Az elmúlt hetekben megállt a forint nyári lázas vitustánca, de arra jelenleg semmi esély, hogy az árfolyam visszatérjen a tavaszi 310 körüli szintre. Meg kell barátkozni a 330 körüli euróval.
A közgazdászi zsargon mögé bújtatva szokás arról (is) beszélni, mi és miért történik a gazdaságban. Ettől aztán „Átlag Józsi” nem lesz okosabb, pedig gyakran teszi fel a kérdést, hogy akkor most mire számítson kevéske forintjának értékével. E sorok írásakor éppen 328 körül jár fel-alá, ami azért nincs messze a július eleji történelmi csúcstól, a 330-at is meghaladó indextől, de a változás hevessége alábbhagyott (szerdán 329 is volt az árfolyam).
Az elmúlt három hónap mozgását mutatja a teletrader.com ábrája.
Így tett a pénzügyminiszter is, amikor július vége felé azt nyilatkozta a Világgazdaságnak, hogy „azzal is tisztában kell lenni, hogy az a nyugodt időszak, amely 305–315 forint között tartotta a forint árfolyamát, véget ért: kamatemelési ciklust kezdett a Fed, az EKB visszavonja a mennyiségi lazítás elemeit – árfolyamszempontból érzékenyebb időszak következik, amikor a körülményekre válaszolva a forint is új egyensúlyi szintet keres”.
Varga Mihály tolvajnyelvi szavai – különösen az
„új egyensúlyi szintet keres”
kifejezést – lefordítva azt jelentik, hogy a kormány nem hogy belenyugodott a korábbinál sokkal kevesebbet érő forintba, hanem inkább kívánatosnak is tartja. Ami érthető, hiszen a jól láthatóan lassuló növekedési ütem közepette az eddiginél is fontosabb az export legalább szinten tartása, ami olcsóbb forinttal egyértelműen könnyebb.
Valóban, éppen egy éve volt 305 a forint, január első napjaiban 308, a kormány erre az évre 311-es átlaggal számolt. Ahogyan mi is írtunk erről, Varga is arról értekezett, hogy az árfolyam-gyengülés nagyjából nulla egyenlegű a költségvetésre nézve, mert a kiadási és bevételi oldalon a változások semlegesítik egymást. Sőt, például az árak jól látható – és sok ember számára a statisztikai átlagnál magasabb – emelkedése rengeteg többletbevételt eredményez, például adókban.
Az elmúlt néhány hónapban tapasztalt, egy-egy időszakban igen heves árfolyamgyengülés egyik oka kétség kívül az volt, hogy az úgynevezett feltörekvő piacú országok egy polcon vannak a nemzetközi megítélésben.
Ha az egyikben eltüsszentik magukat, a többiben is elkapják a náthát
Dél-Afrikától Dél-Amerikán át Oroszországig. Mostanság pedig bőven van ok szipogásra: a lényegében széthullott Venezuela, a nyáron megroppanni látszó Törökország, a most ismét csődközelbe jutott Argentína mind ezen országcsoport kollektív nehézségeit szaporítja.
A mi nyári nehézségünk „saját jogú” másik oka az volt, hogy a nemzetközi pénzpiac (az eurót figyelmen kívül hagyva) a szinte példátlanul alacsony 0,9 százalékos hazai alapkamatot kevesellte. Attól tartottak, hogy az másutt, elsősorban az Egyesült Államokban elkezdődött kamatemelések elszivárogtatják a befektetői pénzt tőlünk, és elkezdték a pénz kivonását. A jelenlegi nyugalom egyik oka az, hogy a Magyar Nemzeti Bank „egyéb intézkedésekkel” rásegített arra, hogy emelkedjenek az állampapír-hozamok – anélkül, hogy hozzányúlt volna az alapkamathoz. Bár voltak, akik arra számítottak, hogy elkerülhetetlen lesz az emelés, különösen az MNB bénázásait és a kialakult hitelességi válságot látva.
Nem lévén jós, senki se tudja megmondani, meddig tart ez az állapot. Ha nem gyülemlik fel apróbb okokból egy kupacnyira való, vagy nem történik valami előre nem sejthető kellemetlenség, akkor
még jó ideig ezt a 330 körüli eurószintet láthatjuk.
Jelenleg ugyanis ez az a bizonyos „új egyensúlyi szint”, ami bizonyos lélektani védőkorlátot is von a forint köré.
