„Ha Orbán továbbra is kijátszani igyekszik majd a három nagyhatalmat egymás ellen, leginkább Amerikától kell tartania, hisz az mindenképp a szövetségesi rendszeren belül kívánja tartani Magyarországot, másfelől az oroszok és kínaiak sem veszítenek sokat, ha ejtik Orbánt. A miniszterelnök fideszes legitimitása viszont komolyan meggyengülhet, ha bebizonyosodik: teljes kudarc az, ami eddig épült, s az Amerika-ellenes hisztéria legalább annyit ártott az országnak, mint az oroszokkal és kínaiakkal kialakított több, mint baráti viszony.” – kezdi Diplomáciai jegyzetét Ara-Kovács Attila.
Ma már mindenki ezekről a szempontokról beszél, kiemelve: a magyar miniszterelnök hirtelen elkerülhetetlen választási helyzetbe került, márpedig a lehetőségek teljességgel összeegyeztethetetlenek az eddig vitt magyar politikával.
Mivel is kell Orbánnak szembenéznie?
Ha a washingtoni elvárások bármelyik elemét teljesíti, akár Moszkva-Kiev, akár a „kínai nyitás” vonatkozásában, eddig vitt politikája egy csapásra elveszíti értelmét, az attól remélt haszonról nem is beszélve. A rá leselkedő kockázatok közül az egyik legnagyobb, hogy Orbán további renitenciája Trump alulmaradását hozza magával annak State Departmenttel vívott iszapbirkózásában. Állítólag Washingtonban többször hányták a Fehér Ház-i adminisztráció szemére, hogy miért kell elnézni Orbánnak olyan cselekedeteit – ráadásul „házon belül” (euro-atlanti szövetségesi viszony) –, amilyeneket a „házon kívüli” Nicolás Maduro venezuelai elnöknek Washington nem néz el?
A legjellemzőbb e téren a Bush elnök által valaha Budapestre küldött – végtelenül korlátolt – egykori nagykövetnek, April Foley-nak a The Washington Times-ban napvilágot látott minapi cikke, melyben ugyan agyba-főbe dicséri Orbánt és Szijjártó külügyminisztert, hogy aztán hozzátegye: a magyar-orosz és magyar-kínai kapcsolatokban egy gyökeres fordulat Washington számára prioritás, s annak elmaradása tekintetében nincs pardon.
Ugyanilyen meghatározóak azok az érdekek, amelyek Peking és Moszkva szándékait mozgatják. Igaz, mindkét nagyhatalom számára Orbán csak egy, méghozzá nem is a legfontosabb lehetőséget jelentette saját céljaik elérésében.
A Budapest-Belgrád vasútvonal megépítése Orbánnak és Aleksandar Vučić szerb elnöknek fontosabb, mint Pekingnek, elvégre a kínai áruk európai beáramlása volumenében ezerszer nagyobb a pireuszi, nápolyi, rotterdami, hamburgi stb. kikötők révén, mint ezen a vasútvonalon.
Viszont annak megépítése Belgrád uniós kötődését növelné, márpedig Szerbia csatlakozása az unióhoz ezen a fejlettségi és politikai elkötelezettségi szinten legalább akkora katasztrófa lenne, mint Orbán személyes jelenléte ugyanott.
Orosz szempontból is jócskán leértékelődött a magyar miniszterelnök, elvégre az a kém és befolyási hálózat, amit Moszkva oly nagy gonddal építgetett a kontinensen, ma már tettre kész. (Persze nem kis mértékben annak köszönhetően, hogy az orosz ügynökök és bűnözők Magyarországon keresztül az elmúlt közel tíz évben, feltűnés mentesen eláraszthatták Európát.) Ráadásul a magyar diplomácia ma már nem jut hozzá a legfontosabb NATO-titkokhoz, így nincs esély arra, hogy azokat illetéktelenekkel – netán épp oroszokkal – megoszthassa.
És a Fidesz magyarországi mozgástere szempontjából sem egyszerű a helyzet, márpedig tudjuk, a miniszterelnök számára ennél nem létezik fontosabb dolog. Ha Orbán továbbra is kijátszani igyekszik majd a három nagyhatalmat egymás ellen, leginkább Amerikától kell tartania, hisz az mindenképp a szövetségesi rendszeren belül kívánja látni Magyarországot, másfelől az oroszok és kínaiak sem veszítenek sokat, ha ejtik Orbánt. A miniszterelnök fideszes legitimitása viszont komolyan meggyengülhet, ha bebizonyosodik: teljes kudarc az, ami eddig épült, s az Amerika-ellenes hisztéria legalább annyit ártott az országnak, mint az oroszokkal és kínaiakkal kialakított több, mint baráti viszony.