Megettétek már a kenyerünk javát. Gazdagok lettetek, sokaknak közületek még strómanra is futja. Nem irigyeljük tőletek, megdolgoztunk érte.
Engedjétek meg, hogy ebből az alkalomból.
Szívünk egész melegével.
Mint fénykép szobánk falán.
Felállva, hosszan és ütemesen.
És tényleg nem ünneprontásként, csupán a teljesség kedvéért: egyszer minden történet véget ér. Mentek majd a levesbe. A szerencsésebbek távoznak maguktól, mert látják, hogy nincs tovább, a pökhendi öntelteket elküldik, ha nem veszik időben észre, hogy vége.
Vezéretek hatalma sem végtelen. Jönnek a trónkövetelők, az ifjútörökök, akik ugrásra készen várják, hogy az öröknek és megbonthatatlannak látszó Vezérrel történjen valami.
Ki lesz a Nemzeti Együttműködés Brutusa?
Ma még csak magukban motyognak még az urak, hangosan ki nem mondanák, miről álmodoznak. Mocskos, perverz férfiálmaik vannak. A hatalomról szólnak ezek az álmok, mert a hatalomnál nincs számukra izgatóbb perverzitás. Nem is igazi férfiember, aki nem mer nagyot álmodni.
A Vezéretektől származik az a mondás, hogy a jófiúk elbuknak. Csak mellékesen, és tényleg nem azért, hogy elkeserítselek benneteket: a rosszak hatalma sem tart örökké.
Már a XXVII. Kongresszusnál tartotok. Ebből az alkalomból engedjétek meg, hogy a mostaninál valódibb sikereket és nagyon sok boldogságot kívánjunk.
Nem nektek: Magyarországnak.
