Konzervatív szempontból a demokrácia beletörődés egyfelől a politikai részvétellel szembeni születési, vagyoni, jövedelmi, műveltségi, nota bene nemi cenzus irrelevanciájába, másfelől az így létrejött választói tömeg többségi akaratának érvényesülésébe. Ez nem ok arra azonban, hogy ne lássuk a tömeg, különösen pedig az óhatatlanul manipulált tömeg – a közvélemény – megértésének korlátosságát már nem túl bonyolult politikai kérdésekben is.
A tömeg és a demagóg közötti szenvedélyes viszony kétezer-ötszáz éves téma a nyugati bölcseletben, tehát nem mondhatjuk, hogy ne ismernénk minden lényeges ága-bogát – de mégis visszatérően reprodukáljuk, és vele azokat a problémákat, amelyeket ez az egyes ember, a műveltség, a civilizáció, az erények, a szabadság stb. szempontjából jelent.
Nem lehet szabadságról, erényekről, civilitásról beszélni, ahol a tömeg manipulált akarata szabadon érvényesül. A nyugati civilizáció normái ledőlnek, a verbális, majd a fizikai agresszió beférkőzik a mindennapokba, a politikai pozíciókat barbárok veszik át, akik a cinikus társutasok asszisztálása mellett rafináltan mozgatják a tömeggé szervezett proletárok alantas ösztöneit. Magyarország ma.
Mindig felvetődik a kérdés persze, hogy meddig hajlítható az emberi természet és mikor fog visszacsapni, mert nem bírja már a normák általi húzást. Nem lehet ezt megmondani. A politikai vezetőknek és a társadalom elitjének éreznie kell és/vagy kellő bölcsességgel be kell látnia, mi az a pont, amelyen túl egy nemzeti kultúra és sorsközösség integritása sérülhet, mert a leszakadás tartóssá válhat a népesség túl nagy részében. Akkor ezek többé már nem fogják elfogadni az elit vezetését, szembefordulnak a – tegyük fel, mégoly őszintén képviselt, produktív – normákkal, erénnyé válik a tömeg prosztó nyelve, követendővé a szegényes értékrendje, divattá válik a normaellenesség, felmagasztaltaik a műveletlenség legnagyobb közös osztója: a bulvártól a mulatós zenén és a wellness-en át a napi korrupcióval kibélelt, revansista nemzeti mítoszokig húzódó kispolgári világ. Olyanok is lefelé fognak nivellálni az új helyzetben, akik korábban felfelé – a civilitás felé – törekedtek. A tahóság, a „csakazértis” mentalitás, a tömeg lázadása áttöri a politikai gátakat és hinti a konkolyt, amerre jár a nyilvánosságban.
A nemzet ilyen romlásában az egyik első fázis – láttuk – a jellemzően (finoman fogalmazva) sajátos pszichés konstitúcióval megvert, amorális, voluntarista politikusok rátalálása a tömeg elkészítésének fortélyára; a második pedig minden olyan féknek, ellensúlynak és gátnak a felszámolása előbb a politikai rendszerben és a politikai kultúrában, majd a társadalom egyéb intézményeiben, amelyek a civilizációt képviselik. Elsődleges politikai eszközük ehhez a manipulált demokrácia és a „népszuverenitás” képviselete, a törvényhozás. Ezért én elengedhetetlennek tartom, hogyha majd Isten és a józan ész segítségével sikerül túllépnünk a magyarság mai válságán, akkor az egyik első intézkedésnek a felsőház felállításának kell lennie, amelyet alkotmányos kérdésekben egyenrangúvá kell tenni a képviselőházzal.
A felsőház (szenátus) pártoktól független, szakmai, tudományos, gazdasági, önkormányzati, egyházi és egyéb szervezetek (bevett intézmények) delegáltjaiból, részben élethosszig tartó, a jelenben vagy a múltban betöltött funkcióból adódó vagy személyes jogosultságok alapján feltöltött (arisztokratikus, intézményi), kisebb részt a választók közül sorsolt képviselőkből álló szerv. A súlya egyenrangú az alsóházéval (képviselőház) alkotmányos, legalább jelentős költségvetési és elhanyagolható policy kérdésekben. Ha ezt a gátját nem hozzuk létre a manipulált népakaratnak, akkor jóval kisebb esélyünk lesz visszanyerni – pontosabban elnyerni – politikai közösségünk stabilitását. Az alkotmány nem gyerekjáték, de a mai hatalmi közeg azzá tette. Meg kell akadályozni, hogy ilyen a jövőben előforduljon.
Szerző eszmefuttatása tulajdonképpen Churchill bon mot-jával összefoglalható: A demokrácia ellen a legjobb érv egy ötperces beszélgetés egy átlagszavazóval. Csakhogy a méltán tisztelt politikus hozzátette: De egyelőre nem találtunk jobbat…
A kétkamarás parlament nem új ötlet, sokfelé – USA, NB stb. – működik is.
Magyarországon viszont szerintem az utolsó csapás lenne a demokrácia foszlányos maradékaira. Szerző a felsőház tagjának „delegáltakat” képzelne el – de nem győzött meg arról, hogy mitől lenne „jobb” a törvényhozás összetétele, ha a pártok küldötteinek (delegáltjai) ügyeit felülbírálhatná valamilyen testület. Az a kisebbik súllyal latba eső tény, hogy a pártok jelöltjei is általában a magasabb képzettségű, a környezetben bizonyos tekintéllyel rendelkező személyiségek – csak éppen egy párt, vagyis a társadalom egy csoportjának, „pars”-ának , szervezetének tagjai, akiket összekötnek az azonos/hasonló felfogások, elvek tapasztalatok.
T. Szerző is azt írja: e delegáltaknak nem kell választásokon megméretni magukat – élethosszig tartó jogosultságuk lenne a törvényhozásra valamiféle személyes érdemek, korábban betöltött tisztségek alapján. A legtöbb ilyen rendszerben pl. az egyházaknak is van ilyesféle delegálási joguk. Tessék már nekem megmondani, hogy miféle alapon delegálhat bármilyen egyház képviselőt – ha az egyházi státuszt nem a vallási közösség tevékenysége, működése határozza meg, hanem egy törvénycikkely.
T. Szerző ettől a választók manipulálásának csökkenését várja. Szerintem meg éppenhogy növekednének a manipulálás esélyei: csak ez nem a nyilvános térben zajlana, hanem a „jólértesültek” zárt körében, így még a tisztességtelen befolyásolás ténye is titokban maradhatna.
Elég nyilvánvalóan kitűnik, hogy Szerző úgy gondolja: a tömeg az oka, hogy „mulatós zenével, welnessel”, meg hasonló „alantas” eszközökkel manipulálható – holott fordítva van. A közös ügyeink irányítására ajánlatot tevők(politikusok) túlnyomó többsége éppenhogy legalább felsőfokú végzettséggel bír – de legalábbis papírja van erről. A közbeszédet ők határozzák meg. Ha tehát a közbeszéd „a műveltség, a civilizáció, az erények, a szabadság” szempontjából „alantassá válik, az az „elitnek” köszönhető, nem a befogadó közegnek.
És. Szerintem a magyarsággal nincs semmiféle különös baj: épp olyan, mint a többi náció: vannak okosak, buták, szépek, csúnyák, lusták, szorgalmasak stb. közöttünk is. Bár a józan észre talán tényleg nagyobb szükségünk lenne, mint amennyit hasznosítunk. De szerintem, hívő ateista szerint istennek (allahnak, buddhának stb.) nincs dolga sem nemzeti identitásunkban, sem adótörvényeink alakításában.