A hétfői (okt. 29) bejelentés, miszerint Angela Merkel kancellár asszony a következő országos (szövetségi) választáson nemhogy nem indul, de teljesen visszavonul a politikai élettől, valójában nem lepte meg a német belpolitika ismerőit. Látható volt, hogy a világban zajló változások a német politikában is új irányt és gondolkodást kívánnak. A jelenlegi alapját közel 70 éve, 1949-ben, rakták le az ország nyugati felében, amerikai segédlettel. Pontosabban Adenauer kancellár nem a két Németország (mielőbbi) egyesítését tűzte ki céljául, hanem a gazdasági és politikai szabadság amerikai változatának meghonosítását Európa nyugati felében. Adenauer számára már a hidegháború kezdetén világossá vált, hogy egyesült Németországról addig nem lehet beszélni, amíg a Szovjetunió katonai és ideológiai megszállás alatt tartja az ország (és Európa) keleti felét. Ehhez még hozzájött a náci diktatúra emlékezete, a 12 éves (1933-1945) rombolás, a demokrácia felszámolása, mi több az ország teljes elpusztítása. 1945 után az ország nyugati felében szembenéztek a múlttal, és őszintén kibeszélték a hitleri diktatúra hatalomra jutásának valódi okait. Mindenekelőtt a hiperinfláció és a magas munkanélküliség okait. Hitlerék megpróbáltak a néppel elhitetni, hogy az I. világháborúért és annak következményeiért, azaz mindenért (a német lakosság 1 százalékát kitevő) zsidók a hibásak, a felelősek. Ugye, ez a másra mutogatás ismerős a Kárpát-medencében. Különösen napjainkban, amikor a jelenlegi magyar vezetés mindenért a liberálisokat (a külföldi „sorosbérencek”) teszi felelőssé.
Ez ellen a mentalitást ellen harcolt a kancellár asszony kormányzása utóbbi éveiben, különösen 2015 óta. Magyarországon a jelenlegi államvezetés (és propagandája) ugyanakkor egy szinten emlegeti Merkelt és Sorost, mondván mindkettő migránspárti. Csak arról feledkeznek meg Budapesten, hogy
Merkel mentette meg az orbáni tehetetlenség (és felkészületlenség) miatt 2015 augusztus végén Magyarországot fenyegető emberi katasztrófát.
A Budapesten kialakult áldatlan állapot (elsősorban a Keleti pályaudvar környéke) láttán jutott arra a következtetésre Angela Merkel, hogy befogadja a Magyarországra özönlöttek közül a szíriai menekülteket. Orbán 4.000 menekült tovább küldéséről beszélt, miközben 20.000 szerencsétlent dobott át az osztrák-magyar határon. A mintegy egymillió menekült Németországba érkezése elvben nem okozott akkora terhet a stabil német gazdaságnak. Viszont megosztotta a lakosságot, különösen érzelmi alapon. Pedig az ugyancsak muszlim vallású harmadik generációs törökök beilleszkedése példamutató. A baj, mint mindig, Kelet-Németországban (egykori NDK) kezdődött és terjedt át a nagyvárosokra. Érdekes, a vidék szinte sértetlen maradt (napjainkban is). Az első jelek már 1991-ben megmutatkoztak (Hoyerswerda). A frissen egyesült ország bürokratái naivan úgy képzelték, hogy a menekültek szétosztásában a volt NDK is épp úgy részesül, mint a nyugati tartományok. Csak a szociális környezettel nem számoltak. A keleti országrészben a színes bőrű menekültek megjelenését ellenségesen fogadta a lakosság. Akkoriban (a német rendszerváltáskor, épp úgy mint Magyarországon) a keletnémetek elvesztették munkahelyüket, segélyeken éltek, és a lakbéreket alig bírták fizetni, miközben a nyugatról érkező színes bőrűek rögtön lakáshoz jutottak, pontosabban azonnal elhelyezték őket, sőt ellátásban is részesültek, ami igencsak szította az idegenek elleni ellenszenvet (gyűlöletet).
Merkel az ország gazdasági (és politikai) biztonsága érdekében mindent a nagykoalícióra tett fel. Meggyőződése (volt), hogy ha a hagyományosan 30 százalék feletti két néppártot (SPD, CDU/CSU) közös kormányzásra rá tudja venni, akkor továbbra is jó irányba halad a Szövetségi Köztársaság. Azzal viszont nem számolt, hogy az az elégedetlen réteg, akik nem szoktak elmenni szavazni, most országszerte hallatják szavukat, és akik elégedetlenségét kihasználják a szélsőjobboldali, EU-ellenes („szkeptikus”) nacionalisták. Ma már minden tartományi parlamentben jelen vannak az AfD képviselői. Miközben a hagyományosan 30 % feletti szavazattal rendelkező nép- (vagy tömeg-) pártok elvesztik eddigi többségüket.
Színtiszta logika, ahogy Merkel eltervezte az elkövetkező három évet. Pártja (CDU) elnöki posztjára nem pályázik, sőt hagyott két hónapot, hogy Németország legnagyobb és legerősebb pártja (decemberig) megtalálja az új pártelnököt, tehát nem Merkel szellemi utódját! Ugyanakkor, kancellári idejét ki akarja tölteni, annak reményében, hogy három év alatt megtalálják a jelenlegi válságból a kiutat: egy erős EU, melynek továbbra is (egyik) vezető ereje lesz Európa legnagyobb gazdasága, a német. Új stratégia kell, hogy visszaszorítsák a német és európai „EU-szkeptikusokat”, különös tekintettel a lengyel és magyar nacionalista szélhámosokra.
Látva az elnöki posztra jelentkezőket, ill. azok múltját, feltűnő, hogy nincs köztük egyetlen keletnémet sem! Emlékeztetőül: a CDU sem volt biztos Merkel kancellár-jelölt állításában. Már akkor is sokan fenntartással fogadták egy keletnémet, ráadásul nő jelölését. Az évek folyamán azonban nemcsak frizuráját változtatta meg, hanem politikai rátermettségéről is bizonyosságot adott, vezető és szervező képessége a legnagyobbak közé emelte.
Tehát, az elnöki posztra pályázók
- Friedrich Merz, a Saar-vidékről származik, ott volt ügyvédi irodája
- Annegret Kramp-Karrenbauer, ugyancsak Saar-vidéki, a tartomány (szövetségi tagköztársaság) miniszterelnöke volt 2011-18-ig
- Jens Spahn Münster környékéről származik, közel a holland határhoz, tehát egyértelműen „nyugatnémet”
- Armin Laschet Achen-i születésű, Északrajna-Westfália szövetségi tagköztársaság (tartomány) miniszterelnöke
- Daniel Günther a dán határ közelében fekvő Schleswig-Holstein tartomány (szövetségi tagköztársaság) miniszterelnöke
Ők a jelöltek, hogy az Adenauer-i örökséget, a német kereszténydemokráciát, tovább vigyék és megerősítésék.
Stephen Elekes
