Kezdőlap Szerzők Írta Bauer Tamás

Bauer Tamás

Avatar
155 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Az MTA bizonyítványa

A Magyar Tudományos Akadémia új elnökének megválasztotta Freund Tamás akadémikust, agykutatót, eddigi alelnökét. A járvány miatt online szavazás volt, kedden délután hozta nyilvánosságra az eredményt az MTA hivatala. Volt ellenjelölt is Pléh Csaba pszichológus–nyelvész, az MTA korábbi főtitkára személyében. Freund nemzetközi hírű tudós, megkapott minden elképzelhető díjat és kitüntetést, igazán méltó a tisztségre. A hírnek itt akár vége is lehetne.

Csakhogy Freund akadémikus néhány hónapja írt egy levelet Orbán miniszterelnöknek, amelyben kifejezésre juttatta ellenérzéseit a kormányt bíráló egynémely társadalomtudósokkal szemben. Azóta többször is beszélt hasonlókat. A napokban a Mandiner című Fidesz-barát hetilapnak nyilatkozott, és kijelentette:

“Azok a társadalomtudósok, akik nemcsak híján vannak a külföldi állásajánlatoknak, de a teljesítményük tényleges nemzetközi mércével mérve elégtelen, pusztán a kormánykritika álarca mögé bújva tudnak érvényesülni. Nem ritka, hogy egy-egy gyengén teljesítő társadalomtudós publikációját neves nemzetközi folyóiratok szakmai okokból nem fogadnák be, némi kormánykritikába csomagolva viszont tárt karokkal várják.”

Csaba László közgazdász akadémikus a Klubrádióban elmesélte Bolgár Györgynek, hogy ő több alkalommal is figyelmeztette Freundot, hogy ezek az állításai megalapozatlanok. A jelek szerint hiába. Azok a neves kutatók, akik manapság az Orbán-rendszert bírálják, többségükben már régen rendszeresen publikáltak vezető külföldi folyóiratokban jóval az Orbán-korszak előtt, nemzetközi hírüket többnyire még a szocialista rendszer kritikai elemzésével szerezték. Még a választást megelőzően hatvanhét tudós nyílt levélben fordult Freundhoz, és újra figyelmeztette őt nyilatkozatának megalapozatlanságára, illetve kérte, hogy mondjon példát arra, amit a társadalomtudósokról állít. Freund természetesen nem válaszol.
Két dolog érdekes ebben a történetben. Az egyik: a nemzetközi hírű agykutató akadémikus, akit tudományos pályájára tekintettel minden tovább nélkül lehetne az MTA elnöke, fontosnak tartja, hogy nyilvánosan támadja a kormánnyal szemben kritikus társadalomtudósokat, így fejezve ki a miniszterelnök iránti lojalitását. Ez engem arra emlékeztet, amikor a Rákosi- vagy a korai Kádár-korszakban mindenkinek, aki valamilyen előmenetelre, de legalábbis elért pozíciójának megtartására vágyott, föl kellett állni a taggyűlésen, a munkaértekezleten, a szakmai rendezvényen, nyilatkoznia kellett az újságban, és hitet kellett tennie a párt és a kormány mellett, meg kellett bírálnia – időponttól függően – a revizionistákat, az imperialistákat, a szociáldemokratákat, az elhajlókat, vagyis az aktuális ellenséget.
Freund nyilvánvalóan okos ember, mégpedig nemcsak az agykutatásban, de a közéletben is, és úgy ítéli meg a mai magyarországi közállapotokat, hogy ahhoz, hogy az MTA elnöke lehessen, mégpedig sikeres elnöke, ahhoz ilyen nyilatkozatot kell tennie, nem is egyszer. Tisztában van vele, hogy lesznek a tudományos életben, akik emiatt megvetik őt, és ennek ellenére ezt tartja célszerűnek.

Ennél keményebb ítéletet nem is mondhatna Orbán rendszeréről.

A másik érdekes dolog: noha sokan megvetik őt emiatt, az akadémiai közgyűlés többsége rá szavazott. Pedig volt ellenjelölt. Naiv ember azt gondolhatná, hogy az idézett nyilatkozattal az elnökjelölt elvágja magát tudóstársainál, és elveszíti a választást. Nálunk az ellenkezője történt, a közgyűlés többsége szavazatával honorálta ezeket a nyilatkozatokat. Több jelölt esetén az akadémikusok többsége – nem először, ugyanez történt Pálinkás József megválasztásakor is 2008-ban – arra szavaz, akit a leendő miniszterelnök illetve aktuális miniszterelnök hívének, jelöltjének gondol. Kormánybarát akadémiai elnöktől várják, hogy a kutatóhálózatától megfosztott tudós testület élén megvédi azt, ami az Akadémia pozíciójából megmaradt, megőrzi az akadémikusok privilégiumait

Ők is kimondták a maguk ítéletét.

Miért adjuk Hadházyéknak a nemzeti konzultációs kérdőívünket?

Önkényuralmi rendszerben élünk. Ezt még a parlamenti ellenzék számos neves politikusa sem látja be.

Az LMP társaelnöke, Keresztes László Lóránt rendszeresen önérzetesen elutasítja azt a vélekedést, amely diktatúrának minősíti az Orbán-rendszert, akárcsak annak idején elődje, Schiffer András. Az MSZP politikusaitól időnként még mindig elhangzik a „jobboldali demokraták” illetve „baloldali demokraták” jellemzés a Fideszre illetve önmagukra. Hiller István egy interjúban elmondta, hogy időnként elbeszélget Orbán Viktorral az ország nagy problémáiról, Mesterházy Attila pedig azonnali kérdésben javasolta kormány és ellenzék közös bizottságának létrehozását hasonló célra. Ezek az MSZP-sek még mindig úgy viselkednek, mintha ma Magyarországon demokratikus kormánnyal állna szemben demokratikus ellenzék. Azok az újságírók, politikai elemzők, akik a politikában tapasztalt „szekértáborokról” beszélnek, szintén nem látják: nem szekértáborok állnak szemben egymással, hanem egy önkényuralmi rendszer működtetői és azok, akik az önkényuralmat elszenvedik.

Ahhoz, hogy ezt az önkényuralmat valaha is meg lehessen dönteni, mindenekelőtt meg kell győzni a közéleti szereplőket, a politikusokat, majd a választók mind nagyobb részét, hogy amivel küszködünk, az nem egyszerűen egy nekünk nem tetsző kormány, hanem egy embertelen önkényuralom.

Amikor a parlamenti ellenzék pártjai tisztségeket vállalnak Orbán parlamentjében, amikor egy ellenzéki képviselő azzal zárja interpellációját, hogy „várom megtisztelő válaszát”, és folytathatnám azokat a parlamenti szófordulatokat, amelyek azt fejezik ki, hogy demokratikus parlamentben tevékenykedünk, mindig azt a benyomást erősítik a közvéleményben, hogy demokráciában élünk, annak parlamentjében tevékenykedünk.
Hosszú ideje mondják sokan, hogy az ellenzék ne is üljön be az önkényuralom parlamentjébe, aminek persze az lenne a velejárója, hogy el sem indul a választásokon. Én nem ezt tartom az egyetlen megoldásnak, lehetne az Országgyűlésben is másképpen viselkedni, mint jelenleg az ellenzéki pártok teszik. Az azonban bizonyos, hogy mind a parlamentben, mind a parlamenten kívül a politizálás olyan formáira van szükség, amelyek azt érzékeltetik, hogy a Fideszt nem demokratikus kormányzati hatalomnak, hanem önkényuralom működtetőjének tekintjük.
Hadházy Ákos akciói mind a parlamentben – amikor táblákat tart magasba, amelyeken megbélyegzi Orbánt – mind pedig a parlamenten kívül, amikor összegyűjt 680 ezer aláírást az Európai Ügyészséghez való csatlakozásért, vagy amikor az MTVA ellen szervez akciókat, ezt a célt, a rendszer önkényuralmi jellegének bemutatását, érzékeltetését szolgálják.

