Miközben a kormány évekig a gazdasági szuverenitásról és a „nemzeti függetlenség” védelméről beszélt, a háttérben egy gigantikus, ötmilliárd eurós kínai hitelkeret előkészítésén dolgozott. Az Átlátszó értesülése szerint a kabinet közvetlenül a választások előtt tárgyalt a kínai állami Eximbankkal egy olyan pénzügyi konstrukcióról, amelynek valódi célja máig homályban maradt. A kérdés azonban kézenfekvő: vajon fejlesztésekre kellett a pénz, vagy a recsegő-ropogó NER-rendszer pénzügyi egyensúlyát próbálták kínai forrásokból fenntartani?
Kínai mentőöv a NER-nek
Nagy Márton gazdasági minisztériuma idén tavasszal kezdett tárgyalásokat a kínai állami export-import bankkal, a CEXIM-mel egy ötmilliárd eurós hitelkeretről. Ez olyan összeg, amely már nem egyszerű gazdaságfejlesztési program, hanem stratégiai jelentőségű pénzügyi beavatkozás. A konstrukció különlegessége éppen az volt, hogy a keret felhasználása rendkívül széles mozgásteret biztosított volna: a kétoldalú kereskedelem finanszírozásától az akkumulátorgyárak támogatásán és a geotermikus projektek fejlesztésén át egészen a kis moduláris atomreaktorokig szinte bármire.
A kínai kapcsolatokat hosszú éveken át felügyelő Szijjártó Péter neve természetesen itt is felbukkan. Az egykori külgazdasági miniszter a keleti nyitás egyik legfontosabb végrehajtója volt, és meghatározó szerepet játszott a kínai ipari beruházások magyarországi térnyerésében. Nem véletlen, hogy a BYD európai terjeszkedésének egyik legfontosabb támogatójaként tartották számon. A kritikusok szerint az Orbán-kormány sajátosan értelmezte a szuverenitást: miközben Brüsszeltől a függetlenséget követelte, egyre szorosabban kötötte Magyarország gazdasági jövőjét Pekinghez.
Szijjártó neve azonban más ügyekben is előkerülhet. A koronavírus-járvány idején beszerzett, sokak szerint súlyosan túlárazott lélegeztetőgépek körül máig nem tisztultak el teljesen a kérdőjelek. Ha a folyamatban lévő vizsgálatok új lendületet kapnak, a korábbi döntések hátterét a nyomozó hatóságoknak is részletesen meg kell majd ismerniük.
Amikor elfogyott a brüsszeli pénz
A történet gyökerei jóval korábbra nyúlnak vissza. Orbán Viktor és Matolcsy György már a 2010-es kormányváltás előtt intenzíven kereste a kapcsolatot Kínával. A „keleti nyitás” mögött kezdettől az a stratégiai elképzelés állt, hogy Magyarország csökkentse függőségét az Európai Uniótól és alternatív pénzügyi, illetve politikai támaszpontokat építsen ki.
A terv azonban akkor vált igazán fontossá a miniszterelnök számára, amikor Brüsszel jogállamisági kifogások miatt eurómilliárdok kifizetését függesztette fel. Ekkor merült fel reális lehetőségként, hogy a kieső uniós források helyett kínai pénz érkezhet Magyarországra. A pekingi vezetés azonban józanul mérlegelt. A kínaiak nem kívántak kormányokat finanszírozni, beruházásokat viszont szívesen támogattak volna, természetesen saját feltételeik szerint.
Ez lényegében azt jelentette, hogy Peking nem akart politikai mentőövet dobni Budapestnek. A kínai tőke érkezhetett, de kizárólag olyan projektekbe, amelyek Kína számára is hasznot hoztak. Az a narratíva így gyorsan szertefoszlott, hogy a kínaiak feltétel nélkül pótolhatják az elapadó uniós forrásokat.
Matolcsy bukása és a kínai kapcsolat ára
A kudarc egyik vesztese Matolcsy György lett. A jegybank egykori elnöke hosszú időn át a kínai kapcsolatok egyik legfontosabb magyarországi építője volt, ám amikor nem tudta teljesíteni a miniszterelnök várakozásait, fokozatosan háttérbe szorult. A pekingi csatornák kezelését végül Szijjártó Péter vette át.
Matolcsy körül eközben egyre sűrűsödtek a kérdések. Nemcsak a jegybanki alapítványokban eltűnt százmilliárdok miatt került reflektorfénybe, hanem azért is, mert évek óta visszatérő állítások szóltak arról, hogy a kínai kapcsolatok jóval szorosabbak voltak annál, mint amit egy független jegybank működése indokolna. Ezek az állítások természetesen bizonyításra szorulnak, de jól mutatják, milyen politikai és nemzetbiztonsági viták övezik a NER keleti nyitásának örökségét.
A számla még nem érkezett meg
Ma már nem az a kérdés, hogy Orbán Viktor rendszere mennyire támaszkodott kínai kapcsolatokra, hanem az, hogy ennek milyen következményei lesznek. A korrupciós ügyek, a vitatott közbeszerzések és a gazdasági függőségek vizsgálata önmagában is komoly politikai tehertétel lehet a korábbi kormányzati elit számára.
A legsúlyosabb vádak ugyanakkor már nem a pénzről szólnak. Hanem arról, hogy a „nemzeti szuverenitás” jelszava mögött valójában egyre mélyülő függőségi viszony épült ki előbb Moszkvával, majd Pekinggel. Ha ez a kép széles körben rögzül a közvéleményben, akkor a NER történetének végső mérlege nem a korrupció lesz, hanem a kérdés: valóban függetlenebbé vált-e Magyarország az elmúlt másfél évtizedben, vagy éppen ellenkezőleg, új patrónusokat keresett a régiek helyére?
