Kezdőlap Címkék Sztálin

Címke: Sztálin

2020 – a 75. évforduló

2020, történelmünk legnagyobb világégésére, pontosabban annak befejezésének 75. évfordulójára való emlékezés éve. Az év első kilenc hónapjának szinte minden napjára jut olyan esemény, mely a végső fegyverletételhez visz közelebb. Habár már az eddig eltelt két hónap (január, február) is jelzi, hogy még napjainkra sincs egyértelműen és alaposan feldolgozva a második világháború vége, befejezése.

Néhány közhely: „a történelmet a győztesek írják”, „soha többé háborút”, „soha többé Holokauszt”, stb. Az elmúlt 75 év rácáfolt ezekre a frázisokra, különösen Európában, ahol állítólag 75 éve béke van. Emlékeztetőül: 1956-ban legalább annyi épület károsodott meg Budapesten, mint 1945-ben. A délszláv háború (1991 – 2001) idején az elfogottakkal, mint hadifoglyokkal való bánásmód semmiben sem különbözött bármely náci haláltáborban elkövetett rémtettől. Ráadásul a srebrenica-i vérengzés, mészárlás a holland „békefenntartók” közelében történt. A jugoszláv szövetségi állam erőszakos felbomlását, a délszláv háborút, képtelen volt megakadályozni az „európaiság szimbóluma”, az EU. Végül a NATO-t, pontosabban az Egyesült Államok légierejét, kellett felkérni a „rendcsinálásra” (ahogy ez a II. világháború idején is történt!)

Valaki is komolyan állíthatja, hogy az elmúlt 75 esztendő európai történelmét a győztesek írták?

Talán Putyin helyzete és szerepe a legnehezebb az idei megemlékezésekben, hiszen hiába győztek 75 évvel ezelőtt elődei, a soknemzetiségű Szovjetunió népei, mára ez a dicsőség elhalványult, elsősorban az egykori szovjet-zóna, a Moszkva befolyása alá került közép-kelet-európaiak körében. Különösen a győzelemért életüket adók családtagjai csalódottak és nehezen veszik tudomásul ezt a – nevezzük – pálfordulást. Putyin évek óta próbálkozik valamit visszaszerezni abból a dicsőségből és tiszteletből, amit országa 1945-ben élvezett az iszonyatos emberáldozattal kivívott győzelem alapján. Nem véletlen, hogy meghagyta azt a (szovjet) himnuszt, amit Sztálin választott ki több pályázat közül, és ami csak 1944-ben váltotta fel az 1922 óta hivatalos szovjet himnuszt, a nemzetközi munkásmozgalom legelterjedtebb mozgalmi dalát, az Internacionálét. Majd a Szovjetunió megszűnése (1991) után már csak szöveg nélkül játszották az 1944 óta hivatalos dallamot. Aztán jött a sydney-i olimpia és az orosz sportolóknak nem volt mit énekelniük, végül Putyin 2000. december 25-én aláírta a himnusz új (hivatalos) szövegét.

Hála az internetnek (youtube) rengeteg visszaemlékezés látható „ferdeszemű” egykori harcosoktól, veteránoktól, akik az 1941-es náci orvtámadást követően, a Nagy Honvédő Háború idején, önként jelentkeztek a szovjet haza védelmére. Ez

némi magyarázat lehet, hogy miért volt oly sok ázsiai a Vörös Hadsereg Közép-Kelet-Európát elözönlő katonái között. Ugyanakkor a katonai vezetők között szinte csak európai kinézetűek voltak.

Hogy az idei, 75. évforduló-sorozat Európa keleti felén nem lesz valami felhőtlen, azt már az eddigi történések is mutatják, például Auschwitz felszabadítása. Putyin Jeruzsálembe ment a Yad Vashem-ben tartott Holokauszt megemlékezésre, amitől viszont távol maradt a lengyel államelnök, mivel állítólag a rendezők, szervezők nem engedték, hogy Putyin után beszédet mondjon. Ugyanakkor az Auschwitzban rendezett megemlékezésen Oroszországot csak a varsói nagykövet képviselte, pedig vagy 40 ország állam- és kormányfője jelent meg a világ legnagyobb zsidó temetőjében tartott megemlékezésen.

Közben Lengyelországban törvénybe iktatták, hogy börtönbüntetéssel sújtható az, aki a haláltáborral kapcsolatban Auschwitz lengyel nevét (Oświęcim) használja, vagy földrajzi helymeghatározóként mellé teszi a „lengyelországi” jelzőt.

Ebből is látszik, hogy a II. világháborúra emlékezés Kelet-Európában máig ki nem beszélt, történelmileg helyre nem tett eseményeket hozhat a felszínre. Ha a nácizmust tekintjük a világuralomra törő, minden mást elpusztító ideológia alapjának, akkor egyértelmű, hogy ennek az eszmének a legyőzése, mi több megsemmisítése volt a legfőbb cél. Egy eszme, mely nacionalista, nemzeti, származási, „faji” alapra helyezte a kontinens népeinek gondolkozását. Ez a szemlélet sokkal veszélyesebb a Föld lakosságára, nemzeteire nézve, mint maga a diktatórikus államforma, az egypártrendszer. Hiszen Hitler minden baj okozójának egyetlen népcsoportot, a zsidókat, nevezte meg, és jelölte ki elpusztításukat hetedíziglen. Ez a 20-30-as években nagyon sok európainak tetszett, mert úgy érezték, ha ez a népcsoport eltűnik Európából, de legalábbis országukból, akkor minden probléma, elsősorban a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenség, egyik pillanatról a másikra megszűnik. Ez az antikapitalista felfogás hozta közös nevezőre a hitlerizmust és a leninizmust.

Mégis, az igazi nagy különbség, hogy amíg a nemzeti-szocialisták (nemzeti = nazional = náci) egy népcsoport (a zsidók) kiirtásától remélték a világ sorsának jobbra fordulását, addig a nemzetközi-szocialisták, azaz a kommunisták, a népektől, nemzetektől függetlenül a magántulajdon teljes felszámolásától, köztulajdonba vételétől várták az egyén életkörülményének látványos javulását. 

Talán érdemes megemlíteni, hogy a kontinentális európai birodalmak (orosz, német, osztrák-magyar, török) az I. világháború végén felbomlottak és „szocialista” (szociáldemokrata) köztársaságokká alakultak, melyek közül néhányból rövid időre szovjet-tanácsrendszer is lett. Moszkva hamar felismerte, hogy a két egypártrendszer, a sztálini (kommunista) szocializmus és a hitleri nemzeti szocializmus, könnyen összetéveszthető, ezért a Komintern-en keresztül a Szovjetunióval szimpatizáló nyugati baloldali körök elkezdték használni és terjeszteni a nemzetiszocializmus helyett az olasz fasizmus, fasiszta szót, fogalmat, jelzőt, majd ennek ellenzőikre az antifasiszta kifejezést, jelzőt.

A magyar nyelv és gondolkodás („mi mindig jók voltunk, mégis, mindenki minket bánt”) sajátossága, hogy ameddig a rasszista szó minden nyelven fajgyűlölőt jelent, addig a radikális magyar nacionalisták a fajvédő szót, fogalmat alkalmazták, és ezzel a többi nemzetiséget tették ellenséggé. Majd

az ősi, egyistenhitű felekezet tagjait törvényi úton átminősítették népcsoporttá, így lett a Kiegyezés óta (1867) törvénybe foglalt izraelitából „zsidó”. A deportálás, „külföldiül” kiutasítást jelent, és az állampolgárságtól való (tömeges) megfosztást.

Erre jó példa a napjainkban bátor hősként tisztelt felvidéki Eszterházy János, aki a szlovák parlamentben egyedüliként nem szavazta meg (tartózkodott) a deportálást. A szlovákiai magyar politikus ugyanis attól tartott, ha a deportálást, mint olyant, elfogadja a pozsonyi parlament, akkor – esetleg később – a magyar lakosság is szülőföldje elhagyására kényszeríthető.

Arról is szeretnek megfeledkezni a II. világháború ismertetői, hogy 1939-ben Lengyelország szovjet-náci felosztásával, Hitler szabadkezet kapott (Nyugat-)Európa lerohanására. Egyedül Nagy-Britannia állta a sarat a náci légitámadásokkal szemben. A demokrata párti és pacifista USA távol tartotta magát a harcoktól. Roosevelt elnök még 1940 októberében Bostonban is azt mondta:

„Fiaitok nem lesznek idegen háborúkba küldve”
(Your boys are not going to be sent into any foreign wars)

Végül, brit könyörgésre, Washington a szigetország részére és védelmére pénzért (lend and lease = kölcsönbérleti szerződés) volt hajlandó hadianyagot szállítani (1939-41). Az európai hadi és politikai helyzet tragikussá vált, amikor a szárazföldi Európa meghódítása (Blitzkrieg) után Hitler az Ural-ig akarta (Harmadik) Birodalmát kiterjeszteni, és ezért (1941. július) a harmat gyenge Szovjetunió ellen fordult.

Ellentétben Lenin paranoid kapitalista ellenességével (vagy félelmével?), Sztálin szó nélkül elfogadta a nyugati, angolszász szövetségesi (anyagi, hadiipari) segítséget, és a kínálkozó történelmi pillanatot, hogy kitörjön a világszerte megvetett proletárdiktatúra okozta elszigeteltségből.

Az európai kapituláció 75. évfordulójáig (1945. május 8-9) hátra lévő néhány hónap még tartogathat egy-két meglepetést a megemlékezéseken. Beleértve

a magyarországi harcok befejezését is. 1945. április 4. volt a szovjet hadijelentések szerint az a nap, amikor „a Vörös Hadsereg kiűzte Magyarországról az utolsó német-náci egységeket, és hazánk területén befejeződtek a második világháborús harci cselekmények.” Erre a mai kormánypolitika képviselői nem akarnak emlékezni, vagy emlékeztetni.

Annak ellenére, hogy minden politikai felhang nélkül 1945. április 4. a magyarországi harcok beszüntetését, azaz a második világháború magyarországi bejezését jelenti. 

Emlékeztetőül: 1944. október 16-án puccs révén, náci segítséggel került hatalomra a Szálasi-kormány (önelnevezése szerint a Nemzeti Összefogás Kormánya) Budapesten, ám a szovjet front közeledtével 1944 decemberében a Dunántúlra helyezte át székhelyét. Miközben Debrecenben megalakult a szovjet támogatta ideiglenes kormány. Szálasiék 1945. március 28-án oszlatták fel hivatalosan a parlamentet, tagjai, pedig másnap, március 29-én hagyták el Magyarország területét.

A budai Vár 1945. februári védelmében részt vevőkkel ellentétben, az országot március végén elhagyó magyar alakulatok (és velük tartó politikusok) valójában megszegték a haza védelmére tett esküjüket. Vajon miért, és ezt azóta sem rótta fel senki, pl. a jelenlegi nacionalista politikai vezetés?

Arra sincs válasz, hogy a területileg Ukrajnához tartozó Jaltában (1945. február 4-11.) miért csak három szövetséges ország (USA, Nagy-Britannia, Szovjetunió) vezetője van jelen, majd öt hónappal később, a náci kapituláció után (május 8.), Potsdamban (júl. 17- aug. 02) már (Franciaországgal kiegészülve) négy győztes nagyhatalom dönt Európa további sorsáról, az egykori náci birodalom (és szövetségesei) területeinek megszállásáról?

A 75. évforduló megemlékezéseiből kitűnik, hogy mennyire nem ismeri a hidegháború 40 éve alatt ideológiailag befolyásolt magyar közvélemény a nácizmus feletti győzelem valódi okát, a kapitalizmus győzelmét.

Azt, hogy az USA a kapitalista szabadszellemnek megfelelően nagyon rövid idő alatt (szűk négy év = 1941-45) átállt a teljes hadiiparra, miközben (ellentétben a szovjettel), mindvégig azon volt, hogy megkíméljék az „emberanyagot”, és emberközéppontúvá tegyék a hadsereget, melynek érdekében olyan logisztikai újításokat, változásokat alkalmaztak, ami addig Európában ismeretlen volt.

Az egyik ilyen, a „hazai ízek” elérhetősége a világ bármely pontján, hogy harcoló katonáik érezzék az otthon közelségét. Ilyen volt megtalálni azt az alkoholmentes italt, mely csak Amerikában volt kapható. Nem véletlen kötöttek szerződést a Coca Colával, mely minden hadszíntéren jelen volt. 1964-ben az első budapesti önkiszolgáló étterem megnyitásakor egy ismerősöm odasúgta: „Ezt én már ’45-ben láttam az amerikaiaknál, sőt olyan tálcára kapták a kaját, melyen mélyedések voltak és mindennek megvolt a helye. A szakács úgy osztotta ki az ételt, hogy az egyikbe kimérte a levest, a másikba a krumplipürét, a harmadikba a húst, és még a salátának és a desszertnek is volt külön helye.” Ezzel szemben, ’65-ben a Néphadseregben csajka volt, meg zsíros, ritkán elmosott alumínium mélytányér.

Az európai hadszíntereken (legyen az Sztálingrád, Don-kanyar, Budapest ostroma, stb.) készült haditudósításokban, filmeken, fényképeken mindenhol hiányzik a sebesült amerikaiakra jellemző elsősegély nyújtás, az infúziós palackok.

Az amerikaiaknak sokkal fontosabb volt a csendes-óceáni hadszíntér, elvégre a japánok támadták meg őket. Az ottani csaták ismertetésekor feltétlen meg kell említeni az igazi nagy nevet és elmét, az abszolút konzervatív, antikommunista Douglas MacArthur tábornokot. Katonái rajongásig szerették, tisztelték, mivel nem a tiszti étkezdében, hanem katonái között fogyasztotta el ételét. Roosevelt elnököt komcsinak tartotta, olyannyira, hogy elnökké választása után le is szerelt a hadseregtől. MacArthur katonai ismereteit kamatoztatni elment a spanyol-amerikai háborút követően az USA gyámság alá került Fülöp-szigetekre tanácsadónak, ami 1945-ben (50 év elteltével = 1895-1945) kapta volna vissza függetlenségét. MacArthur a Csendes-óceán Svájcát akarta a spanyol nyelvű szigetcsoportból csinálni. Ezt a tervét hiúsította meg Japán 1941 végén, amikor támadást intézett Pearl Harbor és a térség amerikai támaszpontjai ellen. A kiváló katonát Roosevelt elnök azonnal visszahívta az USA hadseregébe, mivel az amerikai demokrácia nem ismer politikai ellentétet a haza védelmében, és a tábornok rögtön szolgálatba lépett. Mint a szárazföldi erők, azaz a hadsereg parancsnoka, végig harcolta a csendes-óceáni háborút, majd kijárta az elnöknél, hogy ő és csapatai (szárazföldi! = Army) előtt tegyék le a japánok a fegyvert, méghozzá a Navy (a haditengerészet) és a Marine (tengerészgyalogság) jelenlétében. Ráadásul azt is elérte Roosevelt utódjánál, Truman elnöknél, hogy Japánt csak a yankee-k szállják meg, ne pedig a négy győztes hatalom, mint Európában. Elvégre

a csendes-óceáni harcokban az USA mellett csak britek és kanadaiak vettek részt. A Sztálin-féle Szovjetunió is csak azután üzent hadat Japánnak, mikor már az USA ledobta a két atombombát (Hirosima, Nagasaki).

