Az Egyesült Államok ma részben hasonlóan néz ki, mint Ukrajna tizenöt évvel ezelőtt. Ugyanakkor az Egyesült Államok és Ukrajna sok szempontból nem is különbözhetne jobban egymástól: Míg az Egyesült Államok egy viszonylag régi és szövetségi demokrácia, nagy népességgel és gazdasággal, addig Ukrajna egy fiatal, unitárius demokrácia, amelynek népessége és gazdasága csak töredéke az amerikaiakénak. Az ukrán pártrendszer rendkívül instabil, míg az USA pártrendszere két nagy pártból áll, amelyek már több mint 150 éve uralják a politikát. Sok más különbséget is fel lehetne sorolni.
Ettől függetlenül a 2025-ös Egyesült Államok, az újonnan megválasztott Donald Trump elnök alatt, és a 2010-es Ukrajna, az akkor újonnan megválasztott Viktor Janukovics elnök alatt, néhány feltűnő módon hasonlít egymásra. Az amerikai és az ukrán politika már kilenc évvel ezelőtt is furcsa módon összekapcsolódott egymással Paul Manafort hírhedt politikai személyiségén keresztül. Manafort, aki világszerte az önkényuralmi uralkodók termékeny kampányolója és manipulátora, 2004 és 2010 között Kijevben is fontos szereplő volt, hat évvel később pedig Washingtonban került reflektorfénybe. Szerepet játszott Ukrajna és az Egyesült Államok legellentmondásosabb közelmúltbeli elnökeinek – Viktor Janukovicsnak és Donald J. Trumpnak – a felemelkedésében. Manafortnak a Janukovicshoz (több éven át) és Trumphoz (több hónapon át) fűződő kapcsolatai megelőzték látványos győzelmüket a 2010-es, illetve a 2016-os elnökválasztáson.
Ráadásul Janukovics és Trump politikai előretörése abban is hasonlóvá vált, hogy mindketten kaptak támogatást Oroszországtól, a kritikus választási kampányok során. Az biztos, hogy Moszkva részvétele az ukrán és az amerikai választások előtti politikában eltérő intenzitással és eltérő eredményekkel járt. Ukrajnában a Kreml 2014-ig mindig is meghatározó résztvevője volt a belpolitikai ügyeknek, és Moszkva titkos és kevésbé titkos ügynökök és eszközök sokaságát vetette be. Ennek ellenére a Kreml folyamatos felforgatása az ukrán közéletben nem volt elegendő ahhoz, hogy biztosítsa az oroszbarát Janukovics győzelmét a 2004-es elnökválasztáson, amelynek lebonyolításában Moszkva mélyen benne volt.
Az Egyesült Államokban ezzel szemben Donald Trump 2015-16-os elnökválasztási pályázata és az Oroszországhoz intézett nyilvános felhívása, hogy „találja meg azt a 30 000 e-mailt [demokrata vetélytársának, Hilary Clintonnak], amely hiányzik”, motiválta a Kremlt arra, hogy beavatkozzon a Trump és Clinton közötti versenybe. Míg a Kreml közvetlenül és nyíltan beavatkozott az ukrán belügyekbe, addig Moszkva elkötelezettsége Trumppal szemben titkosabb és közvetettebb volt. Ez – tudomásunk szerint – nem jelentett teljes körű politikai összejátszást Trump kampánya és a Kreml között, hasonlóan a Moszkva és az oroszbarát ukrán politikusok közötti számos alkalommal tapasztalt együttműködéshez.
Mindazonáltal az orosz különleges szolgálatok beavatkozása a 2016-os amerikai választási kampányba masszív volt, amint azt az amerikai szenátus orosz aktív intézkedésekkel kapcsolatos kampányokkal és a 2016-os amerikai választásokba való beavatkozással foglalkozó különbizottságának 2019-2020-ban közzétett ötkötetes jelentése dokumentálja. Hogy a 2016-os orosz tevékenység megváltoztatta-e az akkori elnökválasztás szűkített eredményét, és hogy Trump így Moszkvának köszönheti-e politikai felemelkedését, soha nem fogjuk biztosan megtudni. Az viszont biztos, hogy a 2016-os amerikai választási kampány másképp alakult volna az orosz részvétel nélkül. Valami hasonló mondható el az ukrán belpolitika egész 2022-ig tartó történetéről is.
Janukovics és Trump életrajzában más érdekes egybeesések is vannak. Mindkét férfi politikához való hozzáállása tranzakciós, cinikus, patriarchális, és nem terhelik őket az értékek, normák és ideológiák korlátai. Amikor 2010-ben és 2014-ben elnökké választották, Janukovics és Trump egyaránt elítélt bűnöző volt, akiknek ismert törvénysértései nem akadályozták meg – ahogyan az a legtöbb más demokráciában történt volna -, hogy politikai szervezetük, azaz az ukrán Régiók Pártja és az amerikai GOP államfőjelöltséget kapjon. Ráadásul bizonyos párhuzamok vannak abban, ahogyan Janukovics és Trump megpróbált hatalomra jutni és megtartani a hatalmat.
