A fundamentalizmus nemcsak vallási jelenség: egy lelki működésmód, amelyben a bizonyosság kegyetlenséggé torzulhat. A karácsonyi történet azonban ennek éppen az ellenkezőjét hirdeti: egy olyan világot, ahol az erő helyett a sebezhetőség, a hatalom helyett az alázat válik mércévé.
Ha valaha találkoztál valódi fundamentalistákkal, pontosan tudod, miért veszélyes ez a gondolkodásmód. Amikor az örök igazságokba vetett hit abszolút bizonyossággal párosul, könnyen születnek olyan emberek, akik készséggel válnak kegyetlenné – miközben mindezt Isten nevében teszik.
Sőt, sokszor a kegyetlenséget jóságként értelmezik. Ha túl elnéző vagy valakivel, nem hagyod-e benne a bűnében? Nem kötelesség-e „szembesíteni” – vagyis megmondani neki, hogy téved? Lehetőleg hangosan, egyértelműen, megfellebbezhetetlenül?
A fundamentalista szemében a nézeteltérés nem egyszerű vita. A nézeteltérés a hitehagyás jele. És ha valaki téved, másokat is tévedésbe vihet – tehát veszélyes.
Innen már csak egy lépés a cenzúra. A fundamentalista gyakran úgy tekint a másként gondolkodóra, mint egy járvány első hordozójára – egy „nulladik betegre”, akit meg kell állítani, mielőtt fertőzni kezd. És nemcsak a kívülállók kerülnek célkeresztbe. A saját közösség tagjai sokszor még keményebb elbírálás alá esnek. Tőlük nincs felmentés.
A szekuláris fundamentalizmus
Mindez nem csak vallási közegben létezik. A szekuláris világban is találkozhatunk ugyanezzel a logikával: amikor valaki teljes identitását politikai meggyőződésére építi, amikor gúnyos megvetéssel kezeli az ellenvéleményt, és megszállottan figyeli, kinek van „platformja”, és kinek nem.
A mechanizmus ugyanaz. Csak a nyelv változik. Az emberi szív mélyén ott van egy régi, suttogó gondolat: „Neked van igazad. A többiek tévednek. És mindenkinek jobb lenne, ha te irányítanál.”
A karácsonyi történet tétje
Ezért is visszatérő vita minden évben a keresztény világban: mit jelent valójában Jézus születése? Hajléktalan volt, mert jászolban született? Menekült, mert családjával Egyiptomba menekült Heródes elől? Bevándorló, mert idegen földön élt?
A vita elsőre szőrszálhasogatásnak tűnhet, de valójában komoly tétje van.
Ha ugyanis a keresztény hit központi alakja nemcsak ember volt, hanem egy alacsony társadalmi státuszú, kiszolgáltatott ember – aki soha nem törekedett földi hatalomra –, akkor ez radikális következményekkel jár mindazokra nézve, akik követni akarják őt.
Ha viszont ezt a történetet sikerül elszakítani a jelen valóságától, akkor puszta eredetmítosszá szelídül. Érdekes lesz, de ártalmatlan.
Nem a kategóriák számítanak
Értelmetlen vitának tűnik, hogy Jézust mai jogi kategóriákba próbáljuk besorolni. Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy amikor – a keresztény hit szerint – Isten emberré lett, nem hatalommal lépett a világba, hanem sebezhetőséggel. És ez a minta nem változott meg.
Jézus egyszerű életet élt: dolgozott, tanított, vándorolt. Nem volt politikai hatalma. Olyan kiszolgáltatott volt, hogy a Római Birodalom könnyedén kivégezhette. És mégis: ez volt az útja.
A keresztény paradoxon
Ha a keresztények valóban Krisztust akarják követni, akkor elkerülhetetlen a kérdés:
miért ragaszkodnak ennyire a világi hatalomhoz? Jézus nem azt mondta, hogy másokat feszítsünk keresztre. Azt mondta:
vegyük fel a saját keresztünket.
Egy régi kifejezés jól leírja ezt a logikát: „Isten fejjel lefelé álló országa.”
Ebben a világban az elsők az utolsók, az ellenséget szeretni kell, az üldözőket meg kell áldani, és az igazi nagyság a szolgálatban mérhető.
A kényelmetlen Krisztus
Nem véletlen, hogy ez az út nem volt népszerű. Jézus meggyógyította a betegeket, segített a rászorulókon – de ez nem volt elég. Sokan politikai szabadítót vártak tőle. Amikor nem ezt adta, elfordultak tőle.
A vallási vezetők elutasították. A tömeg inkább Barabbást választotta. A világi hatalom pedig kivégezte. Krisztus senkinek nem volt kényelmes.
A valódi veszély
A fundamentalizmus veszélye az, hogy másokra irányul: kényszeríteni, elhallgattatni, uralni akar. A kereszténység – ha komolyan veszik – egészen másképp veszélyes.
Azt az embert teszi sebezhetővé, aki gyakorolja. Azt, aki nem hajlandó gyűlölni. Azt, aki nem hajlandó elnyomni. Azt, aki nem hajlandó másokat eszközként használni – még akkor sem, ha ezt „jó ügy” nevében kérik tőle.
Végezetül
A karácsonyi történet nem idilli mese, hanem radikális állítás a hatalomról. Azt mondja: aki másokat elnyom, az Krisztust nyomja el. Aki másokat gyűlöl, az Krisztust gyűlöli. És aki képes szeretni az ellenségét, az a világ legveszélyesebb dolgát teszi.
