Habár kedden volt az 1,5 millió halálos áldozatot követelő örmény népirtás emléknapja, mégsem ezzel foglalkozott a helyi és a nemzetközi sajtó. Ehelyett az örmény elnök váratlan bukására és a küszöbön álló új elnökválasztásra figyelt a világ.
Az örmény forradalmi hangulatot az idézte elő, hogy Szerzs Szargszján egykori elnököt a parlament kormányfővé választotta, miután a hatalom megtartása érdekében egy 2015-ben végrehajtott alkotmánymódosítással parlamenti rendszerré változtatta át az országát, s így a kormányfő kezében összpontosult volna a legnagyobb hatalom.
Mivel az ellenzék szerint Szargszján ilyen módon akarta átmenteni a hatalmát, ezért a fővárosban tüntetéseket szerveztek. A tüntetők lezárták a legfőbb állami épületeket (adóhivatalt, külügyminisztériumot), összecsaptak a hatóságokkal, és mintegy 200 demonstrálót vettek őrizetbe. Ez azonban nem vetett véget a megmozdulásoknak, és még a hétvégén is mintegy 160 ezer ember vonult fel Jereván legnagyobb terén, követelve a tíz éve az ország élén álló Szargszján minél előbbi és feltétel nélküli távozását. A helyzet súlyos összecsapással fenyegetett, miután katonák, köztük Hegyi-Karabah háborút megjárt veteránok, álltak át a demonstrálók oldalára.
A 11 napig tartó tüntetéshullám végül hétfőn hozta meg a gyümölcsét. Április 23-án Szargszján bejelentette a hatalomból való távozását, amelyet kitörő örömmel fogadtak a főváros utcáin. Ezen felbátorodva az ellenzék és a demonstrálók a „korrupciós összefonódások és a családi kapcsolatok” miatt követelni kezdte az egész kormány leváltását és egy új választások megtartását, amellyel végre
„egy új korszak veheti kezdetét Örményországbani”
Közben felkérték Nikol Pasinyant, az ellenzék vezetőjét és a tüntetések fő szervezőjét, hogy induljon a május 2-án megrendezésre kerülő választásokon, amit ő elfogadott. Addig ideiglenesen Karen Karapetján egykori miniszterelnök és jereváni polgármester vezeti az országot, aki Szergszján egyik legfontosabb híve.
Az örmény belpolitikai jövőjén kívül a legnagyobb kérdést az jelenti, hogyan miképp reagál majd Oroszország.
Szergszján ugyanis Vlagyimir Putyin egyik legfontosabb szövetségese volt,
és Moszkva a kaukázusi államok közül Örményországgal ápolta a legszorosabb kapcsolatokat. Az oroszok már segítettek az örmény elnöknek két, a mostanihoz hasonló megmozdulást leverni (2008-ban és 2013-ban), de egyelőre úgy tűnik, mintha az orosz vezetés beletörődött volna a kialakult helyzetbe.
Elsősorban azért, mert Putyin nyugalmat és stabilitást akar: Oroszországot túlságosan leköti a szíriai beavatkozás, nem akar egy újabb „közelkülföldi” konfliktusba belekeveredni. Ugyanúgy azt sem szeretnék, ha ismét kiújulna az azeri-örmény ellentét, mivel 2016-ban a két ország egy rövid, de intenzív háborút vívott egymással a Hegyi-Karabah autonóm területért. Végül pedig egy súlyosbodó válság megterhelné Moszkva viszonyát az Örményországgal szomszédos Iránnal, illetve az Azerbajdzsánt támogató Törökországgal, miközben az orosz diplomácia a szíriai rendezésben leginkább az iráni és a török vezetőkre támaszkodik.