2004-ben Janukovics, aki akkoriban Ukrajna miniszterelnöke volt, nagyszabású választási csalással próbált elnökké válni az 1991 óta negyedik ukrajnai elnökválasztás második fordulójában. Ezt a törvénytelen hatalomátvételi kísérletet az ukrán legfelsőbb bíróság megakadályozta, amely érvénytelennek nyilvánította a választási eredményeket, és elrendelte a szavazás megismétlését – amelyet Janukovics előre láthatóan elveszített. 2021 elején az Egyesült Államok leköszönő 45. elnökeként Donald Trump megpróbálta megdönteni a 2020-as elnökválasztás eredményét, többek között azzal, hogy csőcseléket uszított a washingtoni Capitolium épületének megrohamozására, és megakadályozta, hogy a kongresszus hivatalossá tegye Joe Biden győzelmét. Ezt a puccskísérletet a washingtoni rendőrség és a kongresszus megakadályozta, amely a továbbiakban érvényesítette a választási eredményeket. Ezt követően Moszkva nyilvánosan támogatta Janukovicsot és Trumpot abban, hogy ne ismerjék el 2004-es és 2020-as választási vereségüket.
2010 tavaszán Janukovics volt miniszterelnök végül a szavazatok kevesebb mint 50%-ával nyerte meg az ukrajnai elnökválasztást a hivatalban lévő miniszterelnök-asszony ellen. Míg Janukovics 49,33%-ot kapott, addig Julija Timosenko 46,03%-ot gyűjtött. Tizennégy és fél évvel később Donald Trump korábbi elnök nyerte meg a 2024-es amerikai elnökválasztást egy hivatalban lévő női alelnökkel szemben, szintén a szavazatok kevesebb mint 50%-ával. Míg Trump a népszavazatok 49,8%-át kapta, addig Kamala Harris 48,3%-ot gyűjtött.
Ráadásul mind Janukovics, mind Trump 2010-es és 2024-es győzelmét ezekben az időpontokban kevésbé segítette Manafort vagy/és Oroszország. Ehelyett mindkettő elsősorban az ukrán és az amerikai demokratikus választási stratégák és kampányolók alkalmatlanságának volt köszönhető. Ezt a két nagy jelentőségű szavazást vitathatatlanul a két demokratikus női jelölt nyerhette volna meg, ha politikai szövetségeseik és menedzsereik együttműködőbben viselkednek.
Különösen a két hivatalban lévő elnök, Viktor Juscsenko Ukrajnában és Joe Biden az Egyesült Államokban nem segített eléggé Timosenkónak és Harrisnek ahhoz, hogy megnyerjék a választásokat. Juscsenko nem támogatta Timosenkót a 2010-es ukrajnai elnökválasztás második fordulójában, míg Biden túl későn vonta vissza jelöltségét a 2024-es amerikai elnökválasztáson. Juscsenko és Biden így részben bűnrészessé váltak az antidemokraták, Janukovics és Trump végzetes választási diadalában.
A legnagyobb hasonlóság Janukovics és Trump között azonban az országuk néhány leggazdagabb mágnásával való szoros kapcsolatuk, valamint mindkét férfi hajlandósága arra, hogy felborítsa országa belső rendjét és külkapcsolatait. Janukovics 2010-ben és Trump 2024-ben egyaránt élvezte országaik leggazdagabb embereinek, Rinat Akhmetovnak és Elon Musknak, valamint számos más szupergazdag „oligarchának” nyílt és nyilvánvaló támogatását. 2010-2013-ban Janukovics megpróbálta újjáteremteni azt az ukrán plutokráciát, amely a Szovjetunió felbomlása után, az 1990-es években alakult ki. Ezzel szemben Trump jelenleg egy olyan típusú izolacionista oligarchia telepítésén fáradozik, amely teljesen újszerűnek tűnik a mai Egyesült Államok számára (vagy bizonyos értelemben visszaviszi azt a19. századba).
2010-2013-ban Janukovics politikai fordulatok sorozatával ássa alá Ukrajna születő demokráciáját, nyugati integrációját és az orosz gyámságtól való felszabadulását. Janukovics többek között 2010-ben kezdeményezte az alkotmány módosítását a maga javára, és törölte Ukrajna NATO-tagságának célját a nemzetbiztonsági alapokról szóló törvényből. 2013 végén megtagadta az Európai Unióval már parafált társulási megállapodás aláírását.
Mint ismeretes, az ukrán európai integráció megkezdésének ez az utolsó pillanatban bekövetkezett késedelme tüntetést váltott ki a kijevi Függetlenség terén, amely „Euromaidan” (európai tér) néven vált ismertté. Janukovics megpróbálta erőszakkal elfojtani ezt a tiltakozást, és ezzel az eleinte kis létszámú tiltakozásból országos méretű, több millió résztvevőt számláló felkelést csinált. Az Euromaidan véres állóháborúvá, majd végül a történelmi Méltóság Forradalmává nőtte ki magát, amelynek eredményeként Janukovics elmenekült Kijevből, az ukrán parlament eltávolította elnöki tisztségéből, visszaállították a Janukovics alatt módosított alkotmányt, és aláírták a társulási megállapodást az EU-val. (Mellékesen jegyezzük meg: Oroszország Krím megszállása és az Ukrajna elleni háború már 2014. február 20-án megkezdődött. Moszkva katonai támadása Ukrajna ellen, reguláris orosz csapatokkal, tehát még az utóbbi események bekövetkezte előtt kezdődött, és nem, mint ahogyan azt széles körben gondolják, azokra reagálva ).
