A közéletben ma már nem az a kérdés, ki mit mond, hanem hogy milyen nyelven beszél: a békeharcosoké gyakran nem a béke nyelve, és a hasznos idióták sem feltétlenül tudják, kinek a mondatát mondják vissza. A politikai kommunikáció tere olyan játszótér lett, ahol a szavak mögött rejtett érdekek, importált narratívák és gondosan felépített szerepek mozognak – és ahol sokszor épp azok válnak eszközzé, akik azt hiszik, hogy ők irányítanak.
Eltűnt a közéletből a tisztelet. A nyilvános megszólalások hangneme egyre élesebb, és gyakran inkább a szembenállást erősíti, mint a párbeszédet – legalábbis így értékeli egyre több újságíró a nemzetközi közéleti kommunikáció változását. A megfigyelések szerint fokozatosan egy nyersebb, támadóbb nyelvezet kerül előtérbe.
Fontos leszögezni, hogy ez a jelenség nem csak magyar sajátosság, világszerte megfigyelhető. Az elemzésekben egyre gyakrabban jelenik meg az a szakértői felismerés, hogy a politikai marketing tudatosan ráerősít a sajtóban megjelenő élesebb, konfliktusos megszólalásokra. Ennek köszönhetően a nyilvánosság logikája fokozatosan átalakul: az érvek helyét az ütközések veszik át, és ha ez a dinamika változatlan marad, az nemcsak a politikai kommunikáció stílusát, hanem a közéleti párbeszéd, a mémdia egész szerkezetét is újra fogja definiálni.
Az újságírók a terroristák kertészei?
Ennek jelei már régóta látszanak: a sajtóval sehol sem bánnak kesztyűs kézzel a világ politikusai. Az USA elnöke, Donald Trump gyakran a „nép ellenségének” nevezi a médiát, de főleg azt a részét, amely nem ugyanúgy látja a világot, mint ő. A török elnök, Recep Tayyip Erdogan pedig egy alkalommal az újságírókat „terroristák kertészeinek” nevezte. A magyar példákat azért nem érdemes itt sorolni, mert elvinné a fókuszt lényegről. A téma szempontjából hasznosabb azt megjegyezni, hogy a döntéshozók nem csak a sajtót támadják, egymást is egyre durvábban minősítik.
Hajtóvadászat az ellenfélre?
A németeknél például Alexander Gauland retorikája gyakran vált ki heves vitákat, néhány éve volt olyan választási este, amikor az AfD rendezvényén politikai ellenfeleiről azt nyilatkozta: „wir werden sie jagen” („üldözni fogjuk őket”). A hajtóvadászatra buzdító kijelentés országos vitát váltott ki, és sokan úgy vélték, hogy ez már nehezen fér össze a demokratikus politikai diskurzussal.
Az Európai Parlamentben is gyakori, hogy képviselők egymást „hasznos hülyének” minősítik. Legutóbb a német Moritz Körner beszéde keltett feltűnést, míg a belga Guy Verhofstadt neve is többször felmerült hasonló viták kapcsán. Talán ő az, aki legtöbbször használta ezt a kifejezést, igaz sokszor ő maga kapta meg ezt a nem túl hízelgő jelzőt.
Nem csak az Európai Parlamentben megy a „hülyézés”. Volt idő, amikor ez már könyv formájában is megjelent: a Useful Idiots: How Liberals Got It Wrong in the Cold War and Still Blame America First című kötet a kétezres évek elején jelent meg egy amerikai, konzervatív újságíró tollából. A könyv olyan politikusokat és közéleti szereplőket bírál, akik a szerző szerint a hidegháború idején relativizáltak bizonyos politikai veszélyeket. A műben több ismert név is szerepel, például Jimmy Carter, Bill Clinton, Noam Chomsky és még Jane Fonda is.
Miért veszélyes, ha a vezetők „csatatérként” élik meg a párbeszédet?
Hogy manapság kit mindenkit neveztek hülyének ellenfelei, arról akár még egy újabb könyvet lehetne írni, de a listázásnál sokkal fontosabb az a kérdés, miért veszélyes, ha idiótának, ellenségnek tartjuk egymást.
Erre a kérdésre egy osztrák cikk is kereste a választ idén áprilisban. Mit eredményez, ha a vezetők „csatatérként” élik meg a párbeszédet? A Kronen Zeitung egyik újságírója szerint, a nyelv nem semleges: minden durva mondat eltolja a határokat. Ami tegnap még elképzelhetetlen volt, az ma kimondható, holnap pedig már a szélsőségesebb hang is „természetesnek” tűnhet. Ezért egyre inkább ellenségképek születnek a vitapartnerek helyett. Mindennek eredménye, hogy manapság a másik fél már nem meggyőzendő szereplő, hanem legyőzendő ellenfél. – írta az újság,
Ha nincs közös nyelv, nincs kompromisszum sem
Bécsben, Budapesten, Brüsszelben, Berlinben és talán Moszkvában is egyre gyakrabban merül fel a kérdés: elvárható-e a vezetőktől a minimális felelősség és önmérséklet, vagy végleg elfogadjuk, hogy a harsányság fontosabb lett a bölcsességnél? A válasz valószínűleg mindannyiunkban ott van. Jó volna, ha ebben változás történne. Magyarországon erre most van éppen esély. A kommunikációs tanácsadók, az újságírók és a politikusok közösen is sokat tehetnének azért, hogy a vita újra vita legyen. Ne csatatér!
Tényleg hasznos idióták leszünk?
A kérdés ma igazán egyszerű: beszélünk egymással, vagy csak egymás mellett? Mert ha a politikai térben a kommunikációs marketing továbbra is felülírja a párbeszédet, akkor nem marad helye a vitának. Egy ilyen térben a szereplők nem vitapartnerek többé, hanem egy torz kommunikációs rendszer részei — ahol idővel még a ‘hasznos idióta’ kifejezés is csak egy finom, „barátságos” minősítés lesz…