Ugyancsak megjegyzendő: a sztálini Szovjetunió 1939-ben, tehát Lengyelország kétoldalú megtámadásának évében, nemcsak a nácikkal, de a japánokkal is meg-nem-támadási szerződést kötött, hogy ne kelljen esetleg két fronton harcolnia. Az öt éves szerződés (1939-44), – ha előzőleg nem mondják fel – automatikusan még egy évig (1945) érvényben marad. A japánok 1941-ben a Szovjetunió elleni náci orvtámadás idején korrektül továbbra is tiszteletben tartották a ’39-es megállapodást. Erről sem tud igazán a magyar közvélemény.

A napokban emlékeztek meg a szövetségesek Drezda elleni légitámadásáról, és az egyik Facebook-os ismerősöm megemlékezését ezzel indította:

„…. Katonai szempontból is értelmetlen, zömében polgári lakosságot sújtó bombázás volt. 1969-ben láttam a cikkben említett romokat.

Nagyon sokan bevették ezt az endékás kommunista propagandát, mármint 25 évvel a háború után épülettörmelék halmazt mutogatni, mint az amerikaiak (és britek) „gaztette”. Arról persze nem emlékeztek meg (elmarasztalóan), amit a nácik tettek, pl. Conventry vagy Rotterdam ártatlan lakóinak szőnyeg-, gyújtó- és napalm bombázásával.

Különben Németország szerte a neonácik emlékeznek meg ezekről a szövetségesek által végrehajtott bombázásokról napjainkban is. Münchenben több ilyen „domb” is található, ahol emléktábla hirdeti a szomorú eseményt, és amit minden évben a neonácik átragasztanak az USA-t és Nagy-Britanniát gyilkosnak nevező felirattal.

A múlt-kor.hu azon állítása sem igaz, hogy a második világháború legpusztítóbb légitámadása a szászországi Drezda elleni volt. Tokió sokkal többet kapott és szenvedett el 1945 januárjában. Éppen ezért nem érezte át a japán hadvezetés augusztusban a Hirosima elleni atomtámadás emberveszteségét, mivel a sugárzás következtében a halálestek többsége csak később jelentkezett.

Hirosima (és Nagasaki) jól átgondolt és kivitelezett stratégiai célpontok voltak. Mindkettő kikötőváros Japán nyugati oldalán, azaz a kínai partok felé. Ezek voltak a hadtáp és utánpótlás szállító tengeri hajóösszekötések a japánok által megszállt Mandzsúriával, ahol az egész japán szárazföldi hadsereg érintetlenül állt és várt a szigetország védelmére való bevetésre a tengeren és óceánon közeledő amerikaiakkal szemben.

Ezekkel a példákkal talán közelebb került a világháború megértése, és a Győzelem Napjára való emlékezés 75. évfordulója.

Egyéni észrevétel, megfigyelés

A 80 év alattiak, különösen a ’45 után születettek közül sokan úgy gondolják, hogy Magyarországnak mindig volt közös határa az 1917-18 óta fennállt Szovjetunióval. Nos, ez tévedés. Még a Tanácsköztársaság idején sem volt! Annak ellenére, hogy a pártállam propagandája, különösen 1957 után, előszeretettel mutatta azt a képet, amelyen Szamuely repülővel ment Moszkvába, hogy találkozzék Leninnel.

A wikipédia szerint:

„….1918. november 9-én Ungváron megalakult a Magyarországi Rutén Néptanács, majd a Károlyi Mihály-kormány megalapította itt a Ruszka Krajna autonóm területet….”

Nem tudom, mennyire ismert a Hucul Köztársaság, amiről ITT lehet olvasni, és aminek bukását követő évtizedek után Kárpátalja a Szovjetunióhoz, azon belül az Ukrán SzSzK-hoz került.

Ugyancsak kevésbé ismert, hogy Ruténia (azaz a ruténok) és Ruszinföld (azaz a ruszinok) a csehszlovákoktól kapták a Podkarpatská Rus azaz a Kárpátalja elnevezést. A versailles-i béketárgyalások idején Kárpátalja fontosságát mindenekelőtt az alapozta meg, hogy területén haladt keresztül az a vasútvonal, amely biztosította a közvetlen összeköttetést Csehszlovákia és Románia között. A párizsi békekonferencia már 1919. szeptember 10-én, az „osztrákok Trianonjakor”, a saint-german-en-lay-i békediktátumban az Ausztriától levált Cseh-szlovákiához csatolta ezt a területet.

A szovjet-magyar határ csak 1945. június 29. óta létezett, tehát erről is meg kellene emlékezni ez év folyamán.

Az előzményekről röviden: Az 1938. november 2-ai első bécsi döntés értelmében Kárpátalja déli része (Ungvár, Munkács, Beregszász) Magyarországhoz került. Majd 1939. március 15-én, a magyar hadsereg megszállta az egész területet, azaz Kárpátalja egészét Magyarország annektálta. 1944 októberében a szovjet hadsereg foglalta el Kárpátalját, majd 1945. június 29-én a Szovjetunióhoz csatolták a területet.

Putyin: fontolgattuk, hogy legyen hasonmásom

Legendák régen keringenek Oroszországban arról, hogy Putyinnak több dublőre is, de most maga az érintett nyilatkozott erről. A TASZ hírügynökségnek elmondta: felmerült az ötlet korábban, hogy legyenek dublőrök, akik helyettesítik Vlagyimir Putyint. Minden oroszok ura 1999-ben lett miniszterelnök a haldokló Jelcin akaratából, és azóta szinte teljhatalommal kormányozza az országot.

Híres elődei közül Joszif Sztálin alkalmazott dublőröket – különösen az élete vége felé amikor egy agyvérzés következtében elveszítette képességeinek egy részét. Putyin is benne van a korban: 1952-ben született és több mint húsz éve üldögél a Kremlben. Ez Sztálinhoz kívül még senkinek sem sikerült.

Tervbe vettük majd elvetettük

A csecsen háború idején merült fel komolyan az ötlet, hogy Putyinnak egy vagy több dublőre is legyen, de végül maga az érintett döntött úgy, hogy ez nem szükséges. Ennek ellenére az oroszok első számú kérdése az interneten: igaz-e, hogy Putyinnak hasonmása van?

Többször megkérdezték ezt az FSZB főnökétől is. Oroszországban a titkosszolgálat a felelős az elnök biztonságáért. Az FSZB főnöke nevetséges kitalációnak nevezte az ötletet, hogy Putyinnak hasonmása lenne.

Vlagyimir Putyin 2024-ig Oroszország elnöke. A jelenlegi alkotmány szerint többször már nem lehet elnök. Az alkotmány jogászok most olyan megoldásokon dolgoznak, melyek lehetővé teszik, hogy Putyin megőrizze a hatalmat 2024 után is. Az alkotmány reformját viszont meg kell szavaznia a parlamentnek. Ezért nagyon fontosak a jövő őszi választások Putyinnak , hogy akkor olyan parlament legyen Moszkvában, mely megszavazza az ő élethosszig tartó uralmát Oroszországban.

Lengyel miniszterelnök: Putyin hazudik

Mateusz Mazowiecki kormányfő szerint az orosz elnök kínos aktuális fejleményekről akarja elterelni a figyelmet azzal, hogy felemlegeti a világháború előtti lengyel kormányzat antiszemitizmusát és mentegeti azt a paktumot, melyet Sztálin kötött Hitlerrel.

1939-ben a két diktátor megnemtámadási szerződést kötött egymással, melyet azután a nácik 1941 nyarán felrúgtak amikor megtámadták a Szovjetuniót. A megnemtámadási szerződést tudatták a világgal, azt viszont nem, hogy van egy titkos záradék, mely felosztja Kelet Európát Berlin és Moszkva között. Ennek alapján szűnt meg újra Lengyelország, melyet Molotov miniszterelnök és külügyminiszter az első világháborút lezáró párizsi békék “szörnyszülöttjének ” nevezett.

Lengyelország legnagyobb ünnepe november 11.

Ezen a napon ért véget az első világháború, és ez a nap a lengyel függetlenség napja. A Vörös hadsereg megpróbálta elfoglalni Varsót, de Pilsudski marsall vezetésével a lengyelek – az antant segítségével – visszaverték őket. A Sztálin-Hitler paktum tette lehetővé Lengyelország újraelosztását, ezért azt Varsóban minden politikai párt abszolút negatívan ítéli meg. Nem így az oroszok, akik szerint Sztálin olyan alkut kötött Hitlerrel, mely késleltette a Szovjetunió elleni támadást. Putyin ezt a narratívát elevenítette fel megfejelve azzal, hogy Lengyelország akkori vezetése is antiszemita volt. Lengyelország berlini nagykövete például szobrot ígért a Führernek azért, ha “megszabadítja a zsidóktól ” az országot. Az akkori Lengyelországban élt a világ legnagyobb zsidó közössége, melyet a nácik csaknem teljesen kiirtottak. Ebben a lengyelek egy része is szerepet játszott, de Varsóban ezt tagadják. Kizárólag a nácik felelősségét hangsúlyozzák. Emiatt komoly bírálatok érték a varsói kormányt nemcsak Izraelből, de az Egyesült Államokból is.

Miért került elő most újra ez a régi lengyel-orosz ellentét?

Mateusz Morawiecki miniszterelnök szerint azért, mert az USA – hosszas habozás után – szankciókkal sújtja az Északi áramlat 2 gázvezetéket. Ez közvetlenül hoz földgázt Oroszországból Németországba a Balti tenger alatt – Ukrajna és Lengyelország megkerülésével. Emiatt Jaroslaw Kaczynski új Sztálin-Hitler paktumnak nevezte az Északi áramlat gázvezetéket. Melyet a lengyel diplomácia igyekezett minden eszközzel megakadályozni és nagy szerepe volt abban, hogy az USA végül szankcióval sújtja azokat a cégeket, melyek részt vállalnak az Északi áramlat 2 építkezésben. Néhány nyugati cég máris jelezte: nem kockáztatja a szankciókat. Az oroszok azt közlik, hogy képesek nélkülük is befejezni a vezeték építését, de ebben sok külföldi szakértő kétkedik. A tervek szerint az idén már meg kellene indulniuk a gáz szállítmányoknak Oroszországból Németországba. Az USA és Lengyelország szerint ezzel túlságosan nagy lenne az orosz gáz függőség Németországban, de Berlinben nem tartanak ettől. A németek úgy vélik: Amerika a maga drágább cseppfolyósított földgázát akarja rásózni európai szövetségeseire, és ezért ágál az orosz gáz függőség ellen.

Isten küldötte, aki átadta az atombomba titkát az oroszoknak

Egy fiatal amerikai villamosmérnök döntő szerepet játszhatott abban, hogy a Szovjetunió villámgyorsan ledolgozta a hátrányát, és felrobbanthatta saját atombombáját négy évvel az amerikai után.

A két atombomba felrobbantása Japán fölött 1945 nyarán megváltoztatta a stratégiai erőviszonyokat az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Hagyományos erőket tekintve az oroszok óriási fölényben voltak, de az atombomba ellensúlyozta ezt. Tisztában volt ezzel Sztálin is, aki Berijára a titkosrendőrség rettegett főnökére bízta az atomfegyver kifejlesztését. A szovjet tudósok Kurcsatov akadémikus irányításával dolgoztak. Amikor megakadtak, akkor Kurcsatov mindig tudta a megoldást, de miért? Kurcsatov nem volt lángelme az atom fizikában, de ő kapta meg a hírszerzői jelentéseket Lavrenytij Berijától.

Kik voltak az atom kémek?

A szovjet hírszerzés több tucat embert foglalkoztatott az Egyesült Államokban, akiknek a kizárólagos feladata a nukleáris fegyver titkainak megszerzése volt. Közéjük tartozott például Albert Einstein orosz felesége is. Einstein viszont nem tudott bekerülni a Manhattan programba, mely az atombomba fedőneve volt. Az USA kémelhárítása kommunista gyanúsnak tartotta a kiváló fizikust. Voltak viszont helyette más fizikusok, akik meggyőződésből árulták el Amerikát: Klaus Fuchs és Bruno Pontecorvo. Róluk eddig is sokat írtak, de most két amerikai történész azokra a kis halakra irányította a figyelmet, akik valószínűleg kulcs szerepet játszottak az információk megszerzésében Los Alamosban.

Kommunista család, mely a Szovjetunióba menekült

A Seborer család Lengyelországból került az Egyesült Államokba, ahol gyorsan beilleszkedtek. Oscar Seborer 1921-ben született. A fiatal villamosmérnök a hadseregben Oak Ridge-ben Tennessee államban teljesített szolgálatot. Itt folytak jelentős részben az atom fegyver kutatások. 1944-ben helyezték át Los Alamosba, ahol az atombomba közvetlen közelébe került. Innen folyamatosan informálta a szovjet hírszerzést. Ő volt Godsend – isten küldötte – akinek a létéről az FBI sokáig nem is tudott! Pedig nemcsak az első hanem a második bomba titkait is eljuttatta a Szovjetunióba!

A szovjet atom kutatás sikerei ráébresztették az amerikai kémelhárítást, hogy orosz ügynökök lehettek szép számmal a Manhattan programban. A lebukás elől Oscar Seborer a testvérével, Stuart-tal együtt a Szovjetunióba menekült. Ott megkapta a Vörös Csillag érdemrendet. Oscar Seborer szép hosszú életet élt: hadmérnökként dolgozott valahol a nagy Szovjetunióban. 2015-ben halt meg. Temetésén jelen volt az orosz hírszerzés is.

Mindezt az amerikai hadtörténészek az orosz levéltárakban bogarászták ki. A szakértőket meglepte, hogy az orosz hírszerzés milyen mélyen be tudott épülni a Manhattan programba, melynek célja a nukleáris fegyver kifejlesztése volt. Igaz, hogy akkoriban Sztálin az Egyesült Államok szövetségese volt a náci Németország elleni háborúban. Az FBI csak a hidegháború idején kezdett aktív kémelhárító munkába, de addigra már az atomtitkok jórészét kicsempészték az Egyesült Államokból a Szovjetunióba.

