XIV. Leó pápa október 4-én aláírt első „apostoli buzdítása”, most jelent meg több nyelven. Ezek között biztosan találni olyat, amin a NER vezérkarából többen is beszélnek: nem volna baj, ha elolvasnák és megszívlelnék a tartalmat, miközben éppen üldözik Iványi Gábort az egyházával együtt (és a hozzá hasonló civileket).
A dokumentum abban, hogy még Ferenc pápa kezdte írni, és utóda most fejezte be. Ennyiben a „Dilexi te” (Szerettelek) a két pápa 121 pontbeli közös kiállását jelenti bizonyos emberi értékek mellett. Ez így azért elég erős üzenet.
A tartalom olyan, mintha a Purgatóriumban lennénk: elsősorban a szegényekről, illetve a menekültekről is szól.
A szegények iránti szolgálatról és szeretetről szóló pápai állásfoglalás megrendítő és kijózanító is egyben. A világ egyik legsúlyosabb problémájával foglalkozik: a szegényekkel, és a hozzájuk való társadalmi, emberi viszonyainkkal. A pápa szerint
„A szegények helyzete olyan kiáltás, amely az emberiség történetében folyamatosan életünkhöz, társadalmainkhoz, a politikai és gazdasági rendszereinkhez és nem utolsósorban az Egyházhoz szól.”
Nem tudom, ezzel ki tudna vitatkozni, de kérem, hogy ezt ne tekintse senki felhívásnak a Bayer – Bede – Kövér – Lázár – Semjén – Kocsis – Gulyás – Orbán I. – Orbán II. – Vitályos tengelyű párhuzamos valóságban élők közül.
Az egyházfő a szegénységet nem csupán anyagiakban szűkös állapotként határozza meg, hanem végre világosan beszél annak különböző formáiról is. Közbeszéd szintre emeli annak társadalmi, oktatási, egészségügyi, kulturális, lélektani, táplálkozási, szegregációs, jogfosztott formáit. Az emberi erőszakot is összeköti a problémával, és kiemelten foglalkozik annak a nőkkel kapcsolatos megtestesülésével. Világosan beszél arról, hogy a szegénység jelen van a különböző fejlettségű országokban is, Európára kitekintve pedig azt is megállapítja, hogy a mindennapi megélhetési küzdelem gyakorivá vált. Tagadja azt, hogy a szegénységi állapot választás eredménye lenne, amiből egyenesen következik az az alapelv, hogy azt nem lehet kriminalizálni, büntetni.
A legkiszolgáltatottabbak példáját hozza fel a „létezés perifériáin” élő menekültek és migránsok esetében: Alan Kurdit említi, azt a hároméves szír kisfiút, aki 2015-ben családjával indult el a hazájából, a holttestét a török parton találták meg. Anyja (Rehana) és testvére (Galib) is meghalt, a túlélő apjával, Abdullah Kurdival Ferenc pápa Erbílben (Irak) találkozott. A kisfiú piros pólós, kék nadrágos holttestére egy közeli szálloda baristája talált rá: a kegyeleti jogokat véleményem szerint sértő képre mindannyian emlékezünk. Ferenc pápát az eset a legmélyebben rendítette meg: carrarai fehér márványból készült, a halott kisfiú mellett egy síró angyalt ábrázoló szobrot ajándékozott az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO). A szobor a római székház előtt áll.
Ha csak annyit ismerünk az apostoli buzdítás ezen részéből, hogy Leó pápa szerint „minden elutasított migráns maga Krisztus, aki közösségeink ajtaján kopogtat”, akkor Mária országában legalább a római katolikus egyháztól elvárhatjuk, hogy ne engedje a kérdést tovább a NER-propaganda egyik zászlóshajójaként cirkálni a hazai közpolitika vizein. Ha pedig ezt mégsem akadályozzák meg (és nem, nem tesznek így), akkor a polgároknak kell ezt a nemzeti lélekvesztőt elsüllyeszteni most, amikor ráhajózik éppen az Igazi Sötétség Tengerére.
