Most, hogy a magyar futballválogatott barátságos labdarúgó mérkőzésen kikapott a világranglista 136. helyén álló, nem éppen fényes játékerőt képviselő kazahoktól, eszembe jut, hogy éppen egy évvel ezelőtt, 2017. március 25-én Portugáliával játszott a magyar csapat. Az, ellentétben a mostanival, tétmeccs volt, világbajnoki selejtező. Ott is három gólt kaptunk, igaz, úgy hogy közben egyet sem rúgtunk.
„Cristiano homoszexuál!” „Utálunk szar Románia”
Ezekkel a rigmusokkal vonultak a magyar szurkolók Lisszabon utcáin a portugál-magyar mérkőzés előtt.
Értettem akkor az indulatot, hogyne értettem volna.
Cserbenhagyott, lesajnált, kétségbeesett emberek masíroztak a portugál főváros stadionja felé. Idegesek voltak frusztráltak, rosszkedvűek. Mitől lett volna jó kedvük? Bármekkora is volt a parasztvakítás, semmi jóra nem számíthattak a meccsen. Ezt még persze elviselték volna valahogy, hozzászokhattak az elmúlt évtizedekben, de ami ennél is rosszabb, odahaza sem várta őket semmi jó.
A lisszaboni utcán vonuló honfitársainknak a meccs után haza kellett indulniuk Magyarországra. Ahol, minden olyan, amilyen. A feneketlen bendőjű Nemzeti Együttműködés Rendszere hatalma csúcsán, Orbán és társai azt csinálnak az országgal, amit akarnak. Ha úgy tartják jónak, lopnak, ha ahhoz van kedvük, hazudnak.
Mitől ne lett volna feszült az a kétezer magyar, akik a világ egyik legjobb futballistáját buzizták és szar, utálni való országnak nevezték azt a szomszédunkat, amely lassanként mindenben lehagy bennünket, és ahol egyébként szép számmal élnek magyarok.
Mentség nincs az indulatra, magyarázat annál inkább. Magyarország ma olyan hely, ahol nem csak úgy lehet szegény az ember, ha nincs munkája, és nem jut fedél a feje fölé. Magyarországon ma úgy is lehet szegénynek lenni, ha az ember dolgozik, ám mégsem tud kijönni a pénzéből. Nem jut el moziba, színházba, nem tud a gyerekének rendes ruhát venni, nem tudja olyan iskolába íratni, ahol használható, versenyképes ismeretekre tanítják.
Miért ne lettek volna feszültek a portugál válogatott elleni meccsre menetelő magyarok, amikor a hazai kórházakban könnyebb meghalni, mint meggyógyulni. Amikor a csókosok szétlopják az országot, helikopterrel járnak lakodalomba és vadászni, közpénzen utaztatják a babájukat, hetvenmillió forintos lakást vesznek a tízéves gyereküknek.
Értem én az indulatot, messzemenően egyetértek vele. Hatékonyabb lenne persze, ha ezek az elkeseredettek nem Lisszabon, hanem Budapest és a vidéki nagyvárosok utcáin vonulnának. És nem kétezren lennének, hanem sokszor ennyien.
Ameddig nem ez lesz, addig marad a reménytelenség és a kilátástalanság. A megmásított múlt, az elhazudott jelen, az ellopott jövő.
Szerencse, hogy a szólás szabadságából valami még megmaradt. Lehet buzizni Cristiano Ronaldót, üzenni Romániának, hogy szar, és utáljuk. Mindent lehet, mert úgysem változik semmi. Sem a focink, sem az életünk nem lesz jobb ettől.
