Van valami különös szimbolikája annak, hogy a Trump-birodalom egyik új ékköve éppen Sztálin szülőföldjén emelkedhet az ég felé. Tbilisziben egy 280 méteres Trump-torony tervéről beszélnek, miközben Georgia történetének talán legfontosabb geopolitikai útelágazásához érkezett. A Kaukázus kis országa ma ugyanazzal a kérdéssel néz szembe, amely egész Kelet-Európát foglalkoztatja: meddig lehet egyszerre nyugatinak és oroszbarátnak lenni?
A hivatalos történet egyszerű. A Trump család üzletet lát Georgiában. Eric Trump kétmilliárd dolláros befektetésről beszél, új beruházásokról, új lehetőségekről. A globális üzleti elit számára a politika sokszor csak háttérdíszlet. A pénz odamegy, ahol profitot remél.
Csakhogy a politika ritkán hagyja magát háttérbe szorítani.
Georgia nem Dubaj, nem Szingapúr és nem Monaco. Georgia az a hely, ahol évtizedek óta ütközik egymással az orosz birodalmi gondolat és a nyugati integráció ígérete. Az az ország, amely egyszerre akar Európához tartozni és túlélni Oroszország árnyékában. Az az ország, amelyet a Kreml soha nem tekintett igazán szuverén szereplőnek.
Ezért egy Trump-torony Tbilisziben nem egyszerűen ingatlanfejlesztés. Jelkép is.
A huszadik századot a birodalmak építették. A huszonegyediket egyre inkább a márkák. Ahol egykor vörös csillagok hirdették Moszkva hatalmát, ott ma üveghomlokzatú felhőkarcolók jelzik a globális tőke jelenlétét. A birodalom formája megváltozott, de a logika ugyanaz maradt: aki épít, az befolyást is szerez.
Orbán Viktor bizonyára érti ezt a logikát
Amikor a georgiai választások után az európai politikusok többsége óvatos távolságtartással figyelte az eseményeket, a magyar miniszterelnök sietve Tbiliszibe utazott. Nem pusztán udvariassági látogatásról volt szó. Inkább egy politikai üzenetről: Magyarország kész együttműködni azokkal az erőkkel, amelyek a nyugati kritikák ellenére is hatalmon maradnak.
Orbán hosszú éveken át azt a világot próbálta felépíteni Magyarországon, amelyet sok elemző „irányított demokráciának” nevezett. Olyan rendszert, ahol vannak választások, vannak intézmények és vannak ellenzéki pártok, de a valódi hatalom egy szűk politikai központ köré szerveződik. Ez a modell nem magyar találmány. A huszadik században a Szovjetunió fejlesztette tökélyre, később Oroszország, Fehéroroszország és más autoriter rendszerek alkalmazták saját viszonyaik között.
A különbség csak annyi, hogy Magyarország nem a posztszovjet térség peremén található, hanem a NATO és az Európai Unió közepén.
Orbán politikai pályájának talán legnagyobb tévedése az volt, hogy ezt a különbséget hosszú ideig alábecsülte. Bízott benne, hogy kialakulhat egy olyan nemzetközi erőtér, amelyben Washington és Moszkva hallgatólagosan elfogadja ugyanazokat a politikai modelleket. Bízott benne, hogy Donald Trump visszatérése átrajzolhatja a nyugati politikai térképet.
Az ukrajnai háború azonban mindent megváltoztatott
2022. február 24-e után a Nyugat szemében már nem lehetett egyszerű taktikai kérdés az Oroszországhoz való viszony. Putyin Ukrajna elleni támadása választás elé állította Európát. Innentől kezdve a hintapolitika egyre nehezebbé vált. Az a mozgástér, amely korábban lehetővé tette az egyensúlyozást Kelet és Nyugat között, drasztikusan beszűkült.
Georgia és Magyarország története ezért sokkal inkább hasonlít egymásra, mint azt első pillantásra gondolnánk.
Mindkét ország vezetői abban bíztak, hogy a nagyhatalmak között lavírozva növelhetik saját mozgásterüket. Mindkettő megpróbálta kihasználni a Nyugat belső megosztottságát. Mindkettő azt hitte, hogy a geopolitikai egyensúlyozás korlátlanul folytatható.
A történelem azonban ritkán jutalmazza a kompországokat.
A legismertebb magyar politikai metafora szerint az ország Kelet és Nyugat között ingázik. Csakhogy a kompnak van egy kellemetlen tulajdonsága: soha nem a saját erejéből halad, hanem mindig az áramlatok és a vontatók határozzák meg az útját.
Ez a georgiai történet valódi tanulsága is.
A Trump-torony talán felépül Tbilisziben. Lehet, hogy a 280 méteres felhőkarcoló évtizedek múlva is ott áll majd a város fölött.
De a kérdés nem az épület magassága. Hanem az, hogy milyen világ emeli az ég felé.
Sztálin hazájában egykor a kommunista birodalom épített monumentális szimbólumokat. Ma a globális kapitalizmus teszi ugyanezt. A díszlet változik, a szereplők cserélődnek, de a hatalom mindig szereti kőbe, acélba és üvegbe önteni önmagát.
A történelem iróniája, hogy miközben Sztálin egykor a kapitalizmus eltörléséről álmodott, szülőföldjén most egy Trump-feliratú felhőkarcoló válhat a korszak új jelképévé. Ez önmagában többet mond el a huszonegyedik századról, mint ezer politikai beszéd.
