Az idei év utolsó napján ugyanaz jut az eszembe, mint az összes többi napon. Hogy könnyebb lenne az élet, ha olyan lennék, mint amilyen nem vagyok. Ha hinnék abban, amiben normális ésszel nem lehet hinni. Hogy a jó rossz, a fehér fekete, és a világ olyan, mint amilyennek a megszállt média mutatja.
Hogy a kevés sok, és a korgó gyomor tele van.
Egyszerűbb lenne minden, ha olyan lennék, mint azok, akik képesek gondolkodás nélkül menni, menetelni. Beállni a sorba, parancsszóra integetni, mosolyogva masírozni. Megváltozni vezényszóra.
Nem emlékezni emberekre, megszólalásokra, eseményekre. Nem tudni arról, hogy vannak, akik ma mást mondanak, mint amit évekkel ezelőtt.
Könnyebb lenne minden, ha nem zavarna, hogy megváltozik a múlt. Nem csupán a sok évtizeddel ezelőtt történtek, de az is, ami csak néhány évvel ezelőtt volt.
Jó lenne tudatlannak lenni, bárgyúnak, butának, bávatagnak. Birkának. Elhinni, amit el akarnak hitetni, lenyelni azt, amivel etetnek, beletörődni abba, hogy semmi sem az, ami volt.
Jó lenne elhinni mindent, amit mondanak. Kritikátlanul, függetlenül a valóságtól. Hogy jobban élünk, és a mi hibánk, ha másként érezzük. Hogy többen dolgoznak, mint tegnap, és az emberek nem munkáért, megélhetésért, muszájból, hanem kalandvágyból mennek külföldre. Hogy az éhezés életforma, a meleg ételre várakozás liberális beetetés.
Hogy más népek felnéznek ránk, és nem lenéznek minket.
Irigyelnek, és nem lesajnálnak.
Könnyebb lenne minden, ha olyan lennék, mint amilyen nem akarok lenni.
