Egy hét múlva ilyenkor az ország – így vagy úgy, de – történelmet fog írni. Ezt nem csak én érzem politikai szemtanúként, de szinte biztos vagyok benne, hogy minden közélet iránt nyitott ember ugyanígy gondolja. Benne van a levegőben.
Az a Magyarország, amelyre április 13-án, hétfőn ébredünk majd, bizonyosan egy egészen más ország lesz, mint az elmúlt tizenhat évben. És igaz lesz ez akkor is, ha – nem ennek van nagyobb valószínűsége, de ha – bármilyen okból marad a Fidesz. Ebben az elmúlt, meglehetősen turbulens, tornádószerű közéleti időszakban, ami mögöttünk van, számos olyan korábban elképzelhetetlennek tartott dolog történt, ami végeredménytől függetlenül gyökeres változást fog hozni Magyarország életében. Ennek persze ugyanúgy megvannak a veszélyei is, mint az előnyei. Igyekszem röviden összefoglalni, mire is gondolok.
Orbán és rendszerének megroppanása, illetve bedőlésének kezdete egyértelműen az úgynevezett „kegyelmi ügyhöz” kötődik, amely a valós politikai felelősök kilétét illetően – ez is milyen sokatmondó – a mai napig tisztázatlan, feloldatlan. A botrány társadalmi szelepeként életre hívott „influenszer tüntetés” mutatta meg egyértelműen és világosan, hogy immár a társadalom többségbe forduló része áll szemben a NER világával. Ha ott valamelyik „tartalomgyártó” aktív ellenállást, politikai mozgalmat, váltópártot hirdet meg a színpadon, bizonyos vagyok benne, hogy ma őt követnék a kormányváltó tömegek – persze szinte bizonyosan nem a Tiszáéhoz hasonló sikerességgel, de az a sokszázezer ember ott és akkor a maga csendes kiállásával megüzente: elege van a kormányból és elege van az ellenzékből is, új vezetőt akar. Akkor ezt az új embert még nem kapták/kaptuk meg; ebbe az űrbe érkezett meg – mit érkezett, robbant be – Magyar Péter és lett idővel a jövő heti voksolás legnagyobb esélyese. A Tisza áradása közben szépen elmosta az addigi ellenzéki erőket, elsodorta az elsodorhatatlannak látszó Gyurcsány-mítoszt, a régi beidegződéseket és dogmákat. Sajátos, de az „óellenzék eltakarításának” sok tekintetben a Kétfarkúak az egyik legnagyobb vesztesei, hiszen az általuk feltartott görbe tükör is kicsorbult a Tisza miatt: a hatalom kifigurázásán túl jogosan gyalulták a töketlen ellenzéket, most azonban pályára lépett egy láthatóan potens szereplő. A viccpárt poén nélkül maradt. Meg szavazó nélkül. A cunami már csak olyan, hogy általában mindent is visz, ami az útjában van. De egyúttal helyet teremt erősebb és modernebb építményeknek is, amelyek talán stabilabb pillérei lesznek a társadalmunknak. Áradjon hát!
Soha ilyen esély még nem volt a rendszerváltásra és ezt a NER ellenzékében lévő tömegek is pontosan érzik. Mert ezt a konstrukciót még nem próbáltuk. Ezért pattan le minden Magyar Péterről, ezért porlik szét minden még levegő után kapkodó ellenzéki pártformáció. Amit korábban – tudom, mert ott voltam – az ellenzéki pártok némi (ön)erőszakkal, egy unikum legurítása után akartak összetákolni, azt a magyar nép köszönettel, de idővel kihordta saját maga.
A Tisza Párt egy projektpárt, amely arra jött létre, hogy véget vessen Orbánék teljesen abszurdba fordult rezsimjének.
Éppen ezért, aki baloldalinak mondja a Tiszát (mint Orbánék), a butaságot beszél, vagy hazudik. Aki jobboldalinak mondja a Tiszát (mint például a DK), az még nagyobbat téved vagy hazudik. (Kapcsolódó megállapítás: bár a Tisza az Európai Néppártba lépett be, de ez sem feltétlenül egyirányú értékválasztás volt, hanem az onnan kiszorult Fidesz elleni ügyes pozíciófoglalás) A Tisza és az általa vállalni szándékolt kormányzás valódi törékenysége éppen ebben rejlik: ha az áradás elsodorja Orbánékat is a hatalomból, akkor a projektpárt vállalása egy csapásra teljesül. Köszönjük, hurrá, megvagyunk. Másnap viszont meg kell majd küzdeni a Fidesz által hátrahagyott üres államkasszával, az elaknásított gazdasági és jogállami feladatokkal, a megoldatlan közszolgáltatási problémákkal. Az áprilisi egységbe kovácsolt rendszerváltó tömeg pedig – épp a felvilágosult, sokszínű ellenzéki attitűdjéből is adódóan vallásos párthűség és megengedő türelem helyett – hamar elvárásokkal, ráadásul néha egymásnak ellentmondó elvárásokkal fogja várhatóan feszíteni az új kabinetet, meg a mögötte támasztékként ülő frakciót. Persze, ha átmentünk már a hídon, akkor ráérünk ezen majd akkor rágódni, de épp hazafias, demokratikus, családapai habitusomból adódóan szeretnék minden leendő döntéshozót előre figyelmeztetni: ez nem lesz könnyű gyalogmenet. A mostani ellenzéki tábor valóban derűs, elszánt, reményteli (ez is régen volt) és egységes, de nem homogén. Nagyon nem. Szociáldemokraták, liberálisok, kétfarkúak, zöldek, konzervatívok álltak most össze, hogy azt ne mondjam: ez lett a sokat hivatkozott, de soha el nem ért „demokraták széles koalíciója”. Abban biztos vagyok, hogy egy ilyen sokszínű és jogos elvárásokkal teli leendő kormányzás mögött akkor tartható meg a többség, ha tudomásul vesszük ezt a sokszínűséget és lesz helye (újra) a szociáldemokrata, a liberális, a kétfarkú, a zöld és a konzervatív gondolatoknak is. Nem mondom, hogy könnyű lesz mindent a csőben tartani, mivel ez a demokrácia nevű társasjáték mindig is a macerásabbak közé tartozott. De még mindig jobb, mint a mostani sötét állampárti hazardírozás.
Ha már a konzervatív értékrend asztalra került. Igen, még elhivatott, zsigeri szociáldemokrataként is bízom abban, hogy április 13. után lesz újra olyan jobboldali, tisztes konzervatív hang, amely hallható lesz a zajban. Ez Magyarország érdeke is. Az orbáni évtized valóban legnagyobb bűne, hogy megmérgezte a társadalmat és egymás ellen fordította a magyarságot. Vitathatatlan, kikezdhetetlen és megmásíthatatlan, hogy ez Orbánnak és rezsimjének köszönhető. Hogy a toxikus közélet, a megtűrt után támogatottá váló gyűlölködés végül hova jutott és ebben voltak-e még más szereplők is útközben (persze, hogy voltak) ebből a szempontból most lényegtelen. Ez a megosztottság az ő bűnük. Nem hiszem, hogy egy egyértelmű választási vereség után a NER-ben és a Fideszben ne indulna el valami megtisztulási folyamat. Ha nem így lesz, az rövid távon talán még nem feltétlenül, de hosszú távon ennek az egyik utolsó rendszerváltó pártnak bizonyosan a teljes és végzetes kimúlását hozza el. Ha a Fidesz képes lesz szembenézni saját bűneivel, most elbukó vezetőinek bűneivel, képes lesz őket meghaladni, átlépni és újra egy európai, konzervatív értékrendet hirdető közösséggé válnia, amely a politikai versenytársakban nem a haza elárulóit, hanem mindössze másként gondolkodó nemzettársakat lát majd, akkor hasznára lesznek Magyarországnak. Ha nem értenek meg abból a Fideszben semmit, hogy miként és miért fordult szembe velük az ország, ha nem lesznek képesek ledobni magukról a végletekig korrupt, manipulatív és gátlástalan hazugságokra álvalóságot építő, pökhendi politikai hazárdjátékosokat, akkor csak a szégyen és a biztos feledés lesz a sorsuk. A méreg már túlfolyt a kübli szélén.
Ez a mostani Fidesz, a mostani vezetőkkel – ha maradnának is hatalomban – képtelenek lennének érdemben kormányozni, mert az európai közösségből kiírták magukat, itthon pedig már képtelenek békés és prosperáló nemzeti egységet teremteni az országban. Nem is feltétlenül akarnak, tehát velük bizonyosan nem megy. A Tisza Párt és leendő kormánya pedig meglátásom szerint csak akkor fog tudni sikerrel és hatékonyan működni, ha képes lesz valamilyen szintű társadalmi kiegyezés elérésére, ehhez pedig részben arra is szüksége lesz, hogy a most egységet alkotó hátországának sokszínű kis- és nagyköreit élni és újraszerveződni hagyja. Személy szerint azt szeretném, ha a Tisza kétharmados többséget szerezne, mert furcsa módon az hozhat most társadalmi megbékélést. A rendszerváltás felszabadító tudatát. Minden más leginkább csak válságot állandósít. Tényleg történelmi nap lesz mához egy hétre. És semmi nem lesz ugyanaz, mint előtte. Tudjuk, hogy mi a dolgunk.
