Hetek óta követelték az ellenzéki politikusok, hogy tegyen valamit a kormány az elszaladó üzemanyagárakkal. A Jobbik az árak befagyasztását követelte, mások csak arra célozgattak, hogy engednie kellene a kormánynak az üzemanyagárakban foglalt adókból. Még azt is felelevenítették, hogy hogyan támadta a Fidesz annak idején az MSZP–SZDSZ kormányt, amiért a benzinár elérte a 300 forintot. Most meg 500 forint fölé nőtt.
Bátor dolog volt az LMP-s Kanász Nagy Mátétól, hogy elmondta: zöld politikusként ő nem kifogásolja a magas benzinárat, hiszen az a fogyasztás és ezzel a környezetszennyezés csökkentésére ösztönöz. Holott tudhatja, hogy ezzel nem lesz népszerű. Azt mondja a benzinár ügyében, amit a német zöldek is mondanak, akik az üzemanyagárak további emelésével kampányoltak, és alighanem ennek is köszönhették, hogy a reméltnél jóval gyengébb, alig 15 százalékos eredményt értek el, nem nyerték meg a szeptemberi választást, csak harmadikak lettek (bár ez is történelmük legjobb eredménye). Hozzáteszem,
a zöldek az üzemanyagár további emelését egységesen kompenzálták volna a háztartások számára, ami a sokat és drágán autózó tehetőseknek nem, de a naponta ingázóknak kompenzálta volna a zöldek által szorgalmazott áremelkedést.
Azt az áremelkedést, ami az elmúlt hetekben következett be, Nyugat-Európában senki sem akarja árbefagyasztással megállítani, vagy adócsökkentéssel mérsékelni. Nem tudok olyanról Európa régi demokráciájában, ahol állami intézkedést hoztak az üzemanyagárak emelkedése miatt. Pedig ott már nem az 500, hanem – átszámítva – 600 forint fölött vannak az árak, sőt megközelítik a 2 eurót, vagyis 700 forintot. Lengyelországban vagy Csehországban sem született ilyen intézkedés. Európa nyugati részében az növekvő üzemanyagárat egyfajta természeti csapásnak tekintik, ami miatt aggódnak, akárcsak a háztartási energia áremelkedése miatt, ami ott az üzemanyagárakhoz hasonlóan követi az importár emelkedését. Ezért is
harsogja az orbáni propaganda, hogy Nyugat-Európa energiaválsággal küzd, míg nálunk az állam megvédi ettől az embereket, ragaszkodik a rezsicsökkentéshez, az állam által előírt áram- és gázárakhoz.
Ami engem illet, én kezdettől fogva helytelenítettem az Orbán-féle rezsicsökkentést. Liberális közgazdászként általában azt tartom helyesnek, ha a termékekért annyit kell a vállalatoknak is és a fogyasztóknak is fizetni, amennyibe az kerül. Ha drágul az energia a világpiacon, azt helyes a belföldi fogyasztói árakban is érvényesíteni, és a fogyasztóknak a maguk döntéseiben figyelembe kell venniük, hogy az üzemanyagért többet kell fizetniük, mint korábban, tehát fokozottan meg kell gondolniuk, hogy mennyit autóznak.
Azt a szokásos ellenvetést, hogy a nyugati jövedelmek mellett a magasabb benzinárak is megfizethetők, a magyarországi jövedelmek mellett azonban nem, vitatom, hiszen a magyarországi jövedelmek mellett a cipő is, a hús is és az építőanyag is sokkal drágább, mint Nyugat-Európában.
Ebből a megfontolásból kezdettől fogva helytelenítettem, hogy az ellenzéki pártok állami beavatkozást követelnek a benzinár-emelkedéssel szemben. Csütörtökön Gulyás Gergely bejelentette, hogy az Orbán-kormány is az áremelkedés megfékezése, a 95-ös benzin és a gázolaj árának 480 forinton történő befagyasztása mellett döntött. Más szóval, kiterjesztette a „rezsicsökkentést” az üzemanyagárakra. Nem úgy, ahogy az ellenzékiek szorgalmazták, vagyis az ÁFA vagy a jövedéki adó csökkentésével, hanem az üzemanyagot forgalmazó cégek nyereségének terhére. Ezért is nevezhetjük ezt is „rezsicsökkentésnek”: ahogy annak idején a háztartási energiatarifákat (és vízdíjakat) csökkentették a szolgáltatók nyereségének terhére (melyek akkor még többnyire külföldi tulajdonban voltak), most ezt teszik az üzemanyagárakkal is.
Ez az Orbán-kormány általános gyakorlata: ajándékot ad „az embereknek” mások terhére.
(Ugyanezt teszi, amikor az önkormányzatok terhére ad kedvezményt a vállalkozásoknak az iparűzési adó megfelezésével.)
El is érte annak idején, amit akart: a közszolgáltató cégek külföldi tulajdonosai többnyire eladták közműcégeiket az államnak, és „mellesleg” újabb kétharmados többséget szerzett a 2014-es választáson.
Most, nem egészen félévvel a következő választás előtt nem engedte át az üzemanyagárak emelkedése miatti háborgást az ellenzéknek, hanem maga javára használja ki azt.
Szerencsétlen egyetértés alakult ki az ellenzék és a kormány között, már megint, mint annyiszor. Én ezt – mint más esetekben is – sajnálatosnak tartom.
Szerintem az a helyes, ha – miként az európai piacgazdaságokban szokásos – adottságnak tekintjük, hogy az állam költségvetési kiadásainak fedezetére a dohányárukhoz és a szeszesitalokhoz hasonlóan az üzemanyagok forgalmazására is vet ki különadót, amit a fogyasztók az árban megfizetnek. Ezekről a költségvetési bevételekről nem mondhat le az állam akkor sem, ha az üzemanyagok importára és az ezt követő hazai ár hirtelen emelkedik. Hogy Orbán ezt is – mint a piacgazdaság és a demokrácia minden elvét – folyamatosan lábbal tiporja, az engem nem szomorít el, Orbán hatalomgyakorlása ilyen volt és ilyen lesz.
Azt, hogy a magát nyugatosnak, európainak, sőt legeurópaibbnak mondó ellenzékiek fordítanak hátat a piacgazdaság normáinak, az már nagyon zavar.
