Minősíthetetlen hangon mocskolt egy feketebőrű kislányt egy nő a villamoson. Kiabált vele, ordénáré, nyomdafestéket nem tűrő szavak ömlöttek a piszkos szájából.
Nem ismerte a lányt, egyedül annyit tudott róla, hogy a bőrszíne sötétebb, mint az övé. A villamos tele volt, de csak egyetlen utas próbálta védeni a lányt. A nő erre vele is üvöltözni kezdett, hogy aki ezeket védi, hazaáruló.
A Facebookon olvastam a történetet néhány nappal ezelőtt, és azóta gyakran az eszembe jut. Mit tettem volna, ha ott vagyok? Mit tettél volna, ha ott vagy?
Más. Póráznak csúfolt madzagon egy szerencsétlen, jobb sorsra érdemes kiskutyát húz maga után egy férfi. A kutyus nem abban a tempóban képzeli el a sétát, ahogyan azt a nála fensőbb rendű, magát gazdinak nevező ember elgondolta. A férfi ráncigálja, húzza, vonszolja, néhányat még bele is rúg, csak hogy még egyértelműbb legyen, ki az úr a háznál.
Utolérem a kutyás embert. Tisztelt uram, kezdem a beszélgetést, ha szabadna felhívnom a figyelmét, ez az Önhöz tartozó kiskutya is egy élőlény. Érzelmei vannak, fájdalomküszöbe, és megérdemelné, hogy a körülményekhez képest normálisan éljen. És, nem szeretném Önt megbántani, de ez a kis állat, szerintem jobb gazdát érdemelne Önnél. Kérném tisztelettel, ne éljen vissza a fizikai erőfölényével, azzal, hogy Ön tartja a kezében a póráznak csúfolt madzagot! (Persze, eszem ágában sincs odamenni a kutyát vonszoló férfihez. Lehet, hogy csak leköpne, de még az is előfordulhat, hogy meg is verne. Különben is, mi közöm hozzájuk? Meg hát sietek, már úgyis késésben vagyok.)
Frusztrált ideges anyuka vonul az utcán, riadt, síró gyereket rángat maga után. A kedves arcú kisfiú egy játékbolt kirakatát szeretné megnézni, ám a nagydarab, buta tekintetű nő könyörtelenül elvonszolja. Ő az erősebb: lehet vagy kilencven kiló, a gyerek, ággyal együtt sincs húsz. A nő ordít vele, kiabál, egy pofont is lekever neki. A gyerek persze ettől nem hagyja abba sírást, legföljebb a kirakattól – és minden mástól – megy el a kedve.
Odalépek a festett asszonysághoz: kedves hölgy, mondom neki, miért méltóztatik vegzálni ezt a gyereket? Már el tetszett felejteni, hogy maga is volt gyerek, és ebben a minőségében időnként szeretett volna megállni egy játékbolt kirakata előtt? Ha idegesnek tetszik lenni, amiért a főnöke ma megint hülye volt, vagy, mert a férje tegnap este szokás szerint újfent berúgott, higgye el, arról nem ez a szegény gyerek tehet.
(Persze, nem lépek oda hozzá. Kell nekem a balhé? Egyébként is sietek.)
Piros a lámpa, az előttem lévő autó volánjánál, egy majomszerű alak, könyökét kidugva, dobol a tetőn. Még néhány másodperc, felbőg a motor, a majomszerű rátapos a gázra. Kettesből indul, s még mielőtt hármasba tenné a sebváltót, elegáns mozdulattal kidob a kocsiból egy üdítős flakont. Nem történt semmi különös, van szemét a városban elég, elfér ez is a többi között.
A következő kereszteződésnél elévágok. Kedves sofőr úr, mondom neki, az előbb ki tetszett hajítani egy flakont az autójából. Én szeretem ezt a várost, illetve hát jobban mondva, szeretném, ha szerethetném. De hát, nem könnyű, éppen az olyan alakok miatt, mint amilyen Ön is. Az olyanok, mint maga, teleszemetelik az én szülővárosomat, mindenféle vacakokat dobálnak ki az autókból, az erkélyekről. A múlt héten is, képzelje, mi történt, alig tudtam félreugrani, a negyedikről egy mosógépet dobott ki egy Önhöz nagyon hasonlító illető.
(Persze, hogy nem megyek oda hozzá, csak képzeletben okítom a polgártársat. Még csak az kéne, hogy szétverje az autómat, vagy, ilyen is volt már, unottan előhúzzon a kesztyűtartóból egy fegyvernek látszó pisztolyt és lelőjön. Kell ez nekem?)
Valahogy így. Mi, a csöndes többség, a normálisak, a törvényt, s egymást tisztelők társadalma, ha nekünk nem tetszőt látunk, zavartan félrefordítjuk a fejünket. Félünk, sietünk, és – Rákosy Gergely könyvének címével élve – általában hallgatunk. Összegyűjtött hallgatásainkat, ha nem félnénk, és nem sietnénk, vaskos kötetekbe rendezhetnénk.
