Gergely válaszából, mert jól illusztrálja azt a Lázár kapcsán tett korábbi megjegyzésemet ezen az oldalon, hogy

a Fidesz mai magja olyan emberekből verbuválódik, akik jobboldali–nacionalista világszemléletet képviselnek, s követendő példaként tekintenek a Horthy-korszakra. Csak így lehet ugyanis megismételni azt a vérlázító történelemhamisítást, hogy a magyar állam „nem volt képes megvédeni” zsidó állampolgárait.

Az ezt megelőző, két és fél évtizeden át tomboló irredentizmus és állami antiszemitizmus ezeknek a főembereknek rendben volt. Az, hogy a magyar államot ebben a szellemben „állították talpra”, hogy annak a „talpra állításnak” szerves része volt mondjuk a frankhamisítási botrány és a marseille-i merénylet magyarországi előkészítése és így tovább, és így tovább, Gulyásnak és Orbán hozzá hasonló főembereinek nem probléma. Elvégre ők ugyanúgy ellenségként tekintenek a nyugati demokráciákra, a liberális közgondolkodásra, mint Horthyék, és persze szomszédainkra, az „utódállamokra” is.
Ugyanúgy önkényuralmi rendszereket illetve törekvéseket választanak szövetségesül, mint Horthyék. Továbbá tudatosan építenek az akkorihoz hasonló éles társadalmi különbségekkel jellemezhető világot.
Ugyanúgy fonódik össze náluk is a magyar állam a nagy egyházakkal, szakítva a kiegyezés utáni korszak liberalizmusával. Ez mind hozzátartozott a Horthy-féle „talpra állításhoz”.
Erre a mintára építik a maguk rendszerét. Csak miheztartás végett.

Magyarellenes politika

Van két figura, akit arra alkalmaz a Fidesz, hogy államtitkárként visszaüssön az ellenzékre az Országgyűlésben, leginkább napirend előtt. Az egyikük Rétvári Bence, akinek társadalompolitikai kérdésekben kell visszaütnie, a másik Dömötör Csaba, akire a szűkebben vett politikai illetve pártügyeket osztják.

Rá hárult a feladat, hogy bevigye az Országgyűlésbe a Momentum csepülését, ami egyebek mellett azért is illetlenség, mert a Momentum még csak válaszolni sem tud. (Miként én sem, akinek írásait időnként meghamisítva idézi, de kibírom a megtiszteltetést. Gondolom, a Momentum sem bánja a hírverést.)
Két menetben foglalkozott az államtitkár napirend előtt a Momentum határon túli kampányfellépéseivel, előbb november 11-én, majd 18-án. Idézem a 11-i szöveget, érdemes elmélyülni benne:
Az elmúlt napokban példátlan, nehezen emészthető jelenséget tapasztaltunk. Az egyik ellenzéki párt nyíltan kampányolt a külhoni magyar pártokkal szemben. A Momentum Erdélyben egy román államfőjelöltnek kampányolt úgy, hogy volt magyar jelölt is, Szlovákiában pedig egy szlovák pártnak kampányoltak, miközben ott is van magyar párt. Ilyen mélyre még senki sem merészkedett a magyar politikában, pedig azért volt már pár próbálkozás. Az a helyzet, hogy kikeltek az SZDSZ-fiókák, és érzéketlenebbek a nemzeti ügyek iránt, mint az elődjeik valaha. Azért hozom ezt ide, azért hozom ezt ide, mert azt szeretnénk javasolni minden ellenzéki pártnak, hogy a következő tárgyalásaik során tolmácsolják a Momentumnak, hogy ez nincsen rendben, átléptek egy vörös vonalat. Mondják el nekik, hogy aki a magyarok ellen kampányol, aki a magyar egységet torpedózza, sohasem lesz többségi támogatottsága ebben az országban.
Az államtitkár úr pontatlanul tárgyalja a problémát. Nem tudja, hogy a Momentum eddigi megnyilatkozásaiban nem kifogásolta s kettős állampolgárságot, sőt, ha jól értem, helyénvalónak tartja azt. Mi több,

a Momentum volt tudtommal az első magyar politikai párt, amely saját szervezetet alakított Kolozsváron ottani magyarokból (szerintem egyébként helytelenül).

Szemben ezzel, az SZDSZ már a státustörvényt is elutasította, s ha ott ült volna a még ugyanaz az SZDSZ 2010 nyarán az országgyűlésben, bizonyára nemmel szavazott volna Gyurcsány Ferenccel és két MSZP-s társával együtt. Ugyanakkor arról szó sincs, hogy akár a Momentum, akár az SZDSZ érzéketlen lenne a nemzeti ügyek iránt, csak másképpen látja, hogy mi használ a szomszéd országokban élő magyaroknak, mint az Orbán-rezsim. Ha jól értem a Momentumot, ők úgy látják, hogy

célszerű politikai együttműködésre lépni a szomszéd országok szabadságpárti, korrupcióellenes, nyugatos politikai erőivel, mint amilyen Romániában a PSR-Plus, Szlovákiában a Progresívne Slovensko, amelynek Zuzana Čaputová köztársasági elnök volt az egyik alapítója, s amelynek honlapján át lehet váltani nemcsak angolra, de magyarra is.

Ha jól értem, ők azt tartják fontosnak, hogy ezekben a pártokban erősítsék a kisebbségi jogok elfogadását. Ez végül is ugyanaz a politika, amit a Markó Béla vezette RMDSZ illetve a még Bugár Béla vezette Magyar Koalíció Pártja képviselt egykor, román illetve szlovák pártokkal alkotva kormánykoalíciót. Nem mindegy, hogy a román illetve a szlovák pártok közül ezeknek a pártoknak lesz nagyobb befolyása a jövendő kormányok politikájára, vagy a nacionalistáknak. Ezért fogadta el a Momentum a PSR-Plus elnökjelöltjének meghívását a román elnökválasztás első fordulójának kampányában (akiről akkor még úgy tűnt, hogy versenyben van a volt szociáldemokrata miniszterelnökkel a második fordulóba jutásért, ami azután nem igazolódott). Nem Kelemen Hunorral szemben támogatta tehát (akinek elindulása az elnökválasztási kampányban csak szimbolikus), hanem a baloldali jelölttel szemben. A Progresívne Slovensko meghívásának is azért tett eleget a Momentum, hogy a többi szlovák párttal szemben erősítse a vele rokon felfogású szlovák pártot.

Egyetértek a Momentum eljárásával. A magyar nemzeti kisebbség jogainak kérdése fontos, de nem kizárólagos eleme a román illetve szlovák politikának. Nem kevésbé fontos a szabadságjogok, az gazdaságpolitika protekcionista vagy piacbarát felfogása, az Európai Unióhoz, a nemzetközi integrációhoz, a globalizációhoz való viszony, a lelkiismereti és vallásszabadságnak, állam és egyház elválasztásának megítélése, az oktatáspolitika, hogy csak néhányat említsek.

Ezekben a kérdésekben sok magyarral nem értek egyet, viszont sok románnak, szlovákkal, csehvel, lengyellel vagy szerbbel egyetértek. Kit támogassak egy választási kampányban? Kire szavaznék a választáson, ha ott élnék, és ott szavaznék?

Vajon a nemzeti szempont mindenek fölött áll, vagy mondjuk Szlovákiában szívesebben szavaznék Zuzana Čaputová elvbarátaira, mint Duray Miklós párttársaira? (Tudom, Szlovákiában a Híd és az MKP közös indulása bonyolítja a dolgot, de ezt most félreteszem.)

Dömötör államtitkár november 18-án már történelmi távlatba helyezte a Momentum szomszédolását:
Én helyénvalónak tartom, hogy itt az Országgyűlésben időről-időre megbeszéljük, hogy mi is a nemzeti érdek, és melyek azok a gyakorlatok, amelyek szembemennek ezzel a nemzeti érdekkel. Egy dolgot biztosan kijelenthetünk, hogy amit most a Momentum művelt, annak rengeteg előzménye van a baloldalon. Rengetegszer bizonyították, hogy sokszor teljesen érzéketlenek a magyar ügyek iránt. Nézzünk egy kis történeti áttekintést. A kommunizmus évtizedeit most nem részletezem, mert az külön vitanapot érdemelne, és ott vannak a történelemkönyvek, de azt már igen, hogy Medgyessy Péter 2002. december 1-én, Erdély elcsatolásának évfordulóján koccintott a román miniszterelnökkel. Micsoda érzéketlenség. Ezek után nem is olyan meglepő, hogy a külhoni magyarság ellen kampányoltak a 2004-es népszavazás előtt, és az egyik legmélyebb húzásuk az volt, hogy 23 millió románnak riogatták az anyaországi embereket. Azóta már van kettős állampolgárság, de például Gyurcsány Ferenc pártja nem szavazta meg, és azóta is rendszeresen támadják a külhoni magyarságot.

(…) És itt érkezünk el a közelmúltig, a Momentum-jelenséghez. Ennek a semmiből keletkezett mozgalomnak az volt az első dolga, hogy szétverjék a magyar olimpiai pályázatot. Végül Párizs nyert. Azt tudjuk, hogy a momentumosok gyakran megfordulnak Párizsban. A kettő közötti rejtélyes összefüggés megfejtését az olvasókra és a nézőkre bízzuk.

A folytatás sem volt enyhébb. Amióta a Momentumnak vannak EP-képviselői, gyakorlatilag egy dolgot csinálnak: folyamatosan torpedózzák a magyar jelölteket Brüsszelben, és két ilyen akció között Washingtonba írogatnak, és NATO-beavatkozásról álmodnak. Te jó ég! És mindennek tetejébe kampánykörútra indulnak külhoni magyar pártok rovására. Az RMDSZ riválisának kampányoltak, majd volt az a vastag bőr, hogy ezek után gratuláltak Kelemen Hunornak az eredményhez. Azután Szlovákiában fordultak meg, ott egy szlovák pártnak kampányoltak, miközben van magyar párt is. És amikor kérdőre vonják őket, a XXI. századra hivatkoznak. Tisztelt Ház! Ez nem XXI. századi politika, hanem magyarellenes politika. Pont olyan, amit a baloldal a rendszerváltás előtt és után produkált. Nem tudjuk, hogy ez kinek az érdeke, de Magyarországé biztosan nem.
A múltról most csak annyit: Medgyessy Péternek igaza volt, amikor új miniszterelnökként elment a román nemzeti ünnepen adott fogadáson – ez a normális két olyan ország viszonyában, amelyek nem ellenségként tekintenek egymásra.

A 2004-es népszavazás kampányában én Gyurcsánnyal és másokkal együtt nem a „külhoni magyarok”, hanem a kettős állampolgárság, a szomszéd országokban élő magyar magánszemélyek és a magyar állam közötti közjogi kötelék ellen kampányoltam, és ezt ma is határozottan vállalom. Markó Bélával együtt azt gondolom, hogy a kisebbség autonómiája nem fér össze a kettős állampolgársággal, hiszen az autonómia elnyeréséhez bizalmat kell építeni a többséggel, és ezt az Orbán-rezsim politikája lehetetlenné teszi.

Az Orbán-kormány önkényuralmi rendszerhez méltó módon azonosítja a nemzeti érdeket azzal, amit ő gondol annak, de miért várja el, hogy mi is azt tekintsük nemzeti érdeknek?
Az már kifejezetten nevetséges, ahogy a Nolimpia-kampányt Párizs megbízására vezeti vissza – vajon Párizs érdekét követte a 266 151 aláíró? Bizonyára megtévesztették őket az álnok momentumosok.
Nem a magyar jelölteket támadják az Európai Parlamentben a Momentumosok, meg a DK-sok és az MSZP-s képviselő, hanem Orbán jelöltjeit, azokat, akik részesei Orbán politikájának, és vállalják annak nemzetközi képviseletét. Jól teszik.
Mindez – akárcsak a romániai és szlovákiai testvérpárt kampányában való részvétel – ugyanúgy tekinthető „magyarellenes politikának”, ahogy a politikai ellenfél létezését és tevékenységét „magyarellenes”, „csehszlovákellenes”, „szovjetellenes” stb. tevékenységnek tekintették a kommunista rendszerek.

Nincs kétségem, hogy ha az államtitkár úr harminc–negyven évvel előbb születik, az állampártnak is jó propagandistája lett volna.

Az impeachment dráma

Tegnap megint egy nagykövetet, a Trump-kormányzatnak az EU-hoz delegált nagykövetét, Gordon Sondlandot kérdezte az amerikai képviselőház illetékes bizottsága arról, hogy vajon felhasználta-e az elnök az amerikai diplomáciát a potenciális vetélytársa, Joe Biden volt alelnök és Kijevben dolgozó fia ellehetetlenítésére.

Néhány napja ugyanígy kérdezték az USA korábbi ukrajnai nagykövetét, a Trump által idő előtt visszahívott Marie Yovanovitchot is, és a jelenlegi ügyvivőt, William Taylort is. Mindhárman esküt tettek, és szépen elmondták, amit tudnak, s ami igazolja az elnökkel szembeni vádat.
A világ számára ebben az az érdekes, hogy lépésről-lépésre nő az esélye annak, hogy a dologba Trump belebukik. Nem feltétlenül úgy, hogy a képviselőház előterjesztését elfogadja a szenátus kétharmados többsége is, ez jelenleg fölöttébb valószínűtlennek látszik. Annyiban azonban igen, hogy a meghallgatások előrehaladtával egyre kínosabb lesz Trump újjáválasztását támogatni.
Van ennek a történetnek egy számunkra érdekes másik eleme. Olyan emberek, amerikai kormánytisztviselők tesznek eskü alatt vallomást az amerikai képviselőházban, akik korábban a jelenlegi kormányzat hűséges tisztviselői olykor, mint a most meghallgatott Sondland, Trump személyes hívei, támogatói voltak, és most az igazságot előadva közvetlen vagy közvetett főnökük, az elnök ellen vallanak.

Ők ugyanis nem az elnök emberei, hanem hazájuk, az Egyesült Államok tisztviselői voltak, és ezért egy képviselőházi vizsgálatban – az elnök ellenzékének tagjai által faggatva – el kell mondaniuk azt is, ami az elnökre nézve terhelő.

Mennyire más ez, mint amit Fidesz-Magyarországon tapasztalunk, ahol

minden kormánytisztviselő csak a kormány és személy szerint a miniszterelnök iránt lojális, nem hazája iránt.

Amióta Trump folyamatosan támadja az amerikai demokrácia intézményrendszerét, gyakran hangzik el a kérdés: nem forog-e veszélyben Amerika demokráciája. A köztisztviselők ilyen beállítódása az egyik támasza a demokráciának (a többi, a szabad sajtó vagy a független bíróságok mellett).
Annyi más mellett ez is hiányzik nálunk.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!