Ami jelenleg történik és hamarosan történhet Trump elnöksége alatt az Egyesült Államokban, az különbözik Ukrajna fejlődési pályájától Janukovics alatt. Mivel az Egyesült Államok és Ukrajna politikája és társadalma nem hasonlít egymásra, ezek a különbségek nem lehetnek meglepőek. Mégis, absztrakt szinten a 47. amerikai elnök jelenleg kísérletet tesz arra, hogy megváltoztassa az amerikai bel- és külpolitika irányát oly módon, ami hasonló ahhoz, amit Ukrajna negyedik elnöke próbált tenni országában 2010-13-ban. Az Egyesült Államok politikai intézményei és nemzetközi kapcsolatai, úgy tűnik, Trump alatt jelenleg olyan átmeneteket élnek át, amelyek mélysége egyre inkább vetekszik a Janukovics alatti ukrán átirányításéval.
Az egymillió dolláros kérdés, amely hétről hétre egyre hangsúlyosabbá válik, az, hogy Trump elnökségének fináléja végül hasonlíthat-e Janukovicséhoz. Az biztos, hogy Trump teljes körű felelősségre vonása, amely egyenértékű lenne azzal, ahogyan az ukrán parlament 2014 február végén eltávolította Janukovicsot Ukrajna elnöki tisztségéből, politikailag más eredményt hozna. Trump helyére csupán J. D. Vance alelnök kerülne, aki ideológiailag közel áll Trumphoz. Ezzel szemben Janukovicsot három hónapig a Janukovics ellenzékében álló Olekszandr Turcsinov parlamenti elnök váltotta le. Turcsinov lett Ukrajna ideiglenes elnöke, amíg 2014 júniusában át nem vette a hatalmat az újonnan megválasztott rendes elnök, Petro Porosenko, aki szintén Janukovics ellenzéki politikus volt.
Az említett és sok más különbség ellenére az Egyesült Államok politikai fejlődésének jövőbeli pályája némileg hasonlíthat az Ukrajnáéhoz a 2010-14 közötti időszakban. A Trump-kormányzat egyre inkább antidemokratikus, bomlasztó, pluto- vagy/és autokratikus, valamint végső soron népszerűtlen politikája olyan tömegtüntetésekhez vezethet, amelyek emlékeztetnek a Janukovics politikája és viselkedése elleni ukrajnai felkelésre, 2013 végén. A legrosszabb esetben a Trump-kormányzat és az országos tiltakozó mozgalom közötti szembenállás erőszakba torkollhat, és ugyanolyan rossz, rosszabb vagy még sokkal rosszabb összecsapásokhoz vezethet, mint az ukrajnaiak 2014 elején.
Egy ilyen belpolitikai eszkaláció nemzetközi következményei az Egyesült Államokban hatalmasabbak lehetnek, mint Ukrajna tizenegy évvel ezelőtti belső destabilizációjának tragikus utóhatásai. A Kreml a korábban előkészített tervek alapján 2014 februárjában gyorsan kihasználta, hogy Kijev csökkentett képességgel rendelkezik az orosz katonai terjeszkedésre való reagálásra. Oroszország 2014 márciusában annektálta az ukrán Fekete-tengeri félszigetet, a Krímet, és Jakob Hauter szerint 2014 áprilisában államközi háborút indított a kelet-ukrajnai szárazföldön.
A világ legerősebb katonai szuperhatalmaként az Egyesült Államoknak nem kell tartania egy idegen ország idegen inváziójától, megszállásától és annexiójától – mindaddig, amíg az USA nem szakad szét. Mégis, a 2013 végi ukrajnaihoz hasonló amerikai tömegtüntetéseknek és azok 2014 eleji eszkalálódásának messze az Egyesült Államokon túlmutató következményei lennének. Amennyiben a Trump-adminisztráció jelenlegi politikai intézmények, gazdasági kapcsolatok és külföldi kapcsolatok megbontása folytatódik, az amerikai civil társadalom előbb-utóbb bizonyos szempontból hasonlóan reagálhat, mint Ukrajna 2013-ban.
Hogy ez az Egyesült Államok kormányának, alkotmányának és külügyeinek mélyreható változásához is vezet-e, ahogyan az Ukrajnában történt 2014-ben, azt még nem tudjuk. Az USA belpolitikai zavarai, még ha viharosak és erőszakosak is, nem teszik majd olyan sebezhetővé, mint amilyen Ukrajnában 2014 elején történt. Ami mindazonáltal biztosnak tűnik, hogy egy belső destabilizáció az Egyesült Államokban messzemenő nemzetközi következményekkel járna, amelyek végül még tragikusabbak lehetnek, mint a tizenegy évvel ezelőtti ukrajnai méltóság forradalma.