Nem tudtunk önfeledten nevetni a vizeletében fekvő Sztálinon

A Sztálin halála közben végig azon gondolkodtam a moziban, hogy vajon miért nem működik. Jók a karakterek, akiket jó színészek formálnak meg, érdekes, és önmagában is groteszk a sztori, ami megjelenik a filmben, mégis csak nagyon ritkán volt igazán szórakoztató, és még kevesebbszer vicces Armando Iannucci alkotása.

Pedig kifejezetten jó visszhangot kapott a filmszatíra: a kritikusok szerették, mi több, a nézők is, és a trailere alapján megfelelően elborultnak tűnt ahhoz, hogy maradandó élmény legyen. Aztán valahogy mégsem lett az.

A Sztálin halálának alapja egy francia képregény, amelyet britek vittek mozivászonra. Mint ilyen, azt mutatja meg, hogyan képzelik el Nyugat-Európában a legsötétebb szovjet időket, amikor bárkit bármelyik pillanatban bebörtönözhettek/megkínozhattak/kivégezhettek. Azért, mert olyat mondott vagy tett, amit nem kellett volna, vagy csak nem volt elég lelkes a rendszer építésében, netán a származásával akadtak gondok. Ez az az időszak, amikor az a gyanús, ami nem gyanús, és még a Sztálin közvetlen környezetében élők is retteghettek, hogy mikor kerülnek rá a likvidálandók listájára.

Ez az egész társadalmat átszövő,

egyre extrémebb módon megnyilvánuló paranoia,

és a főnöknek való megfelelni akarás jelenik meg a filmben. Igazából még eltúlozni sem nagyon kellett mindezt, hogy kész legyen a politikai szatíra, hiszen önmagában groteszk, hogy mire kényszerített embereket a keleti blokkban az 50-es évek.

Molotov (Michael Palin), Malenkov (Jeffrey Tambor), Sztálin fia (Rupert Friend), Hruscsov (Steve Buscemi) és Berija (Simon Russell Beale) Forrás: ADS Service

1953 márciusának elején járunk, a történet kezdetén Sztálin (Adrian McLoughlin) még él és virul. Átnézi és kiadja a legfrissebb listákat azokról, akiknek végleg befellegzett, a hivatalos üléseket helyettesítő lakomán látja vendégül a Központi Bizottság tagjait, és a jól végzett munka után egy kis zenét hallgat a dácsájában. Közben megismerjük a történet főszereplőit: a mókamester Hruscsovot (Steve Buscemi), akinek arra is van gondja, hogy minden este lediktálja a feleségének, hogy aznap melyik viccen nevetett Sztálin és mi nem tetszett neki; Malenkovot (Jeffrey Tambor), a Szovjetunió minisztertanácsának elnökét, aki már maga is kezd belezavarodni abba, hogy éppen ki és mi kedves a főnöknek és a belügyminiszter Beriját (Simon Russell Beale), aki saját kezűleg is hajlandó elvégezni a piszkos munkát. Fontos szerepet kap a Michael Palin által alakított Molotov is, aki felesége után maga is rákerült a listára. A letartóztatására viszont már nem kerül sor, mert Sztálin súlyos agyvérzést kap, és a saját vizeletében fekve találnak rá.

A KB tagjai először teljesen tanácstalanok, hogy mi tévők legyenek ebben a súlyos helyzetben, majd hamarosan beindul a taktikázás és a frakciózás. Megjelenik Sztálin két gyereke, a beszámíthatatlan Vaszilij (Rupert Friend) és a gyámolításra szoruló Szvetlana (Andrea Riseborough) is, nagy nehezen orvost is kerítenek (Sztálin nem sokkal a halála előtt rendelt el tisztogatást az orvosok között), de már nem lehet megmenteni a vezért. A film nagy része ezután arról szól, hogy mit kezdenek ebben a hatalmi hiátusban a KB tagjai, illetve az eseményekbe szintén aktívan beavatkozó Zsukov marsall (Jason Isaacs), a Vörös Hadsereg vezetője.

És bár tényleg tragikomikus, hogy ezek a korántsem nagy formátumú „politikusok” a filmben ábrázolt módszerekkel döntöttek milliók sorsáról, miközben azon gondolkoztak, hogy egy halott ember mit szólna mindehhez, mégsem lehetett önfeledten szórakozni a Sztálin halálán.

Pedig az egész filmnek még a sajátos britsége is ad egy csavart.

Itt még az orosz KB titkárok egy része is úgy viselkedik, mint egy angol úriember, és elég csak egy Monty Python szkeccsre gondolni annak igazolására, hogy ez milyen vicces tud lenni. De Michael Palin ide vagy oda, itt ez a varázs sem működik.

 

Valahogy a moziteremben senki sem tudott hangosan nevetni olyasmiken, hogy a titkosszolgálat emberei véletlenül kezdenek el a békés tömeg közé lövetni, egész családokat tuszkolnak nagy, fekete autókba, Beriját pedig éppen egy fogoly kínvallatása közben éri a hír Sztálin agyvérzéséről. Nem azért, mert az 50-es évekkel márpedig nem illik viccelni, hiszen a humor a hasonló történelmi traumák feldolgozásának legitim és fontos eszköze. (Itt van mindjárt Bacsó Péter legendás filmje, a fentebb is megidézett A tanú, ahol ez tökéletesen működik.)

Igaz, a Sztálin halála néha kevéssé intelligens humorral operál, például amikor abból adódik a helyzetkomikum, hogy nehéz hozzáférni a saját vizeletében fekvő, eszméletlen Sztálinhoz anélkül, hogy mindenki összekoszolná magát. Érthető, hogy a sztálini örökséget éppen rehabilitálni és konszolidálni próbáló orosz vezetésnek mindez nem tetszett, és a kulturális minisztérium nem engedte mozikba a filmet, miután bántónak és túlzónak minősítették. Pedig tényleg lehet ilyesmivel viccelni, sőt, valószínűleg kell is, de elképzelhető, hogy a Sztálin halála humora csak nagyobb kulturális és földrajzi távolságból nézve tud igazán élvezetes lenni.

Minden héten az utcán tüntet a nép ellenségeként kivégzett férfi fia

0

Hétfőn volt a 65. évfordulója Sztálin halálának, de sokan vannak, akik nem felejtenek. Egy moszkvai férfi, akinek apját 80 éve végeztette ki Sztálin, minden szerdán az utcán tüntet azért, hogy létrehozzanak egy emlékhelyet az áldozatoknak.

 

Alekszej Neszterenko Sztálin halálának 65. évfordulója kapcsán mondta el a történetét a RedioFreeEurope-nak. Bevallotta, hogy neki is sokáig tartott rájönni, hogy Sztálin egy véres kezű zsarnok volt, és nem az az idol, akire az egész szovjet blokknak fel kellett néznie. A 79 éves férfi évek óta minden szerdán kiáll egy táblával a Nikolszkaja utca 23. elé, ahol apját 1938. szeptember 12-én kivégezték.

Neszterenko csak Sztálin halála után, 1954-ben tudta meg, hogy apja „a nép ellensége” volt, és ezért ítélték el és börtönözték be. „Csak most kezdtem el megérteni azokat a szörnyűségeket, amiken anyám keresztülmehetett” – mondja Neszterenko. Mikor az apját 1937-ben letartóztatták, minden rokonuk eltűnt, sokan a nevüket is megváltoztatták, hogy ne kelljen osztozniuk a következményekben. Apja több hónapnyi kínzás után sem vallott be semmit, ezért 1938-ban kivégezték, és a felesége egyedül maradt három kisgyerekkel.