Ugyanezt a célt szolgálja a nemzeti konzultációs kérdőívek begyűjtése is.

A „nemzeti konzultáció” az önkényuralmi rendszerre jellemző akció, a politikai manipuláció eszköze.

A nemzeti konzultációkon feltett kérdések a kormány véleményét oktrojálják a válaszadókra, s a felnőtt lakosság negyedét-ötödét sem elérő válaszadók igenlő válaszait össznépi támogatásként állítják be.
A kormánnyal szemben állók rendszerint eldobják az íveket, amivel megkönnyítik ezt a manipulációt. Csak azzal tudjuk kifejezésre juttatni, hogy elutasítjuk a kormány politikáját és a politikai manipulációt, ha összegyűjtjük az íveket, és bemutatjuk azokat a nyilvánosságnak. Az első nemzeti konzultációk idején még kitelepüléseken gyűjtöttük az íveket, azután belefáradtunk, hiszen nem érzékeltük ennek közvetlen hasznosságát. Igaza van Hadházynak, amikor visszatér ehhez az ellenzéki hagyományhoz.

Talán még emlékszünk az ellenállás kifejezésre.

Demokráciában ellenállásra nincs szükség: az ellenzék dolga a bírálat és az alternatíva állítása. Ennek alkalmas kifejezése a parlamenti beszéd és nemmel szavazás.
Önkényuralommal szemben azonban az ellenállás az adekvát fellépés. A DK hőskorában a rendszerrel szembeni ellenállás olyan formáihoz nyúlt, mint a vezetők Kossuth téri éhségsztrájkja, a parlament épülete körüli élőlánc. Az ellenállás eszköze a tömegtüntetés, amilyen például az internetadó vagy a CEU elüldözése elleni nagy tüntetés volt, és a 2018-as választási vereség utáni két nagy tüntetés, vagy a képviselők benyomulása az MTVA épületébe.

A nemzeti konzultációs ívek begyűjtése is ellenállási forma: a rendszer jellegzetes manipulációs akciójának demonstratív elutasítása.

Aki szemben áll az Orbán-rendszerrel, annak el kell juttatnia konzultációs kérdőívét Hadházyékhoz.

Pokorni kitart a Turul mellett

A magyar közélet emlékezetes drámáját láttuk, amikor Pokorni Zoltán XII. kerületi polgármester azzal szembesült, hogy nagyapja 1945 januárjában részese volt kerületi zsidók szervezett legyilkolásának. Láthatóan őszintén megrendült, és intézkedett, hogy nagyapja nevét távolítsák el a kerületben másfél évtizede elődje által felállított, de később általa is megvédett emlékműről.

A héten a Pokorni vezette kerületi közgyűlés úgy döntött, hogy továbbra is fenntartják az emlékművet, csak átminősítik első világháborús emlékművé, és külön emelnek egy másik, második világháborús emlékművet.
Pedig Pokorni most már nemcsak azt ismerte el, hogy az emlékművel az a baj, hogy olyanok neve is szerepel rajta, akik nem áldozatok voltak, hanem gyilkosok. (A felkért történészek további neveket találtak, akik az utóbbi kategóriába tartoznak.) Az Azonnali portál beszámolója szerint azt is

elismerte, hogy helytelenül járt el, amikor polgármesterségének kezdetén megvédte az emlékművet.

Mikor ő 2006-ban polgármester lett a kerületben (amikor ugye még szocialista kormány volt hatalmon, a Fidesz meg ellenzékben),elég szerencsétlen módon folytattam ezt a csatát, mert úgy éreztem, hogy a turulszobrot megvédeni egyfajta kötelezettség, egy ellenzéki polgármesternek ez a dolga, hogy a kormánypárt önkényével szemben megvédje’.
Hozzátette:

ma már sajnálja azokat a szavakat, amiket akkoriban mondott, meggondolatlan, sőt, bizonyos értelemben nagyképű dolog volt olyat mondani, hogy amíg ő a polgármester, a helyén marad a turul. Szerinte nincs erre mentsége, talán annyi, hogy ha harctéri vakságban van az ember, nem lát ki belőle.

Igaz, azt se állítja, hogy most objektívebb lenne az ügyben, még rosszabb a helyzete, mint akkor volt érzelemmentesség tekintetében – utalt a nagyapja szerepére. Így Pokorni abban a kérdésben, hol legyen a turulszobor, maradjon-e, nem is szavazott.”
Nem szavazott? Nem szavazott, mint a képviselőtestület egyik tagja. A fideszes többségű képviselőtestület azonban megszavazta, hogy maradjon a szobor. Az Azonnali ismerteti az indoklást is: az önkormányzat szerint viszont „nem volna helyes és sokakat joggal sértene, ha a szobordöntögetés mai divatjának hódolva” lebontanák a turulszobrot, „mind művészi megformálása, mind pedig a magyar vitézséget, bátorságot és önfeláldozást szimbolizáló jellege miatt indokolt, hogy a helyén maradjon”. Marad tehát, de „a turulszobor inkább az első világháborús áldozatoknak állítson emléket, hiszen abban az időben még nem kötődött semmilyen negatív tartalom a turul szimbólumához”.

Miféle „magyar vitézséget, bátorságot és önfeláldozást” szimbolizál a kardot tartó turul?

Azt, hogy a magyar katonák az első világháborúban részt vettek Szerbia megtámadásában, harcoltak a galíciai Przemyślnél, az olaszországi Isonzónál stb. Magyarország területén nem, hiszen az első világháború idején (a román hadsereg egy erdélyi betörését kivéve) nem folytak harci események a magyar határokon belül, illetve a magyar határ védelmében.
Az első világháború tehát nem volt Magyarország számára honvédő háború, az – némi leegyszerűsítéssel – Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia hódító, befolyásszerző háborúja volt, mint ahogy az antanthatalmak részéről is hódító, befolyásszerző háború volt.

A turulszobor mint első világháborús emlékmű tehát egy, a magyarok milliói szemszögéből nézve értelmetlen háborús részvételt dicsőítene.

A turul-szobor helyén maradása emellett ott, a hetvenöt évvel ezelőtti tömeggyilkosságok színhelyének közelében az emlékmű javasolt és elfogadott átminősítése esetén ezután is kegyeletsértő marad.
Meghallgatva a testületi ülés vitájának felvételét, hozzá kell ehhez tennem még valamit. Elhangzott ott, többek között Pokorni polgármester hozzászólásában, hogy azoknak, akik annak idején, 2005-ben az emlékmű felállításáról döntöttek, nem volt kegyeletsértő szándéka. Ez nem állja meg a helyét.
Akik a kardot tartó turulszobrot mint második világháborús emlékművet ott, a Böszörményi út sarkán felállították, azok a második világháborúban, a Szovjetunió megtámadásában, az ukrajnai megszálló feladatok kegyetlen végrehajtásában megnyilvánuló „magyar vitézséget, bátorságot és önfeláldozást”, illetve egyáltalán azt a magyar hagyományt kívánták dicsőíteni, amely az országot a tengelyhatalmak oldalán bevitte a második világháborúba.
Ennek

a magyar hagyománynak elválaszthatatlan része az irredentizmus és az antiszemitizmus.

Az, hogy kit sért ennek a hagyománynak a turul-szoborban való megjelenítése, sem azt a polgármestert – Mitnyán Györgyöt – és az általa vezetett képviselőtestületi többséget nem érdekelte, akik az emlékmű felállításáról eredetileg döntöttek, sem pedig azt a polgármestert – Pokorni Zoltánt – és az általa vezetett képviselőtestületi többséget sem, amely néhány évvel később kitartott az emlékmű mellett.
Ha Pokorni polgármester tényleg megértette volna, hogy ennek az emlékműnek a felállításában és fenntartásában azon túl is hiba történt, hogy kiknek a neve került fel az emlékműre és kiknek a neve nem, akkor a testületi ülésen amellett kellett volna szavaznia, hogy az emlékművet jelenlegi helyén bontsák le, és befolyásával élve erre kellett volna felszólítania a többi fideszes képviselőt is.
Mi több, arra kellett volna erőfeszítést tennie, hogy megszerezze ehhez az őt szavazataival támogató helyi közvélemény támogatását. De nem ezt tette.
Ahogy korábban az MSZP–SZDSZ kormány „önkényével” szemben tartotta fontosnak megvédeni az emlékművet (hol volt itt önkény? Nem a kormány, hanem a fővárosi önkormányzat nem járult hozzá teljesen jogszerűen az emlékmű felállításához), úgy most fontosnak tartotta megvédeni az emlékmű révén megjelenített, a Fidesz által folyamatosan dicsőített hagyományt azokkal szemben, akik a jelenlegi helyéről való eltávolítását szorgalmazták.
Végül is, tekintet nélkül személyes drámájára, amelynek fontos eleme volt a gyilkos nagyapa szerepeltetésének az emlékművön, hű maradt korábbi ígéretéhez: amíg ő a polgármester, a turul marad.

Miben hisz Vujity Tvrtko és miben nem?

Én sosem hittem a jobboldali meg baloldali újságírásban, mert szerintem ez így rémálom.” Vujity Tvrtko jegyezte meg ezt így, elvi alapon a mai ATV Startban.

Miközben az MSZP-s Szakács László azt kifogásolja, hogy a kormánytöbbség az üzemanyagárak adótartalmát emeli, és ezért is drágul a benzin, miközben a válságban az emberek elvesztették jövedelmük egy részét.

Vujity szerint más lapokat kinyitva azt olvassuk, hogy miközben az emberek a válságban elvesztették jövedelmük egy részét, a fővárosi önkormányzat a parkolási díjakat emeli. Nem értek egyet azzal sem, ahogy Szakács képviselő lovagolja meg az üzemanyagárak emelkedése miatti elégedetlenséget, és azzal sem, ahogy a kormányközeli sajtó a parkolási díjak ügyében támadja a fővárosi önkormányzatot.

Ezúttal azonban nem ez foglalkoztat, hanem Vujity Tvrtko elvi éllel tett megállapítása.

Ő magát újságírónak tekinti, s talán tudja, hogy az újságírásnak ugyanúgy műfaja az általa a Startban művelt interjú, mint a kommentár, a publicisztika. Ezekben a műfajokban az újságíró a véleményét ismerteti az olvasóval, hallgatóval, nézővel. Talán arról is hallott már, hogy, mondjuk, a Guardianben másképp kommentálnak egy eseményt, mint a Timesban, a Frankfurter Allgemeine Zeitungban másképp, mint a Süddeutsche Zeitungban, a Monde-ban másképp, mint a Figaroban. Vagy, hogy egy hozzá talán közelebb álló példát mondjak – hiszen ő járatosabb Amerikában, mint Nyugat-Európában –, az amerikai Fox Newsban másképp, mint a CNN-en.

Sőt, nemcsak másképpen kommentálják az eseményeket, de másképpen is kérdeznek róluk.

Mert az újságírónak is van véleménye, és az olvasónak is van. Az olvasó, a rádióhallgató és a tévénéző rendszerint abból a hírforrásból tájékozódik, amely egészében véve a neki elfogadható módon kezeli a híreket, az eseményeket, mert így könnyebben tudja azokat a maga gondolkodásához igazítva értelmezni, mintha egy nagyon más világképet követő médiumból tájékozódna. Olyan dolog ez, mint hogy könnyebben értem meg a híreket egy magyar újságból, rádióból, televízióból, vagy akár egy általam jól beszélt nyelven kiadott újságból, működő rádióból, televízióból, mint egy számomra idegen nyelvűből.

Lehetséges, hogy a médiafogyasztásnak ezt az alapvető sajátosságát Vujity Tvrtko nem ismeri?

Vagy csak úgy tesz, mintha nem ismerné?

Akiket Gulyás félreért

Sok mindent értett félre csütörtöki sajtótájékoztatóján a miniszter. Két dolgot emelek ki. Megint elmondta – már a bevezetőben, még az újságírói kérdések előtt –, hogy a járvány elleni védekezésben nemzeti egység volt, csak éppen politikai egység nem, mert a védekezéshez „az ellenzék nem tudott hozzájárulni”, ehelyett „a védekezésben részt vevők nemtelen támadása, az ország külföldön történő folyamatos lejáratása” volt az, amit tett. Ő mondta először egy korábbi hasonló sajtótájékoztatóján, hogy a baloldali ellenzék a vírusnak drukkol.

Gulyás sajnálatos módon összekever két dolgot. A kormány mint a végrehajtó hatalom csúcsszerve irányította, szervezte, intézte a járvány elleni védekezést, nagyjából ugyanolyan korlátozó intézkedésekkel, mint Németország, Ausztria, Csehország vagy Szlovákia. Ez a dolga. Ebben a parlamenti ellenzéknek nincs, nem is lehet szerepe, tehát nem kérhető számon rajta valamiféle összefogás.

Akiknek szerepe lehet, azok a végrehajtó hatalmat helyi szinten jelentő önkormányzatok. Köztük azok is, amelyeket tavaly ősz óta ellenzékiek vezetnek. Részt vettek ők a járvány elleni harcban? Igen, részt vettek, beszereztek és elosztottak védőfelszereléseket, amiket a háziorvosok, a rendelőintézetek, az idősotthonok és más szociális intézmények, a házi gondozók máshonnan nem kaptak meg, segélyt adtak a jövedelmüket elvesztőknek, szervezték a lakásukba zárt idősek ellátását stb. Gulyás tehát, udvariasan fogalmazva, félreérti a dolgot.

Az, hogy a parlamenti ellenzék bírálja a kormányt mindazért, amit bírálni kell, például azért, hogy az első hetekben nem voltak védőfelszerelések, vagy azért, hogy súlyos betegeket küldtek haza a kórházakból és hagytak ellátatlanul, mert Orbán elrendelte kórházi ágyak tömeges „felszabadítását”, nem jelenti azt, hogy ahol kezében van a végrehajtó hatalom, ott ne tett volna meg mindent az ellenzék a járvány ellen.

Gulyás vádja tehát alaptalan.

A másik félreértésnek akkor lett áldozata Gulyás, amikor a fővárosi Fidesz által a Facebookra feltett képen megjelenő Karácsony–Szálasi párhuzamra kérdezett rá egy újságíró. A képpel, amelyen Szálasi helyett Karácsony nézi a Duna-parton a felrobbantott Lánchidat, azt üzenik nekünk, hogy Karácsony úgy rombol, ahogy a németek és nyilas szövetségeseik rombolták az országot 1944-45-ben.

Gulyás elismerte, hogy ez a kép politikai hiba, amiért, aki kitette, helyesen teszi, ha bocsánatot kér.

De mindjárt visszatámadott: „Arra a kettős mércére azonban szeretném felhívni a figyelmet, hogy amikor néhány évvel ezelőtt tüntetni voltunk kénytelenek, mert az egyik baloldali lap Hitlert ábrázolta, akkor sok ellenzéki képviselőt, vagy akár Karácsony – akkor még – polgármester urat nem láttam ott. […] És akkor még nem beszéltem arról a felhatalmazási törvényezésről, ami nyilvánvalóan a náci időszakra utal. […] Ha a politikai ellenfeleink ugyanezt megengedik maguknak, akkor ők büszkék arra, amit tettek.”

Gulyás itt két tekintetben is félreértés áldozata. Egyrészt annyiban, hogy egy lap bármilyen közleménye nem állítható párhuzamba azzal, ami egy párt, mégpedig a hatalmon levő párt egyik szervezetének hivatalos Facebook-oldalán jelenik meg. Gulyás itt azoknak az iszlám fundamentalistáknak a logikáját követi, akik nyugat-európai lapok karikatúráit torolják meg, nem fogadva el, hogy más az állam vagy a hatalmat gyakorló párt, és más a független sajtó. Másrészt Gulyás párhuzama egy, az előbbinél fontosabb szempontból is hamis.

Annak, hogy Karácsonyt ahhoz a Szálasihoz hasonlítják, aki a német szövetségben vívott háború folytatásával tevőlegesen járult hozzá az ország rombolásához, ideértve a budapesti hidak felrobbantását is, semmi alapja.

Annak, hogy valaki Orbánt, aki a demokratikus választás megnyerésével szerzett kormányzati pozíciót arra használta fel, hogy lerombolja magát a demokráciát, Hitlerhez hasonlítja, aki a demokratikus választás megnyerésével szerzett kormányzati pozíciót arra használta fel, hogy lerombolja magát a demokráciát, lehet némi alapja. Annak, hogy valaki Orbánt, aki radikális nacionalizmusra és a politikai ellenfeleknek a nemzetből való kirekesztésére építi táborának felépítését és megtartását, Hitlerhez hasonlítja, aki radikális nacionalizmusra és a politikai ellenfeleknek a nemzetből való kirekesztésére építette táborának felépítését és megtartását, lehet némi alapja. Annak, hogy valaki Orbánt, aki a vezérelv alapján vezeti pártját és uralja az országot, Hitlerhez hasonlítja, aki a vezérelv alapján vezette pártját és uralta országát, lehet némi alapja.

Nem folytatom, inkább mindenkinek Ungváry Rudolf könyvének sürgős tanulmányozását ajánlom az Orbán-rendszerről mint fasisztoid mutációról. Ungváry sem vitatja a fontos különbségeket, és én sem. De aki a lényegi hasonlóságot nem látja, az vagy vak, vagy az Orbán-rendszer apologétája. Nincs itt szó tehát semmiféle „kettős mércéről”, hiszen nem az történt, hogy „a másik oldal” „pontosan ugyanezt csinálja”, mint Gulyás feltételezi.

A másik oldal a valóságról beszél, a Fidesz pedig valótlanságot állít.

Abban persze semmi meglepő nincs, hogy Gulyás így támad vissza, amikor a fővárosi Fidesz akciójával szembesítik. De az, hogy az ATV sztár-műsorvezetője is egyenlőségjelet tesz a Karácsony–Szálasi párhuzam és az Orbán–Hitler párhuzam közé, ugyanúgy alaptalannak és méltatlannak tartva azokat, már a politikai folyamatok megértésének hiányáról tanúskodik.

A “haláladó” dícsérete

A helyét kereső néhai MDF, név szerint Herényi Károly folytatott kampányt még a Gyurcsány-kormány idején a „haláladónak” elnevezett örökösödési illeték megszüntetéséért. Az egyenes ági leszármazottak esetében a Bajnai-kormány idején fogadta el ezt az akkori Országgyűlés, mivel ez volt az ára annak, hogy az MDF elfogadja a kisebbségi Bajnai-kormány adótörvényét (az SZDSZ-frakció erre nem volt hajlandó).

Azután jött a Fidesz, és a fideszes parlamenti többség egymás után vette ki az örökösödési illeték hatálya alól a házastársak, szülők, örökbefogadott gyerekek, majd most a testvérek általi örökösödést is, és eltörölt mindenféle értékhatárt is. Ha előbb-utóbb Kósa Lajos – aki a legutóbbi törvényjavaslatot előterjesztette – örökli édesanyjának százmillióit, Orbán Viktor édesapjának kőbányáit, vagy akár szétírják a vagyont a testvérek között, mindezt illetékmenetesen tehetik, hiszen az ajándékozási illeték is megszűnt. Vajon nem kell-e üdvözölnünk, ha a kemény munkával létrehozott vagyont a széles családon belül illetékmenetesen lehet örökölni vagy ajándékozni?

Akkor sem értettem egyet az örökösödési illeték eltörlésével, amikor az MDF kezdeményezte, és azóta sem, most sem.

Akkor sem értenék egyet vele, ha csak bizonyos értékhatár – például 20 millió forint – alatt törölnék el, ahogy az 2009-ben történt. Az örökösödési illeték a méltányos közteherviselés egyik eszköze.
A magyar társadalomban vannak vagyonosok és vannak vagyontalanok. Vannak, akiknek sok milliárdos vagyonuk van, és vannak, akiknek csak lakásuk és autójuk. Ha valaki meghal, szerintem méltányos dolog, hogy a vagyon egy kisebb része ne a leszármazottaknak vagy más rokonnak jusson, hanem a közösség egészének, amely sok-sok szegény, vagyontalan ember támogatására, eltartására kényszerül sok-sok pénzt fordítani. Kiváltképp indokolt ez olyan időszakban, amikor a rendszerváltást követő három évtizedben végbement egyfajta eredeti tőkefelhalmozás, amikor hirtelen sokan jutottak nagy vagyonokhoz, s ebben nagy szerepe volt a véletlen mellett az öröklött vagy újonnan kiépített politikai kapcsolatoknak, s most kerül napirendre az öröklés. A vagyonosok leszármazottai akkor is sokkal jobb helyzetből indulnak neki az életnek, mint a vagyontalanoké, ágról szakadtaké. Kitartok amellett, hogy az örökség egy kis részét elvehesse az előbbiektől az állam, és odaadhassa az utóbbiaknak.

Nem csodálom, hogy a Fidesz a maga újgazdagjait mentesíti ez alól.

A Párbeszéd-frakcióval értek egyet, hiszen ők kemény nemmel szavaztak erre. Az MSZP- és DK-frakció legalább tartózkodott. Jobb lett volna, ha ők is nemmel szavaznak. Magát baloldalinak mondó párttól ez elvárható lenne.
Hogy a Jobbik (ideértve a kilépett jobbikosokat is) és az LMP a Fidesszel szavazott (már megint), nem lep meg, inkább megnyugtat.

Járványkezelésre jeles?

Az ATV népszerű műsorvezetője őszintén meglepődik, amikor a nézők 86 százaléka arra szavaz, hogy nem védekezett jól a kormány a járvány ellen, és csak 14 százalékuk szerint védekezett jól. Ő úgy gondolta, hogy nem voltak rosszak a számok, sikeres volt a védekezés.

Biztosan hallotta, ahogy hétfőn napirend előtt Szijjártó Péter kifejtette, hogy az ország jelesre teljesített. Mi mást mondott volna? Netán a Szijjártóra reagáló ellenzéki felszólalókat már nem hallotta?
Attól tartok, hogy ha hallotta is, nem tudták meggyőzni őt arról, hogy a járvány kezelése nem volt olyan tökéletes, mint ahogy azt Szijjártó állította. Ha csak őket hallottam volna, engem sem győztek volna meg.
Ami magát a koronavírus-járvány kezelését illeti, két súlyos dolgot lehet és kellene is felróni a kormánynak.
Az egyik az, hogy a járvány első hónapjában

a központi kormány nem látta el védőfelszereléssel sem a háziorvosokat, sem a szociális intézmények dolgozóit, és nem volt elegendő teszt sem.

Ez az, ami miatt sok egészségügyi dolgozót és szociális gondozót is elért a fertőzés, ezért alakulhatott ki súlyos helyzet idősotthonokban.
A másik pedig tíz év fideszes kormányzásának legnagyobb gazembersége, a kórházi „ágyfelszabadítás”. Az előbbiről egyetlen ellenzéki felszólaló sem beszélt, a másodikról az öt ellenzéki felszólalóból csak egy, a szocialista Tóth Bertalan, ő is csak egy rövid félmondattal.
Beszéltek minden másról: külpolitikáról – a párbeszédes Tordai Bence ennek szentelte egész felszólalását –, a digitális oktatás nehézségeiről, a Belgrád–Budapest vasútvonalról, népszerűsítették a különféle csoportoknak több pénzt szorgalmazó költségvetési javaslataikat, az LMP-s Keresztes László Lóránt megdicsérte a kormányt, amiért kemény az ukránokkal szemben az oktatási törvény ügyében, magyarázták, hogy miről szól tulajdonképpen a felhatalmazási törvény. Csak éppen arra nem tettek erőfeszítést, hogy arról győzzék meg azt, aki hallgatja őket, hogy miért nem érdemel jelest a kormány járványügyben, hogy miért terhelik abban a kormányt rendkívüli mulasztások.
Megint elmondta Szijjártó, amit Gulyástól Kocsison át mindkét Orbánig minden fideszes politikus mond állandóan: a baloldalra nem lehet számítani, a járvány ügyében is csak akadályozták a munkát, a vírus oldalán álltak.

Egyetlen ellenzéki felszólaló sem mondott egyetlen mondatot sem arról, hogy a rendelőintézetekben és az alapellátásban dolgozó orvosok és nővérek számára az önkormányzatok szerezték be és osztották ki az első maszkokat és egyéb védőfelszereléseket, ők juttattak maszkokat a lakosságnak, ők gondoskodnak az idősek ellátásáról, ők osztanak rendkívüli segélyeket a jövedelem nélkül maradóknak, mert ezekben az ügyekben a kormányra nem lehetett számítani.

Az ugyanis, hogy számíthatnak-e az emberek az ellenzéki pártokra, nem azon múlik, hogy hogyan szavaznak frakcióik a parlamentben, hanem azon, hogy mit tesznek az általuk vezetett önkormányzatok. Nem tudnak erről az ellenzéki országgyűlési képviselők?
Amíg ez nem megy, addig ne csodálkozzunk, hogy ezen a járványon is a Fidesz nyer.

Börtönügyben is európai magyarok?

„Azt hiszem, nagyon kevesen vannak a magyar polgárok között, vagy akár ebben a Házban, akik különösképpen aggódnának azon, hogy hát nem megfelelő körülmények, vagy milyen körülmények vannak a börtönökben, és ez így van rendjén. A börtön nem nyaralóhely, ebben mindannyian egyetértünk.” Ezzel kezdte felszólalását a DK képviselője az „börtönbiznisz”-törvény vitájának második, szavazás előtti szakaszában.

Tessék? Majd azzal folytatta, hogy a bajt, nevezetesen a fogvatartottak bíróság által elismert kártérítési igényét az okozza, hogy a börtönökben nem teljesülnek azok a normák, amelyeket a fideszes többség által alkotott törvényre épülő miniszteri rendelet írt elő. Mint ahogy erre vezette vissza a problémát a Jobbik is. Hogy a Jobbiktól ezt halljuk, azt megszoktuk. De hogy a DK politikusától a szó szerint idézett mondatok elhangzanak, az, hogy is mondjam, meglep.

Európában, mármint annak a második világháború óta demokratikus északi és nyugati felében a büntetőpolitika évtizedek óta alternatív büntetési módokat keres a szabadságvesztés helyett, csökkenti a szabadságvesztés átlagos időtartalmát és a korábbinál emberibb feltételeket teremt a börtönökben a fogvatartottak számára. Abból indulnak ki, hogy

a szabadságvesztés a fogvatartottak szabadságának korlátozását jelenti, de nem azt, hogy embertelen körülmények között kellene élniük.

Nemcsak a fogvatartottak érdeke ez, hanem a társadalom egészéé is, hiszen így lehet elérni, hogy a büntetés letöltése után mentálisan egészséges, a társadalomba beilleszkedni képes emberek kerüljenek ki a börtönökből. Európa keleti felében a büntetőpolitika ilyetén átalakulása még jórészt elmaradt: ahogy megyünk a térképen nyugat felől kelet felé, egyre szigorúbbak a büntetési tételek, egyre nagyobb a börtönnépesség aránya az ország lakosságán belül, és egyre kevésbé törődnek azzal, hogy elviselhető körülmények között töltsenek hónapokat, éveket a fogvatartottak a börtönökben.

Más kontinenseken, akár Ázsiában, akár Amerikában sokkal inkább represszív a büntetőpolitika. Többek között ez különbözteti meg Európát a fejlett világ más tájaitól, ezért is lehetünk büszke európaiak.

Magyarországon is elindult a rendszerváltást követően a büntetőpolitika átalakulása, ha lassan is. Azután már az első Orbán-kormány idején visszafordult, represszív irányba indult el. A szocialista-szabaddemokrata kormány újra elindult az európai úton, majd 2010 óta ismét visszafordult a magyar büntetőpolitika. Emelték a büntetési tételeket, kötelezővé tették a középmértéket. Ez óhatatlanul azzal jár, hogy növekszik a börtönnépesség aránya, a korábbi átlagosan tizennégyezer helyett tizennyolcezer fölé emelkedett az egy időben fogvatartottak létszáma, majd tizenhétezerre csökkent. A börtönférőhelyek száma azonban alig növekedett – ezért nőtt tovább a zsúfoltság a börtönökben.

Korábban az Emberi Jogok Európai Bírósága ítélt meg ezért kártérítést a hozzá forduló fogvatartottaknak, az elmúlt években pedig – mivel a fideszes többségű Országgyűlés törvénye alapján miniszteri rendelet rögzítette az európai normákhoz igazodva az emberséges fogva tartás feltételeit – már hazai bíróságok hoztak sok ilyen ítéletet. Ezt nevezte el a Fidesz egy sor, az államra nézve fizetési kötelezettséget megállapító ítélet miatt börtönbiznisznek, hogy az ügyvédeket és a jogaikat érvényesítő fogvatartottakat, és ezáltal valójában a jogállamot támadó kampányt kanyaríthasson köré.

Ezzel a kampánnyal a hazai nyilvánosságban maguk az ügyvédek és civil jogvédők szálltak szembe.

A parlamenti politikában az ellenzéki pártok támadták a kormányt, a Fideszt, de csak azzal, hogy felelőssé teszik a börtönökben kialakult zsúfoltságért, minthogy nem épített új börtönöket.

A Jobbik jár élen ebben, de nem mond érdemben mást a többi ellenzéki párt sem. Nincs ma már ellenzéki képviselő, aki bírálná a Fidesz represszív büntetőpolitikáját, amely szöges ellentétben áll a mai Európa normáival és gyakorlatával.

A DK képviselőitől sem hangzik el ilyesmi, viszont elhangoznak a szó szerint idézett mondatok. Laptopjaikon az „európai magyarok” felirat olvasható, ha kinyitják a gépet az ülésteremben. Jó, hogy olvasható, mert az ilyen parlamenti mondatokban az európaiság nem érzékelhető.

Azok a felséges kézfogások

Megvolt a százéves évforduló. Abból, ahogy a főpolgármester által kezdeményezett egy perces leállás a tömegközlekedés elrendelt leállására korlátozódott, az autók és a gyalogosok pedig nemigen zavartatták magukat, és háborítatlanul folytatták útjukat, arra következtethetünk: nem volt a budapestiek számára olyan fontos az ügy, mint azt politikusaink feltételezték.

Politikusaink számára azonban nagyon fontos volt, megtartották ünnepi ülésüket az Országházban, illetve egy kisebbségük – amellyel egyetértek – tüntetően távol maradt. Kövér és Áder elmondta a maga beszédét, az ellenzékiek fegyelmezetten végigülték, sokan közülük – ha jól láttam a képernyőn – meg is tapsolták. Miután elénekelték a Himnuszt, kibővítve a közjogi funkcióval nem rendelkező székely himnusszal, Orbán Viktor odament az ellenzéki oldalhoz, és kezet fogott a jelenlevő három ellenzéki frakcióvezetővel, Jakab Péterrel (Jobbik), Tóth Bertalannal (MSZP) és Keresztes László Lóránttal (LMP).
A főpolgármestert újságírói kérdésre válaszolva dicsérte meg kezdeményezéséért.
Lássuk be: a maga szempontjából igaza volt. Ez a három ellenzéki frakció – ha az MSZP morgott is egy kicsit, hogy nem kaphatott szót, hogy az emlékülésen csak a Fidesz két vezető politikusa beszélhetett – szépen elfogadta a rezsim ideológiai, történelemszemléleti hegemóniáját.
A Jobbik esetében ez talán magától értetődik, ők annak idején ugyanennek az ideológiának, történelemszemléletnek a jegyében alakultak meg. Az LMP a parlamentbe jutva szintén gyorsan felzárkózott emellé, s mindmáig hűségesen kitart mellette. (Akiknek nem igazán tetszik, azok a Párbeszédbe távozók között voltak.)

A magát baloldalinak és európainak hirdető MSZP-től ez már meglepőbb lenne, ha nem fordítottak volna hátat immár egy évtizede mindannak, amit a magyar és európai baloldal hagyományait követve korábban, nemcsak Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc, de már Horn Gyula kormánya mögött állva is képviseltek.

Mihez is asszisztáltak biodíszletként ezek az ellenzéki képviselők? Mit is adott elő Kövér és Áder?

Beszédeikben szinte mindent visszahallottunk a múlt század húszas-harmincas éveinek nacionalista propagandájából, csak a revíziós követelések maradtak el.
  • A békeszerződés létrejöttének folyamatát úgy írta le, hogy a maradéktalanul jó magyarság a gonosz Nyugatnak lett áldozata.
  • A háború kitörésében mindenki hibás volt, csak Tisza István, a magyar miniszterelnök ellenezte egy darabig a háborút.
  • A háborút megelőző, a kiegyezést követő évtizedeket mint sikeres gazdasági fejlődést jellemezte, a korabeli Magyarország súlyos feszültségeiről nem volt szava, s fel sem merülhetett az őt hallgatóban, hogy a nemzetiségek bármiért is ne akartak volna továbbra is a magyar állam fennhatósága alatt élni.
  • Hogy a dualista korszak magyar uralkodó elitjét bármiért bárminemű felelősség terhelné, arról Áder nem látszott tudni.
Elismeréssel említette Apponyi Albert beszédét, amellyel Párizsban az antanthatalmakat a történelmi Magyarország területi integritásának fenntartásáról próbálta meggyőzni, s a Magyarországon nemzetiségként jelen levő szomszéd népeknek a magyarokhoz képesti kulturális elmaradottságára hivatkozott, amivel csak tovább gyengíthette a magyar pozíciót. Amit Áder a békeszerződés közvetlen előzményeiről mondott, az egybecsengett Kövér minapi nyilatkozatával, miszerint ha nem lett volna a baloldal árulása, másutt húzták volna meg a határokat. Károlyit tette felelőssé, amiért nem szervezett hadsereget a határok védelmére, és persze a „bolsevik tobzódást”. Mintha nem a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege szállt volna szembe – rövid ideig sikeresen – a csehszlovákokkal és románokkal.

És mit mondott magáról a békeszerződésről, annak igazságtalanságáról?

Ungváry Krisztián történész figyelemre méltó cikkben ír arról, hogy mi az, amit indokolt fájlalni Trianonnal kapcsolatban, és mi az, amit nem.
Szerinte a terület, az erdők, az ásványkincsek elvesztése nem ok a száz év utáni fájdalomra, hiszen azok azokhoz tartoznak, akiknek az átcsatolt terület a szülőföldje, és akik többségükben nem voltak magyarok. Szerinte a fájdalom amiatt jogos, hogy a határ túloldalára került magyar lakosság az elűzetés, kiszorítás vagy beolvasztás, erőszakos asszimiláció (Ungváry kifejezésével „etnocídium”) áldozata lett.
Nos, Áder beszédében is területveszteségről, erdők, vasutak, gabonatermelő területek szerepelnek, és emellett beszél a lakosságról oly módon, hogy „[n]épessége 18 millióról 7 és fél millióra zsugorodott. Több mint három millió magyar került a határon kívülre.”

Tehát eldugta a számok közé, hogy Horvátország nélkül is hétmillió, Horvátországgal együtt kilencmillió nem magyar került át más országba, s közülük azok a románok, szlovákok, szerbek, horvátok, akiknek a korábbi magyar állam nem akart, nem tudott hazája lenni, hazára találtak.

Azzal szemléltette a békeszerződés igazságtalanságát, hogy míg Németországtól csak területének 13, népességének 4 százalékát vették el, Magyarországtól 67 illetve 60 százalékát. Ez az összehasonlítás azonban velejéig hamis, hiszen az első világháború előtti Németországban alig éltek nemzetiségek (északon dánok, keleten, a Lengyelország felosztásakor bekebelezett területen lengyelek, ugyanakkor Elzász-Lotaringiában csak a lakosság csekély kisebbsége beszélt franciául, a többség nyelve a német volt), míg Magyarország igazi soknemzetiségű állam volt, ahol a lakosság fele tartozott nemzetiségekhez. Áder előadása tehát a békeszerződésnek azt az értelmezését visszhangozta, amely már Apponyi beszédében is megjelent, és végigvonult a Horthy-korszakon.
Kövér beszéde   a parlamenti kormánytöbbség által benyújtott politikai nyilatkozattervezetet volt hivatott megindokolni mint a tervezet parlamenti vitájának indítása. Magát a tervezetet ()
néhány napja már elemeztem ezen az oldalon (Viszonylagos nemzeti többség, június 3.), nem kell rá visszatérnem. Előterjesztői beszédében Kövér is azt hangsúlyozta, hogy „a történelmi Magyarország területe kétharmadának elvesztéséhez és a magyar nemzet minden tíz tagjából háromnak – azaz a nemzet harmadának – idegen hatalmak fennhatósága alá szorításához vezettek”.

Az igazságtalanság érzékeltetésekor tehát ő is az Ungváry által helytelenített érvelést alkalmazta, és ő sem ejtett szót arról, hogy a történet szereplői között ott voltak a régi Magyarország több milliós nemzetiségei is.

Kövér beszédének központi üzenete ugyanakkor az volt, hogy sajátos módon, az Orbán-rendszer jelenlegi politikáját alátámasztandó aktualizálta Trianon általa vélt tanulságát:

száz esztendővel ezelőtt csak a magyar nemzet létét vonták kétségbe a korabeli győztesek, napjainkban pedig azok, akik kellően erőseknek és örök győzteseknek képzelik magukat, Európa valamennyi nemzetének a létét kétségbe vonják”.

Akkor a nyugati hatalmak a magyar nemzetet kívánták megsemmisíteni, most a meg nem nevezett nemzetközi, nemzetek feletti erők minden nemzetet,

mert szükségük van Európa erőforrásaira, mert pénzügyileg végzetesen el akarják adósítani, gazdaságilag maguk alá akarják gyűrni, kulturálisan és technológiailag gyarmatosítani, politikailag pedig teljesen uralni akarják Európát, és mindezen törekvésükben az európai nemzetek és az őket védeni hivatott nemzeti államok puszta léte is akadályt jelent számukra”.

Íme, így jutott el Kövér Trianontól az antiglobalizmushoz, unióellenességhez, a Fidesz által képviselt nacionalizmus új dimenziójához. Ebben pedig – és ez az orbáni politika fontos új vonása – szövetséget keresnek a visegrádiakkal kezdve azokkal az európai államokkal, amelyek készek lehetnek a közös szembeszegülésre az Európai Unió fejlődésének föderatív irányával.
Amivel Áder is, Kövér is büszkén hivalkodott (akárcsak Orbán pár nappal későbbi sátoraljaúlyhelyi beszédében), hogy a magyar nemzet megvan, fennmaradt, azzal valójában nincs mit hivalkodni.
Szamárság: a lengyelek azok, akiknek államiságát többször is megszüntették, ezzel szemben a magyar állam – a magyar etnikum kétharmadával a területén – fennmaradt, és ha egy nép önálló állammal rendelkezik és nagyobb része saját államban él, akkor nyelvének, kultúrájának, nemzeti identitásának továbbélése biztosítva van akkor is, ha más állam fennhatósága alá szorult tagjait asszimiláció sújtja.
A valódi kérdés nem a nacionalista retorikában oly sokat emlegetett „megmaradás”, hanem az, hogy miként van meg a magyar nemzet, hogy a megmaradás mikéntjére, a magyarországi magyarok életének alakulására lehetünk-e büszkék, s főleg lehetnek-e arra büszkék azok a politikusai, akik az ország fölötti hatalmat megkaparintották. Erről – az életszínvonal, a társadalmi kohézió, a kulturális felemelkedés, a táradalom egészsége állapotáról – Áder néhány, a Fidesz-kormányzás apológiáját jelentő frázisán túl egyik szónok sem beszélt.

Ekként hangzott a parlamenti díszülésen az a fideszes nacionalizmus, amelynek ünnepi kifejtéséhez ellenzéki képviselőink többsége asszisztált, és talán meg is tapsolt.

Márpedig a nacionalizmus az orbáni politika egyik – nem az egyetlen – olyan oszlopa, amely választóit idestova két és fél évtizede a Fideszhez köti. Az ellenzék ma nagyobb része úgy képzeli, hogy ha maga is kritikátlanul felvállalja az orbáni nacionalizmust, akkor semlegesítheti azt mint a választókat a Fideszhez láncoló kötőanyagot, s elérhetik, hogy a választók a jólét, a társadalmi igazságosság vagy éppen a korrupció alakulása alapján hozzák meg döntéseiket, és szembeforduljanak a fideszes hatalommal.
Tévednek: ezzel csak megerősítik, hogy Orbánnak, Ádernek, Kövérnek igaza van abban, amivel híveiket magukhoz láncolják, s nehezítik azt, hogy bárki megkérdőjelezze a Fidesz politikai hegemóniáját.

“Viszonylagos nemzeti többség”

Amit eddig elértek: a „határokon átívelő nemzetegyesítés”, egymillió új magyar állampolgár, határon túli magyar egyetemek, egyházi, gazdasági és lakásépítési támogatások, futballakadémiák a magyar adófizetők pénzéből, a határon túli magyar pártok teljes ellenőrzése (behódolt az RMDSZ, megbukott a Híd) – mind nem elég.

A 2010-es Trianon-törvényt is a kormány kétharmadán túlmenő többséggel sikerült elfogadtatni, már azzal is kifejezésre juttatták, hogy a nemzeti kérdésben az ő felfogásukat követi szinte az egész ország. Most, a századik évforduló napján megint az Országgyűlés elé terjesztenek és a jövő héten nyilván el is fogadtatnak ott egy politikai nyilatkozatot
„a nemzeti önazonosság védelméről”: Ezúttal is megismétlem, hogy a politikai nyilatkozat műfaját kormány és ellenzék konszenzusának kifejezésére vezettük be az 1994-es házszabályba, és elfogadását kétharmados többséghez kötöttük. A Fidesz házszabályában elég hozzá a feles többség, aminek nem gyakorlati jelentősége van, hiszen kétharmados többségükkel alaptörvényt és „sarkalatos” törvényeket is alkotnak újra meg újra.

Nem, ennek elvi jelentősége van: a parlamenti többségnek nemcsak törvények alkotása, hanem az egész ország véleményének kifejezése is dolga. Arra használják 2010 óta, hogy a maguk álláspontját jelenítsék meg az ország egésze, sőt az egész magyarság álláspontjaként. Ez történt tíz éve is, a „nemzeti együttműködés nyilatkozata” elfogadásakor, és ezt teszik most is.

Orbán mindig harcról beszél, nála az országot, a gazdaságot mindig meg kell védeni, s most is arról van szó, hogy Orbán megvédi az ő fenyegetett népét, nemzetét, merthogy a békeszerződés óta eltelt száz év e tekintetben legfontosabb jellemzője, hogy a szerinte egységes magyar nemzet határon túl rekedt részét magyarságában, magyar mivoltában fenyegetik a szomszéd államok.
A fenyegetettség ebben az esetben annyiban igaz, hogy a magyar kisebbségek ebben a száz évben ki voltak téve a természetes és emellett sokszor erőszakos asszimilációnak. A kisebbségben élőnek tényleg választania kell, hogy kitart-e nemzetiségi létezése mellett, vagy beolvad a többségbe, és így teremt magának és gyermekeinek ott és akkor jobb életlehetőséget.
Ráadásul a szomszéd országokban élő magyarokat sokszor vették rá erővel, erőszakkal a beolvadásra, és ennek alternatívája sokak – százezrek – számára csak a kiköltözés, áttelepülés, igazából menekülés maradt. Vajon nincs-e igaza akkor a Fidesznek abban, hogy a nemzeti önazonosság védelméről kell nyilatkozni, s ezt kell megpróbálni nemzetközi normává tenni? Vajon nem helyes-e támogatni ezt a nyilatkozatszöveget?
Azt is hozzá kell tenni, hogy a szöveg civilizáltabb, mint a mindennapi irredenta propaganda, amennyiben nem nevezi a békeszerződést a magyar történelem legnagyobb tragédiájának, s megállapítja, hogy nem határváltozással kell a problémát megoldani. Meglepő módon említést sem tesz az autonómiának mint a kisebbségi jogok fontos garanciájának igényéről. A szó elő sem fordul a szövegben. Nem, a magyar Országgyűlés e nyilatkozata csak

azt követeli, mégpedig elsősorban a külvilágtól: a többi parlamenttől, az európai intézményektől és az ENSZ-től, hogy ismerjék el alapjogként, uniós jogként a nemzeti önazonossághoz való jogot.

Nem vagyok jogász, különösen nem nemzetközi jogász, de azt azért tudom, hogy a nemzetközi jog, élén az ENSZ emberi jogokról szóló alapdokumentumával védi a nemzeti kisebbségeket, szankcionálja a területek etnikai összetételének erőszakos megváltoztatását, és eszerint – legalábbis negatív értelemben – elismeri és védi a nemzeti kisebbségek létét, fennmaradását.
Azt gondolhatnának, hogy a nyilatkozatszöveg így nyitott kapukat dönget. Ami egyébként a szomszéd országok magyar kisebbségeit illeti, az ő jogaikat a szomszéd államok többségével negyedszázaddal ezelőtt kötött alapszerződések védik, illetve védenék, ha a mindenkori magyar kormány támaszkodna ezekre.

Az Orbán-kormány nem teszi, már csak azért sem, amely alapszerződések közül a Romániával és Szlovákiával kötötteket annak idején a Fidesz ellenzéki pártként elutasította. Akkor miért állnak elő most, az évfordulón ezzel a szöveggel?

Azért, mert a Fidesz nyilatkozata mást követel, mint amit a nemzetközi jog és a Magyarország és szomszédjai által kötött alapszerződések elismernek.
A szöveg egy furcsa szembeállítással kezdődik: megállapítja, hogy a történelmi Magyarország kisebbségeinek létszáma az 1787-es és az 1910-es népszámlálás között közel kétszeresére növekedett, viszont a szomszéd országokban kisebbségbe került magyarok létszáma 1920 és 2011 között kétharmadára csökkent. Ezzel nyilván azt kívánják ország és világ tudomására hozni, hogy az egykori magyar államban jó volt nemzetiséginek lenni, viszont ma a szomszéd országokban nem jó magyar nemzetiségűnek lenni.
Az utóbbival az említett kilencven éves időszak jó részét illetően sajnos akár egyet is lehet érteni, viszont az előbbivel – tehát ismétlem: hogy az 1918 előtti Magyarországon jó volt nemzetiséginek lenni – a százhúsz éves időszak utolsó évtizedeit, a dualizmus időszakát illetően, amikor a magyar politikai osztály határozta meg, hogy mi történik, biztosan nem.
Ez a szembeállítás tehát hamis: az a nyilvánvaló funkciója, hogy a magyar kisebbségek egyébként valóban súlyos sérelmeit hangsúlyozza, amit a szöveg további részeiben is folytat.
De arra is jó, hogy feledtesse:

a történelmi Magyarország felbomlása mindenekelőtt a sértett nemzetiségek politikai képviseleteinek döntésével, a szomszédos államokhoz történő csatlakozásával történt meg már 1918 őszén, és a békeszerződés nagyobb részben ezt szentesítette.

Ők régi rossz hagyományként csak az ellenséges nagyhatalmak önkényeként szeretik ezt beállítani, és ezt teszik ebben a szövegben is, ami viszont nem elfogadható.
Követi ezt egy újabb mennyiségi állítás: „Ezáltal a Kárpát-medencében a magyarság napjainkban is viszonylagos nemzeti többséget alkot, és a térségben a magyar nyelvet beszélik a legtöbben.” És ebből a következtetés: „Ezen etnikai tényhelyzet a jövőre nézve is kiemelt felelősséget ró a magyar államra és Európa felelős politikai erőire a Kárpát-medence sorsának történelmi alakításában.”
Vagyis: a „Kárpát-medencében” – ami a történelmi Magyarország felszámolása óta valójában csak természetföldrajzi, és nem politikai-földrajzi kategória – a magyarok vannak többségben, ezért a „Kárpát-medence sorsa” – ez mit is jelent? Magyarország sorsát, a szomszéd országokban élő magyarok és szlovákok, magyarok és románok, magyarok és szerbek, magyarok és ukránok sorsát? – egyfelől a magyar állam, másfelől „Európa felelős politikai erőinek” felelőssége, amely mondatban a román, szlovák, szerb, ukrán állam nem kerül megemlítésre. (Horvátországot, ha jól értem, nem sorolják a Kárpát-medencéhez, a nemzetiségiek létszámában sem szerepeltetik, alighanem azért, mert földrajzilag sem tartozik oda, és mert nem volt a Magyar Királyság része.)
Ez annak a Tusnádfürdőn elhangzott Orbán-féle mondatnak egyfajta megismétlése, hogy

A Kárpát-medence jövőjét magyar nyelven írják.” Vagyis a magyar állam hatóköre – erről szól az Orbán-kormány 2010-es „nemzetpolitikai paradigmaváltása”

– túlterjed a mai magyar állam határain, kiterjed a történelmi Magyarország egész területére, és ezt legyen szíves mindenki tudomásul venni.
Mit jelent tehát a „nemzeti önazonosság védelme”? Annak az igénynek az elismertetését más országokkal és a nemzetközi intézményekkel, hogy az „egységes magyar nemzet” mint nemcsak kulturális, de politikai entitás doktrínájának megfelelően a szomszéd országokban élő magyarok ehhez az egységes magyar nemzethez, vagyis hozzánk tartoznak, és ezáltal Orbán Viktornak mint e nemzet vezérének szerepe rájuk is kiterjed.

Nem véletlenül tartja legfontosabb eligazító beszédét évről-évre Románia magyarlakta területén.

Míg a kisebbségi jogok védelmét feltétlenül támogatandónak tartom, ma is büszke vagyok az 1995-ben képviselőként az alapszerződésekre leadott igenlő szavazatomra, a „nemzeti önazonosság védelmének” így megfogalmazott, a kárpát-medencei magyar szupremácia igényét újraélesztő politikai nyilatkozatot nem

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK