İstanbul escort bayan sivas escort samsun escort bayan sakarya escort Muğla escort Mersin escort Escort malatya Escort konya Kocaeli Escort Kayseri Escort izmir escort bayan hatay bayan escort antep Escort bayan eskişehir escort bayan erzurum escort bayan elazığ escort diyarbakır escort escort bayan Çanakkale Bursa Escort bayan Balıkesir escort aydın Escort Antalya Escort ankara bayan escort Adana Escort bayan

Kezdőlap Szerzők Írta Bauer Tamás

Bauer Tamás

371 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

PINTÉR CSAPDÁJA

A kormány, nevezetesen a belügyminiszter egyeztetni hívja a parlament ellenzéki pártjait a „köznevelési szolgálati törvény” tervezetéről. Meglepetés ez, hiszen az Orbán-kormány még az alaptörvényt módosító javaslatairól, illetve az 1989-ben megteremtett magyar közjogi hagyomány szerint kétharmados körbe tartozó, a közjogi berendezkedés alapjait érintő törvényjavaslatokról sem szokott egyeztetni, hiszen azokhoz sincs szüksége ellenzéki támogatásra, anélkül is megvan a kétharmados többsége.

Az eddigi nyilatkozatok szerint az ellenzéki pártokból különféle válaszok hallhatók: van, aki szerint természetesen el kell menni egyeztetni, míg mások szerint az érdekképviseletekkel egyeztessenek, ne az ellenzéki pártokkal.

Annak, aki ma is az 1989-90-ben létrejött köztársaság híve, a dolog eldöntéséhez az akkori alkotmányozási döntésekhez érdemes visszanyúlnia. Miért, milyen alapon különböztette meg a feles és kétharmados törvényeket az 1990-es módosítással pontossá vált alkotmány?

Kétharmados többséghez az alkotmányt és a közjogi szerkezet alapjait, illetve az alapvető emberi és állampolgári jogokat szabályozó törvényeket sorolták, mint például a választójogról, állampolgárságról, sajtószabadságról, honvédelemről, rendőrségről, igazság- szolgáltatásról, önkormányzatokról szóló törvények.

Ezzel szemben a kormányzás hatókörébe tartozó olyan törvények, mint a költségvetés, az adók, a büntetőpolitika, az agrárpolitika, az oktatásügy, az egészségügy szabályozása a mindenkori kormány hatásköre, ezekre feles törvények vonatkoznak. Az első körbe tartozó törvények megalkotásához és módosításához kormány és ellenzék konszenzusára van szükség, ezért a benyújtás előtt kell egyeztetni az ellenzékkel, és legalább az ellenzéki pártok egy részével megegyezésre kell jutni. A második körbe, a feles körbe tartozó törvényekről benyújtásuk előtt az érintett szalmákkal, érdekképviseletekkel, szakemberekkel helyes a kormánynak egyeztetnie, az ellenzéknek viszont benyújtás után, a parlamenti vitában kell elmondania a véleményét és szavaznia a törvényjavaslatról. A kormányzás felelősségét ugyanis nem oszthatja meg vele a kormány.

Az oktatásügy a kormány felelőssége, ezért a pedagógusok jogállásának újraszabályozásáról a benyújtás után, a parlamenti vitában helyes az ellenzéknek elmondania a véleményét, és szavazni. Benyújtás előtti egyeztetésre nem helyes elmennie.

Az érdekképviseleti szervezetek magát azt sem helyeslik, hogy a pedagógusokat kiemeljék a közalkalmazotti körből, „szolgálati jogviszonyt” hozzanak létre. A törvény részleteiről, a „köznevelési szolgálati jogviszony” egyes elemeiről nincs mit beszélni. Ha az ellenzék ezekről lenne hajlandó egyeztetni a kormánnyal, elfogadná magát azt, hogy egyáltalán a fegyveres testületekre emlékeztető „szolgálati jogviszonyba” kerüljenek a pedagógusok, és utólag még ahhoz is hozzájárulna, hogy az orvosokat és szakdolgozókat már korábban kiemelte az Orbán-rendszer a közalkalmazotti körből, és létrehozta az egészségügyi szolgálati jogviszonyt. Annak idején a szakmai szervezetek ehhez sem adták hozzájárulásukat. Az ellenzéki pártok – az orvosi béremelés miatt – azt megszavazták, ami bizony súlyos hiba volt.

Magukra adó ellenzéki politikusok csak a törvényjavaslat be sem nyújtását követelhetik, ehhez pedig nem kell egyeztetésre leülni a belügyminiszterrel.

A kormány itt meg akarja osztani a felelősséget az ellenzékkel – ezért beszélek csapdáról –, amit az ellenzéknek el kell kerülnie.

HAMIS PLAKÁT, HAMIS GONDOLATMENET

Azt írtam korábban ezen az oldalon, hogy az „Orbán Viktor az árakat emeli, Dobrev Klára a béredet fogja emelni” plakáttal nem az a baj, hogy tömör, hanem az, hogy hamis. Azóta megismertem a plakát mögött álló gondolatmenetet Dobrev Klára szombathelyi előadásának felvételéről.

Elismerem Klára kivételes előadói képességét, és egyet is értünk három fontos, összefüggő dologban: az Orbán-rendszerrel való felháborodott szembenállásban, a nyugati demokráciák, az Európai Unió melletti elkötelezettségben, és az euró mielőbbi bevezetésének indokoltságában. Ugyanakkor messzemenően nem értek egyet azzal a gondolatmenettel, amelyet Klára szombathelyi előadásában kifejtett, és amelyet az utcákon megjelent plakáton próbálnak tömören összefoglalni.

Ennek a gondolatmenetnek a lényege a következő. A magyar embereknek az Orbán-kormány uralma alatt fizetett bérek indokolatlanul alacsonyak, és ezekhez a bérekhez képest is alacsonyak a nyugdíjak. Ugyanakkor az infláció jóval magasabb, mint bárhol másutt Európában. Emellett az Orbán-kormány keveset költ egészségügyre és oktatásra. Mindennek fő oka, hogy Orbánék ellopják a pénzt, és összefügg azzal is, hogy nincs nálunk euró, és Orbánék nem is akarják bevezetni az eurót. A Dobrev-kormány véget vet majd a lopásnak, mihamarabb bevezeti az eurót, és ez lehetővé teszi, hogy jelentősen emeljék a béreket és a nyugdíjakat. Ez a gondolatmenet húzódik meg a plakáton szereplő ígéret mögött, miszerint „Dobrev Klára emelni fogja a béredet”.

Vannak ebben a gondolatmenetben, az Orbán-kormánnyal szembeni vádakban helytálló elemek. Vitathatatlanul igaz, hogy kiugróan magas ma Magyarországon az infláció. Klára azonban azon az általános megfogalmazáson túl, hogy

„az Orbán-kormány elhibázott gazdaságpolitikája”,

nem mondja meg, hogy miért van ez így.

Ez nem véletlen. A magyarországi inflációnak más európai országokkal közös oka a Covid-válság miatt, a válság utáni újrakezdés érdekében tudatosan fellazított pénzpolitika szerte Európában, és az energiaáraknak az orosz-ukrán háborúval összefüggő (már a háborút megelőző orosz exportvisszafogás nyomán beindult) emelkedése. Annak viszont, hogy Magyarországon jóval magasabb az infláció, mint bárhol másutt Európában, a fő oka egyfelől az, hogy az Orbán-kormány folyamatosan erőltette a gazdasági növekedést (ezt nevezik a közgazdászok a gazdaság túlfűtésének), és ezért gyorsult fel az árak emelkedése már 2017-től, másfelől pedig az, hogy az Orbán-kormány a 2022-es választások előtt hozott intézkedéseivel kivételesen nagy fogyasztói keresletnövelést tett lehetővé nyilvánvaló szavazatvásárlási célból. Ennek legfontosabb tételei a teljes 13. havi nyugdíj kifizetése és a gyerekeseknek nyújtott személyi jövedelemadó-visszatérítés voltak. Az ellenzéki politikusok, köztük Klára egyfelől azért nem magyarázzák meg, hogy miért kiugróan magas a magyarországi infláció, mert

annak idején ezeket az intézkedéseket nem kifogásolták, sőt volt DK-s politikus, aki még helyeselte is.

Másfelől pedig azért nem, mert ha a kivételeden magas magyarországi inflációnak a fogyasztói összkereslet és a kínált között kitágult szakadék az oka, akkor felelős ellenzék nem szorgalmazhatna további keresletnövelő intézkedéseket, ahogy azt az árnyékkormány is folyamatosan teszi.

Az árnyékkormány antiinflációs cselekvési tervként bemutatott 13 pontjából hat kifejezetten növelné a fogyasztói összkeresletet, és egy sincs a pontok között, amely mérsékelné azt.

Márpedig inflációt csökkenteni, az egyensúlyt helyreállítani csak a fogyasztói kereslet korlátozásával lehet, ahogy arra annak idején a Horn-kormány és a második Gyurcsány-kormány is rákényszerült.

Magasabb bérekkel, a nyugdíjak emelésével kecsegtetni az embereket ilyen helyzetben semmiképpen sem felelős magatartás.

Igaz persze az is, hogy az Orbán-kormány keveset fordít oktatásra és egészségügyre.

Az viszont már fölöttébb vitatható, hogy az alacsonynak mondott bérek és nyugdíjak arra lennének visszavezethetők, hogy Orbánék lopnak. Mit értünk azon, hogy Orbánék lopnak? Azt-e, hogy egy szűk elit viszi haza a pénzt, ami az egész népet illetné meg? Ezt sugallják az effajta állítások, de ez ennél bonyolultabb.

Mit szokás érteni azon az egyszerű állításon, hogy Orbánék lopnak?

Azt, hogy a kormány az állami megrendelések odaítélésekor a verseny mellőzésével vagy látszólagossá tételével az általa kiválasztott, hozzá személyileg, családilag vagy politikailag közel álló vállalkozóknak juttat megrendeléseket vagy fejlesztési, működtetési támogatásokat. Emiatt a fejlesztések sokszor többe kerülnek, az új kapacitások minősége olykor rosszabb, mint tisztességes verseny estén lehetne, az államot veszteség éri, a kedvezményezett személyek, vállalkozók, családtagok viszont látványosan gazdagodnak. Csakhogy bármennyire méltánytalan, sőt felháborító ez a gyakorlat, az nem következik belőle, hogy ha megszüntetnék, az néhány éven belül lehetővé tenné a bérek és nyugdíjak érzékelhető emelését.

Valaha sokan hitték, hogy a „kisajátítók kisajátítása” lehetővé tenné, hogy az emberek milliói, tíz- és százmilliói jobban éljenek. Ahol a kapitalizmust megdöntötték, ott az ellenkezője következett be. A tőkések vagyona túlnyomórészt termelő vagyon, és Mészáros, Garancsi, Tiborcz és társaik vagyona is az. Ha nem ők kapnák a megrendeléseket, hanem mások építenék az utat, korszerűsítenék a vasutat vagy a közvilágítást, akkor mindez talán olcsóbban és jobb minőségben épülne meg, több maradna a költségvetésből egészségügyre és oktatásra, de korántsem feltételezhetjük, hogy magasabb béreket fizethetnének a vállalkozók, és magasabb nyugdíjakat fizethetne az államháztartás.

Nem igaz ugyanis, hogy abból, amit a magyar állam ma beruházásokra, közösségi fogyasztásra költ, jelentős részt volna helyes egy elképzelt kormányváltást követően bérekre és nyugdíjakra fordítani.

Mert igaz ugyan, hogy a magyarországi bérek alacsonyabbak, mint amit az EU legtöbb országában fizetnek, de ez sajnos nagyjából megfelel a magyar gazdaság jelenlegi teljesítőképességének.

Annak a feltételezésnek, hogy a magyarok ma kevesebbet keresnek, mint amennyi „járna” nekik, semmi alapja. Ahhoz magasabb termelékenységre, jobb versenyképességre lenne szükség. Elvégre a lengyelektől, szlovákoktól, baltiaktól nemcsak a bérekben, de a gazdaság teljesítőképességében is lemaradtunk az elmúlt két évtizedben.

Ennek fő oka nem az, hogy Orbánék a fenti értelemben lopnak, hanem az, hogy a fideszes haveri kapitalizmus kiküszöböli a versenyt, hogy a gazdaságban teret nyerő vállalkozók nem a piaci teljesítmény, hanem a politikai kapcsolatok alapján választódnak ki, továbbá, hogy az államháztartásból túl sokat fordítanak politikai beruházásokra, presztízsépítkezésekre, és az állam valósággal rátelepszik a gazdaságra, igyekszik kiszorítani a külföldi befektetőket azok kivételével, akiket maga szemel ki.

Azok az országok hagynak le minket a nemzetközi versenyben, ahol ez nem így van, de legalábbis sokkal kevésbé van így. Magasabb béreket és nyugdíjakat az ígérhet hosszabb távon, akinek világos elképzelése van ennek a lemaradásnak a megállítására és visszafordítására.

Az euró bevezetése kétségtelenül egyike annak a sok-sok teendőnek, amelyre ehhez szükség lenne. De a többiről, például arról, hogy

jelentősen csökkenteni kellene a gazdaságban az állam szerepét, az újraelosztást, teret kellene engedni a piaci versenynek, az önálló innovációnak és/vagy az innováció importjának, az ellenzékben senki, így Klára sem beszél.

Az olyan béremelés, nyugdíjemelés viszont, amelyet nem alapoz meg a gazdasági teljesítmény javulása, kifejezetten hátrányos lenne ebből a szempontból, ahogy hátrányos volt a Medgyessy-kormány „jóléti rendszerváltása” is. Éppen a Medgyessy-kormány gazdaságpolitikájának következtében távolodott el tőlünk az euró bevezetésének lehetősége, hiszen annak a pénzügyi stabilitás a legfontosabb előfeltétele. Az euró melletti elkötelezettséggel – amiben egyetértünk – kifejezetten ellentétes minden, a stabilitást veszélyeztető jövedelempolitikai törekvés.

Ezért a széleskörű béremelési ígéret nemcsak a plakáton hamis, de a plakát mögött meghúzódó gondolatmenetben is.

Klára előadásában bemutatta a nyugdíjak bérekhez viszonyított arányának jelentős csökkenéséről szóló ábrát is. (Ez az, amit helyettesítési rátának szoktak nevezni.) Igaz, hogy 68 százalékról 50 százalék alá csökkent ez az arány. Vannak, akik szerint a statisztikában kimutatott béremelkedés a valóságosnál magasabb, és a nyugdíjak bérekhez viszonyított aránya a kimutatottnál kevésbé csökkent, de a csökkenés ténye vitathatatlan. Csakhogy minden hozzáértő szakember tudja, hogy a 68 százalékos helyettesítési ráta – mely az egyik legmagasabb volt Európában – egyszerűen nem volt fenntartható. Nem, mert a társadalom elöregedésével folyamatosan romlik az aktívak és a nyugdíjasok közötti arány, amit a nyugdíjkorhatár emelése csak fékezni tudott. A bérekkel együtt növekvő nyugdíjakra azokban az országokban van lehetőség, ahol számottevő bevándorlás ellensúlyozza a társadalom elöregedésének hatását, hiszen a bevándorlók aktív korban vannak, járulékfizetők és csak később lesznek nyugdíjasok. Nyugat-Európában ez sokfelé így van, Magyarországon ezzel szemben jelentős mértékű az aktív korúak elvándorlása, és ők másutt fizetnek járulékot, a bevándorlást viszont az Orbán-rendszer – rasszista ízű retorikával – elutasítja.

A csökkentést egyébként 2009-ben – helyesen – a Gyurcsány-kormány indította el az induló nyugdíjak mérséklésével és a 13. havi nyugdíj kényszerű megszüntetésével. Ezt az Orbán-kormány 2011-től a vegyes indexálás helyett az inflációhoz igazodó nyugdíjemelés bevezetésével folytatta. A mostanra kialakult 50 százalék alatti arány már kétségtelenül az alacsonyabbak közé tartozik Európában, de hamis olyan benyomást kelteni, hogy a korábbi magas arány visszaállítása csak elhatározás kérdése.

Immár kilenc éve, a 2014-es európai parlamenti választási kampány óta van köztünk ezekben a dolgokban nézetkülönbség.

HAMIS PLAKÁT, HAMIS ÜZENET

Számítottam rá, hogy sokaknak nem fog tetszeni, amit az „Orbán Viktor az árakat emeli, Dobrev Klára a béredet fogja emelni” plakátról írtram. Arra viszont nem számítottam, hogy kétszeres párttársam, Eörsi Mátyás a következő észrevételt teszi az oldalon: „Javasolni fogom, hogy a következő plakátra a DK egy közgazdasági értekezést tegyen ki. Ez lesz az út a győzelemhez!”

Azért említem meg, hogy Eörsi Mátyás kétszeres párttársam, mert együtt voltunk annak idején az SZDSZ-ben, annak parlamenti frakciójában is, együtt vagyunk a DK-ban is, és hasonló vitáink voltak az SZDSZ-ben is, ahol ő mindig támogatta a párt szűk vezetésének álláspontját, én pedig sokszor bíráltam azt, és most a DK-ban is ez történik.

Az egyik fontos kérdés, amelyben én annak idején vitattam az SZDSZ vezetésének álláspontját, hogy meg sem próbálta fékezni a Medgyessy Péter vezette MSZP-s kampánynak a fedezetlen jövedelemnövelésre irányuló ígéreteit (én ezt javasoltam az ügyvivői testületnek, de hiába), illetve a Medgyessy-kormány ezeket megvalósító intézkedéseit.

Azért tartom ezt a múltbeli vitát ma is fontosnak, mert a 2001-2002-ben elkövetett hibák mindmáig meghatározzák hazánk helyzetét.

Az MSZP-ben akkor azt gondolták, hogy a Fidesz legyőzésére csak olyan jóléti ígéretekkel van lehetőség, amelyeket szakértő közgazdászok akkor is megvalósíthatatlannak tartottak.

A Medgyessy-kormány – az SZDSZ részvételével – az ígéretek többségét megvalósította, és ezzel az államháztartás olyan hiányát vállalta, amelynek megfékezésére elengedhetetlenné váltak a 2006. júniusától alkalmazott súlyos megszorítások. Ennek volt köszönhető az MSZP és az SZDSZ olyan hitelvesztése, amely a Fidesz kétharmados többségéhez vezetett 2010-ben.

Szemben azokkal a korabeli hiedelmekkel, hogy nem kell félni a Fidesz kétharmadától, a 2010-ben megszerzett kétharmados parlamenti többség elegendő volt Orbánék számára a magyar demokrácia lépésről-lépésre történő felszámolásához. Miközben a többi, korábban kommunista pártállamban élő, a KGST-hez és a Varsói Szerződéshez tartozó környező országban mindmáig fennmaradt a liberális demokrácia, a parlamenti váltógazdaság, nálunk azt Orbánék felszámolták. Ez a tapasztalat azt mutatja, hogy a felelőtlen választási ígéretek mérhetetlen kockázattal járnak.

A plakáton szereplő üzenettel nekem nem az a bajom, hogy tömör, hanem az, hogy hamis. A választási plakátokra nem kell közgazdasági értekezéseket kitenni, hanem olyan állításokat, amelyek igazak.

Ha a jövedelmekkel kapcsolatos mondanivaló bonyolultabb annál, amit plakátra lehet kiírni, akkor nem a jövedelmekkel kapcsolatos mondanivalót kell plakátra kitenni.

Egyébiránt ez azért sem tűnik célszerűnek, mert az elmúlt három országgyűlési választáson az ellenzék egyre inkább jóléti ígéreteket állított kampányának középpontjába, és ezzel harmadszorra sem ért el sikert. A 2022-es választás óta eltelt év fontos tanulsága, hogy az infláció példátlan felgyorsulása, a reáljövedelmek súlyos visszaesése mellett sincs változás a kormányoldal és a vele szembenálló ellenzék erőviszonyaiban. A megalapozatlan jóléti ígéretek nemcsak plakátra írható tömör változatukban, de pártrendezvényeken bőven kifejtve sem tűnnek hasznosnak az ellenzék számára, ugyanakkor egy esetleges, valamikori kormányra kerülés után a földig rombolják az azokkal kampányoló politikai erőt. Ezért tartom fontosnak, hogy legalább ezen a Facebook-oldalon szó essék erről.

HAMIS PLAKÁT

„Orbán Viktor az árakat emeli. Dobrev Klára a béredet fogja emelni.” Ezt a szembeállítást olvassuk az új plakáton az utcán. Tiltakoznom kell: ez a plakát nem mond igazat.

Amikor az ATV-ben Bodnár Zoltánt, az MNB egykori alelnökét kérdezték erről, aki most a DK árnyékkormányának árnyék-pénzügyminisztere, ő úgy magyarázta, hogy az infláció az Orbán-kormány politikájának a következménye, „egy kormányváltást követően nyilvánvalóan más helyzetbe kerül az ország, először is például helyből és rögvest hozzájutna az európai uniós pénzekhez, ami kiválthatná a külső finanszírozás meglehetősen költséges részét”, a költségvetésben „átcsoportosításokkal előállítható meglehetősen sok pénz”, „egy valóságos és jelentős béremelés a legérzékenyebb szektorokban, kiváltképp az egészségügyben a szociális szférában, az oktatási szférában, annak a fedezete megvan”.

Amit Bodnár mond, az éppen igaz lehet, csakhogy a plakát ennél sokkal többet állít. A „béredet fogja emelni” azt üzeni azoknak, akik a plakátot látják, hogy egy új kormány mindenkinek emelni fogja a bérét. Ez pedig nyilvánvalóan nem lehet igaz, hiszen

az állam csak a közszférában dönthet maga a bérekről – és ott is korlátai vannak, hogy felelős módon mit tehet meg, és mit nem –, de a versenyszférában biztosan nem.

A közszférában is vannak olyan foglalkoztatási csoportok, amelyeknek már az Orbán-kormány jelentős béremelést adott, és egy esetleg következő kormány aligha ígérhet további béremelést. A pedagógusoknak, ápolónőknek, a közigazgatás dolgozóinak a Medgyessy-kormány nagyarányú béremelést adott, és – legalábbis a mértéket tekintve biztosan – rosszul tette.

Akkora bajt okozott vele, amely végső soron Orbán kétharmadához vezetett: akkora hiányt okozott a költségvetésben, amely súlyos megszorításokat tett szükségessé néhány év elteltével, és így az MSZP-SZDSZ teljes hitelvesztéséhez, a magyar demokrácia bukásához vezetett.

Saját bőrünkön érezzük ezt valamennyien. Emlékezhetnének rá azok is, akik ezt a plakátot kiadták. Nem tudom, lesz-e valaha Dobrev-kormány, de azt tudom, hogy ha lesz is, nem lesz lehetősége a bérek általános emelésére. Márpedig a plakát azt üzeni.

A hazug óriásplakátok gyakorlatát a Fidesz hozta be a magyar politikába. Az 1990-es kampányban az MDF plakátjai is igazságokat tartalmaztak, az SZDSZ plakátjai is és még a Fidesz akkori plakátjai is. Az „egészség nem üzlet” szövegű Fidesz-plakát azonban becsapta az embereket, és onnan a menekülteket magyar nyelven riogató plakátokon, a Brüsszelt illetve Sorost lejárató plakátokon át egyenes út vezet a „a magyarok döntöttek: 97% nem a szankciókra” plakátok hazugságáig. Nem jó, ha átvesszük a Fidesztől a hazug óriásplakátok gyakorlatát.

AZ ORBÁNI INFLÁCIÓ ÉS AZ ELLENZÉK

Nem kérdés, hogy ma az elszabadult infláció az ország legnagyobb gondja. Az, hogy az inflációt háborús meg szankciós inflációnak nevezi, az Orbán-kormány vitathatatlanul egyik legarcátlanabb propagandahúzása.

Igaz persze, a nagy háborúk rendszeresen torkollnak hiperinflációba, amikor a hatalmas hadikiadásokat fedezetlen pénzkibocsátással fedezik: ezt élték át az európaiak, köztük a magyarok mindkét világháború után. Nyilván ezért vette elő a Fidesz propagandaapparátusa ezt az állítást, hogy elhitesse az emberekkel: nem a kormány felelős az inflációért.

Pedig a közgazdászok régóta mondják: az infláció nem maga jön, az inflációt az állam csinálja, amikor sokkal többet költ, mint amit a bevételei lehetővé tesznek.

Magyarország esetében viszont a háború nem lehet az infláció okozója, hiszen a magyar állam nem költ Ukrajna támogatására, az ukrán menekültek átutazása nem jár jelentősebb költséggel, mint mondjuk egy Vodafone – vagy repülőtér – vásárlás.

Az egyik, az orbáni kormányzás – de úgy is mondhatnánk: Orbán-Matolcsy-féle kormányzás, hiszen a 2010-es induláskor még Matolcsy György rúgta be az unortodox gazdaságpolitika motorját, és az Orbán-kormányok mindmáig azt követik, amit ő akkor helyesnek tartott – növekedés-erőltető jellege, képszerű kifejezéssel a gazdaság túlfűtése. Ezt szolgálta a forint folyamatos gyengítése is. A másik, ami a már a 2010-es évek harmadik harmadában felgyorsult infláció hirtelen megugrását okozta 2022-től, az a fogyasztói kereslet egyszeri megnövekedése volt a költségvetésből bőkezűen nyújtott ajándékokkal a választási kampányban.

Az ellenzéki politikusok nem szeretnek erre emlékeztetni, hiszen annak idején egyáltalán nem figyelmeztettek ezeknek a lépéseknek a várható inflációs hatására, egyáltalán nem kifogásolták azokat.

Orbán az év elején feltehetően azért mondta, hogy „utasítja a pénzügyminisztert és felkéri a jegybankelnököt”, hogy érjék el, hogy az év végére egyszámjegyű legyen az infláció, mert azt mondták neki a szakértői, hogy az év végére az magától is leesik ennyire. Azt is megmondhatták neki, hogy

a hat-nyolc termékre előírt „ársapka” semmit nem jelent az infláció mérséklése szempontjából,

az ársapkákat azért találták ki, hogy olyan benyomást keltsenek, hogy a kormány mégis csak tesz valamit, segít az embereknek.

A dolog szemlátomást működik, még az MSZP is az ársapkák fenntartása, sőt kiszélesítése mellett foglal állást. Ugyanezt a célt szolgálja a kormány újabb vicce a kötelező akciózásról (egyes termékek árának átmeneti leszállításáról) a boltokban, aminek nyilván semmilyen hatása nem lesz az inflációra, a bolthálózatok ma is akcióznak annyit, amennyit a kormány most előír.

A többi ellenzéki párt nem helyesel hangosan az ársapkázáshoz, sőt a Momentum és a Jobbik az ársapkák megszüntetését szorgalmazza. Eddig ez rendben is volna. De mit javasolnak helyette? A legelterjedtebb javaslat az áfa csökkentése: elsősorban az „alapvető élelmiszerek” áfájának radikális, 5 százalékra vagy akár átmenetileg 0-ra való csökkentését szorgalmazzák (a Jobbik a gyermekápolási cikkekre is mondja ezt, a DK pedig az üzemanyagokra, hogy újra 500 forint alákerüljön az üzemanyagár).

Nem leszek vele népszerű – sosem voltam –, de ki kell mondanom: ezek helytelen követelések, nem alkalmasak az infláció letörésére.

Először is, rossz az „alapvető élelmiszer” fogalom, mert vannak élelmiszerek, és vannak nem élelmiszerek a fogyasztási cikkek között. Ezek nagyjából elhatárolhatók, de hogy mi „alapvető”, arra nincs objektív mérce. Mondjuk a párizsi és a tej alapvető, a pezsgő és a kaviár talán nem, de a kettő között rengeteg élelmiszerféle van. A tej alapvető, de a desszertjoghurt már nem? A párizsi és a disznósajt alapvető, de a gépsonka és a téliszalámi nem? A kenyér alapvető, de a kakaós csiga nem? A trappista sajt alapvető, de a Boursin és a Roquefort nem? És a kettő között az ementáli? A sertéscomb alapvető, de a bélszín nem? Ez megoldhatatlan, és ezért csak élelmiszerek és nem-élelmiszerek közötti különbségtételnek van értelme, az „alapvető” a populista demagógia kifejezése.

Másodszor, szerintem

nem helyes az áfacsökkentés követelése.

Áfát emelni könnyű, azt a kereskedelem igyekszik tovább hárítani a fogyasztóra, amennyire ezt a kereslet lehetővé teszi. Az áfacsökkentésnél azonban bizonytalan, hogy milyen részét engedi át a kereskedelem a fogyasztónak. Egyszerű, homogén termék esetében, mint az üzemanyag, ez nyomon követhető, elő is írható, de az élelmiszereknél, ami termékek ezreit jelenti sok-sok boltban, ez nem ellenőrizhető: a költségvetés minden bizonnyal többet veszít, mint amennyit a fogyasztók nyernek. Ez volt a magyar tapasztalat, amikor a 2006-os választás előtt a Gyurcsány-kormány 5 százalékkal csökkentette az általános áfa-kulcsot, amit én akkor is helytelenítettem, de ez volt a német tapasztalat is a koronavírus-válság elején, amikor átmenetileg csökkentették az általános áfa-kulcsot.

A magas áfa-kulcs ma nem nélkülözhető, mert az adórendszer ma sokat szed be az áfából és keveset a jövedelemadókból, és ha az áfát csökkentenék, a jövedelemadókat kellene emelni, amit a Fidesz nem akar.

Az ellenzékiek viszont, akik áfa-csökkentést követelnek, nem beszélnek arról, hogy akkor viszont jövedelemadókat kellene emelni. (Szerintem egyébként helyes lenne többet beszedni jövedelemadókból és kevesebbet áfából, de ezt senki nem mondja ki az ellenzékben.)

Arra szoktak hivatkozni, hogy a költségvetésben bőven van pénz, csak akarat kérdése az áfa csökkentése. Nem igaz, a költségvetésben sehol és soha nincs bőven pénz (kivéve az olaj- és gázexportőr közel-keleti stb. országokat). Ha az infláció miatt emelkednek az áfabevételek, akkor az infláció miatt a költségvetés terhei is növekednek, drágul az egészségügy, az oktatás, drágulnak az önkormányzatok szolgáltatásai és minden egyéb. Valamennyit nyer az infláción a kormány, de nem olyan sokat, mint azt az ellenzékiek sugallják.

Az egészen más kérdés, hogy az Orbán-kormány rengeteg olyasmire költ tíz- és százmilliárdokat, amire nem kellene, viszont rengeteg olyasmire nem költ (nem eleget), amire kellene (többet kellene).

Az, hogy van pénz bőven, felelőtlen állítás. Akkor is az lenne, ha jönne az EU-pénz, hiszen az – nagyon helyesen – fejlesztésekre jön, és nem a folyó költségvetés finanszírozására. (Pedagógusbérekre sem lenne szabad EU-pénzt adni, azokat a tagállam saját költségvetéséből kell fizetni.)

Az infláció csökkentésére nem is helyes az áfa csökkentését javasolni. Elvégre mi is az infláció?

Az infláció az összkereslet és összkínálat között kialakult megnövekedett különbség jelzése.

Ennek csökkentésére csak az összkereslet csökkentése alkalmas. Minden gazdasági stabilizáció így történik, erről szólt a Bokros-csomag is, a lengyelországi Balcerowicz-terv is, amelyek mára a sikeres stabilizáció klasszikus példái lettek, és erről szólt a Gyurcsány-kormány áfaemelése is 2006-ban, a megnyert választás után. Nemcsak az árstop és a kötelező akciók nem alkalmasak erre, de az áfacsökkentés sem, mert nem szűkíti, hanem bővíti az összkereslet és összkínálat közötti rést. Sajnálom, de ez áfacsökkentés követelését kifejezetten ártalmasnak, felelőtlennek tartom, nem az infláció csökkentéséhez, hanem tartóssá válásához vezetne.

Ráadásul ez nemcsak az áfacsökkentésre vonatkozik. Mondok még durvábbat is. Nem helyes azt követelni, hogy az inflációt ellensúlyozandó olyan mértékben emeljék a nyugdíjakat, hogy a nyugdíjasok ne veszítsenek semmit.

Ha az infláció visszaszorítását tekintjük első számú prioritásnak, akkor tudomásul kell venni, hogy átmenetileg a fogyasztói összkereslet minden szegmensének valamelyest csökkennie kell, így a nyugdíjak reálértékének is.

Kifejezetten ártalmasnak tartom az olyan ötleteket, hogy visszamenőleges kompenzációt adjanak a nyugdíjak tavalyi értékvesztése miatt, vagy hogy minden nyugdíjas, vagy akár minden, a medián alatti nyugdíjat élvező kapjon egyszeri, egyösszegű kiegészítést. Arra emlékeztetek, hogy

a sikeres lengyelországi stabilizáció idején, amikor még állami bérszabályozás volt, az volt az induló szabály, hogy a béreket csak az infláció 30 százalékával szabad emelni, és azután, amikor a helyzet javult, ezt a kulcsszámot fokozatosan emelték. Ilyen módon lehetett megszabadulni egy háromszámjegyű inflációtól. A mi helyzetünk nem ennyire súlyos, ezért a gyógyszernek sem kell ennyire keserűnek lennie, de

az infláció letöréséhez nem vezet más út, mint az összkereslet csökkentése.

Szomorú, hogy erről nemcsak a Fidesz nem beszél, de az ellenzék sem. Nemcsak a Fidesz nem tekinti felnőttnek a választókat, de az ellenzék is azzal áltatja őket, hogy minden csak akarat kérdése. Pedig nem az.

BÉKEPÁRTI? PUTYIN-PÁRTI

Gulyás Gergely az e heti kormány-sajtótájékoztatón kimondta az igazat az Orbán-kormányról. Azt állította: kétféle álláspont van a háborúval kapcsolatban. Az egyik, hogy azonnali tűzszünet és tárgyalás kell, a másik, hogy „a háború addig tartson, ameddig pontosan azok a határok lesznek, amik a háború előtt voltak”.

Szerinte, „aki utóbbi mellett áll ki, az abban érdekelt, hogy a háború még évekig tartson”. Azt hiszem, ilyen nyíltan még nem mondta ki fideszes politikus, hogy amellett van, hogy Ukrajna engedjen át területeket az Orosz Föderációnak, vagyis jutalmazzák meg az agresszort.

A nyugati világ többi országa éppen azért nem híve a tűzszünetnek, azért támogatja Ukrajnát területi integritásának helyreállításában, azért látja el Ukrajnát korszerű fegyverekkel, mert nem akar elfogadni egy olyan precedenst, amely hatályon kívül helyezné az európai biztonságnak az 1975-ös helsinki értekezleten, majd 1990 után újra megerősített, az ENSZ alapokmányára támaszkodó alapelvét, amely elutasítja az államhatárok megkérdőjelezését.

A Szovjetunió felbomlásakor az Orosz Föderáció elismerte a többi volt szovjet köztársaságnak független államként kialakult határait, de mindjárt megsértette Moldova határait Transznyisztria orosz csapatokkal történő leválasztásával, folytatta – már Putyin elnöksége idején – Abházia és Dél-Oszétia leválasztásával Grúziáról, majd a Krím annektálásával és a Donyec-medencei két „népköztársaság” létrehozásával és Ukrajna tavalyi megtámadásával véglegessé tette a szakítást a nemzetközi biztonság alapvető normáival.

A putyini orosz államnak ezt az eljárását honorálná az Orbán-kormány, amikor arra beszélné rá a nemzetközi közösséget, hogy eddigi álláspontjával szemben mondjon le Ukrajna területi integritásáról.

Legutóbb az azonnali kérdések órájában az MSZP képviselője panaszosan azt kérdezte Orbán Viktortól, hogy ugyan miért nevezi őket háborúpártinak, miközben ők a Fidesz „békepárti” határozati javaslatával szemben azt a szöveget nyújtották be az Országgyűlésnek, amit az ENSZ közgyűlésén is elfogadott a tagállamok nagy többsége.

Igazi példája annak, amit én korábbi írásomban „mentegetőző ellenzékiségnek” neveztem. Orbánéknak az ellenzéket és a nyugati világot (amelyhez immár az EU és a NATO új országait is sorolhatjuk Észtországtól Albániáig) háborúpártinak nevező retorikájával szemben nem védekezni kell, hanem támadni.

Rá kell mutatni, hogy valójában Orbánéknak az Ukrajna putyini megtámadását honoráló álláspontja háborúpárti, és az híve a békének, aki kitart az európai béke és biztonság alapvető normája, a határok erőszakos módosításának elutasítása mellett.

Kár, hogy ezt a tavalyi választási kampányban sem és azóta sem mondta ki a demokratikus oldal.

MESTERHÁZY

Amire számítani lehetett, bekövetkezett. Mesterházy Attila, az MSZP egykori elnöke és miniszterelnök-jelöltje kilépett a pártból, és – Szakács Lászlóval, az MSZP korábbi országgyűlési képviselőjével összefogva – új pártot alapít „Szocialisták és Demokraták Közössége” néven.

Furcsa dolog ez. Az MSZP-ből kiválva korábban – tizenkét éve – Gyurcsány Ferenc is úgy vált ki, hogy új pártot alapított, és ezt tette – három éve – Szanyi Tibor is.

Gyurcsány kiválását és pártalapítását az előzte meg, hogy súlyos konfliktusba került az ő lemondását követő, Mesterházy Attila vezette pártvezetéssel, mely pártvezetés lényegében megtagadta a Gyurcsány-kormányok által követett politikát legalább három alapvető kérdésben: a gazdasági stabilizáció, a nemzeti kérdésben folytatott politika és az antikorrupciós politika kérdésében. (Ez utóbbiról szólt a Gyurcsány által az MSZP-ben kezdeményezett pártszavazás.)

A Demokratikus Koalíció mára a legerősebb ellenzéki párt, országos szervezettséggel, sokezres tagsággal, országgyűlési képviselőcsoporttal, erős önkormányzati jelenléttel.

Szanyi kiválása és pártalapítása azt követte, hogy a 2019-es európai parlamenti választás nyomán, ahol az MSZP és a Párbeszéd listája egyetlen mandátumot szerzett, a párt választmánya nem neki, hanem Ujhelyi Istvánnak adta ezt az egyetlen európai parlamenti mandátumot. Ezt követően olyan politikai platformmal hozta létre Igen Szolidaritás Magyarországért Mozgalom nevű pártját Székely Sándorral, a Szolidaritás Szakszervezet vezetőjével (aki 1998-ban a DK listáján jutott be az Országgyűlésbe, de kivált a DK frakciójából és független képviselő lett), amely platform képviseletéről korábban nyilvánosan nem tett tanúságot.

Ez hagyományos baloldali politikát jelent, a Kádár-korszak dicséretével, az MSZP-től messze balra.

A tavalyi választáson Thürmer Gyula Munkáspártjával indult szövetségben (munkáspárti jelölteket is indítva), és megszégyenítő kudarcot vallottak. 66 jelöltjükből csak 50-et tudtak nyilvántartásba vetetni, és természetesen a megkeményített feltételek mellett nem tudtak listát állítani. Egyéni jelöltjeik többnyire 1 százalékot sem értek el.

Mesterházy anélkül hagyta el az MSZP-t és alapít új pártot, hogy az MSZP-étől bármilyen értelemben is eltérő politikával állna elő.

Amiben 2009-ben, amikor átvette Lendvai Ildikótól az MSZP vezetését, szembefordult a Gyurcsány-féle MSZP-vel, nevezetesen a stabilizációs politika elutasításában és a nemzeti kérdésben, abban az őt követő pártelnökök, elnökségek is kitartanak az akkor meghirdetett irány mellett. A kívülállónak úgy tűnik: Mesterházynak egyetlen kifogása van az MSZP mai vezetése ellen, mégpedig hogy nem ő az. Kétségtelen, hogy az MSZP előző tisztújításán nem túl elegáns módon akadályozták meg, hogy elinduljon Tóth Bertalannal szemben a társelnökségért. (A jelölő bizottság az utolsó pillanatban szabott olyan feltételt az indulóknak, amelyet ő nem tudhatott teljesíteni.) Az eljárás miatt joggal sértődhetett meg (ahogy korábban Szanyi is), de ez nem pótolja a politikai platform felmutatását. A pártalapítás bejelentését követő interjúiban ugyanis semmi érdemit nem mondott arról, hogy miben képviselne mást, mint az MSZP mai vezetése. (Elismerem, az egyik interjú végén megemlítette, hogy Komjáthy Imre, az új férfi társelnök kijelentései számára szélsőbaloldalinak tűnnek.)

Tudom, milyen az, ha valaki a pártjában kiszorul a vezetésből. (Pártelnök sosem voltam, de az SZDSZ-ben ügyvivő, a DK-ban alelnök igen.) Együtt lehet ezzel élni, ha az ember azt tudja gondolni, hogy a többiekkel szemben ebben vagy abban a fontos kérdésben nekem van igazam, bár a többiek ezt nem látják be. De mi az a fontos politikai kérdés, amiben Mesterházy azt gondolhatja: neki van igaza, és nem a jelenlegi pártvezetésnek?

Német vita, magyar vita

A német közéletet ezekben a hetekben a hárompárti (szociáldemokrata-zöld-szabaddemokrata) koalíció belső vitája foglalkoztatja.

A három párt koalíciós megállapodása nagy horderejű intézkedéseket tartalmazott a klímaválsággal szemben. Szerkezetei változást irányoztak elő az épületek fűtésére használt energiában és a közlekedésben. Most eljött az intézkedések ideje. A zöldek által delegált gazdasági és klímaügyi miniszter, Robert Habeck alkancellár dolgozta ki a fűtési technológiaváltást: a jövő évtől megtiltanák az olaj- vagy gázfűtés beépítését új épületekbe, és a hőszivattyús vagy más, nagyobb részben megújuló energiát használó technológiák alkalmazását írják elő. A meglevő épületekben a felújításra szoruló fűtési rendszereknél is lehetőség szerint ezt szorgalmazzák. Miért is? Azért, hogy tovább csökkentsék az energiafelhasználáson belül a környezeti szempontól ártalmas fosszilis energia részarányáét, amely ráadásul korábban az Oroszországtól való függőséget jelentette.

A másik két kormánypárt fékezné az átállást, tekintettel arra, hogy az új technológia a beépítéskor nagyobb költséggel jár, miközben a használat során már olcsóbb. A közlekedésben már a koalíciókötéskor megállapodtak a belső égésű motorral működő új autók forgalomba helyezésének leállításában 2035-től, amit az EU is elfogadott, és amit most a szabad demokrata közlekedési miniszter kezdeményezésére úgy lazítanak, hogy csak a benzines és dieselautók forgalomba helyezését tiltják meg, a szintetikus üzemanyaggal (E-fuels) működő motorok továbbra is forgalmazhatók lesznek. Míg a zöldek azt szerették volna, ha minden közlekedési beruházást a vasút fejlesztésére fordítanak, és nem fejlesztik tovább az autópályákat, a szabad demokrata közlekedési miniszter elérte, hogy 144 ponton oldják az autópálya-hálózat szűk keresztmetszeteit. A zöldek azért elérték, hogy a teherautók megnövelt útdíját 80 százalékban vasútfejlesztésre fordítsák.

Mi folyik közben Magyarországon?

Az Orbán-kormány a maga újraiparosítási programjának zászlóshajójaként akkumulátor-nagyhatalommá kívánja tenni az országot, ezért szerte az országban akkumulátorgyárakat építtet. A Kereskedelmi- és Iparkamara márciusi rendezvényén állt elő Orbán Viktor azzal, hogy ezek hatalmas villamosenergia-igényének kielégítésére négy új gázerőművet építenek az ország különböző pontjain. Nálunk nincs koalíciós konfliktus, hiszen koalíció sincs. Konfliktus a kormány és az ellenzék között van: az ellenzéki pártok környezetvédelmi megfontolásból ellenzik az akkumulátorgyárak sorozatban történő építését, és – bár erről kevesebb szó esik – ehhez új gázerőművek építését, ami nyilván az orosz gázimport további fenntartását, akár növelését jelentené. Az Orbán-kormány egy évtizede fékezi a megújuló energia használatát: a szélerőművek létesítését leállította, és a napenergia hasznosítása is a háztetőkre korlátozódik.

Miért tanulságos számunkra a német és a magyar kormány energiapolitikai törekvéseinek összehasonlítása? A német kormányokat (a jelenlegit is és a korábbit is) a klímaválsággal szembeni fellépés szempontja vezeti, aminek haszonélvezője nem elsősorban a német lakosság, hanem az egész világ, hiszen a klímaválság csak globálisan fékezhető meg, még ha a szennyezés mérséklése egy-egy ország és régió levegője, éghajlata szempontjából is előnyös. A német választóközönség környezettudatossága készteti a zöldek mellett a többi demokratikus pártot is az ilyen intézkedések támogatására, még ha a költségekre és az ingatlantulajdonosok illetve autósok szempontjaira tekintettel fékezik is az energiaszerkezet átalakítását.

Mi a helyzet Magyarországon?

Az Orbán-kormányt a környezetvédelem nemigen foglalkoztatja. Nemcsak a minisztériumot szüntették meg (én nem ezt tartom a fő kérdésnek), de az energiaszerkezet átalakítását sem tartják fontosnak. A Donald Trump „America First” jelszavát lefordító „Nekünk Magyarország az első” kampányjelszó azt jelenti, hogy az Orbán-rendszert nem érdekli, hogy Magyarország is a nemzetközi közösség része, és felelős is azért, hogy részt vállaljon az olyan világméretű problémák kezelésében, mint a menekültügy, a háborús agresszió megfékezése, a világélelmezés vagy a most tárgyalt klímaválság.

Orbánékat csak a saját hatalmuk fenntartása foglalkoztatja,

ezt szolgálja az Oroszországhoz fűződő gazdasági, ezen belül energetikai együttműködés fenntartása, és az elavult gazdasági szerkezetet újratermelő „újraiparosítási” program. Találóan mutatott rá Győrffy Dóra, hogy az Orbán-kormányok gazdaságpolitikája a Rákosi-korszakéra emlékeztet. Hozzátehetjük: a külpolitikája is. Nem is beszélve a politikai rendszer fejlődési irányáról.

Dollárbaloldal

Dollárbaloldal – ezzel bélyegzik meg a fideszes politikusok nap mint nap az ellenzékieket a parlamentben. Ennek a megbélyegzésnek megvan a maga története.

Amióta nem sokkal a tavalyi országgyűlési választás után Márki-Zay Péter, az egykori miniszterelnök-jelölt előállt azzal, hogy amerikai magyarok gyűjtéséből jelentősebb összeghez jutott a kampány finanszírozására, a Fidesz elkezdte „dollárbaloldalként” emlegetni az ellenzéki pártokat.

Márki-Zay az adományt úgy magyarázta, hogy azt nem a pártokkal közösen folytatott választási kampányra kapták és használták fel, hanem az általa alapított Mindenki Magyarországa Mozgalomnak a politikai kultúra megújítására folytatott kampányára, amelynek a pártok nem voltak részesei.

Több ellenzéki párttól is hallottunk olyan nyilatkozatot, hogy nem tudtak a Márki-Zay által szerzett adományról, és Márki-Zay sohasem cáfolta ezt, sohasem mondta, hogy a közös kampányban részt vevő többi párt politikusaival egyeztette volna ezt az adománygyűjtő akciót. Nagyon nehéz lehet azonban megvédeni azt az állítást, hogy az egyidejűleg folyó választási kampányt és politikai kultúraújító kampányt külön lehetett volna választani.

Márki-Zay rendszeresen azzal büszkélkedik, hogy az adománygyűjtés során semmilyen törvénysértés nem történt, minthogy az MMM nem párt, így joga volt külföldi támogatáshoz jutni, és az adomány felhasználásáról az utolsó fillérig elszámolt. A Fidesz most a választási szabályok módosítására készül, hogy elzárja ezt a lehetőséget. Miután a pártok eddig sem használtak el külföldről jövő adományokat választási kampányaikban, ennek önmagában nincs különösebb jelentősége.

(Egészen más kérdés, hogy helyes-e a külföldi támogatás kizárása általában, és helyes-e akkor, amikor a Fidesz korlátlanul használ fel állami forrásokat a maga kampányára, és méltányos lenne-e ennek ellensúlyozására külföldi forrásokat igénybe venni.)

Egy dologban azonban bizonyosak lehetünk.

Ez a külföldről történő adománygyűjtés súlyos politikai kárt okozott és okoz az ellenzéki pártoknak.

Azoknak, amelyek Márki-Zay előadása szerint az adományból nem részesültek, és a nyilatkozatok szerint erről nem is tudtak. Ez a történet megkönnyíti, hogy a Fidesz az ellenzéket idegen érdekek kiszolgálójaként állítsa be. Nem mintha e nélkül nem ezt tenné, de ez megkönnyíti a dolgát. Nem véletlenül ismételgetik a „dollárbaloldal” bélyeget, és állítják, hogy az adományért cserébe az ellenzékiek azt teszik, amit külföldi megbízóik elvárnak tőlük.

Azt gondolom, hogy Márki-Zay Péter felelőtlenül járt el, amikor ebbe a dologba belement. Nem kétlem, hogy aki ezt Amerikából felajánlotta neki, jó szándékkal tette. Jó szándékkal tehették ezt az adományozók is. Azt sem kétlem, hogy Márki-Zay tisztességes szándékkal vállalkozott előbb arra, hogy Hódmezővásárhelyen elinduljon az időközi polgármester-választásba a Fidesz jelöltjével szemben, majd arra is, hogy beszálljon az országos politikába. Hazafias, demokratikus elkötelezettség vezethette. Hiányzott azonban belőle a megkívánt politikai ítélőképesség és felelősségtudat ahhoz, hogy országos politikai feladatot elvállalhasson. Ezt az adományszerző akciója bebizonyította.

AMIKOR GULYÁS GERGELYNEK IGAZA LEHET

A Miniszterelnökséget vezető miniszter legutóbbi sajtótájékoztatóján egy állításának indoklásában megismételte azt a sokszor hangoztatott tételét, hogy Nyugat-Európában nincs olyan sajtószabadság, mint Magyarországon, más szóval Magyarországon a média sokszínűbb, mint Nyugat-Európában.

Szó szerint leírtam a televízió-közvetítésből a kérdéses passzust:

„… ismét el kell mondjam Önöknek azt a valósággal megegyező meggyőződésemet, hogy miután az európai országok sajtója nem olyan sokszínű, mint ami itt egy-egy kormányinfón is kiviláglik, hanem egyhangú, tehát konzervatív sajtó nem létezik, és van egy főirány, amit aki nem követ, az utána nem nagyon írhat a gyakorlatban újságot – elvileg persze a média szabadsága törvényben biztosított, de a gyakorlatban a sokszínűség természetesen nem érvényesül –, ezért aki jó politikus akar lenni és jó ember, az akkor jár jól, ha mond valami rosszat Magyarországról.”

Gulyás miniszter állítása, miszerint a mai Magyarországon van csak igazi sajtószabadság, Nyugat-Európában pedig, noha a törvény ezt előírja, nincs, első hallásra képtelenségnek tűnik. Aki olvas nyugati nyelveken – de akár csehül, lengyelül vagy románul –, az tudja, hogy milyen gondolatgazdag azokban az országokban a sajtó, menyire különféle nézetek kapnak benne hangot. Alaposan átgondolva azonban be kell látnunk, hogy bizonyos értelemben Gulyás miniszternek igaza van.

Talán segít a dolog megértésében, ha Gulyás miniszternek abból a mondatából indulunk ki, hogy a nyugati sajtó „egyhangú, tehát konzervatív sajtó nem létezik”. Vajon mit érthet ezen a miniszter? Vajon mit szólnának ehhez olyan tekintélyes konzervatív lapok szerkesztői, újságírói és olvasói, mint a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Welt, a Times, a Presse, a Figaro vagy a Rzeczpospolita?

Érteni vélem, hogy mit jelent Gulyás állítása. Számára „konzervatív” az olyan újság, tévécsatorna vagy internetes portál, amelyik a Fidesz szellemiségét sugározza. (Ők mindenkit, aki nem az ő hívük, „baloldalinak” titulálnak itthon is és a világban is, ilyennek tekintik az Európai Parlament többségét, így a Néppárt pártjait is.)

Az ilyen értelemben „konzervatív”, vagyis szélsőjobboldali lapból vagy médiumból olyan szélsőségesen nacionalista, a politikai ellenfelet kirekesztő, uszító és sokszor rágalmazó „újságírás” árad, amelynek Nyugat-Európában a főáramú sajtóban valóban nincs helye.

Ahogy a nyugati demokráciák politikai közéletében sincs. A második világháború óta, annak tanulságaira tekintettel a főáramhoz tartozó politikai erők, bármilyen keményen vitatkozzanak is gazdaságpolitikai, társadalompolitikai vagy külpolitikai kérdésekről, a humanizmus, tolerancia, demokrácia és jogállamiság talaján állnak, és elutasítják a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali politikát.

A Fideszre jellemző politizálást kivetik maguk közül (ahogy az Európai Néppárt is tette), és az a főáramú sajtóban, médiában sem jelenik meg.

Az olyasfajta uszításnak, kirekesztésnek, nacionalista felsőbbrendűség-tudatban, ami a Fidesz által üzemeltetett magyarországi médiában mindennapos, ott valóban nincs helye.

Amikor a német szélsőjobboldali AfD egy-egy politikusa ilyesmire vetemedik, a párt országos vezetői nem győzik kimagyarázni a dolgot. Ezért tűnik a nyugati főáramú sajtó Gulyás miniszter számára „egyhangúnak”.  Lássuk be: ebben az értelemben igaza van, az ottani főáramú sajtóban ilyesmivel tényleg nem találkozunk.

Nem csoda, ha ez az „egyhangú” sajtó Magyarországot – azaz dehogy Magyarországot, az orbáni magyar államban kialakult viszonyokat – valóban bírálni szokta, nem karriermegfontolásokból, mint azt Gulyás miniszter feltételezi, hanem azért, mert az orbáni magyar államban kialakult viszonyok ellentétesek a mai Nyugat-Európában kialakult demokratikus-humanista konszenzussal, s az embereket a második világháború előtt uralkodó közép-európai közszellemre emlékeztetik.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!