A család viszont nem tudta, hogy az apa már nem él:

eredetileg ugyanis 10 év börtönre ítélték azzal a kitétellel, hogy levelet sem válthat a külvilággal. Mikor ez 1947-ben letelt, a felesége megpróbálta felvenni vele a kapcsolatot abban a hitben, hogy még él.

Neszterenkót a 2000-es években kezdte igazán foglalkoztatni apja sorsa: felkutatta a hozzáférhető dokumentumokat a Nikolszkaja utca 23-ról, amely akkoriban katonai bíróságként üzemelt. 2007-ben egy nagy könyvet nyomtak a kezébe, amelyben 4000 ezer áldozat neve szerepelt, akiket az épületben végeztek ki. Az apja neve is köztük volt a nép ellenségeként említve. Halálos ítéletét maga Sztálin írta alá.

Az idős férfi megtudta, hogy az orosz Memorial nevű emberi jogi szervezet múzeumot akar nyitni az épületben. Arszenij Roginszkij, a szervezet tavaly elhunyt vezetője viszont felvilágosította, hogy sajnos erre nemigen kerül sor még az ő életükben.  Neszterenko nem nyugodott bele ebbe: 2010-ben barátai és családja segítségével filmet készített a Nikolszkaja utca 23-ról, amelyben 2016 óta gyógyszertár üzemel, és elkezdték a felújítását. Neszterenko elhatározta, hogy ameddig csak az ereje engedi, minden szerdán az épület előtt fog tüntetni. Azt szeretné elérni, hogy a kivégzések 80. évfordulójára táblákat helyezzenek ki, amelyek megemlékeznek az áldozatokról. Neszterenko azonban maga sem nagyon bízik abban, hogy vállalkozása sikerrel jár: a hatóságoknak benyújtott kérelmét

olyan emberek fogják elbírálni, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy nem léteztek a sztálini kivégzőlisták

– mondja.

(MTI/EPA/Zurab Kurcikidze)

Az idős férfi szerint az orosz társadalom soha nem fog tudni továbblépni, anélkül, hogy elfogadná és feldolgozná ezeket a tragédiákat, hiába telt már el 65 év Sztálin halála óta. Szerinte „a nép ellenségei” ma is élő gyermekeinek küzdenie kellene ezért, még akkor is, ha maguk az orosz emberek is sokszor elutasítóak. Neszterenkót magányos tüntetésein néha megszólítják a járókelők, és a nagy részük nem támogatja az ügyét. A legtöbben azt gondolják, hogy el kellene már felejteni ezeket a dolgokat, de olyan is van, aki rákiabál, hogy nem végeztek ki eleget a fajtájukból – mondja.

Sztálin megítélése 65 évvel halála után is problémás Oroszországban: habár kultuszának lebontására voltak kísérletek, és elítélték az általa elkövetett bűnöket, korántsem a Nyugaton kialakult diktátorkép a meghatározó. Tömeggyilkos helyett inkább egy erős kezű vezetőként tekintenek rá, akinek a második világháborús diadal is köszönhető. Ebbe a vonalba illeszkedik az az értelmezés is, amelyet Vlagyimir Putyin támogat, és ami miatt az utóbbi években megkezdődött egyfajta rehabilitációja is Sztálinnak.

Egyes felmérések szerint az orosz társadalomnak majdnem a felében pozitív kép él a diktátorról, akinek a sírjára hétfőn is több százan vittek virágot Moszkvában.

Sztálin halála – botrány Oroszországban a filmszatíra miatt

0

Moszkvában a Duma kulturális bizottsága arra kérte a kulturális minisztert, hogy halassza el a Sztálin halála című brit-francia szatirikus film bemutatását az országban. “Betiltani a jelenlegi törvények szerint nem lehet, de elhalasztani igen” – mondták a honatyák, akik szerint a film sértő az oroszokra és a nemzeti szimbólumokra nézve.

Armando Ianucci filmje azt a történelmi pillanatot rögzíti amikor az idős diktátor meghal, és utódai nem tudják, hogy mihez kezdjenek a birodalommal.

A 65 évvel ezelőtti események még mindig érzékeny pontokat érintenek Oroszországban, ahol a grúz származású Sztálint a XX. század egyik legnagyobb történelmi személyiségének tartják. Főként azért, mert megnyerte a második világháborút. Különösen rosszul fogadta az orosz elit Zsukov marsall beállítását. A Berlint elfoglaló orosz marsallt a nemzeti történelem egyik legnagyobb hősének tekintik Oroszországban. A filmben viszont mint kissé gyengeelméjű katonai vezető mutatkozik meg, aki a sikereit elsősorban annak köszönheti, hogy milliószámra áldozta fel katonáit a győzelem érdekében. Zsukov marsall lánya külön is tiltakozott. Az Oscar díjas Nyikita Mihalkov is a szatirikus film betiltása mellett kardoskodik.

Miközben az orosz elit elveti a szatirikus filmet, a kritikus sajtó arra mutat rá: máig nem tudjuk pontosan mi is történt Sztálin halála után. Lavrenytyij Berija volt a rettegett titkosszolgálat főnöke, és az egyik utódjelölt. Társai őt likvidálták máig ismeretlen körülmények között. Berija 1953-ban a magyar ügyekbe is beleszólt: ő javasolta, hogy Nagy Imre legyen Magyarország miniszterelnöke.

Hetven éves a lőporos hordó, avagy amikor az ENSZ felrobbantotta a Közel-Keletet

0

Hetven évvel ezelőtt ezen a napon jelentős fordulatot vett a Közel-Kelet történelme: ekkor tartották a Palesztina felosztásáról szóló ENSZ-szavazást. A nagyhatalmak azt hitték, hogy ezzel végleg megoldódik a “palesztinkérdés” és a második világháború borzalmait túlélő zsidóság számára egy sokkal nyugodtabb időszak veheti kezdetét. Ám nem így történt: habár korábban is voltak kisebb konfliktusok a két népcsoport között, ezek eltörpültek az 1947-es utáni eseményekhez képest. 

Sokak véleménye szerint az ENSZ első “igazi főpróbája” az 1947. november 29-én tartott szavazás volt. Az alig három éve működő nemzetközi szervezet tagállamai ekkor döntöttek „Palesztina gazdasági egységgel egybekötött felosztási tervéről” , amely egy arab, egy izraeli állam létrehozását, illetve Jeruzsálem nemzetközi felügyelete alá helyezését jelentette. A tervezetre

 

33-an igennel voksoltak (köztük az Egyesült Államok és a Szovjetunió is), miközben 13-an ellene (az összes arab ország) voltak és 10-en pedig tartózkodtak.

Így megszületett az 181-es számú határozat: létrejött egy arab és egy izraeli állam, valamint Jeruzsálem városa különleges státuszt kapott (corpus separatum, vagyis a várost külön nemzetközi kormányzat és az ENSZ igazgatása alá rendelték).

Palesztina felosztásának terve 1947-ben. A térkép forrása: Wikimedia Commons.

Azonban hosszú vezetett idáig, Izrael (újra)megalapításának a gyökerei jóval távolabbra nyúlnak vissza, mint a holokauszt vagy az első világháború. Habár már a középkortól kezdve több zsidó rabbi és értelmiségi is szót emelt a “Szentföldre való hazatérés mellett”, egy önálló zsidó állam létrehozása a Palesztinában csupán elméleti szintben létezett, semmiféle gyakorlati (akár diplomáciai, akár jogi) megvalósítás nem követte az elképzelést. Az első személy, aki komolyan gondolta Izrael állam létrehozását, az az Osztrák-Magyar Monarchia területén született Herzl Tivadar volt. Legfontosabb művében, vagyis az 1986-ban kiadott A zsidó állam (Der Judenstaadt) rakta le a politikai cionizmus alapjait.

A cikk a tudományos szakirodalom hivatalos definíciója szerint értelmezi a politikai cionizmus fogalmát: egy olyan szekulárison és liberalizmuson alapuló ideológiai és mozgalom, amely bár nem függetleníthető a zsidó vallástól, elsődlegesen etnikai alapokhoz köthető, végcélja pedig Izrael állam megalapítása a Palesztinának nevezett régióban.

Theodor Herzl (Herzl Tivadar) – 1860-1904. A kép forrása: Link.

Ő részletesen kidolgozta egy zsidó állam megalapításának körülményeit, menetét és intenzív diplomáciai hadjáratba kezdett (még a török szultántól is kért segítséget), hogy külföldi támogatókat szerezzen Izrael megalapításához. Ám minden próbálkozása kudarccal végződött: még a zsidók többsége – ideológiai, gazdasági vagy vallási okokból kifolyólag – kritizálták Herzlt a nézetei miatt. Ő azonban továbbra is kitartott amellett, hogy Bázelben – az első Cionista Világkonferencia helyszínén – „megalapítottam a zsidó államot, mégha ezt ma hangosan mondanám, általános kacagással fogadnák” – írta le naplójába Herzl, majd nagy dacosan hozzátette:

“De ötven év múlva ezt mindenki be fogja látni Az állam lényege a nép állam-akarása.”

Utólag már tudjuk, hogy jövendölése majdnem napra pontosan bejött, de akkoriban nem úgy tűnt, hogy bárki is komolyan venné az elképzelését. Igaz, hívei közül sokan még Herzl életében alijáztak (zsidó kivándorlás) Palesztinába, főleg a kelet-európai térségből, ahol a zsidók ellen elkövetett pogromok szinte mindennapossá váltak. Csakhogy a XIX és XX. század fordulóján a Közel-Kelet korántsem volt kedvelt célpont a kivándorló zsidóság körében, mert rendkívül száraz és meleg éghajlati körülmények között kellett dolgozniuk, alacsony volt az infrastruktúra és nagyon sok betegség (kolera, tífusz) pusztított a környéken.

Ugyanakkor szükséges hozzátenni, hogy a helyi arabokkal való viszony – kezdetben legalábbis – korántsem volt rossz: nem egy arab földtulajdonos, rendszerint olyanok, akik nem ott éltek – eladta a földjeit az első-két kivándorlási hullámban érkezett zsidóknak. Sőt, az sem volt ritka, hogy a zsidók a helyi sejkektől vásároltak maguknak védelmet és kaptak támogatását az esetleges rablótámadásokkal szemben. Idővel viszont megromlott a két népcsoport közötti viszony, amit csak tetőzött az oszmán hatóságok fellépései is.

A megromlott viszony miatt zsidók is alapítottak saját milíciákat: ezen a Hasomer tagjai láthatóak. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Mindezek miatt sok alijázott zsidó inkább továbbvándorolt az Egyesült Államokba, Dél-Amerikába vagy Ausztráliába. A zsidó kivándorlás lelassulását jól mutatta, hogy az első tisztán zsidó várost is csak 1909-ben alapították meg, amely a Tel-Aviv (jelentése tavasz dombja) nevet kapta. Palesztina lakossága az első világháború előtt így nézett ki: 700 ezer főt tett ki, amelynek 77 százaléka muszlim, 13 százaléka zsidó, és 10 százaléka keresztény volt.

Tel-Aviv, amikor még sivatag és sátortábor volt a helyén. A kép forrása: Link.

Az első világháború fontos lépcsőfok volt a cionizmus történetében: 1917-ben jelent meg a hírhedt – és november 2-án 100. évfordulóját ünneplő – Balfour-nyilatkozat. A brit kormány nevében Alfred James Balfour megígérte Lord Rotschild bárónak és a nagy-britanniai Cionista Szövetségnek és a zsidó népnek a „nemzeti otthon” megteremtését. Csakhogy a britek óvatosan fogalmaztak: kötelezettséget már nem vállaltak, Izrael hátarait nem jelölték ki és jogvédelmet ígért minden közösségnek.

Nagy-Britannia szerepe pedig a közvélekedésekkel ellentétben később is árnyalt volt: hol a zsidók mellé állt, hol viszont az arab országokat támogatta, de voltak időszakok, amikor mindkét népcsoport ellen egyszerre lépett fel. Például  1923-ban Palesztina brit mandátum alá került, Winston Churchill, akkor gyarmatügyi miniszter, kiadta a cionizmus Fehér könyvét, amelyben leszögezte, hogy London a „cionista igények támogatását nem helyezi az arab igények elé” és korlátozni akarta a bevándorlást. Aztán mégis tíz évvel később a brit politika nem görgetett akadályt az alijázás elé, amely jelentősen felgyorsult a harmincas évek eseményei – például Hitler hatalomra kerülése miatt – jelentősen megnövekedtek. Emiatt az egyensúlyozó politika miatt a brit katonák és állampolgárok kedvelt célpontjai voltak az arab támadóknak és a zsidó milíciáknak.

A második világháború után Nagy-Britannia továbbra sem állt egyértelműen az önálló zsidó állam létrehozása mellé, sőt, inkább “lepasszolta” azt: 1947 elején London bejelentette, hogy visszaadja a Palesztinára vonatkozó brit mandátumot és az ENSZ-nél kezdeményezte a „Palesztina-kérdés” rendezését. Ehhez hozzájárult az is, hogy a második világháború után egyre többször került fegyveres összetűzésbe a Palesztinában tevékenykedő zsidó milíciákkal. Brit politikusok tudták, hogy minden anyagi kiadás, adminisztratív lépés és katonai létszám növelése ellenére, képtelen  sokáig fenntartani a Palesztina feletti uralmukat és a gyarmatbirodalom más, fontosabbnak tartott térségeivel kell foglalkozniuk.

Dávid Király Hotel felrobbantása 1946-ban. A 91 halálos áldozattal járó merényletet az Irgun nevű milícia hajtotta végre, amely már a második világháború alatt gyakran követett el támadásokat brit, de a még más zsidó milícia vagy szervezet ellen is. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Az ENSZ Közgyűlése 1947. április 28-án tűzte napirendjére a kérdést. Az Egyesült Államokban Henry S. Truman elnök azonnal kifejezte támogatását Izraelt illetően: így akarta “jóvátenni” elődje, Franklin Delano Roosevelt hibáját, aki szerint elég „közömbösen és tétlenül szemlélte” az európai zsidóság sorsát, miközben több arab vezetőnek – például Ibn Szaúd szaúdi – megígérte, hogy az Egyesült Államok csak az arabokkal való egyeztetés után fog állást foglalni a zsidó állam létrehozásának ügyében. Truman támogatásához hozzájárult még az is, hogy nagy az esélye annak, hogy a következő választásokon a zsidó szavazók majd rá adják a voksukat. Ezenfelül London és Washington közötti eltérő felfogás szintén közrejátszott: az Egyesült Államok bár a Szovjetunióval szemben és Európában fontos szövetségesnek tartotta Nagy-Britanniát, a „harmadik világban” kritikusan szemlélte a britek szerepét, amerikai tisztségviselők és politikusok többször elítélően nyilatkoztak arról, ahogyan London “a gyarmatai felett uralkodott”.

David Ben Gurion (1886-1973) . A kép forrása: Wikimedia Commons.

Ennél viszont érdekesebb Szovjetunió szerepe, hiszen elsőre elég furcsának tűnhet, hogy az amúgy antiszemitizmusáról nagyon híres – és később a „cionista orvosok perét” folytató – Sztálin miért támogatta ennyire intenzíven az önálló Izrael létrehozását. A cionista mozgalmak és Moszkva közötti első kapcsolatfelvételre már a második világháború előtt sor került: Hájim Weizman (a Cionista Világszövetség akkori elnöke, majd Izrael első államfője) és Dávid Ben Gurion (1935 óta a Zsidó Ügynökség vezetője és majd Izrael első miniszterelnöke) gyakran találkozott Ivan Majszkijjal, a Szovjetunió londoni nagykövetével, aki biztosította őket arról, hogy a Kreml támogatja a kelet-európai zsidók alijázását Palesztinába, illetve  „a Szovjetunió megértette a cionisták céljait és a háború után azok megvalósítása mellé áll”.

Andrej Gromiko, a Szovjetunió ENSZ-nagykövete 1947. május 14-én eleget tett a korábbi szovjet ígéretnek: szerinte a brit mandátum nem elegendő a zsidók megvédésére, ezért vagy egy demokratikus, közös arab-izraeli országot hoznak létre, vagy két különböző nemzetállamot, és ehhez kérte a nemzetközi közösség támogatását is. Ez a kijelentés páratlan nagy népszerűséget váltott ki a cionisták körében. Ám Sztálin korántsem “felebaráti szeretetből” vagy ” a zsidók számára jogos elégtétel miatt” támogatta Izrael létrejöttét.

Egyrészt abban bízott, hogy a kelet-európai – persze nem a Szovjetunióból, hanem a “felszabadított” országokból – megnő az alijázók száma, amely egyes becslések szerint 1947 végére már a 300 000-hez közelített. Így az új zsidó államban olyanok kerülnek, akik nem vagy csak rövid ideig tapasztalták meg a szovjet típusú „népi demokrácia áldásait”, pozitív véleménnyel lesznek majd a fasizmust legyőző Szovjetunióról és Palesztinában széleskörben terjeszteni fogják a szocializmus eszméit. Végül a helyi választásokon ezek a Moszkva-szimpatizáns csoportok megszerznék a hatalmat, s így az új közel-keleti állam a keleti blokk legfontosabb ideológiai és politikai szövetségesévé lépne elő.

Ez pedig önmagában egy óriási geopolitikai sikert jelentett volna: Szovjetunió egy értékes szövetségesre lelt volna a Közel-Keleten, mivel az arab államokkal nagyon rossz volt a viszonya, mivel

Sztálin minden arab vezető a “brit imperialista ügynöknek tartott”. 

Az önálló Izraellel, és egy állandósuló közel-keleti konfliktussal meg lehetne osztani az “imperialisták figyelmét”, jelentősen meggyengíteni Nagy-Britannia szerepét a világban, illetve éket lehet verni London és Washington közé, ami évekkel később akár törésvonallá is kiszélesedhet. Végül pedig a Kreml abban is reménykedett, hogy a diplomáciai – vagy akár katonai – támogatásért cserébe benyújtja a “számlát”: egy szovjet haditengerészeti bázis létesítését a Földközi-tengeren.

Grominko felszólalásának és Sztálin támogatásának meg lett az eredménye: másnap létrehozták – 45 szavazattal 7 ellenében – az Egyesült Nemzetek Szervezetének Palesztinai Különleges Bizottságának” (United Nations Special Committee on Palestine – UNSCOP). A Palesztinával foglalkozó 11 tagú különbizottság feladata az volt, hogy megvizsgálja Izrael létrehozásának jogi kérdéseit és felmérte annak esetleges következményeit. Az ENSZ-ben szándékosan kihagyták a nagyhatalmakat, akik viszont a más országokon (például az Egyesült Államok a latin-amerikai, a Szovjetunió Csehszlovákia és Jugoszlávián) keresztül igyekeztek érvényesíteni az akaratukat.

Június 16-én a csoport tagjai Palesztinába utaztak, ahol interjúkat készítettek a helyi arabokkal, a brit hadsereg tagjaival vagy a kibucokban élő zsidósággal. A levont tapasztalatokból végül egy megoldási javaslattal álltak elő: augusztus 27-én az UNSCOP hét tagja megszavazta a Palesztina felosztásáról szóló ENSZ-tervezetet, de hárman – India, Irán és Jugoszlávia – elleneztek. Ők ugyanis egy olyan elképzelést támogattak, miszerint egy kétnyelvű, szövetségi államot hoztak volna létre Palesztinában.

Karikatúra a 181-es határozat megszületése után: Bármilyen más javaslat? – (Halál az arabokra. Halál a zsidókra)

Az Egyesült Államok és a Szovjetunió igennel voksolt, Nagy-Britannia a tartózkodók között volt, miközben az arab államok élesen elítélték  és nem fogadták el Palesztina felosztását. Ám ahelyett, hogy ez végleg megoldott volna a problémákat, helyette még inkább elmélyítette az ellentétet. Miután a britek bejelentették, hogy május 15-ig teljesen kivonulnak a térségből, ezért szinte mindenki számára világos volt, hogy elkerülhetetlennek tűnik az arabok és a zsidók közötti háború kirobbanása. A Zsidó Ügynökség és Hagana (Önvédelem) már korábban is diplomáciai hadjáratba kezdtek, hogy kézifegyvereket és modern hadieszközöket, mint vadászgépeket vagy harckocsikat, vásároljanak az európai országoktól vagy az Egyesült Államoktól.

Csakhogy miután Washington december 5-én fegyverembargó alá helyezte Palesztinát, amelyet később az ENSZ is támogatott, szinte lehetetlenné vált a nyugati haditechnológia és fegyverek beszerzése. Ezért végül a fegyvergyártásról híres Csehszlovákiához fordultak hadianyagért, amelyet meg is kaptak: 1948 eléjétől kézifegyvereket – a történelem sötét iróniája, hogy eredetileg ezeket a náci Németországnak szánták – adott el a zsidó milíciáknak. Nem sokkal később pedig vadászgépekkel, a szintén német gépekből továbbfejlesztett Avia S-199-el látta el a frissen alakult izraeli légierőt, amelyek nem kevés szerepet játszottak az első arab-izraeli háború alakulásában. Az arabok a briteken és a muszlim államokon – Törökország – keresztül fegyverkeztek és készültek fel az (első) arab-izraeli háborúra.

Felhasznált források:

Ha akarjátok, nem mese – Szemelvények Herzl Tivadar naplójából, cikkeiből, beszédeiből. Link: http://www.or-zse.hu/javne/Ha_akarjatok_nem_mese.pdf

Boussois, Sébastien: Izrael, szembesítve a múlttal: Tanulmány az „új történelem” hatásáról. L ‘Harmattan Kiadó, Budapest, 2013.

Kalmár Zoltán: Zsidók Palesztinában – A cionista vízióktól a zsidó államig. Gondolat Kiadói Kör, Budapest, 2017.

Rucker, Laurent: Moscow’s Surprise: The Soviet-Israeli Alliance of 1947-1949. In: Cold War International History Project Working Paper, No. 46. 2011.

Ónody György: Iszlám és kard. Éghajlat Kiadó, Budapest, 2016.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK